Farkas Gábor: A megérkezés lehetőségei – Ferdinandy György prózája        

Ferdinandy György nevéhez mindeddig hozzátartoztak azok az irodalomelméleti klisék, hogy nyugati magyar irodalom, vagy emigráns irodalom. Szerencsére az immár hosszú ideje itthon is alkotó szerző műveinek tükrében elmondható, hogy sokkal többet jelent a Ferdinandy-életmű a 20. századi magyar irodalomban, minthogy letudható lenne ezen klisék alkalmazásával. Az 1935-ben született író – ahogy erre Szilágyi Zsófia is kitér méltató portréjában – a legizgalmasabb jelenkori alkotó generációjában, de – mint fogalmazza – „kétségtelenül nehéz egy irodalmi esten vagy egy Ferdinandyval készített interjúban zárójelbe tenni azt a különös életutat, amely ugyan a Sashegytől indul, és oda is tér vissza, de Franciaországon és Spanyolországon át egészen Puerto Ricó-ig és Miamiig kanyarog."[1] Ugyanerre az ambivalenciára utal Kovács Krisztina is: „Nem segíti az önéletrajzi narratívától elszakadó olvasást az a tény sem, hogy az író több kötetének címlapján saját vagy családi képei szerepelnek (pl. A mosoly albuma, A francia vőlegény, A Pourtalés-kastély lakói), nem beszélve az alcímeik által is a dokumentumregények közé utasított szövegekről (A Pourtalés-kastély lakói, Dokumentum; A bolondok királya – tényregény.)"[2] Minderről Roland Barthes juthat eszünkbe. Kérdés ugyanis, milyen megközelítésben alkalmazható a doktrínává növekedett teória, miszerint „a szerző halott"[3] egy olyan alkotó esetében, akinek írásai nagyrészt önéletrajzi ihletettségűek.

Már első 60-as években megjelent elbeszéléseiben is (Sziget a víz alatt, 1960; Futószalagon, 1965; Az év egyetlen napja, 1967) az idegenségérzet, a se-itt-se-ott létezés, a megérkezés lehetetlenségének szorongató, de néhol fanyar humorral kifejezett leírásai mögött ott lapult az alkotó 1956 miatti emigrációja, mint sorsélmény. Közös jellemzője már ezeknek a korai elbeszéléseknek – és észrevehető a későbbi Ferdinandy-írásokban is – az abszurd kerülése. A történések természetessége nem engedi a befogadóban érvényesülni sem a megrendültség, sem a düh érzését. Ezt leginkább azzal éri el Ferdinandy, hogy írásaiban az emigráció, az idegenben létezés előnyeit és fonákjait egyforma tónussal rajzolja meg.

Nyilvánvaló, de nem egyetlen traumaként jelenik meg az író novelláiban az 1956-os forradalomban való részvétel miatti kényszerű távozás idegenbe. 1956-ban az akkor húsz éves Ferdinandy György nemcsak hazáját kell, hogy elhagyja, de el kell szakadni beteg édesapjától is. Ez a kettős elszakadás többször felfogalmazódik az elbeszélésekben, de relevánsan A bolondok királya című 2008-as regényben válik központi témává. „Sohasem tudtam megbocsátani magamnak, hogy '56-ban magára hagytam" – írja a szerző édesapja elvesztésével kapcsolatban. Jól mutatják ezek a szavak, mennyire mély és megrendítő emlékként képes formálni egy ilyen érzés több évtized írói megnyilatkozásait. A családregény műfajába is sorolható 150 oldalnyi szövegben nemcsak az apa alakja elevenedik meg, de „a konkrét, életrajzilag is igazolható történéseken kívül nagy hangsúlyt kapnak a szövegben a szubjektív emlékfoszlányok is. A fiú feladatának érzi, hogy összeszedje emlékeit, melyek közül a gyermekkoriak bizonyulnak a legimpresszívebbnek"[4]

Legutóbbi köteteiben Ferdinandy György a prózát (a rövidprózát) tágabban értelmezi az elbeszélésnél. A 2011-es Kérdések Istenkéhez, vagy a legutóbbi Álomtalanítás című kötetek – a szerző szavaival – „műfajtalankodásaiban" az emlékezés szőtte szövegalkotási mechanizmusok úgy érvényesülnek, hogy nem hagyják a szövegeket műfaji kereteik celláiban. A novella cselekményessége helyett jobban jellemzi az írásokat visszatekintés naplószerűsége inkább megengedve az alkotói elme gondolati szabadságát. Így válik a Kérdések Istenkéhez kötet némely darabja napló-elbeszéléssé vagy esszévé. Éppen ezért a szövegekben fontosabbak a visszaemlékező alkotó összefoglaló megállapításai, mint maga a cselekmény: „Itt az utcában köszönés nélkül is mindent tudnak egymásról az emberek. […] és a helye nem hűl ki soha senkinek." (Tante) A legkifejezőbben talán e kötet záró darabjában, már a címében is sokat mondó Mielőtt a semmibe hullunk című esszében fogalmazza meg Ferdinandy György a fent már említett kettős – az emigráció és édesapja elvesztésének – sorsformáló élményét. Értelmezés nélkül is felkavaróan egyértelműek szavai: „mióta csak kinyílt előttem a nagyvilág, én azt kutattam, hogy mi ebben az új helyzetben a tennivaló. Hogy egy úgynevezett ötvenhatos fiatal számára mi most és itt a feladat." vagy: „Rendet próbáltam tenni a fejemben: hozzáfogtam megírni az életemet. […] Ez lett a penzumom, hosszú éveken át, az önéletírás." és végül: „Rólam nem ejtett egy szót sem apám. […] Nem voltam jelen, és jelen lenni az egyetlen kötelesség. Az egyetlen feladat." Jól mutatják ezek a mondatok az életmű vissza-visszatérő tematikus sarokköveit: az 1956-os események hatását a személyes életútra, az édesapa elvesztésének traumatikus élményét, és a feladat-keresés és vállalás attitűdjét.

A francia asszony is én-regény: önfelmutatás és fikció összeölelkezése a legnagyobb irodalmi formában. Ferdinandy nem csak a magából mindent – jót és rosszat[5] – kiírni akaró, útját kereső és meglelő emigráns forradalmár, hanem férj, családapa is egyben. Házasságáról így vall a Robinson úr töprengései című interjú-kötetben Kulcsár Katalinnak: „Tulajdonképpen háromszor vettem el a francia feleségemet. Mi a francia feleségemmel nagyon szerettük egymást, elejétől végéig, talán még ma is, azt lehet mondani, amikor már húsz éve nem láttam őt. Megpróbáltuk, ha törik, ha szakad, áthidalni azt az óriási szakadékot, ami elválasztott minket egymástól." Czetter Ibolya recenziójában ezzel a kijelentéssel összhangban emeli ki, hogy Ferdinandy A francia asszony című regényében „a múlt magányos újraélése és a felidézettek rögzítése elégedetlenségről, sikertelenségről árulkodik („A sorsok között nincsen találkozás", „Nagy félreértés volt ez az élet"), a megörökítés gesztusa, a múlt önálló kötetbe foglalása, újrakonstruálása ugyanakkor […] az életben oly nyugtalanító formátlanság meghaladásának, vagyis a formaadásnak kísérlete is."[6]

Ha egyetlen jelzős szerkezettel próbálnám jellemezni Ferdinandy György alkotásait, a közvetlen derű lenne az. Ha történetet ad át, mikszáth-i módon anekdotázik, ábrázol, a hangnemen átüt a humor, esszéi közvetlenséggel teltek. Mégis minden könnyedsége mellett (vagy annak épp ellenére) tárgya mélységesen és humánusan komoly. Ferdinandy írói világa „időről időre felveti azt a kérdést, tulajdonképpen mit is jelent a haza, és mikor (mitől) érezhetjük igazán otthon magunkat. […] A haza keresése azonban […] nem csak fizikai értelemben zajlik, és nem megszokott fogalmi értelmében használatos: olyan hely, ahol otthon érezzük magunkat."[7] Egy öt évtizeden át tartó írói formálódás, feladat-keresés, hazátlanság és hazatalálás, elindulások és megérkezések, idegenség-érzet és sors-szembesülés ambivalenciája húzódik meg Ferdinandy György mondatai mögött, egy olyan alkotó emberé, akinek az írás, az önéletírás olyan életfeladat, amely önmaga kitárulkozásánál (vagy öngyógyításánál) jóval többet jelent: egy olyan életút megmutatását, amelyben az önbecsülés és az önátadás természetes velejárója az életnek, nem művészi póz.