Szőts István: Curriculum vitae

Dél-erdélyi vagyok. Hunyad megyében, Szentgyörgyválján születtem 1912. június 30-án. Bolthajtásos, öreg udvarházban laktunk. Római kőoroszlán állt a tornácra vezető lépcsők alján. Különös, ősi világ volt a szülőföldem. A nép hiedelmei, szokásai sötét, nehéz babonák emlékét őrizték. Az eget figyelő, a hold és a csillagok járásához igazodó, az állatok viselkedését fürkésző pásztorok több ezer éves bölcsessége és tapasztalata rám is hatott, és döntően befolyásolta ízlésemet, stílusomat. Az Emberek a havason, az Ének a búzamezőkről, a Kádár Kata, a Hallstadti ballada kritikusai mind hangsúlyozottan kiemelték filmjeim mély kapcsolatát a természettel. Flaherty Aráni emberéhez, Dovzsenko Földjéhez, Knut Hamsun, Jean Giono és Giovanni Verga műveihez hasonlították őket.

De szülőföldem nemcsak az ég és föld titkainak misztériumába avatott be, hanem formálta történelmi tudatomat, erdélyi magyarságérzetemet is. Ezen a földön évszázadok óta fenyegető veszélyben éltünk. Kora gyermekkoromtól kezdve én is gyakran menekültem. Menekültünk a szerb határszélről, katonatiszt apám garnizonjából az első világháború kitörésekor. Menekültünk 1916-ban, a románok betörésekor, amikor Dél-Erdélyt kiürítették. Menekültünk a háború végén, 1918-ban Váljáról. Később Erdélyből Magyarországra, én aztán még onnan is tovább. Korán megtanultam, hogy a határok nemcsak a térkép vékonyka vonalát jelentik, hanem emberi sorsokat kegyetlenül eldöntő tényezők lehetnek.

Senki nem választhatja meg korát és kortársait. Ebből adódik a magyarázat arra is, hogy „életművem" – nem szívesen használom ezt a szót – miért befejezetlen, töredék, torzó.

Sok terv, amiből nagyon kevés valósult meg; forgatókönyvek, amelyekből nem lett film; filmek, amelyek félbe maradtak, és a befejezettek legtöbbjébe is belekötött a cenzúra.

Ám ha valaki túllépte az átlagos európai ember életkorát, hátralévő idejét ne kesergéssel töltse. A meddő éveket, az elsikkadt lehetőségeket már úgysem hozza vissza többé senki.

Az is gyenge vigasz persze, hogy ennek a korszaknak nem én voltam az egyedüli vesztese. Németh László középiskolai tanári száműzetése, Bartók önként vállalt emigrációja, a Csodálatos mandarin vagy Madách remekművének, Az ember tragédiájának betiltása, Sinka, Szabó Lőrinc elhallgattatása, avagy a proletár Derkovits, a „bolond" Csontváry formalistának bélyegzett művei, Ferenczy Béni eltávolított szobrai, Aba-Novák bemeszelt freskói – és folytathatnám – sokkal, de sokkal nagyobb veszteségei voltak az egyetemes és magyar kultúrának, mint az a pár film, amit én nem tudtam megvalósítani.

A körém rakódott évgyűrűk azonban valami pozitívumot is bizonyítanak. Azt, hogy egyáltalán élek. Hogy túléltem két világháborút, forradalmakat, három káplár uralmát – mert se Sztálin, se Hitler, se Musssolini nem vitte többre altiszti rangnál –, a zsarnokság, a terror minden árnyalatát: vöröset, zöldet, fehéret, barnát… Trianont, az ország megcsonkítását és szülőhazám, Erdély elvesztését kétszer is. A határok, aknazár és szögesdrót kegyetlen anakronizmusát. Négyszer cseréltem útlevelet, állampolgárságot, a meneküléssel és az emigrációval éppúgy ismeretségbe keveredtem, mint a nagyon tapintatosan személyi kultusznak címkézett, belém ivódott rettegéssel.

Mégsincs semmi rendkívüli az életemben. Nélkülözte a véres szenzációkat, tömegsírokat, koncentrációs tábort, ÁVO-t, Andrássy út 60-at, keretlegényt és hóhért. A Kárpát-medencében, a Duna–Tisza közén a közelmúlt és a jelen nagy történelmi földrengéseinek korában, a politika útvesztői, a gyűlölet, a bosszú s az elszabadult indulatok között sok ezer emberrel is megtörtént hasonló. Ugyanakkor példázza azt is, hogy a hatalom kezében milyen törékeny, gyönge, védtelen és kiszolgáltatott az ember. Elnémításához, tehetsége elfojtásához még börtön sem szükséges, elég az éltető oxigén lassú elvonása, remények, tervek, felívelő szárnyalások letörése.

Lelkiismereti okokból – néha évekig tartó kényszerszünetek közbeiktatásával – sokszor önként szakítottam a filmmel, hogy elkerüljem a propagandafilmek készítését, a hazugságok terjesztését. Némi vigasz, hogy ezért ma sem kell megtagadnom töredékes filmjeim eszméit, ideológiáját, legfeljebb technikai vagy művészi fogyatékosságukért szégyenkezhetem.

Most, az utolsó évek mérlegkészítésekor látom, milyen pazarlón bántam az évekkel. Ilyenkor aztán vigasztalásként valami filozófiát, életbölcsességet talál ki a maga mentségére az ember.

A nagy számok törvényére, a természet tékozló munkamódszerére hivatkozom most én is. Hány ezer makkot terem egy tölgyfa, amíg végre egy kihajt és gyökeret ereszt!

Legtermékenyebb éveim meddőn múltak el. Mégis jóleső elégtétellel látom, hogy sok minden valóra vált az álmaimból, s a Filmakadémiáról és a kísérleti stúdiókból – amelyek megvalósítása érdekében én is annyit küzdöttem, vitatkoztam – tehetséges fiatalok kerülnek ki, és sokkal optimálisabb körülmények között startolhatnak, mint a mi generációnk.

Vigasztal az is, hogy a nyomok, amelyeken elindultam, az álmok és célok, ahová elérni szerettem volna, már életemben is gyakran megvalósultak. Igaz, hogy másoknál, másképp, de mégis film lett belőlük.

A megfilmesítés jogát tőlem elorozva bár, de leforgatták a Beszterce ostromát.

A betiltott Ének a búzamezőkről alföldjének fekete-fehér, tömör és egyszerű kompozícióit monumentálisan felnagyítva tükrözi később sok magyar film képsora.

A Gyilkos havas első világháborúban kiégett üszkös erdeje beépült Kósa Ítéletébe.

A Tatayval együtt elkezdett és abbahagyott Tűz a hegyen Badacsonyából befejezett szép film lett.

A gondolatok, tervek folytatódnak, nem sikkadnak el egészen. Ha erre gondolok, könnyebb lesz számomra életem sommázása, meddő éveim tartozik-követel rovatának lezárása, az elszámolás az eltékozolt talentumokkal.

Egy régi görög bölcs a férfi életét akkor tartja teljesnek, ha „…legalább egy fát ültetett, egy fiúgyermeket nemzett és megírt egy könyvet".

Én sok gyümölcsfát ültettem Válján, de csak csonka törzsük maradt meg, bosszúból kivágták őket.

Igazi nagy könyvet nem írtam, csupán két kis könyvecskét: a Röpiratot és – sok más mellett – a Batthyányról megjelent irodalmi forgatókönyvet.

Fiúgyermekem nincs, csak egy lányom. Kingának hívják. Nemcsak azért, mert szép név, hanem azért is, mert nehéz németre fordítani.

1989 az exhumálások éve volt. Ez idő óta sok hivatalos elismerésben részesültem. A meddő éveket és az elsikkadt lehetőségeket azonban semmiféle cím, rang, díj vagy kitüntetés nem tudja visszahozni.

Mentségemre Tinódi Lantos Sebestyén ódon veretű szavait pajzsként magam előtt tartva próbálok védekezni, és elszámolni a reám bízott talentumokkal:

…az, mi keveset írtam, igazat írtam.
Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért
hamisat nem írtam…

In Szőts István: Szilánkok és gyaluforgácsok. Egybegyűjtött írások, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, szerk.: Pintér Judit és Zalán Vince