Indulatmentes jelentések

Czakó Gáborral beszélget Csábi Domokos

Czakó Gábor többműfajú író: pályája indulásától írt regényt, drámát, novellát, mesét, szociog­ráfiát, szatírát, esszét, cikket, az irodalomban szokatlan módon szótárt, mitológiai regényt, sőt - korunkban, amely a kézzelfogható (és haszonná tehető) világon túl fekvő valóságról nem vesz tudomást - szentírási passzushoz vagy a Miatyánkhoz kapcsolódó elmélkedést és imát is. Első regénye, A szoba 1970-ben jelent meg a Magvetőnél, az 1978-ban megjelent Várkonyi krónika pedig a korában egyedüliként nevezhette 1956-ot annak, ami: forrada­lomnak. 1983-as Eufémia című szatirikus regénye egy olyan világot rajzolt meg, melyet egy nagy, közös hazugság tart működésben, ahol a valóságot még véletlenül sem nevez(het)i meg senki. Rémmesének nevezett szatíráiban 1988 óta (első kötet: Hetvenhét magyar rémmese - Banga Ferenccel) sorolja fel szűkebb, magyar világunk visszásságait. Esszéiben (A Teremtő mosolya - 1991, Mi a helyzet? - 1995, Világfasírt - 1995, Pannon krétakör - 2001), televíziós esszéiben (Beavatás, 1997-től, kötetekben 2000-től) és cikkeiben (Betátó-cikkek, 2002-2005) írja le az általa Gazdaságkornak nevezett jelenkori civilizáció működését, és veti össze a múlt egész(séges)ebben létezett korszakaival. írásaiban és közéleti megnyilatkozásaiban bevallottan keresztény szellemiséget képvisel. Legutóbbi regénye, a Tündérfalva 2006-ban jelent meg.

Írásaiban fel-felbukkan szülőföldjének gyü­mölcse, a decsi bor. Ez a visszafogott sejtetés erős kötődésre utal. Milyen emlékeket őriz szü­lőhelyéről, Decsről?

Decsen éltem tizennyolc éves koromig. Az­óta is rendszeresen hazajárok, bár már csak a bátyám, a felesége meg a menyük él ott. A család szétment mindenfelé. A gyermekkori élmények, benyomások kitörölhetetlenek. Az emberbe kicsi korában bevésődnek bizonyos ízek, illatok, tájak, amelyeket nem elemez okoskodva, csak egyszerűen olyan a jó krumplileves, olyan a jó halászlé, amilyen Decsen ké­szül. Decs, teszem hozzá, nagymúltú falu, 1401-ben említik először a templomát, amely református templomként szolgál ma is. Nincs kizárva, hogy egy honfoglaláskori falu, amely­nek népessége túlélte a hódoltság korát: itt a tö­rökök nem pusztították ki a lakosságot. Sárköz, ahol Decs fekszik, összefügg a kalocsai Sárköz­zel, mert a régi időkben a folyók nem választot­ták el a népességet, hanem éppenséggel össze­kötötték. A régi ember nem autózott, amihez betonút kell, erős híd és hasonlók, hanem első­sorban gyalog járt, esetleg lóval. A gyalogos ember ladikkal könnyen odament, ahova akart, és ez nem is haladt sokkal lassabban, mint ma, amikor hidakra vagyunk kényszerítve, és a hi­dakat pedig meg kell keresni, ha át akarunk kelni. A sárközi ember nem sietett, miért tette volna? Neki ez a vízi világ a természetes köze­ge volt, ahonnan egyébként a megélhetés egy részét is előteremtette. Andrásfalvy Bertalan írt nagy tanulmányt a sárközi fokgazdálkodás­ról, ami honfoglalás-kori előzményekre megy vissza. Az emberek régen jól ismerték a termé­szetet, és bölcsen használták gyümölcseit. Egy XVIII. századi feljegyzésben olvasható, amelyet a Decsen járt Peregrinus Ubaldus írt, hogy mi­lyen szörnyű hely Magyarország, és milyen borzalmasak, „bobrigától" ehetetlenek az étele­ik, „a boruk azonban jó". Szerintem Decsen ké­szül a legjobb vörösbor Magyarországon.

Ismeretes az életrajzából, hogy édesapja nem tért vissza a Don menti harcokból. Ez milyen következményekkel járt az ön életében?

Aki apa nélkül nőtt fel, az mind tapasz­talta ennek a helyzetnek bizonyos hátrányait. Viszont így megtapasztaltam egy olyan édes­anyát, aki haláláig szerelmesen várta vissza a férjét, mármint édesapánkat, és aki roppant életbátorsággal nevelte fel a két gyerekét. A bá­tyám négyéves volt, amikor apám elment, én pedig még meg sem születtem, tehát nem is lát­hattam őt. Másfelől meg örököltem számos legendát apámról, aki a maga idejében a leg­híresebb decsi ember volt.

Ez mit jelentett?

Amikor a családjával összeveszett és füg­getlenítette magát, nem maradt semmije, csak a sokféle rendkívüli tehetsége. Három mester- vizsgát tett le anélkül, hogy valamilyen ipart valaha tanult volna. Fényképész, műszerész és villanyszerelő okleveleket szerzett; akkoriban ezt meg lehetett tenni. Valaki bejelentkezett az ipartestületnél, ahol alaposan megmogyorózták, mert egyrészt féltek a konkurenciától, másrészt nem akartak beengedni kontárokat maguk közé. Ő ezeken a vizsgákon simán át­ment. Hihetetlenül életvidám ember volt, rend­kívül ötletes, szellemes. Decsen atlétikai szak­osztályt szervezett. Tudniillik ő volt Decsen a leventeoktató, és ezt a szerepét arra használ­ta, hogy az említett atlétacsapatot összehozza. Az egyletet DAC-nak, Decsi Atlétikai Clubnak hívták. A DAC szekérrel járt Bonyhádra, Bajá­ra, Tolnára, Szekszárdra, Paksra, ahol taroltak mindenféle atlétikai versenyszámokban. A fut­ballt megvetette apám. Magas, karcsú ember volt. Nehézatlétikában ért el sikereket, gerely­hajításban, diszkoszvetésben, súlylökésben még országos versenyeken is nyert érmeket. Egy­szer tizenhét-tizennyolc éves koromban bemen­tem a nagykocsmába, és amikor egy számom­ra ismeretlen ember megtudta, hogy kinek a fia vagyok, akkor kezet csókolt nekem. Életemben ekkor ért a legnagyobb megtiszteltetés: ez az érdemtelenül kapott kézcsók. Egyfelől tehát kí­sért a legendája, amely nagyon magas mércét állított elénk, a bátyám elé és elém is. Édes­anyánk szintén feltette a lécet, midőn feltalálta a fényképészetet. Szabályosan ugye, mert őt háziasszonynak, édesanyának nevelték - an­nak idején létezett ilyen hivatás: édesanyának lenni. Tudott ő mindent, amit egy édesanyá­nak tudnia kellett: mosni, főzni, kézimunkáz­ni, gyerekeit szeretni, gyerekeivel jól érezni ma­gát, foglalkozni velük, nem unni őket. Apám után megmaradt az iparengedély meg a fény­képészet szerszámai, és hát mit volt mit tenni, meg kellett élni. Korábban látta, hogyan fény- képezgetett apám: megpróbálta valamiképpen összehozni a műhelyt.

Volt-e köze az Ön művészeti érdeklődésének kialakulásához a decsi fényképészműhelynek?

Őszintén szólva utáltam a fényképészetet. Édesanyám engedte, hogy bizonyos fotókat megcsinálhassunk a saját zsebünkre, a bátyám és én. Ő nem ment el például a tornavizsgákra és nem hasalt le, hogy alulról fényképezze a magasugró gyerekeket. Akkoriban még léte­zett az év végi nyilvános tornavizsga. Külön­böző egyéb rendezvényekre is mi jártunk a bátyámmal, tehát a riportfotókat mi csináltuk, és ebből lett egy kis pénzünk. Ma is utálok fényképezkedni. Utazásaimról sem készítek ké­peket, próbálom inkább belül megőrizni az él­ményeimet.

 Az is ismeretes, hogy eredetileg szobrász akart lenni, ehhez képest mégis jogásznak ment...

Akkor két évre vitték el katonának az em­bert. Nem vagyok a katonaság ellen, bár apám, szegény, nagyon ráfázott a kardforgatásra. Ak­koriban csak egy helyre lehetett felvételizni. Kivételt képeztek a művészeti főiskolák, ame­lyek mellett lehetett máshova is jelentkezni. A jogi volt az az egyetem, ahova nem kellett tanulnom, így megúsztam a két hosszú évet a Néphadseregben.

 Később azért még próbálkozott azzal, hogy szobrász legyen?

Igen, igen. Mostanában is készítek pajkos szobrokat, kerti emlékműveket, könyvterveket.

Dolgozott Tökölön rabnevelőként. Hogyan került oda, és ennek volt-e valami következmé­nye az irodalmi munkásságában?

Amikor én a jogot végeztem, akkor négy­évi tanulás után fél év szakmai gyakorlat kö­vetkezett a hivatalosan kiírt állások valame­lyikében. Azután kellett benyújtani a szakdol­gozatot, és lehetett menni államvizsgára. Az állásokat tanulmányi eredmény szerint osztot­ták el; elvileg a legjobbak kezdték, és a leg­gyengébbek fejezték be. Na, most engem az utolsók között hívtak be, noha elég jó tanuló voltam. Mondta is az egyik főember, hogy meg is érdemlem. Majd elmondom, hogy miért. A lényeg az, hogy a végére elfogytak a jobb ál­lások, és maradtak a rosszabbak, többek közt a fiatalkorúak tököli rabneveldéje. Némi töp­rengés után elvállaltam, már csak azért is, mert jártam a helyszínen egy barátommal, aki ide akart menni. De aztán végül ő kapott job­bat. Miért kerültem a sor végére? Akkoriban az egyetemen én szerkesztettem a faliújságot, amelyen például április negyedikét nem ünne­peltük meg, vagy viccek jelentek meg a tanul­mányi osztály munkatársairól meg a tanárok­ról. Olyan típusú viccek, hogy például a diák áll professzora előtt. Professzor úr, én erről meg erről a kérdésről szeretnék dolgozatot írni. Azt mondja a professzor, rendben van, akkor olvassa el ezt a polcot a radiátortól az adjunk­tus úrig. Továbbá szerveztem egy vitakört, ahol különféle, akkoriban fontos társadalmi kérdé­sekről vitatkoztunk. A vitakör pajkos alapsza­bálya kimondta, hogy az alapító tagokat karos­szék illeti meg. Ez egyszerűen abból adódott, hogy a vitaestek helyszínén, az egyetem KISZ- szobájában találtak menedéket a jobb helyről kidobott, de egyébként nagyon szép karosszé­kek. Gondolom, kicserélték a dékáni hivatal­ban a régi nemes bútorokat modern ócskára. Mi épp annyian alapítottuk a vitakört, ahány szék volt. No, egyszer eljött a párttitkár, és én megkértem, hogy szíveskedjék átülni egy má­sik székbe, mert sajnos így rendeli az alapsza­bály. Igazából nem voltak ezek különösebben lázító dolgok. Igazi botrány a drámáim körül tört ki: ekkoriban írtam az elsőket. Az elsőt hétszer tiltották be. Ennek Simon volt a címe. A Disznójátékot is akkor írtam, de azt csak a barátaimnak mertem megmutatni. A Simon arról szólt, hogy egy fiút megölnek, és a kedve­se a holtteste mellett sírdogál. Aztán a fiú el­kezd a lánnyal beszélni, és azt mondja neki: csak akkor tudnak megölni, hogyha félsz. Ha nem félsz, nem tudnak megölni, mert a hit legyőzi a halált. Jönnek a gyilkosok, a lány elkezd menekülni, ám akárhogy szalad, min­dig visszajut a holttesthez. Végül elkövetkezik a nagy belső szembenézés, és hiába szúrják le a lányt, nem hal meg. A gyilkolásban járatos kulturális és politikai hatóságok nyilván elle­nezték, hogy efféle titkok kiszivárogjanak. Há­rom egyetemi színtársulat is próbálta bemutat­ni, három helyszínen, egyik-másik több ízben is. Ezzel kezdődött irodalmi pályafutásom, ezzel a hétszeres betiltással.

Mi fogatott tollat Önnel?

Fogalmam sincs. Lényegében mindaz, amit elmondtam, tehát azok az abszurdumok, ame­lyek az életünket kitöltötték. Az, hogy élünk egy szocialista társadalomban, amelyben sem­mi nem igaz. Hogyha valaki közösséget próbál alakítani, abban a pillanatban fejbevágják. Gyakorlatilag a totális hazugság, amely egyébként azóta sem múlt el, kényszerített gondolkodásra. Akkoriban még elsősorban szobrásznak gondol­tam magamat, de ez lassan elmúlt, és a szobrá­szat egyre inkább átadta helyét az irodalomnak. Különben persze a formakészség szempontjá­ból is mindegy, hogy az ember mit csinál, mert a forma iránti érzéke így is, úgy is fejlődik - vagy satnyul. Tehát jót tesz az írónak, hogyha mintáz, vagy rajzol; és a rajzolónak is, hogyha ír.

Mint Nagy László...

Nagy László is; vagy Jókai Mór egészen ki­válóan rajzolt és mintázgatott. Kondor Béla nemcsak kitűnő festő, hanem jeles misztikus költő is volt.

 Kiknek mutatta meg először az írásait?

 A barátaimnak.

 És kik segítették ahhoz, hogy az írásai nyil­vánossághoz jussanak?

Sokat köszönhetek Somogyi Tóth Sándor­nak, aki akkor a Kortárs prózaszerkesztője volt. Somogyi Tóth Sándor egyrészt maga is kitűnő író volt, másrészt csodálatos szerkesztő. Ma nem nagyon találkozni ezzel a szerkesztőtípus­sal. Roppant alaposan elolvasta a szerző mun­káját, és szenvedélyesen kutatta a tehetséges, a saját magánál tehetségesebb embereket, és mindent megtett, hogy kibontakozzanak. Volt érzéke hozzá, hogy beleélje magát egy másik ember lelkivilágába. Nagyon sok író neki kö­szönhette indulását, többek között Simonffy András, Hajnóczy Péter vagy Marosi Gyula. Sanyi a névelőkig lemenően, aprólékosan mérlegelt. Hogyha pedig valaki olyan írást hozott, amely nagyon távol állt az ő világától, akkor nem azt mondta, hogy ez hülyeség, hanem azt, hogy ez nem az én asztalom. Vidd máshova, én nem merek ehhez hozzászólni. Ugyanakkor roppant nagy szeretettel, de hihetetlenül kemé­nyen bánt az emberrel. Semmilyen esztétikai engedményt nem tett. Nagyon szerettem, és nagyon nagyra becsültem a munkáját. 0 kö­zölte első novellámat, a Postáskisasszonyt, ami azonnal be is került a Körképbe, az év novellái közé. Többek közt neki köszönhetem, hogy szociográfiára adtam a fejem. Bizonyos kérdé­sekről esszéket próbáltam írni, ám figyelmez­tetett, hogy ezt nem lehet, mert abban a pilla­natban lecsapják a fejedet. írjál szociográfiát, mert hogyha végzel egy kutatást, ahol, mond­juk, háromszázötven ember állítja azt, amit mindenki tud, például hogy rendszeresen igénybe vesz korrupciót, mert különben nem tudna megélni, és csak nyolcán mondják azt, hogy nem, akkor írhatsz arról, hogy Magyar- országon van korrupció. így jelent meg az Indulatos jelentések című könyvem 1973-ban. A mai olvasó nem ismeri már annak a kornak a szellemét. Az első szociográfiám az albérlők­ről szólt, és a Kortársban jelent meg először - 1966-ban, ha jól emlékszem. Nos, akkor titkol­ták az albérlők és ágyrajárók számát. Mert a szocializmussal nem fért össze, hogy léteznek szegények, márpedig akinek nincsen lakása az szegény. Erről nem is lehetett vitát nyitni. Egy kedves barátomnak a felesége, aki akkor az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, lop­ta el az adatokat a minisztériumból élete koc­káztatásával. Vagy a korrupció. A korrupció a szocializmustól – így hirdették – éppoly ide­gen, mint a nyomor; miközben mindenki tud­ta, hogy egy hálózat szövi át a társadalmat, amelyet úgy hívtunk, hogy szocialista össze­köttetési rendszer, és ki-ki a hálózatban elfog­lalt helye szerint jutott hozzá a hiánygazdálko­dás következtében visszatartott javakhoz és szolgáltatásokhoz. Erről írni a hatvanas évek­ben csak ebben a formában volt lehetséges.

Lett-e ezeknek az írásoknak negatív követ­kezményük?

Szerintem nincsenek negatív következmé­nyek: minden tapasztalat érték. Mondjuk, na­gyon érdekes volt, hogy a korrupcióról szóló tanulmányomat (címe: Mennyiért őrzik ma­napság Krisztus koporsóját?) a Valóság rendel­te meg, de aztán nem merte lehozni. A könyv megjelenése után azonban felhívott az egyik szerkesztő, hogy fantasztikus a könyved, feltétlenül akarunk írni róla, küldd el, mert a bol­tokból elkapkodták. Elküldtem, mire iszonyatosan leteremtették a könyvet, hogy micsoda tudománytalan, és effélék. Természetesen a szo­ciográfia nem tudományos műfaj, hanem iro­dalmi, amely bizonyos tapasztalatsorra támasz­kodik. Olyan elsöprő tények voltak az emberek tapasztalatában, amelyekkel nem lehetett vi­tatkozni. A „tudományos" felmérés sem hozott volna lényegesen eltérő eredményeket. Ha már itt tartunk: a Kádár-kor kultúrpolitikájának egyik eleme volt a szelepelés. Némely lapok és szerzők megírhattak-kimondhattak ezt-azt. Pél­dául a Valóságban (húszezer olvasó) lehetett tudományosan értekezni a tanácsköztársaság némely túlkapásáról, az ÉS-ben (százezer olva­só) lehetett értelmiségiesen vitatkozni a szocia­lista ember és a hűtőszekrény viszonyáról, Hofi a tévénéző milliók előtt szóvá tehetett ezt-azt – hogy a nép lássa, lám, ez is, az is kimonda­tott, minek többet pofázni? Az Indulatos jelentések nem állt meg a fridzsider-szocializmusnál, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a rendszert, _s mutatta ki, hogy teljes szellemi, erkölcsi és anyagi csőd. Számtalanszor fejbevertek ezért – azért, eleinte fájt egy-egy ilyen támadás, de az­tán rájöttem: ez bizonysága annak, hogy jó úton járok. Gyakori volt egy átok annak idején: „Dicsérjen meg téged E. Fehér Pál!" Az ember tudta, mit ér, hogyha „ezek" dicsérik vagy szidják.

 Nyilvánvalóan ilyen tapasztalatok alapoz­ták meg az 1983-as Eufémiáí is, amely pontosan erről a hazudott álvilágról szól.

Ez a regény valójában idézetgyűjtemény - a fontos elvtársi megnyilatkozásoknak meg pártdokumentációknak az összlete. Akad ben­ne szöveg a Népszabadságból, a Magyar Rendőrből, a Munkásőr újságból és hasonlókból. Né­hol csak egy-egy szó cserélődött ki a monda­tokban, vagy a mondat, a kulcsszó helyeződött át másik összefüggésbe. Például: „a sarkon ide­iglenesen összeomlott egy lakóház". Nagy árat fizettem ezért a könyvért, legkevésbé a bosszú­szomjas támadások miatt. A hónapokon át tar­tó Népszabadság-, párthatározat- és Magyar Rendőr-olvasás hosszú időre megbénította a tol­lamat és a nyelvemet. Hogy elvtársias képza­varral szóljak: „az idő kereke ismétli önmagát": például a 2006-os kormányprogram helyet kö­vetel magának az Eufémiábán. Az Eufémia te­hát tökéletesen aktuális, mert ma is ugyanaz a hazugságnyelv veri szét a társadalmat, amely akkoriban uralkodott. Rövid ideig úgy látszott, hogy meg fog szűnni. De aztán mégsem szűnt meg.

Czakó Gábor nevét legtöbben az 1997 decem­berében indult Beavatás című televíziós esszéso­rozatból ismerik. Mi vesz rá egy magyar írót arra, hogy tévékamera elé álljon?

Világéletemben rengeteget álltam tévéka­merák, rádiómikrofonok meg tüntető tömegek előtt. Amíg a Rádióban előfordulhattam, meg­számlálhatatlanul sok interjút adtam. Nagyon sokat foglalkoztam tanítással, bár nem vagyok pedagógus, de 1973-tól kezdve sok éven át részt vettem az olvasótábor-mozgalomban, amely amolyan népfőiskola-szerűség volt a kor csökött lehetőségei között. Nagyon nagy erőkkel dolgozott egy eléggé jól felkészült, kitűnő művészekből, tudósokból, írókból álló csapat azon, hogy gondolkodni tanítson fiatal embereket. Később, amikor az Igent alapítottuk 1989-ben, rögtön kiderült, hogy nincsenek katolikus új­ságírók, ilyenek nem képződhettek; persze re­formátusok sem. Nosza, indítottunk egy kato­likus újságíró-tanfolyamot, amelyre minden­féle egyéb vallású fiatalok is jöttek. Éveken át folyamatosan tanítottam, és természetesen tan­díj nélkül. Amikor a Duna Tv-hez kerültem, akkor gondoltam a folytatásra. Sára Sándor ennek híve és támogatója lett. Sokat köszönhe­tek a Duna Tv akkori vezetésének. Amennyire lehetett, annyira kikupáltak, hogy a saját mo­doromat, arcomat teljes egészében megtartva elmondhassam azt, amit gondolok. Lugossy Laciék nem akartak showmant csinálni belő­lem: azt mondták, hogy csak gondolkozzál szépen, nyugodtan, hangosan a kamera előtt. Persze egy géppel nem lehet beszélgetni, ezért a feleségem mindig ott áll a kamera mögött: hozzá beszélek, s ha valamit nem ért, rögtön szóvá teszi. Abban az időben a Duna Tv vezeté­se minden műsort megnézett, és beszélgetett róla az alkotókkal, többször is, rendszeresen. Vagy négyszemközt, vagy akár a folyosón összeakadva váltottunk pár mondatot.

Már a műsor címe Hamvas Béla egyik köz­ponti fogalmára, a beavatásra utal vissza. Ho­gyan került Hamvas Béla közelébe? Gondola­taik egyirányúsága miatt ugyanis úgy látszik, hogy egy ideig Hamvas Béla írásainak ismerete nélkül haladt hasonló pályán, mint a Scientia Sacra írója.

Igen, ez kétségkívül így van. 1978-ban je­lent meg Várkonyi krónika című regényem, amelyet most megint kiadtak abból az alka­lomból, hogy benne a forradalom a nevén ne­veztetik. A Várkonyi krónika sorskatalógus, noha akkor egyáltalán nem tudtam, hogy léte­zik a Karnevál című regény, amely szintén sorskatalógus, Akkoriban hallottam, ugyan Hamvasról, de csupa - mit ne mondjak - kelle­metlen kékharisnyák emlegették, és engem ez visszariasztott. Aztán valahogy mégis a ke­zembe került az Új írásban megjelent A Jóisten uzsonnája, majd néhány Hamvas-írás a délvi­déki Új Symposionban meg a Hídban. Később megismerkedtem Kuczka Péterrel, aki igen rossz nevű, de kitűnő író volt. Barátjával, Sarkadi Imrével nagy vitát folytatott arról, hogy még­sem mennek olyan jól a dolgok, mint amennyi­re mi hisszük, pontosabban ők. Sarkadi akkor azt tanácsolta neki: menjen el mondjuk a Nyír­ségbe és nézze meg, hogyan élnek az emberek. Ő elment, és megírta a Nyírségi napló című elbeszélő versét, benne azt, hogy az épített és a hirdetett szocializmus ég és föld, Ezt és az 1956-os szerepét még a hatvanas években sem bocsátották meg neki. Kizárólag a felesége nevén dolgozhatott mint bőrdarab-összevarró bedolgozó valami ktsz-ben. Aztán kitalálta a Galaktika című lapot, amelyben fantasztikus irodalom címén becsempészett Magyarország­ra olyan műveket, mint a Kutyaszív Bulgakov- tói, vagy a Körkörös romok Borgestól. Kápráza­tosai! művelt ember volt. Többek közt Boglár Lajossal együtt: fordította magyarra a Popol Vuh-ot, a maja-kiese indiánok szent könyvét. Tőle kaptam nagyobb mennyiségben Hamvas-gépeleteket. Barátaimmal közösen felfogad­tunk egy gépírónőt, aki a megkapott egyetlen példányt legépelte úgynevezett átütőpapírra, ami nagyon vékony volt, és körülbelül hat-hét példány készülhetett egyszerre. Tehát ennyi ember közt oszlott el a gépelési költség. így ju­tottam például a Patmoszhoz és egyéb Hamvas-írásokhoz, a Szúfihoz, az Arkhai bizonyos részeihez. Amikor később megismerkedtem Kemény Katalinnal, akkor ő elmondta, hogy ezeket a gépiratokat nem szereti amiatt, mert tele vannak hibával. Bizony, ez természetes, hi­szen másolat másolatának a másolásakor hal­mozódnak a hibák, sose javulnak, az entrópia elve alapján. Lassan mélyült el Hamvas-isme­retem. Akkor már rég túl voltam a Várkonyi krónikán, de túl voltam az 1973-as Megváltón is, amely szintén sorskatalógus. Hamvashoz való viszonyomat tehát erősen meghatározza az, hogy a gondolkodásunknak a szerkezete valóban sokban hasonlít. Persze, én roppant műveletlen ember vagyok hozzá képest.

A kereszténység hamvasi felfogása és látha­tó egyházi gyakorlata között azért van egy kis távolság. Elfogadhatónak tarja-e ezt?

Először is hadd jegyezzem meg azt, hogy Hamvas Béla nem filozófus volt, még kevésbé teológus, hanem író volt, és ő ehhez az önmeg­határozáshoz ragaszkodott. Jókai Mór esetében sem méricskéljük, hogy megfelel-e az evangé­likus egyház kánonjának. Soha nem hallottam, hogy Jókait emiatt bárki bírálta volna. Hamva­son miért kérik számon? Ráadásul katolikus szemmel kritizálják, noha evangélikusnak szü­letett. Hamvas, mint ahogy minden komoly ember, befutott egy bizonyos életpályát. 0 evan­gélikus, nemzeti lelkülettől áthatott felvidéki családból indult, s azért kellett eljönnie a csa­ládnak Pozsonyból, mert a papa nem tette le az esküt a csehszlovák államra. Tanulmányai során Hamvast megérintette Nietzsche, aki a görög bölcselet felé irányította, majd a klasszi­ka-filológia felé. Aztán rájött arra, hogy Nietz­sche sem az igazi, és elkezdett saját maga ku­tatni különféle irányokban, és ennek jegyében Kínától Egyiptomig, Amerikáig kutatta az ál­tala őskornak nevezett időszak gondolatait, amelyeket alapvetőnek tartott az emberiség történetében. Élete végén azonban visszatért a kereszténységhez, és akkor szakadtak belőle ilyen mondatok, hogy „Jézus Krisztus valóban Isten Fia volt, én erről meggyőződtem." - „Bo­csásd meg, Uram, hogy valaha is személytelennek gondoltalak!" Tehát Hamvast eszerint kell megítélni. Vajon Szent Ágostont eretnek­nek tartjuk ifjúkori tévelygései és saját vallo­mása alapján? Hamvas Béla mindent összevet­ve óriási író, eredeti gondolkodó, és imádságos, istenkereső ember volt. Szerintem egy keresz­tény tudósnak, irodalombölcselőnek vagy pap­nak és olvasónak Hamvas Bélát eszerint kell tisztelettel forgatnia. Olvastam olyan katoli­kusnak mondott ítélkezést, miszerint Hamvas holmi New Age-es pacák lenne. Az ő idejé­ben még nem is létezett New Age! Ráadásul irtózott a szellemi zagyvaságoktól, a teozófiától, az okkultizmustól és hasonlóktól. Viszont a keresztény misztikát, például Eckhart mes­tert nagyra becsülte. De nem baj, ő ki fogja bír­ni, ahogy az Egyház is kibírja tévedő szakem­bereit.

Czakó Gábor köztudomásúlag és bevallot­tan is gyakorló katolikus. Mennyire tarja maga számára elfogadhatónak Pilinszky János parafrazeált önmeghatározását: „író vagyok és ka­tolikus"?

Azt gondolom, hogy igazán érdekes és ér­tékes gondolataim kizárólag az én nagyon sze­rény Isten-tapasztalataimból származnak. Nem is tudnék elképzelni másfajta gondolkodást, mert csak az Istenhez való közelségben jut az ember valamirevaló szellemi eredményre. A többi csak szakma. Pilinszky két állítása kö­zött az égvilágon semmi ellentmondást nem látok, és egyébként azt gondolom, hogy csak a fundamentális kereszténység az, amely segít az emberiségen. Az idézett mondatot magamra így vonatkoztatom: „Katolikus vagyok és író." Jézus tanításában hajszálpontosan benne van minden, ami szükséges a normális élethez. Ebben semmilyen bántalom, semmilyen ki-be­rekesztés nincsen. Az Antikrisztus idejében, a Gazdaságkorban élünk, amely kőkemény világelfogyasztói rendszert üzemeltet. Korunk­ban a kizsákmányolás, a környezetpusztítás, a hazugság, az önzés, a viszály nem hiba, ha­nem rendszerszerűség, még erénynek is mond­hatnánk. A Gazdaságkor úgy jött létre, hogy megtagadta Istent, más szóval a lét szellemi alapjait, és a hideg észbe meg a forró érdekbe vetette a bizalmát. Az áldozat irányát megfor­dította: a bort nem teszi Krisztus vérévé, ha­nem Krisztus vérét változtatja vissza borrá, és kiméri a kocsmában. A dolgokat leszakította szellemi alapjukról: a kultúrát a kultuszról, a tudást a bölcsességről, az erkölcsöt a kinyilatkoztatásról, majd a jogot az erkölcsről, a ter­mészet műveléséről-átszellemítéséről a munkát, s róla a pénzt, és így tovább. A tömegtájékozta­tással leváltotta a valóságot az emberek tuda­tában. Aki ezen a soron végigemésztetik, az az új ember, a Gazdaságkor homunculusa, a konzumidióta, a barbi, akivel bármi megte­hető, mert fogalma sincsen, hogy mi történik körülötte, közösség és üdv nem érdekli. A Gaz­daságkorban a történelmi államokat sorra el­emésztik a magánállamok, a nemzetközi nagy­tőke szervezetei, melyek teljes felelőtlenséggel rombolják az emberi közösségeket, a természe­tet, hogy a lehetséges ellenállásnak elejét ve­gyék, és minél több hasznot bezsebeljenek. Indiai szóval csandalák, magyarul senkiházi csavargók, hisz nincsen földjük, egük, népük, kultúrájuk, hitük, semmijük, ami emberré tesz, csak pénzük, amitől embertelenek. Ebben a rend­szerben a szellemtelenített „művészet" terméke a giccs; minél gyorsabban „fejlődik" egy ipar­ág, annál gyorsabban termel hulladékot (avu­lás!); a munka annál alulfizetettebb, minél közelebb áll a tényleges értékteremtéshez; meg­ismétlem: mindez nem hiba, hanem törvény- szerűség. A pénz mint a haszon napjainkra tel­jesen absztrahálódott jele, elemészt mindent, ami szín, szag, illat, mérték, remény, hang, szépség, vagyis ember. Mindezt tetézi a szem­befordulás, vagy más néven viszálytörvény. Szépelegve versenynek mondják azt az elmúlt két-háromszáz évben szakadatlanul erősített viszonyt, amelyben mindenki verseng min­denkivel. Ennek látható eredménye a közössé­gek felbomlása, az egyének atomizálódása, a gazdagok mind kíméletlenebb harca a szegé­nyek ellen, aminek természetesen velejárója a növekvő bűnözés, a kizsákmányolás, és el­lenhatásképp a terrorizmus. Említettem példá­ul a bölcsesség és a tudomány elkülönülését. Nos, a racionalizmus, a „tudományos világ­nézet" egyre kevésbé tekinti közömbös „más­ságnak" a bölcsességet, hanem tűzzel-vassal harcol ellene. Ugyanezt a fokozódó engesztel­hetetlenséget tapasztaljuk a család, a vallás, a lelki nemesség, az erények, a nemzeti érzés - vagyis a korábbi, a vallási társadalmak alap­értékei - ellen, melyek az emberiséget tízezer éveken keresztül fenntartották, s a nagyobb bajoktól megkímélték, A Gazdaságkor napja­inkban a földi élet egészét fenyegeti. Nincsen fenntartható fejlődés megtérés nélkül, vagyis a föntebbiek felszámolása és a Teremtőhöz való visszatérés nélkül. Az önmérséklet, a kör­nyezetvédelem, a hulladékgazdálkodás, a ter­mészetbe való kivonulás mind tüneti kezelés. Kereszténynek lenni annyi, mint normálisan élni. Minderről különösen sokat írtam a Mi a helyzet? - A Gazdaságkor titkai című köny­vemben és a Beavatás-kötetekben.

Írásait - még konkrét, súlyos problémákat megfogalmazó cikkeit, esszéit is - mindig iró­nia, vagy pontosabban humor hatja át. A ke­resztény embert a köztudat éppen e tulajdonság hiányával szokta jellemezni. Honnan látszanak problémáink néha ennyire nevetségesnek?

Hamvas humoralisztikija nekem is a vé­remben van. Van neki egy különös mondata: „Az Evangélium tündöklő, fehér humor." So­káig nem értettem, de ma nagyon hálás va­gyok érte. Rájöttem az Evangélium humorára. Mondok egy példát. Nézzük jézus eljövetelét! A világ akkor lépett át a Halakba. Az egész változó kor várta a Messiást, különösen a zsi­dók: a beizzított tudósok rögtön magyarázzák Heródesnek, hogy s mint fog kinézni, amikor a napkeleti bölcsek megjelennek. Szóval telje­sen képben lévőnek vélik magukat a Messiás érkezését illetően. Ha elképzeljük a jelenetet egy csöppet modernizálva, hangyányit paj­kosra véve a dolgot, akkor ki van terítve a futó­szőnyeg, a rezesbanda, gyakorol, a virágeső kiszórásra kész. Leereszkedik a repülőgép és leszállnak róla mindenféle előkelőségek, de a Messiás sehol. 0 bizony valahonnan egészen máshonnan ballag elő, teljesen máshogy néz ki, másképp viselkedik, beszél, mint ahogy a forgatókönyv alapján feltételezik. Nem telje­sen olyan, mint egy vígjátéki helyzet? Viccelő­dés nincs benne, mert a humor nem tréfálko­zást jelent, hanem azt a derűt, amellyel Isten átvilágítja az emberi esendőséget. Az emberi esendőség elképzeli Istent valaminek, és Istent a maga képére akarja formálni, de ő nem gondolható el a mi képünkre, hanem nekünk kell – vagy sikerül, vagy nem – az ő képmásává válnunk. Ez az ellentét az, amelyben az Evan­gélium humora rejtőzik, és alig van olyan evangéliumi történet, amelyben ne ragyogna: hamvasan és rejtőzve.

 Idéznék öntől egy fontos mondatot: „A ma­gyar nem fajta, hanem lélek, közös fogékonyság a magasra, nemesre. Éppen ezért még szellemi nép, létköre ismeri a közép fogalmát, vagyis a rendet, melyet állandó elnyomattatásában oly régóta nem birtokolhatott" - olvasható Törökkő című regényében. Ismerve a szomorú jelent: ki lehet-e még ezt mondani, hogy szellemi nép a magyar?

Persze. A magyarság hihetetlen adottsága: a nyelv. A fogalmi nyelvek racionálisak, ebben rejlik az erejük, és sok szép eredményt tudnak okosságukkal elérni. Tűpontosan tudnak fo­galmazni, kiválóan tudnak definiálni. Ez azon­ban nem szellemi, hanem értelmi teljesítmény. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy például a németek ne volnának képesek misztikus élményekre, gondoljunk csak hamarjában Eckhart mesterre, Taulerre, Susóra vagy Angelus Silesiusra - igenis tudnak, csak az ő esetükben ez külön erőfeszítést igényel. Ugyanis a miszti­kus tapasztalat csak képekben fejezhető ki. csak képekben közelíthető meg. A költészetnek is a kép a nyelve, mert olyasvalamiről szól, ami nem zárható be a fogalmak közé; a kép végte­len, a fogalom határolt, A nem B. A kép ellen­ben az analógia észjárása szerint működik és keletkezik: az egyik kép olyan, mint a másik, vagy olyan tud lenni, mint a másik. Agyfélte­kéink is eszerint működnek. A bal féltekénk okos, digitális, racionális, matematikai, a jobb féltekénk analogikus, képi és így tovább. Érde­kes, hogy a zene egyszerre mindkettő, mert a ritmus matematika, ám a dallam jobbféltekés. A magyar észjárásnak az a kulcsa, hogy nyelvünk egyszerre kétféltekés. A magyar még mindig erősen képi. Csürdöngölő, kertel, szé­gyenszemre: minden szó egy-egy filmecske. Múltkor kérdem a bátyámat, hogy mi van Ko­vács Marival - hetvenéves az illető -; azt fele­li, mostanában Szabó Ferivel rúgja a paplant.
Ki ne értené első hallásra? A magyar egyfelől hihetetlenül rugalmas nyelv, mert folyamatosan tud újabb és újabb fogalmakat és képeket létrehozni. Úgy gondolom, hogy nemcsak a köz­életben érik súlyos csapások a magyar társa­dalmat, hanem a nyelvben is. Nyelvészeink nyelvünk képiségét, értelmi gazdagságát elta­gadják az iskolában a gyerekek elől. Évek óta kérdezgetem a diákokat: szeretik-e a nyelv­tant? Mi a válasz? Utálják. Sőt a magyartaná­rok is utálják a magyar nyelvtant, általában valami mást tanítanak helyette. Ez a magyar nyelvészet égbekiáltó bűne. Nem akarok a finnugrászat vagy nem-finnugrászat kérdésébe belemenni, csupán azt akarom mondani, hogy a magyar nyelv természetes gazdagságát, szép­ségét nem tanítják. Titkolják? Nem ismerik? Mondok egy nagyon egyszerű példát. Renge­teget vesződnek, hogy a gyerekekbe beleverjék a szófajokat, de arról szinte egyáltalán nem esik szó, hogy a magyarban a szófajhatárok oly légiesek, akár a holland-belga országhatár. Akármikor akármilyen szó átmehet egy másik szófajba, és utána tovalebbenhet egy harma­dikba. A „bot" főnévből képezhetünk igét: „botoz, botos" melléknév, „botozó" melléknévi ige­név, „botol" ige, „botor" melléknév, „botozás' főnév. A szófajok megismerése hasznos, ami­kor idegen nyelvet tanulunk, de a magyarban vannak más kincsek, és ezekre egyáltalán semmiféle figyelmet nem fordítanak. Hogyha felhívnák a gyerekek figyelmét a gyökökből sarjadó szócsaládokra-összefüggésekre, a tő- hangváltás csodájára, szókincsünk hihetetlen gazdagságára (a helyváltoztatásra például 1130-nál több szavunk van, legalábbis eddig számoltam!), a nyelvtanóra egyből izgalmas lenne. Persze lehet, hogy mindez összefügg a finnugrászattal, amely annak idején elgán­csolta a nyelvünk belső természetére irányuló kutatást, amelyet Czuczor Gergely és Fogarasi János elindított A Magyar Nyelv Szótárával, és a kutatás irányát merőben kifelé irányulóvá tette. A nagy szótárművet nem folytatták, hi­báit nem javíthatták. Mostanában sokat foglal­kozom ezzel, játékomat nyelvrégészetnek hívom. Lássunk egy példát! Azt mondjuk, hogy Dunántúl, Tiszántúl, Felföld, Délvidék. Mit je­lent ez? Ki mondhatja ezt?

Aki középen áll.

Így van. Hol volt kezdetben az ország közepe? Hol állt az, aki középen állt? A Duna- Tisza közén kellett, hogy álljon, mert onnan nézvést létezik Dunántúl, Tiszántúl, Felvidék, Délvidék. Ezt megerősíti Anonymus, aki sze­rint Árpád a Csepel-szigeten telepedett meg, amely a Duna-Tisza közéhez tartozik, mert a ráckevei Duna-ág sose volt szélesebb a mos­taninál. A folyam mellett fekszik Taksony, Solt és Fájsz, a három fejedelmi szálláshely. Tehát ebben a térségben kellett legyen Magyarország központja, mégpedig elég hosszadalmasan. Nyilván a fejedelmek és vezérek használták az említett tájnévsort, aminek át kellett mennie a köztudatba egy olyan világban, amelyben nem létezett sajtó. Legalább száz évig sulykolódott ezt a szemlélet. Erdély is „erdőn túl"-t jelent, ez is csak innen mondható. A nyelvrégé­szet azt kutatja, hogy a nyelvben létező szavak, gondolatok, szókapcsolatok, szemléletmódok milyen hajdani ismereteket is rejtenek maguk­ban. Például a Czuczorban négyszáznyolcvan- nyolc szó, az Értelmező Kéziszótárban nyolc ol­dal tudósít arról, hogy az „egy"-ben egyesülnek a különböző mennyiségek és minőségek. Egye­temes, egyesül, egységes, egyenlő, egykutya, egy húron pendül - ilyesmi persze más nyelv­ben is előfordul, a latinban unus, universum, universitas, satöbbi, de ez nem tartozik ránk most. A magyarban az újabb keletű szavak is ebben a szellemben jöttek létre. Például az „egyenlet" nyelvújítási szó, de az ősi szellemet képviseli. „Egyez" igénk az „egy"-ből lett, „egyez­zünk", tehát megtaláljuk az „egy"-et, amelyre valamennyiünknek szüksége van. Az „egy" te­hát a legnagyobb szám, amelyben nem csak a többiek, de minden létező egyesül. A hagyo­mány felfogása szerint Isten száma. Nézzük tovább a számokat! Láttuk, hogy az „egy" erő­sen pozitív szó, hanem a kettő teljesen negatív: „kétséges, kétkulacsos, kétely". Ugyanezt tanú­sítják a sorszámnévi alakok: „máslás, másod­hegedűs, másodörökös, másodlagos frissességű hal". A kettő tehát nem két egy, hanem az el­lenkezője az egynek, a teljesnek a meghasadását jelenti. Felét? Nos, „fél" szavunk a jó egy­nek a megtörésére emlékeztet: „féleszű, félkegyelmű, féltudós, félművész".

 Bocsánat, hogy megszakítom, de van ennek egy pozitív fejleménye: a feleség...

Jó, hogy mondja! A csángók, főleg az észa­kiak a férfit is feleségnek hívják. Az egyházjog szerint a házasság szentségét a felek szolgáltat­ják ki egymásnak, és ennek a magyar szava: egybekelés. Gyönyörű, hogy a házasság, az Egy, a násszal jön létre, és milyen finom, hogy a ke­lésről beszél csak, és nem a lefekvésről, ahogy manapság szokták. Továbbá: a pár olyan kettő, amely képes újraegyesülni. Ha van harminc jobblábas cipőm, mire megyek vele, ha a balból egy sincs? A háromról. Ami tökéletes, az mind hármas. Szentháromság. A háromlábú suszter­szék nem billeg. Három a magyar igazság, há­rom a nótában a kislány, három nap az eszten­dő, a próba, három a királyfi, hármashalmon áll címerünk keresztje, még a magyar vicc is hármas tagolású - és így tovább. A négy a tel­jességet jelenti: négy az évszak, az égtáj, a vilá­got négy elem alkotja, négy a sarka, ugyanak­kor kerek is az esztendő, a teljesen kimondott igazság kerek-perec, a kerekerdő. A Föld kere­két a világkereszt osztja négy részre. A kör és kereszt ugyanabból a gyökből ered - a mién­ken kívül számos más nyelvben is. A számok ebben a rendszerben nem futnak a végtelenbe, hanem körbejárnak, mint a régi panteisztikus világban. Az összes magyarul: egytől egyig. A püthagoreus matematika nyomaira bukkan­tunk, amelyben a számok minőségek is, és analogikus összefüggések hordozói. Ismerték Egyiptomban, Perzsiában, Indiában, Ameriká­ban. A példák sorának szaporítása nélkül kije­lenthetjük, hogy nem szavakat vettünk át vala­honnan, hanem a szemlélet él a nyelvünkben. Honnan? Nem tudjuk, én nem tudom. Őseink nyilván nem ültek Püthagorász előszobájában vagy az udvarán, és nem hallgatták a mester függöny mögül suttogott titkos tudományát.
A tényt ismerjük egyelőre, az okot, a forrást nem. A vázolt matematika-felfogás összefügg a panteisztikus világszemlélettel, az ős- és ókor természetvallásaival. Jézus is említi, hogy a magnak előbb el kell pusztulnia, hogy az új élet kisarjadjon. Minden természetvallás isme­ri az elpusztuló és feltámadó isteneket. Dumuzi a suméroknál, Ozirisz az egyiptomiaknál és a többi azt hirdeti, hogy a halál és az élet rop­pant közel áll egymáshoz. Majdhogynem ugyanaz a kettő, mert nincs élet halál nélkül, és halál sincs élet nélkül. Azt sóhajtja Csuangce, hogy „azt szeretném barátomnak, aki tudja, hogy ez a kettő egy." A magyar ezt egy ikerszó­ban összefoglalja: él-hal. Az ellentétek egyben- látásának tanúja a süt-főz, esik-kel, kerül-fordúl, kívül-belül. Vagy: enyészet és tenyészet, eleven és halovány. Nem azt állítom, hogy ezek egy gyökből erednek, hanem azt, hogy az ellentétek nyelvünkben egymásra találnak. Ismét egy panteisztikus világszemlélet-marad­ványra bukkantunk, amely nem sziklafelirat­ban, hanem a nyelv szemléletében őrződött meg. Okát nem tudom. Kétségtelen, hogy az él-­hal egység a földművelő világra való szerves emlékezés nyoma. Érdemes lenne utánajárni, de félek, hogy hivatásos nyelvésznek, régész­nek, történésznek túl nagy kockázatot jelen­tene. (Minderről írtam egy esszét is, éppen a Magyar Napló múlt év decemberi számában jelent meg.)

 Ez a szemlélet, felfogás a Várkonyi krónika írásának idején világos volt már Ön előtt?

Nem, ez azóta világosodott meg. Hogyha az ember falusi világban él, mint ahogy én elég sokat éltem falun, lám, most is Békásmegyer próbál újra faluvá válni, meglátja ezt, ám Decs, ahol gyerekeskedtem, még archaikusabb volt. Ott az élők és holtak közti kapcsolat sokkal természetesebb volt, mint manapság, amikor a halált rettegés lengi be; sem a jó halál titkát nem ismerjük, sem a jó életét. Aki nem tudja, miért hal meg, az nem tudja az életét sem jól felhasználni, mert nem tartja észben és szív­ben, hogy az élet úgyis elvész. Ha nem találjuk meg azt a magas célt, amiért érdemes az éle­tünket odaadni, részletekben vagy egészben, akkor mindenféle vicik-vacak dologra elkótyavetyélődik.

Visszakanyarodnék pár szó erejéig a közéletiséghez. Annak idején Antall József mellett Ön tanácsadó volt. Noha lakiteleki beszédében világosan látta a problémákat, csapdákat, ve­szélyeket, érdemesnek látta ebbe a munkába mégis belevágni, a konkrét közéleti kérdésekről véleményt mondani, tanácsadóként a minisz­terelnököt segíteni?

Bizony nagy kérdés, ugyanis a magyar társadalomnak az a tragédiája, hogy elvesztet­te az elitjét, és folyamatos elitvesztést szenved. Kezdődik Mohácsnál. A Rákóczi-szabadságharcban el kellett meneküljön számtalan kitű­nő ember, aki aztán a világon sokfelé megállta a helyét. Ugyanez történt a 1848-as szabadság- harc leverése után, majd az első és második világháborút követően. Akkor rettenetes kont­raszelekció kezdődött a macbethi szabályok jegyében: szép a rút, és rút a szép. 1956-ban is­mét elveszítettük a társadalom színe-javát. Ha kétszázezer ember elmenekül egy ilyen lélek­számú országból, és éppen a legaktívabbak, az elképesztő vérveszteség. Most ismét ezt szen­vedjük: maga a kormány tuszkolja külföldre a nemzet legjobb fiataljait. Azt hiszem, hogy ilyen bűntényre világtörténelmi példa nincs. Amikor a Mozgó Világnál dolgoztam a nyolc­vanas években, akkor többször felvetődött bennem, hogy ki kell lépnem a szerkesztőségből, mert a magyar társadalom problémái nem oldhatók meg politikai szinten, politikai bajokra nincsen politikai orvosság, csak transzcendens orvosság van. De miután főszerkesztőnk, Ku­lin Feri minden hónapban kapott egy felszólí­tást, hogy ezeket meg ezeket ki kell rúgni, és ezen a listán nagyon gyakran szerepeltem: ha en onnan kilépek, akkor senki se mossa le Ku­lin Feriről, hogy ő engedett ennek a parancs­nak, és kirúgott. Amikor 1983 decemberében a Mozgó Világban közöltük, hogy nem vagyunk hajlandók dolgozni a Népszabadságból odave­zényelt újságírókkal, akkor Siklósi Norbert volt a Lapkiadó vezérigazgatója. Ő soha nem rúgott ki senkit. A pártközpont követelése ellenére sem. Megkérdezte: akar-e valaki a cégen belül elhelyezkedni? Feltartottam az ujjam - volt egy csomó gyerekem -, hogy szívesen elmen­nék a Búvárhoz. Madarak, halak, természet. Jó, mondta Siklósi, a Búvárhoz vagy helyezve. Egy idős bácsi volt a főszerkesztő. Rettenetesen be­tojva fogadott: jaj, mi lesz itt! Figyelmeztetett, hogy semmi politizálás, a saját nevemen nem is írhatok az újságba. Átmegyek a szerkesztői szobába, ahol Hollós Laci, Várkonyi Anna és Vargha Jancsi fogad: jaj, de jó, hogy jössz, neked vannak harci tapasztalataid, most kezdjük a vízlépcső-ügyben az aláírásgyűjtést! Az, akit Isten bizonyos helyzetbe hozott, nem térhet ki a feladat elől. Természetesen nem mondtam Vargha Jancsiéknak azt, hogy nem veszek részt a vízlépcső-ügyben, hiszen az életünkről van szó. Ugyanez történt Lakiteleken is, ahol el­mondtam az elhíresült Tisztelt Nyulakl-beszé- det. Amikor meghívtak a tanácsadó testületbe, akkor megint azt gondoltam, hogy nem lehet nem elmenni, mert igazából Magyarországnak nincs olyan elitje, amelyet hazaszeretetre, ön­zetlenségre neveltek, ahogy mondjuk hajdan a nemességet nevelték. Az elvekről beszélek. Azonban egy idő múlva kénytelen voltam be­látni, hogy a politika nekem nem megy. Akkor az MDF-ben is magas tisztséget viseltem, az etikai szabályzat egyik megfogalmazója vol­tam Szabad György, Ferencz Csaba és Oberfrank Ferenc társaságában, valamint az orszá­gos etikai bizottság tagja. A dolognak mégis az lett a vége, hogy 1993-ban kiléptem az etikai bizottságból, beszüntettem a párthoz fűződő kapcsolataimat. Úgy láttam, teljesen összefér­hetetlen a gondolkodásommal az, ami a poli­tikában történik, bár azt kell mondjam, hogy a mai időkből visszatekintve az akkori MDF erkölcsi szempontból csillagmagasan állt a kor­társaihoz és saját utókorához képest is. Termé­szetesen hibák tömegét követte el, de nem volt abban a helyzetben, hogy véghezvigye az el­képzeléseit. Elmondok egy magyar rémmesét – hadd jegyezzem meg: rémmesének kizárólag olyan történeteket írok meg, amelyeknek meg­ történtéről közvetlenül vagy közvetve bizonyí­tékot szereztem. Íme, a történet. Tudjuk, hogy a Parlamentbe belépő kell, és mint valóságos belső alkalmazottnak, nekem is járt egy. Lead­tam tehát a fényképemet, meg amit kellett. Eltelt egy nap, két nap, három nap, öt nap, egy hét: nincs belépőkártyám. Telefonálok oda, ahova kell, mondják, hogy gyártják, már készül, rögtön meglesz, majd holnap. Másnap ugyanez a válasz. No, következő nap bementem, és mondtam, hogy jöttem a belépőért. Csodálatos épület a Parlament, minden nemes fából faragva, az irodákban faburkolat, káprázatos íróasz­tal, középkorú nő ül mögötte, és őszibarackot eszik a bicskájával, jaj, sajnos, mégsem készült el! Sebaj, majd megvárom. Nem tetszik tudni megvárni, dehogynem, megebédeltem, meg tu­dom várni. Zavartan leteszi a bicskáját meg az őszibarackját, azt mondja, felhívom ezt meg ezt. Nosza! Felhívja, hát sajnos, nincs nála. Ugyan, nem baj, majd előkerül. Ülök tovább, olvasom a könyvemet, ő egyre feszültebb, eltelik vagy négy-öt perc, akkor megint telefonál valakinek, ismét javasolja a holnapot. Nem, nem. Megint eltelik négy-öt perc, akkor feláll, odamegy a páncélszekrényhez és kiveszi a belépőmet. Szóval az MDF-nek nem volt egy olyan, katonai szóval, legénysége, amellyel kicserélhette volna az apparátust, a Hálózat embereit. Az a bizonyos nagytakarítás csupán politikai jelszó volt: az MDF nem tudta meg­csinálni. Az olajszőkítési ügyekben sem történt semmi annak idején, hiába intézkedett a kor­mány valamelyik tisztviselője, semmi nem történt, nem indultak eljárások. Antall József egyszer megbízott, hogy a televízió akkori elnökével, Hankiss Elemérrel egy jogi tájékoz­tató műsorról beszéljek, mert szinte az egész joganyag megváltozott, az emberek pedig nem ismerték ki magukat benne. Ennek a tájékozat­lanságnak lett a következménye, hogy fürge huncutok kicsalták a kárpótlási jegyeket „az özvegyektől és árváktól". A Hálózat elterjesztette, hogy nem érnek semmit, és századrészükért felvásárolta őket. Terveztünk egy rend­szeres, tíz-tizenöt perces televíziós tájékoztató sorozatot, amelyben az illetékes minisztérium jogásza ismertette volna a szakterületéhez tatozó joganyag változását. Hankiss azt mondta, ezt csak akkor engedi meg, ha az ellenzék is kap ugyanennyi percet. Hangsúlyozom, nem politikai, hanem húsbavágóan közérdekű jogi tájékoztató műsorról lett volna szó. Hankiss Elemér később hívott: vegyek részt Találjuk ki Magyarországot! című kampányában. Nos, Magyarországot akkor ügyesen kitalálták azok, akik kitalálták az ország ellopására irányuló hadműveleteket, amelyek a tájékozatlanság fenntartásán alapultak. A kormány tökélete­sen eszköztelen volt: az egész korabeli sajtó a Hálózat oldalán állt. Mit tehettünk? Egy föld- művelési minisztériumi államtitkár reggeltől estig járta az országot, és minden falu kultúrházában elmondta nyolc-tíz embernek, mi a helyzet a kárpótlási jegyekkel. Az Antall- kormány és az ország tragédiája az volt - nyil­ván akadtak koncepcionális hibái is -, hogv nem állt a rendelkezésére olyan elit, amely képes lett volna a nemzeti célokat érvényesíteni a Hálózat ellenállásán keresztül is.

Ön szerint van-e esélye annak, hogy kiala­kuljon egy élhető ország?

Szerintem jó irányban mennek a dolgok, mert egyre őrültebb a helyzet, egyre kevésbé működik az ország. Azt mondja egyik barátom édesanyja, Piri néni, hogy a házban lakik egy pacák, aki amolyan házmesterlelkű ember. Mindenkit figyel, les. Azt mondja Piri néninek, hogy „Piri néni, minden lakó felbőszült maga ellen, mert itt eteti a madarakat, és azok mindent összepiszkítanak. Vödrös József is teljesen kikészült már, mert odapotyog az ajtaja elé a sok madárpiszok." Piri néni találkozik Vöd­rös Jóskával, aki megdöbben: „Én, Piri néni, életemben nem haragudtam magára, most hal­lom először, hogy eteti a madarakat." Vödrös József merészen elcsípte ezt a házmesterlelkű egyént, felvitte Piri nénihez szembesítésre. Piri néni nekirontott: „Maga az egész házat tele – hazudozza mindenféle marhasággal: nem szégyelli magát?" „Nem" – felelte az ember. Azt gondolom, hogy a kérdés már nem erkölcsi, hanem ontológiai, A hazugság nem erkölcsi, hanem ontológiai kérdés. Létbeni. Egy ponton túl már nem tudunk egymással érintkezni. Amikor a Böszme-hívők rádöbbennek arra, hogy Öszödisztánban megszűnik minden esz­mecsere a családban, az üzletben, az utcán, a munkahelyen, mert értelmetlen és jelentés nélküli lesz minden szó, akkor elérkezünk ah­hoz a katartikus pillanathoz, amikor rájönnek az emberek arra, hogy eddig és nem tovább.

Dolgozik-e most valamin?

Folyamatosan dolgozom, de csak az ered­mény mutatja majd meg, hogy végeztem-e bármilyen értelmes munkát.

[2008. március, Nyitott Műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból, 117 old]