Ekler Andrea: Vathy Zsuzsa író

Németh László véleménye szerint a drámák többségének alapja a „hasadás" az ember és a külvilág, valamint az ember és önmaga között. Vathy Zsuzsa szociografikus írásai, kötetei mintha ezt a „hasadást" szeretnék gyógyítani. Úgy vélem, alkotói lényétől távol áll az írói „célok" hasonló jellegű megfogalmazása, ez a „gyógyító" szándék inkább belső igényből fakad, abból, hogy az embert szociális lénynek tekinti, aki akarva, akaratlanul függ a külvilágtól, ugyanakkor hatással is van arra. A világ államaihoz hasonlóan az emberek között is vannak nagyobb befolyással bírók és olyanok, akiket észre sem vesznek, vagy nem akarnak tudni róluk. Vathy Zsuzsa rájuk is, az ő világukra is kíváncsi. A velünk élő párhuzamos világokra. Mindenre, amit nem ismer, ami körülveszi. Szociografikus prózája ezért nem a realizmus vagy a valóságirodalom iránti vonzalom, hanem a megismerés és az írói interpretáció összefüggése felől közelíthető meg. Az egyénre koncentrál, saját értelmezésében keresi az egyéni sors és a külvilág összefüggéseit. Nem általánosságokat, hanem tendenciákat fogalmaz meg. Egy-egy nagy hiba vagy jó példa megragadásával nem tanítani, hanem segíteni szeretne. Emellett a kötetek megszületéséhez hozzájárult a rendszerváltozást megelőző időszak „tevékeny várakozása", a változás igénye. Kritikus megjegyzései, jövőbe mutató javaslatai, bemutatott példái lapszéli jegyzetek, mottók, kommentek, szituációk leírása formájában jelennek meg, de a riportok önmagukban is kórképek.

A Pécelen töltött időszak alatt készült első szociografikus kötete, riportkönyve, Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus címmel, amely a szakmunkástanulók és szakmunkások helyzetével foglalkozik. 1986-ban fordult újra a munkások világa, sorsa felé. Úgy érezte, annak ellenére, hogy az olajfinomítóban megismerte a munkások mindennapjait, elszakadt ettől a világtól, életüktől. A rendszerváltozás idején a Herendi Porcelán Manufaktúra keltette fel figyelmét. Aggódva szemlélte a privatizáció hátulütőit, hallott a Herenden megvalósított Munkavállalói Résztulajdonosi Programról. Hasonló indíttatással fordult a Dzsumbuj világa felé, azonban a megismert család és Roland ihlette kötet inkább novellák füzére, mint riportkönyv, szociografikus írás.

A három kötetet a szociológiai, szociográfiai sajátosságok mellett újságírói hatás is jellemzi. Mintha állandóan úton lenne. Kapcsolódik egy-egy emberhez, csoporthoz, közösséghez, beszélget, majd mindenki folytatja tovább a maga útját. Nem jellemzi felsőbbrendű beszédmód, láthatóan könnyedén megtalálja a hangot mindenkivel (szakmunkáshallgatókkal, vállalati vezetőkkel és munkásokkal, pedagógusokkal és diákokkal). Kerüli az ítélkezést. Hol kommentál, hol nem. „Riportkönyveivel" létrehozott egy köztes műfajt, amely több tudományág határmezsgyéje is. Az emberközpontúság, odafordulás, figyelem, stílusában visszafogott szenvedély mellet éppen e a „köztesség" révén épül a három kötet szervesen az eddigi életműbe.

Szociológia, szociográfia, egyéniségkutatás

Műfaj vagy módszer? Ez a kérdés adódik a három kötet, a köteteken kívül megjelent interjúsorozatok, publicisztikai írások értelmezése során.

A kötetek nyilvánvalóan nem a „klasszikus" szociológia módszerével készültek, nem a Comte, Le Play, Spencer-féle irányelveket követik. Közelebb állnak a Rudolf S. Steinmetz-féle szociográfia elképzeléséhez. Steinmetz a szociográfia feladatát abban látta, hogy adott időben egy-egy közösség állapotát, viszonyait, létét „minden eszközzel"[1] leírja. Steinmetz rámutatott arra is, hogy a műfaj számos, tudományon kívüli módszer alkalmazását is megengedi, ezáltal nem is kérhető rajta számon a tudományos igazolhatóság és a hitelesség. Szociográfia a tudomány és a szépirodalom határmezsgyéjén, több szaktudomány találkozási pontján (földrajz, történelem, gazdaságtan, statisztika, néprajz, antropológia stb.) elhelyezkedő szintetizáló műfaj, amely egyszerre szubjektív és objektív. A magyar szociográfiára különösen jellemző a határok átlépése, elmosása, a változtatás igénye, szándéka. Nagy Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Zoltán, Féja Géza, Darvas József, Csák Gyula, Csoóri Sándor, Cseke Péter, Gáll István és mások az akkori Magyarország égető kérdéseiről, egy-egy közösség, társadalmi csoport problémáiról írtak. Hasonló célzattal indult a Magyarország felfedezése sorozat is, mely ugyan államilag támogatott volt, s mint ilyen, nyilván nem teljesen ideológiamentes.

Az irodalmi szociográfiát Németh László az önismeret egyik lehetőségének tartotta. Szabolcsi Miklós véleménye szerint az irodalmi szociográfia feladata „az emberek tudatában jelentkező új nézetek megragadása, új feszültségek tettenérése, a kor, a társadalmi s a gazdasági helyzet adta új ellentmondások megragadása, az új pszichikum kialakulása, az emberi viszonylatok új típusai – s nem annyira a helyzet statikus-statisztikus leírása."[2] Vathy Zsuzsa ebben az értelemben a magyar szociográfia nyomdokában is járt, de túllépett annak keretein.

Bartha Ákos átfogó tanulmányában „szociografikus formáról" ír, amely lehet tanulmány, esettanulmány, ténynovella, mélyinterjú-montázs, társadalmi esszé, dokumentummontázs. Vathy Zsuzsa három kötete e „forma" sajátosságainak segítségével közelíthető meg. Széles határmezsgye ez tehát, amelyben vegyészi tökéletességgel keverednek a tudományos módszerek és az írói technikák.

Székelyhidi Ágoston a szociográfiát nem műfajnak, hanem a „választott megismerési módszer okszerű"[3] következményének tekintette. A megismerési módszer folyamatosan változott, ennek jegyében nyilván az írások megnyilvánulási formája is. Ennek legfőbb oka a társadalmi, gazdasági változások következtében átalakult „téma". A nyolcvanas években a szociológia, a szociográfia, az etnográfia az átalakuló falusi környezet mellett inkább a városi életforma vizsgálata felé fordult. Ebben a kutatásban Magyarországon meghatározó szerepet játszott az 1940-es években kibontakozott, magyar iskolának is nevezett egyéniségkutatás, amely a folklórszövegek közlése mellett a szövegértelmezések szempontjából jelentős forradalmat jelentett az adatközlők saját maguk által előadott életrajzának közlésével. A módszer folyamatosan alakult, az adatgyűjtés mellett az oral history később az értelmezés során is mélyebb megismerést tett lehetővé, a szövegek értelmezésének tágabb lehetőségét biztosította az egyedi történetekben, sorsokban megmutatkozó általános tendenciák, egyén és közösség, a közösségben betöltött hely, funkció, az egyén gazdasági, családi háttere bemutatása révén. Vathy Zsuzsa módszere Fél Edit és Hofer Tamás átányi kutatásával[4] mutat rokonságot. „Az egyes önéletrajzi visszaemlékezéseket mások kommentárjai, minősítő véleményei egészítették ki, hogy érzékeltessék a falubeliek megítélésének különböző 'optikáit'. A 'párhuzamos életrajzok' és vélemények az egyes életútmegoldások elhelyezését szolgálták a helyi társadalom térképén, a közvélemény minősítési rendszerében." Ilyen párhuzamos életrajzokból bontakoznak ki Vathy Zsuzsa hőseinek történetei is. Mindhárom kötet meghatároz egy „témát", de az író felülkerekedik ezen, az életutak, a sorsok érdeklik. Az azokból kibontakozó történetek, amelyek több-kevesebb szállal kapcsolódnak egy közös történethez. Ezért is írja, hogy bárki mást is megkérdezhetett volna, interjúalanyait véletlenszerűen választotta.

A párhuzamos történetekből nemcsak az interjúalanyok sorsa bontakozik ki, az egyéni sorsok egy közösség történetének részei is. Nyomon követhető bennük saját maguk és családjuk, akár több generáció társadalmi mobilitása, a társadalmi rétegződés, a különbségek, az egy csoporton belüli eltérések. A történetek kijelölik a riportalanyok helyét egy szűkebb vagy tágabb közösségben, emberi csoportban (pl. iskolák között, magukban az iskolákban, munkavállalóként, a gyár vagy manufaktúra munkamegosztásában).

Dobos Ilona Szegény ember vízzel főz[5] című kötetében „igaz történeteket" közöl, adatközlői saját történeteiket mondják el. „Vannak emberek, akik nem mesékkel, hanem élményeikkel, életükből vett "igaz" történetekkel szórakoztatják hallgatóikat. A későbbiek során már ezeket is feljegyeztem. A kötet elbeszélői valamennyien élő személyek, a múlt társadalom legszegényebbjei. Vallomásuk így az egyéni élményeken túl kortörténeti dokumentum: századunk története, személyekre bontva." – írja az Áldozatok[6] című kötetében, rávilágítva az „igaz történetek" jelentőségére. Vathy Zsuzsa három könyve is ilyen „igaz történetekre" épül. Ahogy a történészek, kulturális antropológusok, etnográfusok, szociológusok, úgy Vathy Zsuzsa is él a forráskritika lehetőségével. Nem a riportalanyok elbeszéléseinek megszűrésével, átalakításával, inkább egy-egy kérdést több oldalról körüljárva (Herend, szakképzés) vagy éppen egy sorstörténet hiányosságait más emberek elbeszélése alapján pótolva. A megkérdezettek éppen úton vannak. Döntések előtt állnak. A vallomásszerű válaszok néha rejtve hagyják a valóság egy részét, érzéseiket, gondolataikat. Azonban Vathy Zsuzsa a beszélgetések kibontakozó történetek mellé dokumentumokat, újabb interjúkat helyez tágabb perspektívába helyezve azokat, mélyebbre hatolva bennük.

Egy iskola, egy gyár, egy lakóközösség vagy család hasonlóan épül fel, mint egy hagyományos paraszti társadalom, falusi zárt közeg. Ugyanúgy támaszkodnak egy „közös" tudásra, kapcsolódnak egy közös történethez. Az iskolákban és Herenden a saját tapasztalatok, a közvetlenül megismert világ meghatározó. Ugyanakkor az urbanizáció hatása a közösségek bomlásához is vezet. Vathy Zsuzsa beszélgetőtársai gyakorta panaszolták a kulturális közösségek hiányát, a lakóközösségekben kialakult közömbösséget. Az iskolai, munkahelyi közösségek ideiglenesek, közösségük bármelyik pillanatban felborulhat. A történetek hősei valahonnan valahova tartanak, vagy elvágyódnak, változásra várnak. A herendi példa, egy-egy igazgató, pedagógus kitartása, elhivatottsága különleges, kivételes.

Az említett „módszerek" azon túl, hogy dokumentumokat, alkotásokat hívtak életre (és nem fordítva), sok esetben a riportalanyok, adatközlők életére is hatással voltak. Amikor a kérdésekre válaszolva összefoglalták élettörténetüket vagy annak egy periódusát, át is gondolták azt, ezzel identitásuk is erősödhetett vagy éppen újradefiniálhatták, tisztábban láthatták helyzetüket, ami motivációt is jelenthetett számukra.

A Mi az, amiben élünk?[7] című irodalmi szociográfiáról szóló beszélgetésben Csoóri Sándor az irodalmi szociográfiát olyan valóságirodalomként határozta meg, amelynek egyik feladata az oknyomozás, a feltárás, a „vitaminhiányos", azaz valósághiányban szenvedő élet, közélet problémáinak feltárása. „Tizenkét év alatt kiderült, hogy legjobban az a terület szikesedett el, amelyet régen az irodalom gondozott: az erkölcs világa, az emlékezeté, a nemzeti önismereté, az anyanyelvé, a valóságé."[8] – mondta.

Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus[9]

A kötet alcíme szerint Riportkönyv szakmunkástanulókról és fiatal munkásokról. A „riportkönyv" megnevezés utal a kötet műfajára is, mégis inkább írója módszerét jellemzi. A hangsúly valóban a riportokon van, azonban a riportalanyok helyzetének pontosabb megértése érdekében a kötet tartalmaz különböző dokumentumokat (órarészletet, tanári jellemzéseket diákokról, dolgozat részleteket, tesztlapot a gyerekek adataival, jellemzést, környezettanulmányt, házirendet, beszámolót, Bédekkert). Utóbbiak nemcsak a kérdezetteket, de azt a kort is jellemzik, amelyben születtek.

Öt szakterületet vizsgált: mezőgazdász, női szabó, kőműves, borász, szobafestő. Szerkezeti szempontból az öt szakterület köré szerveződnek a kötet fő fejezetei. A „kiegészítő" fejezetek a szakmunkásiskolák, ott tanító pedagógusok helyzetéről, a végzett gyerekek lehetőségeiről szólnak.

A Földközelben című fejezet a mezőgazdasági szakmunkásképzésbe nyújt betekintést. A szerző szerepe változó. Egy osztályfőnöki órán vendégként van jelen, a párbeszédeket, az óra menetét lejegyzi, megjegyzéseket fűz hozzá. Ez a kötet első fejezete, amely mintegy bevezeti az olvasót az iskolák világába. Akkori világába. Mert a mai fiatalok számára a zömében gyermekközpontú nevelési elvek mellett különös lehet a bemutatott osztályfőnöki óra didaktikussága. Az osztályfőnök kötelezően közvetített elvárásai, minősítései először ellenszenvet keltenek az olvasóban. Az olvasó inkább a gyerekek nézőpontjából látja az órát. A szerző megjegyzései azonban teret adnak a másik nézőpontnak, egy másik olvasatnak, amely az osztályfőnök nézőpontját erősíti. Személyes észrevételei beékelődnek a szövegbe, mégis kilógnak abból, hiszen a dokumentáló jelleget – igaz, óvatos – állásfoglalás, értékítélet váltja fel. „Az óra felénél tarthatunk. A hangulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyerekekkel, de szinte pillanatonként változik a hangulat. (…) Nekem, gyerekekkel való foglalkozásban járatlannak, alig elviselhető ennyi hullámzás. Érzem magamban a tiltakozást, miért sérthetetlenek a gyerekek, mitől olyan fölényesen kívülállók? Miért csak a tanárt viseli meg az óra?" (10.) Az osztályfőnöki óra tárgya a magatartás és szorgalom jegyek megbeszélése. Az osztályfőnök a láthatóan megszokott módszer szerint a gyerekekkel egymás magatartását, szorgalmát értékelteti. Eközben informálódik a mulasztásokról, eseményekről. Leszakított fogasról, szemetelésről, elhanyagolt virágokról, késéről. Az osztályfőnök igyekszik a nevelő funkciót is ellátni. Tiszteletre inti a gyerekeket a felnőttek és egymás iránt.

Egymás megítélésekor azonban a gyerekek inkább szimpátia alapon ítélnek, az osztályban betöltött „társadalmi szerep", funkció szerint. „Magológép." (10.); „Mi is meg vagyunk elégedve." (11.) Az osztályfőnök az élesebb megfogalmazásokat is oldja, megmagyarázza értékítéletét, reflektál a gyerekek megjegyzéseire. Higgadtan fékezi meg a gyerekek indulatait és hangulati hullámzásait. „Magológép. – Nem volna jó mindegyikőtöknek, ha ekkora szorgalommal tanulna? – Nem is érti, mit tanul. – De ha nem tanulna ennyit, talán meg is bukna. – Az biztos." (10.)

A kötetre jellemző, hogy a szerző elsősorban bemutat, nem elemez, többnyire nem értékel. Dokumentál, mégis az élet dramaturgiájának és saját megjegyzéseinek kompozíciójában találkozik a szociológia és az írás. A hangulat, szituáció megjelenítését, érzékeltetését, az elhangzottak értelmezését segítik elő a Clifford Geertz „sűrű leírásához" hasonló zárójeles, kurzivált megjegyzései, amelyek a párbeszéd szituációjára, a szóban el nem hangzó történésekre utalnak (hely, cselekvés, hang, magatartásforma stb. leírása).

A gyerekek egy „átlagos" osztály tagjai is lehetnének. Az osztályfőnök gyerekekről írott jellemzése azonban már utal a nehézségekre. A „Szokatlanul gyenge osztály" tanulóinak nagy része egészségügyi problémákkal küzd. Fizikai és mentális betegségek nehezítik a gyerekek tanulását, befolyásolják jövőjüket. Csontritkulás, epilepszia, ideggyengeség, látászavarok. Drámai az osztályfőnök többnyire tényekre szorítkozó összefoglalása. A gyerekek egy részének családi háttere rendezetlen, alig van közöttük olyan, aki tanulmányaiban sikeres. A többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek jövője kérdéses. Fizikai munkára képzik őket, azonban a puszta tények felsorolása kételyeket szül jövőjükkel kapcsolatban. Mégis található egy gyenge reménysugár ebben a sűrű jellemzésben. A gyerekek nagy része vonzódik a természet, az állatok iránt. Ez a szülőföldjükről írott dolgozataik részleteiből is egyértelműen kiderül. A szerző úgy rendezi egymás után a dokumentumokat, hogy a szerkezet arra utal, néhányuk számára mégis esélyt adhat az iskola, amelyben tanulnak.

Vathy Zsuzsa felvázolja a péceli Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet történetét, a vasadi 1600 fős iskolától a Pécelre áthelyezett iskoláig, melynek létszáma 200 főre csökkent. Áttekintése kimondatlanul is utal a folyamatos gazdasági, társadalmi átalakulásra, ezzel összefüggésben a fiatalok jövővel kapcsolatos elképzeléseinek változására. „Túljelentkezés az iskolában nincs", noha a végzettek kilencven százaléka munkát kap, hetven százalékuk a szakmában marad. A magas fizetés sem elég motiváció, mert a fiatalok nem szívesen vállalják az osztott műszakot, a korai kelést, a hideget, a nehéz munkát. Az igazgató észrevétele szerint már nem a mezőgazdaságban, hanem inkább az iparban szeretnének dolgozni. A gyerekek kényszerből kerülnek a péceli iskolába. „Mezőgazdasági szakiskolába inkább csak azokat küldik, akik sehol másutt nem felelnek meg." – nyilatkozza az igazgató.

Az iskolatípus, a diákok és a pedagógusok lehangoló helyzetével, kilátástalannak tűnő küzdelmével szemben ellenpontot képez az Ordasi Jóska laboratóriumi kisállattenyésztő szakos diákkal és a Lukács Margit testnevelő tanárral folytatott beszélgetésből kikerekedő történet. Ordasi Jóska útja valódi sikertörténet. A húsz éves, túlkoros, állami gondozott fiú, aki húsz év alatt háromszor találkozott szüleivel, egy állatorvos és néhány lelkes pedagógus hatására a lovak szeretetében és a közösségi életben talált örömet. Ebből erőt merítve konkrét jövőképpel rendelkezik, dolgozik álmai megvalósításáért. A vele készített interjúból származik a kötet címe is. „Abban az időben állatorvos szerettem volna lenni. (…) Akkoriban a nyulak révén kapcsolatban álltam a fél faluval, cserélgettünk, úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus" (22) Ordasi Jóska sikertörténetének Vathy Zsuzsa inkább emberi vonatkozását hangsúlyozza. A megrázó vallomásokat követően Vathy Zsuzsa a fiú életének legboldogabb pillanatára kérdezett rá. A fiú két alkalmat említett: amikor megtalálta kishúgát és találkozhatott vele, valamint egy szilvásváradi kirándulást, amely különös élményben részesítette: „megéreztem, hogy másféle örömök is vannak a világon, mint amilyeneket idáig megismertem". A beszélgetés dramaturgiája azt a hatást kelti az olvasóban, hogy Ordasi Jóska természetes intelligenciája és a benne élő szeretetigény és szeretni tudás képessége által minden megpróbáltatás, csalódás ellenére is képes szeretni, és ebből a szeretetből erőt merítve haladni álmai megvalósítása felé.

A tanárnő története korántsem ennyire szívderítő, reményt keltő. A tanárnő, aki szerencsésnek tekintette magát, hogy tanulhatott, szerette a gyerekeket és a hivatását, pályaelhagyóként nyilatkozik. Pályája során nem találkozott kiugró tehetséggel, a tanítás örömét a gyerekek jelentették számára. Nem feltétlenül szakmunkásiskolában szeretett volna tanítania, mégsem keseredett el, megőrizte a gyerekek iránti szeretetét. „Sokat kell velük együtt lenni. (…) Aki egy szombat-vasárnapot eltölt a gyerekekkel, másképpen nézi őket. (…) Játék közben sok minden kiderül. (…) Ki aktív, ki passzív, ki önző, vagy hogy milyen könnyen tud beilleszkedni egy közösségbe…" (33) Nem is a gyerekek, hanem a kollégák miatt vált pályaelhagyóvá. Nem tudta elviselni a feljelentéseket, a rossz hangulatot.

Vathy Zsuzsa 1983-as kötete a jelen olvasatában is jelentős dokumentum, hiszen már akkor csírájában láthatók voltak a szakképzés, főként a szakmunkásképzés leépülésének jelei, a szakiskolák hátrányos helyzete, amely mára az akkorinál sokkal súlyosabb hiányt idézett elő szakemberekből, szakirányú képzésből. Mi okozta a szakirányú képzés leépülését? A diákok többsége nem érdeklődése szerint választott, hanem kényszerből, jobb híján. Az iskolatípus már akkor sem volt megbecsült, másodrendűnek tekintették a gimnáziumokkal szemben. Az urbanizáció inkább a nagyvárosok, a főváros, a városi életmód felé vonzotta a fiatalokat. Az egyes esetek tendenciózusságára utal a riportalanyok véletlenszerű kiválasztása is: „A könyvben szereplő tíz-egynéhány fiatalt nem meghatározott szempontok szerint választottam ki, mondhatnám azt is, véletlen, hogy épp róluk írtam. Írhattam volna akár a padszomszédjukról vagy a névsorban előttük levőről is." Vathy Zsuzsa elegyíti a néprajzi, szociológiai adatgyűjtés módszereit, a fejezet irodalmisága inkább a kompozícióból és a szűkszavú kommentárokból adódik, abból, hová helyezi az író a hangsúlyt, hová irányítja az olvasó figyelmét, milyen ellenpontokat állít, milyen összefüggést teremt a különböző műfajú dokumentumok és a beszélgetések között. A dokumentumok, helyzetképek, esetenként a beszélgetések didaktikusságát oldja a szerző, mint emocionális kérdező.

A Vámos Ilona Ipari Szakmunkásképző Intézetről, ahol női szabókat képeztek, személyesebb hangon ír. Módszere kevésbé dokumentarista, több a reflexió, a személyes vélemény. Úgy tűnik, ebben az iskolában ugyanaz ragadta meg, mint később a Herendi Porcelánmanufaktúrában: az iskola egyéni útja, tananyaga, tanrendje, a tanárok minőségközpontú szemlélete. „Mi semmit sem készítünk eldobásra. (…) Nem szoktatjuk tanulóinkat részmunkákra, és vigyázunk, hogy használhatatlan darabok még véletlenül se kerüljenek ki a kezük alól!" (43-44.) Az iskolában biztosították a diákok számára a gyakorlat lehetőségét, sőt, a gyakorlat révén a gyerekek még pénzt is kerestek. Más volt ennek az iskolának a felszereltsége, mint a mezőgazdasági iskoláé. Könyvtár, orvosi rendelő, klub, büfé állt a tanulók rendelkezésére. A gyerekek összetétele is különbözött. Míg ott zömében hátrányos helyzetű, itt inkább rendezett családi háttérrel rendelkező gyerekek tanultak. A pedagógusok összetétele szempontjából is kedvezőbb volt ez az iskola. Nem küzdöttek pedagógushiánnyal, sőt, még válogathattak is. A gyakorlott tanárok közösséget alkotva eltértek a tankönyv anyagától, célirányosan a jobb szakemberek képzését tartva szem előtt. Az igényesség mellett a tanári elhivatottság ragadta meg leginkább Vathy Zsuzsát.

A technológia tanárnő osztályfőnöki óra keretében tartott művészetről szóló előadása inkább elgondolkodtatta, mint elvarázsolta. Kommentárjai kifejezik belső tiltakozását a lexikonigazságokkal kapcsolatban: „hasznosak vagy haszontalanok? Kiknek van rájuk szüksége? (…) Igaz ez egyáltalán? És ha igaz, mit kezd vele egy tizenöt éves?" (50-51.) Részben a művészet falak közé szorítását kritizálja, részben a művészeti oktatás kirakatjellegét bírálja. Alkotóként örömmel fogadja, hogy olyan fiatalok, akik talán soha nem hallanának a művészet sok szegmenséről, legalább lehetőséget kapnak arra, hogy felkeltsék érdeklődésüket ezek iránt. Problémája metodikával van. A negyvenöt perces órába összesűrített összefoglalás a művészetről sablonos definíciókkal, mélység nélkül nem inspiratív, csupán egy kötelező kör lefutása.

A Juhos család története a kötet kiemelkedő pontja. Sokat elárul a társadalmi átalakulásról, a generációs, szemléleti, politikai különbségekről. Amikor Juhos Rózsi, az energikus, olvasni, moziba járni, táncolni szerető, szakoktatónak készülő lány úgy identifikálja magát: „Elevennek születtem", mintha azt mondaná, szabadnak született. A „Mi a szocializmus?" – kérdés meglepő a szabadidőről szóló diskurzus kontextusában. Nyilván a nyolcvanas évek elején más olvasói attitűd érvényesült, mint a 21. században. Mai olvasatban a kérdés belehasít a szövegbe. Saját megjegyzése szerint „Rózsi az első, aki nem jön zavarba." (55.) (Ez nyilvánvalóan utal a kérdés kritikus jellegére, valamint arra, hogy ezt a kérdést több más beszélgetőtársának is feltette.) A kérdés ebben a vetületben nem annyira kötelezőnek, mint inkább provokatívnak hangzik. Érdekes párbeszédet generál: „- Hogy mindenki egyforma. Nincs gazdag és szegény. Dolgozni kell mindenkinek. – Én elég sok gazdag embert ismerek. Igaz, nem olyan nagyon gazdagok, de azért nem úgy élnek, mint te és a szüleid. – Hát vannak Vecsésen is. –Akkor ez milyen szocializmus? – Olyan szocializmus, ahol vannak gazdagok is, szegények is, de a legtöbb ember se nem gazdag, se nem szegény." (55-56.) A fiatal lány láthatóan jól kivágta magát, s Vathy Zsuzsa sem feszegeti tovább a kérdést. Ugyanakkor rávilágított arra, hogy a gyerekek fejében – az agymosásnak köszönhetően – a szocializmus elsősorban az anyagi javak tulajdonlásában meghatározható. Dolgozni kell a megélhetésért, s nincs szó a szellemi, lelki vonatkozásokról egy olyan fiatal lány esetében sem, aki kifejezetten érdeklődik a kultúra több területe iránt. Ezért nem meglepő a következő kérdés „Újságot olvasol?" (56.)

A Juhos család sorsa a Viharsaroktól Pestig, Ausztráliáig kis darabka sűrített magyar történelem. A változást, a változás iránti igényt jelzik a generációs különbségek, a vágyak, és az igények változása. A lány szabadságigénye mégis valahol ott gyökerezik a Viharsarokból útra kelt ősök vágyaiban, jövőre vonatkozó bizakodásában. Az otthonuktól messzire szakadt ősök mégsem tudtak változtatni a beléjük nevelt gondolkodáson, a „viharsarki cselédek" alázatán. „Nem beszélni vissza. (…) Az első szóra megcsinálni mindent. Aki fizet, az parancsol." (60.)

A szabónak tanuló diákok jobb sorsa is viszonylagos. Nagy Bori családtagok történeteiből kibontakozó tragikus sorsa mélyen megérinti a „riportert". Akárhogy is próbálkozik, nem készíthet interjút a kislánnyal, mert úgy tűnik a „Tesztlapok" „jól nevelt", „szocialista szellemű" egyenválaszaival ellentétben ő is azok közé tartozott, akik számára „nincs választott pálya, csak kényszerpálya." A tényfeltárás támogatottságának korlátai is megmutatkoznak: „- Beteg, sérült lelkű gyerek, nem újságtéma (…) Ne foglalkozzon vele, nem magának való." (84.) Vathy Zsuzsa nyíltan ír a hasonló elutasításokról, akadályokról, hiszen nem Nagy Bori esete volt az egyetlen „kudarcélménye", amelyben látványosan megmutatkoztak a rendszer korlátai.

Pályaelhagyó szakemberek történetét fejti fel A körülmények miatt című fejezetben. Arra keresi a választ, miért nem maradtak szakterületükön. Ki a lehetetlen munkakörülményeket, a szókimondás, őszinteség hátrányos következményeit, ki a több fizetést, a továbbtanulás vágyát, a műszakok okozta nehézségeket említi indokként. Noha a válaszok a legkülönfélébbek, egy közös szegmensük mégis akad, ez a kötet visszatérő gondolata, egyik konklúziója is: a kényszerpályát nem kell és hosszú távon nem is lehet elfogadni, változtatni kell, fel kell kelteni, támogatni kell a változtatás igényét.

Az anyagi háttér által inspirált pályaorientáció példája a kőműves szakma. A fiatalok „miért választottam a kőműves szakmát?" - kérdésre adott válaszaiból kiderül, hogy csupán egy pályaelhagyó van a megkérdezettek között. A többiek jó anyagi lehetőséget látnak szakmájukban, szeretik magát a munkafolyamatot, de akad olyan is, aki szerint a „művészetet is magába foglalja". (105.)

A kötet hullámzó szerkezete e fejezetben is érvényesül. Az optimizmusra ösztönző válaszokat követően egy ikerpár történetének részei olvashatók. Nagy Borihoz hasonlóan az ikerpár történetét is igyekszik felgöngyölíteni, azonban magukkal a fiúkkal nem tud találkozni, az ő álláspontjukat, személyes történetüket nem ismerhetjük meg. A gyerekeket édesanyjuk egyedül neveli, apjuk többször intézetbe akarta küldeni őket. Sokáig nem volt gond velük, de rossz társaságba keveredtek és mindketten kimaradtak az iskolából. Nővérük sofőr férjének példáját akarják követni, jól kereső, érdekes szakmának látják, szemben azzal, amit ők tanulnak. Félbehagyják tanulmányaikat. Függőben maradt az interjú. Félbeszakadt a történet. A gyerekek sorsának szálai elvarratlanul maradtak. Ezzel a töredékességgel érzékelteti Vathy Zsuzsa a gyerekek sorsának drámaiságát, kiszámíthatatlanságát.

A Sallai Imre Szakiskola igazgatója ugyanolyan lehangoló képet festett az iskola helyzetéről, mint a többi iskola. Az iskola megszűnésének tényével már a beszélgetés idején is tisztában voltak. Diákjaik nagy része analfabéta volt. Vathy Zsuzsa kérdései és az igazgató válaszai rávilágítanak arra az ellentmondásra, amely a jó fizetést, biztos munkát ígérő szakma és a jelentkezők, iskolában maradók összetétele között feszül. Azok a diákok kerültek hozzájuk, akik mind a hat rostán kiestek, akiket máshová nem vettek fel. Az diákok összetételének átalakulását a vidéki és budapesti diákok megváltozott aránya is okozta. A budapesti diákok kerültek többségbe. A tanárok elmondása szerint a vidéki diákokkal könnyebben tudtak együttműködni. Szorgalmasabbak, fegyelmezettebbek voltak. Az igazgató válaszai nemcsak a szakma presztízsveszteségét jelzik, de a tanárok helyzetére is utalnak. „Nekem mindenesetre nehéz megértenem, miért kell mindenkiből szakmunkást csinálni. Azért, hogy szakmunkásvizsgával hordja a habarcsot? Ezzel csak a szakmát járatjuk le. Régen a kőműves keménykalapban dolgozott, és nem szállt le az állványról. (…) Ennek a foglalkozásnak egyetlen öröme a gyerekek volnának (…) De sajnos a gyerekekkel egyre több a probléma. Kiengedtük a kezünkből őket." (120-121.)

Vathy Zsuzsa a pedagógusok nézőpontjának is teret ad. Reflexióik alátámasztják a diákokkal készült interjúk tapasztalatait. Saját helyzetük nehézségeit a túlzott adminisztrációban, a hátrányos helyzetű, gyakran veszélyeztetett gyerekek okozta pszichés megterhelésben, s a szakirányú képzésből adódó többletmunkában látják. Valójában azonban úgy tűnik, mindezzel hivatástudatból akár meg is küzdenének, ami nagyon zavarja őket, az megbecsültségük alacsony volta.

Az erzsébetvárosi szakiskolák helyzetéről szóló összefoglalás valamennyi szakiskola problémáit összegzi: hiányzó tankönyvellátás, túlzott adminisztráció, hiányzás, bukás, lemorzsolódás.

A budafoki borászképzésről a többi szakiskolához képest egészen más képet mutat. Nagyobb szerephez jutnak a hagyományok, családi tradíciók. A leépülő szakiskolákkal szemben itt túljelentkezés jellemző. A gyerekek egy része a képzést követően érettségi vizsgát tett és technikusi minősítést is szerzett.

A Tanárok, diákok és pályaválasztás című fejezetben ismét olyan fiatalokat mutat be Vathy Zsuzsa, akik pályaelhagyók lesznek. Lényeglátóan összegzi ennek nem személyes okait. Arra a következtetésre jut, hogy mivel az oktatás ingyenes a gyerekek számára, ők nincsenek tisztában képzésük árával, ezért nem is tudják megbecsülni, amit kapnak. A gyerekeket nem a szakma iránti érdeklődés, szeretet ösztönzi, hanem a kényszer. Jobb híján választanak szakmát, kerülnek egy-egy pályára. Az iskola vagy a pálya elhagyásának nincs következménye. Összegző kérdése kíméletlenül kritikus: „Kérdés, szabad-e a szakmák becsületét, az iskolák erkölcsi-szakmai színvonalát ennyire lerontani azért, hogy mindenki, pontosabban bárki számára elérhetők legyenek?" (169-170). Ugyanez igaz a pedagógusokkal kapcsolatos konklúziónak is tekinthető kérdéseire, megállapításaira is: „Hová lettek a pedagóguspályáról a férfiak? (…) Szívszorító, ha egy tanár arcáról a közöny, az egykedvűség, a lelki tunyaság és műveletlenség sugárzik. (…) És külön elszomorító, ha egy tanár nem tud magyarul. Miért lehet pedagógus az, aki nem ismeri az anyanyelvét?" (171.)

Hasonló szenvedéllyel faggatja Kálmán Lászlót, a Pest megyei Tanács Szakoktatási Osztályának vezetőjét: „győzzön meg mindannak a negatívumnak, hiányosságnak az ellenkezőjéről, amit a riportkönyv írása közben tapasztaltam. Vagyis: nem igaz, hogy szakmunkástanulónak az megy, aki középiskola elvégzésére alkalmatlan volna; hogy az általános iskola írásra, olvasásra, számtani alapműveletekre sem tanítja meg a közepes és elégséges tanulókat; hogy a gyerekek nagy része a 'választott pályáról' minimális tájékozottsággal sem rendelkezik; a szakmunkás-bizonyítványnak kevés a becsülete." (172.) Kálmán László válaszában részben felmenti a gyerekeket a felelősség alól. Úgy véli, egy tizennégy éves gyerek még nem tudja elkötelezni magát egy szakma mellett, az iskola dolga, hogy megszerettesse a szakmát a gyerekekkel. Az iskolák létszámcsökkenését kissé ideologikusan a demográfiai mélypontban látja. Úgy véli, az oktatás a társadalom képét tükrözi. A pénzorientált gondolkodás a fiatalokra is hat.

A kötet zárófejezete egy újpesti fiú sorsát eleveníti fel két riport keretében. A beszélgetésekből egy érdeklődő, értelmes, történelem iránt érdeklődő, talpraesett fiút ismerhet meg az olvasó. Az árvaságra jutott fiú pontosan ismeri családja történetét. Megkapó az a tartás, bölcsesség, amellyel életét szervezi, éli. Vonzza a katonatiszti pálya, mert vonzódik a történelem, a hadtörténet iránt, kalandra vágyik, mint a korabeli fiúk általában. Arra a kérdésre, mi a jó és mi a rossz a világban, szintén érett válaszokat ad. „Rossz, hogy nincs semmi szervezés. Zűrzavar, összevisszaság van mindenütt. Ez rengeteg kárt okoz. – És mi a jó? – Hogy nincs munkanélküliség. Aki akar, dolgozhat." (186.) Vathy Zsuzsa a beszélgetések révén a fiatalok munkáról alkotott képét összegzi a fiú véleményében: „A munka arra jó, hogy pénzt keressünk vele, és ebből a pénzből megéljünk. Magam részéről azt tartom fontosnak, hogy ne vesse meg az ember a munkáját." (188.)

A fiú gyámjával folytatott beszélgetés magát az írót is meglepi. Kiderül, hogy apja börtönben volt, emberölési kísérletért. Idővel maga a fiú ad át az írónak egy levelet, amelyet anyja írt Losonczy Pálnak férjéről, drámai helyzetükről lakás reményében. Vathy Zsuzsa később is találkozott a fiúval, értesült arról, hogy helyzetük nem változott, de a fiú nem adta fel a reményt, „Egyszer én is szeretnék lakásban lakni." (195.) – mondta.

Vathy Zsuzsa nem dramatizál, hagyja, hogy a dokumentumok történetekként hassanak.

Nyomatékul a kötet végéhez illeszt egy Bédekkert is. Kommentár nélkül számba veszi a Váci úton, Angyalföldön és Újpesten található gyárakat. Jelezve, lenne létjogosultsága a szakképzésnek, lenne munkalehetőség. S mintha kérdezne is: mi lesz ezekkel a fiatalokkal, a gyárakban dolgozókkal, magukkal a gyárakkal? Mai olvasatban rendkívül indokoltnak tűnik a kötetzáró, gondolatébresztő Bédekker, hiszen a szakképzés hasonló problémákkal küzd, a munkaerőpiac szakemberhiánnyal küzd, s a magyar gyárak közül sok nem működik már.

Kvarcóra, ír himnusszal[10]

1986-ban Vathy Zsuzsa ismét szakmunkásokkal találkozik, beszélget, ezúttal Kiskunfélegyházán. A kötet bevezetője az író volt gimnáziumi osztálytársának érettségit követő sűrített története. Az esztergályos tanulók műszaki oktatójának szavai mintha összegeznék Vathy Zsuzsa motivációját a kötet megírására. A társadalmi különbségekből eredő előítéletek felszámolásának, a másként élő, gondolkodó emberek megismerésének igényét, a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösségi lét színvonalas megvalósulásának vágyát.

Az egyes ember sorsa társadalmi vonatkozásában kerül előtérbe. Kiélezettebbek a társadalmi különbségek, az eltérő vélemények, szemléletmódok, értékrendek. Még az egy iskolában tanítók is mintha más-más világban élnének. Ezt az értelmezést indukálják a fejezeteket megelőző kurzivált idézetek. Ezekben összegződik az író véleménye, állásfoglalása, amely akár egy mottó, irányítja az olvasó figyelmét.

Ennek viszonylatában különösen érdekes, ki hogyan definiálja önmagát. Többnyire a származás, az anyagi helyzet és a foglalkozás alapján identifikálják magukat a riportalanyok.

Az egykori osztálytárs, akiről Vathy Zsuzsa úgy gondolta, disszidált, zenélt egy zenekarban, zenélt is ugyan, de esztergályos lett, majd képezve magát műszaki oktatóvá vált. Tizenhét éve műszaki oktató, ismeri a munka valamennyi fázisát, a ranglétra minden fokát. „Munkás vagyok. (…) Osztályfőnök vagyok" – mondja. (7.)

Minden részletre kiterjedő kép alkotható a kiskunfélegyházi szakmunkásiskoláról, az igazgatóval folytatott beszélgetésből feltárul az 1984-ben 100. születésnapját ünneplő kiskunfélegyházi szakmunkásiskola története.

A tanyáról bejáró fiú családja révén nemcsak a szakmunkástanulók helyzetéről, de a tanyán élő emberek sorsáról is képet alkothat az olvasó. Akik tanyán élnek, munkájuk mellett is rengeteget dolgoznak. A történelem ezeknek az embereknek is a sorsába ivódott. Az Vathy Zsuzsa így összegzi a hallottakat: „Furcsa világ, gondolom, ezt is megértük. Az 'idősebbek' már nem azt panaszolják, hogy nehéz volt a cselédsor, kicsi volt a napszám, hanem hogy Rákosiék lesöpörték a padlást, és elhajtották a hízót. Múlik az idő." (26.)

Beszámol egy szakmunkástanulók körében végzett felmérésről, amely matematikai, nyelvtani tudásszintjüket vizsgálta. Az előző iskolák tanulóihoz hasonló tapasztalatokra tesz szert: a diákok többsége nehéz körülmények között él, matematikai, nyelvi képességeik, készségeik alacsony szinten vannak. Ennek okát a pedagógusok a nem megfelelő tankönyvben és tantervben látják. Úgy vélik, a követelmények meghatározásakor a hivatalokban nem veszik figyelembe a rendelkezésre álló időt, a gyerekek terhelhetőségét, képességeit.

Egy olyan család életét is megismerhetjük, amelyben a szülők munkások, egyik gyermekük női szabó, a másik kettő szakmunkástanuló. Az édesanya pontosan látja a fiatalok problémáját. Gyermekei továbbtanulhattak volna, de ők mindenképpen szakmát szerettek volna tanulni. Pályaelhagyókká azért váltak, mert szakmájukban nem találtak olyan kereseti lehetőséget, mint másutt. Tehát az ő választásukat sem elsősorban az érdeklődésük, inkább az anyagi kondíciók határozták meg. Az édesapa kotrómester, aki munkatársaival járja az országot. A munkák helyszínein lakókocsiban laknak huszonnyolc éve. Családjuktól távol, összezárva, kis helyen, ami nagy alkalmazkodóképességet követel, még akkor is, ha az idősebbek már megválogathatják, kivel lakjanak együtt. Az édesapa mégis elégedett. Büszke a családjára, örül, hogy, hogy van hol lakniuk. „Hobbijuk" egy 230 négyszögöles kert, ahol megtermelik a család ellátásához szükséges zöldséget, szőlőt, gyümölcsfákat nevelnek. Amikor felveti az egyik lánynak, hogy lehetne varrónő, nyithatna varrodát, a lány tiltakozása újabb problémára világít rá, amelyet Vathy Zsuzsa így összegez: „fusizni lehet, de vállalkozni nem lehet? Talán a gyári munkás szülők életük biztonságát és erkölcsi megbecsülését a fix fizetésben és a 'céghez' való tartozásban látják? Vagy vezetőiktől még ma is azt hallják, hogy a kisiparosok a társadalom ellenségei? Megtűrjük őket, amíg muszáj, de amint lehet, lecsapunk rájuk?" (40.)

A politikáról a közösségbe tartozás kontextusában beszélnek. Az apa politikáról alkotott véleményét meghatározza a diktatúra emberekbe ivódott hatása: „Furcsa dolog nálunk a politika. Aki politizálni akar, szóval, akinek nyomja valami a lelkét, vár, hallgat, aztán iszik egy pohár bort, összeszedi a bátorságát, és megmondja a magáét. Másnap megvigasztalják, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj belőle, elfelejtik, amit mondott. Az embernek bűntudata van, ugye nem is emlékszik rá pontosan, mit mondott – talán csak nem mondott meg mindent? – jó ideig csendben van, hallgat, akkor beszél megint, amikor csordultig telt a pohár. Valahogy így néz ki nálunk a politizálás." (42.) A család számára is nyomasztó az egy lakóközösségben élők elidegenedése. Ennek okát az apa a közösségi programok hiányában vagy nem igények szerinti alakításában látja, vagyis komoly társadalmi problémák okozója a kulturális igény és kínálat különbözősége.

Vathy Zsuzsa a kötet témája szempontjából fontos és érdekes riportalanyra talál a kiskunfélegyházi szakmunkásképző intézet igazgatójának személyében. „Élete történelem, a munkásképzés története" (45.) – írja. Serge Gábor az iskolába kerülése pillanatától a tanítás, tanulás feltételeinek javításán dolgozott. A rossz körülmények között működő iskolából az ország egyik legkorszerűbb intézményévé vált iskolájuk. Nyugdíjasként is izgatta a szakiskolák helyzete. Pályája rendhagyó volt, hiszen sikerei ellenére sem akart hivatalnok lenni, harminc évig dolgozott ugyanezen a helyen. Elhivatottan próbált lehetőséget teremteni a nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyermekek számára. Az író egyre mélyebbre hatoló kérdéseire adott válaszokból egy rendkívül határozott, ellentmondásos személyiség rajzolódik ki. A kort is jellemzi, ahogy önmagát leírja: „Szigorú ember voltam. Soha nem goromba, de következetes és szigorú. Úgy tapasztaltam, ez a két dolog biztonságot ad az embereknek, igénylik is. (…) Meggyőződésem, hogy rossz intézkedésekkel nem lehet mindig nyíltan szembeszállni, de lehet félretenni, kivárni, újrakezdeni, megint kivárni, és mikor az alkalmas pillanat eljön, akkor kell cselekedni." (58.) A riportból kibontakozó portré alanya hol szimpatikus, hol ellenszenves. Hol ideális kádernek, hol nemes célért küzdő embernek tűnik. Bizonyosan nem ideális egy olyan társadalmi, politikai környezet, amely ügyeskedésre kényszeríti az embereket egy pozitív cél elérése vagy akár csak a boldogulás céljából. Egy ember sorsa is rendkívül beszédes, árulkodik egy korszak légköréről, lehetőségeiről, korlátairól, a beidegződésekről, a hibákról. Arról a helyzetről, amikor nincs jó és rossz, ideális esetben is a kevésbé rossz vagy a rossznál jobb adódik választási lehetőségként. Az író tartózkodik az ítélkezéstől, inkább igyekszik megérteni az igazgató ellentmondásos figuráját. Becsületre méltónak tartja, hogy az igazgató látva a politikai, gazdasági változásokat, nem gátolta azokat, kitartott elvei mellett és önként adta át az igazgatást egy általa választott vezetőnek. Összefoglaló jellemzése kidomborítja az ellentmondásokat, Vathy Zsuzsa egy másik ember történetének befogadójaként eljut az elfogásig: „néha úgy éreztem magam, mintha 1950-ben lennénk, és egy ember káderlapját fogalmaznánk (…) Ha a cél szentesíti az eszközt, nincs jó és rossz, csak szükséges és szükségtelen. (…) Egyénisége csupa ellentét: példátlan kicsinyesség és példátlan nagyvonalúság, aggályos törvénytisztelet és fölényes távolbalátás, minden képzeleten túli alkalmazkodás és eltökélt ragaszkodás elgondolásaihoz. (…) tudnánk-e együtt dolgozni? Azt hiszem, nem. (…) És ha a gyakorlatot, a végeredményt nézem: létrehozott egy intézetet, egy szigetet, amely nem senkiföldje, nem Csáki szalmája, hanem a megvalósíthatók közül – jobb lehetőségeink egyike." (60-61.)

A kötet címadó riportját megelőző „mottó" tömör, drámai, kritikus összefoglalása a szakmunkásképzés hibáinak, a munkások gyermekei által elszenvedett hátrányoknak. Ugyanakkor ez a néhány mondat is egy válasz arra, miért született ez a riportkönyv: „Reicher József igazgató mondja: úgy tűnik, társadalmi viszonyaink kezdenek megmerevedni, bizonyos rétegek változatlanul újraszülik önmagukat. (…) A szülők segítsége (…) nem egyformán jut ki mindenkinek. (…) Nem egyenlők az esélyek, tudomásul kell vennünk (…) nem ad elegendő felvilágosítást egy család társadalmi helyzetéről az egy főre eső jövedelem, (…) alig mond el ma már valamit a kategorizálás: 'munkás'." (62.)

Éppen ez foglalkoztatja: mit jelent munkásnak lenni, hogyan élnek, mi érdekli őket, mi jelent örömet számukra, milyen problémákkal küzdenek, mit jelent valójában az a fogalom, amire egyfelől „munkásosztályként" hivatkoztak sokáig, másfelől melósként tekintettek rá?

Hogy nem egy masszáról, egy szóval elintézhető „rétegről" van szó, egy család életéből is világosan kiderül. A címadó beszélgetésben részt vevő négygyerekes munkáscsaládban a szülők egész életükben egy kis házért dolgoztak, megművelik Kétszáz négyszögölnyi „hobbikertjüket", ahol zöldséget termesztenek családjuk ellátására. – A „hobbikert" kifejezést először Kiskunfélegyházán hallotta Vathy Zsuzsa. Olyan földeket neveztek így, amelyeket a főállású dolgozók kaphattak munkahelyük ajánlására. A kifejezés ellentmondásosságára többször is utal az író, jelezve, hogy a „hobbi" a munka utáni további kemény munka. A „hobbikertek" a megszólított emberek kettős helyzetére is utalnak, az urbánus és a hagyományos, paraszti önellátó létforma közötti átmenetre. – Csilla lányuk cipőfelsőrész-készítőnek tanul, de már biztos abban, hogy nem marad a szakmában, fodrász szeretne lenni, panelházban lakni, és maximum két gyermeket vágyik. Diáktársaihoz hasonlóan tehát nem szeretné tovább folytatni szülei életmódját, nem akarja, hogy egész élete gondok között teljen. Míg a szülők a megélhetésért küzdenek, igyekeznek gyermekeik számára minél jobb jövőt biztosítani, a fiatalok mást, többet szeretnének. Más alapokról is indulnak, mint szüleik, ki akarnak törni a szegénységből, szüleik életformájából. Sikerül-e nekik, a kemény munkát végző édesapa és az ír himnuszt játszó kvarcórával rendelkező fiú élete között lesz-e különbség? Előre megfogalmazott kérdései helyett inkább erre kíváncsi az író, erre keresi a választ. A munkások életének tükrében szarkasztikus, éles kritikaként hangzanak az elhagyott kérdések: „Miért nem vonzó ma munkásnak lenni? Miért akarja, aki csak teheti, hogy legalább a gyereke ne legyen munkás? (…) Ő, a munkásosztály tagja, a hatalom birtokosa-e?" (67.) A háttérbe húzódó író ilyen indirekt eszközökkel is korkritikát gyakorol. Másutt leplezetlenül teszi ugyanezt: „arcpirulás nélkül alig lehet végighallgatni azokat a változatos módszereket, amelyekkel (…) ki-ki egyéni boldogulásának útját egyengeti. (…) Az emberek társadalmi tapasztalatai eddig ugyanis azt sugallták, hogy a közösség haszna gyakran nem esik egybe az egyén hasznával, és aki a korrekt utat választja, hátrányba kerül társaihoz képest." (68.) A család legidősebb lánya, Eta férje villanyszerelő, Eta egészségügyi szakiskolát végzett, de a férje nem engedi a szakmájában dolgozni. Szolgálati lakásuk egy tanyán van. Eta férje reggeltől estig dolgozik, az asszony a ház körüli teendők és gyermekük miatt szinte ki sem mozdulhat a tanyáról. Hiába él jó körülmények között, nem erre vágyott. Nyomasztja az egyedüllét, magányos. „Az ember erőlködik, szeretné vinni valamire, de nem megy. Marad ott, ahol van, tíz-húsz év alatt éri el, amit más két esztendő alatt." (74.) Története a Tanyán II. alcímet kapta, az író maga is utal egy összehasonlítás során a másik megszólított tanyán élő családra, Szabóékra. Lényeges momentuma ez a kötetnek, mert rávilágít arra, amire maga az írói „módszer" is, hogy a propaganda alakította szemlélettel ellentétben a körülmények hasonlósága mellett is egyéni sorsok vannak.

Az „osztályok" között mesterségesen szított ellentét és a gimnazisták többségi véleményének ellenében Vathy Zsuzsa négy cipésztanuló „okos lány" sorsát követi. A lányok jól tanultak, versenyeket nyertek, jutalomból nem is kellett szakmunkásvizsgát tenniük. Volt, aki gimnáziumban tanult tovább és technikusi minősítésre készült. A lányok előtt ott állt a lehetőség a „kitörésre", de sorsukat követve az író egyik következtetése: „Úgy tűnik, tehetséggondozásban még van mit tanulnunk". A lányokról beszélgetések révén kialakult kép ellentmond azoknak a sztereotípiáknak, amelyek a munkásokról és szakmunkástanulókról az értelmiség vagy a jövő értelmisége, a gimnazisták körében éltek, élnek. A legtöbb gimnazista úgy vélte, szakmunkásnak a gyenge képességű rossz tanulók mennek, egy megkérdezett tanár szerint pedig a „férgese". „Sok igazság és mérhetetlen társadalmi sznobság táplálja ezt a nézetet. A középiskolások között alig volt olyan, aki fölismerte: a szakmunkás nem gimnáziumi szinten művelt, viszont tud valamit, amit ő nem, (…) tud nyolc órát a gép mellett állni, tud reggel hatkor fölkelni, több köze van a körülöttünk lévő tárgyi világhoz, mint amennyi neki bármikor lesz." (82) – összegzi a hallottakat Vathy Zsuzsa. Az utolsó interjút egy Pápától nyolc kilométerre élő családdal folytatja. Molnárék nem szegények, nem gazdagok, dolgoznak, gyermekeik jól boldogulnak. Életük kiegyensúlyozott. Mint Vathy Zsuzsa írja, „Mégis jóvátehetetlenül hiányzik belőle valami." (113). Ez a riportkönyv utolsó mondata. Erről a „valamiről" szólnak a kötetben szereplő emberek történetei.

Az 1986-ban kiadott vékonyka riportkötet a rendszerváltozás felé haladó korhangulatban született. Egy beszélgetésünk alkalmával Vathy Zsuzsa elmondta, ebben az időszakban mindenképpen részt szerettek volna venni a sorsfordítónak remélt eseményekben. Egy év alatt készült a változás szükségességét és lehetőségeit is hangsúlyozó riportkönyv, melynek történetei találó pillanatképek a nyolcvanas évek Magyarországáról.

Herend, az más[11]

Miben más Herend? Miért jut eszébe egy írónak, hogy egy porcelángyárról írjon könyvet? Vathy Zsuzsát felháborította a privatizációk során magánkézbe vagy külföldi tulajdonba került értékek elvesztegetése. Hallott a herendi példáról, úgy vélte, az mások számára is követendő lehet. A Herendi Porcelánmanufaktúra privatizációja amerikai, angol mintára a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretében valósult meg. Ennek révén a manufaktúra dolgozói váltak tulajdonosokká. Döntési joggal rendelkeztek, s mivel osztalékot kaptak, munkájukat is pontosabban végezték. 1992-ben alakult meg az MRP-szervezet, 1995-ben kezdték szétosztani a részvényeket a dolgozók között. Kizárólag a manufaktúra dolgozói kaphattak részvényeket, így tudták megakadályozni annak külföldi kézre játszását. A megoldás sikeresnek bizonyult, mert 2000-re ötszörösére nőtt a nettó árbevétel az 1992-es bevételhez képest. Vathy Zsuzsa 2002-ben a manufaktúra sikertörténetét szerette volna dokumentálni, a megoldás tanulságait mások számára is hozzáférhetővé tenni. 2001-ben azonban az Amerika elleni terrortámadás világpiaci negatív hatása a manufaktúrát is sújtotta. 2004-ig kívánta követni az eseményeket, azonban a többszörös igazgatóváltások, a folyamatos átalakulás miatt ez kitolódott 2005-ig. A visszatekintéssel együtt végül a manufaktúra történetének tizenöt évét foglalta össze. Kíváncsi volt magára a programra, annak konkrét, egyedi megvalósulására, a látványos eredmények mögötti valóságra, a fordulatokra, a történet szereplőire, emberi oldalára. Ebből adódóan a könyv nem monográfia, az Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus és a Kvarcóra ír himnusszal című kötetekhez hasonlóan a kötet vázát ezúttal is a riportok, beszélgetések alkotják. Módszere is az említett kötetekéhez hasonló, a szociológiai, szociográfiai, etnográfiai, oknyomozó újságírói megközelítésekkel alkot képet a manufaktúra sorsáról, történetéről. Ezúttal azonban nem tematikusan összekapcsolódó sorsokból kibontakozó helyzetképet, kórképet ragad meg. A levelek, portrék, interjúk, dokumentumok sorából a manufaktúra története lineárisan bontakozik ki, s Lapszélei, a kötet megformáltsága is már inkább az irodalmi szociográfia műfajára utalnak. Saját olvasata mellett számos nézőpontból láttatja az eseményeket: a dolgozók, az érdekvédelmi szervezetek, az igazgatók és mások a maguk szemszögéből újabb és újabb részletekkel gazdagítják a történetet, hitelesítve is a kötetben leírtakat. Vathy Zsuzsa nem elégszik meg a felszínnel, a történetek mélyére hatol, igyekszik azokat megismerni a ranglétra valamennyi fokán álló ember szemszögéből, ahogy a porcelánkészítés összes fázisára is kíváncsi. A gyár egyéni útja, privatizációs túlélési története mellett a könyv időutazás és egy mini társadalom létének, működésének bemutatása is. A privatizációs történet a herendiek forradalma, ahogy Vathy Zsuzsa fogalmaz. A változás 1989-ben kezdődött, 1956 után először itt hoztak létre munkástanácsot érdekképviseletük ellátására a dolgozók. A munkástanácshoz ezerötszázan csatlakoztak. (Példájukat követve egyre több munkástanács alakult az országban.) 1991-ben a munkástanács egyik alapítója, Bányai János és Szesztay László meghívást kaptak Oxfordba, az ESOP (MRP) konferenciára, hogy ott információkat, tapasztalatokat gyűjtsenek a programról. A privatizáció véghezviteléhez azonban a Parlamentnek törvényt kellett hoznia. 1992-ben megalakult az MRP szervezet, 1993-ban döntöttek a vagyon pontos elosztásáról. A dolgozók „méltányos áron és méltányos feltételekkel kapták meg a vagyon 75%-át" (21.). Vathy Zsuzsa felfedi az ezt követő politikai, gazdasági változásokat, ellentmondásokat, ezek humánpolitikai következményeit, emberi vonatkozásait.

Egyik beszélgetőtársa Makovecz Imre, aki 1992-től 1998-ig a manufaktúra igazgatósági tagja volt. Elmondta, hogy a kommunista elődök privatizációs kísérlete mellett egy amerikai részvényvásárlási próbálkozást is meg kellett akadályozni. Összefüggést fedezett fel a vásárlási kísérlet és az Amerikában elterjedt herendi hamisítványok között. Feljelentést tett a hamisítványok miatt, s a nyomozás során valóban kiderült, hogy a hamisítványok forgalmazója és az ajánlattevő személye ugyanaz. Igazgatói tagsága idején átépíttették a manufaktúra épületeit, átalakították a belső tereket, „világhírnévhez méltó környezetet" alakítottak ki.

A manufaktúra az ipari forradalom, a gépesítés, a gyárak vonatkozásában önmagában is időutazás. Ahogy Kovács József vezérigazgató fogalmazott: „Herend lényege a manufaktúra szóban foglalható össze." (87.) A kézzel készített egyedi termék nem piaci áru, értékét elkészítésének módja, a létrejöttéhez szükséges tudás és egyedisége, szépsége, minősége adja. Ami előnye, ugyanaz a hátránya is. Kiszámíthatatlan, hogy egy adott időszakban mennyire keresett. A manufaktúra dolgozói és családjaik egy mini társadalmat alkotnak, amelyben, mint egy archaikus falusi közösségben, mindenkinek megvan a maga feladata, funkciója, státusza, kapcsolatrendszere. Több dinasztia is dolgozott Herenden, olyan családok, amelyek körében hagyománnyá vált a manufaktúrához való csatlakozás. A vezetőségi küzdelmek, hatalmi kérdések, értékesítési nehézségek mellett megható az a bensőségesség, amelyet Vathy Zsuzsa a porcelán gyártási folyamatának leírása során jelenít meg. Egy-egy dolgozót szólít meg a gyártási folyamat valamennyi szakaszából, az ő nézőpontjukból tárulnak fel Herend titkai. Valamennyien büszkék munkájukra, mesterségbeli tudásukra, kidolgozott praktikáikra. Képzik magukat, élnek a manufaktúra szervezésében adódó lehetőségekkel (pl.: szociális ellátás, festő kurzusok).

Ez tűnik ki abból is, hogy a beszélgetések során hogyan jellemzik önmagukat, egymást a herendiek: „itt művészi érdeklődésű munkások dolgoztak" (35.); „Szerencsésnek érzem magam, mert a porcelánfestés egy kitüntetett szakma Herenden." (44.); „Több kollégámmal közösen szakmai bemutatókra is járunk, ahol látogatók előtt mutatjuk be szakmánk fortélyait, szépségét, manufakturális jellegét." (55.); A Herend Stúdió nem műhely, hanem műterem." (57.)

Vathy Zsuzsa Lapszéleken összegzi gondolatait, érzéseit. Jegyzetei részben beépülnek a fejezetek szövegébe, részben kiemelve, kisebb betűtípussal el is különülnek azoktól. Első alkalommal „definiálja" is, mit jelent a Lapszél: „A történet írójának megjegyzése" (25.). Első megjegyzésében elismeréssel szól a kezdeményezésről, s az olvasókat is annak megismerésére, támogatására biztatja. Másutt elragadtatással ír a manufaktúrában zajló művészi munkáról: „Nagy tisztelettel gondolok a porcelánfestő nőkre, férfiakra. A fizikai munkásokra, akik órabérben művészi munkát végeznek." (59.) Lapszéli jegyzetben ír arról is, miben látja ő másnak a manufaktúrát, az ott dolgozókat a más gyárakban tapasztaltakhoz képest: „Úgy tűnik, hogy azokat, akik elmentek mellettem, valami megkülönbözteti a műszakba járó, gyárban dolgozó munkásemberektől. Nemcsak öltözékük, igényes külsejük, hanem a tanultsági fokuk, a képesítésük is. Fizikai munkát végző művészemberek ők – valamint irodai dolgozók és vezetők, a manufaktúra működését biztosító könyvelők, menedzserek, titkárok, műszakiak, közgazdászok." (127.) Utolsó jegyzetében foglalja össze, Herend miért is más. Svájci kisvárosi körülményeket lát, igényes munkás-művész embereket. Olyan mini társadalmat, amelyben meghatározó a lojalitás, a közösség.

Valójában azonban Vathy Zsuzsa egy kötetnyi választ adott arra, miért más Herend. Három évig járt Herendre, megismerte történetét, a gyártás, értékesítés folyamatát, s főként az ott dolgozó, ott élő embereket. A kötet tudatos felépítésén, tárgyilagosságán is átüt ez a másság. Nem csupán a lapszéleken, a beszélgetéseken, az összegzéseken is. Az ott dolgozók hivatásuknak tekintik munkájukat, szeretik azt, érzések, hagyományok fűzik őket a manufaktúrához minden nehézség ellenére. A kötet címadó története Dr. Jilek József nyugalmazott műszaki igazgatótól származik. Elmondása szerint többször győzködték, hogy takarékossági szempontból vásároljanak olcsóbb, gyengébb nyersanyagot, hiszen más gyárak ezt tették. Mivel a herendi porcelán egyik minőségi védjegye a tökéletes alapanyag, egy többméteres feliratot készíttetett: „Herend, az nem olyan, Herend, az más!" (71.) Vathy Zsuzsa tökéletes címet választott, Herend valóban más. A manufaktúra megmentésének egyéni útja mellett még számos szempontból. Nem gyár, hanem manufaktúra, műterem. Nem „csak" munkahely, hanem élettér és az alkotás tere is. Az értékek válságának időszakában is igényesség és minőség jellemzi. Mint írja: „Ez a világhírű termék még a hungarikumok között is más." (162.) A Vathy Zsuzsa előző két kötetében olvasható munkás-élményekkel, elidegenedettség érzéssel ellentétben, a manufaktúra jellegéből adódóan összetart egy közösséget, akik mintha egy kis városállamban élnének, hiszen többségüknek lakóhelye is Herend, nagyszerű konyhával, óvodával, múzeummal, szállodával, sportkörrel, orvosi rendelővel, tekepályával, művészeti szakkörrel, Herendi Amatőr Költők Klubjával, s örömeik mellett tulajdonosi, munkavállalói szempontból is közös ügynek tekintett nehézségeikkel.

Vathy Zsuzsa tollát a Herendi Porcelánmanufaktúra értéke mellett a féltés is vezette, hiszen a könyv keletkezésének idején a manufaktúra már gazdasági gondokkal küzdött. „Kívülálló szimpatizánsként" fogalmazza meg véleményét, mely szerint a herendieknek meg kell érteniük, hogy magukra számíthatnak, nincs garancia a manufaktúra fennmaradására, ha ők, tulajdonosokként, dolgozókként nem fognak össze, s nem szervezik meg érdekvédelmüket. Mint írja: „Magyarországon nagyon sokan büszkék Herendre, és azt szeretnék, ha még nagyon sokáig büszkék lehetnének rá. Közéjük tartozván, ez az érzés jogosított fel engem is a féltés és az aggodalom diktálta vélemény elmondására." (164.)

[2016]