Erdélyi Zsuzsanna életútját egyértelműen meghatározták családi hagyományai, mindamellett jókora kerülővel, történelmi fordulatok folytán jutott el a filológusi pályára. Nagyapja Erdélyi János költő, műkritikus, filozófus, édesapja Erdélyi Pál irodalomtörténész, könyvtárigazgató.

1939-ben érettségizett az ONE Veres Pálné Leánygimnáziumában. 1939-40-ben közgazdasági, 1940-től bölcsészeti tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-olasz-filozófia szakán, majd 1945-ben doktorált. Mindezekkel párhuzamosan 1931-1945 között zongorát tanult a Fővárosi Alsó-Felső Zeneiskolában. 1943-ban külügyi ösztöndíjat kapott a római követség kulturális osztályára, egyúttal egyetemi és zenei tanulmányait is kiegészítette. Német-francia-olasz nyelvtudása és római működése révén került a Külügyminisztériumba. 1944-1945-ben a Sajtóosztályon olasz referens ill. miniszteri fogalmazó, majd – miután 1945-ben a nők számára is megnyílt a külügyi szolgálat lehetősége – diplomata lett. Rákosiék hatalom-átvételekor osztályidegen társaival együtt 1948-ban kitették a minisztériumból. Még abban az évben házasságot kötött Dobozy Elemér kutató orvos-kardiológussal, aki kidolgozta és Magyarországon meghonosította a sztereo-elektrokardiográfia módszerét. Az ő klinikai pályáját 1951-ben a rendszer szintén derékba törte. Négy gyermekük született: Miklós (1949) bölcsész, Dániel (1951) ügyvéd, Zsófia (1952) énekes, Borbála (1955) csembalóművész. Erdélyi Zsuzsanna 1951-ben anyagi okok miatt kényszerült munkavállalásra; ezt külügyi múltja jelentősen megnehezítette. Ekkor fogadta el Lajtha László zeneszerző-népzenetudós segítségét, aki őt, jól ismervén családi hátterét, a néprajz-népköltészet felé irányította: a Népművészeti Intézetben külsős munkát szerzett neki (1951-53). 1953-tól tíz éven át a Művelődésügyi Minisztérium Népzenekutató ún. Lajtha-Csoportjának tagjaként („szövegese"-ként), Lajtha László 1963-ban bekövetkezett halála után pedig 1964-1971-ig a Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán dolgozott. 1971-1986-ig az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos munkatársa, 1987-1990-ig Filozófiai Intézetének szerződéses kutatója volt.

Élete végéig dolgozott. A magyar néprajztudomány egyik legfáradhatatlanabb gyűjtője. Az ő nevéhez fűződik a népi költés új, de valójában nagyon régi műfajának, az archaikus népi imádságörökségnek a föltárása, funkciójának meghatározása, európai összefüggéseinek, eredet-történeti kérdéseinek vizsgálata. Ezt elősegítették külföldi tanulmányútjai, könyvtári és terepmunkái. Sok-sok ezer ima és ének birtokában bebizonyította, hogy az archaikus népi imádságműfaj elsősorban a késő középkor vallásos költészetének két kiemelkedő ágazatához, a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Bebizonyította azt is, hogy a nemlétezőnek, vagy elveszettnek tekintett vallásos közlíra nálunk is magas szinten virágzott, jóllehet, erről csak néhány szórványemlék tanúskodik. A történelmi viszontagságok ugyanis kulturális értékeinknek nagy részét megsemmisítették. Nem tudták azonban megsemmisíteni a szóbeli népi kultúra értékeit, amelyeket a kollektív memória/közösségi emlékezet tárolt és nemzedékről nemzedékre szájhagyományozás útján juttatott el napjainkig. Erdélyi Zsuzsanna tézise: nálunk Magyarországon a szóbeliség őrizte meg a távoli idők azon értékeit, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség is átmentett.

Az ő kezdeményezésére hozta létre dr. Lékai László bíboros-érsek az első közép-európai Népi Vallásos Gyűjteményt 1980-ban Esztergomban.

Munkásságát sokrétű tevékenység is jellemzi. Tagja volt a MTA Középkori Történeti Munkabizottságának, a Szent István Akadémiának, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémiának, és egyik alapítója a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ).

Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el.

In: Erdélyi Zsuzsanna: Múltunk íratlan lírája. Szövegondozás: Kovács Emília. Pozsony, 2015, Kalligram. 1109.