Duba Gyula: Curriculum vitae

A palócság nyugati nyúlványán, az alsó Garam mentén születtem, falum akkor színmagyar volt. Az etnikai határon fekszik, a szomszéd község, Szántó már szlovák, s onnan északkelet felé kezdődik a szlovák vidék. A táj jellege hasonló, északkeletnek dombok, majd hegyek kezdődnek, délnyugatnak a határunk síkvidék. A tájelemek éppen Hontfüzesgyarmat határában találkoznak. S ez meghatározza a lakosság munkájának és kultúrájának a jellegét, más az élet a síkvidéken és más a dombokon. Mindkettőhöz érteni kell. A nagyapám, Duba József a 19. század végén és a monarchia értelmében volt parasztember, apám már a 20. század és a köztársaság jegyében az, családunkban jobbágyhagyományok és némi idegenes korszerűség élt együtt. Nagyanyám kendert tilol, fon és sző a szátván, kalácsot készít ünnepekre, anyám szép gyerekruhát és játékokat vesz és süteményt süt vasárnaponként. Mindkét lelkiséget értem, helyük lesz bennem. Kor és sorsfordulókon, a 20. század gyermekeként születtem.

Tanulni a falumban egyházi felügyelet alatt álló, református magyar népiskolában kezdtem. Egy parasztház nagy szobájában („első házában") van a „kisiskola", ide jártak az elsősök, a másodikosok és a harmadikosok, talán húsz-huszonöten lehettünk. Családias ez, akár a faluközösség, mint a „nagyiskola" a Templomdombon, ahová a négytől nyolc osztályosokig jár, kb. ötven-hatvan gyerek. Eszmélésemet a család és a faluközösség református értékrendje határozza meg. A faluban katolikus iskola és templom is volt, kevés hívővel, de a szomszédos Fegyvernekről is ide jártak az ünnepi misére az emberek. Nagyon szerettem olvasni, a lévai vásárra menő szüleimnek midig azt mondtam: könyvet hozzanak! Nagyon kicsi termetű és hallgatag, visszahúzódó természetű, komoly gyerek voltam. Jól tanultam, szavaltam és néha színpadi szerepet is játszottam, meg tudtam jegyezni a szövegeket. A „nagyiskola" negyedik osztályából előbb a lévai polgári iskolába, majd a Magyar Királyi Állami Gimnáziumba írattak be a szüleim. Mert közben, 1938-ban „magyarok lettünk". Másképp, mint azelőtt, államilag is. A csehszlovák katonák után, apám is az volt, magyar honvédek jöttek hozzánk, később ő is az lett. A történelem alakította, hogy apám a háború előtt Prágában, alatta Győrben katonáskodott.

A parasztélet a régi maradt, érzésvilágát és mindennapjait azonban nemzetivé tették az újságok és a könyvek, majd a háborúról szóló hírek és a hősi halottak, a levente és a futball, meg a terjedő rádiós kultúra és a katonadalok. Számomra a mesék világát az ismeretek kora követte, a latin nyelv meg a német, s a honismeret, melyben az egykori végvári vitézekről tanultunk. Aztán a kalandok, Verne és Cooper könyvek, Jókai és Mikszáth, a cserkészet és a népi mozgalmak, a népszolgálat eszménye és a lírai költészet érzésvilága, konfirmáció a templomban és táncmulatság. Aztán ismét katonák, visszavonuló seregek, a Garam mentén a téli hónapokra megáll és elcsitul a front, majd tavasszal nyugat felé eldübörög.

S valamiféle lopakodó ürességet, majd veszélyérzetet hagy maga után. Kifelé alig visznek utak a faluból, zárt világ következik, nem nyílik iskola. Mintha az előző fél évtized büntetése lenne, anyanyelvünk csak a falun belül érvényes, Léván például veszélyt hozhat a fejére az, aki magyarul beszél. Csapdahelyzet éppen akkor, amikor a fiatal lélek kinyílni és szabadon szárnyalni kíván! Érzéketlenség, miközben rokonszenvre lenne szüksége, idegenség, bár otthonra vágyik, jogtalanság, amikor tenni szeretne! Élet ez is, nem elviselhetetlen, de nem is boldogít! Zárójeles évek, csonka idő. Négy év jogtalanul a demokratikus köztársaságban, békeidőben. Ösztönösen élünk, ha kell, menekülünk! A falusi legényélet, parasztmunka minden fogását megtanulom apám mellett. Hiszen egyszer az ő örökébe lépek. Négy év múltán a jogtalanság kora elmúlik, ez is meddő idő, mert nincs új lehetőség, esetleg a gyár! A kor új lehetősége a gyár, más létforma új élet esélye, a máriatölgyesi Skoda üzemben fél év alatt gépszerelőnek tanulok. S már benne vagyok a fősodorban, a Kassa Középfokú Ipari Iskolának magyar osztálya nyílik, négy év múlva érettségizem. Itt kezdek írni, ösztönösen, humoros karcolatokat a faliújságra. Sikerem van velük, 1954-ben a Fáklyában debütálok. Majd öt szemesztert végzek a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen, amikor érthetetlen okokból behívnak katonának. Két évig közlegény a néphadseregben, Prága légvédelmének szolgálatában. Furcsa idők a magyar ötvenhat után, Prágába járok kimenőre, apám nyomait keresem, aki itt szolgált három évtizeddel ezelőtt, amikor születtem. Negyvenhétben ez elől a hadsereg elől menekültünk, hogy ne deportálhassanak, mely seregnek ma „példás" katonája vagyok. Bizony, hogy játszik velem a történelem…

Egyetemista koromban a fővárosban már írói-szerkesztői körökben mozogtam, leszerelésemet várták és azonnal felvettek A Hét című képeslap szerkesztőjének. Ezzel sok utazás járt, s mivel ipari szerkesztő vagyok, járom az országot, az üzemeket Csernőtől Asig. Majd 1968. szeptember elsejétől az Irodalmi Szemle főszerkesztője leszek, a páncélos kétéltű járműveken a géppisztolyos, sisakos szovjet katonák még a főváros utcáin járőröznek. Irodalmunkban ekkor már három nemzedék alkot, kultúránk felnövésének és kiteljesedésének a kora ez. Fiatalokkal szerkesztem a lapot, sok gonddal, konszolidáció zajlik, de a közlési lehetőségeket biztosítjuk. Tág teret kapnak a helytörténeti és hagyományőrző anyagok is, a nemzeti identitás erősítői, a Szemlében együtt él a hagyomány és modernség. A „peresztrojka" idején lettem a Madách Kiadó irodalmi vezetője, bonyolultan eredményes idő ez, irodalmunkba betagolódik a negyedik nemzedék. Mind-mind történelem eddig, ami a kilencvenes évekkel kezdődik, az is! Életérzésem és valóságszemléletem, szellemi érdeklődésem az elemző múltértelmezésnek, a történeti látásnak alávetett. Az emlékezés írói munkám alapja. Húsz éve, nyugdíjazásom óta „csak" író vagyok. Amiről írunk, úgy vélem, először meg kell értenünk. A dolgokat is, életünket is! Munkám eredményei nyilvánosak és hozzáférhetők…! A vágyam, hogy méltón befejezzem magam…

A szabad egyik lehetősége – Duba Gyulával beszélget Szakolczay Lajos

Az olvasóközönség Önt humoros írások szerzőjeként ismerte meg. Miért hagyott fel ezzel a „kitaposott" úttal? Az új, az „ismeretlen" felé való tájékozódás segítette-e prózaírói kibontakozását?

Az írói utak kiszámíthatatlanok; logikusak, de öntörvényűek és alig befolyásolhatók. A véletlen folytán lettem író. Gépészmérnöknek készültem, s még hozzá becsületesen és szenvedélyesen, a technika iránti érdeklődésem nem volt felületes, sokkal inkább mély gyökerű. Első karcolataimat alkalomszerűen, játékképpen és ösztönösen írtam, a közlés igénye nélkül. S amikor kedvezően fogadták és közölték őket, alig hittem a sikernek. Annyira vétlenszerűnek és indokolatlannak tűnt fel mindez, hogy majdnem nem tudtam mit kezdeni az első meleg hangú méltatásokkal. És azután még sokáig megmaradt számomra az írás játéknak, a szabadság egyik vonzó és adott lehetőségének; sőt, pénzkeresési alkalomnak is. Nem éreztem hivatásnak, de még egy esetleges életforma lehetőségének sem. Érdekes módon azt viszont megéreztem, hogy az írás komoly vállalkozás, még ha én nem is veszem nagyon komolyan, és felelőtlenül vagy felületesen írni nem szabad. De inkább ösztönösen éreztem ezt, mert a komoly munkát számomra továbbra is a műszaki alkotás eszménye jelentette. Csak később – huszonhat éves lehettem ekkor –, hökkentem meg kissé, amikor tudatosodott, hogy amit én játékból teszek, az valójában komoly dolog: egyéni és önálló állásfoglalás a világgal szemben. Ezt a felismerést aztán közhelyszerű megállapítások követték, melyeket azonban érdemes, melyeket azonban érdemes megemlíteni, mert az emberre a közhelyek is jellemzőek, amelyeket magára kötelezőeknek elfogad. Először is megállapítottam, hogy írni csak hivatásszerűen lehet, alkalomszerűen vagy játékból nem (közhely). Aztán: az írói tevékenységben meg van a tendencia kisajátítani az embert magának, másfajta munka iránti szenvedélyes érdeklődést nehezen tűr meg maga mellett (ez is közhely). Harmadszor: az író képzelőereje minden kötetlensége ellenére a valóság elkötelezettje, és önállósága megőrzésének a látszata mellett valójában objektív törvényeknek engedelmeskedik. (ez nem közhely, de sokan tudják vagy érzik). Van egy pont a valóság és a hozzá íróként közeledő ember viszonyában, amelyen túl nem lehet nem írni. A valóság írni kényszerít.  Eszközeiben nem válogatós. A meghökkentéstől, hogy „ha már egyszer letettem a garast, csinálnom kell", egészen az indulatig – szólni akarok! – terjednek. De a valóság másképp is hat az írójelöltre. Egyre inkább kitárul és elmélyül előtte azáltal, hogy írói szempontok szerint szemléli, részleteiben úgy látja, ahogy megírná, a jelenségeket kombinálja, a tényeket csoportosítja, válogat.  S amikor már álmában is novellák suhannak át az agyán, készen van arra, hogy íróvá legyen. Velem is így történt valahogy. S amikor ott tartottam, hogy a legkülönfélébb helyzetekben és társaságokban, önmagamat is meglepve, írásaim problémái, megoldásai és fordulatai jutottak az eszembe és kénytelen voltam rajtuk eltöprengeni, lélekben kettéhasadva ezáltal – egyik énem a külső valósággal, a másik a problémával foglalkozott –, tudtam, hogy nem leszek már gépészmérnök. Az én tapasztalatom az, hogy a valóság elnyeli az írót, mint a húsevő növények a tarka lepkét, pedig a szegény állatka csak játszani akart. Az író sem tehet egyebet, minthogy dühödt harcot kezd ellenfelével; életre-halálra folyó harcot, teljes erőbedobással. Így jött nálam is a felismerés: a humoros hang nem elég, „csak" szatirikus alapállásból nem győzhető le a valóság. A komikum felfedezésével és láthatóvá tételével sok okosat, értékeset és maradandót lehet elmondani az emberi viszonylatokról, a társadalmi kommunikációról és általában az életről. De az emberről, annak lelkéről, a lélek mélységeiről és szenvedéseiről komoly hangon kell szólni: mosoly nélkül és mélyrehatóan. A humor az emberi ész és a szellem adománya, és úgy fut végig a jelenségeken, mint a könnyű kéz a zongora billentyűin; de az érzések legtöményebbike és legemberiebbike a fájdalom, s ennek irodalmi kifejezője a tragikum felnyitja a zongorát és a csupasz húrokon játszik. Nem a humor lebecsülése ez: a billentyűkön futó kéz is lehet művész keze, és a húrok között matató kéz lehet akár a hangolóé is. Egy bizonyos: számomra a komikumot a tragikumnak kellett követnie, sőt ezenkívül a gondolatot realizáló kritika, tanulmány és esszé korszaka is bekövetkezett. A valóság ellenáll, nem adja olcsón önmagát, teljes fegyverzetben kell megostromolni, hogy a harc eredményes legyen. Vagyis tanulságul: az író önmaga kifejezésének a teljességére törekedjen. (Ez is közhely, de vállalnom kell.)

A klasszikusok közül kiket tart példaképeinek és kik azok, akik „zseniségükkel" lenyűgözik?

Indulásom idején a humorista Karinthy tett rám nagy hatást. Elkápráztatott, impulzust adott és magamra hagyott. Azóta nincsenek példaképeim, nincs szükségem rájuk. Inkább olvasmányélményekre van szükségem, gondolatokra és formai megoldásokra. Olyan tartalmi újdonságokra, amelyek sugallatszerűen hatnak rám és példájuk a saját problémáimra megoldást kínál. Bizonyára sokan hatottak rám és hatnak rám ma is a klasszikusok közül, de nem személy szerint vagy az életművükkel, hanem egy-egy munkájukkal, amelyek valahol az általánosítások síkján szerencsésen egybeesnek az én törekvéseimmel. Nem becsülöm le a klasszikusokat, kimeríthetetlen lehetőségei ők az írói tapasztalatszerzésnek. De ha személy szerint van róluk szó, az írónak inkább szellemi elődökre van szüksége, mint példaképekre; olyan írói teljesítményekre, amelyeket alkata és vérmérséklete szerint maradéktalanul a magáévá képes tenni és folytatni tud. Én sajnos nem találtam a magam számára ilyen „elődöt", bizonyára azért, mert a valóság – a szlovákiai magyar nemzetiség valósága –, amellyel dolgozom, fiatal még és irodalmilag-művészileg megformálatlan, nyersanyag. Nincs mód maradéktalanul belesimulni egy biztonságot adó folytonosságba – eltekintve attól, hogy a világirodalom, de különösen a nemzeti irodalom közege konkrét folytonosságot jelent –, a szlovákiai magyar irodalom fél évszázados közép-európai jelenléte nem ad erre lehetőséget. Így maradnak az alkalmi tanulságok, amelyeket egy-egy felvillanó írói egyéniség vagy gondolatgazdag könyv jelent, és marad az alkotói magány, melyben az ember nemcsak önmagát, de képzeletbeli elődjeit is igyekszik megvalósítani.

Hogyan hatott Önre a szülőföld, a gyermekkori tájak és élmények ma is fogva tartják-e?

Az alsó Garam mentén születtem, Hontfüzesgyarmaton. A táj csupa átmenet: síkságból dombokba, mezőkből erdőkbe, magyar nyelvterületből szlovák nyelvterületbe. Legelemibb élményem az, hogy húsz éves koromig paraszt voltam. Mostanában jutott csak a kezembe Erdei Ferenc Parasztok című könyve és döbbenten olvastam benne a következő mondatot: „...minden paraszttársadalmak alapvető jellege: az alávetettségbe való belenyugvás és a törekvés ennek elviselhetőbbé tételére." Eszembe jutnak a nagyszüleim, az apám, a földijeim, akkor én magam, a parasztember, ahogy bennem él és igazat adok Erdeinek. Eszembe jut a front utáni ló- és tehénhiány, az elgazosodott földek, az egyre fokozódó erőfeszítés, hogy talpra állítsuk a gazdaságot, a váratlan téli reggel, amikor újra otthagytunk mindent és futottunk a csendőrök meg az autók elől, a nyár, amikor a rokonságunk, szomszédaink elhagyták a falut és idegenek jöttek a helyükbe. Emlékezem a rendbejött gazdaságra, mely aztán közös tulajdon lett, szövetkezeti kocsis apámra – azóta meghalt –, traktorista öcsémre és úgy érzem: valahol a tudatom mélyén még mindig paraszt vagyok. Minden írói problémám –amely írásaimban munkál – az ösztönök és szenvedélyek, az értékrend és erkölcs, valahogy mind a parasztvilágból származtatható, és az összes problémák és akadályok, összeütközések és tragédiák abból keletkeznek, hogy ez a valóság haldoklik. Még jelen van, de már alig él és hatni képtelen. Agonizál. Gyakorlatilag tehát már halott. De a parasztok még vannak, alkalmazkodnak és átalakulnak, lemondanak a régiekről és új értékekhez szoknak, élnek. mit tegyen azonban magával az a paraszt, aki a változásokat városon éli át, íróként éli át, környezetétől ezer különbözőség taszítja, régi, bizalmas valóságában ezer új idegenség várja, érzi a változásokat, de – úgy érzi – ő mindig ugyanaz marad? Talán ki tudna lépni önmagából, mert meg vannak hozzá az intellektuális képességei, de ehhez cinizmusra lenne szüksége, ami nem paraszti tulajdonság és számára idegen. De még az évszázados gyökerű közösségi érzését sem tudja levetkőzni, hogy önmaga érdekében tevékenykedjen inkább, és eszerint válogassa meg a feladatait és elvégzendő teendőit. Marad hát számára a küzdelem a változások lényegének a megragadásáért, hogy az így elért eredmények révén ő maga is változzon és megtalálja a világban egyensúlyhelyzetét.

A kortárs magyar prózában lát-e olyan követni való példákat, amelyek a szlovákiai magyar regényirodalmat és novellisztikát is előbbre lendíthetnék? Kiket érez magával rokontörekvésűeknek a kortárs magyar írók közül, mely művek hatottak Önre?

A kortárs magyar prózában mindig vannak olyan törekvések és eredmények, amelyekből tanulni lehet valóságlátást vagy formai megoldásokat. Egy-egy megjelenő mű – jó esetben – mindig új formai eredményt, egyedi nyelvi valóságot vagy jellegzetes életdokumentumot mutat, tehát az írói lehetőségek új útját, frissen kitűzött irányát jelenti. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy helytelen lenne általános értelemben követendő vagy követett példákra hivatkozom, mert – mint már említettem – személyes tapasztalatom szerint az íróra az irodalmi példák egyedenként és művenként hatnak. Néha csak egy prózatöredék, máskor egy verssor, egy kép az, amely megkap és új összefüggéseket tár fel az emberben, mint egy új szemszögből csodálkozva rá ilyenkor a valóságra és ezek az írói tapasztalatszerzés ritka termékeny pillanatai. A kortárs magyar próza – de irodalmat is mondhatnék! – inkább a jelenlétével hat, s nem konkrét törekvéseivel, amelyek a más társadalmi közegben érzékelve amúgy sem mindig evidensek. A kérdés második felére azonban egyértelműbben válaszolhatok. Egy részhatásokat rögzítő hosszabb lista helyett, két művet említek, amelyek hatással voltak rám: Csoóri Sándor Faltól falig és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kötetét. Úgy érzem, hogy ez a két könyv az én írói tudatomhoz valamilyen módon hasonló tudatvilágból fakadt. Csoóri mini esszéiben a parasztvalóság városra szakadt embere, magával hozott erkölcse és költőadottsága birtokában, újraértékeli a világot és helyet keres benne a maga számára, már-már újjáteremtve önmagát. Sütő semmi egyebet nem tesz, mint leírja találkozását annak a másik énjének a maga mögött hagyott világával, mely énjét Kolozsvárt és Bukarestben is magával hordozza, minden reménye nélkül annak, hogy valaha is megszabadulhat tőle. Úgy érzem, hogy ezekben a könyvekben a magyar faluvalóság kisugárzása, közvetlen vagy közvetett jelenléte messze túllépte a szociográfiai egzotikum vagy expresszív tényirodalom állapotát. Méghozzá abban az irányban, ahol az írott szó megtelik mélyebb tartalommal és művészetté válik. Tehát nem csupán a helyhez kötött informáltság számára érhető, de az egyetemes emberi tudat méreteiben is elfogadható érték. S érdekes módon mindkét mű a líra általánosító közbenjárásával jutott fel erre a magaslatra. Csoóri tapasztalatszerzésének a logikája és elvonatkoztató készsége erősen érzéki, gondolattársításai költőiek, költő módon alkotja új fogalmait. Sütő valóságszemlélete és nyelvezete csupa líra és költőiség. Humora is lírai fogantatású, nem szatirikus élű. A prózába öltözött egyedi valóság a költészet által vált egyetemessé.

Elhangzik néha az a vád, hogy a szomszéd népek magyar nemzetiségi írói nem ismerik eléggé egymás munkáját. Ön, mint a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője, mit tesz azért, hogy ez a probléma – ha fennáll – fokozatosan megszűnjön?

Én a problémát ilyen megfogalmazásban nem tartom igazi problémának, valami erőltetettséget, az irodalom természetellenességet érzek felvetésében. Jó egymás munkáját ismerni, de nem lehet kizárólagos és kötelező e szempont, amivel nem azt akarom mondani, hogy ne ismerjük egymást, hanem azt, hogy ne programszerűen, jelszavak szellemében – tehát alighanem felületesen – kérjük számon önmagunkat egymás ismeretét, hanem az irodalom természetének megfelelően, érdeklődés és kiválasztás szerint, öntörvényűen és spontánul. S ilyen értelemben nem hiszem, hogy nagyobb nehézségek állnának utunkban. Határainkon túlról minden jó mű vagy legalábbis a híre, értékelése eljut hozzánk, s aki konkrétan is érdeklődik utána, általában megszerezheti. S ha e téren mégis valódi nehézségek merülnének fel, azokat a közös könyvkiadások keretein belül kell megoldani. Más a helyzet a szerkesztőségeket illetően. Nemzetiségi irodalmi folyóirat szerkesztősége sokoldalú integrációs műhely kell, hogy legyen. Ezekben már „kötelező" az egyetemes kortárs magyar irodalom tablójának az ismerete csakúgy, ahogy ismerni kell a kortárs hazai nemzeti irodalmak – esetünkben a cseh és szlovák irodalom – munkáját és eredményeit is. Így az integrált tartalom alapfokon nemzeti lesz, magasabb szinten nemzetközi, közép-európai. A két háború közötti szlovákiai magyar írók így fogalmazták meg a kisebbségi irodalom célját és feladatait: hidat építünk a szomszédos nemzeti kultúrák, irodalmak között, hogy elősegítsük egymás kölcsönös ismeretét: én ma így fogalmazok ugyanazon a helyen: hidat építünk önmagunkban a közép-európai népi – nemzeti kultúrák között. Az Irodalmi Szemle is ezt a célt szolgálja: nemzetközi tájékozódású irodalomtudatot és fórumot munkálni ki önmagunkban, mely hazai valóságunkban gyökerezik, nemzeti hagyományainkból táplálkozik, és korszerű gondolati szinten értékeli szélesebb környezetét. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy állandóan tájékozódunk és figyelünk magunk köré és a saját problémáinkat a fent vázolt szélesebb közösség szellemi fényében vizsgáljuk. (Nem új gondolat, Fábry „hazája" is Európa volt!) és jelent gyakori külföldi vendégeket, eszmecseréket velük és róluk, közös gondokról és szempontokról, jelent egy olyan szerkesztői érdeklődési készséget és koncepciót, amely számára természetes állapot, hogy napi problémáiban és gondjaiban a szocialista Közép-Európa érverésének a lüktetését érzékeli és úgy szerkeszti lapját, hogy több-kevésbé egészségesen tükrözze ezt a lüktetést.

Tudom, hogy szenvedélyes képgyűjtő. Szenvedélyének indítóoka csak a szép birtoklásának a vágya, vagy más miatt is vonzódik a festészethez?

A képgyűjtésről annyi az igazság, hogy a szenvedélyem ugyan jelentős, de a gyűjteményem annál szerényebb. Szeretem a régi képeket, az impresszionistákat és az új realistákat. Az absztrakt képek nem fognak meg vagy csak ritkán hatnak rám. A festő munkájában éppen az érdekel, hogy a konkrét érzékelhető valóságnak milyen elvonatkoztatott művészi formát (szín és vonal) talál. A képen a fa lehet piros és hold fekete, de fa és hold legyen, a maga helyén. A művészet terén hát, úgy érzem, javíthatatlan realista és érzelempárti vagyok. Ebből következik az a sejtés is, hogy a festészetre, a műélvezeten túl valószínűleg munkámhoz is szükségem van. A prózában nagy jelentőséget tulajdonítok a tárgyaknak, az ember környezetének és mozdulatlan, szótlan, de mégsem egészen „élettelen" társainak. Az ember lényegének a hozzá közelálló tárgyak és közvetlen környezete majdnem annyira jellemzői, mint a biológiai és lelki tulajdonságai. S a képekhez hasonlóan az írott szó sem az elsődleges valóságot jeleníti meg, csupán a valóság képzetét kelti bennünk, az élet mását tükrözi. A fizikai valóság a maga bonyolultságában és motívumgazdagságában leírhatatlan és megfesthetetlen, de lényegének a hű képe tudatunkban reprodukálható. Mind az írás, mind a festészet ezt a lényeg-megragadást igyekszik megvalósítani. Engem a festészet valami belső vizualitásra tanít, olyan intuíciós reflexekre és képi logikára nevel, amely a „láttatás" igényével fogalmaz és formálja meg szavakkal a tárgyi valóság írott képét. Ebben a folyamatban a szó a maga módján a világ alakját-formáját termeti meg úgy, hogy közben a belső lényegét is felmutatja: a festészet tanulmányozása számomra a formateremtés iskolája.

Az élménypróza mintha egyre jobban kiszorulna az irodalomból. A több gondolati síkot egybeötvöző parabola s az esszéregény pedig mindinkább kezd divatba jönni. Mit gondol a próza metamorfózisáról és érinti-e Önt ez a probléma?

Nem hiszem, hogy az élménypróza kiszorul az irodalomból. Nehéz elképzelni, hogy mit tenne az író konkrét élményei nélkül, ha csak közvetett tapasztalatokra lenne hagyatva. Bizony úgy van, hogy az író legértékesebb kincsei, erőforrásai a saját élményei, amelyekkel konfrontálhatja az általa leírt valóságot és így ellenőrizheti realitását. Nem is beszélve arról, hogy legmegbízhatóbb ösztönzői s egyben támaszai írás közben azok a belső, lelki élmények, melyekben egy-egy cselekedetét önkritikusan analizálva részesül. Más kérdés az, hogy az élmények lehetnek fizikaiak és szellemiek (olvasmányélmények), de szinte bizonyos, hogy az ún. lelki élmények a tudat belső meditációinak eredményei is az elsődleges valóságból, a létélményekből táplálkoznak. Meggyőződésem, hogy a modern próza lényegében élménypróza (és nemcsak a Hemingwayé, de a Kafkáé is) mégha az élmények áttételesen nyilvánulnak is meg benne. A parabola és az esszéregény is a létélményeken alapul, csak a konstruálás és elvonatkoztatás módszerét annyira kizárólagosan fogadja el, hogy elvész mögüle a hétköznapi és konkrét emberi cselekedetek életközelsége. Élettapasztalatok nélkül aligha boldogulhat az író, az intuíciós (beleérző) készség gazdagságát és hitelét is a személyesen megélt és önkritikailag értékelt tapasztalatok biztosítják. A lírai „zseni" léte talán születés és nagyrészt ösztönösség kérdése, de a prózaírónak mindenképpen tanulnia kell. Abban azonban igaza van, hogy egyre inkább „divat" a parabola és az esszéregény. Erős a gyanúm, hogy egy nehezen tetten érhető entellektüel kritikai „sznobság" folyományaképpen, melynek szüksége van arra, hogy gondolatilag megnyilvánuljon, és erre a megnyilvánulásra – filozofálgatásra –a leginkább a többértelmű és néhány jelentésű parabola és gondolatgazdag esszéregény nyújt lehetőséget.  Így ez a fajta kritika, a saját önös érdekeit tartva szem előtt az esztétikai értékrendet is ilyen irányban próbálja elmozdítani. Ami azt jelenti, hogy ezek felértékelésével és túlpropagálásával mintegy a regény műfaji kritériumait és az írók kísérletező hajlamát tolja el ebben az irányban. Aligha a széleskörű olvasói igénye teszi „divattá" az említett műfajokat.

Semmiképp sem szeretnék a „maradi" szerepében mutatkozni, a parabolát, a groteszk és az abszurd lehetőségeit magam is felhasználom írásaimban. Regényemben, novelláimban gyakran esszéisztikus részletek találhatók, de a modern próza lehetőségeit egészében más irányban keresem. A tárgyi világot és a környezetrajzot már említettem, hadd tegyem hozzájuk az eseményt, a cselekményt – vagyis a fabulát –, a mozgást, az életjelenségek dinamikáját és ritmusát, melyeket a próza fontos tartalmi jegyeinek tartok. Nélkülük nehezen tudok jó prózát elképzelni és véleményem szerint a prózairodalom lényegét jelentik, s mint ilyenek, nem avulhatnak el, csupán megfiatalításra, felfrissítésre szorulnak. Számomra valahol itt kezdődik a próza metamorfózisa.

[1974]

In: Szakolczay Lajos: Párbeszédek és perbeszédek. Bp., Magyar Napló, 2010, 165–173.