Dugófalvától a Magyar Örökség Díjig

Mirk László beszélgetése Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia karvezetőjével

2003 decemberében harmincharmadik alkalommal osztották ki a Magyar Örökség Díjakat Budapesten. E magas kitüntetésben részesült a már két évtizedes múlttal rendelkező szentegyházi Gyermekfilharmónia is és karvezetője, Haáz Sándor, id. Haáz Sándor marosvásárhelyi néprajzkutató, valamint post mortem díjat kapott Haáz Ferenc Rezső, a székelyudvarhelyi múzeum alapítója. Korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményeit elismerő Magyar Örökség Díjjal ezúttal azt az Erdély-, sőt Európa-szerte elismert Haáz családot tüntették ki, amely az eltelt száz évben több nemzedéken át felbecsülhetetlen munkát végzett a hagyományos népi – szellemi és tárgyi – értékeink megmentése és továbbadása terén.
                                                                                                                             *

Honnan származik a Haáz család, mert tudomásom szerint egyedül ti viselitek ezt a nevet itt a Székelyföldön?

Ez igaz. Apai ágon ugyanis szepességi őseim vannak. A Magas-Tátra keleti előterébe, a Poprád, Hernád, Dunajec és Gölnic patakok mentén húzódó medence Szepesbéla (Spisská Belá) nevű kisvárosában már az 1500-as években élt a cipcer Haas család, amely évszázadokig városvezetői tisztségeket töltött be. Felmenőim a XVIII. század közepéig viselték a Haas nevet, mikoris az akkori városbíró, Daniel Haas Haázra magyarosította a nevét, bizonyára azért, mert már magyar érzelmű és elkötelezettségű famíliának tartották magukat. Nagyapám, Haáz Ferenc Rezső még Szepesbélán született anno domini 1883-ban. Iskoláit Késmárkon és Iglón végezte, hogy aztán a jó kezű és szemű festő-rajzoló hírében álló maturándust a család 1901-ben Budapestre adja egyetemre, ahol 1905-ben végezte – Székely Bertalan osztályában, Szinyei Merse Pál és Benczúr Gyula tanítványaként – a Szépművészeti Főiskolát. Katonaideje alatt megpályázta, és 1906-ban el is foglalta a székelyudvarhelyi református kollégium megüresedett rajztanári állását. Gyökeret is eresztett a székely anyavárosban, családot alapított, négy gyermeket felnevelt, és itt élt Udvarhelyen 1958-ban bekövetkezett haláláig.

Vajon mi késztette a rajztanárt, Haáz Ferenc Rezsőt, hogy múzeumot  alapítson Székelyudvarhelyen?

Úgy gondolom, hogy a Felvidékről ide, a Székelyföldre került nagyapámat mélyen megragadhatta ez a különleges, már-már exotikusnak is beillő magyar, de egészen másképpen magyar vidék, annak múltja, és már pályája kezdetén felismerte és nagyra értékelte a székely tárgyi népművészeti hagyatékot, melynek gazdagsága, színes sokoldalúsága valósággal elárasztotta a század eleji Udvarhely környéki falvakat Lövététől Siklódig, Székelykeresztúrtól Korondig, egészen az isten háta mögötti apró településekig. Szabad idejében évtizedeken át gyűjtötte és diákjaival gyűjtette a vidék tárgyi néprajzi anyagát, közben pedig rajzolt, festett, rendre megörökítve a népélet és gazdálkodás, s az életmód megannyi néprajzi örökségét, házakat, kapukat, gazdasági épületeket, utcarészleteket, házbelsőket, a népi viseleteket. Az ilyenszerű néprajzi búvárkodásai egyre közelebb vitték a faragványokhoz, a festett bútorokhoz, a népi szőttesek színes és gazdag világához úgy, hogy ma már az ő akkori rajzai, vázlatai, festményei alapján hiteles képet nyerhetünk a jó száz évvel ezelőtti székely népi kultúra kincseiről. A néprajz iránt kíváncsivá tett diákjai nagy segítségére voltak kutató és gyűjtőmunkájában, aminek aztán évek múltán meg is lett az eredménye: a kitartó és szorgos munkával egybehordott népi tárgyi emlékekből iskolai néprajzi múzeumot rendezhettek be. Ez a gyűjtemény lett az alapja a Székelyudvarhelyi Múzeumnak, melynek 1948-ban megszervezője és 1951-ig első igazgatója lett. Születésének 110. évfordulóján az ő nevét vette fel az intézmény, és azóta áll mellszobra a múzeumkertben, Bodó Levente szentegyházi szobrászművész ihletett alkotása.

A Haáz család másik kitüntetettje édesapád, az etnográfus, grafikus id. Haáz Sándor, aki bátyjával, a fiatalon elhunyt szintén etnográfus Haáz Ferenccel együtt a családi örökség folytatói. A kívülállónak úgy tűnhet, a pályaívüktől elkanyarodtál, a zene megszállottja lettél. Mi erről a véleményed?

Azt válaszolom, ne higgyen a látszatnak. Mert bár igaz, amit a zene iránti szenvedélyes vonzalmamról állít, csakhogy ez jóval azután tudatosodott bennem, mint a tárgyi néprajz iránti határtalan szeretet, az a csodaszép mesevilág, amely belengte egész gyermekkoromat. Dugófalváról szól a történet, amiről a család tagjain kívül eddig kevesen szereztek tudomást. A gondtalan gyermekkort, majd később a hosszú nyári vakációkat testvéreimmel anyai nagyanyámnál töltöttem, Tarcsafalván. Önfeledten játszottunk reggeltől estig a kertben. Apánk színes, ámulatba ejtő mesevilága – rajzai, festményei, melyek mind a falu világáról szóltak, a színes népviseletet megőrző vázlatai, stb. –, öntudatlanul begyűrűzhetett az amúgy is nagyon fogékony képzeletvilágunkba, mert mi mással magyarázható az, hogy egyszercsak újszerű játékot, foglalatosságot találtunk ki magunknak. Dugóból emberkéket készítettünk, házakat, egy egész falut építettünk nekik a kertben, ahol azokkal ugyanazt csináltuk, mint nap mint nap a falu emberei: vetettünk, szántottunk, állatokat neveltünk, kaszáltunk. Nyolc éves koromban készítettem különben az első dugóembert, akit nyomban el is neveztem Dugó Daninak. Két húgommal és a helyi rendőr fiával egyre csak készítettük az újabbnál újabb dugóembereket, mindeniknek nevet is adtunk. És közben hozzáláttunk a házépítéshez, mindezt természetesen a kertben, egy már nekünk fenntartott szögletben. Az első ház három téglából állt, rajta cserép. Olyan törökös lakóház volt, ablak sehol. Mikor meglátta édesapánk, súgott bizony, tanácsokkal látott el bennünket, hogy mit s hogyan csináljunk tovább. A szünidő végén – a napra is emlékszem –, szeptember13-án összeszedtünk minden megfoghatót – a dugóembereken kívül természetesen, mert azokat magunkkal vittük Marosvásárhelyre, és ott játszottunk velük, ha eszünkbe jutott, egészen a következő nagyvakációig –, és szépen elraktároztuk a padláson a nagymama nagy, festett ládáiban. A következő nyáron aztán újra felépítettük a falut. Tizennégy éves koromban, jól emlékszem, már tizenhárom ház volt Dugófalván: barompiac, kaszáló, üzlet, templom, kórház, börtön. Dugóemberek címmel hetilapot adtunk ki, kézzel írtuk, ára 15 bani volt. 1972-ben volt az utolsó Dugófalva. De akkor már hihetetlenül élethű kezdett lenni az egész. Addig csak olyan önfeledt játék volt, de akkorra már szinte valóságos történelmi falunak kb. az 1500-as évekre tehető aspektusa volt. A házakon zsúpfödél vagy zsindely, a templom tornyán szélkakas. Akkorra már a játék nagyon is tudatos tervező-építő munkává nemesedett, jobban odafigyeltünk az arányokra, méretekre, hogy minden lakóház, gazdasági épület, az utcák, az istállókban, pajtákban az állatok – ezeket krumpliból készítettük –, szakasztott olyanok legyenek, mint a valóságban. Eddig tart tehát a történet, amihez még csak annyit fűzök hozzá, hogy a családunkat mindig is belengő néprajz iránti szeretet bennem is mély nyomot hagyott. Ma is azon fáradozom, hogy a hagyományos népi értékeket mentsem, tovább éltessem. Ezt teszem a népdalkinccsel minden lehetséges módon és minden lehetséges eszközzel. De hát ez is a munkám, zenetanár vagyok.

Hol jártál iskolába, kik voltak a mestereid?

Művészeti középiskolát végeztem Marosvásárhelyen. A hatvanas, hetvenes években jó hangulatú, kiváló iskola volt. Nagyszerű tanáraink voltak, mint például Trózner Sári néni, Szász Károly, Branner Nóra, Sárosi Péter, Derzsi Albert. Hegedűt, brácsát tanultam, de szabad időmben főként a néprajz érdekelt. Kerékpárral bejártam egész Erdélyt, fényképeztem a régi házakat, csűröket, illesztékeket. Aztán mégis a zenét választottam, így kerültem a vásárhelyi tanárképző főiskola zenepedagógiai karára. A főiskolás évek nagyon sok hasznos dologgal feltarisznyáltak. Kiváló tanárunk, Branner Nóra vezetésével néhányan – Sipos Zoltán, Szőcs Dániel, Elekes Emőke, Fábián Mária és én – megalakítottuk a marosvásárhelyi régizene együttest. Repertoárunkat a nagyon fiatalon elhunyt, rendkívül tehetséges Babrik József hagyatékából állítottuk össze. Akkortájt kezdték feldolgozni a Kájoni- és a Vietóris-kódexek anyagát, és minket magukkal ragadtak azok az új harmóniák, új dallamok. Elsők között szólaltattunk meg tizenhatodik századi erdélyi reneszánsz muzsikát. Páratlan közönségsikerünk volt. A szakma is felfigyelt ránk, mert rövidesen nagylemezünk jelenhetett meg, és ez bizony akkor nagy-nagy elismerésnek számított. Ez 1978-ban történt.

Az az év életed nagy fordulópontját is jelentette: Szentegyházára kerültél zenetanárnak. Milyen tervekkel indultál?

Azzal az elhatározással, hogy csak körülnézek, majd fordulok is vissza, és sürgősen állás után nézek Székelyudvarhelyen. Szülővárosomban várt rám édesapámék üresen álló egykori háza, és szinte biztosra vettem, hogy családunk elismertsége rövidesen álláshoz juttat. Hát, nem ez történt. Igazgatóm, Kádár Levente azzal fogadott, hogy talpra szeretné állítani a rezesbandát, nagy szükség lenne egy zenetanárra, aki az irányítást elvállalná. Ő volt az, aki fogadásomat is megszervezte: székelyruhába öltözött diákok sorfala között léptem át az iskola kapuját, és közben a Nagyfalusi torony… kezdetű népdalt énekelték, csodaszépen. Szemem s szám elállt, hogy íme, milyen fantasztikus muzsikás iskolába kerültem!

Az akkori régizenéből idecsöppent fantáziámat ez nagyon felajzotta. Igazgatóm, aki ma is az, tartóztatott: maradjak legalább egy hónapot… És kezembe nyomott egy trombitát, hogy tanuljak meg trombitálni, mert ki tudja… Hát jó, mondtam, akkor még egy ideig maradok.

                     És te maradtál. Közben eltelt egy negyedszázad. Munkával, sok gonddal, törődéssel és sikerekkel a tarsolyodban is természetesen.

Az utóbbira azért még várni kellett egy ideig. Annyiban szerencsésnek érezhettem magam, hogy az iskolának volt egy nagyon jó képességű és jól felkészült kórusa, hangszert, mindenekelőtt hegedűt ismerő tanulók is voltak elég szép számban, mert divat volt hegedűórára járattatni a gyermekeket Tamás Misi bácsihoz, az egykori kiváló kántortanítóhoz. Így aztán az ő és a Gál Bandi bácsi, a másik hegedűoktató tanítványaiból septiben egy 12 tagú vonósegyüttest verbuváltam, és már az év végén közönség elé álltunk. Közben én is vállaltam tanítványokat, három másodikos kisdiáknak a szülőkkel negyedes hegedűt vetettem, és én is beálltam a sorba, együtt muzsikáltunk. Néhány évig az I–IV.-ben is, és az általános iskolában is tanítottam, de ez a többletmunka nemsokára előnyömre vált, mert az elemiben felkészített kisdiákokat: hangszereseket, kórustagokat, az általános iskola ötödik osztályában már mint régi családtagokat fogadhattam. Így történhetett, hogy az 1978-ban megkezdett s végig szigorúan vett, kitartó, megállást nem ismerő munkával elértem, hogy 1982-ben elérkezettnek lássam az időt, hogy megalakulhasson egy gyermekfilharmónia. Sikerült is akkorra – és csak az én iskolámból – egy 150 tagú együttest (hangszereseket, énekeseket) kiállítanom. A szándékot tett követte, és megszületett a szentegyházi Gyermekfilharmónia, amelynek már évtizedekben mérhető múltja van. Hírünk azóta határainkon túlra is eljutott. Bizonyság rá a legutóbbi, s egyben az eddigi legnagyobb nemzetközi elismerés, a Magyar Örökség Díj. Hidd el, túl azon, hogy ilyen nagy kitüntetésben részesültünk, értékét szemünkben, szívünkben még jobban emelte az a nagyszerű érzés, élmény, hogy a 130 tagú Gyermekfilharmónia ott lehetett az ünnepélyes díjátadáson, és utána koncertet tartottunk a felújított Szent István-bazilikában.

Mi lehet a magyarázata annak a példátlan közönségsikernek, ami a Gyermekfilharmónia koncertjeit kíséri?

Ezen én is sokat gondolkoztam. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a sok kicsi gyermek már elragadtatja a közönséget, és hadd tegyem hozzá, bizonyos fokig elnézővé teszi a hallgatóságot a hibák iránt, amelyek óhatatlanul is előfordulnak. Egy másik magyarázat az lehet, hogy ez az amatőr fúvós- és vonószenekar egy olyan különös, érdekes hangszínt ér el, hogy aztán azzal a nyers hangú, harsány, a száját jól kitátva éneklő gyermekkórussal – különösen ha jól össze tudom hangolni a gyermekeket, és ez tisztán meg tud szólalni –, oly elragadó, olyan hátborzongató, hogy a hatása alól nem tudja kivonni magát a vájtfülű sem. Aki először hallja ezeket a gyerekeket, azt mindenképp megindítja, és egyfajta katarzison esik át. De aki tízszer, hússzor hallotta, az már megfogalmazhat kritikát is. Csakhogy az, aki ennyire figyelemmel kíséri az előadásainkat, az már belát az együttes előadásokon túli élete mögé, az életébe lát be, és akkor rögtön észreveszi, hogy itt a filharmónia léte nem kimondottan csak a koncertezéssel telik el, hanem számtalan olyan fontos dolog történik az életükben, ami többet ér ezeknél a koncerteknél. És aki ezt a népnemzeti igyekezetet észreveszi, aki ennek a népnevelésnek ezt a formáját felfedezi, és azt is, hogy mi zajlik a Gyermekfilharmóniában a hétköznapokon, annak már nincs képe kritikával elvenni az igyekezet kedvét. Első és legfontosabb célomnak tartom, hogy a kórustagok minél több népdalt tudjanak. Ezért nincs megszabott repertoárja a gyermekkórusnak, mert ha van miből gazdagon válogatni, akkor bármikor és bárhol vállalom velük a fellépést. Ezért aztán a dalkörön, a próbákon, a tanórán arra törekszem, hogy minél több idő maradjon a népdaltanulásra. Elvárom a gyerekektől, hogy ne csak ilyenkor, hanem a különféle összejöveteleken, együttléteken is népdalokat énekeljenek.

Egy-egy koncertút vagy turné előtt milyen szempontok szerint válogatjátok meg az előadások műsorát? Vannak-e és melyek azok a sikerdarabok, amelyek rendszerint bekerülnek a repertoárba, és miért?

Rendszerint előre tudjuk, hol, milyen hallgatóságra számíthatunk. Ezek után kiválogatom azokat a darabokat, amelyekkel úgy érzem, meg tudjuk nyerni a közönséget. Kötelességünknek érezzük, hogy néhány klasszikus művet is játsszunk. Örökös nyitó számunk J. S. Bach Parasztkantáta (részlet), amit a kórus két szólamban énekel. Az eredeti Bach-kotta alapján magam készítettem az átiratot a zenekar számára. W. A. Mozart Májusi dal, J. Brahms, F. Schubert vagy P. I. Csajkovszkij altatódalai rendszerint repertoáron vannak. Szintén kedvencünk G. F. Händel Győzelmi kórus Júdás Makkabeusából, két kürtszólóval, fuvolával. Ennél a klasszikus blokknál az a legfőbb cél, hogy a hangszerekből kiszedjük a szépet. Vannak aztán ún. történelmi blokkok, amelyeket különböző alkalmakra, évfordulókra állítok össze. Az utóbbiak közül a Kossuth- és Rákóczi-évet említem. Ezekre megpróbáltam olyan csokrokat összeállítani, amelyek történelmileg is áttekintik Kossuth, illetve Rákóczi korát, és dalaiban próbálják megjeleníteni. Például nagy segítségemre voltak legutóbb is Kodály színpadi művei, de válogattam népdalfeldolgozásaiból is. Alkalomszerűen népdalcsokrokkal is jelentkezünk, van Homoród menti, felcsíki, alcsíki, udvarhelyszéki összeállításunk. Röviden: csakis Hargita megyei népdalkincset adunk elő. És ez érthető is, hiszen ez a mi szűkebb pátriánk, ez a szülőföldünk.

A Gyermekfilharmónia történetében fordulópontot jelentett az 1991-ben életre hívott Gyermekfilharmónia Alapítvány. Céljairól ez olvasható a Szentegyházi Hírlap legelső számában (1992. február): „A Filharmónia további támogatása, a területi székely-magyar népi hagyományok ápolása, mindezek megismertetése idehaza és határainkon túl." Szűkszavú ez a vázlatos ismertetés. Mondd, mit valósítottatok meg az Alapítványnak köszönhetően az elmúlt közel tizenhárom esztendőben?

Kezdem az előzményekkel. 1990-ig csak nagy ritkán nyílt lehetőség arra, hogy a Gyermekfilharmóniával turnézhassunk. Könnyű számba venni, mert összesen négyszer: 1983-ban, '85-ben, '87-ben és '89-ben. „Páratlan év páratlan csodája" – mondogattam akkoriban. Csoda volt, hogy ennyire is futotta a pénzből, kétévenként, de így is csak a vonatra volt elég. Nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy bérelt busszal utazzunk Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Nagyváradra, Nagykárolyba vagy Szatmárnémetibe koncertezni. Külföldre, még Magyarországra is csak 1990-ben sikerült elmennünk. De akkor olyan szerencse ért bennünket, hogy megnyíltak a kapuk a Gyermekfilharmónia előtt, főleg, ami az anyagiakat illeti. Dél-tiroli mecénásaink kerültek, akiknek a nagy értékű segélyszállítmányaik értékesítésével 1991 nyarán létrehozhattuk a Múzeum Szállót, amely 35 vendégnek tud télen-nyáron szállást, teljes ellátást biztosítani. Azért kapta ezt a nevet, mert a szálló folyosóján néprajzi gyűjteményt állítottunk ki, valóságos néprajzi múzeum fogadja tehát a szálló vendégeit. A tiroliaknak köszönhetően, hogy tovább folytassam a sort, két autóbuszt is kaptunk, és beindítottuk a Budapest–Szentegyháza buszjáratot. Jelenleg öt busz szállítja az utasokat ezen az útvonalon. Mivelhogy egyszerre így megtollasodtunk, kellett egy jogi háttér, egy alapítvány, hogy ennek égisze alatt tevékenykedhessünk, és a vállalkozásokkal megteremtsük a Gyermekfilharmónia turnézásaihoz szükséges anyagi fedezetet. 1992-től az alapítvány adja ki a Szentegyházi Hírlapot, amit nyolc évig Szabó Klára könyvtárosnővel szerkesztettünk, és havonta jelent meg. 2000-től negyedévenként megjelenő időszakos, dokumentációs újság.

A Szentegyházi Hírlap igazán színvonalas, olvasmányos és valóban információgazdag kiadvány. Itt olvastam néhány színes élménybeszámolót koncertútjaitokról, és arról, hogy milyen bőséges művelődési programok várják egész esztendőben a tanulni, szórakozni vágyó szentegyháziakat, ifjakat, időseket egyaránt. Már ez is örvendetes. Hát még amikor azt olvasom, hogy a rendezvények java részét a Gyermekfilharmónia vagy az alapítványa szervezi. Melyek is ezek?

Minden évben farsang végén – idén február utolsó hetében volt – tartjuk a Homoród menti népdalvetélkedőt. Ezen rendszerint 120 meghívottunk van, a vidék falvaiból jönnek fiatal és idős énekesek és zenekarok. A legnépesebb települések – Lövéte, Homoródalmás, Kápolnásfalu – küldenek nagy számban versenyzőket. Nem mi állítjuk a zsűrit, máshonnan hívok zenetanárokat a bíráló bizottságba. Az elhangzott dalokat szalagra vesszük, és amint az anyagi lehetőségeink engedik, hangkazettákat adunk ki, valamint a Törpe daloskönyv című füzetet is megjelentetjük, amely dalszövegeket és kottákat tartalmaz. Eddig öt daloskönyvünk látott napvilágot a hangkazettákkal együtt.
Március 15-én itt Szentegyházán '48-as hangversenyt tartunk. 1992 óta május hónap első hétvégéjén szervezzük a Filharmónia Napokat.
Ez négy napos zenei ünnepségsorozat, ahová több megyéből és Magyarországról hívunk zenekarokat, együtteseket. Minden este három órán át koncertet hallgathat a közönség, napközben a vendégeknek különböző szórakoztató műsorokat – főzőversenyt, lovaglást, gyalogtúrát, stb. – szervezünk.
Minden évben van a nagy nyári turné, általában két-két hetesek. Ezt úgy szervezzük, hogy előbb felkeressük Erdély szórványvidékeit, 2-3 napot koncertezünk ott, utána átlépjük a határt, és tíz napot töltünk leginkább Magyarországon, de jártunk már Szerbiában, Szlovákiában és Ausztriában is. Az idén Törökországban turnézunk, ugyanis meghívtak az évente megrendezett Cseresznye-fesztiválra, Rodostóba és Isztambulba. Ezidáig magyarországi együtteseket hívtak a rendezvényre, most két erdélyit, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest és minket, a szentegyházi Gyermekfilharmóniát. Háznál szállásolnak majd el, egy-egy gyermekért török gyerek fog jönni. Rendkívül nagy élményben lesz részünk. Három koncertünk lesz, menet megállunk majd Bukarestben, ahol szintén tartunk egy előadást.
A naptár szerint következő fellépésünk már újból itthon lesz, Szentegyházán, az augusztus 20-i ünnepségen.
Minden évben október 1-jén tartjuk a felvételi vizsgát a Gyermekfilharmóniába. Így biztosítjuk az utánpótlást. A jelentkezők korhatára 22 év. Azt tudják, hogy a 20 éven felülieket kísérőként foglalkoztatjuk: felelősségteljes munkával bízzuk meg őket, hangversenyútjainkon 20 gyermekért felelnek.
December 25-én karácsonyi hangversenyt adunk, és ezzel rendszerint az évi munka befejeződik.
Évközben igyekszünk eleget tenni a meghívásoknak, egyszeri szerepléseknek, legyen az városnap, évfordulós megemlékezés, egyházi ünnep stb. Igyekszünk minden meghívásnak eleget tenni, mert az ilyen részvétel is javára van a filharmóniának, hírünket viszik, újabb meghívásokat kapunk, közben a gyermekek világot látnak, különféle emberekkel ismerkednek meg, látnak, tanulnak mindenből.

Sikereid titka?

Elsőként a humorérzéket említeném, ezt az édesapámtól és a tarcsafalvi nagyanyámtól örököltem. Úgyszintén a játékosságot is tőlük. Azt hiszem, ezeket a tulajdonságokat sokan értékelik. Amit most fogok mondani, az talán már inkább adottság: szívesen és gyorsan be tudok illeszkedni a gyermekek világába, vágyom, és szeretettel teszem is ezt. Ez nagy hasznomra válik a gyermekközösségek munkájának, életének megszervezésekor. Talán egyenesen pedagógus őseimtől hoztam magamban, hogy valósággal élvezem, szórakoztat a gyermekek világa, és ezt érzik, és hamar befogadnak maguk közé. Szeretek a gyerekek közt lenni, a közös együttlétet kellő humorral, és ha kell, szigorral meg tudom teremteni.

In: Szélelyföld, 2004/1. sz.

Haáz Sándor: Curriculum vitae

Haáz Sándor vagyok, zenetanár, 1955-ben születtem Székelyudvarhelyen, kiskoromtól Marosvásárhelyre költöztünk, ott nevelkedtem.

A Haáz nevet nagyapám hozta erre a vidékre. 1906-ban rajztanárként Felvidékről került Székelyudvarhelyre, – itt néprajzi múzeumot hozott létre. Édesapám a „Maros-Székely Népiegyüttes" egyik alapítója, szintén rajztanár. Néprajzosként a székely népviseletek és a varrottasok szerelmese.

1974-ben a marosvásárhelyi Művészeti Líceum zeneszakos diákjaként érettségiztem, majd a Zenetanárképző Főiskola elvégzése után 1978-ban helyeztek ki Szentegyházasfaluba (Vlahita) zenetanárnak.

Megnősültem, két fiúgyermek édesapja vagyok.

Levelezői tagozaton elvégeztem a kolozsvári „Gh. Dima" Konzervatóriumot.

1978 óta tanítom a falu igen tehetséges diákjait, az 1. számú „Mártonffi János" Iskola és a Tanulók Háza zeneóráin.

Jó hagyományokra bukkantam: a helység két kántortanítójának és ambíciózus zenetanár-elődeimnek köszönhetően az iskolámban jó kórus működött, pár gyermek hegedülni tanult, igazgatóm jóvoltából fúvószenekar is létezett.

1985-től a rezesbanda zenei irányítását is átvettem.

Az iskolai vonós – és fúvószenekar létrehozása, rendszeres szereplése, a székelyruhás gyermekkórus sikerei következtében alakult meg 1982-ben a Gyermekfilharmónia együttes, mely mai napig is létezik. Száz kórustag és negyven zenekari tag alkotja, több mint 1000 hangversenyt tartott Erdély és külföld (főleg Magyarország) különböző színpadjain.

Szentegyházán nincs zeneiskola, a vonós és fúvósrészleg (zenekari tagok) a Tanulók Háza zenekörein tanulják meg hangszereik kezelését irányításom alatt.

A műsorunk tartalma változatos (klasszikus feldolgozások, népdalcsokrok, más népek dalai), ezek javarészt az én hangszereléseim, az együttes pillanatnyi felkészültségének megfelelően.

Az 1989-es fordulatig minden „Megéneklünk Románia" országos fesztiválon díjazták a 140 tagú együttest.

A fordulatkor elérkezett a külföldi hangversenykörutak ideje. 1990 tavaszi koncertjeink Budapesten, Szentendrén váratlan erkölcsi és anyagi sikereket eredményeztek.

Dél-Tirolból kapott segítséggel elkészítettük a Múzeum Szállót (29 fős vendégház, a Művelődési Ház padlásterében kialakítva – folyosóján falumúzeum).

1991-ben létrejött a Gyermekfilharmónia Alapítvány, mely jogi és anyagi hátteret biztosít gazdálkodásunkhoz. Azóta a turnékat, hangszerfelújítást, beszerzést önerőből végezzük. Nemrég Iskolai gyermekfogászati rendelőt is indítottunk Alapítványunk, nagy sikerrel működtettük öt éven keresztül.

1992-től 2007-ig jelentettük meg havi rendszerességgel a Szentegyházi Hírlapot, a Gyermekfilharmónia folyóiratát, a kisváros egyetlen kulturális, társadalmi újságját.

Évi rendszerességgel megszervezzük a májusi Filharmónia Napokat. Ezen a nemzetközi zenei találkozón 300-400 meghívott fiatal (kórusok, zenekarok) szerepel. Zenei estélyeket, napközben vetélkedőket, közösségi játékokat szervezünk, majd utcabál, fáklyásmenet zárja a rendezvénysorozatot.

1998-tól évente megjelenik a Gyermekfilharmónia énekeskönyve, a Törpe Daloskönyv és beindul a népi bútorfestő mozgalom. Az Alapítvány célja a hagyományőrzés, ennek érdekében szervezzük évi rendszerességgel a Homoródmenti Népdalvetélkedőt valamint a Prímásképző-Táncháztábort.

A festett bútorok, a rendezvények a régi falu szellemét idézik a Múzeum Szállóban, mely szellemi műhellyé nőtte ki magát. Egyre gyarapodó képtárunkat a nyaranta megszervezett képzőművészeti alkotótáborok legsikeresebb darabjaiból állítottuk össze.

Az ebédlőnk számtalan találkozó, összejövetel színhelyévé vált, egyben a fellendülő faluturizmus központja. Értékmentési célzattal régi falusi házat vásároltunk és újítottunk fel Szentegyházasfaluban az együttes 25 éves évfordulójára.

[2016]