Péter Zsolt: A végzet hatalma avagy a „legmimibb Mimi" – Tokody Ilona

Annak ellenére, hogy hangja, alkata főként a lírai szoprán szerepekre predesztinálta, 1977-ben az Operaház ösztöndíjasaként első főszerepként az erőteljes drámai töltéssel bíró Anyát osztotta rá a Mikó András rendező Durkó Zsolt Mózes című zenedrámájának ősbemutatóján.[1] Az előadás érdekessége, hogy „váltótársa" Sass Sylvia, akivel 1972-ben a Kodály énekverseny első díján is osztozott. A kritikusok egyöntetű véleménye szerint a második szereposztás felfedezettje Tokody Ilona volt. „Szép frazeálása, tiszta szövege, átélt játéka kellő súlyt, jelentőséget kölcsönzött a szerepnek."[2] Pályájának kezdetén még két magyar kortárs opera – Balassa Sándor Az ajtón kívül című operájában a Leány, valamint Petrovics Emil Bűn és bűnhődésének tévé- és hanglemezfelvételén Szonja – szoprán szerepét formálhatta meg, mégpedig rendkívüli légkörteremtő tehetséggel.[3]

Nem sokáig váratott magára az áhított klasszikus lírai szerep sem. Alig egy hónappal a Durkó-bemutató után új beállóként már ő alakította Liut Puccini Turandot című operájában. Ezzel – Kertész Iván megfogalmazásával élve – „megtalálta a maga művészi profilját", amelyben a drámai karakter éppúgy megtalálható, mint a lírai. A kritikus szerint „Puccini finom, esendő nőalakjai, Manon, Mimi, Cso-cso-szán, Lauretta, Liu lesznek, azok, akiknek figuráját magára öltve tudja majd legjobban kibontakoztatni énekesi-színészi képességeit. Karcsú lírai szopránját kiművelt énektechnikával kezeli, a gyengéd líraiságtól az erőteljes drámaiságig sok árnyalatot foglal magába kifejezési skálája."[4] A jóslat beteljesült, mert a Tokody Ilona a felsorolt szerepek mindegyikét eljátszotta. A következő évben már Laurettát, a Gianni Schicchi hősnőjét alakította az Erkel Színházban, szép sikerrel. Pályájának egyik legmeghatározóbb Puccini-hősnője, Mimi azonban Bécshez kötődik, hiszen elsőként a Staatsoperben kapta meg a szerepet. A sors iróniája folytán – pontosabban Giuseppe Patanè előrelátásának köszönhetően –, mégis Budapesten állt színpadra Mimiként először: 1979. január 19-én. A Staatsoper karmestere ugyanis inkább vállalta a budapesti próbákat és a vezénylést ingyen, csakhogy a fiatal énekesnő már kellő rutinnal debütálhasson a bécsi operában. Az alapos felkészülés minden várakozást felül múlt. „Mély és őszinte érzések rengetegje tör föl az inkább drámai, mint szopránhangból, tisztaság és igazság. Úgy érezni, semmit sem »csinál«: minden akkor és ott születik benne, és ömlik ki belőle. És az érzelemgazdagságban sehol egy csöppnyi túlzás. A feszültség egyre fokozódik, s ez a Mimi úgy búcsúzik az élettől, szerelemtől, hogy tragédiája nemcsak könnyekig megráz, de: föl is old. Az igazi művészet katartikus erejével" – írta a Film, Színház, Muzsika.[5] Választékos ízlését, „ösztönösségnek és tudatosságnak ideális egységét" dicsérte Kertész Iván a Magyar Nemzetben.[6] Abody Béla az Új Tükörben idehaza „a legjobb Mimi"-ként üdvözölte: „Nagy hangja óriási aranytartalékot őriz; voltaképpen egy »békebeli« drámai szoprán ölelkezik átszellemült, sosem gépies technikával kiügyeskedett pianínóinak gazdagságával."[7] A bécsi vendégszereplésre 1979. szeptember 26-án került sor, nem kevesebb sikerrel. Ezután még tizenhárom alkalommal énekelte Mimi szerepét Franco Zeffirelli rendezésében, ebből két alkalommal José Carreras partnereként.[8] A sikeres bécsi bemutatkozás után Egon Seefehlner a Staatoper igazgatójának szerepajánlatai közül Jacques Fromental Halévy A zsidónő című operájának Racheljét választotta. Ebben az előadásban találkozott először a világhírű tenorral, aki nemcsak mint professzionális partner, hanem mint barát is sokat tett azért, hogy fiatal kolléganője a nemzetközi mezőnyben is megmérettethessen. 1984. január 26-án már a londoni Covent Garden Bohémélet-bemutatójára együtt szerződtek.[9] Ugyanitt három évvel később, 1987. június 6-án Placido Domingo a partnere, néhány hónappal később, augusztus 25-én pedig Luciano Pavarotti oldalán énekelte Mimi szerepét – egy jubileumi előadás, a századik Bohémélet alkalmából – a Buenos Aires-i Teatro Colón színpadán.[10] A Délmagyaroszág hasábjain Keczer Gabriellának a következőképpen nyilatkozott a három tenorról: „Úgy érzem, a »legmimibb Mimi« Carreras partnerekén voltam, mert számomra ő az igazi Rodolf. Mellette érzem a legbensőségesebbnek, a legelesettebbnek az általam alakított figurát. Pavarottiból az olasz táj vidámsága, napsugara árad, pajkos humora áthatja az egész előadást. Mellette tudok leginkább koncentrálni az éneklés technikájára. Placido Domingo számomra leginkább Otello. Minden hangot olyan szenvedéllyel él meg, hogy mellette az én alakításom is sokkal drámaibb."[11] Előfordult azonban, hogy megfelelő partnerek híján az egész mű súlya rá hárult. 1993-ban az Operaház karácsonyi előadásán a vendég tenor berekedt, egyedül az ő harmadik felvonásbeli áriája mentette meg az előadást, amelyet Fáy Miklós a következőképpen ecsetelt az Élet és Irodalomban: „Halkan, egészen egyszerűen, keresetlenül, és súlyos volt, mély és fájdalmas, szomorúsággal, érzelemmel, jelentéssel teli. A végén egy szelíden, egyenletesen, halkan, de hosszan kitartott hang, elindult fölfelé, és betöltötte a házat, a harmadik emelet utolsó soráig."[12] Ekkor a mennydörgésszerűen összecsapódó sok tenyér az évad legszebb három percét ünnepelte az Operában. Tokody Ilona a világ legnagyobb operaházaiban alakította Mimit szerte a világban; nemcsak Bécs, de az Egyesült Államok közönsége is ebben a szerepében láthatta először a San Francisco-i War Memorial Opera House színpadán, 1983 nyarán.

A következő Puccini-hősnővel az Angelica nővérrel pedig előbb a Staatsoperben debütált, és csak néhány hónappal később, 1980. október 19-én lépett színpadra az Erkel Színház Puccini Triptichon-bemutatójában[13]. A kritikák egyöntetűen az érett operaművész kategóriába sorolták, aki „biztos érzékkel, nagy hangsúly-teremtő képességével találta meg sorsa mondanivalóját."[14] Alakítását Albert István összegzi a legpontosabban: „Melódia-érzékenysége, bensőséges lírája, a látomásjelenet elragadtatott, extatikus pillanataiban drámai kifejezőereje egyazon magasfokú művészi megfogalmazásban jut érvényre."[15] A Hungaroton 1983-ban megjelentett Sour Angelica LP lemezén ugyancsak ő énekelte a címszerepet Lamberto Gardelli vezényletével.

A Pillangókisaszony története Puccini többi szerzeményéhez kepést meglehetősen vékonyszálú, fordulatokban szegényes. A zeneszerző éppen ezért Cso-cso-szán áriáiban érzékelteti intenzíven a szenvedélyek váltakozását, A szerep hangilag és figurateremtésben egyaránt nagy erőpróba az énekesek számára. Tokody Ilona tudatosságáról tanúskodik, hogy néhány évvel korábban a prágai opera felkérését visszautasította. Ugyanis Cso-cso-szán után alig negyvennyolc órával már Mimit kellett volna énekelnie. A fiatal művész azonban nagyon korán magáévá tette tapasztalt kollégája, Melis György elvét: „Minél kevesebbet énekelsz, annál tovább énekelsz!" A japán gésa szerepében végül először a Staatsoperben lépett fel 1982. november 3-án, az Erkel Színházban pedig egy évvel később, 1983. október 22-én. Várnai Péter a Magyar Hírlapban nehezményezte ugyan a lírai szoprán drámai „elsötétítését", de az alakítás tökéletes kidolgozottságát elismerte.[16] Albert István viszont éppen a drámai hangsúlyok hitelességére hívta fel a figyelmet a Film, Színház, Muzsikában: a „Pillangókisasszony portréja töretlen vonalrajzú, árnyalatgazdag, belső emóciókból fakadó, megindító."[17] Lózsy János a Népszavában ugyancsak „a hangzás és kifejezés" egyensúlyát támasztotta alá: nemcsak „hangjának fénye, tisztasága, áradó szépsége Cso-cso-száné, de „ahogyan végigjárja a kis gésa örömmel, szépséggel, s még több megpróbáltatással teli útját – mélységesen emberi".[18]

Az 1985-ös operaházi felújításban Manon Lescaut címszerepét viszont az addig alakított Puccin-hősnőktől eltérő művészi megfogalmazásban közelítette meg, amelyet Fodor Géza a Muzsika kritikusa a következőképpen magyaráz. „A Pillangókisasszonyban az énekesnő például még érezhetően nem szívesen vállalta, hogy hősnője akár csak egy pillanatra is kevéssé rokonszenvesnek lássék, és nemigen »ment bele« azokba a cselekménymozzanatokba, amikor Butterfly – kétségbeesett önvédelmi mechanizmus eredményeként – sötét és vad indulattal, igazságtalan vagy aránytalan dühvel támad rá valakire. […] Most Manon figurája esetében olyan éles elemzéssel és olyan messzire megy el az alak emberileg-erkölcsileg problematikus vonásainak, olykor egyenesen ellenszenves vonásainak feltárásában és vállalásában, hogy a művészi szemléletmód lényeges éréséről beszélhetünk. Nem biztos, hogy éppen Manon figurája esetében ez a szerep rejtvényének legszerencsésebb megfejtési módja, de mégiscsak ez a szerep bizonyult termékeny alkalomnak, hogy Tokody Ilona előrelépjen a komplexebb és könyörtelenebb emberábrázolás irányába."[19] Méltó partnere Kelen Péter Des Griuex lovag szerepében. „Ők ketten nem ide, a hétköznapi sivatagba valók, felborítják a rendet, három felvonáson át eltüntetik környezetüket, kétszereplőssé degradálják Puccinit, hogy a negyedikben legálisan is magukra maradhassanak. Ez tényleg rendkívüli – összegezte a látottakat Koltai Tamás, a Színház kritikusa."[20]

Számos szakmabeli fenntartással fogadta, miként lesz egy Laurettából Tosca, azonban rácáfolt erre az időközben eltelt tíz év és az a magas művészi színvonal, ahol megszűnik a szerep-, illetve hangfaj-skatulya. 1988-ban, az Erkel Színházban Tokody Ilona már vállalhatta Toscát. Nagy Viktor egyik első rendezésének nem volt erőssége a kritikusok által oly sokszor emlegetett „koncepció", ezért az operaénekes többnyire a maga eszközeire támaszkodott: lényéből és szándékából fakadóan modern Toscát alakított. „Egy mai színésznőt játszott el a történelemben sajnos túlontúl gyakran ismétlődő s ezért időtlennek is felfogható szituációban" – fogalmazta meg Batta András a Muzsikában.[21] S hogy mennyire sikerült ez a sajátos szerepfelfogás, azt Albert István méltatása érzékeltette leginkább a Film, Színház, Muzsikában: „Tokody Ilona mindenképpen az, európai rangú Tosca. Affektusa, mélyről fakadó, őszinte érzelmi megnyilatkozásai alkalmasak rá, hogy teljes és érvényes portrét nyújtson a figuráról. Szerelem, érzéki vágy, meg nem törhető hűség ötvöződik énekében-alakításában, gesztusai hitelesek, lényéből odaadó asszonyiság és méltóság sugárzik, előadásában immár az itt elengedhetetlen sötétebb tónusok is megszólalnak."[22]

Puccini mellett azonban egy legalább akkora jelentőséggel bíró zeneszerző, Giuseppe Verdi hősnői pecsételték meg pályáját. Az első Verdi szerep éppen A végzet hatalmának Leonórája, amelyet nem véletlenül tartották az egyik legkiforrtabb, s legszebb alakításának, az érintettet s beleértve. Jánosi Ildikó interjújában fejtette ki a darabbal kapcsolatos gondolatait.

„Már a pályám elején megéreztem, hogy nekem Leonóra a sorsom, és az életem kulcsszerepe lesz. A végzet hatalma az igaz szerelem, a hűség és a hit legszebb zenei megfogalmazása. […] Leonóra a sok szenvedés után boldogan hal meg, mert megtisztulva távozhat a mennybe, s ott lelke egyesülhet szerelméével. Verdinél a halál spirituális – a testünk meghal, de a lelkünk tovább él. […] Az egész művön végigvonul a titokzatosság, a mágikusság, megközelíthetetlenség, és folyamatosan izgalomban tart ennek a zenedrámának és Leonóra figurájának a megfejtése. […] Hiszek abban, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy boldogságban élje le az életét, hanem hogy megélje és túlélje a szenvedést, ezáltal megtisztuljon, és ezzel példát mutasson. Azt szeretném, hogy aki megnézi az előadást, érezze meg a hit erejét, és hogy van túlvilág."[23]

1979. július 21-én ő volt a Szegedi Szabadtéri Játékok nyitóelőadásnak meglepetése. „A legnagyobb – s jogosan a legnagyobb – egyéni sikert épp a Szegedről elszármazott énekesnő, Tokody Ilona aratta terjedelmes szopránszerepében. A Leonóra kétarcú zenei szólam, nagyobb részben drámai súlyt követel, néhány mozzanatában azonban telítve van lírai árnyalatokkal. Az ifjú művésznő mindkét kívánalomnak magas fokon megfelelt, az első felvonás kettősében s a zárójelenetben igazi drámai légkört hozott a színpadra, s gyönyörű hangon, regiszterváltási problémák nélkül, mély belső átéléssel formálta meg a széles ívű H-dúr és a Pace, pace áriát" – írta a Albert István a Népszabadságban.[24] Rajk András a Népszavában ugyancsak elragadtatással nyugtázta: Tokody Ilona „a nemzetközi élvonalba sorolható."[25] Olyannyira igaznak bizonyult ez az állítás, hogy évekkel később Koppenhágában a legemlékezetesebb beugrása is ehhez az előadáshoz kötődik. „…a repülőgépről telefonon diktáltuk be a méreteimet, hogy az alakomra igazíthassák a jelmezt, a reptérről pedig egyenesen az operaházba vittek, ahová tíz perccel előadás előtt érkeztem meg" – idézte fel élményeit az énekes Réfi Zsuzsannának a Népszavában.[26] Az 1990. május 18-án tartott operaházi felújítás nehéz körülmények között született, a művészek külföldi elfoglaltságai miatt kevés volt a felkészülési idő, ami a kritikusok véleménye szerint meg is látszott Mikó András rendezésén. Lamberto Gardelli, Kelen Péter és Tokody Ilona azonban kárpótolta a kritikusakat és a közönséget minden rendezésbeli hiányosságért. Kertész Iván, aki a súlyos drámai szerepek vállalását vitatók táborához tartozott, ekképpen a számolt be élményéről a Magyar Nemzetben: „Ekkora átéléssel, ilyen muzikális dallamformálással, ennyire színes előadásmóddal ritkán lehet találkozni a budapesti operaszínpadokon, ilyen teljesítményre csak egy vérbeli művész képes."[27] „Egyetlen mozdulata többet ért, mint az egész rendezés"[28] – sommázta elismerését Fáy Miklós a Magyar Naplóban. Tíz évvel később, 2000 tavaszán, amikor ismét a magyar operajátszás nagy párosát láthatta a közönség, ugyancsak Fáy, piros betűs napként ünnepli visszatérésüket.[29] „Újra elkezdődik minden, ami jó volt, Tokody és Kelen, ahogy kapaszkodnak egymásba, ahogy a totális operai realitást megteremtik együtt, amelyben csak az ének az értelmes beszéd, csak a felfokozott lelkiállapot a normális."[30] Tudták ezt Olaszországban is, mert külföldi vendégként Tokody Ilona egyike azon keveseknek, akik Leonórát énekelhettek Verdi szülőhazájában.

1980. március 2-án az Aida címszerepérért a szokásosnál jobban meg kellett küzdenie, hiszen a drámai szoprán alsóbb regisztereiben is éppoly átütőnek kellett lennie, mint a lírai dallamívekben. Abody Béla szerint „hangja tökéletesen kiegyenlített, ha kellett: a legszebb magasságok vidékén röpdösött, győzte erővel, s »élő« pianókkal, emberszabású legatókkal, »testetlenül«, könnyen. Ő a jövő: Verdi szíve lüktet benne."[31] Azok a kritikusok, akik az elhangzottakkal ekkor még nem teljesen értettek egyet, hat évvel később, Placido Domingo Erkel színházi vendégszereplésének idején – Tokody Ilonát az előadás „prima donna"-jaként üdvözölték. Várnai Pétert idézzük a Magyar Hírlapból: „tökéletesen átélte, hozta a drámai figurát. Lírai hősnőt formált, s ez egyike a lehetőségeknek, sőt, ha a szerepet részeire bontjuk, több benne a líra, mint a dráma. Az előadás két csúcspontja, így a Nílus-parti szerelmi kettős és a záróduett lett, annyi átéléssel, forró erotikával, illetve extatikus víziós erővel, finomsággal, szépséggel, hogy csak egy kifejezés illik rá: világklasszis."[32] A Magyar Nemzet kritikusa úgyszintén arról számolt be, hogy „Tokody Ilona mindenkitt levett lábáról. Az összeszorított drámai hangzások, a fölidézhetetlen pianók, nem csoda, ha nemzetközi színpadok versengenek érte."[33]

Egy újabb Leonórával folytatódott a sor, ezúttal A trubadúr hősnőjét osztotta rá Mikó András a Margitszigeten, 1980 nyarán. A kritikák ezúttal is szuperlatívuszokban beszéltek alakításáról. Mindközül Fodor Lajos érzékeltette legpontosabban sikerének titkát: „Ahogyan megszólal, nyomban megfeledkezünk az időjárásról, mikrofonokról, megmerevedett játékról, minden addig józanul felmért részletről. Olyan titkokat tud és tár fel Verdi dallamaiból, amelyeket megtanulni ugyanúgy lehetetlen, mint elemezve elmesélni. Semmiféle hasonlattal sem érzékeltethető, amit produkál. Egyszerűen olyan szervezetté építi fel az egymáshoz viszonyuló hangok sorát, amilyennek azt Verdi megálmodhatta, s amely a hallgatók teljes érzelemvilágát megmozgatja. Általa vált az idei előadás rendkívülivé, lépett a művészi élmény felső kategóriájába. Amikor ő énekel, szebben cseng a zenekar és a partnerek hangja is, élővé válnak a műanyag kőfalak, s különös: a madarak alkonyati közbecsiripelése is hozzá igazodik. […] Eszményi Leonórát állított elénk – visszaadja hitünket a zenedráma műfajának érvényességében, a magyar énekművészetben, tehetségforrásunk kiapadhatatlanságában."[34]

Sikerszériájának újabb állomása a Simon Boccanegra, Genova patríciusainak és plebejusainak világa, amelyben Amelia Grinaldi szerepét énekelte. „Vokális teljesítménye, biztonsága, differenciáló-készsége imponáló. Az ő előadásában kellően érvényre jut minden zenei gesztus, a recitativóknak súlya van, a kantiléna elragad hajlékonyságával, bensőségével." – méltatta alakítását Albert István a Film, Színház, Muzsikában.[35] „Hol egy Callas, hol egy Tebaldi legszebb megszólalásait idézi elénk, varázsosan csengő hangján eszményein bontakoznak ki Verdi-dallamok teljes szépségükben" – írta Fodor Lajos az Esti Hírlapban.[36] Ebben a szerepben két évvel később a madridi Teatro de la Zarzuela-ban is fellépett, amely egyben első találkozása a címszerepet alakító Juan Ponssal, a neves baritonnal.

Sikerre ugyancsak elvitathatatlan volt az egyéniségével és hangi adottságaival szinte teljesen adekvát Valois Erzsébet szerepén.[37] Várnai Péter kritikája szerint „finom és választékos művészete – mert ezek énekesi portréjának legigazabb vonásai – otthonra talált ebben a szerepben: eszményien szép piano-frázisai és széles ívű legatói nagy élményt szereztek" a Don Carlos közönségének.[38]

Az Otello felújítására 1983-ban került sor. A zeneileg kissé „fásult" előadással „egyedül Tokody Ilona mindenen felülkerekedő tehetségének, elbűvölő hangjának, bámulatos technikájának, sugallatos erejű személyiségének és kifejező művészetének sikerült megbirkóznia" – közölte Fodor Lajos az Esti Hírlapban, majd hozzátette: „Szuverén uralkodónő volt a színpadon, a különben leglaposabb jelenetekben is, s még azt is sejtetni tudta, mire lenne képes, hogyan hatna egy jó előadásban."[39] Fodor Géza a Muzsika zenekritikusa, ugyancsak megerősítette a fentieket: „Tokodynál az alaphang szuggesztiója és a részletek pontos kidolgozása olyan harmóniában van, mintha az arányok megtalálása nem is jelentene művészi problémát. Desdemona az ő alakításában több mint tragikus hősnő, több mint drámai jellem – emberi mérték."[40] A berlini Deutsche Oper Otellója, azonban nemcsak „jó előadás" volt, hanem frenetikus. 1986. augusztus 27-én színháztörténeti rekordot döntött a német közönség, ugyanis másfél órán keresztül élvezhette a dübörgő tapsokat a két vendégművész: Placido Domingo és Tokody Ilona, akik itt énekeltek együtt először.

Az álarcosbál Amáliája és a Falstaff Alice Fordja zárja a Verdi-szerepkört. Az előbbit Fehér András „sokat bírált rendezésének" harmadik szereposztásban énekelhette „a tőle megszokott finom, érzékeny frazeálással" az Erkel Színházban, 1986. október 26-án.[41] Az utóbbit pedig a Magyar Televízió produkciójában 1985-ben, majd többek között a Wiener Staatsoper és a madridi Teatro de la Zarzuela színpadán a kilencvenes években.

José Carreras a következőket írja Tokody Ilonáról életrajzi könyvlben:

„Amikor 1986-ban Madridban, életemben először énekeltem Caniót, Leoncavallo Bajazzókjában, ideális partnert találtam Tokody Ilonában. Olyan döbbenetesen reagált (színpadi) dühömre, hogy jobban felhergelt. Számomra Tokody Ilona az egyik legideálisabb tolmácsolója a verista operaszerepeknek"[42]

Nem véletlen tehát, hogy pályája csúcsán a New York-i Metropolitan Operában is Nedda (Ruggero Leoncavallo: Bajazzók) szerepében mutatkozott be 1988. november 4-én. Ugyanitt egy hónappal később már Micaelaként lépett színpadra Georges Bizet Carmenjében nagy sikerrel. A sevillai parasztlány „metszet-finomságú" megformálást a Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége 1992, augusztus 13-án élvezhette Magyarországon.[43]

Budapesttől New York-ig megannyi „sztárpartner" mellett olyan neves hazai és külföldi rendezővel dolgozott együtt, mint Mikó András, Békés András, Franco Zeffirelli, Otto Schenk, Götz Friedrich, valamint kiváló karmesterekkel, mint Ferencsik János, Claudio Abbado, Giuseppe Sinopoli, Giuseppe Patané, Lamberto Gardelli. Tehetsége töretlen munkabírással párosult, ami bizonyítja, hogy a magyar mellett magyarul, németül, franciául, spanyolul, jiddisül, héberül, japánul, olaszul ezen belül nápolyi és szicíliai nyelvjárásban is megtanulta szerepeit. Az színházi feladatokon kívül oratóriumok, valamint dal- és áriaestek, koncertek rendszeres fellépőjeként járta a világot. Egyedül Japánban kilenc alkalommal szerepelt. Richard Strauss Guntramját pedig a New York-i Carnegie Hallban énekelhette először 1983-ban. Honoráriuma a mai napig gyakran szolgál jótékony célokat. Beteg gyermekek, szükséget szenvedő idős kollégák egyaránt számíthattak odaadására. Mindmáig emlékezetes közös mexikói koncertje Placido Domingóval, amelynek bevételét a hurrikán sújtotta lakosság megsegítésére ajánlottak fel 1989-ben. Egy művész nagyságának fokmérője sikerei mellett nemes lelkűsége, és Tokody Ilona ebből is jelesre vizsgázott

[2016]