Munkásság
Márkus Béla: Duba Gyula
A nemcsak a (cseh)szlovákiai, hanem az egyetemes kortárs magyar irodalomban is párját ritkítóan termékeny alkotó, a több mint negyven kötetet számláló Duba Gyula életműve ellentmondásos természetű. Egyrészt elég világosan tagolható, főleg az alkotói ambíciókat is kifejező műfaji választások-váltások alapján. Másrészt viszont, az önéletrajzi jellegű elbeszélői magatartásokat, epikai eljárásmódokat tekintve annyira egységes, hogy a szép számú elbeszélés, regény java szinte szétválaszthatatlanul összetartozik, mintha egymás alakváltozatai volnának.
Az író a műnemek tekintetében nem kalandos természetű: érintetlenül hagyta mind a dráma, mind a líra létformája. Az epikának azonban szinte mindegyik változatával kísérletezett, a szépprózával a legsűrűbben, ám gyakran élt az értekező próza kifejezési lehetőségeivel is. Pályáját – eléggé későn, huszonhat éves korában – humoros írások folyóiratbeli közlésével kezdte. Eleinte a humoreszk volt a meghatározó műfaja, a korabeli kritikák szerint ennek is az az ága, amelyik tartózkodott – mert a kor „elvárásai" szerint tartózkodnia is kellett – a politikai állásfoglalásoktól, a társadalmi, hatalmi berendezkedés bírálatától. Egyik első méltatója, Turczel Lajos a válogatott írásokat tartalmazó Baj van a humorral (1967) utószavában komikumfelfogása és ábrázolása sajátosságának tartotta annak az arisztotelészi tételnek az érvényesülését, mely szerint a komikus hatás lényege a fájdalommentesség. Az irodalomtörténész úgy látta, ezért sem fordul elő a humor klasszikus fajtája, az Eötvös József által a „mosoly könnyek között" formulájával jellemzett változat, de hiányzik a szaltikov-scsedrini kíméletlen szatíra is, amely az olvasóban „a társadalmi rosszal szemben gyűlöletté fokozódó felháborodást" igyekezné felkelteni. Talán a visszhang egyrészt csekély, másrészt fenntartásos volta miatt a szerző is mintha kissé félvállról vette volna a humoros írásait, hiszen egy idő után maga beszélt „sekélyes műfaj"-ról, miközben hosszú-hosszú ideig hagyta heti- és napilapokban kallódni őket. Monográfusa, Szeberényi Zoltán szerint Duba Gyula írói munkásságának ez az egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb területe, főként az „eredetibb teljesítményt nyújtó" paródiáit nézve. Az életmű egészének alapos ismerője, Koncsol László, a parodista pályáját külön is tagolhatónak véli az alapján, hogy kezdetben a karikírozó szándék uralkodott az elítélő műbírálat sajátos változatát teremtve meg, majd fokozatosan szellemi játéknak, írói erőpróbának tekintette a paródiát. A monográfus a korai szakaszt tartja nehezebbnek: mivel a csehszlovákiai magyar irodalomból hiányoztak a széles körben ismert alkotások, ezért a travesztiáknak, karikatúráknak önmagukban is nevettető hatásúaknak kellett lenniük. Mindvégig betöltve a bírálat szerepét – hiszen az irodalmi paródiát okkal nevezik ábrázoló kritikának –, akár a szövegen vagy a stíluson ironizál, akár a szerző személyiségének rejtett, vagy ellenkezőleg, nagyon is markáns vonásain. Legyen bár a kifigurázott alkotó lírikus avagy prózaíró: a parodista bravúros verstechnikája alapján szinte várni lehet, „mikor bújik ki belőle a lappangó költő", amikor pedig elbeszélő műveket karikíroz, az „alapanyag erős szeretetét" árulja el. Mindennel együtt: egész irodalmuk tiszteletét. Meggyőzően tanúsítja ezt azzal is, hogy a Káderezés a (zseb) Parnasszuson újabb, és más-más címre keresztelt kiadásaiban folyton bővíti a karikírozottak körét. A saját nemzedéke után láttatja az őket követőekét is. „Az 'alapozók', a 'nyolcak', az 'egyszeműsök', a 'megközelítők', az 'iródiások' közé 'magányos futók' ékelődtek. A sematizmus, az újrealizmus, az avantgárd és a posztmodernizmus hangot és formát kapott műveikben, s így helyet az én görbe tükrömben" – jellemez és összegez, paródiái gyűjteményét olyan „humoros irodalomtörténetnek" tudva be, amely számára „szívmelegítő emlék", „másoknak talán okulás is".
Noha e különös irodalomtörténet portréi, alfejezetei a pálya során folyamatosan íródtak, kiegészültek, számuk a téma természeténél fogva is mind egyre csökkent. A humoreszkeké hasonlóképp, csak más okok miatt. A legfőbb ok alighanem az első elbeszéléskötet, a Csillagtalan égen struccmadár (1963) váratlanul pozitív megítélése. Koncsol László összegző tanulmánya volt olyan bátor kijelenti a szerzőről, hogy könyvével „elfoglalta prózairodalmunk egyik vezető helyét"; Turczel Lajos vélekedése szerint pedig eljutott a valódi modernségig, különösképp a szerkezet kialakítása dolgában. Ugyancsak ezt a könyvet tárgyalva egy másik elemzésének Koncsol azt a címet adta, hogy A kétlelkű emberek írója, s ettől kezdve a szereplői magatartásokra és társadalmi traumákra, az elbeszélői lélekábrázolásra és nézőpontváltásra egyaránt vonatkoztatható megjegyzés a szakirodalom talán legtöbbet használt fordulata lett. Magában foglalja az induló elbeszélő művészetének modern megoldásait, az események visszaforgatását, a hely és idő szabadabb „kezelését", az előrevetítések, víziók szerepét, az ismétlés retorikai elemét. És főleg magában hordozza azt, ami ekkortól mindvégig jellegadó, meghatározó vonása Duba Gyula szépprózáinak – a Csillagtalan égen struccmadár kötet legnagyobb igényű elbeszélésétől, Az idegen szemtől a legutóbbi regényéig, a Szégyenig (2010) – mind szerkezeti felépítésüket, mind előadásmódjukat tekintve. Külső s belső hangok, szólamok dialógusára alapoz egy epikai művet, különböző nézőpontokat láttatva s ütköztetve. Az eljárás az életmű legtöbbször hivatkozott világirodalmi mintáját, az esszék, vallomások mellett a regényekben is idézett Dosztojevszkij pétervári poémáját, A hasonmást veszi alapul. A pálya elejéről való novellára csakúgy, mint a végéről való regényre áll az, amit az orosz klasszikuséról Bahtyin mond. Nevezetesen, hogy a könyv lapjain a főszereplő önmagával folytatott párbeszédei hemzsegnek, s hogy a befelé forduló, néma beszédű figura (vagy elbeszélő) tudata szétbomlott, háromszólamúvá lett. Bár a pálya kései szakaszában válik uralkodóvá ez a többszólamúság, a megvalósításának korai kísérleteit is érdemes számba, számításba venni. Eszerint – Bahtyint követve – az első szólam az „én megjelenése önmaga számára", mely nem tud meglenni a másik nélkül. A második „az én megjelenése a másik számára" fiktív szólam, a másikban tükröződő éné. Végül a harmadik „az ént el nem ismerő idegen" szólama, amelyik azonban a hősön kívül nincs tényelegesen képviselve, az elbeszélés ugyanis nem vonultat fel egyenrangú hősöket. E szólamok első beszédére, kánonjára épül fel a mű egésze – majd. Egyelőre, a novellista indulásakor a modern megoldások dicsérete mellett – később is gyakran és okkal – ellenvetések, kifogások is felmerültek, például hogy az írói, vagyis az elbeszélői s az alaki reflexiók, elmélkedések és magyarázatok kárára lehetnek a szerkezet kialakításának és zavarhatják a művészi egységet. Hellyel-közzel találó megállapítások ezek a három évvel későbbi elbeszélésekkel kapcsolatban is: a Delfinek (1966) után azonban, talán a visszhangtól bátoríttatva, talán a korai számvetés belső kényszerétől hajtva megszületett az első regény. A Szabadesést (1969) ismét meleg méltatások követték, köztük az, amelyik ezt addigi alkotói tevékenysége csúcsának nevezte.
A regény életanyagát, valamint előadásmódjának vallomásos jellegét két olyan ismérvként, sajátosságként emlegették, amely az életmű későbbi darabjaival kapcsolatban is jó okkal merül föl. A valóságvonatkozások – az ún. referencia dolgában a falu világának szembeállítása a városéval – nemcsak két létszemlélet, életfelfogás ütköztetését jelenti, hanem azokat a családi konfliktusokat, személyes ellentéteket is, amelyek az első generációs értelmiségi Morvait, a gépészmérnöki hivatást az újságíróira cserélő parasztfiút a szó szoros értelmében elidegenítik még édes szüleitől is. Ráadásul a távolságtartás mintha kölcsönös lenne, ahogy az egyik ez idő tájt született elbeszélés címe is jelzi: Elmegy a fiatalúr. Megszűnt, vagy legalábbis megszűnőben van a családban az a meghittség, bizalom, egyetértés, amelyik a kamasz gyermeket útjára eresztette. Szembenállásuk lényegében politikai-ideológiai eredetű: a fiú elképzelései összeegyeztethetetlenek a szüleiével a maga, főleg pedig a mintagazda apja jövőjét illetően. Értéktételezése szerint – és ebben a szerzőnek csaknem minden későbbi, hasonló indíttatású prózahőse, így a trilógiák Nagybene, illetve Gál fiúja is osztozik – a falu eleve az elmaradottság terepe. A paraszti életforma csődje elkerülhetetlen, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, azaz a kollektív gazdálkodás bevezetése nemcsak szükséges, hanem minden hatalmi erőszak ellenére üdvös is, a fejlődés legfőbb bizonyítéka és biztosítéka. A Szabadesés hazalátogató Morvaija úgy érzékeli, „mintha valahonnan a középkor mélyéről, a katakombák sötétjéből néznének fel rá" az otthoniak, „varjúszerű emberek, sötétek, feketék", akik ráadásul „Apámra hasonlítanak", keményfejűek, makacskodók, és érthetetlen, hogy „miért nem látják be, hogy a fejlődés megállíthatatlan".
Duba második trilógiájának elején a „reszlovakizálás" menetét és kényszereit az elbeszélő Aszállyal (1989), majd a „kor igazságainak kíméletlen brutalitását és önkényét" fel sem fogó publicista karrierjének a rajzával (Álmodtak tengert 1–2., 1993, 1994) az ifjú Gál személyében olyan főhőst választ, aki a dogmák dolgában igazi szellemi rokona Morvainak. Az első trilógia (Ívnak a csukák, 1977; Örvénylő idő, 1982; Halódó parasztvilág, 2001), noha a falusi életvilág szereplők általi megítélését tekintve alig különbözik tőle, annyiban azonban mégis, hogy karriertörténet helyett család- és fejlődésregényt mintáz. Ehhez illeszkedően a Nagybene család sorsa – az utolsó rész címéhez illően – már hanyatlástörténet. A szemléletváltást indokolja a művek keletkezésének az időpontja is, sőt a keret is, amelyet a cselekményidő betölt. Duba korábbi trilógiájában a Hontfüzesgyarmattal megfeleltethető, Füzesnyéknek elnevezett szlovákiai magyar falu története több mint fél évszázadot fog át: a második világháború végétől napjainkig, a befejező részben túljutva a bársonyos forradalom győzelmén, majd a rendszerváltás korai szakaszán is. Ez teheti érthetővé, hogy a szüleinek még a deportálások és kitelepítések idején elkobzott földjét (a Vajúdó parasztvilágból ismerős, gyötrelmes epizód olvasói emlékezetbe idézésével) fél évszázad után a Nagybene fiú úgy követeli vissza, mintha visszavonná azt a reményt és fejlődésbe vetett hitet is, amely a Morvaival egy felfogású alakokat mozgatta.
A későbbi trilógia a szerző vallomása szerint a szlovákiai magyar értelmiség története lett volna, középpontban azzal a Gállal, aki elindul falujából – itt éppenséggel Atagyarmata a neve –, hogy a fővárosban a nemzetiségi kultúra szervezője, közösségének szószólója legyen. Ezt a szándékot ismervén a zárlat (Téli áradás, 2002) igazából már nem tekinthető folytatásnak, hisz mellőzi a korábbi főalakot, és kimetszett időszelete mindössze 1989 őszétől a következő év nyaráig, a forradalmi megmozdulásoktól az első szabad választásokig terjed. A lényegi, az epikai alakítás egészét jellemző különbség azonban az elbeszélő hangjában és az időszemléletében mutatkozik meg. Ironikusan szellemes, egyfelől mind az alakok szerepeltetésében, mind a helyzetek megjelenítésében, a komikum színeit villogtató stílusában. Másrészt viszont abban a parancsszerű felszólításában, hogy „a világot egyidejűségében érzékeljük!", mégpedig azért, mert a történelem az ésszerűtlenségeivel ismétli önmagát. Az idősíkok párhuzamba állítása a folytonosságot feltételezi, ezért szövi bele a bársonyos harcok eseményszálaiba hol Luxemburgi Zsigmond római császár és magyar király korát (például egy nyilvánosház gazdaságos működtetésének távlatából), hol pedig a 17. századét, egy átkozott huszita hitű lelkipásztorral, Nicolaus Drabiciussal a középpontban, akinek természetesen – s itt ismét a Dosztojevszkij-ihletés – megvan a jelenben élő hasonmása is. Mindezekkel együtt a Téli áradás bársonyos forradalma mintha Arany János A nagyidai cigányokjának purparléiban is szemléleti előzményére lelhetne. Csalódottságának Duba is gúnykacajban ad hangot – a koncepció és a megformálás tekintetében az életmű talán legegységesebb darabját teremtve meg. A Sólyomvadászat (1993), egy besúgó lelepleződésének története is hasonló erényeket mutat.
Az epikai tényezőket, eljárásokat tekintve sem látszik egyenesnek a Szabadeséstől a Téli áradásig, vagy a Szégyenig vezető út, amelyen az első nagyobb kitérőt talán A macska fél az üvegtől (1985) jelentette. És nem csak azért, mert a cselekmény helyszínét teljes egészében a városba rakta, hanem mert – Tőzsér Árpád részletesen elemezte – a cselekmény strukturáló elemévé a valóságosan megélt történelmi idő, a kor hosszmetszete helyett az alakok két-három napjának a külső és belső, lelki történéseit, az idő keresztmetszetét tette. Ennek következtében a szociológiai elv sem érvényesülhet, az egyén társadalmi környezete helyett mintha a biológiai-pszichológiai karaktere volna meghatározó. Tőzsér emiatt egyenesen „korszakos" jelentőségről beszél. A szlovákiai magyar irodalomban – írja – epikai hitellel és lélektani mélységgel itt jelenik meg először a nemzetiségi ember szorongó küzdelme a nyelvvel, felismerve és felismertetve, hogy – a regényt idézve – „az idegen nyelv rendszerében nem tud önmaga maradni", az idegen nyelv „elidegeníti őt igazságától". Mindezért azonban – s ettől lenne „korszakos" az egyébként csekély visszhangot kiváltott regény – főleg ő maga a felelős: szkepticizmusában, fatalizmusában, közönyében van a hiba, önmegvalósításának önmaga a gátja. Nemcsak a kortárs szerzők hőseinek felfogásától különbözik ez, hanem annak fényében is – korábban egy-két kritikus szóvá tette például a Szabadeséssel kapcsolatban –, hogy a nemzetiségi problémák, a kisebbségi magyarságnak a jogfosztottság évei után sem szűnő gondjai inkább csak a cselekmények hátterében tűnnek föl.
A Macska fél az üvegtől című regénye a valóságviszony alapján is letérésnek számít tehát az említett útról, az elbeszélőmód, a történetformálás szempontjából azonban inkább az a lényeges, ami a keresztmetszetszerű időszemlélettel, illetve a szociológiai elv érvénytelenítésének szándékával szorosabban összefügg: lemondás a csehszlovákiai „nagyregény" megalkotásának az Ívnak a csukákkal és az Örvénylő idővel még erősen dédelgetett, de még az Aszály után sem feledett ábrándjairól. Azokról a vágyakról, tervekről, amelyeket – szinte követelményként, parancsszerűen – az előtte is „szellemi világítótoronynak" mutatkozó Fábry Zoltán fogalmazott meg először. A megvalósítás esélyeit, lehetőségeit Duba több dolgozatában latolgatta. Egy részük meg is jelent első, beszédes című tanulmánykötetében: a Valóság és életérzés (1972) megbízhatóan tanúsítja, hogy indulásától elkötelezett híve a „valóságirodalomnak". Görömbei András, A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 monográfusa a pálya első szakasza alapján ezért is találhatta alkalmasnak a feladat elvégzésére, biztatva: „a szlovákiai magyarság – a kor nagy problémáinak hordozója – epikusára vár". Legyen hát ő az – s lett is.
A realista nagyregény teljességigényét és közvetlen valóságviszonyát feladva ugyan, ám megtartva a sajátos körülmények között élő kisebbségi közösség tanúságtételének legnyilvánvalóbb lehetőségét: az önéletrajzi megszólalás formáit. Ritkán, talán csak a Vajúdó parasztvilágban közvetlen, első személyű ez a beszéd; az elbeszélő és a szerző személyének azonossága növeli mind a falu, mind a családtörténet megjelenítésének hitelét és erejét. Hasonlóképpen, mint Illyés Gyula önéletrajzi dokumentumregényében, a Puszták népében, vagy az újabb időkből, a feltehetően Sütő András naplójegyzetei (Anyám könnyű álmot ígér) példátlan sikere nyomán íródott szociográfiákban, valamint az egyén fejlődését a közösségével és a közösségében nyomon követő paraszttörténelmi számadásokban (Szabó Gyula: Gólya szállt a csűrre; Fehér Ferenc: Hazavezérlő csillagok; Gál Sándor: Mesét mondok, valóságot).
A közvetlen szó mintegy velejárója volt – szakzsargont használva – annak a „szimulatív ábrázolásmódnak" is, amelynek az esztétikai horizontja nem terjed túl a tájegység népi-néprajzi világán. A közvetett szó viszont – lásd a kései regényeket (Az élet lehajló ága, Valami elmúlt, Szégyen) – akár többszólamúvá is válhatott, a beszélő én vagy a szereplő dialógusává. Mindeközben a kiválasztott helyszínek, terepek ugyanúgy – Lejeune kifejezésével – egy „önéletrajzi tér" részei maradtak, mint a korábbi alkotásokban. A visszatérő témák, gondolatok, motívumok összevetése nyomán e tér határai elég pontosan meghúzhatóak. Akkor is, ha az elbeszélő pályájának jellemzői szinte teljesen azonosak a szerzőével – csak a nevük más, mint a Szabadesésben –, és akkor is, ha a fiktív szereplők többségét – mint Szeberényi Zoltán tette az Álmodtak tengert 1. esetében – azonosítani lehet az író kortársaival, kollégáival. A kritikákban ezért szerepelhet ismételten – a szerző szóvá is teszi egyoldalúságukat –, hogy Duba Gyula jószerével csak magáról ír, a vele történtekről. Az egyik olvasója „lépten-nyomon önéletrajzi elemekre" lel, a másik (Morvai történetéről szólva) állítja, hogy „már nem is regény, annyira megtörtént – és hányszor! – minden eseménye, mozzanata, hogy valóságos dokumentummá, jegyzőkönyvvé válik". A harmadik, a monográfusa mit hangsúlyoz? Hogy maradéktalanul érvényes, miszerint „az írói munka valamilyen módon önportré". A negyedik Babitsot írja át: „nem tudok más, csak magamnak hőse lenni". Ezek után a szerző mit is tehetne mást, mint beismeri, hogy csakugyan „mindig a magam dolgait mondom". Legutóbbi, az Ulysses Ontario tartományban című, vallomásait, esszéit, jegyzeteit tartalmazó kötetében (2009), a Negyven év Németh Lászlójának példájától biztatva az egyik, műhelynaplónak, számvetésnek is felfogható értekezésében úgy taglalja a munkásságának történetét, művei keletkezésének körülményeit, elképzelt értelmüket, „mondanivalójukat", hogy az olvasó kalauzolásának szándékán túl saját magának is mintegy lehetőséget nyújt a „mélyebb önismeretre".
Az önelemzés: önerősítés is. Aminek annál is inkább szükségét érezhette, mivel az életmű egészének megítélésében egyre gyakoribbak lettek a felemás, sőt torz hangok. 2008-ban, amikor a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának héttagú választmánya őt tartotta érdemesnek a Talamon Alfonz-díjra, egy ifjabb kollégája nyílt levélben tiltakozott a gesztus ellen, így minősítvén munkásságát: „Zsinórmértékként bár nem tekinthetünk rá, mint tehetséges, szorgos kismester kétségkívül beírta magát az irodalomtörténetbe". Ahogy erre, úgy a korábbi leminősítésekre sem válaszolt. Nem védekezett, de nem is támadott. Számvetése bár nem szenvtelen, de nem is szenvedélyes. Sebeit, sérelmeit nem tárja fel. Más hangot üt meg, mint Németh László. Higgadtsága, tárgyszerűségre és tárgyilagosságra törekvése kizárja, hogy az egymással ellentétes véleményeket szembesítse. Példának okáért az első trilógia fogadtatástörténetéből. Egyfelől Tóth László, aki „…az írót mindig a közösség emeli a világ elé" címmel interjút készített Dubával, előbb még csak kérdezte, hogy nem anakronizmus-e a „hagyományos nagyrealista epika", utóbb viszont már állította, hogy bizony az Ívnak a csukák „valamiképpen a benne megkísérelt hagyományos nagyrealista epika csődjét is jelzi". Másfelől ott volt, amit e vélekedéssel szembeszegezhetett volna – a Vallomás a regényről című esszéje nyugtázza is –, Tőzsér Árpád költői levele, az Örvénylő időkben ilyen méltató sorokkal: „könyvedben megteremtetted számunkra azt a közeget,/ amelyben még találkozhatunk: a mítoszt./ Visszavezettél bennünket abba az édeni korba,/ amikor élményeinknek még közös tárgyuk volt:/ a természet, s benne a közös munka. […] / Nyelvünk nem a töprengés, hanem a cselekvés nyelve/ volt, s mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában találkoztunk". Ugyanennek a regénynek az apropóján Gróh Gáspár egyáltalán nem tartotta megmosolyogtatónak s elvetendőnek a „monumentális mű" igényét, mondván, hogy erre „éppen úgy építhetne egy nemzeti(ségi) közösség, mint az antik világ görögjei a trójai mondakört összefoglaló homéroszi eposzokra" – hozzátéve, ezt a művet „Dobos Lászlótól vagy/és Duba Gyulától várják". Eltelik pár esztendő – kitelik az ún. paradigmaváltás ideje –, s a korfordulókor, 1989-ben Grendel Lajos – nem irodalomtörténészként, hanem „aktív íróként" – azzal zárja a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című előadását, hogy „a Dobos László, Duba Gyula és mások nevével fémjelzett prózamodell nem lesz, és nem is lehet kánonja prózaírásunknak." Egyenes beszéd. Ám kitérővel, a címre mutatva: „Csak hagyománya. Iránytű, amelyet a következő nemzedékek írói bármikor elővehetnek, ha úgy érzik, hogy a járatlan úton, amelyen elindultak, eltévedtek". Vagyis az iránytű figyelmeztető eszköz, merre nem tanácsos menni. E tanácsadást megelőzi annak elismerése vagy inkább belátása, hogy irodalmuk legjelentősebb prózai művei mégis tőlük származnak. Két esztendőre rá, a Rosszkedvem naplójában az év elején még belátóbb: „a szlovákiai magyar irodalom irányzatosságának – írja – volt egy kevés létjogosultsága", hisz a sorskérdések felvetésével a kisebbség azonosságtudatát erősítette, „s botorság lenne tagadni, hogy erre nagy szükség volt". A rendszerváltozással azonban, megváltozott a helyzet – merthogy „nem az irodalom dolga, hogy fölvesse ezeket a kérdéseket, hanem a közírásé és a társadalomtudományoké". Az év közepén már borúlátóbb: az Iródia-nemzedék könyveit, közleményeit lapozgatva meggyőződéssel jelenti ki: „igen vastag vonallal leszünk kénytelenek cezúrát húzni köztük és a között az irodalomeszmény között, amelynek Fábry, majd Dobos László és Duba Gyula nemzedéke kötelezte el magát". Hamar jelentkezett is egy fiatal vonalhúzó, Dusza István – máskülönben kassai öregdiák társa –, hogy az író hatvanadik születésnapján Egy író esendőségét emlegesse (ez volt köszöntőjének címe), koccintásul így összegezve: „Duba Gyula számomra mindvégig a 'regényíró' szorgoskodó alakját testesíti meg".
A magyarországi összefoglalások, áttekintések értékszemlélete, irodalomfelfogása is megváltozott. Görömbei András 1982-es korszak-monográfiája a negyvenöt éves, tizenegy kötetes író munkásságát a csehszlovákiai magyar irodalom egyik leggazdagabb és legértékesebb fejezetének tudta. Az ugyanebben az esztendőben kiadott, A magyar irodalom története 1945–1975 IV. című, Béládi Miklós szerkesztette kötet ugyanígy összegzett: Dubát az elmúlt fél évszázad „egyik legsajátosabb és legtehetségesebb írójá"-nak nevezi, az Angyal vagy madárijesztő? című válogatását pedig „alighanem az eddigi legjobb szlovákiai magyar novelláskötet"-nek tartja. Tíz esztendő sem telik el, amikor Elek Tibor némi sajnálattal és csodálkozással tudatja: „A csehszlovákiai magyar próza uralkodó iránya még ma is Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér nevével fémjelezhető". Újabb tíz év múlva A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban című tanulmány szerzője, Szirák Péter sem a méltató hangsúllyal fejtegeti, hogy vajon a szlovákiai magyar elit „identitásképző stratégiáit" a szociokulturális összefüggések révén ugyanaz a régiókat egybefogó, azaz „globalizáló" „népi diskurzus" alakítja-e, mint korábban. Mert ha igen, akkor a prózairodalmuknak is tisztában kell lennie azzal, hogy a hagyományozott formák – a késő romantikus képviseleti vallomásosság, a homogén beszédszituáció és a „sematikus alakításmód" – közlésképességének nagyon is megvannak a határai. Nyilván így vélekedik Dubának ekkor még befejezetlen trilógiáiról is, a címek említése nélkül. Amire más összefüggésben Szirák hivatkozik, s amit meg is nevez: a Vajúdó parasztvilág. Ő legalább megnevezi a szerzőt és egy könyvét. A Gintli Tibor – Schein Gábor szerzőpáros Az irodalom rövid történetében (2007) nem követi a példáját. A Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette A magyar irodalom történetei (2007) sem. Duba Gyulának a neve sincs leírva, nemhogy valamelyik alkotását elemeznék.
Egy-két év, s mintha lassan fordulna a kocka: az Akadémiai kézikönyvek sorozatában megjelent Magyar irodalom (2010) – főszerkesztő Gintli Tibor – a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveit tárgyaló, a realista prózahagyomány megújulásáról szóló fejezete szóba hozza a Vajúdó parasztvilágot. Igaz, mintegy mellékesen, Csalog Zsolt Parasztregényének elemzése közben. Ami váratlan és meglepő: az irodalomtörténész Grendel Lajos felülbírálja az aktív írót, és A modern magyar irodalom története című monográfiájának (2010) kisportréjában a Vajúdó parasztvilágot és a két realista nagyregényt (Ívnak a csukák, Örvénylő idő) is méltatja. A szociográfiát a műfaj legjobb hagyományainak folytatásáért, de mint olyan alkotást is, amelynek igazi „hőse" a „tényeket mozgató idő", a tradicionális paraszti közösség arculatának könyörtelen átformálója. A két regényről írottak a kánonba kerítésükkel érnek fel: a monográfus szerint olvashatók fikcióba oldott szociográfiaként, kisebbségi történelemként, de remekül egyénített hőseiknek köszönhetően „vérbeli regényekként" is. Azt sem hibájukként említi, hogy cselekménymenetük lassú, drámaiságuk visszafogott, hiszen szerzőjük legnagyobb írói erényét a leírásokban látja.
A fogadtatástörténet Duba Gyula ún. „kánonbeli jelentőségének" kijelölésében egyelőre itt tart. Az író pedig ott, hogy „valamilyen egységbe" fogja, amit alkotott, s amit alkot szüntelen, termékenyen, „Az íróasztal identitásának" biztonságával s nyugalmas derűjével.
[2012]
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017