Makovecz Imre 1935. november 20-án született Budapesten. Gyermekkorának meghatározó élményeit a XII. kerület – Hegyvidék – és Nagykapornak jelenti, ahol a nyarakat tölti nagyszülei házában. A zalai táj hangulata, az emberi lét harmóniája, a közösség spirituális értékei meghatározó élményt jelentenek számára. Gimnáziumi tanulmányai mellett aktívan sportol, kézilabdásként magyar bajnokságot nyer csapatával. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végzi 1954 és 1959 között. Az egyetem dokumentációs központjában Weichinger professzor segítségével megismeri Frank Lloyd Wright építészetelméleti írásait. Az organikus építészeti felfogás, az épület és táj viszonya meghatározza építészeti szemléletét. Huszonegy évesen, az egyetemi ifjúság tagjaként aktívan részt vesz az '56-os forradalomban, melynek fénylő tartalmát „ifjúsága virágjaként" hordozza lelkében.

A diploma megszerzése után 1959–62-ig a BVTV, 71-ig a SZÖVTERV munkatársa, ahol elsősorban a cég profiljából adódóan vendéglőket tervez (Sió csárda, Cápa vendéglő, balatonszepezdi Szövosz üdülő, Mezőgazdasági Vásár – Gulyás csárda). A sárospataki trinitárius kolostor romjainak felhasználásával alakítja ki a Borostyán Szállót, ahol Lakner Lászlóval, Mezei Gáborral és feleségével, Szabó Marianne-nal dolgozik együtt. Munkáit áthatja a számára életfelfogást jelentő antropozófia, melyet szemléletmódja, gondolkodása és tetteinek meghatározó elemeként nevezett meg. Rudolf Steiner írásainak, előadásainak tanulmányozása, a dornachi Goetheanum épületegyüttese, az ott látott euritmia előadás késztetést jelentettek építészetének új és sajátosan egyedi alapjainak kutatására. Útkeresésében felhasználja a steineri impulzusokat, de ezeket mindig, mint segédeszközt alkalmazza sajátos művészi céljainak megvalósításához, szakterületén továbbfejlesztve, kibontva a goethei metamorfóziselméletet. Korai, életműve első korszakának (1962–72) jelentős épületeiben markánsan jelenik meg az antropomorf látásmód és a kozmikus összefüggéseket hordozó hagyományokra épülő építészet. Vendéglő épületeinek centrális, tűz középpontra szerkesztett impozáns terei mutatják architektúrájának alapvonásait, mely már akkor – a kor, művészeti életet elzáró diktatúrája ellenére – szellemi rokonságot mutatott a leghaladóbb – s a sematikus modernizmusból kiábrándult – progresszív európai építészet áramlatival.

A 70-es évek első fele – a szakadatlan tervezés mellett – a kutatással és oktatással telik. Oktat a Műegyetemen, Iparművészeti Főiskolán, a MÉSZ mesteriskoláján, 1969 őszén lakásán elindítja magán-mesteriskolája első, majd 1975-ben második ciklusát. Két tanítványával – Gerle Jánossal és Sáros Lászlóval – együtt végzi azokat a mozgáskísérleteket, melyekben test és lélek, tér és idő egybefoglalásával az építészet antropomorf alapelemeit keresi. A kutatások folytatása a két magánpályázat – Minimáltér / 1972 és az Álarc nélküli bál / 1974. Az elsőre készített, az ember különböző tudatállapotát, égi-földi kapcsolatát megjelenítő kettősfalú burok egzisztenciális tere kutatásainak összegzését jelentik, egyben egy olyan sajátos szemlélet és poézis megjelenését jelzik, mely kiindulópontja művészetének és a magyar organikus építészeti mozgalomnak. A következő években a népművészet elemzésekkel foglalkozik, melyben a képi, imaginatív gondolkodás egységes szellemiségét találja meg. Kutatásait két napló (Napló I–II.) formájában publikálja. Szemlélete rokon vonásokat mutat a Csete György vezette Pécsi Csoport elképzeléseivel.

1972–77 között tervezi a sárospataki Művelődés Házát, mely összegzése addigi tapasztalatainak, kutatásainak. Az épület egy jelrendszer lényszerű megfogalmazása, melynek terei hierarchikus működési rendszerrel kapcsolódnak egymáshoz, bemutatva a részletetek és az alapgondolat metamorfikus kapcsolatát. Az aszimmetria, mint a szimmetria alrendszere jelenik meg az épületben, a nagyterem vasbeton fejezeteiről indított ragasztott fa szerkezeteiben itt tapasztalható meg markánsan a földet az éggel összekötő szerkesztésmód: a nehéz alépítmény és az „égből ereszkedő" tetőzet szerkezetei alkotják az architektúrát. Az épület tervezése során kerül kapcsolatba a Népművelési Intézet két munkatársával, Beke Pállal és Varga Tamással, akikkel közösen kidolgozzák a magyarországi közösségi épületek „nyitott ház" programját. 1975-ben készül el másik meghatározó műve, a Farkasréti temető ravatalozója, melyben Mezei Gábor belsőépítésszel a belső teret lényszerű bordázatként alakítják ki. A Művelődés Háza megvalósításának viharos története következtében „belső száműzetésbe" kényszerül, 1977-től a Pilisi Parkerdőben dolgozik Madas László igazgató baráti és támogató vezetése alatt. Itt, a visegrádi Mogyoróhegy jóléti erdejében és a dobogókői területen épülnek meg azok a tisztasági, kulturális, vendéglátó és közösségi épületek, melyek – a sárospataki házzal együtt – munkásságát és nevét a nemzetközi építészeti színtéren, mint egy új, sajátos felfogás megjelenítőjeként ismertté teszik.

A 70-es évek végétől, majd a 80-as években kiállításai nyílnak országszerte és külföldön, publikációi, könyvei jelennek meg, előadásokat tart építészeti és társadalmi nézeteiről, melynek következtében a nemzetmentő ellenállás meghatározó személyiségévé válik. Tevékenysége a sorvadásra ítélt, szerep nélküli települések felé fordul, közösségszervező kollégáival megindítják a faluházmozgalmat –Zalaszentlászló, Bak, Jászapáti, Jászkisér, Kakasd –, a Bakonyi falvakban végzett főépítészi munkájával mintát ad a települések revitalizációjához. 1983-ban Nagy Ervinnel közösen megalapítja saját irodáját, melybe négy év után meghívja az utolsó magán-mesteriskolájának, a Visegrádi Táborok csapatát. Ezekben az intenzív társadalmi és alkotó munkával folyó években tervezi a szigetvári Vigadó, a siófoki és a paksi templomépületeit. Utóbbi a népművészeti minták szerkezetelemzésében gyökerező szerkesztésével, a gömbről lefejtett kettős spirál térbeli kifejtésével kialakított térsorként életműve egyik legjelentősebb összegző eleme.

1989-ben Kálmán Istvánnal és Kampis Miklóssal megszervezik a magyar organikus gondolkodást tömörítő, főként építészekből alakuló Kós Károly Egyesülést, melynek kiállítása, konferenciája, posztgraduális képzése és negyedéves újságja a honi szakmai élet és kultúra meghatározó elemei.

1990-ben megbízzák a sevillai világkiállítás Magyar Pavilonjának tervezésével. Az épület üzenet a világnak a magyar néplélekről, kettősen orientált világunkról, kelet és nyugat közé szorított küzdelmes történelmünkről. Az üvegfödémbe ágyazott, gyökereit is mutató fa, a tükörképben is megépített enteriőr, a Janus-arcú tornyok, a pavilon komplex programja, a falba szorított kompország, a kapunemzet látnoki megjelenítése összegzése munkásságának. Az épületet – a rendszerváltás erőviszonyai miatt – kénytelen saját vállalkozásban magyar és székely szakemberekkel megépíteni. A pavilon nagy nemzetközi elismertségre tesz szert, Károly walesi herceg „a józan gondolkodás őrtornyának" nevezi. Építészeti szövetségek – mint a német, vagy a RIBA –, egyetemek –Dundee, Róma – tisztelik meg tiszteletbeli és díszdoktori címmel, 1997-ben megkapja a Francia Építészeti Akadémia Nagy Aranyérmét.

Az 1992-ben megalakuló Magyar Művészeti Akadémia az egyesület elnökévé választja. A 90-es években alkotói pályája kiszélesedik, mindig is energikus alkotóerejét templomok – Százhalombatta, Csenger, Pethőhenye –, díszletek – Bartók-trilógia –, beépítési és várostervek – Budapest Expó – középületek – az egri uszoda, a makói Hagymaház, a piliscsabai Stephaneum –, nemzetközi pályázatok és tervek – Windsor, London, Hannover, Benevento, Róma – jelzik, miközben fáradhatatlanul előadásokat tart Magyarországon, a Kárpát-medencében és külföldön. Munkásságát áthatja a Kárpát-medencében élők sorsa, műveiből, gondolataiból, közéleti tetteiből a befogadó közép-európai szellemiség sugárzik.

Az ezredfordulón programadó építészeti rajzait az Atlantiszi grafikákkal teljesíti ki, melyekben az létesülés és építés ívét a megtörtént és megtörténhetett-volna világáig tágítja, megidézve Goethe ősnövényét, Blossfeldt és Borges világát. A következő évtizedben építészeti tevékenysége Erdélyre és Makó városára koncentrálódik. A csíkszeredai katolikus templom angyalkupolás tere, a vargyasi református templom ősiségből növő falait folytató fa szerkezete a hely szellemiségéből merítik alapgondolatukat. Munkatársaival, a Kós Károly Egyesülés építészeivel és a Vándoriskolával részt vesz az évtized nagy magyarországi természeti és ipari katasztrófa utáni újjáépítéseiben a Beregben és Devecserben. Makóra tervezett épületei közül kiemelkedik a fürdő épületegyüttese, melynek kupolatere a feltörő termálvíz téri metamorfózisa. Utolsó nagy művében is érzékelhető alapvető alkotói magatartása, az Ég és Föld összekötése, ahol a tektonikus alépítményt és a lebegő kupolát a tiszta nyomásra szerkesztett szerkezetekkel tervezi egységes művé.

Összegző műve a személyes élményekkel is gazdag krisztinavárosi templom, melynek tervein 2004-től több fázisban dolgozik. Gazdag tervezői tapasztalata summázatának és poétikus látomásának köszönhetően az épület a nemzet templomaként, létezésünk ívét és világát jeleníti meg. Az épületről készült – önmagukban is grafikai műként értelmezhető – rajzait XVI. Benedek pápa – pappá szentelésének évfordulója alkalmából, a világ 60 meghívott művészének tartott vatikáni ünnepségen – megáldja.

Több mint fél évszázados munkássága alatt több száz épületet épített, több ezer tervet készített, melyben – ars poeticája szerint – mindig azt az egy épületet szerette volna megépíteni, „amely az emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint sugárzó, valóságos kép, az igazi otthon, az Aranykor eleven Háza."

Munkásságát a világban számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, a XX. század utolsó harmadától induló nemzetközi organikus építészetet nevével fémjelzik. Hazánkban művészeti és közéleti tevékenységét 1969-ben Ybl-díjjal (Farkasdy Zoltán felterjesztésével), 1990-ben Kossuth-díjjal, 2001-ben Magyar Corvin-lánccal, 2003-ban Prima Primissima díjjal, 2011-ben Szent István-díjjal, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetéssel ismerték el.

Élete utolsó napjáig, a rá jellemző rendkívüli odaadással dolgozott. Munkássága ugyan lezárult 2011. szeptember 27-i halálával, de életművében sok, kifejtésre váró és jövőbe mutató gondolatot hagyott nemcsak tanítványaira és szakmájára, de az egész nemzetére is.

_____________

Életrajzi adatok
Budapest, 1935. november 20.
Budapest, 2011. szeptember 27.

Tanulmányok
1954–1959: Budapesti Műszaki Egyetem, Építészmérnöki kar                              
1999: DLA fokozat

Munkahelyek
1959–1962: BUVÁTI (Állami Tervező Intézet)
1962–1971: SZÖVTERV (Szövetkezeti Tervező, Kivitelező és Üzemszervezési Vállalat)
1971–1977: VÁTI (Városépítési Tervező Intézet)
1977–1981: Pilisi Állami Parkerdő gazdaság, építész tervezője
1981–1991: MAKONA Tervező Kisszövetkezet vezetője
1991–2011: MAKONA Kft. ügyvezető igazgatója

Oktatói tevékenység
1981–: Iparművészeti Főiskola, a MÉSZ Fiatal Építészek Körének tanára
1987: Nemzetközi Építészeti Akadémia tanára
1989–2011: Kós Károly Egyesülés-Vándoriskola
2005–2011: Budapesti Műszaki Egyetem, szerves építészet

Művészeti szervezeti tagság
1992–2011: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet alapítója és elnöke
2011: Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja, az MMA örökös tiszteleti elnöke

Társadalmi, közéleti szervezeti tagság
1989–2011: Kós Károly Egyesülés, alapító (Kampis Miklóssal és Kálmán Istvánnal)