Életrajz
Életrajzi adatok
Kaposvár, 1944. augusztus 17.
Tanulmányok
1958–1962: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest
1964-1968: Képzőművészeti Főiskola, Budapest
Művészeti szervezeti tagság
Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége
Szinyei Merse Pál Társaság
Folyamat Társaság
Magyar Festők Társasága
2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag
Munkásság
Munkásság
M. Novák András nemcsak a hagyományos leképezéssel, hanem a klasszikus képalkotó módszerekkel is leszámolt akkor, amikor a mindennapok hordalékainak és jelenségeinek lényegét kezdte kutatni: a kép immár nem valaminek a megjelenítése volt, hanem a kép a kép keletkezésének történetévé, dokumentumává vált.; Tovább...
Munkásság
Wehner Tibor: „téveszthetetlen formájával megragadni" – M. Novák András festészete
Az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évtizedfordulón indult magyarországi művészgeneráció markáns egyénisége, napjainkra meghatározó jelentőségűvé emelkedett alkotója M. Novák András festőművész. E művész pályaképe arról tanúskodik, hogy munkásságának utolsó tíz évében gyorsultak fel a történések, kulminálódtak az események: a kilencvenes években alkotásai folyamatosan szerepeltek, meg-megjelentek a kortárs művészet fórumain, művei élénk szakmai visszhangot keltettek. Pontosan regisztrálható, hogy míg M. Novák András a főiskolai tanulmányok lezárása után rendezett bemutatkozó-jellegű kiállításokat követően a nyolcvanas évek végéig alig-alig jelentkezett önálló kiállítással, addig a kilencvenes évtizedben már egymást követték az újabb és újabb műegyütteseket nyilvánosság elé táró bemutatók. A visszafogottság (visszavonultság) és bezárkózás, illetve a nyilvános fellépés és kitárulkozás ellentétes árnyaltságú eredőit, indítékait keresve kézenfekvő lenne az 1989–90-es magyarországi rendszerváltásra/változásra hivatkozni, de természetesen be kell látnunk, hogy az összefüggések nem ilyen magától értetődőek, nem közvetlenek és direktek. Kétségtelen, hogy mint pályatársaiét, mint generációja alkotóiét, M. Novák András festészetét, illetőleg festészetének első két évtizedes alakulását - és természetesen alkotói létét, gyermekkorát, felkészülésének időszakát, gondolkozását és érzelemvilágát, művészi egzisztenciáját is – alapvetően meghatározták a magyarországi és közép-európai szocializmus sajátos viszonyai és szűkös, az egyre inkább elpuhuló, de mindvégig rendkívül nyomasztó, látszatszerűségekbe és kimondhatatlanságokba burkolt feltételei, majd újabb festői korszakát a közelmúlt évtizedének változásai és fordulatai, de a körülmények helyett mégis inkább egy következetes alkotóút bejárására, tudatos festői építkezésre, a művész festészetének beérésére, kiteljesedésére kell hivatkoznunk.
A 20. század második felében a magyar művészet – a történelmi kényszereknek engedelmeskedve, a keleti blokk természetellenes kulturális-művészeti berendezkedésének visszahatásaként - csak megkésetten reflektálhatott a korszellemmel áthatott modern művészeti felismerésekre és törekvésekre, vívmányokra. A megbonthatatlannak vélt művészetpolitikai, ideológiai gátakat, a teljes elszigeteltséget áttörve csak a hatvanas évek második felében indulhatott meg folyamatosabb, erőteljesebb mozgás a hagyomány-avantgárd, a magyar-európai, a természetelvű-elvont – sokszor egybeesve a hivatalos-független pozícióival – szellemi-művészeti-művészetszemléleti frontvonalai mentén. E folyamatokban – és a történetben magában – azonban nemcsak a hagyományokkal radikálisan szakítóknak, a tradíciókkal élesen szembefordulóknak van jelentős szerepe, hanem a fontolva haladóknak, a lassan építkezőknek, a klasszikus értékeket tisztelő, azokat megújítani vágyó, szintézisre törő, a konvencionális kereteket és formákat feszegető, tágító alkotóknak is.
Az M. Novák András első jelentős kiállításán – a budapesti Stúdió Galériában 1973-ban rendezett tárlaton – bemutatott művek: a Rianás, a Rudesz stégje, a Légiparádé, a Hurrá fegyverkezünk című középméretű olajtempera-táblaképek is a hagyományos témák, a tradicionális valóságszemlélet és –tükröztetés jelenlétét és az attól való eltávolodást, a konvenciók szellemében megvalósított leképezést és annak meghaladási szándékát egyként reprezentálta: e műveket a festő a természet-képet még őrző, de azt egyszersmind szenvedélyesen expresszív formarend-villódzássá alakító – deformáló – zaklatott kompozíciókká érlelte. E munkák még erőteljesen kötődnek – az ezután elkövetkező három évtized során a gyökeres változások ellenére is megőrzött, mindig újra felbukkanó – balatoni tájhoz: a művésznek a fonyódi alkotóházban töltött aktív alkotóperiódusai (amelynek hozadéka volt a hét festő itteni munkálkodása és együttműködése kapcsán elnevezett és regisztrált ún. Fonyódi Iskola tevékenykedése), s a napjainkban is gyakori déli parti időzések magyarázzák a víztükör-idézések és -reflexek, s a Badacsony-hegy tömb-motívumának vissza-visszatérő megfestését, stilizált vagy áttételes kompozícióba-épülését.
A Stúdió Galéria-beli bemutatkozást követően, tíz hosszú, viszonylag eseménytelennek minősíthető év elteltével – a kortárs művészetet regisztrálni hivatott szakirodalom mélyen hallgat e festő ezen alkotószakaszáról; kritikák, elemzések nem láttak napvilágot –, 1983-ban M. Novák András szülővárosa, Kaposvár Somogyi Képtárában mutatta be új képeit. A kiállításról tudósító, a Művészet című folyóiratban közreadott ismertetésében Pogány Gábor többek között az alábbiakat szögezte le:
„Festészete különös, drámai határeset a természetelvű és a nem-ábrázoló művészet között. Erőteljesen szerkesztett kompozíciói még »durvábbá« válnak a robbanó erejű színkontraszttól. Olyan színeket használ – égő okker, permanent-zöld, párizsi kék, brillantróza –, amelyek külön-külön irritálóan kellemetlenek. Képein azonban gondos színkompozícióival a disszonáns hatások kioltják egymást, és harsány harmóniába olvadnak össze. A vibráló színek, a tördelt foltrajz csak az első pillanatban bántja szemünket, azután a látvány lehiggad, a részek összeállnak, a »puzzle« elemei a helyükre kerülnek. Amire az első felületes pillantásban azt hittük, hogy absztrakt expresszionista színkavalkád, rövid szemlélődés után a valóság hű képévé válik."
Pogány Gábor eme megállapításai mellett azonban fontos emlékeztetni arra is, hogy a Somogyi Képtárban kiállított munkák már szakítottak a vegytiszta táblaképfestészettel: a kép már nem egy külső nézőpontból szemlélt és megszerkesztett látvány-leképezés a festő – és a néző – számára, nem egy egységes anyagokat és technikákat alkalmazó, egynemű kompozíció, hanem szabadon berendezhető, beépíthető, sík felület: a táblaképből csupán a környezettől elválasztó, a mű határait jelző keret maradt meg. E fontos, a kilencvenes évek kibomlását mintegy megalapozó változásról érzékletesen árulkodók a művésznek a tárlat katalógusában közreadott gondolatai: „… nincsen stílusom, a jelen és elmúlt napjaim vannak, azok hordalékai, kincsei, nyomasztó bősége a jelenségeknek, melyről remélhetőleg, nemcsak a számomra lényegest, annak téveszthetetlen formájával megragadni szigorú munka, fanyar örömöm." Nos, a Nyomot hagyni, a Felújítás, a Nagyvárosi csendélet, a XX. század című munka már kollázstechnikával alakított, különféle anyagokat, dokumentumokat, rekvizitumokat képfelületbe-építő, a festett részleteket már kissé háttérbe szorító alkotások. A Felújításon a Badacsony-kép, a Nagyvárosi csendéleten egy falusi templom csupán festett emlékképként, mintegy mellékmotívumként jelenik meg a beragasztott papírrétegek, felületek gyűrődései-kisimulásai között, az ellentétek és egységek különös feszültségében.
M. Novák András tehát nemcsak a hagyományos leképezéssel, hanem a klasszikus képalkotó módszerekkel is leszámolt akkor, amikor a mindennapok hordalékainak és jelenségeinek lényegét kezdte kutatni: a kép immár nem valaminek a megjelenítése volt, hanem a kép a kép keletkezésének történetévé, dokumentumává vált. Az M. Novák-mű mindezeken túl – és ez az anyaghasználattal, a kollázstechnika leleményes alkalmazásával kiteljesített, a nyolcvanas évektől kimunkált autonóm képalkotó módszer tanújele is – nem a konstruálás tükre, tükröztetője, hanem éppen ellentettjéé, a lebontásé: valami egykor teljes-volt visszfényének, maradványának, foszlányának, valami töredékességében és jelzésszerűségében felleltnek hiteles, dús emóciókkal átitatott prezentációja. A személyes, vagy személyessé avatott anyagok megjelenését nem a szerves kapcsolódások és pontos illeszkedések, hanem a kuszáltságok, romboltságok, megsértettségek jellemzik: az egymásra rakódott rétegek látszólag véletlenszerű feltárulkozása. Mintha ez a véletlenszerűség szervezne festői rendet a hullámpapír, a tapéta, a ragasztószalag, a csiszolópapír, a szőnyeg, a terítő, a bútorhuzat és zsákszövet-darabok kavalkádjában. A különféle anyagokat felhasználó és a festői gesztusokat alkalmazó, a két kifejezésmódot ötvöző, szabadságot sugárzó – még alkalmazható a kifejezés – festői világban higgadt, fegyelmezett négyzetek és téglalapok, papírív- és textília-vég határok, s az általuk létrehozott, lazán geometrikussá szabályozott szabad mezők látens rendje vezérli a káoszt, organizálja a dinamikus hatóerőket összpontosító aurát. Rend és rendezetlenség, törvényszerű és véletlen, szabálytalan és bizonytalan ütközik és kapcsolódik egymáshoz ezeken a táblákon, amelyeken mintha minden elem állandóságba dermedt és átmeneti jellegű, tünékenységben játszó lenne egyszerre. A kopottságokban és fakóságokban egykori szépségek, a maradványszerűségekben hajdani épségek éledeznek, és a hámló felületek a nyers felület-alattiság világát ütköztetik a szemlélővel. Az egykor-volt, a látszatokra alapozott harmonikus egység szétesett, az oly magabiztosnak tűnt szilárdság csak koszlott felület-takarta gyenge vázként létezik. Az M. Novák-motívumok, -képalkotó kollázselemek valóságosságának és műviségének furcsa összeolvadása ambivalens befogadói érzeteket indukál: nem tudható, hogy egy-egy tapétaminta eredeti valóságelemként, vagy megfestett részletként vált a mű részévé, hogy a megviseltség, a koszlottság valóságos vagy művi effektus lehet? A kiegyensúlyozott egységgé szerveződő tárgy-, illetve matéria-alkalmazások nem csupán a művek textúra- és faktúra-gazdagításának formai eszközei, hanem olyan tartalmi-gondolati „rétegzettséget" teremtő eszközök, amelyek a mű idősíkjait mélyítik el, teszik áttételessé: múlt és jelen hol egymástól különváló, hol eggyé olvadó, konkrét történelmi és a személyes sorsra vonatkozó utalásokkal és hivatkozásokkal – figyeljünk a kötelekre és hurkokra, a keresztekre, a számokra (évszámokra!), a betűkre, a felirat-elmosódásokra –, megérzésekkel szövevényes közege sűrűsödik általa.
Az avantgárd osztályozási, kategorizálási rendszerében az „arte provera" (szegény művészet) és a „combine painting" (összerakott kép) műfaji- és stíluskörével, műnemeivel, törekvéseivel rokoníthatók M. Novák András kompozíciói – az elődök, a kortársak sorában többek között Mario Merz és Robert Rauschenberg, vagy a magyar Lakner László és Szentjóby Tamás neve és művészete sejlik fel –, amelyek (csak néhány fontos jegyet kiemelve) a klasszikus művészettől idegen anyagokat vonultatnak fel, építenek műbe, s egyben antiesztétikus megjelenésűek, esetenként az absztrakt expresszionizmus formajegyeivel állíthatók kapcsolatba és konceptuális szándékokat hordoznak. M. Novák András csúnya, nagyon csúnya képeket fest, ragaszt, vág, illeszt össze, alkotásait mintha végérvényesen belepte volna az enyészet, mintha abroncsba fogta volna az oszlás, a pusztulás. Mintha e világban minden elfelejtődött volna. E művek hatóterében más megvilágításba kerülnek a dolgok: a látószögek megbillennek és biztosan betájolhatatlanokká válnak (talán a felülnézet, vagy a nagy látószög, a nagy távlat az uralkodó), a mérhetetlen igyekezettel megragadott, iszonyatos részletgazdagsággal feltérképezett és rögzített rútság az elmúlás, a felbomlás megrendítő szépségeit szuggerálja. Talán elmerülő civilizációk utolsó emlékfoszlányai ragyognak fel, talán a pokolivá üresedett nagyvárosi lét semmibe pergő rétegei bukkannak felszínre, talán a túlzsúfolt tudati síkok zavart víziói jelennek meg, talán a közép-európai lét abszurditásokkal terhes kivetülései rendeződnek pesszimizmussal, pislákoló lázadással és ki nem hunyó kétségbeeséssel terhelten látomásokká.
A pályakezdő alkotószakasz középméretű képei helyébe a nyolcvanas évektől a nagyméretű táblák léptek, s nemegyszer már-már domborművé, képtárggyá alakult a kompozíció. Ám a tárgyak, a tárgyidézések mellett – illetve leginkább a tárgy- és anyagfoszlány-együttesek mellett, melyek között kitüntetett szerepet kapott, kap az M. Novák András műveiben oly gazdag változatosságban feltűnő papír – a festő kutatómunkájának fő terepe mégis inkább a felület lett. A felület, amelynek felszíne, kihagyásai, megsértései intenzíven sugalmazzák a kérdést: mi lehet alatta? Mit fedhet a koszos, önmagát felszínnek kinevező felület? Vagy a felület már maga a lényeg? S a festő e kérdések analizálása során elérkezett a felismeréshez: a lényeg az óriásplakát, a poszter, a tapéta, a falvédő. Ezen felületek, illetve felület-helyettesítők groteszk-ironikus hivatkozásokként jelentek meg - s emelkedtek szuverén művekké – az Öntapi. Humántapéták, festett falvédők, művészi poszterek címmel nyilvánosság elé tárt 2000-es kollekció darabjaiként: a szellemi hordalékszerűség, a kulturális maradványszerűség, a civilizációs sértettség és a vizuális manipuláltság lenyomatait, fájdalmas érzetét hordozván. A tapétához, az elkoszlott falfelület-takaróhoz a kelet-európai térségben súlyos szimbolikus jelentések, tartalmak társultak a 20. század második felében: a látszat és a valóság felcserélhetőségének, behelyettesíthetőségének birodalmában oly furfangos leleményességgel és oly talányosan mosódtak össze, fedték le egymást a dolgok.
Az általánosságok szintjére emelhető festői mondandók megfogalmazása mellett M. Novák András a kilencvenes évek második felében, az évtized végén alkotott munkáiba konkrét, pontos vizuális jelzések, megjelölések kerültek: a festő a közelmúlt történelmére, élményvilágára hivatkozik. Bakonyvári M. Ágnes mutatott rá az 1998-ban a budapesti Újlipótvárosi Galériában rendezett tárlatról írt kritikájában: „A bútorszövetek, csipkék, tapétaminták, süteménycsomagoló díszpapírok a polgári otthonok békéjét, rendezettségre törekvését, lakói számára nyújtott megtartó erejét idézik. Ezt borította fel a történelem, az aktapapírokon, újságlapokon dokumentált eseményeivel, hálóval, drótkerítéssel, töviskoszorúval. A történelmi távlatot hirtelen fordulattal váltja jelenné M. Novák András Exhumált festmény vagy Festménytemető című munkáin. A foltos vászonnal letakart vakkeret, a drótkötéllel átkötött alkotói próbálkozás, az anyagok művé válni nem tudását dokumentálják. A művészi törekvések jelenvalóságát megerősíti a drótkötélről lelógó leltári cédula Szinyei Merse Pál Társaság pecsételt felirattal vagy az alkotó postacímét tartalmazó feladóvevény és leltári cédulaszerűség 'festménytemető VIGADÓ Magyarország MNA 97' felirattal. Az Európai úton című kép kompozíciója MAK, MNA, MAOE, NKA betűszó-címeivel konkrét határozottsággal igyekszik tudatosítani, hogy saját személyes létünk jelen idejében is sorsokat formáló történelmet alakítunk tetteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal."
Furcsa hiátusokkal szabdalt, felfedezetlen területekkel terhelt a közelmúlt magyar művészetének története: fontos törekvések, értékes életművek lappanganak az ismeretlenségben, húzódnak meg a múlt-rekonstrukciók rejtve maradt, vagy eleve megíratlan fejezeteiben. Ilyen, jelentőségéhez mérten kevéssé ismert teljesítmény M. Novák András festészete, amelynek első két évtizedes alakulását teljes visszhangtalanság övezte és jellemezte, s amely csak a kilencvenes években, az ezredfordulón kapta meg szakmai elismertségét. E megkésettség oka talán az, hogy a kortárs magyar festészet sokrétű, bonyolult rendszerében csak megközelítő pontossággal, bizonytalanul jelölhető meg e piktúra helye, mert nem egyetlen iránnyal, törekvéssel, szemléletmóddal rokonítható, mert szintetizáló érvényű, mert látványos fordulatoktól mentes, meditatív árnyaltságú művészetet, magányos utat reprezentál. Az éles elválasztást jelölő nonfiguratív/figuratív kategorizálás szerint inkább az elvonatkoztatás, a nem-ábrázolás, a valóságon túli valóságot megidéző műteremtéshez sorolhatjuk M. Novák András alkotásait, de azzal a fenntartással, hogy végérvényesen és egyértelműen nem zárhatók ki a természetelvű visszacsatolások, hivatkozások, az idézetek sem. Mindemellett az M. Novák-műveket – mint eme vázlatos pályaképünkből, futó elemzésünkből kitűnhetett – ugyanúgy jellemzi a lírai absztrakt, mint az expresszív kifejezés, a kollázstechnika alkalmazása, esetenként az assemblage-szerű tárgyfelhasználás, az idegen elemek képbe-komponálása, a konceptuális gesztusok alkalmazása. Ám ha a forma, a szemléletmód, az alkotói attitűd felől közelítünk, akkor sem térhetünk ki e mű-világ alapvetően nyomasztó - élénkebb színeket csak mintegy véletlenszerűen felragyogtató –, lehangoló, de az e pesszimisztikus világon való felülemelkedés reményét is hordozó atmoszférájának szuggesztív hatása alól. M. Novák András festészetének kegyetlenül ironikus gesztusai és szólamai, festőiséggé szintetizált kép-dokumentumai az önmagunkkal való kíméletlen szembenézésre, a múltunkra való visszapillantásra kényszerítenek.
[2015]
Műtárgyjegyzék
1977 Veszély – farost, olajtempera, 90x110 cm
1978 Ezüstpart – farost, olajtempera, 90x110 cm
1979 Város – farost, olajtempera, 100x120 cm
1980 Keresztút – farost, olajtempera, 31x35 cm
Játszótér – farost, vegyes technika, 35x35 cm
Békeévek – farost, bőr, vegyes technika, 200x130 cm
1981 Város – farost, papír, vegyes technika, 120x160 cm
Szeptember – farost, olajtempera, 60x60 cm
Város – farost, olajtempera, 100x120 cm
1982 Céllövölde – fa, papír, vegyes technika, 36x75 c
XX. század – farost, vegyes technika, 38x38 cm
1983 Nyomot hagyni – farost, papír, vegyes technika, 35x35 c
Nagyvárosi csendélet – farost, vegyes technika, 70x90 cm
Békés csendélet (Doberdói emlék) – farost, vegyes technika, 60x60 cm
XX. század – farost, vegyes technika, 100x120 cm
1984 Ősz – farost, olajtempera, 50x50 cm
Játszótér – farost, vegyes technika, 50x55 cm
1987 NOSZF 70. évforduló – farost, vegyes technika, 90x90 cm
1988 Ikarusz bukása – farost, vegyes technika, 80x80 cm
1989 Város – farost, papír, vegyes technika, 162x162 cm
1990 Történelem – farost, vegyes technika, 36x36 cM
Szabadulás II. – farost, vegyes technika, 110x110 cm
Verőfény II. – farost, vegyes technika, 70x70 cm
Befejezett múlt – farost, vegyes technika, 193x250 cM
Fényárban a magyar haza – farost, vegyes technika, 205x205 cm
Közép-Kelet Európa – farost, vegyes technika, 205x205 cm
Ózonlyuk – farost, vegyes technika, 130x130 cm
1991 Félmúlt – farost, vegyes technika, 125x121 cm
Sebek – farost, vegyes technika, 120x114 cm
Tereink fényárban úsznak – farost, vegyes technika, 103x103 cm
Leltári számadás – farost, vegyes technika, 130x130 cm
1992 Szezonvége – farost, olajtempera, 80x80 cm
1994 Város tüdeje – farost, vegyes technika, 35x35 cm
Rianás – farost, olajtempera, 35x35 cm
Kelet-európai matériák – farost, vegyes technika, 225x165 cm
1995 Nagyvárosi poszter – farost, vegyes technika, 160x275 cm
Város tüdeje – farost, vegyes technika, 100x80 cm
1996 Lichthof – farost, vegyes technika, 130x130 cm
1997 Történelmi tapéták I. – farost, vegyes technika, 80x80 cm
Magyar poszter – farost, vegyes technika, 160x275 cm
Történelmi tapéták II. – farost, vegyes technika, 123x215 cm
III/III-iratok – fa, papír, kötél, 117x45 cm
1998 Rudi képe – farost, vegyes technika, 25x37 cm
European Promotion – farost, vegyes technika, 96x140 cm
Veszélytelen iratok – farost, vegyes technika, 70x70 cm
Exhumált kép – raklap, vegyes technika, 130x80 cm
Vasfüggönyminták – farost, vegyes technika, 80x133 cm
Az európai úton – raklap, vegyes technika, 160x224 cm
Lichthof – farost, vegyes technika, 117x117 cm
Amerikai design – farost, vegyes technika, 40x40 cm
1999 Hordozható zsákmány – farost, vegyes technika, 16,5x18 cm
Elkoszolt táj – szabadvászon, 380x210 cm
Szinyei Merse Pál Majális 1999 MNA – farost, vegyes technika, 160x275 cm
Kelet-európai poszter – szabadvászon, 210x380 cm
2000 Exhumált festmény – vászon, vegyes technika, 70x50 cm
Faliújság – farost, vegyes technika, 160x275 cm
Corpus Regni – farost, vegyes technika, 165 x268 cm
2001 Szőke Tisza – szabadvászon, 400x135 cm
November – farost, olajtempera, 40x40 cm
… Z-ig (panelváros – farost, vegyes technika, 90x120 cm
Város tüdeje II. – szabadvászon, 450x200 cm
Fosszíliák – farost, vegyes technika, 90x110 cm
2002 Útalap II. (Fanni képe) – fű, halpikkely, vegyes technika, 22,5x18 cm
Oltári nagy kép – szabadvászon, 600x200 cm
Kháron ladikján – farost, vegyes technika, 160x70 cm
Szép vagy Balaton? (vízállásjelentés) – szabadvászon, 282x160 cm
Pusztuló kertjeink – farost, vegyes technika, 160x160 cm
Köteles példány – kötél, vászon, farost, 13x13 cm
Csöbörvödör – farost, zsák, fű, 130x130 cm
2003 Humántapéták – szabadvászon, 160x70 cm
A mi házunk – farost, vegyes technika, 70x50 cm
Otthonaink – farost, vegyes technika, 38x38 cm
Határsáv – szabadvászon, 400x200 cm
Nyomsáv – szabadvászon, 200x400 cm
Határtalanul – farost, vegyes technika, 90x130 cm
Művek gyűjteményekben
Damjanich János Múzeum, Szolnok
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Providenzia Osztrák-Magyar Biztosító Rt. Gyűjtemény, Budapest
Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár
T-Art Alapítvány, Budapest-Csillaghegy
Xántus János Múzeum, Győr
Önálló kiállítások
1971 Egyesült Vegyiművek, Budapest
1973 Stúdió Galéria, Budapest
1983 Somogyi Képtár, Kaposvár
1986 Hotel Atrium Hyatt, Budapest (Tölg-Molnár Zoltánnal)
1991 Vigadó Galéria, Budapest
1995 T-Art Galéria, Budapest-Csillaghegy (Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek)
1998 Komáromi Kisgaléria, Komárom
1998 Újlipótvárosi Klubgaléria, Budapest (Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek)
2000 Pest Center Galéria, Budapest (Öntapi. Humántapéták, festett falvédők, művészi poszterek)
2000 Erdős Renée Ház, Budapest (Novák-család – Nádaskay Eleonóra, Novák Fanni, M. Novák András)
2001 Rossztemplom, Eger (Életműtapéták, humánposzterek)
2002 Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest (Macsicsok)
2004 Ernst Múzeum, Budapest (Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek)
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Közlések
M. Novák András. Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek. Budapest, 2004. Ernst Múzeum.
Recepció
Bakonyvári Ágnes: A történelem kollázsai, M. Novák András kiállítása, Új Művészet 1998. 7. 32-33.
Géger Melinda: Képzőművészet Somogyban 1945-1990. Kaposvár, 1998. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága. 36, 38.
Horányi Barna: Levél egy horgászpadról M. Novák András festőművésznek, Somogyi Napló 1983. július 3.
Láncz Sándor: Kiállításról kiállításra, Magyar Hírlap 1973. szeptember 26.
Mészáros Géza: Papírfolyam, papírhidak, papírhajók, In. Papír, anyag, felület, tömeg. Budapest, 1999. Magyar Papírművészeti Társaság. 45-61.
P. Szűcs Julianna: Stílusok holtterében. M. Novák András kiállítása a Stúdió Galériában. Népszabadság 1973. szeptember 28.
Pogány Gábor: M. Novák András. (Kaposvár, Somogyi Képtár, 1983. júl. 30.- aug. 28.), Művészet 1983. 8. 6l.
Pogány Gábor: M. Novák András kiállítása, Sarokház 1998. április-június. 24.
Szeifert Judit: A végtelen pillanat. M. Novák András művei. Új Művészet 2002. 5. 12-15.
Szemadám György: Goromba beszéd. M. Novák András kiállítása elé, Élet és Irodalom, 1998. április 10..
Szerényi Gábor: Az univerzum ágbogain. M. Novák András képei, Népszava 1999. december 31.
Wehner Tibor: Katalógusbevezető. Budapest, 1991, Vigadó Galéria.
Wehner Tibor: Csonka egész. M. Novák András festészetéről, Új Művészet 1992. 9. 33-34.
Wehner Tibor: Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek, Kortárs 1996. 2. 86-89.
Wehner Tibor: „Téveszthetetlen formájával megragadni", In. M. Novák András, Budapest, 2001. Paletta.
Wehner Tibor: Négy válasz. Értelmezési kísérletek tájértelmezésekre, Új Forrás 2003. 7. 100-106.
Wehner Tibor: „…téveszthetetlen formájával megragadni…" M. Novák András festészete
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017