Farkas Ferenc a huszadik századi magyar komponista nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, valamint az újabb, a század közepén fellépett generáció legnagyobb jelentőségű nevelője volt. Páratlanul hosszú életútját mindvégig aktivitás és kreativitás jellemezte, életműve ettől olyan rendkívül sokrétű és gazdag. 1905. december 15-én született Nagykanizsán, és 2000. október 10-én hunyt el Budapesten. A fővárosban járt gimnáziumba, zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében kezdte meg. 1921-től a Zeneakadémián Weiner Leó előkészítő osztályának növendéke volt, majd 1923-ban, az érettségit követően Siklós Albert irányításával tanult tovább és szerzett zeneszerzői diplomát 1927-ben. Két évig a Városi Színház korrepetitora és dirigense volt, majd 1929-től 1931-ig Rómában Ottorino Respighi mesteriskolájában tökéletesítette tudását. A római évek döntő szerepet játszottak egyedülálló műveltségének megszerzésében, valamint abban, hogy érdeklődése fokozott mértékben fordult a közös európai múlt, s ezen belül különösen az olasz és mediterrán kultúra irányába. A Rimszkij-Korszakov növendék Respighinek köszönhetően pedig a briliáns hangszerkezelés és hangszerelés páratlan ismeretét is megszerezte. Farkas Ferenc nemcsak a zene, hanem a képzőművészet és az irodalom alapos ismerője is volt. Enciklopédikus tudása és széles látóköre segítette hozzá, hogy stílusformálódásának idején meg tudta őrizni egyéniségét a hazájában meghatározó Bartók és Kodály hatással szemben.

Rómából hazatérve megismerkedett Fejős Pál filmrendezővel, aki az elkövetkező években számos kísérőzene komponálásával bízta meg (első munkája – Vaszy Viktorral együttműködve – Az Ítél a Balaton zenéje volt 1932-ben). Tevékenységének legnagyobb részét 1936-ig a filmzenék írása és vezénylése kötötte le, amit a budapesti indulás után Bécsben és Koppenhágában folytatott. Az évtizedek alatt született hetvennél több filmzenéje, valamint számtalan színpadi kísérőzenéje és rádiójátéka révén páratlan kompozíciós rutint szerzett: e műfajok egyik legsikeresebb mesterévé az tette, hogy a legváratlanabb elvárások szerint már fiatalon is képes volt bármilyen műfajban, stílusban és karakterben ihletett muzsikát komponálni. Ezekben az úgynevezett „alkalmazott" műfajokban kikísérletezett technikai megoldásait és ötleteit azután önálló műveiben is felhasználta.

1935-től foglalkozott tanítással, először a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1941-től a kolozsvári konzervatóriumban, amelynek 1943-44-ben igazgatója volt. Emellett a kolozsvári, majd 1945-től a budapesti Opera kórusvezetőjeként is dolgozott. Egy kétéves periódust (1946-48) követően, amikor a Székesfehérvári Zeneiskola igazgatói tisztét töltötte be, végleg letelepedett Budapesten, és 1949-től – 1975-ös nyugalomba vonulásáig – a Zeneakadémia zeneszerzéstanára volt. Legkiválóbb növendékei közé tartozik Bozay Attila, Durkó Zsolt, Jeney Zoltán, Kocsár Miklós, Kurtág György, Ligeti György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor és Vass Lajos.

Farkas Ferenc egyedülálló szakmai tudásának megszerzésében a gyakorlat volt a legfőbb mestere. Karigazgatóként és korrepetitorként az emberi hangban, film- és színpadi kísérőzenék karmestereként pedig a hangszerekben rejlő lehetőségeket ismerhette meg. Emellett a tanítás során szerzett tapasztalatait is sikeresen kamatoztatta saját alkotásaiban. A gyakorlat és a praktikus érzék vezette abban, hogy legtöbb darabját nem csupán egyetlen változatban készítette el, hanem olykor öt-hat különböző, egymással egyenértékű letétben. Ezáltal ugyanaz a mű több előadó vagy együttes számára vált hozzáférhetővé. Legjellemzőbb példaként a népszerű Gyümölcskosár című dalciklus és a Régi magyar táncok sorozat számos verziójára hivatkozhatunk. E művek egyik jellegzetes vonása, hogy bár a konstrukció sokféle formában megszólalhat, a leírt változatok mindig tökéletesen alkalmazkodnak a hangszerek vagy az énekszólamok egyéni adottságaihoz.

Életművének sokrétűsége nem csak az előadói apparátus, hanem a műfajok tekintetében is megmutatkozik. Színpadi alkotásai között operák, balettek, daljátékok, operettek és színpadi játékok egyaránt találhatók (legjelentősebbek: A bűvös szekrény 1942, a Furfangos diákok 1949, a Kossuth-díjas Csínom Palkó 1949, az Egy úr Velencéből 1979-80); ezenkívül számtalan zenekari-, szóló- és kamaradarabot, versenyműveket, kantátákat, miséket, kétszáznál több kórusművet, száznál több dalt és népdalfeldolgozást komponált. Irodalmi műveltsége segítette abban, hogy vokális műveihez mindig értékes szöveget találjon. Ezek – időben – az ókortól a kortárs költőkig terjedő széles spektrumot ölelnek fel, és hihetetlenül gazdag képet mutatnak: a zeneszerzőnek a költészet iránti különös vonzódása mutatkozik meg abban, hogy mintegy 17 nyelven komponált, és a megzenésített magyar költők száma egymagában meghaladja az ötvenet.

Zenéjének inspirációs gyökerei is számos, egymástól igen különböző forrásból származnak, amelyek a középkori táncdallamoktól vagy éppen Gesualdótól egészen a közvetlen Stravinsky-hatásig terjednek. Jellegzetes egyéni stílusának három alapvető összetevője az olasz neoklasszicizmus, a magyar népzene és a dodekafónia (ennek nem a német Schönberget követő, hanem a Frank Martin és Dallapiccola nevével fémjelzett enyhébb, latinos változata), és alkotásaiban e három közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe.

Az életrajzot összeállította: Gombos László [2017]

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ 

Személyes életrajzi adatok
Született: 1905. december 15. Nagykanizsa
Elhunyt: 2000. október 10. Budapest

Tanulmányok
1911–1915 Bakáts téri elemi iskola
1915–1923 Lónyay utcai református gimnázium
Nemzeti Zenede (zongora tanulmányok az 1910-es évek 2. felétől)
1921–1922 Orsz. M. Királyi Zeneakadémia (Zeneművészeti Főiskola) előkészítő osztály, 1923–1927 zeneszerzés tanszak
1929–1931 Santa Cecilia Akadémia, Róma (Ottorino Respighi mesteriskolájában)

Munkahelyek
1927–1929 Városi Színház, Budapest (korrepetitor, majd karigazgató, karmester)
Szabadúszó muzsikus az 1930-as évek első felében (színházi zongorista a Fővárosi
Operettszínházban, korrepetitor, karmester, színházi és filmgyári zeneszerző
Budapesten, Bécsben és Koppenhágában)
1935–1941 Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola, (szolfézs, zenetörténet és zeneelmélet
tanár, zongorakísérő)
1941–1944 Kolozsvári Konzervatórium, (zeneszerzéstanár, 1943-tól igazgató is)
1941–1944 Kolozsvári Nemzeti Színház, (karigazgató, 1944-ben zeneigazgató is)
1945–1946 Magyar Állami Operaház, (helyettes karigazgató)
1946–1948 Székesfehérvári Állami Zenekonzervatórium, (igazgató, tanár)
1946–1948 MÁV férfikar, Székesfehérvár (kórusvezető)
1948–1949Színművészeti Főiskola, Budapest  (korrepetitor)
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Zeneakadémia), Budapest 1949 januárjától 1975 nyaráig (zeneszerzéstanár, majd a Zeneszerzés Tanszék vezetője)

Művészeti szervezeti tagságok
Magyar Zeneművészek Szövetsége titkárságának tagja a 60-as években
1987 Magyar Zeneművészeti Társaság alapító tagja, díszelnöke
1992-től Magyar Művészeti Akadémia, majd posztumusz tiszteleti tag
1993-tól Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia
Magyar Fúvószenekari és Mazsorett Szövetség örökös tiszteletbeli tag