Turnai Tímea: Székely László színpadi tér és díszlettervező művész

Székely László terei „tágulnak és szűkülnek, mintha a színpad és a nézőtér közös lélegzetvétele igazgatná őket, olykor fekete-fehér szigorúságuk nyűgöz le, máskor komor, matt felületüket jólesőn enyhíti drapéria vagy az élő embert játszó élő embert, a Játékost megvilágító, szinte reményt keltő fénycsóva. Mindent megtanult, megtapasztalt ebből a csodálatos, színháznak nevezett társasjátékból."[1]

Diplomamunkáját követően szerződik Szolnokra. Itt került kapcsolatba Székely Gábor rendezővel. Kettejük közös gondolkodása, alkotói módszere meghatározta az előadások látványvilágát, így Székely László alkotótársa a főrendező volt számos színházi produkcióban. Székely Gábor és Székely László közös munkájaként jegyzett, Füst Milán Boldogtalanok színrevitele csodálatos lezárása lehetett egy korszaknak, mely egyben új távlatokat nyitott a Nemzeti Színház reformjainak megvalósításához. „Ez a díszlet azzal lép túl a naturalizmuson, hogy nem szűkíti le a látványt egy aprólékosan zsúfolt, tárgyaival hivalkodó (s ezzel nyilvánvalóan jellemezni kívánó) szobára, hanem fölé emeli a sivár bérkaszárnya képét, azt a tágabb környezetet, amelybe a békétlenségnek ez a pokoli kis szigete beékelődik. A színpad egész alapterülete maga a lakás: a helyiségeket ajtókeretek jelzik, s lehetőséget adnak a rendezőnek, hogy ne csak formálisan, hanem funkcionálisan komponálja meg a járásokat. A téralakítás lényeges eszköze – mint Székely László és Székely Gábor közös munkáiban mindig – a fény. Mindketten kedvelik a »gegen-világítást«: a sohasem sugarasan, hanem szórtan, szűrten, zuhatagszerűen kibocsátott fény felülről, kicsit rézsútosan érkezik, tapinthatóvá teszi a levegőt, »deríti« a szereplőket. Egy különösen szép megoldás: Huberné »megváltó« halálakor a falon függő feszületre egy parányi ablakjelzés kockaüvegén át hulló fénypászma a trecento festmények angyali üdvözleteit idézi." (Koltai Tamás: Magányba dermedt életek, Színház, 1978/5.,5.) Koltai Tamás színikritikus méltatásai mellett az országos megbecsültség sem maradt el. A rendező ekkor már Érdemes művész, a tervező, Székely László pedig Jászai Mari-díjas alkotó. 1982-től az előadást a Nemzeti Színház Kamaraszínházában játszották tovább kirobbanó sikerrel, a főbb szerepekben: Gobbi Hilda, Szirtes Ági, Sinkó László, Ronyec Mária, Rajhona Ádám voltak, a rendező asszisztense, dramaturgja Duró Győző lehetett.

A kortárs színjátszás tér-szervezéseinek különös ékességeivel, egri, szegedi, szolnoki tapasztalatokkal, valamint a Nemzeti Színházban tervezett 1981-es Székely Gábor rendezte, Vágó Nelly jelmezeivel bemutatott Tarelkin-díszletekkel érkezett a Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezette, 1982-ben megalakult Katona József Színházba.

A Tarelkin halála című előadás nagyszerű szakmai fogadtatása egyedülálló lehetőséget teremtett a színpadi térről vallott elképzelései megvalósítására. „Székely László mélységet és távlatot érzékeltető, de a szűkösséget, börtönszerűséget, bezártságot is nyomasztóan hangsúlyozó, szürkére festett, fegyház menti téglafalai keretében. A falakba narancsszínű vashágók vannak beleépítve, hogy a játék folyamán sorozatosan csalóka menedéket kínáljanak az éppen csávába került szereplőknek. A díszlet végig játszik, funkciókat teljesít, de nem válik ötödik főszereplővé, csupán használják és fölhasználják a cselekménybonyolítás különféle céljaira.„ (Iszlai Zoltán: Belharcmodor, Színház, 1981/5.,18.) Az Országos Színházi Találkozón a legjobb díszletéért járó díjat az előadás látványvilágáért Székely László kapta.

A társulat és művészei garanciát jelentettek a mindig emlékezetes és érvényes előadások professzionális létrehozására. Vizualitás és kiemelkedő szellemiség találkozása volt egy nagy kihívásokkal teli, nem szokványos térben. A színpadi tér és környezetének adottságai igen szokatlanok voltak, megkövetelték a tér-szervezési ötleteket és a kreativitást. Egy eredetileg szecessziós bérház földszintjén, mozinak épült belső tér, mely a felújítás során semleges, de kicsiny helyszínt takart az előadások létrehozására. Ugyanakkor biztosította annak lehetőségét, hogy a vizuális hangsúlyok érvényre jussanak, persze nem hatalmas és nehéz konstruktív elemekkel, díszlet-építményekkel, sokkal inkább fém- és favázas szerkezetekkel és hideg fényt sugárzó drapériákkal.

Székely László sajátos munkamódszert választott, melyet arra alapozott, hogy a tervezői munka lényege „a drámát megértő gondolat és a magas szintű rajztudás, alapja nem a szó, a beszélt vélekedés, hanem a mindenki számára egyértelmű, a drámai élményt szolgáló látványtervben történő létrehozása, annak megvalósítása."[2]

Nem is magára a térre helyezi a hangsúlyt, hanem a drámai kontextusokra, a szereplők közötti kölcsönhatást igyekszik kifejezni számos látványelemmel, térrendezéssel.

Munkája alappillére: a darab mondanivalója, tartalma és a tervezői, rendezői asszociációk összhangja. A tervezés nem lehet öncélú, mert hiába szép, ha nem funkcionális. A racionális és tér-központú elképzeléseit mégis sokszor kellett a magyarországi szerényebb költségvetésekhez igazítani. Kreatív megoldásokkal sokszor a szükségből kellett erényt kovácsolni, pedig az ideális az lett volna, ha az adott szakmai és pénzügyi lehetőség inspirálja a terveket. Magyarországi tervezéseivel párhuzamosan többször dolgozhatott a három világhírű tenor koncertjeinek létrehozásában, az aréna látvány-kidolgozásában.

Székely számára se itthon, se külföldön nem volt hiány szakmai kihívásokban. Olyan rendezőkkel dolgozhatott – a Katona József színház művészeti vezetői, rendezői mellett – mint például Vámos László rendezővel a Nemzeti Színházban, illetve a Szegedi Szabadtéri Játékokon, továbbá Major Tamással vagy Békés Andrással.

A Magyar Állami Operaházban és Szegeden is hasonló szellemi közegre talált tér-vízióihoz. A tervező munkáit a színpadi mobilitás, a megoldott tér harmóniája, funkcionalitása jellemezte. „Székely László sevillai-díszlete voltaképpen egy színpadi mobil, amelynek elemei nem azáltal igazolódnak, hogy látszanak valaminek, hanem hogy valóságos, anyagszerű mivoltukban részt vesznek a darab eljátszásában – a színpad először csak a darabtól független artisztikus kompozíciónak tűnik, aztán folyamatosan kiderül róla, hogy működik, azaz mindvégig közreműködik abban, hogy az előadás a maga módján ki tudja fejteni a darabot." (Fodor Géza: A sevillai borbély, Muzsika, 1986. július, részlet a kritikából)

Pályájának meghatározó állomása volt a három világhírű tenor koncertje. Először Los Angelesben a Dodger Stadionban 1994-ben rendezte be az arénát, ahol háromszáz méteres oszlopsorok, erdőnyi növény és hollywoodi háttér előtt lépett fel a három énekes. Különleges fényeffektek világították meg a vízeséseket is. Producere a magyar származású Tibor Rudas volt.

Majd két évvel később, 1996-ban a Népstadionban rendezett Szuperkoncert következett, melyre huszonegy ezer néző számára kellet pazar színpadi látványt varázsolni. Óriási kihívás volt az egyedi, erre az alkalomra gyártott elemek beépítése. Négy hatalmas vászonnal jelenítette meg a Milleniumi Emlékművet, a Vajdahunyadvár, a Parlament és a Halászbástya épületeinek digitalizált óriás fotóival, óarany, fényes hátterekkel, mindezt 2140 négyzetméteren beépítve. A tér tágítására, növelésére két oldalt nagyméretű tükröket helyezett el. A hangulatképek a Feszty-körképpel és más elemek 18x6 méteres vásznakon jelentek meg, mindezt 190 darab egységes projektor fal világította. A négyszáz méteres színpadon fellépett José Carreras, Placido Domingo, Diana Ross, Rost Andrea. A producer a Queen Holding, Mario Dradi és Vég Ervin volt. Székely mindig valós tárgyi környezetet tud teremteni a színpadon, legyen szó az opera, az operett, az aréna koncert vagy a klasszikus és kortárs dráma interpretálásáról. Ember és környezete nem festett háttérként jelenik meg, szimbolikus tartalmakkal megjelenített valós világként. „A megnövelt perspektíva alkalmazásával" új tereket nyit, a színház építészeti határainak kereteit tágítja.[3]

Legemlékezetesebb térszerkezeti munkái – nemcsak a színikritikusok, de saját bevallása szerint is – a Boldogtalanok, az Athéni Timon és a Danton halála című előadások látványvilága volt. A Nemzeti Színházban műsorra tűzött Dantonhoz Székely „eszményi teret képezett ki az összetett mű ritmusban megfelelő előadásához. Az egymás felé tartó oldalfalak nagy távlatot nyitnak a jeleneteknek, s ez a távlat, a Konvent termét, a párizsi utcát egyaránt kifejezve, olyan nagyszabású közegbe helyezi a történéseket, amilyen a francia forradalom maga."[4]

Székely László oktatói tevékenységével is azon fáradozott, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskola docenseként, a tanszék vezetőjeként, majd egyetemi tanárként – Koós Iván bábművész irányításával – létrehozza az önálló bábtanszakot, melynek megteremtésével új lehetőséget kínálhat a fiatal tervezőknek. Sokszor érezte úgy, hogy a súlyos díszletek kialakítása, a monumentális elemek létrehozása a vázlatoktól a megvalósításig talán inkább férfimunka, mint női feladat. Ezt a szempontot is igyekezett figyelembe venni az önálló tanszék alapításakor diákjai válogatásával, összetételével is.

Életmű tárlata és összegző kötete sem jelenti tervezői munkásságának lezárását. Jelenleg is tervez. 2015 őszén mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza Bodolay Géza rendezésében, Gogol: Kártyások című művét, Székely László által tervezett terekben. Pár hónappal később, 2015 decemberében már Shakespeare: A makrancos hölgy díszleteit álmodta színpadra Balázs Péter rendezésében, a Szolnoki Szigligeti Színházban, illetve Komáromban. 2017-ben a Csíksomlyói passióhoz készített díszletterveket.

Alkotói tehetségét, felülmúlhatatlan munkabírását, mindig megújulni képes kreatív gondolatait a színházi szakma és a kritika sohasem vitatta. Székely Lászlót kivételes élet-igenlése, a rajzolás és tervezés iránti szenvedélye, az újjászületés, a játéktér-teremtés iránti olthatatlan szomja teszi azzá, ami. Mestere a tér teremtésének és újra-felfedezésének, kivételes rajztudás és művészeti ismeret találkozik munkáiban egy-egy meghatározó teátrumi élmény kapcsán.