Színház, zene, zene, tánc, film -  Kallós Zoltán néprajzkutatóval Abkarovits Endre beszélget

Kallós Zoltán tavaly márciusban töltötte be hetvenötödül életévét.

Tanítói oklevele megszerzése után, 1946-tól a Kolozs megyei Magyarvistán tanított. 1951 és 1955 között a kolozsvári Zenemű­vészeti Főiskolán tanult, azután Lészpeden és a Gyimes-völgyében oktatott 1958-ban az akkori hatalom, néprajzi tevékenysége megakadályozása végett, börtönbüntetésre ítélte. Ennek letöltése után tisztviselő volt, 1969- ben szabadfoglalkozású lett A zenefolklór és a népköltészet, különösen a ballada és a díszítőművészet kérdéseivel foglalkozik. Nagy sikert aratott gyűjteményes kötete, a Balladák könyve, amelyben négy néprajzilagjelentős (Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes) táj balladaköltészetét mentette meg a művelődés számára. További művei: Új guzsalyam mellett, Mikor Csíkból elindultam. Magyarországon nyolc népzenei hanglemeze jelent meg, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. A legmostohább körülmények között is töretlen hittel és szorgalommal végzett értékmentő és -teremtő munka elismeréséül Kossuth-díjat kapott néprajzkutató decem­ber 1-jén a Corvin Láncot vehette át, azt a kitüntetést, melyet korábban a magyar kultúra és tudomány legnagyobb nevei között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kós Károly mondhatott magáénak...

Szerkesztőségünk ezúton, az alábbiakban közölt interjúval tiszteleg Kallós Zoltánnak.

Kallós Zoltán 75. születésnapjáról és az ehhez kapcsolódó ünnepségekről 2001 tavaszán több rövid írást is olvashattunk. A televízióban Kovács András két filmjét is láthattuk a jeles néprajztudósról; az egyikben a nyári tánctábora kapcsán beszélt a táncházmozgalom jelentőségéről, egy másik­ban pedig bemutatta gyűjteményének válaszúti részét Régen készültem én magam is megemlékezni tevékenységéről. Úgy gondoltam, hogy egy személyes találkozás s egy hosszabb beszélgetés hozzájárulhatna ahhoz, hogy hitelesebben írhassak legjelesebb élő népzene- kutatónkról, az egész életében Erdélyben tevékenykedő folkloristáról. 2001 augusztusa ideálisnak tűnt arra, hogy ne csak életéről, a magyar népzené­ről, a táncházmozgalom kilátásairól faggassam, hanem egyúttal híres válaszúti néptánctáborának hangulatába is belekóstoljak. így hát először Válaszúton, családja kilencvenes években visszaszerzett kúriájában talál­koztunk. A tánctábor záróestéjére időzítettem érkezésemet. A falu szokat­lanul nagy kultúrháza zsúfolásig megtelt a táborlakókkal és a falubeliekkel. A műsort ezúttal főleg a Mezőség hagyományőrzői adták, de felléptek a tábor azon lakói is, akik a térség híres prímásaitól, a magyarszováti Maneszes Mártontól és a magyarpalatkai Kodoba Mártontól próbálták ellesni a népzene játszásának autentikus módját, az azt megelőző napok­ban. Az est végén Zoli bácsit szólították a színpadra. Gondolom, sokan voltunk olyanok, akik azt vártuk, hogy valami szép beszédben vonja meg a tábor mérlegét. De ő csak belekezdett egy válaszúti dalba, aztán már nem is lehetett többet hallani a hangját, mert az egész nézőtér és a színpadon állók azonnal csatlakoztak hozzá. Felemelő pillanatok voltak.

Más?iap még egy rövid időre összetalálkoztunk, amikor az egyhetes éjszakázásoktól elcsigázott házigazda megmutatta népművészeti gyűjtemé­nyének a válaszúti házában kiállított részét, melyről Kovács András egyik említett filmje, A Kallós-gyűjtemény is szólt. De arra kért, hogy inkább másnap beszélgessünk hosszabban kolozsvári otthonában, amikorra már némileg kipiheni a tábor fáradalmait. Természetesen készséggel és örömmel elfogadtam az ajánlatot.

Másnap délelőtt aztán a megbeszélt időben megjelentem Zoli bácsinál Kolozsvárott, s miután ottani gyűjteményében is elgyönyörködtem egy kicsit, leültünk beszélgetni.

                                                                                                                                                              *

    Mielőtt még eddigi- munkásságáról és általában a magyar népzenéről beszélgetnénk, kézenfekvő, hogy először azt kérdezzem meg, hogyan értékeli a tegnap véget ért válaszúti tánctábort. Hány résztvevője volt?

Naponta 450 adag ételt főztünk, legalább 400 résztvevő volt, plusz az adatközlők és a kiszolgáló személyzet, de a résztvevők száma napról napra változott. Úgy láttam, teljesen kicserélődött a közönség a korábbi évekhez képest, egy új nemzedék jelentkezett. Ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy egyre inkább bővül azok köre, akik ezt a szórakozási formát választják. Nem csak nálunk voltak sokan; egyre több a tábor, már nem is tudjuk számon tartani valamennyit. Az itteni résztvevők közül sokan

mentek tovább Vajdaszentiványba. Nálunk ez már a kilencedik tábor volt, jövőre jubilálunk
                   Úgy tudom, az első mezőségi tábor, amit szervezett, még Visán volt. Utána minden évben volt, kihagyás nélkül?
Igen, az első 1992-ben volt Visán, azóta minden évben Válaszúton van. Visa magyar többségű falu, nagyon gazdag hagyományokkal. Nagyon jó volt a hozzáállásuk, de a körülmények nem voltak megfele­lőek, nincs művelődési ház. Nincs messze, de rossz utak vezetnek oda, és, épület híján, két kibérelt lakodalmi sátorban tartottuk a táncokat.

  Hadd térjek át akkor azokra az életére vonatkozó kérdésekre, amik már régebben izgatnak, és részben Kovács András Reggeltől hajnalig Válaszúton című filmjében is előjöttek, de nem mindegyikre kaptam magyarázatot. Az egyik ilyen azzal kapcsolatos, hogy Zoli bácsi a magyar népzene négy főbb dialektusát kutatta életében: a mezőségit, a kalotaszegit, a gyimesit és a moldvait Ezek a mai Romániában is, meg általában a magyar nyelvterület egésze szempontjából is a legfontosabbak közé tartoz­nak. Ugyanakkor életének fontosabb állomásai, tevékenységének színhelyei is főként ezen tájegységekhez kapcsolódtak. A véletlen hozta úgy, hogy pont ezekre a tájakra került dolgozni, vagy szándékosság is volt benne?

Mindkettő. Gyűjtéseimből a Székelyföldet majdnem teljesen kihagy­tam. Református kollégista voltam, s ha a magyar népviseletről esett szó, akkor vagy Kalotaszeget vagy a Székelyföldet emlegették, vagy egyéb vidékeket, de a Mezőséget sohasem, se szellemi, se tárgyi vonatkozásban! Ez egy indíttatás volt ahhoz, hogy a Mezőséggel foglal­kozzam. Ami Moldvát illeti, az azóta izgatja a fantáziámat, amióta gimnazista koromban elolvastam Domokos Pál Péter Moldvai magyar­ság című könyvét. Ráadásul Román városába kerültem katonának, amely Bákó megyében az északi moldvai csángóknak a központja. Olyan beosztásom volt egy ideig a hadtestnél, hogy volt alkalmam találkozni moldvai emberekkel, mert a katonakönyvek láttamoztatása vidéken történt, különböző járási székhelyekre kellett elutazni. Később, amikor elbocsátottak a zeneakadémiáról, tanítani is elkerültem Moldvába.

 Ezt a tényt Kovács András kétszer is megemlítette filmjében, de nem derült ki, hogy ennek politikai vagy egyéb okai voltak.

1950-ben vettek fel a zeneakadémiára. Apámat időközben politikai jellegű támadások érték, kuláknak is nyilvánították. Én akkor a kalota­szegi Magyarvistáról kerültem be, ahol 1946 és 1950 között tanítottam a tanítóképző elvégzése után. Mivel „termelésből" jöttem - származá­som ellenére-, megkaptam az ösztöndíjat. Másodéven jött egy megszo­rítás a származással kapcsolatban. Ekkor kizártak, még az érettségi bizonyítványomat is megsemmisítették. De egy ismerős káderes köz­benjárására visszavettek. Hamarosan megjelent azonban egy rendelke­zés, hogy akinek a szülei a városban laknak, nem jogosult az ösztöndíjra. Mivel apámék bekerültek Kolozsvárra, ösztöndíj nélkül kínlódtam egy darabig. Hiányzásaimra hivatkozva ismét kizártak. Év közben aztán mégis visszavettek, csak „elfelejtettek" értesíteni róla. Mikor ez kide­rült, az igazgató azt mondta, hogy az nem baj, hogy elmentem, az a baj, hogy visszajöttem. Meg is buktatott zeneszerzésből. Újra járhattam az évfolyamot, de évismétlőként megint nem kaptam ösztöndíjat. Egy félévet kihúztam, és 1955-ben elmentem Moldvába tanítani. De nekem az volt a jó, hogy a folklór öt félév volt, azt elvégeztem szín jelessel. Itt megtanultam a lejegyzést hallás után, megismertem a különböző dia­lektusterületeket, a magyar népzenei stílust, típusokat.

                  Ez a moldvai tanítóskodás viszont összesen egy év három hónapig tartott.

Igen. Akkor felkerültem Marosvásárhelyre a Népi Alkotások Házá­ba. De ott mindennel foglalkoztunk, csak azzal nem, amivel kellett volna. Állandóan küldtek minket szervezni a „közösbe". Ezért csak egy fél évig maradtam ott. Ekkor a forradalom utáni évben, 1957-ben elmentem tanítani Gyimesbe. Utána kerültem haza Kolozsvárra.

                 Mikor ide visszakerült, volt állandó kenyérkereseti lehetősége?

Nem, önellátó voltam. A hetvenes, nyolcvanas években pedig elsősorban a kiadványaim jogdíjából éltem. Itt ugyan nem sokat fizettek a Balladák könyvéért, de a magyarországi kiadásért már többet kaptam. Ott három kiadás is volt, itt kettő. Hasonlóan, az Új guzsalyam mellett is segített anyagilag.

   Azért is kérdezem ezt, mert mind írásos visszaemlékezésekben, mind személyes beszélgetésekben többször találkoztam olyan megjegyzésekkel, hogy a hetvenes évek kezdetén beinduló táncházmozgalom magyarországi és erdélyi szereplői egyaránt úgy emlékeznek vissza, hogy Zoli bácsitól nemcsak szakmai irányítást kaptak erdélyi gyűjtéseik során, hanem,, ha a szükség úgy hozta, néha még anyagi segítséget is.

 Hát igen, volt ilyen is. Voltak barátaim, akik segítettek ebben, nem is föltétlenül pénzzel, hanem nyersanyaggal, mint például Martin György

           Jelenleg a Kallós Alapítvány működteti a táborokat, az iskolát. Ez egy egyszemélyes alapítvány vagy mások is vannak benne? Kap-e támogatást más szervezetektől?

Egyszemélyes. A legtöbb támogatást az Illyés Alapítványtól kaptuk, de kaptunk az Apáczai Alapítványtól is, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és a Művelődési Minisztériumtól. Egy magánszemély­től kaptam mostanában a legtöbbet, de ő nem szereti, ha a nevét bemondjuk. Most is 60 ágyat, matracokat, hálózsákokat kaptunk tőle, az egész külső villanyszerelést, s további támogatást ígért.

Szintén a filmből tudom, hogy szeretnék felmenő rendszerben teljessé tenni az általános iskolát.

Hát igen, jó lenne! Ha úgy volna rá pénz, mint ahogyan nincs!

               Kifejezetten a szórványmagyarság részére?
 Igen. Augusztus közepén indul egy kézműves, népzene- és néptánc tábor is mezőföldi és moldvai gyerekeknek. A moldvaiak táborára is minden évben kaptunk támogatást Magyarországról.

               Szívesen jönnek a moldvai gyerekek a válaszúti táborba?

 Szívesen. Persze megvan az az ismeretségi kör, akik tudják, hova jönnek a gyerekek, s miért jönnek, akik jobban vonzódnak a magyar kultúra ápolásához.

   Hadd kérdezzek akkor néhány olyan dolgot az erdélyi népzenével kapcsolatban, amiről úgy gondolom, hogy nem eléggé vannak benne a köztudatban, s nem tudom, hogy csak azért, mert nem eléggé bizonyítottak, vagy csak az oktatás hiányosságai miatt. Az egyik ilyen hangszeres népzene, amit például Bonchidán gyűjtöttek, s ami számomra az egyik legszebb, állítólag az erdélyi fejedelmi udvarból ered.

Valószínűleg így van! Az én zeneakadémiai tanárom szerint ez az erdélyi fejedelmi udvar zenélési módja lehetett. A zenekarok felállása is ilyen lehetett. Régen nem volt akkora különbség az úri osztályok és az egyszerű nép kultúrája között. Aztán később, nyugati hatásra, az úri osztálynál eltolódott a mérce a nyugati felé.

                         Az is kevéssé köztudott, hogy a fejedelmi udvarokban zsidó zenészek is muzsikáltak.
Voltak zsidó zenészek is. A fejedelmi udvarban is, meg máshol is. Van olyan feljegyzésem Moldvából, hogy valaki az elhalt kedvese temetésére zsidó muzsikusokat fogadott. Olyan feljegyzések is vannak, hogy úri mulatságokon zsidó zenészek szolgáltatták a zenét. Vannak olyan helyek, ahol a mezőségi háromhúros brácsát zsidóbrácsának hívják. De régen is, most is voltak és vannak magyar és cigány zenészek is.

          Az, hogy manapság a legszebb hangszeres népzenét ezekről a helyekről, mint Válaszút, Bonchida, stb. ismerjük, az véletlenszerű, s valószínűleg ilyen lehetett Gyulafehérváron a fejedelmi udvarban is, s más főúri udvarokban, csak ott a lakosság összetételének változásával kikopott. Vagy esetleg ezeken a ma ismert helyeken mindig is színvonalasabb muzsikálás volt?

Az a helyzet, hogy a nagy zenészdinasztiák akkor mindenütt az udvarok körül alakultak, Bonchidán, Kendilónán, Iklódon, (Maros)Vécsen, Gernyeszegen, stb. Biztosan volt Gyulafehérváron is, csak ott megfogyatkozott a magyarság, s ezért eltűnt ez a fajta zenélés is. Nem véletlen, hogy fennmaradtak olyan dalok, mint például Válaszúton és Bonchidán a Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken a Rákóczi keservese, vagy Bethlenben a Bánffy lassú tánca. Bethlen Gáborról van egy olyan feljegyzés, hogy olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez valószínűleg a mezőségi lassú akasztós vagy a nemzetségek tánca lehetett.

Az, hogy a táncházmozgalom beindulásakor a székit vették mintául, annak köszönhető, hogy itt maradt meg legteljesebb formájában a táncrend, vagy ebben is van véletlenszerűség?

Máshol is megmaradt a környéken a táncház, ugyanolyan rend szerint szervezték, mint Széken. Csak Szék volt az a falu, ahol sokan

megfordultak, Lajtha László is ott kezdte a mezőségi gyűjtést, s ez került be a köztudatba. De Lajtha Széken kívül csak Szépkenyerűszent- mártonban járt, s az már egy kicsit más, mint a falvak errefelé; Magyarkeszűn, Visán, Magyarszováton, Magyarpalatkán stb. kicsit más a zenélési mód, mint Széken.

      Többnyire azt lehet erről olvasni, hogy azért indult Székről, mert ott élt legtovább teljes formájában a táncrend.

Széken megmaradt a maga egyszerűségében. A csárdás, a sűrű csárdás, a lassú csárdás, a lassú és a legényes táncok. Egy régies táncrend alakult ki, amelynek a végére került aztán később a polka.

               Az is szerepet játszhatott a sikeres elterjesztésében, hogy jól tanítható?

Könnyen tanítható, nem olyan komplikált, mint a mezőségi, a marosszéki, vagy a kalotaszegi.

Nekem olyan furcsa, hogy végül is Szék is a Mezőségen van, mégis külön beszélünk székiről és mezőségiről.

Hát, a zene alapjában ugyanaz, csak a tánc különbözik. Azt is mondhatnánk, hogy a széki megrekedt egy szinten.

   Van-e valamilyen hatása annak, hogy a falusiak látják, hogy a világ minden tájáról jönnek ide tanulni táncaikat, zenéjüket? Ez őket jobban serkenti-e arra, hogy becsüljék a saját kultúrájukat?

 Erre Magyarországon is, meg itt is sok példa van. Kalotaszent- királyon teljesen visszatanulták a táncaikat a tánctábor hatására. Csak mindenütt szükség van egy vezéregyéniségre, aki szorgalmazza az ügyet, vagy tanügyi vonalon, vagy a fiatalság körében. Arra is van példa, hogy az egyház részérő
             Es a csángóknál? Már egy korábbi írásomban is azon tűnődtem, hogy ha azok a gyimesi és moldvai csángók, akik Budapesten a csángó bálokon látták, hogy mennyi pesti fiatal járja lelkesen a táncaikat, ha hazamennek, s ezt elmesélik, vajon annak van-e valami hatása a saját fiataljaikra?

Nem is lehet. Nem olyan a vezetőség. Errefelé viszont más a reakció. Azokban a falvakban, ahol ezek a táborok vannak, az emberek azt is látják, hogy nem csak táncról, zenéről van szó, hanem ez egy olyan szórakozási forma, ami megkövetel egy bizonyos tartást, viselkedést.

   Az erdélyi népzenét különböző hatások érték az évszázadok során, különböző kultúrák találkozási helye volt ez a föld. Különleges gazdagsága, szépsége vajon épp ezeknek a kölcsönhatásoknak az eredménye?

 Igen, ennek köszönheti, hiszen az ember hajlik arra, hogy azt vegye át a másiktól, ami szép annak művészetében. De a hatásokat helyileg feldolgozták. A barokk és a reneszánsz is át lett gyúrva. Vegyük csak a habán kerámia példáját. Abból fejlődött ki az a szép, erőteljes, erdélyi magyar kerámia. Tulajdonképpen ugyanazok a motívumok tovább élnek, a habánok rég eltűntek, de az a fajta stílus tovább fejlődött.

     Ha már a tárgyi népművészetre terelődött a szó, tudom, hogy gyermek­kora óta álma volt egy ilyen múzeum létrehozása, évtizedeken át gyűjtötte a      népművészet tárgyi emlékeit. Tudom, hogy csak egy része van kiállítva a válaszúti kúria termeiben, de már az is hihetetlen gazdag anyagot mutat. Egy rövid  látogatás során nem is lehet befogadni az ott látottakat. Jó lenne, ha könyv formájában is magával vihetné a látogató az emlékeket. Egyál­talán, történik valamilyen feldolgozása, katalogizálása a gyűjtemény tár­gyainak?

 Ezzel én már nem foglalkozom, majd a néprajzosok feladata lesz. Remélem egyszer sor kerül rá, van is ilyen irányú érdeklődés, de most még nem tartom időszerűnek. Jó lenne egy könyvet is kiadni, de az is pénzkérdés. Egy ilyen gyűjtés nem lehet öncélú, se tárgyi, se szellemi vonatkozásban. Akkor nem ér semmit!

            Úgy láttam a múzeumban, hogy nem csak magyar anyagot gyűjt!

Van román anyag is, szász is. Ami szép, az szép. Akár román, akár magyar, akár szász!

A lemezkiadás terén mintha jobban haladna az előző évtizedek alatt összegyűjtött értékek közreadása. A Kallós Archívum sorozatban már eddig is több kazetta és CD jelent meg.

Pedig az csak egy kis hányada az egésznek!

A lemezeket tudtommal a Fonó Records adja ki. Van valami előre elhatározott rendje a kiadásoknak?

Én választom ki, hogy melyik legyen a következő lemezen megje­lenő anyag. Különösen azokat részesítem előnyben, akiktől nincs másnak anyaga, mert elhaltak a zenészek.

   Ami a mai táncházi zenészeket illeti, ők viszont, mintha megcsappan­tak volna Erdélyben. Nekem kicsit furcsa, hogy az udvarhelyi együttesnek a Vajdaságból kell hívni muzsikusokat.

A kilencvenes évekre megszakadt a folytonosság Erdélyben, mert a zenészeket addig piszkálták, míg elmentek Magyarországra, Svédor­szágba, Németországba. De az együttesek is felelősek, mert nem gondoskodtak utánpótlásról. Bár például Kolozsváron és Csíkszeredá­ban most már vannak jó zenekarok. Nem is olyan könnyű áttelepülni Magyarországra táncházi zenésznek, mert ott olyan sok jó együttes van, hogy alig tudjuk számon tartani őket. Egyik jobb, mint a másik! A népzenei iskolákból termelődik ki az utánpótlás.

    A mai táncházi zenekaroknál már természetesnek vesszük, hogy vagy van saját énekesük, vagy az együttes néhány tagja énekel. De az ének és a zene tudtommal csak a táncházmozgalom elindulása után kapcsolódott össze ilyen módon. A még élő falusi prímások között igen nagy ritkaságnak számít, hogy játék közben énekelnek is.

Nem mindenki tudja ezt csinálni, ehhez külön adottság kell! Régebben sem volt általánosabb. De az emberek jobban énekeltek tánc közben. Ez a Mezőségen általános volt. Azonkívül a jobb hangúak kiálltak a zenekar elé és ott énekeltek.

      Zoli bácsi nagyon sok mindennel foglalkozott eddigi munkássága soráns hozott létre maradandót. Ha csak a múzeumában összegyűjtött tárgyakat nézem, már ez az egy is életmű lehetne önmagában. De ez csak egy kis szelet a tevékenységéből! így hát beszélgetésünk végén azt kérdezném meg, hogy életművében mire a legbüszkébb?

 Nem is büszkeségnek nevezném, hanem egyfajta elégtételt érzek mindazok után, amin átmentem. Most kezdett el kiteljesedni az, amit én megálmodtam. Ez számomra a legnagyobb elégtétel!

(Kolozsvár; 2001. augusztus 13.)