Dvorszky Hedvig: Curriculum vitae

Hálás lehetek Istennek, hogy 1942 januárjában éppen Balatonfüredre küldött édesanyámnak. Ez a Balaton melletti kulturált kisváros, azaz a fürdőtelep, az akkoriban kis Jókai-villának nevezett késő romantikus ház és annak a környezete volt gyerekkorom világa. Azt hiszem, boldognak érezhettem magam, annak ellenére, hogy a 2. világháborúban a Don-kanyarnál történtek során eltűntnek nyilvánították apámat, és a két gyerekével magára maradt özvegy anyukám megpróbálta a lehetetlent: trafikos néniként és sok mellékmunkával rendesen felnevelt bennünket. Haláláig várta vissza a férjét. Átélt két világháborút, az 1956-os forradalmat, a közöttük lévő évek kisembereket sújtó nehézségeivel együtt.

A Balaton vizének tágassága, a reformkori hagyományait akkor még maradékaiban őrző hely szabadságszelleme, és a természet élményszerű élvezete máig meghatározza lelkivilágomat. Mindezt nemcsak a háború meg az ötvenes évek nyomorúságait legyőző, a megélhetés érdekében leleményesen munkát vállaló anyámnak köszönhetem. Szerepe volt ebben mások mellett, az akkoriban rejtetten működő, de egymással változatlan kapcsolatot tartó Jézus Szíve Társaság jezsuita szellemiségű nővéreinek, a polgári családoknak, a jobb híján megélhetésül tánc- és művészi tornaórákat tartó Leyrerné Buci néninek, akinek apja szobrászkodott egykor. Ő volt az, aki az ötvenes évek végén elsőként kezdte újra szervezni az egykor híres Anna-bálok kultuszát a sok szempontból csonka családokba szorult kis füredi gimnazista lányokkal, miközben a szívgyógyászatáról egykor híres fürdőhelyre olyan bányavárosból való elvtársat neveztek ki tanácselnöknek, aki a téli jeges utakra azokat vastagon borító gázszagú kokszszőnyeget hordatott. Ki is pusztultak tavaszra az út menti gesztenyefák. És persze a még korábbról megmaradt, majd 1957 után a frissen alapított Lóczy Lajos földrajzkutatóról elnevezett gimnázium néhány tanárának is volt hatása. Vajon a várossá fejlődött fürdőhely történetét kutatók megemlítik-e valaha a ma Zeneiskolaként működő épület sötét titkait, az oda bezárt korabeli „ellenséges reakciósszemélyek" fogva tartásáról, amiről mi csak a szülők suttogásaiból hallottunk valamit. Így lettem bölcsész, azaz művészettörténet-történelem tanári diplomás 1965-ben úgy, hogy mentalitásomban megmaradtam fürdőhelyi-vidékinek. Ma is örülök ennek. Főként kezdetben, alig vártam a hétvégéket, vonattal jöttem-mentem Budapest és Balatonfüred között, sokáig mit sem ismerve a főváros kulturális téren is meglehetősen belterjes életéről. Viszont az ELTE mellett hatalmas kíváncsisággal jártam a Műszaki Egyetem, meg a Képzőművészeti-, vagy a Színházművészeti Főiskola különféle művészeti előadásaira, később aztán főként a könyvtárakat bújtam. A még medikus, leendő orvos férjemmel akkoriban a Kálvin téri Szabó Ervin Könyvtárban találkozgattunk. Ő albérletben, én kollégiumban laktam, így aztán esténként csaknem minden színházi premierre vagy új filmbemutatóra elmentünk. Benne éltünk a magunk szerény módján a már szinte történelemmé vált hatvanas-hetvenes évek szó szerint is szűk határok közé szorított fiatal értelmiségeinek a világában. Egyvalamiben már akkor biztos voltam: csak az éppen új, frissen születő művek világa érdekel, múzeumban nem szerettem volna dolgozni.

Váratlanul kaptam egy értesítést az akkoriban megalakult Képző- és Iparművészeti Lektorátustól: művészettörténészt kerestek. Ne feledjük: ez a kádári éra 1963-tól „enyhülő" időszaka volt, de a munkavállalási kötelezettség még sokáig büntetés terhe mellett volt kötelező. Fogalmam sem volt, mi ez a hivatal, örültem: van munkám. Pár hónap múlva ismertem csak föl, hogy ez a hivatal a kortárs magyar képző-, és iparművészek munkásságát afféle felülről bíráló szervezete, a kulturális körökben később hírhedtté vált „három T" egyik intézménye. Miután a gyárvárosok nyomán fellendülő középület-, és lakótelep építés időszakában zajló nagy építészeti viták időszaka is ekkortól éreztette hatását, az ezekbe, vagy környezetükbe kerülő művek alkotóinak a megbízásai is itt születtek. Tanulságos idők voltak.

Évekbe telt, amíg el tudtam jönni onnan, fele fizetésért a Corvina Kiadóba.
Őszintén szólva, hatalmas „iskolát jártam ki" ezeken a helyeken, mivel belülről éltem meg ennek a kornak a sokak számára gyakran felfoghatatlan mozgatórugóit működtető, összefüggéstelennek tűnő, de nagyon is céltudatos, a hatalomért, érvényesülésért folyó harcait. Több fegyelmit vagy figyelmeztetést kaptam az első munkahelyemen, mivel a hivatalnoki végzettségű adminisztrátorok közé többé-kevésbé velem egyidejűleg felvett művészettörténész kollégák között is meglehetősen határozottan adtam hangot kultúráról, műveltségről alkotott elképzeléseimnek. De ugyanakkor rengeteg építészt, szobrászt, festőt, grafikust, keramikust, textiles-, és ötvösművészt, azaz iparművészeket és műhelyeket, valamint az akkori idők szovjet-modellű tanácsi rendszerének a hivatalait, a korabeli közigazgatás rendszerét ismerhettem meg országszerte. A számos, a nézeteimmel rokonszenvező művész ismeretségére, valamint gyarapodó tapasztalataimra támaszkodva, szinte magától értetődően bekapcsolódtam szakmai cikkek megírásába, illetve minden olyan közösségi munkába, amely a művészek minél hasznosabb, szakmailag viszont nyitottabb érvényesüléséért küzdött. Amikor 2000-ben a Ferenczy Noémi-díjazottakról készülő kiadványba életrajzot kértek tőlem, magam is meglepődtem: igaz lehet-e a művészeti közéletben rólam kialakult kép? Eszerint mindig a mások érdekében lehetséges tennivalók töltötték ki számos területen végzett tevékenységemet – ami azért több kortársamat is jellemzett. Kétségtelen, hogy az éppen születőben lévő szellemi mozgások, az új műhelyek létrejötte, bimbózó gondolatok formába öntése, új művek keletkezése, új művészeti fórumok létrehozása, netán hasznosnak vélt szolgálata jobban ambicionált minden személyes érdeknél. A kortárs alkotások, az új kezdeményezések megismertetése, támogatása, a közönség és a művészetek közötti szellemi kapcsolat méltó alakítgatása vált szakmai célommá. Mit is említhetnék mások számára is értékesnek mondható dolgaimból?

Talán a Corvina Kiadóban elkezdett, Műterem című, akkoriban ismertté váló, vagy kevésbé ismert vagy szeretett művészportré-köteteket, amelyeket később a Kráter Kiadónál Belső Tárlat címmel folytathattam. Kő Pál, Somogyi Győző, Szemadám György, Melocco Miklós, Mezei Gábor, Schrammel Imre, Fekete György és még jó néhányan voltak e kötetek alanyai. A kortárs képző -, és iparművész alkotókról elindított, képekkel gazdagon illusztrált kötetek mind formai, mind szemléletbeli kialakítását azt gondolom, tekinthetem művészettörténész-szerkesztői eredményemnek, azon kívül, hogy némelyiknek szerzője is voltam. Nagy élvezettel dolgoztam a Művészet és elmélet sorozat kötetein is, amely Körner Éva avantgárd művészettörténészi elkötelezettségének és főszerkesztői lendületének köszönhette létrejöttét. Az Építészet és társadalom címűt, amely a magyarországi kortárs építészet legnagyobb dilemmáival, az építés és a gazdaság összefüggéseivel foglalkozó 50-es évek végi nagy építészeti vitáktól indult az akkori jelen idő felé, kezdeményezésemre Osskó Judittal, a Magyar Televízió akkoriban még ifjú, kezdő, építészvégzettségű munkatársával közösen alakítottunk ki, s ebben a számomra oly közeli, fennebb említett tapasztalataim jelentős ösztönzést adtak. Egyéb művészeti könyvek szerkesztése során ebben a nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező kiadóban ismerkedtem meg a muzeológia kereteiben és más, a kulturális területeken dolgozó számos nagyszerű szakemberrel. A korombeli, ambiciózus művészettörténészekhez hasonlóan írtam én is az akkoriban egyetlen Művészet című lapba, illetve más sajtóorgánumokba is, így szerezve újabb tapasztalatokat lehetőségekről és hiányokról. Párhuzamosan aktívan bekapcsolódtam a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségében az abban működő merev kommunista szemlélet ellen lázadó művészek által szervezett új mozgalmakba, elsősorban a művészeti szimpozionokéba. (Ezek voltak talán számomra a legnehezebb évek, mivel a férjem felelős, nehéz és időigényes sebészi munkája mellett már kisgyermekes anya voltam. Ismét anyám otthoni segítségével tudtam csak belevágni, néha kellemetlen mellékzöngéjű, időigényes feladatokba. Évtizedek multán, a szintén áldozatos, sebészorvosi pályát választó fiam meglehetős kritikával fogalmazta meg az ő oldaláról megtapasztalt évek summáját, amelyet szomorúan vettem tudomásul. Korábbi elképzeléseim ellenére, bizonyára nem sikerült kellő harmóniát teremtenem a sajátos időbeosztású munkáim és a családi életem között. Mint nő és anya csak remélhetem, hogy neki, gyerekeinek, a mi unokáinknak talán mindez jobban sikerül.)

Sokfelé ágazó tevékenységeim között a számomra legkedvesebb és legfontosabb, a Magyar Iparművészet címmel újraindított szép folyóirat volt. Az 1989–90-es rendszerváltás után, az Antall-kormányban átalakuló Kulturális Minisztériumba az akkori helyettes államtitkár, Fekete György belsőépítész hívott 1992-ben munkatársul (az 1994-es választási fordulatig). A hivatali élet soha nem volt ínyemre, ott szokatlan gyors tempósan intéztem a dolgaimat, így természetesen „menet közben" kitaláltam: kellene egy iparművészekkel foglalkozó, legalább olyan szép magazin, mint amilyen akkor egyedüliként a már említett Művészet folyóirat volt. Az államtitkár úr belsőépítész lévén érthetően magáévá tette a gondolatot. Az ő hivatali támogatásának köszönhetően a szerkesztőbizottságba meghívottakkal 1993 karácsonyára megjelent a 64 oldalas próbaszám. Az Antal-kormány bukása után természetesen elbocsátottak engem is a minisztériumból, így az általam eredetileg nem magamnak kitalált folyóirat lett az új munkahelyem. Tíz évig voltam főszerkesztője, időnként szerzője, majd másra váltottam. A politikai élet sokszor egymást váltó kormányai alatt – gyakran ellenszélben – teljesedett ki ez a folyóirat, s máig él. Szerzőjeként ma is szívesen írok alkotókról, eredményekről. Közös etikai elvünk szerint az elhanyagolt, és feledésbe merült kézműves iparművészet kiváló értékeiről készült minden lapszám, kritikával nem foglalkoztunk. A lap tízéves jubileumára megjelent összegző, reprezentatív kötet szép eredményt mutathatott föl.

Szeretem a könyveket olvasni és készíteni is, de a korábbi hagyományos művészmonográfiák készítése nem tartozott munkásságom jellemzőjévé. Mégis, 2000 táján kezdtem egy jelentősebb terjedelmű monográfia készítésébe Madarassy István ötvös-szobrászról, akinek szobrász apját, mint „római iskolást" hasonlóan a többi, ilyen módon megbélyegzett művészhez, elnyomták a kádári időkben. Az utóbbi időkben megjelent másféle könyvek megalkotása és megjelentetése, mint például a Schrammel Imre keramikus rajzos Naplója, vagy Nagy Judit gobelinművész magas szellemi szférákig emelkedő művészetét bemutató könyvünk, közelebb áll szakmai elképzeléseimhez.

A rendszerváltás után egyre szaporodó polgári szemléletű média-vállalkozások, új folyóiratok, könyvkiadók megnyitották az addig elfojtott szellemi élet előtt a nyilvánosságot. Miután úgy éreztem, hogy a Magyar Iparművészet folyóirat megindításától (újraindításától) annak „bejáratásán" keresztül, az évtizednyi termés könyvbéli összefoglalásával, valamint a baráti kiállításmegnyitásokkal egyetemben, a szakma javára működhettem eredményesen, más alkotóművészeti témák megismerése felé kívánkoztam, s bejelentettem váltási szándékomat. A nem könnyű főszerkesztői munkát Fekete György – akkor már nem politikai, hanem civil minőségében – folytatta egy újabb évtizedig, s mint említettem a muzeológus Kiss Éva főszerkesztésében a lap ma is működik. Nem csak alapító tagként, hanem szellemi elkötelezettségem okán, ma is aggódom sorsáért.

Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a katolikus egyház vezetése a közönség felé nyitás szellemében éppen akkor indította el egyértelműen keresztény és polgári szemlélettel a Magyar Katolikus Rádiót. Igazgatója Juhász Judit – a Magyar Rádió ismert főmunkatársa, Antal József kormányszóvivője, majd a Magyar Katolikus Egyház egyik szervezetének sajtófőnöke – korábbi ténykedésem ismeretében, valamint baráti ajánlásra 2004-ben engem is meghívott szerkesztő-riporternek a Kulturális Szerkesztőségbe, amelynek vezetője az akkor már elismert Nagy Gáspár költő volt. Miután egyikünk sem volt korábban rádiós, azt hiszem, joggal mondhatom, hogy megértettük meghívásunk célját és értelmét, igyekeztünk ezek szerint minden képességüket és ismeretünket a jó cél szolgálatára fordítani. Merőben más szakmai pályán, a kereszténység eszmeiségének mély ismeretével bíró nagyszerű emberek, kvalitásos személyiségek, valamint sok fiatal lelkes ember között találtam magam, ahol kezdettől fogva megbíztak szellemi képességeimben és választott témáim minőségében. Mindig vonzottak az új, szinte úttörő munkák. Egészen más ismeretségi körök mellett, számos politikussal és művésszel készíthettem el sok interjút az eltelt évek alatt. Ennek eredményeként jelenhetett meg a Megőrzött hangok sorozatban 2007-ben negyedikként, a Jel Kiadónál Művészet és szakralitás címmel egy kisebb válogatás ezekből. Azóta, bár történtek személyi változások, műsoraimat, ha később ritkuló időközökkel is, máig készíthetem.

Most, már csaknem másfél évtizedes rádiós tapasztalattal elmondhatom, hogy az élet sokszínűségének ismeretére vágyó lelkem ebben is megtalálta az erre nyíló lehetőségeket. Például a munkáim során megismert, s általam nagyra becsült emberekről, a már említett korábbi könyvek után, az ugyancsak keresztény-polgári szemléletű Kairosz Kiadónál jelenhetett meg egy-két, a személyiségük miatt vonzó interjúkötetem. Korzenszky Richard tihanyi bencés perjel úrral, Bábel Balázs kalocsai érsek úrral, majd a Rómában a magyar intellektuál „menekülteket" istápoló Szőnyi Zsuzsával, Kévés György építésszel, Kovács Gergelyné művelődéstörténésszel, Gedai István régésszel a Magyar Nemzeti Múzeum egykori igazgatójával, Sediánszky Jánossal a Magyar Rádió egykor meghatározó kulturális riporterével, Bogyay Katalin, Sunyovszky Szilvia, Ablonczyné Szabó Magda több jelentős funkciót betöltő kultúr- diplomatákkal, Borza Teréz galériát is létrehozó porcelánművésszel. Ezeket a beszélgető-könyvecskéket idővel afféle bővített névjegykártyának neveztem el, mivel az egyre gyorsabban változó magyarországi helyzetben, egyre nagyobb igény mutatkozott a fokozatosan előtérbe kerülő emberek könnyebb megismerésére, és ezek éppen erre adtak alkalmat. A Kairosz Kiadó hatalmas szellemi, politikai és nemzeti szolgálatot tett ezekkel a sorozat-kötetkéivel, amelyeket még egyes újságárusoknál is meg lehetett vásárolni.

Több, szemléletemet meghatározó találkozásaim között meg kell említenem a kezdetben egyesületként működő Magyar Művészeti Akadémiát. Még a rendszerváltást megelőző években ismerkedtem meg Csete György építésszel és néhány művészbarátjával a Pécsi Ifjúsági tervezőirodában látogatóban járván. Majd amikor 1990-ben a Corvina Kiadóból meglepetésszerűen elbocsájtott művészettörténészek egyikeként hirtelen munkanélkülivé váltam, ismét csak gondviselésszerűen meghívást kaptam az akkori Országos Műemléki Felügyelőségre Jékely Zsolttól a frissen kinevezett igazgatótól folyóirat, - és kiadvány szerkesztési feladatra. Ott, további jeles szakemberek megismerésén túl, kerültem ismeretségbe Makovecz Imrével és a Magyar Művészeti Akadémia Egyesülettel. Korábban is jártam, bár csak alkalomszerűen az általa és barátai által szervezett szűk körű előadásaikra, de közelebbi kapcsolatba a rendszerváltás utáni első, a magyar építészet organikus szellemiségű ágát bemutató velencei nemzetközi építészeti biennále katalógusának szerkesztése során kerültem velük Később aztán természetesen több baráti beszélgetésünk, eszmecserénk volt, mind Makovecz Imrével, mind építészkollégáival, később az egykor jelentős bátorsággal feladatot vállaló alapító tagokkal. Gyakori vendég voltam az egyesületi és más művészeti találkozóknak. Akadémiává válásuk, s a hivatalos köztestületté alakulásuk következtében természetesen fogadtak engem is taggá erről szóló okleveleikkel. Sokáig jelképezte az eredeti organikus tervezői szemléletet az a bizonyos Kecske utcai építészeti fecskefészek, a több tervezőirodájával, azóta már többfelé költözött építészével, szellemi társaságával együtt. 

Bizonyos életkor utáni összegzéseket megtenni, alighanem kötelessége mindazoknak, akik bármit is tettek a köz javára. Úgy gondolom, ha eddigi ténykedésemmel magam is közéjük tartozom, akkor talán nem volt hiába való a fáradozás, bár tehettem volna még többet, esetleg néha a magam javára is. Manapság egyre nagyobb örömmel olvasom akadémikus társaim vallomásait, nézem meg a róluk szóló portréfilmeket, rádöbbenve, hogy ugyan soha nem ismerhetjük meg teljesen egymást, – ez csak az Isten előtti számadás lehetősége – de a megismert, vagy még ezek után ismerhető művek, és megnyilvánulások megérthetőbbé teheti tevékenységünket az érdeklődők számára.