Vathy Zsuzsa: Életünk színtere

Mese, mese

Születésünk után apám azt tervezte, nővéremből porcelánkereskedő lesz, nekem festéküzletet vesz, öcsém folytatja az ő foglalkozását, „viszi tovább" az ügyvédi irodát. Hogy ezt a lakk-, festék-, kenceüzletet miért találta ki nekem, nem tudom. Nővérem meisseni, herendi és kézzel festett, cseh porcelánok között? Ahol a tányérokon rokokó dámák táncolnak, parókás, térdnadrágos urak énekelnek hozzá? Én pedig festékeshordók, orrfacsaró szagú kenőszappanok mellett, egy nyirkos folyóson? így dohoghattam volna, de nem került rá sor, ötéves sem voltam, amikor eldőlt, hogy semmiféle üzletünk nem lesz. Hogy ezek után rövid idővel mégis vegyészmérnök lettem, annak ehhez a festéküzlet ötlethez semmi köze nem volt, az már egy másféle világban, egy másik időszámítás szerint történt.

Apám Somló-vidéki családjáról sokszor és sokat írtam — életerejükkel, mint egy jófajta szőlő, minden kis helyet benőttek —, anyáméról annál kevesebbet. Anyai nagyanyám tanítónő volt, egy huszti tanárember lánya, nagyapám, Sághi Tamás magyar- és történelemtanár, előbb Máramarosszigeten, majd a pápai tanítóképzőben. Nevük Schmied és Schádl volt, bajor, osztrák és lengyel felmenőkkel, a kiegyezés után Somlóra és Sághira magyarosítottak. Hat gyermekükkel az első világháború után költöztek át Erdélyből Pápára, itt tanítóképzői állást és egy szolgálati lakást kaptak. Nagyapám, Sághi Tamás, akit még Gyulai Pál tanított, hírhedten szigorú magyartanár volt. Az a képzős, aki dolgozatában helyesírási hibát ejtett, tanítói oklevelet nem kaphatott nála. Nagyanyám — lánykorában szép, mintha egy Jókai-regényből jött volna elő — a tanítóképző alagsori folyosóján együtt tanulta a ,,prepákkal" a ragokat, a toldalékokat, a nagybetűt, a kisbetűt, az ly-t, az elválasztást, hogy ne bukjon meg senki a vizsgán. Nagyszülei, több mint húszévi pápai tartózkodás után, Faddra mentek, nagyapám utolsó munkahelye a faddi polgári iskola volt. Sírját néhány évvel ezelőtt egy vadszőlőbokor alatt találtuk meg a faddi temetőben, személyesen sem őt, sem apai nagyszüleimet nem ismertem.

A Kos jegyében születtem, 1940. április 15-én. Ötéves voltam, amikor véget ért a háború, az oroszok bejöttek, és ötven, amikor elmentek. Így életem — minden bizonnyal nagyobbik — felét diktatúrában éltem le.

Első írói iskolám apám egyre zsugorodó ügyvédi irodája volt. Az eredetileg több ügyvédjelölttel, gépírókkal működő iroda ötvennyolcra, mielőtt végleg kimúlt volna, egyetlen sarokká zsugorodott össze: mulatságos, kerek ebédlőasztal, egy Underwood írógép, három szék maradt belőle. A gépírók nővérem és én voltunk, néha anyám.

Az itt elhangzó drámák, vígjátékok és detektívtörténetek jó iskolának bizonyultak. (Színinövendékeknek is ajánlhatom.)

Jöttek a csontos falusi lányok, szégyellős mosollyal, hogy megint „megesett" (hol, hogyan stb,), az apát kellene megtalálni és gyerektartásra bírni. A lóról leesett lány történetét a padláson olvastuk el nővéremmel: a család orvosa és barátja a szülők távollétében tetanuszinjekciót adott a tizenhat éves lánynak, aki néhány nap múlva nem a könnyű sérülésbe, az injekcióba halt bele. Boncolási jegyzőkönyve első anatómiai leckém volt. És jöttek sorban a politikai perek, egy falusi férfit feketevágáson kaptak, saját borjúját vágta le vagy akarta levágni, fél év börtönt kapott, ítélethirdetés közben kiugrott a bíróság ablakán. Korábbi történet: az egyik sváb faluban a kitelepítés elől kútba ugrott az egész család. De vidámabb dolgok is történtek. A háború befejezése után ősz hajú, elegáns hölgy érkezett apámhoz, intézze el, hogy a legrövidebb időn belül hazautazhasson Olaszországba. Mikor a vízumok, engedélyek stb. megjöttek, a titokzatos hölgy Horvátországon át elindult második hazájába. Egy év múlva hivatalos értesítést kaptunk, hogy egy fél nyilvánosházat örököltünk Milánóban. A nyilvánosház tulajdonosa az ősz hajú hölgy, apám ügyfele volt. Útban hazafelé megbetegedett, apácák vették gondjaikba, ők ápolták, és náluk halt meg, egy dalmáciai kolostorban. Végrendeletében nyilvánosháza felét rájuk, másik felét ránk hagyta. Örökségünket, természetesen, rögtön felajánlottuk a magyar államnak, remélem, jól gazdálkodott vele.

A mesélést itt abbahagyom, természetesen nem akarom elmondani az életem történetét.

De mit tartalmazzon egy önéletrajz, ami nem azért íródik, hogy megszerezzünk vele egy állást, ösztöndíjat vagy valakinek a támogatását? Mértékkel adagolva hozzá a történelem és életünk fordulatait?

Én és a szerencse

Húsz-, harminc-, még negyvenéves koromban is kedvvel mondogattam, szerencsés embernek születtem. Szüleim többször elmesélték, de én is emlékszem rá, amikor Pápára az orosz katonák megérkeztek — kimentünk eléjük, mert vártuk őket, de csak másnap jöttek —, puskát szegeztek apámra, ő feltartott kézzel hátrált, és kiabálni kezdett, hogy gyorsan jöjjek. Én kiszaladtam — ketten voltunk a lakásban —, átöleltem, mire a katonák gyerekszerető, szelíd fiatalemberekké változtak át.

Huszonnyolc-huszonkilenc éves koromban türelmetlen világmegismerési vágyammal untattam mindenkit. Amikor egy Szabolcs megyei faluban Molnár Mátyás múzeumigazgatónak elpanaszoltam, hogy nagyon-nagyon szeretnék elmenni Franciaországba, nem tudok megnyugodni, amíg néhány hónapot nem tölthetek el ott, felderült az arca: épp tegnap találkozott Károlyi Mihálynéval, kérte, ajánljon neki fiatal írókat a vence-i alapítványra. így jutottam el — Illyés Gyula ajánlásával — Vence-ba, Nizzába, Haute-Cagne-ba, Cagne-sur-Mere-be. Láttam a házat, ahol József Attila lakott, a vence-i temetőben pedig az egyik ott élő magyar egy friss sírra mutatott: ,,ez itt egy lengyel íróé." Húsz év múlva tudtam meg, hogy Gombrowiczé volt.

Egyetemre — ez korábban történt — úgy kerültem, hogy amikor a továbbtanulási bizottság egyik jó szándékú tagja megmondta: ne várjam a felvételi értesítést, hiszen el sem küldték a jelentkezésemet — fölzaklatva hazamentem, becsomagoltam a bizonyítványomat, a különféle okleveleimet, és elküdtem Jóború Magda miniszternek. Egy levelet is írtam mellé, az állt benne, ha ennyit ér egy miniszter aláírása, akkor én ezeket tisztelettel visszaküldöm. Mire berendezkedtem a boldogtalanságra, hogy itt maradok életem végéig szülővárosomban, és bármit megtehetnek velem (ők), amit csak kedvük tartja, levelet kaptam, menjek fel a minisztériumba, meghallgatásra.

Persze hogy ezek után azt gondoltam, túl tudok én járni mindenki eszén, és amit nagyon akarok, ezután is sikerülni fog. Ma már óvatosabb vagyok a szerencsével. Előre köszönök neki, nem kérem számon, miért tesz úgy, mintha a világon se volnék, sőt mentségeket keresek a számára és magyarázatot. Honnét tudnánk például, hogy a vonatütközőkön mászkálva, vagy száguldozva az országutakon, vagy a repülőgépen miért nem pont velünk történik

meg az a rossz, ami bármelyik pillanatban megtörténhetne? És egyáltalán mi a rossz? Honnét tudnám, hogy amit most rossznak hiszek, nem a lehető legjobb?

Nem beszélve arról, hogy egyszer — egyetlenegyszer — a szerencse isteni jóindulatát is megtapasztalhattam. Budapesten, a Veres Paine utcában laktunk, és Zsiga fiam, aki kétéves volt, felmászott a harmadik emeleti lakásunk ablakába. Amikor bementem a szobába, ott állt a párkányon, és elmélyülten nézett kifele, talán az Apáczai Csere gimnáziumra, talán a Cukor utcára. Kiléptem a cipőmből, a háta mögé mentem, és lekaptam a párkányról. Közben nem éreztem félelmet, izgalmat, bűntudatot, mit mulasztottam el, hogy ez megtörténhetett, semmit, ami megzavarhatott volna. Csak utána. Hetek múlva is, az utcán az emeletes házak lengeni, mozogni kezdtek, elindultak felém, amikor felnéztem rájuk. Ha többet sose, akkor, egy pillanatig valaki biztosan a tenyerén tartott bennünket, és vigyázott ránk.

Ezután írhatnék a kudarcaimról... De miért volna kudarc, hogy öt évig vegyészetet tanultam, és öt évig olajfinomítóban dolgoztam? Semmi esetre sem kudarc, kitérő inkább. Életemnek az a néhány alkalma pedig, amikor egy-egy „jóakaróm" sötét bugyorba terelt be, mind csupa nyereség. Mintha azt akarta volna, lásd, tudd meg, ha nem akarod, akkor is... Szóval ne kerülgessük, még nem tudom, mi volt a kudarc.

„Rondabugyrod"

Tizennyolc éves koromban a pápai húsgyárban kaptam állást. Könnyű fizikai munka volt, szalámirudakra címkéket ragasztottunk. Egyik nap megbetegedett a telefonközpontos, menjek le én, mondták, most érettségiztem, csak el tudok igazodni azon a készüléken. Összevissza kapcsolgattam, mire az egyik főember, a gondolatok gumibotos csendőre, indulatos, rettegett férfi, magából kikelve azt kérdezte: ki ez a bolond?  Mondták, ki. Levegő után kapkodott. Az? Hogyhogy? Munkát se szabadna az ilyennek adni. Táborba vinni őket, anyjukat, apjukat. Megúszták? Itt vannak? Majd utánanéz. A mihasznával pedig addig is le a bélmosóba.

A bélmosó két, egymásból nyíló, köves helyiség volt, a földön, egy gumicsőből állandóan folyt a víz. Az elsőben, felváltva, egy férfi és egy nő emelte magasra a marhák és disznók beleit, gyomrát, az ürülék egy részét engedte kifolyni,

a többit valami késfélével kinyomta. Két-három segítő egy asztalnál befejezte a munkát, úgy, ahogy a falusi házaknál szokták.

Mi, a többiek a szomszédos teremben hordóba raktuk ezt az ürülékszagú, de már sárgás színű belet, besóztuk, majd megmértük és feltekertük. Gumicsizmában, vízhatlan kötényben és fej kendőben dolgoztunk — a kedvezményt, hogy a bélmosónak erre a tisztább részére kerüljek, Sanyi bá, művezetőnk saját felelősségére adta nekem. Három hónapig jártam ide, ha jól emlékszem, két műszakban, ez volt az első munkahelyem. Nem a körülmények miatt jöttem el, hanem mert a csípős létől az ujjaim újra és újra elgennyesedtek. A felmondás amúgy nagy fényűzés volt, a családunkból éppen senkinek sem volt állása, a lelkifurdalásom egyre nőtt, felmondani azt a jól kereső, biztos állást!

Purgatórium

Életemből két évet vett el egy kártékony szellemi hatás, az egzisztencializmus nevű (divat)filozófia. Talán mert egy fogékony és sérülékeny pillanatban találkoztam össze vele, amikor — úgy tűnt — gyermekkorom és minden, ami mögöttem volt, érvényét veszítette, és helyette még nem épült fel semmi új. Egyetemista voltam Veszprémben, vegyészhallgató, és egyedül birkóztam a mindenkori nihilizmusnak ezzel a pocsék változatával. Kulcsmondatai nagyjából így hangzottak. „A Lét van: cél, ok, értelem, szükségszerűség nélkül, beledobottság a Semmibe." „Szabadságra ítéltettünk." „Egy meg egy az egy, ez a mi titkunk." Ha jóhiszeműek vagyunk, azt mondhatjuk, metafizikai lázadás volt ez a Teremtés ellen, a teljes engedelmesség vagy a mindent tagadás hamis alternatíváját kínálva föl, végeredménye pedig az „abszurd embernek" nevezett meghasonlás lett. Szellemi hátterét inkább Sartre, mint Camus vagy Heidegger szolgáltatta, mögöttük pedig — természetesen — Iván Karamazov tébolyult tekintete villogott: „Ha Isten nincs, mindent szabad" Úgy képzeltem, vagy talán úgy is volt, reggel és este, nyitott és behunyt szemmel az abszurd embert látom magam előtt, aki az ég felé emeli az öklét, és fenyegeti a Nemlétezőt: te vagy az oka, te vagy a hibás, miért teremtettél ilyen gyatra világot? Lelki táplálékom ebben az időben kizárólag olyan irodalom volt, ami a lét hiábavalóságát bizonyította, bibliám pedig a Mai nyugati filozófia című szöveggyűjtemény, szemelvényekkel Sartre számos művéből.

Egy kritikus szerint az egzisztencialista filozófia a botrányra éhes és nyughatatlan emberek lelki tápláléka. A hatvanas évek elején minden valószínűség szerint én is egy ilyen botrányra éhes, nyughatatlan lélek voltam.

Véglegesen első házasságom váltott ki az életellenes bálványok bűvöletéből. Huszonöt évesen kötöttem házasságot Simon Péter vegyészmérnökkel, és rövid idő múlva meglepve tapasztaltam, hogy a házasság jó. Sőt, élni is jó. Hogy az émelyítő boldogtalanságon kívül sok más dolog is van a világon, amit ez a beteg filozófia nem ismer, például: öröm, élet- és emberszeretet, játék stb.

Természettudomány és ars poetica

A kémia-, fizika-, matematika- és ásványtantanulás már szerencsésebb kitérő volt az életemben, szép és hasznos, csak hosszú. Öt év Veszprémben, az egyetemen, és öt év az olajfinomítóban, Százhalombattán, az összesen tíz év! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megremegek az örömtől, amikor ilyen szavakat hallok: nem lokalizálható molekulaorbitálok, ionszorzat, dimer tiokarbonil-diklorid és homonukleáris molekulák. Legföljebb verbális izgalmat jelent, nem érzek kísértést, hogy megfejtsem őket. Kár volna kisebbíteni viszont az örömöt, amit az első éjszakai műszakomban éreztem, az olajfinomítóban: a kivilágított desztilláló torony láttán. Zúgtak a kemencék, a szivattyúk, a kukoricaföldek fölött szikrázott a sötétség és a világosság. Mellé a kaland, hogy négy-öt embert nekem kell átvezetnem az éjszakán. Szerencsére voltak közöttük tapasztalt olajipari szakmunkások, inkább ők vezettek, mint én. Öt évig tartott ez az én mérnöki kalandozásom — később másféle munkakörökben —, és ebbe az öt évbe még egy fél éves németországi tanulmányút is belefért. Erről a fél évről írtam Útijelentés című, első megjelent novellámat. Első novelláskötetem megjelenésekor jöttem el, akkor már biztosan tudtam, hogy nem az anyag, nem a molekula, nem a folyamat, hanem az emberek. Ami azóta történt velem, életem elmúlt huszonöt éve. író vagyok, mit tudnék róla mondani?

Ars poeticám? A formáért küzdők mindennap, mondhatnám, erőmön felül. ,,A forma isteni fölénye az anyag fölött", valahogy így kellene lennie, de ez az isteni fölény olyankor isteni közönnyel várat magára. Sokszor ma is úgy érzem magam, mint tizennyolc éves koromban Pápán, amikor a városi könyvtárban elolvastam Ionesco egyik darabját, talán a Székeket, talán Az orrszarvút. Egyszerre ijedtség és nevethetnék jött rám, kiszaladtam a könyvtárból, a Kossuth Lajos utcán, a pápai korzón föl-le jártam, és ilyeneket mormoltam magam elé: ,,ó, istenem, milyen furcsa, milyen különös! Csakugyan? Csakugyan. Milyen véletlen! Persze, minden lehetséges. Úgy, hát, talán... őszintén szólva!... Persze, persze."

Életünk színtere

Férjem Lázár Ervin író, huszonnégy éve élünk egymással. Lányunk, Fruzsina egyetemi hallgató Szegeden, fiunk, Zsigmond elsős gimnazista. Régebben ilyen cédulákat találtam a lakásban: ,,Kedves Mama, ha engem meg akarsz találni Angliában keres, Fruzsina" ; ma ilyeneket: ,,anyu, apu! focizni mentem, 8-kor jövök, Zsiga."

Életnívónkat, életünk anyagi hátterét férjem teremti meg. Néhány éve szabadúszó vagyok, korábban mindig volt munkahelyem, a leghosszabb időn át újságíróként dolgoztam.

Családom az a súly, ami nélkül elviselhetetlenül könnyű volna az életem.

Istenről csak paradoxonokban tudok gondolkozni. Én Őt nem hiszem, de ha van, úgy gondolom, szeret engem, mint én Őt, sőt jobban. Ő tökéletes, én nem, Ő mindenható, én porszem vagyok, Ő bölcs, én gyarló. Képtelenség? Lehet. De ha a hit az Ő adománya, miért nem adott nekem is? Ha meg nincs, és mégsem létezik, akkor mi lesz velünk, nélküle?... Ezt fogalmazgatom húsz-huszonöt év óta. Mind a két gyermekem istenhívő, és ez örömmel tölt el.

Életünk színtere többnyire Budapest. Húsz év alatt több helyen, több lakásban éltünk, az egyiket kinőttük, a másikat elhagytuk, a harmadikat ezután szeretnénk elhagyni. Úgy fest, egyre kisebb az esélyünk arra, hogy végleges otthont találjunk.

A gyerekkori eltűnt, mintha a föld nyelte volna el — el is nyelte, egy buldózer segített neki —, férjem gyerekkorának színhelye pedig, a rácegresi intézőház ugyanúgy nincs meg, mint a mi pápai családi házunk. Nem véletlen, az elmúlt ötven évben a divat, az érdek, a gyakran értelmetlen átalakítási rohamok sok házat, üzletet, utcát, iskolát elnyeltek.

Mikor nyolc évvel ezelőtt a Veres Pálné utcából a Ferencvárosba költöztünk, azt gondoltam, itt nem lehet kibírni. A Ferencváros a nagyvárosi élet sokféle elviselhetetlenségét zúdítja az emberre, a zajt, a levegőtlenséget, az eltérő életmódú emberek összezártságát stb. Dehogynem bírtuk ki! Csak éppen kialakult az a furcsa helyzet, hogy már nem egy, hanem három helyen lakunk. Hétvégeken apósom péceli házában, mert ott jó a levegő; nyáron, és amikor tehetjük, egy Pesttől távoli faluban, ott csend is van. És mostanában azon kapom magamat, hogy a menekülés újabb lehetőségeit latolgatom. Nincs igazi otthonunk, de rajtunk kívül sok embernek nincs, csak másoknak másért.Itt is, ott is átmenetileg élünk, azt gondoljuk, jobb lesz a következő, de nem lesz jobb.

Úgy gondolom, az ország jelenlegi szellemi és lelki állapota, valamint szegénysége — nem felejtve persze az előzményeket sem — a szocializmusnak nevezett világcsőd következménye. Ötéves voltam, amikor elkezdődött, ötven, amikor véget ért. Ezen, mint minden magyar állampolgárnak, nekem is kötelességem segíteni. Életem hátralevő részében viszont íróként szeretnék élni, befejezni a regényemet, utána novellákat írni. Akkor is — minden jel erre mutat —, ha egy kultúra vagy inkább kultúrák végén élünk, és vagy kell, amit csinálunk, vagy sem.

In: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Bp., 1995, Kortárs Kiadó, 473–484.

Valami történt – Vathy Zsuzsával beszélget Ekler Andrea

„Valaminek történnie kell. Történt." Vathy Zsuzsa huszonnyolc éves korában sorsfordító dön­tésre szánta el magát: író lesz. Azóta számos elbeszéléssel, kisregénnyel, regénnyel, szocio­grafikus írással örvendeztette meg olvasóit. Az emberi szolidaritásról, szeretetről kíván szólni, de csendes tartása rendre arra ösztönzi, hogy az ennek hiányában létező emberi közösség elé tartson tükröt. Egyéni szemlélet- és írásmódja különleges színnel gazdagítja a kortárs irodalmat.

Szüleid és felmenőid sorsára a történelmi események igencsak rányomták bélyegüket. Hogy érintett ez téged gyermekként, diákként, hogyan ihatott alkotói pályádra?

1990 előtt szinte minden írásomban jelen: volt valamilyen formában a családunk által is megélt történelem. És nem a derűs oldala. Öt­éves voltam, amikor az oroszok bejöttek; ötven, amikor kimentek: életem nagyobbik része a szocializmus nevű kísérlet és kudarc idejére esett. A rendszerváltás után megfogadtam, sem­milyen korábbi sérelemről nem beszélek többet, vége, elmúlt, elég volt. Egy életrajzban (Curri­culum vitae – 1995) még összefoglaltam szüleim és családunk viszontagságait, de többet nem tértem rá vissza. Minek?

Térjünk vissza a családodhoz...

Apám családja Somló-vidéki parasztcsalád volt, akaratukkal, szorgalmukkal, életerejük­kel sok mindent elértek. A földművelő szülők, nagyszülők után apám és bátyja első generáci­ós értelmiségi lett, a pénzt a tanuláshoz saját maguk keresték meg. Két nővérük textilgyári munkásnak ment, majd férjükkel együtt ki­vándoroltak Amerikába. Harmadik nővérüket a szülők apácának adták, a legkisebb lány szin­tén tanult, tanítónő lett. Apám diplomáját 1914-ben állították ki a Pázmány Péter Jogtudomá­nyi Egyetemen. Utána három év frontszolgálat következett, majd ügyvédi vizsga. Életprog­ramját így tervezte meg: ügyvédi iroda bein­dítása, vagyonszerzés, szellemi értékek gyara­pítása, utazás, lehetőleg nem korai nősülés. Beérkezettként: jó házasság, fiatal feleség, leg­alább négy gyerek. Anyám felmenői Mária Terézia-korabeli bajor és osztrák telepesek vol­tak, Schadl nevű győri hentes és vendéglős az egyik nagyapa, Schmíd nevű huszti polgáriskolai tanár a másik – a kiegyezés után Sághira és Somlóra magyarosítottak. Anyai nagyapám a Pápai Tanítóképző magyartanára volt (Gyu­lai Pál tanította a főiskolán); sem őt, sem apai nagyszüleimet nem ismertem. 1937-ben Esterhá­zy Tamás pápai földbirtokos a földjeiből rendkí­vül kedvezményes áron kiparcellázott néhány száz holdat. Sürgősen pénzre volt szüksége, megismerkedett egy színésznővel, akit felesé­gül is vett. (Gráfin Ágnes Esterházy néven ismert a színésznő.) Apám hetven holdat vett meg a földekből, mellé egy falusi házat. Még ugyanebben az évben megnősült (anyám húsz­éves volt, éppen egy éve szerezte meg néptanítói oklevelét), s a következő évben már meg is született nővérem, az első gyermek. Minden úgy ment, ahogy apám eltervezte – kivéve a folyta­tást. A hetven hold földdel és foglalkozásával sikerült megalapoznia későbbi „népnyúzó" mi­voltát, egy internálást, és hogy visszavonha­tatlanul a nép ellensége lett. 1958 után, életerő­sen, tervekkel tele, haláláig inkább csak nézője lehetett már a világnak. Ezek mint előzmények természetesen érintették a pályámat, későbbi életemet is.

Novelláid tanúsága szerint íróvá válásod, írói pályád fontos momentumai voltak „térváltá­said": Pápa-Veszprém-Budapest. Hogyan élted meg ezeket a váltásokat?

Pápa, Veszprém és Budapest életem három legfontosabb helyszíne volt. A három városból csak Veszprém az esetleges; az is az egyetem miatt. 1964-ben, amikor végeztem, öt évig a száz­halombattai olajfinomítóban dolgoztam, utána mentem el újságírónak. Vagyis huszonnégy éves korom óta élek Budapesten. Pápáról hadd mond­jam el, hogy nagy múltú dunántúli iskolaváros­ként ideális színtere volt a diákéletnek. Kitűnő tanáraink voltak, irodalmi önképzőkörünk, és az sem volt mellékes, hogy tudtuk: ugyanezen az utcákon járt Jókai, Petőfi, ugyanabba a gim­náziumba íratták be a tízéves Deák Ferencet („Ferkét"), amelyikbe testvéreim is, én is jár­tunk. Női vívószakosztályt is alapítottunk: első országjárásunkat, utazásainkat a vívóversenyek­nek köszönhettük; edzőnk, Kovács Lajos tanár úr az 1932-es olimpia tartalékos kardozója volt.

Miért döntöttél végül Budapest mellett?

Egyértelmű volt - és nemcsak nekem hogy szülővárosomban felnőttként nincs mit keresnem. Így volt kitalálva az akkori Magyar- ország: nagyobb szabadságot, nagyobb függet­lenséget csak a főváros adott. Itt nem kellett el­számolni minden lépéssel, lélegzetvétellel, nem tudták számon tartani az ember szavait. Némi önámítással a fiatalok számára Budapest a nagy lehetőségek hazája volt. Amikor már a nyolca­dik-tizedik albérletben laktam, joggal állapíthattam meg, hogy a sok költözködés emberis­meretemnek igencsak javára vált.

A Novellisták könyvébe életművedből egy novellát választhattál. A kert címűt jelölted meg. Miért?

Azért fontos novella nekem A kert, mert húsz évig nem tudtam megírni, de elmondani se, hogyan lettem író. Húszéves koromig élő költőt, írót nem láttam. Rab Zsuzsával találkozhattam volna (Pápán lakott, édesapja a Re­formátus Kollégium igazgatója volt), de amikor én gimnazista lettem, ő már Budapesten élt. Veszprémben, vegyészhallgatóként Váci Mi­hályt és Csoóri Sándort láttam, hallottam elő­ször; egy évvel később, egy városi rendezvényen Németh Lászlót. Sem felmenőim, sem ismerőseim között nem volt író, költő, akinek személyisége, életútja példa lehetett volna szá­momra. Viszont testvéreimmel – hárman voltunk testvérek – nagyon sokat olvastunk, és hosszabb-rövidebb ideig kedvenc könyveink szereplőinek gondoltuk magunkat. Mint Hanno Buddenbrook, Dmitrij Karamazov, Natasa Rosztova, Emma Bovary. Esetleg Petőfi, vagy az Aranyember Noémije. A kert novellában sa­ját történetemet írtam meg: egyetemistaként a szünidő egyik nyári délutánján, a szülői ház kertjében felvonulnak előttem gyerekkorom, fiatalkorom szereplői. De nem valóságos alak­jukban, hanem mintha egy Kondor Béla- vagy egy Csontváry-kép figurái lennének: szellemek és gnómok, bűbájos, hárfázó lányok és bohó­cok. A létezésnek, a történésnek új dimenziói jelennek meg vagy inkább sejlenek fel előttem: látom, amit korábban nem láttam; értem, ami azelőtt érthetetlen volt. Félrelököm a könyvet, amit olvastam, belekiabálok a csendbe, hogy „Ez egy rossz könyv!" Bemegyek a szülőkhöz, csomagolni kezdek, és közlöm velük, hogy el­megyek, és ezután író leszek. Apám lesújtva hallgatja. „író? Nincs egzisztenciája, nincs ke­nyere, semmije sincs!" Férjem se lesz, gyerekem se! Anyám megértőbb, és egyébként is, hátha mégse, öcsém pedig belém kapaszkodik, ő jön velem. Én félrelökdösök mindenkit, nye­rítő nevetéseket hallatok, és saját bátorságom­tól megrészegedve elrohanok. Mögöttem ma­radnak a pici házak, a pici utcák, az egyforma, gömbölyű kalapot viselő asszonyok, eltűnnek a vidéki élet kapui, kerítései, mintha sose lettek volna. A könyv, amit azon a nyáron olvastam, a Thibault család volt: értem is, nem is, miért ez – az egyik utolsó klasszikus nagyregény – váltotta ki belőlem a mindent tagadást.

Huszonnyolc évesen megtaláltad az „éle­ted" új életet kezdtél. Ilyennek képzelted?

Huszonnyolc éves voltam, amikor megje­lent az első novellám az Új írásban, de az új élet még váratott magára. A novella előzménye egy féléves út volt Németországban (az NDK-ban): úgynevezett „tapasztalatcsere". Míg az ottani olajfinomítást (is) tanulmányoztam, meg­írtam Úti jelentés című novellámat. Hogy ezt az utat huszonhat-huszonhét éves koromban vállalnom kell (egyedül mentem el), olyan ma­gától értetődő volt számomra, mint azoknak a magyar diákoknak, akik a páduai, heidelbergi egyetemre mentek el tanulni már a középkorban, vagy ahogy a mesteremberek indultak el annak idején többéves külföldi vándorútra. Nem lehetek elég hálás a százhalombattai olajfinomítónak, hogy lehetővé tette ezt az akkor még ritkaságszámba menő külföldi utazást – és soha nem kérték tőlem számon, hogy a ta­pasztalatokat miért nem az olajfinomításban hasznosítottam. Mielőtt az első kötetem megjelent (címe, az Erőterek még a műszaki termino­lógiát őrzi), elhagytam a mérnöki pályát, és első házasságom is véget ért – mintha a kettő valamilyen módon összefüggött volna egymással. Valószínűleg így is volt. A folytatás egyál­talán nem volt könnyű, csak azt tudtam, hogy írni szeretnék (novellákat, minden valószínű­ség szerint), de se írói programom, se ismerete­im, se esztétikai felkészültségem nem volt meg hozzá.

Teljesen egyértelmű volt számodra, hogy a prózát választod? Fel sem merült benned, hogy verset írj?

Nem tudnék verset írni. Egy-két rossz kí­sérletem volt. A regény, a kisregény, a novella között az írói aspektus szempontjából lényeges különbség van. A novellához – ahogy Mándy Iván mondta – szerencse kell. Össze kell talál­kozni valamivel, ami fellobbantja a képzeletet, az emlékezetet, eszünkbe juttat valamit, ami van vagy nincs, megtörtént vagy sose történt meg. Hogy mivel kell összetalálkozni? Hogyan találunk rá? Hát ez az! Hogy a nagyprózában az ember – ha nem konzultál közben – mekko­rát tud tévedni és mennyivel nagyobb a téve­dés esélye, azt a saját káromon tanultam meg. Jó, ha írás közben egy-egy értő ember kívülállóként elolvassa azt, ami születik, mert ha va­laminek a bűvöletében elkezd gondolkodni az ember, esetleg nyilvánvaló hibákat nem vesz észre. Első hosszabb írásaimmal én is szívesen megkerestem volna valakit, de nem voltak író­barátaim.

Fontosnak tartod a műhelymunkát?

Becsülöm az olyan írói köröket, ahol felol­vassák egymásnak írásaikat, majd megvitatják azokat. Az Újholdat említhetném például, vagy Weöres Sándor tanítványait a hetvenes évekből. Ilyen körhöz nem tartoztam, a holdud­varához sem, ahhoz pedig, hogy elküldjem a kéziratomat egy ismert, nagy írónak, nem volt bátorságom.

A szakmai segítség mellett volt, aki támoga­tott, aki mintegy „mesterként" melléd állt?

Rendkívüli ajándék volt számomra a Szentkuthy Miklósékkal való megismerkedés. Szentkuthy írói jövedelme 1960-70 között az élet­rajz-kötetekből csordogált, biztos megélhetésü­ket felesége, Dolly nyelvórái biztosították. Első férjem vitt el hozzájuk: sok mérnöktanítványa volt Dollynak, kutatók, orvosok (a fiatal Czeizel Endre is náluk tanult angolul), ők pedig örültek, hogy nem írók, művészek járnak hoz­zájuk, hanem elektromossággal, vegyi gyárak tervezésével, az emberi testtel foglalkozó em­berek. A németórákat Dollyk tartotta nekem, és Szentkuthy kiszámíthatatlan rendszeresség­gel megjelent az órák végén. Ilyenkor beszélt mindarról, ami túlcsorduló személyiségéből kikívánkozott. Casanováról vagy a Vogue nevű francia divatlap legutolsó számáról, a párizsi Magyar Műhelyről, Nagy Paliról, Bujdosó Alpárról (tőle hallottam először a nevüket), arról, hogy amikor 1948-ban, Baumgarten-díjasként egyéves ösztöndíjat kapott Angliába és éjszaka odautazva, mikor a vonat megállt és lenn a bakter azt kiáltotta: „Reading" – nem hitte el, hogy ő itt van, itt lehet. Néha csak én voltam a hall­gatósága, máskor egy-egy Árpád Gimnázium­búi korábbi tanítványa, vagy valaki más. Akár erről, akár arról beszélt, rendkívüli személyi­sége – villogó fekete szeme, féktelen életvágya, intellektuális mohósága, elragadtatásból iróni­ába átcsapó Mefisztó-nevetése - óriási élmény volt. A Praet (az 1934-es első kiadást természe­tesen) a pincéből hozta fel, ott tartották az el nem adott példányokat, és úgy dedikálta: „szívélyes elriasztásul". Ilyen egy íróiskola? Nem. Mégis, a hatása sokkal messzebb ért, mint gon­doltam: a Szentkuthyból sugárzó teljesség utá­ni vágy, a grandiózus mindent-akarás, a szer­kezet, a formák keresése (és meg nem találá­sa?) megerősítette bennem is a – még meg nem fogalmazott - hasonló szándékokat. Amikor Dollynak bevallottam, hogy írok, sőt, nagyon szeretném, ha Miklós elolvasná egyik novellá­mat, és a választ meg sem várva gyorsan a ke­zébe adtam, néhány nap múlva Szentkuthy táviratban értesített, hogy elolvasta, szóról szó­ra elemezte, azonnal jelentkezzem. Tanító-ta­nítvány kapcsolatunk ezzel valójában véget ért. Később Dolly még felkészített egy francia utazásra (Vence-ba, a Károlyi Mihályné által működtetett alapítványhoz), hetvenedik szüle­tésnapján interjút készítettem vele, de találko­zásaink ettől kezdve ritkábbak és rituálisak let­tek. Fruzsina lányom születése előtt néhány hónappal meglátogattam őket, és a gyermeket váró anya arckifejezése, átalakult külseje, öltö­zéke eufórikus örömöt váltott ki Szentkuthy Miklósból: a létezés egyik csodájaként érzékel­te, vagyis épp olyannak, amilyen volt. Jóval későbbre tartogatott még egy ajándékot a Szentkuthy-iskola. 1990-ben Tompa Mária megkért, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumból kihozott, ki­adatlan Szentkuthy-kéziratok (másolatok) kö­zül válasszak ki egyet, olvassam el, és tegyek javaslatot esetleges húzásokra, javításokra. A Barokk Róbertet választottam, a tizennyolc éves Pfisterer Miklós regényét. Egy szigligeti nyaralás szépült meg ettől a feladattól: nem le­hetett eléggé csodálni a tizennyolc éves ka­masz koraérettségét, műveltségét, ugyanakkor a későbbi, hatvan-hetven éves író elbűvölő infantilizmusát. Ezután a Kortársban jelent meg a Barokk Róbert, majd a Magvető és a Jelenkor Kiadó is kiadta. Mándy Iván a másik ember, akit máig rajongva szeretek. Talán a Hungári­ában ismerkedtünk meg (nem sokkal később tudtam meg, hogy felesége, Simon Judit egy­kori pápai vívótársam volt), első kötetemet megdicsérte, a másodikat viszont kemény sza­vakkal bírálta. Egyszer az utcán találkoztunk, csúnyán nézett rám, ijedten faggattam az oká­ról. Azt mondta, ronda idő van, és neki ilyen ronda, esős időben kell az írószövetségbe men­nie. Miért? – kérdeztem. Mert választmányi ülés lesz – mondta, és engem akar javasolni Jó­zsef Attila-díjra. Az ő korosztályuk ilyen volt: ha kellett, dicsérték, ha kellett szidták, és min­denképpen támogatták a fiatal írót. Tehát írói fejlődésében jelen voltak.

A szakmai kapcsolatok mellett hogyan ala­kultak barátságaid?

A barátaim írók és nem írók közül kerültek ki. Amikor két író él együtt, a baráti kör kette­jük kapcsolataiból alakul ki. Jó barátaink Ágh Pistáék, Bella Pista nagyon hiányzik, Temesi Feriék, régi osztálytársaink és új barátaink. Ervin az erősebb a barátságtartás, ápolás dolgában. Az, hogy én vagyok a gyengébb, talán a gyerekekkel is összefügg. Most, miután az életünk olyan szakaszba jutott, hogy a gyere­kek elmentek hazulról, elgondolkodhatunk azon, milyen módon tudunk a barátokra és a nem elegendő közösségi életre több időt szentelni.

Visszakanyarodva az íráshoz: a vallomásos novellák mellett kisregényeidben, regényeidben is visszatérő téma az írás, az időbeli és térbeli utazás, a lehetséges sorsok, létmódok fürkészése. Számodra az írás ilyen határátlépések soro­zata? Tudatosan építed egymásra műveidet (akár a novelláskötetekben az újak mellett visszatérő novellák, akár például Az ősi háztető és az Itt­hon vagyok esetében)?

Első hosszabb prózai írásomban, Az ősi háztetőben (a cím az „ősi ház" parafrázisa) az elszakadást akartam megfogalmazni attól a világtól, amelyikben felnőttem. Ez a világ rossz volt azért is, mert 1945-től a középosztály célpontja lett – ismert forgatókönyv szerint – az új rendszernek, társbérletbe kényszerítették a családokat, figyelték, járnak-e templomba, ki hallgat BBC-1, Szabad Európát, és így tovább. Ez azért is rossz volt, mert ugyanez a középosztály a két világháború között, a harmin­cas-negyvenes években fejlődött ki, nőtt föl – pontosabban nem volt elég ideje ahhoz, hogy felnőjön, sem szellemileg, sem ideáit tekint­ve -, de még világlátását, életvitelét is éppen csak elkezdte kialakítani, és az alakulás máris véget ért. Talán kevés volt számára a példa, az utánozni érdemes minta is? Ez a kettős ok adja Az ősi háztető diákszereplőjének elvágyódását, hogy csak el, el, el innét, egy nagyvárosba, bárhová. Ez az alapérzés még több írásomban is visszatér, később a polgári életből való kisza­kadás, az írói létbe való átlépés kapcsán. Gon­doljuk meg: egy mai fiatal költő, prózaíró el­megy a FISZ-be, a JAK-ba, ahol hasonló korú társakat, barátokat talál, írásaikat felolvassák egymásnak, megbírálják. Korábban a Hungári­ába ment el, egy ismert író mellé szegődött, vagy egy asztaltársasághoz. Hogy lett volna ehhez bátorságom? Vagy ahhoz, hogy Szabó Magdának levelet írjak, felajánljam, hogy ta­lálkozzék velem minden héten egyszer, mond­juk kedden, hadd készítsek vele egy interjúkö­tetet? Az Itthon vágyókban (ez is szarkasztikus cím, de fájdalmas) gyerekkori barátunk és szomszédunk, egy fiatal repülőtiszt és családja történetét írtam meg. A repülőst 1950-ben le­tartóztatták, kémkedésért és hazaárulásért egy éven belül kivégezték, de felesége az ítéletet csak 1956-ban láthatta, olvashatta. Ezek megkerülhetetlen, szörnyű dolgok voltak (ma em­léktábla van a házon), novelláimban is, a kisregényekben is ezeket kellett először megírnom. 1985 után kisebb-nagyobb kompromisszumok árán már megjelenhettek.

1956-nak másik könyvedben is emléket állí­tottál. Hogyan találkoztál a történettel, miért tartottad fontosnak feldolgozni?

1998-ban jelent meg az Itt a szépséget néz­zük című könyvem. Első része egy „amerikás" magyar család története (apám egyik nővéréé); a középső az 1956-ban halálra ítélt, majd kegyelmet kapott Márton Erzsébeté; a harmadik egy századvégi történet, egyik ismerősöm „majd­nem" élettörténete. Mégis szándékom szerint nem egyik vagy másik hős, hanem az idő – a XX. század – a főszereplője.

1956 évfordulóján különösen fontosak ezek a könyvek. Jó alkalmat ad az évforduló arra, hogy a fiatalok azon részéhez is eljussanak az információk, akiknek a számos kiadvány, film, tudományos munka ellenére még halvány el­képzelése sincs 1956 jelentőségéről, lényegéről. Pedig a múlt újraolvasása, újragondolása segít­het eligazodni a jelenben is. Az újraírásról, új­ragondolásról jut eszembe: van valami, amit alkotástechnikai szempontból másként gondolsz már, másként csinálnál? Az Erőterek, Az ősi háztető, a riportok vagy akár az Angyalhíd is kísérletező kedvre utal...

Húsz év távlatából őszintén sajnálom, hogy az akkoriban Mészöly Miklós által – ta­lán mondhatnám így, a Mészöly-iskola által – kezdeményezett és használt idézőjeles párbeszédjelölést gondolkodás nélkül átvettem. Az idézőjel obiigát használata a prózában az élő­beszéd jelölésére se nem jobb, se nem rosszabb, mint a gondolatjel, legfeljebb a szabadon vá­lasztás és a másik hangsúlyozott tagadása is benne van.

Mókás kaland egymás után olvasni a kri­tikákat, tanulmányokat, melyek hol realizmusodat, hol a szépségeszményt, hol a lélektan jelentőségét emelik ki, s persze a sort még foly­tathatnám. Számomra úgy tűnik: írásaid több­sége kategóriataszító, sem-sem, is-is – kevés olyan novellát találtam, mely mondjuk stílusjegyeiben dominánsan realista vagy impresszionista. Mit gondolsz erről?

A valóság engem olyan mértékben elbűvöl vagy elrémiszt, hogy minden írásomnak köze van hozzá. De ha csak annyi, amennyi, ha a forma nem győz az anyag felett, ha a teremtett helyett a „realista" világ jelenik meg, rossz no­vella, rossz regény lesz belőle. Az írás számom­ra gyakran erőmön felüli küzdelem az anyag­gal, a formáért.

Az Én, magyar anya című jegyzetedben sok olyan problémát tárgyalsz, melyek eddigi pályádat tekintve is lényeges kérdéseket indukál­nak. Hogyan tudtad összeegyeztetni a családoddal és hivatásoddal kapcsolatos teendőket? Írásaidból kitűnik, hogy nemcsak nem veted meg, de kifejezetten szorgalmazod a „hagyomá­nyos" női szerepek betöltését. Esztétikai értelemben látsz-e különbséget női és férfi irodalom között? Vannak-e írónők, alkotói vagy szépiro­dalmi női sorsok, melyek közel álltak, állnak hozzád? Ezeket vagy egyes momentumaikat be­építed írásaidba? Típusoknak, archetípusoknak tekinted őket? A kérdést az is indokolttá teszi, hogy Angyalhíd című regényedben olyan női sorsok, korszakok, ideálok, lehetőségek jelennek meg, melyekhez talán minden olvasni szerető, fantáziával megáldott gimnazista lány vonzó­dik, nyilván nem véletlenül. A romantika, a szép­ségeszmények megjelenítése mellett ugyanak­kor le is rántod a leplet az ideákról, ideálokról. Családod, saját sorsod számos momentuma in­dokolná a kritikai, társadalomkritikai hajlamot – melyet első novelláskötetedtől eddigi utolsó re­gényedig tapasztalhat az olvasó – és a „realiz­mushoz" való vonzódást. Honnan ered, miért olyan fontos ez számodra?

Egy író elképzelhetetlenül nehéz körülmé­nyek között is tud írni – gondoljunk azokra, akik börtönben írtak. 1956 után több könyv született így, de mondhatnám Recsket vagy a munkatáborokat, koncentrációs táborokat. Hol vagyunk mi ettől? Amikor kisebbik gyermekünk született, úgy tűnt, felfogtam valamit abból: mit jelent világra hozni, életet adni egy kis embernek. Szerettem volna mondatonként felírni, ami eszembe jut, de ezt csak lámpagyújtás nélkül tudtam megtenni. Felkeltem, az ágytól elmentem az asztalhoz, írtam, visszafe­küdtem, megint elmentem, megint lefeküdtem. A Kivel találkoztam? című novella középső ré­szét sikerült így megírnom. Gondolom, ahhoz, hogy írni tudjon valaki, a fizikai és lelki körül­ményeknek kell alkalmasaknak lenniük. Ha tizenkét-tizennégy órát dolgozik az ember, hogy megéljen, a családját eltartsa, akkor biztosan nem tud írni. A lelki feltételek alkalmasságán többek között – és itt főként nőírókra gondolok – azt értem: ne kérdőjelezze meg senki, szük­ség van-e arra, amit csinál; ne kelljen újra és újra bizonygatnia, hogy számára ez fontos, a legfontosabb, és ez nincs ellentétben az élet természetes rendjével. Az úgynevezett „hagyo­mányos" női szerep nagyon sokat változott (legalábbis Európában) a XX. század második felében. Már nem kell halálos elszánás ahhoz, hogy egy nőből író legyen és íróként éljen. A hagyományos női, férfi szereptől, gondolom, akkor a legkönnyebb elszakadni, ha két író él egymással. Egészen elszakadni talán nem ok­vetlenül szükséges. Esztétikai értelemben van-e különbség női és férfi irodalom között? – nehéz megmondani. Móricz azt mondta Kaffka Mar­git búcsúztatásán, hogy nőírónak lenni létbeli meghatározottság. Ha így van, azt hiszem, ez esztétikai különbség is. Vagy mégsem? Nem tudom.

Férjed Lázár Ervin. Fontos a munkád szem­pontjából, hogy ő is író? Olvassátok, kritizáljá­tok egymás írásait?

Ervinnel talán azért tart több mint har­minc éve a közös életünk, mert mind a ketten írók vagyunk – de egészen másfélék. Amikor megismerkedtünk, azt mondta nekem: „Nagyapám cigányvajda, rontás ellen karikát hord a balfülében." Egyszer egy táviratot kaptam tőle, a távirat szövege ez volt: „Szerda ablaká­ban csütörtök ül, és ordít csütörtökül." Ha ide­másolom egyik novellám első mondatát: „Kép­zeljenek el egy barátságos, vidéki házat, benne egy tágas konyhát" – rögtön kiderül, mennyire másfélét ír mindegyikünk. Talán ez is beleját­szik abba, hogy miért tudunk együtt élni, dol­gozni. Természetesen az írásainkat először egymásnak adjuk oda bírálatra, esetleg közben is, és többször is megbeszéljük. Több könyvem címe Lázár Ervintől származik. A Ki látott ré­tisast? Feliratot egy írógépébe befűzött papíron láttam – folytatás semmi, néhány hónapon át. Megkérdeztem, nekem adná-e? Ha igen, ez len­ne a könyvem címe.

És neked adta...

Igen, s egyik legkedvesebb könyvem, a gye­rekeinkről, a családról, a későn megtalált életforma örömeiről (is) szól, egy abban az időben közhelyszerűen ismétlődő történetre felfűzve, hogy tévéjáték forgatókönyvét rendelik meg egy írónál, ő megírja, átírja, újra átírja.

A ti szakmai belső műhelymunkátok nem lehet mindennapi.

Azt hiszem, én vagyok könnyebb helyzet­ben, Ervin nyelve és világa nagyon szuverén világ. Szinte nem felülírható, amit ír; ha igen, többnyire csak ő tudja megtalálni a megol­dást. Külön nyelvet beszél. Amikor megismer­kedtünk, sokszor úgy éreztem, nem értem, mit beszél.

Az angyalmotívum nevek, funkciók révén több írásodban hangsúlyossá válik, miként a cso­da is. Miért?

Az angyal az ember és a Legfelsőbb Lény között közvetít. Nemcsak jó, hanem gonosz angyalok is vannak. Nálam először a gonosz angyal jelent meg, éspedig az 1956-os könyvemben, verőember formájában. (A húszéves Márton Erzsébetet nyomorékká verték kihall­gatói, mert néhány társával letartóztatta Ma­rosán Györgyöt, miközben udvariasak voltak vele, és egy ujjal se bántották.) Az őrangyal az Angyalhíd című könyvemben jelenik meg, a könyv négy különböző szereplőjének „égi őre". Talán azóta szerettem volna őrangyalok­ról írni, mióta Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét láttam, mégsem saját ötlet volt! Amikor Ács Margitnak megmutattam a terve­zett könyvem szinopszisát, azt ajánlotta, lehet­ne a könyv négy – más-más korban élő és kü­lönböző – szereplőjének, mondjuk egy közös őrangyala. így lett Bódi (Bódog) őrangyal. Igen nagy örömöt okozott a Mennyei Világ be­rendezése, ahol van égi computer, mennyei gyümölcsös, tízezer éneklő, tízezer harsonázó angyal és Szent Péter befőttes gumival fogja össze hátul a haját. Az alapötlet pedig – a kamaszkorú szereplő azt kívánja, ne kelljen beér­nie egyetlen élettel, egyetlen korral, jusson neki több is – valószínűleg első novellám óta kísért. A Szentkuthy által megbírált novellá­ban ez így hangzott: „Mi szeretnék lenni? Jógi Indiában, közgazdász, szerzetes, Szindbád, spár­tai harcos, utcai árus, Don Quijote, farmer, Afrika-kutató, tanítvány... Ó, mindent, min­dent akarok, szüntelen átváltozás közben befo­gadni a világot." A négy elképzelt kor és női szereplő az Angyalhídban: Hunyadi Mátyás milánói követének, a simontornyai várat épít­tető Buzlay Mózesnek tizenhárom éves unoka­húga; egy színésznő és költőnő a vándorszí­nészet hőskorából, mintaképe Szőllősy Nina költő- és színésznő, aki rövid pályafutás után, tizenhét évesen meghal tüdőbajban, a balaton­füredi gyógyhelyen; fiatal tanár felesége a XX. század elején, öt gyermeket nevel, rajongva szereti férjét, akinek példaképei Pázmány Pé­ter és a barokk eszmék; végül a huszas évekből egy festőnövendék a hazai főiskolán – abban a korban, amikor az alkotni akarás megszál­lottsága kellett ahhoz, hogy a nőművészetet elismerjék. A kerettörténet pedig az 1950-53 közötti, vagyis a saját magam által is megélt idő. A négyféle élet nem testesít meg semmifé­le tanulságot – talán csak annyit, hogy vannak nagyszerű idők, szürke idők és gonosz idők. Isten mellett az Ördögöt sem tagadhatjuk le. Ha tudjuk, őrizzük meg magunkban a „szeretetet és a könyörületes jókedvet" (Szent Pál).

Sokan, sokféleképpen értékelték a történe­tiség, történet, történetmondás kérdéseit is írásaid kapcsán. Legutóbbi regényed kritikai vissz­hangját tekintve e kérdések újra felvetődtek. Hogyan viszonyulsz ezekhez a kérdésekhez, vál­tozott-e ebben a tekintetben prózapoétikád eddi­gi életműved során?

Különös módon egyik könyvem sem vál­tott ki ilyen erős indulatokat, mint az Angyal­híd – az elfogadástól az elismerésen át a teljes elutasításig. Egyik ismerősöm – nem kritikus – azt mondta: letette a könyvet, mert számára bántó és sértő, ahogy az 1950-53-as időkről írok. Más vélemény: „A szocialista realizmus remek iskolapéldáját teremti meg – pedig szán­déka éppenséggel nagyon nem szocialista." „Vajon hány alkotót tud még csatasorba állíta­ni az Angyalhíd szerzőjének attitűdjéhez ha­sonló, az eszme-oktrojálás szintjén rég fantom­má lett ellenséget mindinkább magamagának megképző harcosság?" Más: „A kérdés először úgy merül fel, hogy kell-e, érdemes-e olyan könyvet (a recenzensi szándék szerint) komoly kritikának alávetni, amelyről már az első olva­sásnál bizonyosnak tűnt, hogy a kritizálás alapvető feltétele hiányzik belőle: a szöveg egysze­rűen nem szólít meg, nem hív fel értelmezésre."

Milyennek látod a kritikai életet? Írásaid­nak mindig volt kritikai visszhangja. Hogyan fogadod a kritikát: visszahatnak-e írásaidra?

Számomra iskolák és tanítások csengenek vissza ezekből a kritikákból, és a mestereknek történő megfelelni akarás. A kritikák, úgy tű­nik – még mindig? – két esztétikai szemlélet és nézet harca (megbukott a posztmodern? még­sem?) jegyében születnek, kiegészítve az irodalom átpolitizálásával és az eladhatósággal, az üzleti siker reményével. És ne felejtsük el, a jó vagy rossz kritika mellett változatlanul nagy eredményeket hoz; biztosan bejön: az elhallgatás. Nem mondunk róla se jót, se rosszat – ez mindig használ. Amiről nem beszélünk, az nincs.

Úgy érzed, a szerzőnek protestálnia kelle­ne ilyenkor, csak a tartás visszafogja. Éreztél olyan ingert, hogy egy kritikusnak elmagya­rázd, mennyire félreértett? Elméleti szempont­ból ismertek a válaszok, te hogy gondolod, van „félreértelmezés"?

Nem. Egyszer sem kísértett meg, hogy vá­laszoljak a kritikusnak. Még annak sem, aki a megbírált Angyalhídon kívül feltehetően semmit sem olvasott tőlem, és a szöveget lektűrnek minősítette.

„Ami pedig a jövőt illeti, apósom konyhájá­ban, tizennégy évvel ezelőtt valaki a hátamra tette a kezét (hátranéztem, senki sem állt a há­tam mögött), és azt mondta, ne féljek, nem lesz semmi baj. Számítok az ígéretére: keresem, ki volt, és ami tőlem telik, én is megteszem." Bevál­totta az „ígéretét"? Keresed még?

A Kivel találkoztam című novella szól er­ről: Isten (akiben nem hiszek) a konyhában vállamra teszi a kezét és a segítségéről biztosít. Pilinszky írja: minden ember élete eltávolodás és visszatalálás Istenhez. Anyám Isten-hívő és vallásos volt, apám ateista. Én, mert apámhoz akartam hasonlítani és mert a kor is ennek  kedvezett, nem lettem Istenhívő. Húsz-huszónkét évesen az egzisztencialista filozófia hatása alatt a nem létező Istennel háborúskodtam. Felnőttkorom teológiai professzora Thomas Mann lett, aki megtanított rá, hogy Ábrahám, az ősatya a Legfőbb iránti vágyból teremtette meg magának Istent. Istent, aki nem jó vagy rossz, hanem Minden. Az ellentmondás a lényegében és a nagyságában van. Istentől van a rend, a boldogság, a biztonság, de a földrengés, a járványok, a halál is. Isten az egész. Isten nem született – a születés és halál az emberé. Isten van. Most itt tartok. Tudom, ez még kevés. Olyan hitre van szükség, ami állandó kapcsolatot tart az általunk elképzelt Istennel.

Megjelent Herend, az más című köteted a Kortárs Kiadónál. Mit jelent számodra ez a könyv? Ismét jelentőséget nyerhetnek a szociográfiák, szociografikus írások?

A herendi rendszerváltozásról szól, a de­mokrácia tanulásának keserves útjáról. Egy olyan átalakulásról, amelyikben az állami tulajdon nem tűnik el nyomtalanul, hanem fáradságos utat bejárva, de a dolgozóké lesz. Igen ám, de ezt működtetni is kell, rengeteg energiával, fantáziával, leleménnyel és alázattal. Amikor belekezdtem, úgy gondoltam: ennyivel tartozom még a rendszerváltásnak. Nem számítottam rá, hogy három évbe telik, amíg elkészül. Minél vadabb világban élünk – vadkapitalisták, bérgyilkosok, terroristák –, árinál inkább vágyom arra, hogy az emberi szolidari­tásról és szeretetről írjak. Egyszer megfogadtam: ezután csak olyat fogok írni, ami örömöt szerez az embereknek. Nem biztos, hogy be tu­dom tartani.

Milyen terveid vannak: készül új regény?

Nem. Novellákat szeretnék írni. Jó novel­lákat. Nagyon jókat.

(2006. június. In Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)