Barna Gábor: Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015)

A magyar folklorisztika és a vallási néprajz egyik meghatározó alakja az elmúlt évtizedekben Erdélyi Zsuzsanna volt, aki elsősorban az archaikus népi imádságok műfaji leírásával, művelődéstörténeti, irodalmi, folklorisztikai elemzésével és közzétételével, valamint emberségével nagy szakmai tekintélyt szerzett nemcsak idehaza, hanem határainkon túl is. Kutatói teljesítményének elismerését számos hazai és külföldi szakmai díj és kitüntetés jelzi.

Erdélyi Zsuzsanna 1921. január 10-én született a Csehszlovákiához csatolt Komáromban. Édesapja Erdélyi Pál irodalomtörténész, könyvtárigazgató, egyetemi tanár (1868–1936), édesanyja Remisovszky Hedvig (1893–1980). Nagyapja Erdélyi János író, irodalomtörténész, filozófus (1814–1868) volt. Dobozy Elemér belgyógyász, kardiológus orvossal, egyetemi magántanárral (1902–1986) 1948-ban kötött házasságot. Négy gyermekük született: Miklós (1949) történelem-latin szakos középiskolai tanár, vállalkozó, Dániel (1951) ügyvéd, Zsófia (1952) ének-szolfézs zenetanár, előadó, Borbála (1955) csembaló előadóművész.

Erdélyi Zsuzsanna a Veres Pálné leánygimnáziumban érettségizett (1939), párhuzamosan a Fővárosi Zeneiskola zongora szakára járt. Egy évig közgazdaságtant hallgatott a József Nádor Gazdaságtudományi és Műszaki Egyetem Közgazdaságtudományi Karán, majd 1945-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–olasz–filozófia szakán szerzett diplomát, 1945-ben pedig bölcsészdoktorátust. 1972–1974 között elvégezte a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem valláskritikai tagozatát.

1944–1948 között a Külügyminisztérium sajtóosztályán diplomata volt, politikai okok miatt azonban elbocsátották. Ezt követően, 1953 és 1964 között, a Művelődésügyi Minisztérium Népzenei Gyűjtő Csoportjának, a Lajtha László által vezetett kutatócsoportnak lett munkatársa. Lajtha László halála után 1964–1971 között a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályán, 1971 és 1986 között az MTA Néprajzi Kutató Csoportban dolgozott. 1987-ben vonult nyugdíjba. 1987-től 1990-ig az MTA Filozófiai Intézetének külső munkatársa volt.

Munkássága és közéleti szerepvállalása nagymértékben közrejátszott abban, hogy az 1970-es évektől kezdve a vallási néprajz a hatóságoktól is megtűrt, elfogadott tudományos diszciplínaként működhessen Magyarországon. Bár csak alkalmanként adott elő egyetemeinken (ELTE, JATE), nagyhatású publikációival, előadásaival követők és tanítványok sorát indította el kutatóútjukon.

Az 1980-as évektől szerepet vállalt a Szent István Társulatban, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében, ahol a Bálint Sándorról elnevezett magyarságtudományi szakosztályt vezette. 1999-ben a Szent István Akadémia tagjává választották. 2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett, a Népművészeti tagozat vezetője.

*

A Lajtha László által vezetett kutatócsoportban a vallásos népköltészet, a népénekek szövegeit rögzítette. Első önálló folklorisztikai tanulmányában, Lajtha László ösztönzésére, a magyar népköltészet színszimbolikájáról értekezett. Ebben tudatosan követte apja és nagyapja, Erdélyi Pál és Erdélyi János költészeti felfogását a népköltészet szimbólumrendszeréről. Erdélyi Zsuzsanna történeti változásaiban vizsgálta a népdalszövegeket.

A Lajtha-csoportban népköltészeti kutatásokkal foglalkozó Erdélyi Zsuzsanna 1968–1969-ben lépett kutatói pályájának új szakaszába. Ekkor találta meg s vette magnetofonra a nagyidejű Babos Jánosné Ruzics Rozáliától a Somogy megyei Nagyberényben azt a sajátságos imádságszöveget, amely őt egy ismeretlen szövegvilág felfedezésére sarkallta. Hasonló imádságszövegeket ugyan már Kálmány Lajos, Bálint Sándor és Fettich Nándor is lejegyzett, Erdélyi Zsuzsannáé azonban az érdem, hogy feltárta, meghatározta és leírta az archaikus népi imádság műfaját, lelkiségi és lélektani funkcióját, lehetséges történelmi és lelkiségtörténeti vonatkozásait, eredetét és európai összefüggéseit.

A szövegcsoportot Erdélyi Zsuzsanna kezdetben archaikus apokrif népi imádságnak nevezte. Későbbi szakmai szóhasználatban az archaikus imádság megnevezés honosodott meg. A szövegek népi elnevezései elsősorban az imamondás ideje (reggeli, esteli, hajnali, pénteki, böjti, lefekvő stb.), a szöveg jellege (szenvedéses, fájdalmas, kokasos, papnélküli, stb.), vagy a kiváltott hatás alapján (ajánlatos, hathatós, üdvös, nagyerejű stb.) fogalmazódtak meg.

Igazolta, hogy mind a mai napig a népi gyakorlatban imádság funkcióban élő szövegek középponti témájuknál fogva (Krisztus halála) elsősorban a későközépkor ferences ihletésű és szabad szárnyalású költői műfajaihoz, a passióepikához és a Máriasiralom-lírához kötődnek. Az imádságok passióra, szenvedésre, gyászra, a Grál-szerűen felfogott Oltáriszentség misztériumára koncentráló szövegei a behelyettesítés és kivetítés, az imitáció lelki folyamatai révén az emberi szenvedést Krisztus és Mária szenvedésével és fájdalmával egyesítve kegyelemszerzővé emelték. Az érzelemhangsúlyos vallásosság ilyen megnyilvánulásait a ferences szellemiségben találta meg. E „kevert tudatformájú" szövegek más epikus-dramatikus műfajelemeket (misztériumdrámák), sőt kereszténység előtti, vagy nem keresztény hitbéli mozzanatokat (ősi kozmogóniai képzetek, ráolvasások, bájoló imádságok, bajelhárító szövegek) is őriznek, őrizhetnek.

Bálint Sándor szavaival az „eredetileg nyilván épebb szövegek az évszázadok során […] megkoptak, olykor homályossá, szaggatott előadásukban balladaszerűvé, tartalmukban pedig lírai ihletettségűekké váltak. […] A megszokott: dicsőítő vagy könyörgő értelemben nem is tekinthető imádságnak, inkább felsorolásnak, fölidézésnek, szinte igézésnek, a Fiú szenvedésében való azonosulás és osztozás szenvedélyes készségének, a szorongó emberi egzisztencia megnyugtatásának". (Bálint Sándor: Népi imádságaink világából. Új Ember, 1978. március 5., 4.) Az Istenre hagyatkozás mellett, a teremtmény önhitt magabiztosságával a Gondviselést mágiával befolyásolni akaró ember vágya is bennük van. Meg az együttérző szereteté, amellyel az imádkozó az esendő emberiségért kereszthalált is vállaló Megváltó, s Fia szenvedéseit Anyaként elviselő „Boldogságos Szűzanya Mária" fájdalmát átélte, szemlélte. Együtt szenvedett velük, s ebben a compassióban saját fájdalmait egy kozmikus méretű összefüggésben oldotta fel. A teremtmény itt eggyé válhatott teremtő Istenével. S bízhatott az imaszövegek záradékaiban megfogalmazott ígéretben is, hogy mindaz, aki a megszabott feltételeknek eleget tesz, üdvösségre jut.

Az imádságszövegek szerkezete rendszerint hármas tagozódású: lírai jellegű természeti képpel indít, amelyben a keresztény fénykultusz elemei gyakran megjelennek, ezt dramatikus (párbeszédes) részekkel variált epikus szakasz követi: Jézus szenvedéstörténetének egyik-másik epizódját bemutatva, majd pedig egy rövid, tényközlő záradékkal fejeződik be. Teológiailag ez a záradék az archaikus imádságszövegek legproblematikusabb szakasza, amely azonban bűnbánatról szóló tanítás kiformálódásának korai szakaszaira utalhat: az imádság elmondásáért kegyelmet, üdvözülést, magát az üdvösséget ígéri. Ez a záradékforma az archaikus imádság legfontosabb műfaji ismertetőjegye.

Az imádságok szöveganyaga felvonultatja a magyar stilisztika-poétika legtöbb jegyét: a megszemélyesítést, a metaforák alkalmazását, az állandósult jelzőket, a túlzásokat, a szóalakzatok sokféleségét (ismétlés, halmozás, betűrímek). Bőven élnek a szürreális túlzásokkal, szokatlan és ősinek tűnő igealakokkal. Formájuk szabad szótagszámú, kötetlen szabad vers, ima-vers.

S mindezt a szóbeliségben, nem pedig a leírt, nyomtatott szövegemlékekben. Hagyományozódásuk elsősorban családon belül élőszavas hagyományként történt.

Erdélyi Zsuzsanna elemzései megrajzolják a műfajtörténetet, részletes leírást adnak az archaikus imádságok műfajtörténetéről, nyelvi és poétikai sajátosságairól, a középkori kódex-irodalom és a szóbeliség kapcsolatáról, európai kapcsolatrendszeréről. Megállapította, hogy az elsősorban szóbeliségben élő imádság-hagyomány érintkezik mind a magyar, mind pedig az európai folklór több ágával: a ráolvasókkal, népénekekkel, legendaballadákkal, rituális énekekkel, a vallásos színjátszással, a Mária-líra és a Mária-epika több szövegcsoportjával és a szokásköltészet több, alkalmai műfajával. Kötődnek az irodalom és a népköltészet köztes területéhez, a ponyvákhoz. Szövegtöredékek tűnnek fel a barokk kor énekeiből, de akár 19. századi népénekekből is. Több imádságszöveg megjelent nyomtatásban ponyvafüzetekben, ami nagy földrajzi elterjedést biztosított. Az imádságokat egy archaikus énekes előadásmódnak megfelelően: éneklő-deklamáló-recitáló módon imádkozták. (Tömör, de számos példával illusztrált összefoglaló elemzését lásd: Archaikus népi imádságok. In: Magyar néprajz. 5. kötet Népköltészet. Főszerk. Vargyas Lajos. Budapest, 1988:692–742.)

Hosszú éveket, évtizedeket töltött intenzív kutatómunkával és kutatásszervezéssel. Számos gyűjtési felhívást tett közzé az Új Ember, a Kincses Kalendárium, más egyházi és világi sajtóorgánumok segítségével, amelyre az egész világból érkeztek az imádságszövegek vallomásos levelek kíséretében. Ezek elemzése az imádságműfaj lélektani háttérének megrajzolásában segítette. (Múltunk íratlan lírája. Az archaikus népi imádságműfaj háttérvilága. Kalligram, 2015)

Itthon és külföldön, főleg Olaszországban, sok szöveget gyűjtött össze. Imádságarchívuma az MTA BTK Néprajzi Kutatóintézetének adattárában található. Kutatásai inspirálták a hasonló lengyel (1976) és szlovén (1983) imádsággyűjtemények kiadását. Külön kötetben jelentette meg hazai nemzetiségeink és az európai népek imádságanyagát, amelyre az európai összehasonlító elemzésben amúgy is szüksége volt. (Aki ezt az imádságot… Élő passiók. Kalligram, 2011.)

Erdélyi Zsuzsanna intenzív terepmunkával megmentette és rögzítette mindazt, amit egy generáció- és korszakváltáskor az öregek emlékezete egy gazdag szóbeli költészetből még őrzött. E generáció eltávozásával ez az imádság-műfaj élő szöveghagyományként kihalt vagy napjainkban hal ki. A 20. század második felében ugyanis gyökeresen megváltoztak az átörökítés társadalmi körülményei, szükségletei és lehetőségei. A szájhagyományozó népi kultúra mélyrétegeit irodalom- és művelődéstörténeti forrásanyagnak tekintette. Ezzel előtérbe helyezte a közösségi emlékezet informatív-dokumentatív szerepét.

Kutatási területe az archaikus imádságok mellett a vallási néphagyomány tágabb köre, a népi Mária-kultusz, a szóbeliség és írásbeliség kapcsolata lett. Kéziratban maradt monográfiája a Mária-tiszteletről folytatóra és befejezőre vár. Kutatómunkája során számos kéziratos énekeskönyvet talált, amelyek anyagát részben feldolgozta. A 18–20. századból származó gazdag gyűjtemény a lokális énekanyagot rögzíti, s funkcionálisan rendezi a helyi vallásgyakorlási alkalmakhoz (búcsújárás, virrasztás, imaházak, ünnepek, stb.) kötődően.

Bálint Sándor (1904–1980) és Lékai László (1910–1986) bíboros érsek támogatásával 1980-ban Esztergomban Népi Vallásosság Gyűjteményt hozott létre, hogy a népi vallásosság tárgyi emlékeit megmentse. A sokáig elhanyagolt gyűjtemény napjainkban – a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával is – az Esztergomi Keresztény Múzeum keretében megújul, s a gyűjteményt Erdélyi Zsuzsannáról nevezték el (2015).

Az imádságokról szóló első elemzését az Ethnographia 1971-es számában olvashattuk a nyelvészek és irodalomtörténészek (Pais Dezső, Mezey László, Holl Béla) reflexióival együtt. Az irodalmi élet (Új Írás, más irodalmi lapok) lelkesedéssel fogadta e sajátos költői szövegvilágot. A politikai hatalom nem hagyhatta figyelmen kívül Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Gergely Ágnes, Tandori Dezső és mások lelkes fogadtatását, így folytathatta kutatásait. Az 1970-1980-as években mindez egyfajta védelmet is jelentett Erdélyi Zsuzsannának e vallásos szövegek gyűjtésében. Sok költőt (Szabó Ferenc, Polner Zoltán, Tóth Sándor, Major-Zala Lajos, Nagy Gáspár, Iancu Laura és mások) megihlettek ezek a régies hangzású, sajátos képeket alkalmazó imádságok. A zeneszerző Kocsár Miklós hat imádságot kórusműben dolgozott föl. Imádságai alapján Jámborné Balog Tünde drámai kifejező erejű batikképeket készített.

Kutatási eredményeiről Török Erzsi, Jancsó Adrienne, Lovász Irén és Ferencz Éva kíséretével előadóesteken beszélt, amivel sajátos missziót teljesített egy vallásellenes korban. Határainkon kívül és belül elindított egy sok embert megmozgató gyűjtőmozgalmat, amiben felekezettől függetlenül segítette őt az egyházi hierarchia, az egyházi és a világi sajtó. Ennek hatalmas levelezési anyaga még földolgozóra vár.

1974-ben a Somogyi Almanachban tett közzé a Somogy megyei szövegeket, 1977-ben pedig a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg a Hegyet hágék, lőtőt lépék című, több kiadást megért könyve. A majdnem kétszeresére növelt terjedelmű, harmadik, bővített kiadás 1999-ben a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot. Eredeti hangfelvételeiből és az említett előadóművészek közreműködésével több lemeze és CD-je megjelent.

Erdélyi Zsuzsannának nagy szerepe volt abban, hogy felolvadt a vallási tematika körül az elmúlt rendszer által fagyasztott légkör, s megjelenhettek Bálint Sándor, Domokos Pál Péter vagy Volly István hézagpótló munkái, hogy Magyarországon az 1970-es évektől kezdve a vallási néprajz a hatóságoktól is megtűrt tudományos diszciplínaként formálódhasson, működhessen.

Hetvenedik, nyolcvanadik és kilencvenedik születésnapjára pályatársak és tisztelők ünnepi kötetekkel köszöntötték őt. Munkásságáért számos kitüntetést kapott, csak a tudományos fokozatokban megnyilvánuló szakmai elismerés maradt el ideológiai okok és emberi irigység miatt. Munkásságával kiegészítője a nagy pályatársak: Lajtha László, Domokos Pál Péter, Bálint Sándor életművének.

Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015), az elmúlt fél évszázad magyar tudományos és művelődési életének megkerülhetetlen alakja, aki az elmúlt évtizedekben az archaikus népi imádságok műfaji leírásával, művelődéstörténeti, irodalmi, folklorisztikai elemzésével és közzétételével szerzett szakmai tekintélyt magának és a magyar tudománynak idehaza és határainkon túl is. Olyan ember és tudós, aki alázattal folytatta a nagy elődök, Bálint Sándor és Domokos Pál Péter munkáját: a magyar vallási kultúra feltárását. Archaikus imádsággyűjteménye, a Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976) nélkül ma már nehezen tudnánk elképzelni nemcsak a magyar néprajz, hanem a magyar művelődés történetét is. És ami legalább ennyire fontos: szakma iránti alázatból, emberségből, hűségből, segítőkészségből mindhárman példaképek lehetnek. Nagy öntudattal vállalta föl feladatait és példamutató módon teljesítette azt a viszonyítási pont szerepet, amit Bálint Sándor halála után csakhamar megörökölt. Jó emberismerő volt. Hűsége és segítőkészsége pedig példamutató.

Erdélyi Zsuzsanna tudta, hogy az általa gyűjtött és elemzett imádságanyag több mint értékes szöveghagyomány: „Szívet erősítő, lelket könnyebbítő, Istenhez emelő szövegek." Bennük, mögöttük az Istent kereső, az Istenhez igyekvő, a Nála megnyugvást remélő ember jelenik meg.

Erdélyi Zsuzsanna 2015. február 13-án pénteken hunyt el. A római katolikus egyház szertartása szerint Bíró László püspök temette 2015. március 12-én. A szakma nevében Voigt Vilmos professzor búcsúztatta.

Lezárt életművet hagyott maga után. Hagyatékában csupán hatalmas gyűjtési levelezése, a vallási ponyvák, a kéziratos énekeskönyvek és az előkészített Mária-líra anyag megírása vár feldolgozóra, folytatóra. Múltunk íratlan lírája címmel kiadott utolsó kötetébe még maga gyűjtötte össze a különböző helyeken megjelent írásait. E könyv Erdélyi Zsuzsanna tudományos tanulmányait, a gyűjtésre, kiadásokra, pályatársaira vonatkozó visszaemlékezéseit közli. A „…Századokon át paptalanúl…" című könyvével együtt a mai olvasónak megmutatja, „hogyan lett e látszólag kicsiny, és a legegyszerűbb emberek lelki világához tartozó szöveganyagból az egész magyar kultúrát befolyásoló mozgalom. A magyar néplélek ünnepi megnyilvánulása […]" (Voigt Vilmos)

[2016]