Windhager Ákos: Terényi Ede

Terényi Ede romániai magyar zeneszerző, sok mai komponista mestere, tanára, barátja. A huszadik századi erdélyi magyar szerzők közül számos igen jelentős pályát futott be külföldön: például Ligeti György, Kurtág György és Vermesy Péter. Szép, magyarországi karriert mondhat(ott) magáénak Viski János, Orbán György és Selmeczi György. Kevéssé ismertek Magyarországon azonban a főként Romániában élt és élő alkotók, mint Zoltán Aladár, id. Csíky Boldizsár, Szabó Csaba és Terényi Ede.

„Nincs idő!"

Terényi Ede 1935. március 12-én, egy keddi napon született Marosvásárhelyen. A zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy tavaszi emberként számos esetben könnyedén tudta az életét és a pályáját újrakezdeni. Tudatos alkotói periódusok látszanak visszatekintve a pályára, s ezek közötti váltásokban nyomon követhető az alkotó lelki és szellemi frissessége.

Tág horizontot foglal össze más megközelítésben az ars poeticája is: „Nincs idő!" Nyolcvanadik születésnapja kapcsán úgy fogalmazta meg ugyanezt az állítását: „A nyolcvan év – semmi." A nyilatkozatot úgy folytatta, hogy nem érzi magát sem nyolcvan-évesnek, de tizenhatnak sem. Azt látja, hogy az emberiség semmit sem változott az évezredek alatt. Ugyanott maradt, ahol eredetileg is volt. Ez persze olvasható úgy is, hogy azért nem változik semmi, mert nincs is idő.

Mivel Terényi nemcsak zeneszerzővé vált, hanem az egyik, ha nem a legjelentősebb romániai zeneteoretikussá, az időről vallott felfogása saját és mások műveiben is feltehetően kimutatható.

„Bartók az apám!"

Szülővárosában a Bólyai Líceumban végzett, ahol főként a reáltantárgyakra helyezték a hangsúlyt. Ebben az időben kezdett szépirodalmat írni, továbbá festeni, rajzolni, fametszeteket készíteni, illetve korongozni. A líceum elvégzése mellett végezte el a Marosvásárhelyi Zeneiskola (amely egy zenei főiskolaként működött) zongoratanszakát. Az érettségi évében a második akadémiai osztályon zongoraművészi diplomát is szerzett. Kiváló zenetanáráról és zeneszerzői indulásáról így emlékezett meg:

„Trózner József tanárom volt az, aki rányitotta szememet, fülemet és szívemet az európai zenére, annak zenetörténeti, fejlődési összefüggéseire, a műfajok, stílusok, zenei nyelvezetek nagyszerű színpompájára. […] 1952-ben a második akadémiai zongoraosztály elvégzéséről szóló bizonyítványommal, matematikai gimnáziumi érettségi diplomámmal és néhány nagyon modern kompozícióval kopogtattam be a kolozsvári Zenekonzervatórium titkárságára, hogy felvételire jelentkezzem, mégpedig – és ezt akkor már nagyon öntudatosan állítottam! – a zene- szerzés szakra. Ekkor egy csapásra elhalványultak a zongoraművészi karrier emlékei, és felvirradt a zeneszerzői élethivatás hajnala."

A zenélés iránti mélyebb elhivatottságát Bartók Béla Amerikában történő temetése alapozta meg. A temetés menetét az Amerika Hangja rádión keresztül követte, amelynek egyik részletében felcsendült a Gyászinduló a Négy zenekari darabból. Ekkor kezdődött el az a mély szellemi-lelki ébredés és majdan egy időre zenei azonosulás, amely a „Bartók az apám!"-mondatban csúcsosodik majd ki.

Bár már gyerekkorában megismerhette a Kékszakállú herceg vára című operát, az életét meghatározó Bartók-hatás tizenkét évesen érte, amikor egy ablakon keresztül meghallotta egy idősebb társát Bartók-darabot játszani (Kis román táncok IV. tétel). Ez a darab annyira magával ragadta, hogy nem csupán azt akarta lejátszani, de ahhoz foghatót szeretett volna írni. Így jutott tehát tizenkét évesen arra a döntésre, hogy zeneszerző lesz.

Kolozsvár átjárható falai

A fiatal zeneszerzőjelölt 1952-től a Kolozsvári Zeneakadémiára (Gheroghe Dima Zeneművészeti Főoskola) járt zeneszerzés szakra. Mind a zenei közeg, mind maga a kincses város nagy változást jelentett az életében. Tizenhét éves kora óta Kolozsvár az otthona. A Szamos-parti városról nyilatkozván kiemelte azt, hogy a város szellemi falai átjárhatóak – nagyon messze átjárhatóak, de ezek a kulturális erődítmények egyben védik is a kolozsvári szellemiséget is. A kolozsvári kulturális pezsgés révén Terényi belekapcsolódhatott a romániai zenei életbe, a magyarországi hangversenyek világába, de kitekinthetett a német és francia régió felé is.

Jodál Gábornál végezte a zeneszerzés és összhangzattan kurzusokat, Jagamas Jánostól hallgatta a zenetörténeti és népzenei előadásokat, illetve Kurtág György felfedezőjénél, Eisekovits Miksánál az ellenpontot. Jelentős hatást gyakoroltak még rá Nagy István karvezetés órái és Szabó Géza tanár úrnál fejlesztette tovább zongoratudását. A legtöbb esetben a magyarországi zeneszerző-képzéshez hasonlóan gyűjtötte össze a zenei gondolkodás elemeit. Egyetlen egy területen volt lényeges az eltérés, a Jodál Gábor által képviselt zeneelméleti iskola alapjaiban. Jodál eredetileg Kodály-tanítvány volt, tehát sokban közös alapokkal indult, mint a Budapesten tanító Szabolcsi, mégis a végeredményt látva, eltérő utat jártak be a zenei világ elemzése során. Terényi a későbbiekben önmagában ötvözte a Jodáltól tanultakat számos más nemzetközi trenddel, helyi hagyománnyal és saját felismeréssel, és ezáltal létrehozott egy önálló, sajátos, erdélyi magyar zeneelméleti iskolát.

„Tanárnak születtem!"

Terényi Ede ötvennégy évig tanított a Kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán (1958-2012). Eleinte ellenpontot, majd összhangzattant. Elmondása szerint az összhangzattan-tanárság volt a számára legkézenfekvőbb elfoglaltság, mindig is a harmónia kutatójának érezte magát. Hatalmas elméleti munkássága is főként a harmónia-rendszereket vizsgálta, illetve a modern zene vertikális dimenzióját.  Doktori disszertációja (A XX. századi zene 1900–1950-ig terjedő első felének összhangzattan-elmélete) e témakörben végzett kutatásainak összefoglalása. Másik jelentős kutatási területe az erdélyi magyar zeneszerzés története és stilisztikai vizsgálata.

Őt jellemző alkotói-tanári magatartás, hogy számos cikkében, kritikájában, esszéjében a zenén túl mutató elemekre, kulturális, lélektani vagy társadalmi jelenségekre hívta fel a figyelmet. Cikkeinek ismertebb kötetei (pl. Zene marad a zene? Bukarest, 1978; vagy Zene Tegnap. Ma. Holnap, Bukarest, 2004). Ismét más jellegű kutakodásról ad számot a Paramuzikológia (Kolozsvár, 2001) kötete, amelyben újszerű zenei, zeneszerzési és befogadói attitűdöket, gondolatokat és megfigyeléseket rögzített.

Mint az eddigiekből is kitűnt, Terényi keresi a lehetőséget, hogy találkozzon a közönséggel, az olvasókkal és a hallgatókkal. Kutatásai, írásai és előadásai révén oktat, tanít és nevel – József-Attila-i módon. Hivatalos oktatói tevékenysége során is számtalan hallgatóra hatott, közel kétezer zenész doktoranduszt juttatott el bölcsebb zenei gondolkodáshoz. Ahogy ő mondta: „Tanárnak születtem – erre predesztinált már az is, hogy Szent Gergely pápa nevenapján, a tanító szent napján születtem." Akár Terényiről szóló, akár bármilyen más, erdélyi zenei ügyet taglaló munkát nézünk, gyakran utalnak rá tanítványai.  Alapvetően precíz, szigorú és hatalmas tudású mesternek tartják, akitől élmény volt kritikát kapni éppen úgy, mint együtt dolgozni vele. Tanári habitusa legendássá vált, s mentori kisugárzása még a tévériportokon is átsüt.

Bartók-recepció

A szerző gyerek- és kamaszkori Bartók-élménye a zeneakadémiai évek során mélyült el igazán, úgy Jodál, mint Jagamas óráin. Bartók megértését elősegítette Debussy divatja, illetve Terényinek a népzenében való elmélyedése. Ugyanakkor a népzenét és az impresszionizmust is jobban átélhetővé tette a Bartók-nyelv tanulmányozása. Az 1950-60-as évek Bartók-recepciója Erdélyben közel egyidőben bontakozott ki a magyarországival, így kölcsönös bartókiánus megtermékenyítésre is sor kerülhetett. A korszak legismertebb művei: Széki és székelyföldi lakodalmasok (szvit, 1959), az Erdélyi lakodalom (1959), a Szerelmes dalok (népi szövegre, 1962) és a Népdalok Magyarlapádról (szvit, 1962).

Az egyértelmű népzene-újraírások és átlényegítések között akad egy-két kiváló, időtálló, elvontabb zenei alkotás is, például: Hét dal József Attila és Tóth Árpád verseire (1956), Hegedű-zongora szonatina (1955, átdolg. 1965), vagy a zeneiség határait boncolgató Concertino vonószenekarra és elektronikus orgonára (1958, átdolg. 1965). A Bartókra való hivatkozás egész kései időkig megmaradt az életműben, így az 1957-es Un poco alla Bartók  és az 1961-es Sonata aforistica (Bartók emlékére, 1961) után még 1980-ban is megidézte a Hegedű–zongora szonáta Bartók-témákra című darabjában.

Ugyanakkor már az 1960-as években Terényi azzal a belső igénnyel lépett fel, hogy folytassa a bartóki zeneiséget, sőt, hogy meghaladva írhassa újra. Ezen az úton figyelt fel az ütősök kiemelt szereplehetőségeire, illetve a kor népszerű irányzatára a szerializmusra.

A konstrukció őrülete

A darmstadti iskola weberni elveit a kor majd minden zeneszerzője rövidebb-hosszabb időre elsajátította és alkalmazta. Terényinek is kapóra jött, mint olyan elmélet, amely a zenét egy matematikai regiszterben értelmezi. Több nagyszabású művet is írt ebben a korban zongorára (Három zongoradarab preparált zongorára, 1963), zenekarra (Varázsmadár – Szimfonikus variációk Brancusi emlékére, 1965), illetve vokál-szimfonikus együttesre (pl. Pá­rosjáték, 1967, illetve In memoriam József Attila – kantáta, 1967).

A zeneszerző erre a korszakra úgy emlékezik vissza, hogy minden apró dolgot megkonstruált, s elméleti konstrukciók alapján szerkesztette át zenéit. A korszak legmarandóbb alkotásának ma az orgonára írt B.A.C.H. Mass-t tekintjük. Az orgonadarab egyrészt előre mutat provokációjában M. Kagel Szent Bach-passiójára, másrészt összegzi is az alkotó német barokkról és német szerializmusról való gondolatait. Izgalmas kísérlet a szerializmus konstrukcióiból olvasni a német barokk egyensúlyokra épített zeneiségét. Ugyanakkor nyilvános vallomás ez arról is, hogy Terényinek nem Bach az ihletforrása, minden tisztelgés ellenére sem.

A konstruktivizmussal (szerializmussal) való zenei találkozás maradandó olvasásmódot alakított ki ugyan Terényiben (ld. az 1993-as Fehér út című szeptettet), de talán leginkább az ellenponttan-oktatást, és az évtized végén elnyert összhangzattan-órákat termékenyítette meg.

A grafika őrülete

Az 1970-es évtizedben Ligeti György, s őt követve a darmstadtiak is felfedezték a grafikus zeneírási módot. Terényi számára reveláció volt ennek az írásmódnak a divatja, hiszen ő gyerekkora óta a szó-dal-kép közvetlen közelségében élt. A szerzőt érő ihlet olykor képként, grafikus formákban jelent meg, s ezeket esetenként színes falimetszetben örökítette meg, máskor zenei formában.

Mint összhangzattan-tanár belevetette magát a polivalens harmonizálás kutatásába, és mint zeneszerző képes is volt hasznosítani az eredményeket. Arra tett kísérletet, hogy az új hangzó harmóniákat összhangba hozza a vizuális harmóniákkal. Formailag ez úgy nézett ki, hogy nonfigurális színes vonalakat alkalmazott képein, és kottáit ezekhez hasonlóvá tette: fekete tussal írta azokat. Az új hangjegyírási mód nem pusztán látvány-elemmé vált, hanem maga a zene is vizuálissá, grafikussá lett. A kotta képisége a zenei mozgásokat sugallta. Ezen a módon közelítette meg az eredeti barokk eszményeket a leginkább a szerző egy vadonatúj módon.

A korszak számos alkotása közül kiemelkedik az 1. vonósnégyes (1974), az In memoriam Valentin Bakfark - vonószenekari szimfónia (1978) illetve a már említett hegedűre és zongorára komponált Szonáta bartóki motívumokra (1980).

A szépség őrülete

Terényi Ede kutatásai szerint a zeneszerzői életutaknak van egy általános belső lüktetése, amely szerint három korszakra bontható a szerencsés életkort megélt komponisták életműve. Az első három évtized az asszimiláció periódusa: az anyaggyűjtés és a feldolgozás ideje. Ez mint láttuk Terényi esetében a Bartókhoz, Debussyhez, Webernhez való viszonyulást jelentette. A második szakaszt az önálló nyelv kialakítására tett kísérletek jellemzik, és ez az alkotók harmincadik és  ötvenedik életéve közötti időszak. Terényi esetében ez egyrészt a népdalokra való teljes újszerű rálátásban nyilvánult meg, illetve a grafikus írásmódban. Az ötvenedik életév utáni korszakban kezdődik meg a letisztulás, amely esetenként zsákutcákat, megtorpanásokat is eredményezhet, de elérhető egy klasszicizáló kikristályosodás is.

Terényi a letisztulási korszakának első évtizedét a „Szépség őrülete"-ként jellemezte. Zenetörténeti kutatásainak, zenei nyelvfordulatainak és a korszerű historikus előadásmódnak köszönhetően a zeneszerző egy sor újbarokk művet alkotott meg. A legjellegzetesebben ez a stílusirány tizenkét concertot tartalmazó ciklusában, a Vivaldiana-ban ismerszik meg. E sorozatban szólóhangszerek concertálnak vonósokkal és ütősökkel. Az ütőhangszerek ebben a korszakban kiemelkedő szerepre tesznek szert, kizárólag ütőkre írt kamaradarabot komponál, pl. Swinging Suite – Tahiti (1985), For Four – Hommage to America (1986), Hommage a Satie (1988).

A nemzetközi trendekkel ismét párbeszédbe lép a szerző így, Steve Reich, John Cage és Nicholas Harnoncourt irányzataira is reagál. A repetitív és minimalista stílus érhető tetten például a Swing Suite-ben. Harnoncourt-tal Európában teret hódító historizmus pedig megnyitja az utat Terényi újbarokk concertói előtt. Ezekben a művekben a harmonizálás konszonánssá válik, ha nem is barokk értelemben. Szintén jelentős változás, hogy az alkotó visszatér az egységes ütemnemekhez, s így teremt a korábbiakhoz képest egységes nagy felületeket (pl. a világhálón is hallgatható Baroque rapsody – Hommage a Bach csellóverseny, 1984).

„Édes hazámnak akarok szolgálni"

Végül a kilencvenes évtized óta Terényi Ede tudatosan fordult a régi erdélyi hagyományok felé. Ismét előtérbe került a népzene, de a régi zenei lejegyzések is. Kiemelkedik a régi szerzők-lejegyzők közül is az oláh származású Kájoni János, aki a Gyergyószárhelyt levő kolostorban rótta kódexében az akkori magyar dalokat, táncokat, dallamokat. Kájonihoz köthető Domokos Pál Péter egyik kutatói időszaka is, aki az eredményeket egy Kájonitól vett idézet alatt szervezte kötetbe: „Édes hazámnak akarok szolgálni." Terényinél is megfigyelhető ez az újfajta  befeléfigyelő magatartás. Igaz, korábban is tett már érdemi gesztusokat Bakfark és Tinódi felé, ezúttal önmaga klasszicizálja az erdélyi héroszokat, eposzokat – és hétköznapokat.

Életműve egyik csúcspontja az Erdélyi várak legendája (1994) című öttételes szimfónia, amelyet a Magyar Rádiózenekar felkérésére írt. Az 1980-as évtizedben jelentkezik kísérletező hangú és egyben formailag klasszicizáló szimfóniákkal (Tér és fény, 1988; Hegyek, Erdők, Álmok, 1988; Hofgreff-szimfónia, 1989). Az 1994-es szimfónia esszenciális összegzése minden korábbi tapasztalatának és eredményének. Bartók Concerto-ját írta benne újra Terényi a legkorszerűbb nagyzenekari nyelven. Az újbarokk tendenciák éppenúgy összeérnek benne, mint az ütőhangszerek iránti lelkesedettség, az erdélyi írásbeli hagyományok ugyanúgy hangot kapnak benne, mint a bartóki és népzenei gyökerek. Témakörében ezt követi majd a vonószenekari ikerszimfónia: az Erdélyi kódex (1998) és a Cantus hungaricus (1998), amelyeket budapesti felkérésekre írt. Két nagyszabású szimfonikus orgonaversenye is idetartozik, a Requiem (az 1956-os áldozatok emlékére, 2000), illetve a Fadrusz (Fadrusz János emlékre, 2001) írt művek.

Kájonihoz köthető az 1990-es évtizedben kicsúcsosodó egyházzenei sorozat, így például a Te Deum (1990), Missa in A (1991), Stabat mater (1999) vagy a szakrális mesterműve, a Krisztus hét szava a keresztfán (1991). A Miseparafrázisok a XVII. századi Erdélyből (1993) pedig egyértelmű főhajtás Kájoni előtt, hiszen az általa gyűjtött témákat rendezi el öt misetételbe. Ezekben a darabokban immár jól tetten érhető a legkiforrottabb Terényi-stílus. Egyik legalaposabb elemzője, Gabriella Coca mutatta ki, hogy Terényi a dallamokat vízszintes és függőleges átalakításban szólaltatja meg, s szívesen alkalmazza a kulcs-scordatura, ritmus-scordaturána és a harmóniafúzió eszközeit. A laikus közönség számára elsődlegesen viszont az tűnik fel, hogy a gyakori az orgona-ütők ötvözése a régi egyházi dallamok nyomán.

Az életmű utolsó húsz évében kiemelkedő szerep jut újra az énekszónak. 1995-ben írja első monooperáját egy szál énekesre és minimális kísérettel. Ma már kilenc monooperában énekelte el az egyetemes világirodalom legjelentősebb alkotásait, így megzenésítette a Mahábháratát, az Isteni színjátékot, Odüsszeusz kalandjait, a Kalevalát vagy éppen a Faustot. Új műfajának sűrűsége és erős érzelmi telítettsége lehetővé teszi a kifejezetten intenzív kifejezésmódot. Ezen darabok kapcsán erősödött fel az egész életművet párhuzamosan végigkísérő grafikák jelenléte is. Önálló grafikai kötete is megjelent Dantesca címmel.

Összegzés

Terényi Ede az erdélyi szerzők között az egyik legjátszottabb mester. 2015-ig harminckilenc szerzői lemeze jelent meg, s ezek között csupán egy a Hungarotonnál, a többi romániai kiadóknál. Kottái szintén bukaresti és kolozsvári kiadók adták ki. Szakmai sikerei mellett még fontosabbak számára barátságai alkotótársakkal és volt tanítványokkal. E sorból is kiemelkedik Terényi Ede és Balassa Sándor legendás barátsága, amelynek szép példája a Balassa-duók című hegedűkettős sorozat.

Nem véletlen, hogy elméleti életművének összegzését barátjáról, Balassa Sándorról írt két monográfiájában végezte el. Az alkotásról Terényi így vallott: „A szó szoros értelmében, leírom azokat a jeleket, amelyek a tudatomban megjelennek, lehetnek azok hangok – legtöbb esetben azok –, lehetnek betűk, vagy lehetnek rajzok, amelyekkel kifejezem magamat, gondolataimat és a zenémet. Amikor írok valamit, teljesen megszűnik a külvilág számomra."

Megannyi mesterrel és stílussal párbeszédre lépett, és így hozta létre legkésőbb a kilencvenes évtizedre saját önálló egyedi nyelvezetét. Példaképeiről így vallott: „A rokonaim között … olyanok vannak, mint Vivaldi, Bartók, Muszorgszkij, Debussy és esetleg még két-három oldalági rokonom, mint Domenico Scarlatti, Sztravinszkij..." A nyilatkozatban nemcsak Mozartra utal távolállóként, hanem Johann Sebastian Bachra is. Az olasz barokk, az orosz romantika és annak folytatása az orosz expresszionizmus, a francia impresszionizmus elemi recepcióját ismerte fel Terényi önnön életművében, a megkerülhetetlen Bartóké mellett. Magunk hozzátehetjük ehhez a sorhoz a dzsesszt és a népzenét is.

Összegezve azt látjuk, hogy Terényi hatalmas és súlyos életművet halmozott fel. Zeneileg független a magyarországi iskoláktól, ugyanakkor a helyi és a nemzetközi irányzatokkal állandó párbeszédben állt.

[2015]