Takács Ágnes: Nagy Viktor színházi rendező

Nagy Viktor 2014. január 31-én elhangzott akadémiai székfoglalójának A magyar dalszínház címet adta. Nem szűkíti a zenés színházi műfajok bármelyikére az előadásának címét, ezzel utal pályájának a műfaji sokszínűségére. Az opera, musical, operett és rockopera is megtalálható a palettáján, továbbá prózai rendezései is vannak. Nagy Viktor szerint e színházi műfajokat alapvetően a kiindulópont különbözteti meg egymástól. „Mindhárom műfaj (próza, musical, opera) kedves nekem. Csupán annyi a különbség, hogy az egyiknél szövegkönyvből indulok ki, a másiknál a partitúrából"[1]

Nagy Viktor 1954. január 25-én született Dombóváron. Már gyermekkorában hangsúlyos szerepet kap életében a zene: zeneiskolában zongorázni tanul, majd a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában a kürt lesz hangszere. 1976-ban zenetanári diplomát kap, majd rövid ideig gyakorlója is a zenepedagógusi hivatásnak.

1983-ban, először Magyarországon, Vámos László vezetésével zenés színházi rendező osztályt indítanak a Színművészeti Főiskolán, amely – bármennyire is kuriózum – rendkívül kis létszámú lesz. Nagy Viktor negyedévesen a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban az Irma, te édes című előadással mutatkozik be a színházi szakmának. Darabválasztását nemcsak a benne feltáruló emberi kapcsolatok, hanem a példakép, Peter Brook iránti érdeklődése is indokolja.[2]

Másik vizsgarendezése, a Doctor Herz, szerződést hoz Nagy Viktor számára a Madách Színházban. Ádám Ottó először asszisztensnek, majd diplomaszerzés után, 1988-tól rendezőnek szerződteti. Annak ellenére, hogy határozott elképzelései vannak a zenés műfajról, mégis igent mond a prózai színház hívására, hiszen tanulási lehetőséget lát benne, lehetőséget arra, hogy a főiskolán elsajátított elméleti tudását a gyakorlatban is próbára tegye.[3] Bár a prózai rendezések nem záporoznak, Nagy Viktor a Madách Színháznál eltöltött évadok során olyan színészegyéniségekkel is dolgozhat, mint például Psota Irén. A színésznő az, aki oldja a kezdeti szorongást a pályakezdő rendezőben, és saját hivatásának a lényegére is ráébreszti. Psota Irén támaszként áll Nagy Viktor mögött akkor is, amikor önnön rendezői attitűdjét fogalmazza meg: az alapos felkészülést a következő munkára, a határozott koncepció kialakítását, ugyanakkor a próbafolyamat alatt tanúsított nyitottságot.[4]

1990-ben több hónapig Berlinben, a Deutsche Operben Götz Friedrich mellett ösztöndíjas. Alighanem ez a külföldi tapasztalat is megalapozza a döntést: 1991-ben elszerződik a Madách Színháztól.

1991. április 1-től az Operaház főrendezője, ahol fontos feladatának tartja többek között a működési problémák megoldását: a műszaki részleg főrendező alá kerülését, a dramaturgia hatékonyabb működésének elősegítését, illetve a megfelelő méretű próbaterem kialakítását. Ehhez hasonlóan megoldandó szervezéstechnikai-strukturális kérdés, hogy az Operaházban az 1990-es évek elején nem foglalkoztatnak segédrendezőket, így az előadások hosszútávon magukra maradnak, a szerepátvételekkor érkezőket nem igazítják el a mise-en-scéne egészében.[5] Nagy Viktor főrendezőként célul tűzte maga elé a műfaj „leporolását", a merev műfaji keretek kitágítását, fellazítását azáltal, hogy megszabadítja erősen arisztokratikus, elitista jellegétől. Ennek érdekében többek között az operaelőadások színházi jellegének erősítését, valamint stúdió-előadások bevezetését tervezte.[6] Főrendezői státuszát leginkább az operaelőadások egységes színvonalemelése céljából látja lehetőségnek.

Az Operaház intézményi rendezés-szervezési, műsorpolitikai kérdésein túl önmaga rendezői pályáján is fontos állomásnak számít az itt eltöltött idő. Színpadra állítja például Offenbach Orfeusz az alvilágban című művét, amelyből kitűnik, mennyire egységes egészként gondol Nagy Viktor a zenés színházi produkciókra. A darabra totális színházként tekint, mely korának megfelelően emlékeztet a mai rockoperai törekvésekre, azonban zseniálisabb az utóbbiaknál.[7] Hasonlóképpen gondolkodik a Wozzeck-előadásról, akkor is, ha ez a produkció színpadi megjelenítésében puritán, naturális elemeket használ. „Előadásunkban a zenéhez illő puritán eszközöket alkalmazunk, naturális elemek minimális igénybevételével. Színpadunk a zene lélektani utalásaira támaszkodva bizonyos városi közeg absztrakt terét érzékelteti, ahol emberek jönnek-mennek anélkül azonban, hogy egymást igazán érzékelnék. Függöny nincs, a sok változás a nyílt színen megy végbe. Egyetlen naturális elem játszik: a víz, a szerencsétlen Wozzeck végzete."[8]

Nagy Viktor 1993-ig főrendezője az Operaháznak. A pozíciót ismét megpályázza, később azonban, amikor látja, hogy az elvárt feltételek nem teljesülnek, visszalép, mivel a kinevezés biztosította hatáskör meglehetősen korlátozott volta két tűz, az elvárások és a reális lehetőségek ellentmondásai közé szorították volna [9]

Bár főrendezői feladatokat nem vállal többé, 2007-ig rendezője marad a teátrumnak. Így állítja színpadra hosszú évek után a wagneri tetralógiát, A Nibelung gyűrűjét, amely nem kis feladatot jelent, hiszen számos sztereotípiától kell megszabadítani a művet. A Rajna kincsét 1993-ban, A walkürt 1995-ben, a Siegfriedet 1996-ban, Az istenek alkonyát 1998-ban láthatja az operaházi közönség. Nagy Viktor a Ring-ciklus darabjait nemcsak önálló egységekként kezeli, hanem azt is fontosnak tartja, hogy a tetralógia egészének is körvonalazható színházi jelentése legyen. „A Ring egyes darabjait úgy kell felépítenünk, mintha ez egy háromfelvonásos darab lenne, előjátékkal, tehát az egyes darabok koncepcióban, stílusban kapcsolódnak egymáshoz."[10] A rendezői szándék szerint a világ pusztulásának és egy új világ felépülésének megmutatása a cél, mely sötét jövőt vizionál nézői számára.[11]

A tetralógiához hasonlóan grandiózus színrevitelt kívánnak a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott előadások (például a Hunyadi László és a Carmen) is. Nagy Viktor pályáján a visszatérő művek sorában szerepel az Aida is. Az 1993-as szegedi előadás kapcsán megfogalmazza azt a visszahúzódó, önmagát mesterembernek tekintő rendezői attitűdöt, amely a pálya több pontján is kirajzolódni látszik: „[k]onzervatívan, mesterember módjára fogom fel, nem akarok világmegváltó, önmagamat megvalósító Aidát rendezni. Azt szeretném, ha jól érezné magát a közönség és az előadásban közreműködő szereplőgárda is."[12] Ez a fajta felfogás nemcsak visszahúzódást jelent, hanem azt is, hogy a rendező könnyedén, rugalmasan oldja meg a különböző műfajok által támasztott feladatokat, legyen bár szó romantikus nagyoperáról vagy rock-musicalről – hiszen kiindulópontja mindig a zene. Mindez a sokszínűség megmutatkozik abban is, hogy Nagy Viktor prózai és gyermekeknek szóló előadások színrevitelében is megállja a helyét. A Hamupipőkét kerettörténetbe ágyazva állítja színre, melyről a kritika is rendkívül elismerően számol be.[13] Megrendezi továbbá Shakespeare Hamletjét 1994-ben a Miskolci Nemzeti Színházban. A címszereplőt apolitikus alkatként látja, aki a kizökkent időben őrültséget színlelve igyekszik megőrizni a normalitást.[14] Miskolcra többször is visszatér rendezni, majd 2002-től rövid ideig a teátrum zenei vezetéséért felel.

2008 és 2011 között a Győri Nemzeti Színház igazgatója lesz. Intézményvezetésével sokszínű műsorstruktúrát kíván létrehozni, melyet a győri közönség igényel is: a komplexitás jegyében komoly- és könnyűzenei előadásokat, illetve prózai darabokat tűz műsorra. A változatosságra való törekvés jellemzi ezt az időszakát is, ekkor állítja színpadra például a Csárdáskirálynőt és a Kabarét is.

Nagy Viktor 2011-ben távozik a Győri Nemzeti Színház éléről, s ettől kezdve szabadfoglalkozású rendezőként tevékenykedik. 2012-ben Nádasdy Kálmán-díjat, 2014-ben Jászai Mari-díjat kap munkásságáért. A legutóbbi évadokban „mesteremberként" a Pécsi Nemzeti Színházban és a kecskeméti Katona József Színházban rendez.