Életrajz
Czakó Gábor 1942. szeptember 14-én született Decsen. Édesapja, Czakó Sándor a doni ütközetben hunyt el. 1960-ban érettségizett a szekszárdi Garay János Gimnáziumban, majd tanulmányait a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytatta, ahol 1965-ben diplomázott. 1965 és 1972 között jogászként dolgozott. Első könyve 1970-ben jelent meg A szoba címmel a Magvető Kiadó Új Termés sorozatában; 1966 óta publikál országos folyóiratokban. Szerkesztőként dolgozott több lapnál: 1979-től az Új Tükör, majd a Mozgó Világ és a Négy Évszak, később az Olvasó Nép munkatársa, 1989-től az Igen főszerkesztője, 1992-től pedig a Magyar Szemle társszerkesztője. 2007 februárjától a ferrarai olasz-magyar Osservatorio Letterario periodika levelezője, ahol azóta már több prózája, esszéje, tanulmánya megjelent.
A rendszerváltástól kezdve sok éven keresztül szerkesztette és vezette a Duna Televízió Beavatás című műsorát. Erről így ír egyik cikkében Tallián Hedvig: „Áll egy ember egy szék mögött és megosztja a gondolatait az érdeklődő tévénézőkkel. Hosszú évtizedek óta figyeli a világ történéseit, és a tarthatatlan visszásságokra könyveiben, színdarabjaiban, olykor ironikus szobrai által próbálja az arra nyitottak figyelmét felhívni. Néhány éve pedig a Duna televízióban tart Beavatást kétheti rendszerességgel az arra érzékenyeknek Czakó Gábor." Az író a műsorral párhuzamosan több könyvben jelentette meg az ott elhangzott társadalomfilozófiai és teológiai gondolatokat esszék formájában (érdemes még ide idéznünk a Duna Televízió műsorajánlóját is a Beavatás című esszésorozatról: „tradicionális, evangéliumi és magyar műsor, amely érzékenyen figyeli történelmünk és életünk eseményeit, megpróbál felszínük mögé pillantani, és e »széttört világ« cserepei közt az összefüggéseket megkeresni.")
Czakó Gábor változatos prózai műfajban alkot a regénytől kezdve a sajtó-műfajokig. Egyfajta alkotói elvként működik esetében a választás: üzenetértékű, mikor mi a választott műfaj. Szépírói tevékenysége mellett foglalkozik szobrászattal (önálló kiállítása is volt 1997-ben Óbudán, a Banán Klubban), publicisztikával. Tagja több tudományos és művészeti szakmai szervezetnek: Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata.
Az életrajzot összeállította: Farkas Gábor [2015]
Indulatmentes jelentések
Czakó Gáborral beszélget Csábi Domokos
Czakó Gábor többműfajú író: pályája indulásától írt regényt, drámát, novellát, mesét, szociográfiát, szatírát, esszét, cikket, az irodalomban szokatlan módon szótárt, mitológiai regényt, sőt - korunkban, amely a kézzelfogható (és haszonná tehető) világon túl fekvő valóságról nem vesz tudomást - szentírási passzushoz vagy a Miatyánkhoz kapcsolódó elmélkedést és imát is. Első regénye, A szoba 1970-ben jelent meg a Magvetőnél, az 1978-ban megjelent Várkonyi krónika pedig a korában egyedüliként nevezhette 1956-ot annak, ami: forradalomnak. 1983-as Eufémia című szatirikus regénye egy olyan világot rajzolt meg, melyet egy nagy, közös hazugság tart működésben, ahol a valóságot még véletlenül sem nevez(het)i meg senki. Rémmesének nevezett szatíráiban 1988 óta (első kötet: Hetvenhét magyar rémmese - Banga Ferenccel) sorolja fel szűkebb, magyar világunk visszásságait. Esszéiben (A Teremtő mosolya - 1991, Mi a helyzet? - 1995, Világfasírt - 1995, Pannon krétakör - 2001), televíziós esszéiben (Beavatás, 1997-től, kötetekben 2000-től) és cikkeiben (Betátó-cikkek, 2002-2005) írja le az általa Gazdaságkornak nevezett jelenkori civilizáció működését, és veti össze a múlt egész(séges)ebben létezett korszakaival. írásaiban és közéleti megnyilatkozásaiban bevallottan keresztény szellemiséget képvisel. Legutóbbi regénye, a Tündérfalva 2006-ban jelent meg.
Írásaiban fel-felbukkan szülőföldjének gyümölcse, a decsi bor. Ez a visszafogott sejtetés erős kötődésre utal. Milyen emlékeket őriz szülőhelyéről, Decsről?
Decsen éltem tizennyolc éves koromig. Azóta is rendszeresen hazajárok, bár már csak a bátyám, a felesége meg a menyük él ott. A család szétment mindenfelé. A gyermekkori élmények, benyomások kitörölhetetlenek. Az emberbe kicsi korában bevésődnek bizonyos ízek, illatok, tájak, amelyeket nem elemez okoskodva, csak egyszerűen olyan a jó krumplileves, olyan a jó halászlé, amilyen Decsen készül. Decs, teszem hozzá, nagymúltú falu, 1401-ben említik először a templomát, amely református templomként szolgál ma is. Nincs kizárva, hogy egy honfoglaláskori falu, amelynek népessége túlélte a hódoltság korát: itt a törökök nem pusztították ki a lakosságot. Sárköz, ahol Decs fekszik, összefügg a kalocsai Sárközzel, mert a régi időkben a folyók nem választották el a népességet, hanem éppenséggel összekötötték. A régi ember nem autózott, amihez betonút kell, erős híd és hasonlók, hanem elsősorban gyalog járt, esetleg lóval. A gyalogos ember ladikkal könnyen odament, ahova akart, és ez nem is haladt sokkal lassabban, mint ma, amikor hidakra vagyunk kényszerítve, és a hidakat pedig meg kell keresni, ha át akarunk kelni. A sárközi ember nem sietett, miért tette volna? Neki ez a vízi világ a természetes közege volt, ahonnan egyébként a megélhetés egy részét is előteremtette. Andrásfalvy Bertalan írt nagy tanulmányt a sárközi fokgazdálkodásról, ami honfoglalás-kori előzményekre megy vissza. Az emberek régen jól ismerték a természetet, és bölcsen használták gyümölcseit. Egy XVIII. századi feljegyzésben olvasható, amelyet a Decsen járt Peregrinus Ubaldus írt, hogy milyen szörnyű hely Magyarország, és milyen borzalmasak, „bobrigától" ehetetlenek az ételeik, „a boruk azonban jó". Szerintem Decsen készül a legjobb vörösbor Magyarországon.
Ismeretes az életrajzából, hogy édesapja nem tért vissza a Don menti harcokból. Ez milyen következményekkel járt az ön életében?
Aki apa nélkül nőtt fel, az mind tapasztalta ennek a helyzetnek bizonyos hátrányait. Viszont így megtapasztaltam egy olyan édesanyát, aki haláláig szerelmesen várta vissza a férjét, mármint édesapánkat, és aki roppant életbátorsággal nevelte fel a két gyerekét. A bátyám négyéves volt, amikor apám elment, én pedig még meg sem születtem, tehát nem is láthattam őt. Másfelől meg örököltem számos legendát apámról, aki a maga idejében a leghíresebb decsi ember volt.
Ez mit jelentett?
Amikor a családjával összeveszett és függetlenítette magát, nem maradt semmije, csak a sokféle rendkívüli tehetsége. Három mester- vizsgát tett le anélkül, hogy valamilyen ipart valaha tanult volna. Fényképész, műszerész és villanyszerelő okleveleket szerzett; akkoriban ezt meg lehetett tenni. Valaki bejelentkezett az ipartestületnél, ahol alaposan megmogyorózták, mert egyrészt féltek a konkurenciától, másrészt nem akartak beengedni kontárokat maguk közé. Ő ezeken a vizsgákon simán átment. Hihetetlenül életvidám ember volt, rendkívül ötletes, szellemes. Decsen atlétikai szakosztályt szervezett. Tudniillik ő volt Decsen a leventeoktató, és ezt a szerepét arra használta, hogy az említett atlétacsapatot összehozza. Az egyletet DAC-nak, Decsi Atlétikai Clubnak hívták. A DAC szekérrel járt Bonyhádra, Bajára, Tolnára, Szekszárdra, Paksra, ahol taroltak mindenféle atlétikai versenyszámokban. A futballt megvetette apám. Magas, karcsú ember volt. Nehézatlétikában ért el sikereket, gerelyhajításban, diszkoszvetésben, súlylökésben még országos versenyeken is nyert érmeket. Egyszer tizenhét-tizennyolc éves koromban bementem a nagykocsmába, és amikor egy számomra ismeretlen ember megtudta, hogy kinek a fia vagyok, akkor kezet csókolt nekem. Életemben ekkor ért a legnagyobb megtiszteltetés: ez az érdemtelenül kapott kézcsók. Egyfelől tehát kísért a legendája, amely nagyon magas mércét állított elénk, a bátyám elé és elém is. Édesanyánk szintén feltette a lécet, midőn feltalálta a fényképészetet. Szabályosan ugye, mert őt háziasszonynak, édesanyának nevelték - annak idején létezett ilyen hivatás: édesanyának lenni. Tudott ő mindent, amit egy édesanyának tudnia kellett: mosni, főzni, kézimunkázni, gyerekeit szeretni, gyerekeivel jól érezni magát, foglalkozni velük, nem unni őket. Apám után megmaradt az iparengedély meg a fényképészet szerszámai, és hát mit volt mit tenni, meg kellett élni. Korábban látta, hogyan fény- képezgetett apám: megpróbálta valamiképpen összehozni a műhelyt.
Volt-e köze az Ön művészeti érdeklődésének kialakulásához a decsi fényképészműhelynek?
Őszintén szólva utáltam a fényképészetet. Édesanyám engedte, hogy bizonyos fotókat megcsinálhassunk a saját zsebünkre, a bátyám és én. Ő nem ment el például a tornavizsgákra és nem hasalt le, hogy alulról fényképezze a magasugró gyerekeket. Akkoriban még létezett az év végi nyilvános tornavizsga. Különböző egyéb rendezvényekre is mi jártunk a bátyámmal, tehát a riportfotókat mi csináltuk, és ebből lett egy kis pénzünk. Ma is utálok fényképezkedni. Utazásaimról sem készítek képeket, próbálom inkább belül megőrizni az élményeimet.
Az is ismeretes, hogy eredetileg szobrász akart lenni, ehhez képest mégis jogásznak ment...
Akkor két évre vitték el katonának az embert. Nem vagyok a katonaság ellen, bár apám, szegény, nagyon ráfázott a kardforgatásra. Akkoriban csak egy helyre lehetett felvételizni. Kivételt képeztek a művészeti főiskolák, amelyek mellett lehetett máshova is jelentkezni. A jogi volt az az egyetem, ahova nem kellett tanulnom, így megúsztam a két hosszú évet a Néphadseregben.
Később azért még próbálkozott azzal, hogy szobrász legyen?
Igen, igen. Mostanában is készítek pajkos szobrokat, kerti emlékműveket, könyvterveket.
Dolgozott Tökölön rabnevelőként. Hogyan került oda, és ennek volt-e valami következménye az irodalmi munkásságában?
Amikor én a jogot végeztem, akkor négyévi tanulás után fél év szakmai gyakorlat következett a hivatalosan kiírt állások valamelyikében. Azután kellett benyújtani a szakdolgozatot, és lehetett menni államvizsgára. Az állásokat tanulmányi eredmény szerint osztották el; elvileg a legjobbak kezdték, és a leggyengébbek fejezték be. Na, most engem az utolsók között hívtak be, noha elég jó tanuló voltam. Mondta is az egyik főember, hogy meg is érdemlem. Majd elmondom, hogy miért. A lényeg az, hogy a végére elfogytak a jobb állások, és maradtak a rosszabbak, többek közt a fiatalkorúak tököli rabneveldéje. Némi töprengés után elvállaltam, már csak azért is, mert jártam a helyszínen egy barátommal, aki ide akart menni. De aztán végül ő kapott jobbat. Miért kerültem a sor végére? Akkoriban az egyetemen én szerkesztettem a faliújságot, amelyen például április negyedikét nem ünnepeltük meg, vagy viccek jelentek meg a tanulmányi osztály munkatársairól meg a tanárokról. Olyan típusú viccek, hogy például a diák áll professzora előtt. Professzor úr, én erről meg erről a kérdésről szeretnék dolgozatot írni. Azt mondja a professzor, rendben van, akkor olvassa el ezt a polcot a radiátortól az adjunktus úrig. Továbbá szerveztem egy vitakört, ahol különféle, akkoriban fontos társadalmi kérdésekről vitatkoztunk. A vitakör pajkos alapszabálya kimondta, hogy az alapító tagokat karosszék illeti meg. Ez egyszerűen abból adódott, hogy a vitaestek helyszínén, az egyetem KISZ- szobájában találtak menedéket a jobb helyről kidobott, de egyébként nagyon szép karosszékek. Gondolom, kicserélték a dékáni hivatalban a régi nemes bútorokat modern ócskára. Mi épp annyian alapítottuk a vitakört, ahány szék volt. No, egyszer eljött a párttitkár, és én megkértem, hogy szíveskedjék átülni egy másik székbe, mert sajnos így rendeli az alapszabály. Igazából nem voltak ezek különösebben lázító dolgok. Igazi botrány a drámáim körül tört ki: ekkoriban írtam az elsőket. Az elsőt hétszer tiltották be. Ennek Simon volt a címe. A Disznójátékot is akkor írtam, de azt csak a barátaimnak mertem megmutatni. A Simon arról szólt, hogy egy fiút megölnek, és a kedvese a holtteste mellett sírdogál. Aztán a fiú elkezd a lánnyal beszélni, és azt mondja neki: csak akkor tudnak megölni, hogyha félsz. Ha nem félsz, nem tudnak megölni, mert a hit legyőzi a halált. Jönnek a gyilkosok, a lány elkezd menekülni, ám akárhogy szalad, mindig visszajut a holttesthez. Végül elkövetkezik a nagy belső szembenézés, és hiába szúrják le a lányt, nem hal meg. A gyilkolásban járatos kulturális és politikai hatóságok nyilván ellenezték, hogy efféle titkok kiszivárogjanak. Három egyetemi színtársulat is próbálta bemutatni, három helyszínen, egyik-másik több ízben is. Ezzel kezdődött irodalmi pályafutásom, ezzel a hétszeres betiltással.
Mi fogatott tollat Önnel?
Fogalmam sincs. Lényegében mindaz, amit elmondtam, tehát azok az abszurdumok, amelyek az életünket kitöltötték. Az, hogy élünk egy szocialista társadalomban, amelyben semmi nem igaz. Hogyha valaki közösséget próbál alakítani, abban a pillanatban fejbevágják. Gyakorlatilag a totális hazugság, amely egyébként azóta sem múlt el, kényszerített gondolkodásra. Akkoriban még elsősorban szobrásznak gondoltam magamat, de ez lassan elmúlt, és a szobrászat egyre inkább átadta helyét az irodalomnak. Különben persze a formakészség szempontjából is mindegy, hogy az ember mit csinál, mert a forma iránti érzéke így is, úgy is fejlődik - vagy satnyul. Tehát jót tesz az írónak, hogyha mintáz, vagy rajzol; és a rajzolónak is, hogyha ír.
Mint Nagy László...
Nagy László is; vagy Jókai Mór egészen kiválóan rajzolt és mintázgatott. Kondor Béla nemcsak kitűnő festő, hanem jeles misztikus költő is volt.
Kiknek mutatta meg először az írásait?
A barátaimnak.
És kik segítették ahhoz, hogy az írásai nyilvánossághoz jussanak?
Sokat köszönhetek Somogyi Tóth Sándornak, aki akkor a Kortárs prózaszerkesztője volt. Somogyi Tóth Sándor egyrészt maga is kitűnő író volt, másrészt csodálatos szerkesztő. Ma nem nagyon találkozni ezzel a szerkesztőtípussal. Roppant alaposan elolvasta a szerző munkáját, és szenvedélyesen kutatta a tehetséges, a saját magánál tehetségesebb embereket, és mindent megtett, hogy kibontakozzanak. Volt érzéke hozzá, hogy beleélje magát egy másik ember lelkivilágába. Nagyon sok író neki köszönhette indulását, többek között Simonffy András, Hajnóczy Péter vagy Marosi Gyula. Sanyi a névelőkig lemenően, aprólékosan mérlegelt. Hogyha pedig valaki olyan írást hozott, amely nagyon távol állt az ő világától, akkor nem azt mondta, hogy ez hülyeség, hanem azt, hogy ez nem az én asztalom. Vidd máshova, én nem merek ehhez hozzászólni. Ugyanakkor roppant nagy szeretettel, de hihetetlenül keményen bánt az emberrel. Semmilyen esztétikai engedményt nem tett. Nagyon szerettem, és nagyon nagyra becsültem a munkáját. 0 közölte első novellámat, a Postáskisasszonyt, ami azonnal be is került a Körképbe, az év novellái közé. Többek közt neki köszönhetem, hogy szociográfiára adtam a fejem. Bizonyos kérdésekről esszéket próbáltam írni, ám figyelmeztetett, hogy ezt nem lehet, mert abban a pillanatban lecsapják a fejedet. írjál szociográfiát, mert hogyha végzel egy kutatást, ahol, mondjuk, háromszázötven ember állítja azt, amit mindenki tud, például hogy rendszeresen igénybe vesz korrupciót, mert különben nem tudna megélni, és csak nyolcán mondják azt, hogy nem, akkor írhatsz arról, hogy Magyar- országon van korrupció. így jelent meg az Indulatos jelentések című könyvem 1973-ban. A mai olvasó nem ismeri már annak a kornak a szellemét. Az első szociográfiám az albérlőkről szólt, és a Kortársban jelent meg először - 1966-ban, ha jól emlékszem. Nos, akkor titkolták az albérlők és ágyrajárók számát. Mert a szocializmussal nem fért össze, hogy léteznek szegények, márpedig akinek nincsen lakása az szegény. Erről nem is lehetett vitát nyitni. Egy kedves barátomnak a felesége, aki akkor az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, lopta el az adatokat a minisztériumból élete kockáztatásával. Vagy a korrupció. A korrupció a szocializmustól – így hirdették – éppoly idegen, mint a nyomor; miközben mindenki tudta, hogy egy hálózat szövi át a társadalmat, amelyet úgy hívtunk, hogy szocialista összeköttetési rendszer, és ki-ki a hálózatban elfoglalt helye szerint jutott hozzá a hiánygazdálkodás következtében visszatartott javakhoz és szolgáltatásokhoz. Erről írni a hatvanas években csak ebben a formában volt lehetséges.
Lett-e ezeknek az írásoknak negatív következményük?
Szerintem nincsenek negatív következmények: minden tapasztalat érték. Mondjuk, nagyon érdekes volt, hogy a korrupcióról szóló tanulmányomat (címe: Mennyiért őrzik manapság Krisztus koporsóját?) a Valóság rendelte meg, de aztán nem merte lehozni. A könyv megjelenése után azonban felhívott az egyik szerkesztő, hogy fantasztikus a könyved, feltétlenül akarunk írni róla, küldd el, mert a boltokból elkapkodták. Elküldtem, mire iszonyatosan leteremtették a könyvet, hogy micsoda tudománytalan, és effélék. Természetesen a szociográfia nem tudományos műfaj, hanem irodalmi, amely bizonyos tapasztalatsorra támaszkodik. Olyan elsöprő tények voltak az emberek tapasztalatában, amelyekkel nem lehetett vitatkozni. A „tudományos" felmérés sem hozott volna lényegesen eltérő eredményeket. Ha már itt tartunk: a Kádár-kor kultúrpolitikájának egyik eleme volt a szelepelés. Némely lapok és szerzők megírhattak-kimondhattak ezt-azt. Például a Valóságban (húszezer olvasó) lehetett tudományosan értekezni a tanácsköztársaság némely túlkapásáról, az ÉS-ben (százezer olvasó) lehetett értelmiségiesen vitatkozni a szocialista ember és a hűtőszekrény viszonyáról, Hofi a tévénéző milliók előtt szóvá tehetett ezt-azt – hogy a nép lássa, lám, ez is, az is kimondatott, minek többet pofázni? Az Indulatos jelentések nem állt meg a fridzsider-szocializmusnál, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a rendszert, s mutatta ki, hogy teljes szellemi, erkölcsi és anyagi csőd. Számtalanszor fejbevertek ezért – azért, eleinte fájt egy-egy ilyen támadás, de aztán rájöttem: ez bizonysága annak, hogy jó úton járok. Gyakori volt egy átok annak idején: „Dicsérjen meg téged E. Fehér Pál!" Az ember tudta, mit ér, hogyha „ezek" dicsérik vagy szidják.
Nyilvánvalóan ilyen tapasztalatok alapozták meg az 1983-as Eufémiáí is, amely pontosan erről a hazudott álvilágról szól.
Ez a regény valójában idézetgyűjtemény - a fontos elvtársi megnyilatkozásoknak meg pártdokumentációknak az összlete. Akad benne szöveg a Népszabadságból, a Magyar Rendőrből, a Munkásőr újságból és hasonlókból. Néhol csak egy-egy szó cserélődött ki a mondatokban, vagy a mondat, a kulcsszó helyeződött át másik összefüggésbe. Például: „a sarkon ideiglenesen összeomlott egy lakóház". Nagy árat fizettem ezért a könyvért, legkevésbé a bosszúszomjas támadások miatt. A hónapokon át tartó Népszabadság-, párthatározat- és Magyar Rendőr-olvasás hosszú időre megbénította a tollamat és a nyelvemet. Hogy elvtársias képzavarral szóljak: „az idő kereke ismétli önmagát": például a 2006-os kormányprogram helyet követel magának az Eufémiábán. Az Eufémia tehát tökéletesen aktuális, mert ma is ugyanaz a hazugságnyelv veri szét a társadalmat, amely akkoriban uralkodott. Rövid ideig úgy látszott, hogy meg fog szűnni. De aztán mégsem szűnt meg.
Czakó Gábor nevét legtöbben az 1997 decemberében indult Beavatás című televíziós esszésorozatból ismerik. Mi vesz rá egy magyar írót arra, hogy tévékamera elé álljon?
Világéletemben rengeteget álltam tévékamerák, rádiómikrofonok meg tüntető tömegek előtt. Amíg a Rádióban előfordulhattam, megszámlálhatatlanul sok interjút adtam. Nagyon sokat foglalkoztam tanítással, bár nem vagyok pedagógus, de 1973-tól kezdve sok éven át részt vettem az olvasótábor-mozgalomban, amely amolyan népfőiskola-szerűség volt a kor csökött lehetőségei között. Nagyon nagy erőkkel dolgozott egy eléggé jól felkészült, kitűnő művészekből, tudósokból, írókból álló csapat azon, hogy gondolkodni tanítson fiatal embereket. Később, amikor az Igent alapítottuk 1989-ben, rögtön kiderült, hogy nincsenek katolikus újságírók, ilyenek nem képződhettek; persze reformátusok sem. Nosza, indítottunk egy katolikus újságíró-tanfolyamot, amelyre mindenféle egyéb vallású fiatalok is jöttek. Éveken át folyamatosan tanítottam, és természetesen tandíj nélkül. Amikor a Duna Tv-hez kerültem, akkor gondoltam a folytatásra. Sára Sándor ennek híve és támogatója lett. Sokat köszönhetek a Duna Tv akkori vezetésének. Amennyire lehetett, annyira kikupáltak, hogy a saját modoromat, arcomat teljes egészében megtartva elmondhassam azt, amit gondolok. Lugossy Laciék nem akartak showmant csinálni belőlem: azt mondták, hogy csak gondolkozzál szépen, nyugodtan, hangosan a kamera előtt. Persze egy géppel nem lehet beszélgetni, ezért a feleségem mindig ott áll a kamera mögött: hozzá beszélek, s ha valamit nem ért, rögtön szóvá teszi. Abban az időben a Duna Tv vezetése minden műsort megnézett, és beszélgetett róla az alkotókkal, többször is, rendszeresen. Vagy négyszemközt, vagy akár a folyosón összeakadva váltottunk pár mondatot.
Már a műsor címe Hamvas Béla egyik központi fogalmára, a beavatásra utal vissza. Hogyan került Hamvas Béla közelébe? Gondolataik egyirányúsága miatt ugyanis úgy látszik, hogy egy ideig Hamvas Béla írásainak ismerete nélkül haladt hasonló pályán, mint a Scientia Sacra írója.
Igen, ez kétségkívül így van. 1978-ban jelent meg Várkonyi krónika című regényem, amelyet most megint kiadtak abból az alkalomból, hogy benne a forradalom a nevén neveztetik. A Várkonyi krónika sorskatalógus, noha akkor egyáltalán nem tudtam, hogy létezik a Karnevál című regény, amely szintén sorskatalógus, Akkoriban hallottam, ugyan Hamvasról, de csupa - mit ne mondjak - kellemetlen kékharisnyák emlegették, és engem ez visszariasztott. Aztán valahogy mégis a kezembe került az Új írásban megjelent A Jóisten uzsonnája, majd néhány Hamvas-írás a délvidéki Új Symposionban meg a Hídban. Később megismerkedtem Kuczka Péterrel, aki igen rossz nevű, de kitűnő író volt. Barátjával, Sarkadi Imrével nagy vitát folytatott arról, hogy mégsem mennek olyan jól a dolgok, mint amennyire mi hisszük, pontosabban ők. Sarkadi akkor azt tanácsolta neki: menjen el mondjuk a Nyírségbe és nézze meg, hogyan élnek az emberek. Ő elment, és megírta a Nyírségi napló című elbeszélő versét, benne azt, hogy az épített és a hirdetett szocializmus ég és föld, Ezt és az 1956-os szerepét még a hatvanas években sem bocsátották meg neki. Kizárólag a felesége nevén dolgozhatott mint bőrdarab-összevarró bedolgozó valami ktsz-ben. Aztán kitalálta a Galaktika című lapot, amelyben fantasztikus irodalom címén becsempészett Magyarországra olyan műveket, mint a Kutyaszív Bulgakov- tói, vagy a Körkörös romok Borgestól. Káprázatosai! művelt ember volt. Többek közt Boglár Lajossal együtt: fordította magyarra a Popol Vuh-ot, a maja-kiese indiánok szent könyvét. Tőle kaptam nagyobb mennyiségben Hamvas-gépeleteket. Barátaimmal közösen felfogadtunk egy gépírónőt, aki a megkapott egyetlen példányt legépelte úgynevezett átütőpapírra, ami nagyon vékony volt, és körülbelül hat-hét példány készülhetett egyszerre. Tehát ennyi ember közt oszlott el a gépelési költség. így jutottam például a Patmoszhoz és egyéb Hamvas-írásokhoz, a Szúfihoz, az Arkhai bizonyos részeihez. Amikor később megismerkedtem Kemény Katalinnal, akkor ő elmondta, hogy ezeket a gépiratokat nem szereti amiatt, mert tele vannak hibával. Bizony, ez természetes, hiszen másolat másolatának a másolásakor halmozódnak a hibák, sose javulnak, az entrópia elve alapján. Lassan mélyült el Hamvas-ismeretem. Akkor már rég túl voltam a Várkonyi krónikán, de túl voltam az 1973-as Megváltón is, amely szintén sorskatalógus. Hamvashoz való viszonyomat tehát erősen meghatározza az, hogy a gondolkodásunknak a szerkezete valóban sokban hasonlít. Persze, én roppant műveletlen ember vagyok hozzá képest.
A kereszténység hamvasi felfogása és látható egyházi gyakorlata között azért van egy kis távolság. Elfogadhatónak tarja-e ezt?
Először is hadd jegyezzem meg azt, hogy Hamvas Béla nem filozófus volt, még kevésbé teológus, hanem író volt, és ő ehhez az önmeghatározáshoz ragaszkodott. Jókai Mór esetében sem méricskéljük, hogy megfelel-e az evangélikus egyház kánonjának. Soha nem hallottam, hogy Jókait emiatt bárki bírálta volna. Hamvason miért kérik számon? Ráadásul katolikus szemmel kritizálják, noha evangélikusnak született. Hamvas, mint ahogy minden komoly ember, befutott egy bizonyos életpályát. 0 evangélikus, nemzeti lelkülettől áthatott felvidéki családból indult, s azért kellett eljönnie a családnak Pozsonyból, mert a papa nem tette le az esküt a csehszlovák államra. Tanulmányai során Hamvast megérintette Nietzsche, aki a görög bölcselet felé irányította, majd a klasszika-filológia felé. Aztán rájött arra, hogy Nietzsche sem az igazi, és elkezdett saját maga kutatni különféle irányokban, és ennek jegyében Kínától Egyiptomig, Amerikáig kutatta az általa őskornak nevezett időszak gondolatait, amelyeket alapvetőnek tartott az emberiség történetében. Élete végén azonban visszatért a kereszténységhez, és akkor szakadtak belőle ilyen mondatok, hogy „Jézus Krisztus valóban Isten Fia volt, én erről meggyőződtem." - „Bocsásd meg, Uram, hogy valaha is személytelennek gondoltalak!" Tehát Hamvast eszerint kell megítélni. Vajon Szent Ágostont eretneknek tartjuk ifjúkori tévelygései és saját vallomása alapján? Hamvas Béla mindent összevetve óriási író, eredeti gondolkodó, és imádságos, istenkereső ember volt. Szerintem egy keresztény tudósnak, irodalombölcselőnek vagy papnak és olvasónak Hamvas Bélát eszerint kell tisztelettel forgatnia. Olvastam olyan katolikusnak mondott ítélkezést, miszerint Hamvas holmi New Age-es pacák lenne. Az ő idejében még nem is létezett New Age! Ráadásul irtózott a szellemi zagyvaságoktól, a teozófiától, az okkultizmustól és hasonlóktól. Viszont a keresztény misztikát, például Eckhart mestert nagyra becsülte. De nem baj, ő ki fogja bírni, ahogy az Egyház is kibírja tévedő szakembereit.
Czakó Gábor köztudomásúlag és bevallottan is gyakorló katolikus. Mennyire tarja maga számára elfogadhatónak Pilinszky János parafrazeált önmeghatározását: „író vagyok és katolikus"?
Azt gondolom, hogy igazán érdekes és értékes gondolataim kizárólag az én nagyon szerény Isten-tapasztalataimból származnak. Nem is tudnék elképzelni másfajta gondolkodást, mert csak az Istenhez való közelségben jut az ember valamirevaló szellemi eredményre. A többi csak szakma. Pilinszky két állítása között az égvilágon semmi ellentmondást nem látok, és egyébként azt gondolom, hogy csak a fundamentális kereszténység az, amely segít az emberiségen. Az idézett mondatot magamra így vonatkoztatom: „Katolikus vagyok és író." Jézus tanításában hajszálpontosan benne van minden, ami szükséges a normális élethez. Ebben semmilyen bántalom, semmilyen ki-berekesztés nincsen. Az Antikrisztus idejében, a Gazdaságkorban élünk, amely kőkemény világelfogyasztói rendszert üzemeltet. Korunkban a kizsákmányolás, a környezetpusztítás, a hazugság, az önzés, a viszály nem hiba, hanem rendszerszerűség, még erénynek is mondhatnánk. A Gazdaságkor úgy jött létre, hogy megtagadta Istent, más szóval a lét szellemi alapjait, és a hideg észbe meg a forró érdekbe vetette a bizalmát. Az áldozat irányát megfordította: a bort nem teszi Krisztus vérévé, hanem Krisztus vérét változtatja vissza borrá, és kiméri a kocsmában. A dolgokat leszakította szellemi alapjukról: a kultúrát a kultuszról, a tudást a bölcsességről, az erkölcsöt a kinyilatkoztatásról, majd a jogot az erkölcsről, a természet műveléséről-átszellemítéséről a munkát, s róla a pénzt, és így tovább. A tömegtájékoztatással leváltotta a valóságot az emberek tudatában. Aki ezen a soron végigemésztetik, az az új ember, a Gazdaságkor homunculusa, a konzumidióta, a barbi, akivel bármi megtehető, mert fogalma sincsen, hogy mi történik körülötte, közösség és üdv nem érdekli. A Gazdaságkorban a történelmi államokat sorra elemésztik a magánállamok, a nemzetközi nagytőke szervezetei, melyek teljes felelőtlenséggel rombolják az emberi közösségeket, a természetet, hogy a lehetséges ellenállásnak elejét vegyék, és minél több hasznot bezsebeljenek. Indiai szóval csandalák, magyarul senkiházi csavargók, hisz nincsen földjük, egük, népük, kultúrájuk, hitük, semmijük, ami emberré tesz, csak pénzük, amitől embertelenek. Ebben a rendszerben a szellemtelenített „művészet" terméke a giccs; minél gyorsabban „fejlődik" egy iparág, annál gyorsabban termel hulladékot (avulás!); a munka annál alulfizetettebb, minél közelebb áll a tényleges értékteremtéshez; megismétlem: mindez nem hiba, hanem törvény- szerűség. A pénz mint a haszon napjainkra teljesen absztrahálódott jele, elemészt mindent, ami szín, szag, illat, mérték, remény, hang, szépség, vagyis ember. Mindezt tetézi a szembefordulás, vagy más néven viszálytörvény. Szépelegve versenynek mondják azt az elmúlt két-háromszáz évben szakadatlanul erősített viszonyt, amelyben mindenki verseng mindenkivel. Ennek látható eredménye a közösségek felbomlása, az egyének atomizálódása, a gazdagok mind kíméletlenebb harca a szegények ellen, aminek természetesen velejárója a növekvő bűnözés, a kizsákmányolás, és ellenhatásképp a terrorizmus. Említettem például a bölcsesség és a tudomány elkülönülését. Nos, a racionalizmus, a „tudományos világnézet" egyre kevésbé tekinti közömbös „másságnak" a bölcsességet, hanem tűzzel-vassal harcol ellene. Ugyanezt a fokozódó engesztelhetetlenséget tapasztaljuk a család, a vallás, a lelki nemesség, az erények, a nemzeti érzés - vagyis a korábbi, a vallási társadalmak alapértékei - ellen, melyek az emberiséget tízezer éveken keresztül fenntartották, s a nagyobb bajoktól megkímélték, A Gazdaságkor napjainkban a földi élet egészét fenyegeti. Nincsen fenntartható fejlődés megtérés nélkül, vagyis a föntebbiek felszámolása és a Teremtőhöz való visszatérés nélkül. Az önmérséklet, a környezetvédelem, a hulladékgazdálkodás, a természetbe való kivonulás mind tüneti kezelés. Kereszténynek lenni annyi, mint normálisan élni. Minderről különösen sokat írtam a Mi a helyzet? - A Gazdaságkor titkai című könyvemben és a Beavatás-kötetekben.
Írásait - még konkrét, súlyos problémákat megfogalmazó cikkeit, esszéit is - mindig irónia, vagy pontosabban humor hatja át. A keresztény embert a köztudat éppen e tulajdonság hiányával szokta jellemezni. Honnan látszanak problémáink néha ennyire nevetségesnek?
Hamvas humoralisztikija nekem is a véremben van. Van neki egy különös mondata: „Az Evangélium tündöklő, fehér humor." Sokáig nem értettem, de ma nagyon hálás vagyok érte. Rájöttem az Evangélium humorára. Mondok egy példát. Nézzük jézus eljövetelét! A világ akkor lépett át a Halakba. Az egész változó kor várta a Messiást, különösen a zsidók: a beizzított tudósok rögtön magyarázzák Heródesnek, hogy s mint fog kinézni, amikor a napkeleti bölcsek megjelennek. Szóval teljesen képben lévőnek vélik magukat a Messiás érkezését illetően. Ha elképzeljük a jelenetet egy csöppet modernizálva, hangyányit pajkosra véve a dolgot, akkor ki van terítve a futószőnyeg, a rezesbanda, gyakorol, a virágeső kiszórásra kész. Leereszkedik a repülőgép és leszállnak róla mindenféle előkelőségek, de a Messiás sehol. 0 bizony valahonnan egészen máshonnan ballag elő, teljesen máshogy néz ki, másképp viselkedik, beszél, mint ahogy a forgatókönyv alapján feltételezik. Nem teljesen olyan, mint egy vígjátéki helyzet? Viccelődés nincs benne, mert a humor nem tréfálkozást jelent, hanem azt a derűt, amellyel Isten átvilágítja az emberi esendőséget. Az emberi esendőség elképzeli Istent valaminek, és Istent a maga képére akarja formálni, de ő nem gondolható el a mi képünkre, hanem nekünk kell – vagy sikerül, vagy nem – az ő képmásává válnunk. Ez az ellentét az, amelyben az Evangélium humora rejtőzik, és alig van olyan evangéliumi történet, amelyben ne ragyogna: hamvasan és rejtőzve.
Idéznék öntől egy fontos mondatot: „A magyar nem fajta, hanem lélek, közös fogékonyság a magasra, nemesre. Éppen ezért még szellemi nép, létköre ismeri a közép fogalmát, vagyis a rendet, melyet állandó elnyomattatásában oly régóta nem birtokolhatott" - olvasható Törökkő című regényében. Ismerve a szomorú jelent: ki lehet-e még ezt mondani, hogy szellemi nép a magyar?
Persze. A magyarság hihetetlen adottsága: a nyelv. A fogalmi nyelvek racionálisak, ebben rejlik az erejük, és sok szép eredményt tudnak okosságukkal elérni. Tűpontosan tudnak fogalmazni, kiválóan tudnak definiálni. Ez azonban nem szellemi, hanem értelmi teljesítmény. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy például a németek ne volnának képesek misztikus élményekre, gondoljunk csak hamarjában Eckhart mesterre, Taulerre, Susóra vagy Angelus Silesiusra - igenis tudnak, csak az ő esetükben ez külön erőfeszítést igényel. Ugyanis a misztikus tapasztalat csak képekben fejezhető ki. csak képekben közelíthető meg. A költészetnek is a kép a nyelve, mert olyasvalamiről szól, ami nem zárható be a fogalmak közé; a kép végtelen, a fogalom határolt, A nem B. A kép ellenben az analógia észjárása szerint működik és keletkezik: az egyik kép olyan, mint a másik, vagy olyan tud lenni, mint a másik. Agyféltekéink is eszerint működnek. A bal féltekénk okos, digitális, racionális, matematikai, a jobb féltekénk analogikus, képi és így tovább. Érdekes, hogy a zene egyszerre mindkettő, mert a ritmus matematika, ám a dallam jobbféltekés. A magyar észjárásnak az a kulcsa, hogy nyelvünk egyszerre kétféltekés. A magyar még mindig erősen képi. Csürdöngölő, kertel, szégyenszemre: minden szó egy-egy filmecske. Múltkor kérdem a bátyámat, hogy mi van Kovács Marival - hetvenéves az illető -; azt feleli, mostanában Szabó Ferivel rúgja a paplant.
Ki ne értené első hallásra? A magyar egyfelől hihetetlenül rugalmas nyelv, mert folyamatosan tud újabb és újabb fogalmakat és képeket létrehozni. Úgy gondolom, hogy nemcsak a közéletben érik súlyos csapások a magyar társadalmat, hanem a nyelvben is. Nyelvészeink nyelvünk képiségét, értelmi gazdagságát eltagadják az iskolában a gyerekek elől. Évek óta kérdezgetem a diákokat: szeretik-e a nyelvtant? Mi a válasz? Utálják. Sőt a magyartanárok is utálják a magyar nyelvtant, általában valami mást tanítanak helyette. Ez a magyar nyelvészet égbekiáltó bűne. Nem akarok a finnugrászat vagy nem-finnugrászat kérdésébe belemenni, csupán azt akarom mondani, hogy a magyar nyelv természetes gazdagságát, szépségét nem tanítják. Titkolják? Nem ismerik? Mondok egy nagyon egyszerű példát. Rengeteget vesződnek, hogy a gyerekekbe beleverjék a szófajokat, de arról szinte egyáltalán nem esik szó, hogy a magyarban a szófajhatárok oly légiesek, akár a holland-belga országhatár. Akármikor akármilyen szó átmehet egy másik szófajba, és utána tovalebbenhet egy harmadikba. A „bot" főnévből képezhetünk igét: „botoz, botos" melléknév, „botozó" melléknévi igenév, „botol" ige, „botor" melléknév, „botozás' főnév. A szófajok megismerése hasznos, amikor idegen nyelvet tanulunk, de a magyarban vannak más kincsek, és ezekre egyáltalán semmiféle figyelmet nem fordítanak. Hogyha felhívnák a gyerekek figyelmét a gyökökből sarjadó szócsaládokra-összefüggésekre, a tő- hangváltás csodájára, szókincsünk hihetetlen gazdagságára (a helyváltoztatásra például 1130-nál több szavunk van, legalábbis eddig számoltam!), a nyelvtanóra egyből izgalmas lenne. Persze lehet, hogy mindez összefügg a finnugrászattal, amely annak idején elgáncsolta a nyelvünk belső természetére irányuló kutatást, amelyet Czuczor Gergely és Fogarasi János elindított A Magyar Nyelv Szótárával, és a kutatás irányát merőben kifelé irányulóvá tette. A nagy szótárművet nem folytatták, hibáit nem javíthatták. Mostanában sokat foglalkozom ezzel, játékomat nyelvrégészetnek hívom. Lássunk egy példát! Azt mondjuk, hogy Dunántúl, Tiszántúl, Felföld, Délvidék. Mit jelent ez? Ki mondhatja ezt?
Aki középen áll.
Így van. Hol volt kezdetben az ország közepe? Hol állt az, aki középen állt? A Duna- Tisza közén kellett, hogy álljon, mert onnan nézvést létezik Dunántúl, Tiszántúl, Felvidék, Délvidék. Ezt megerősíti Anonymus, aki szerint Árpád a Csepel-szigeten telepedett meg, amely a Duna-Tisza közéhez tartozik, mert a ráckevei Duna-ág sose volt szélesebb a mostaninál. A folyam mellett fekszik Taksony, Solt és Fájsz, a három fejedelmi szálláshely. Tehát ebben a térségben kellett legyen Magyarország központja, mégpedig elég hosszadalmasan. Nyilván a fejedelmek és vezérek használták az említett tájnévsort, aminek át kellett mennie a köztudatba egy olyan világban, amelyben nem létezett sajtó. Legalább száz évig sulykolódott ezt a szemlélet. Erdély is „erdőn túl"-t jelent, ez is csak innen mondható. A nyelvrégészet azt kutatja, hogy a nyelvben létező szavak, gondolatok, szókapcsolatok, szemléletmódok milyen hajdani ismereteket is rejtenek magukban. Például a Czuczorban négyszáznyolcvan- nyolc szó, az Értelmező Kéziszótárban nyolc oldal tudósít arról, hogy az „egy"-ben egyesülnek a különböző mennyiségek és minőségek. Egyetemes, egyesül, egységes, egyenlő, egykutya, egy húron pendül - ilyesmi persze más nyelvben is előfordul, a latinban unus, universum, universitas, satöbbi, de ez nem tartozik ránk most. A magyarban az újabb keletű szavak is ebben a szellemben jöttek létre. Például az „egyenlet" nyelvújítási szó, de az ősi szellemet képviseli. „Egyez" igénk az „egy"-ből lett, „egyezzünk", tehát megtaláljuk az „egy"-et, amelyre valamennyiünknek szüksége van. Az „egy" tehát a legnagyobb szám, amelyben nem csak a többiek, de minden létező egyesül. A hagyomány felfogása szerint Isten száma. Nézzük tovább a számokat! Láttuk, hogy az „egy" erősen pozitív szó, hanem a kettő teljesen negatív: „kétséges, kétkulacsos, kétely". Ugyanezt tanúsítják a sorszámnévi alakok: „máslás, másodhegedűs, másodörökös, másodlagos frissességű hal". A kettő tehát nem két egy, hanem az ellenkezője az egynek, a teljesnek a meghasadását jelenti. Felét? Nos, „fél" szavunk a jó egynek a megtörésére emlékeztet: „féleszű, félkegyelmű, féltudós, félművész".
Bocsánat, hogy megszakítom, de van ennek egy pozitív fejleménye: a feleség...
Jó, hogy mondja! A csángók, főleg az északiak a férfit is feleségnek hívják. Az egyházjog szerint a házasság szentségét a felek szolgáltatják ki egymásnak, és ennek a magyar szava: egybekelés. Gyönyörű, hogy a házasság, az Egy, a násszal jön létre, és milyen finom, hogy a kelésről beszél csak, és nem a lefekvésről, ahogy manapság szokták. Továbbá: a pár olyan kettő, amely képes újraegyesülni. Ha van harminc jobblábas cipőm, mire megyek vele, ha a balból egy sincs? A háromról. Ami tökéletes, az mind hármas. Szentháromság. A háromlábú suszterszék nem billeg. Három a magyar igazság, három a nótában a kislány, három nap az esztendő, a próba, három a királyfi, hármashalmon áll címerünk keresztje, még a magyar vicc is hármas tagolású - és így tovább. A négy a teljességet jelenti: négy az évszak, az égtáj, a világot négy elem alkotja, négy a sarka, ugyanakkor kerek is az esztendő, a teljesen kimondott igazság kerek-perec, a kerekerdő. A Föld kerekét a világkereszt osztja négy részre. A kör és kereszt ugyanabból a gyökből ered - a miénken kívül számos más nyelvben is. A számok ebben a rendszerben nem futnak a végtelenbe, hanem körbejárnak, mint a régi panteisztikus világban. Az összes magyarul: egytől egyig. A püthagoreus matematika nyomaira bukkantunk, amelyben a számok minőségek is, és analogikus összefüggések hordozói. Ismerték Egyiptomban, Perzsiában, Indiában, Amerikában. A példák sorának szaporítása nélkül kijelenthetjük, hogy nem szavakat vettünk át valahonnan, hanem a szemlélet él a nyelvünkben. Honnan? Nem tudjuk, én nem tudom. Őseink nyilván nem ültek Püthagorász előszobájában vagy az udvarán, és nem hallgatták a mester függöny mögül suttogott titkos tudományát.
A tényt ismerjük egyelőre, az okot, a forrást nem. A vázolt matematika-felfogás összefügg a panteisztikus világszemlélettel, az ős- és ókor természetvallásaival. Jézus is említi, hogy a magnak előbb el kell pusztulnia, hogy az új élet kisarjadjon. Minden természetvallás ismeri az elpusztuló és feltámadó isteneket. Dumuzi a suméroknál, Ozirisz az egyiptomiaknál és a többi azt hirdeti, hogy a halál és az élet roppant közel áll egymáshoz. Majdhogynem ugyanaz a kettő, mert nincs élet halál nélkül, és halál sincs élet nélkül. Azt sóhajtja Csuangce, hogy „azt szeretném barátomnak, aki tudja, hogy ez a kettő egy." A magyar ezt egy ikerszóban összefoglalja: él-hal. Az ellentétek egyben- látásának tanúja a süt-főz, esik-kel, kerül-fordúl, kívül-belül. Vagy: enyészet és tenyészet, eleven és halovány. Nem azt állítom, hogy ezek egy gyökből erednek, hanem azt, hogy az ellentétek nyelvünkben egymásra találnak. Ismét egy panteisztikus világszemlélet-maradványra bukkantunk, amely nem sziklafeliratban, hanem a nyelv szemléletében őrződött meg. Okát nem tudom. Kétségtelen, hogy az él-hal egység a földművelő világra való szerves emlékezés nyoma. Érdemes lenne utánajárni, de félek, hogy hivatásos nyelvésznek, régésznek, történésznek túl nagy kockázatot jelentene. (Minderről írtam egy esszét is, éppen a Magyar Napló múlt év decemberi számában jelent meg.)
Ez a szemlélet, felfogás a Várkonyi krónika írásának idején világos volt már Ön előtt?
Nem, ez azóta világosodott meg. Hogyha az ember falusi világban él, mint ahogy én elég sokat éltem falun, lám, most is Békásmegyer próbál újra faluvá válni, meglátja ezt, ám Decs, ahol gyerekeskedtem, még archaikusabb volt. Ott az élők és holtak közti kapcsolat sokkal természetesebb volt, mint manapság, amikor a halált rettegés lengi be; sem a jó halál titkát nem ismerjük, sem a jó életét. Aki nem tudja, miért hal meg, az nem tudja az életét sem jól felhasználni, mert nem tartja észben és szívben, hogy az élet úgyis elvész. Ha nem találjuk meg azt a magas célt, amiért érdemes az életünket odaadni, részletekben vagy egészben, akkor mindenféle vicik-vacak dologra elkótyavetyélődik.
Visszakanyarodnék pár szó erejéig a közéletiséghez. Annak idején Antall József mellett Ön tanácsadó volt. Noha lakiteleki beszédében világosan látta a problémákat, csapdákat, veszélyeket, érdemesnek látta ebbe a munkába mégis belevágni, a konkrét közéleti kérdésekről véleményt mondani, tanácsadóként a miniszterelnököt segíteni?
Bizony nagy kérdés, ugyanis a magyar társadalomnak az a tragédiája, hogy elvesztette az elitjét, és folyamatos elitvesztést szenved. Kezdődik Mohácsnál. A Rákóczi-szabadságharcban el kellett meneküljön számtalan kitűnő ember, aki aztán a világon sokfelé megállta a helyét. Ugyanez történt a 1848-as szabadság- harc leverése után, majd az első és második világháborút követően. Akkor rettenetes kontraszelekció kezdődött a macbethi szabályok jegyében: szép a rút, és rút a szép. 1956-ban ismét elveszítettük a társadalom színe-javát. Ha kétszázezer ember elmenekül egy ilyen lélekszámú országból, és éppen a legaktívabbak, az elképesztő vérveszteség. Most ismét ezt szenvedjük: maga a kormány tuszkolja külföldre a nemzet legjobb fiataljait. Azt hiszem, hogy ilyen bűntényre világtörténelmi példa nincs. Amikor a Mozgó Világnál dolgoztam a nyolcvanas években, akkor többször felvetődött bennem, hogy ki kell lépnem a szerkesztőségből, mert a magyar társadalom problémái nem oldhatók meg politikai szinten, politikai bajokra nincsen politikai orvosság, csak transzcendens orvosság van. De miután főszerkesztőnk, Kulin Feri minden hónapban kapott egy felszólítást, hogy ezeket meg ezeket ki kell rúgni, és ezen a listán nagyon gyakran szerepeltem: ha en onnan kilépek, akkor senki se mossa le Kulin Feriről, hogy ő engedett ennek a parancsnak, és kirúgott. Amikor 1983 decemberében a Mozgó Világban közöltük, hogy nem vagyunk hajlandók dolgozni a Népszabadságból odavezényelt újságírókkal, akkor Siklósi Norbert volt a Lapkiadó vezérigazgatója. Ő soha nem rúgott ki senkit. A pártközpont követelése ellenére sem. Megkérdezte: akar-e valaki a cégen belül elhelyezkedni? Feltartottam az ujjam - volt egy csomó gyerekem -, hogy szívesen elmennék a Búvárhoz. Madarak, halak, természet. Jó, mondta Siklósi, a Búvárhoz vagy helyezve. Egy idős bácsi volt a főszerkesztő. Rettenetesen betojva fogadott: jaj, mi lesz itt! Figyelmeztetett, hogy semmi politizálás, a saját nevemen nem is írhatok az újságba. Átmegyek a szerkesztői szobába, ahol Hollós Laci, Várkonyi Anna és Vargha Jancsi fogad: jaj, de jó, hogy jössz, neked vannak harci tapasztalataid, most kezdjük a vízlépcső-ügyben az aláírásgyűjtést! Az, akit Isten bizonyos helyzetbe hozott, nem térhet ki a feladat elől. Természetesen nem mondtam Vargha Jancsiéknak azt, hogy nem veszek részt a vízlépcső-ügyben, hiszen az életünkről van szó. Ugyanez történt Lakiteleken is, ahol elmondtam az elhíresült Tisztelt Nyulakl-beszé- det. Amikor meghívtak a tanácsadó testületbe, akkor megint azt gondoltam, hogy nem lehet nem elmenni, mert igazából Magyarországnak nincs olyan elitje, amelyet hazaszeretetre, önzetlenségre neveltek, ahogy mondjuk hajdan a nemességet nevelték. Az elvekről beszélek. Azonban egy idő múlva kénytelen voltam belátni, hogy a politika nekem nem megy. Akkor az MDF-ben is magas tisztséget viseltem, az etikai szabályzat egyik megfogalmazója voltam Szabad György, Ferencz Csaba és Oberfrank Ferenc társaságában, valamint az országos etikai bizottság tagja. A dolognak mégis az lett a vége, hogy 1993-ban kiléptem az etikai bizottságból, beszüntettem a párthoz fűződő kapcsolataimat. Úgy láttam, teljesen összeférhetetlen a gondolkodásommal az, ami a politikában történik, bár azt kell mondjam, hogy a mai időkből visszatekintve az akkori MDF erkölcsi szempontból csillagmagasan állt a kortársaihoz és saját utókorához képest is. Természetesen hibák tömegét követte el, de nem volt abban a helyzetben, hogy véghezvigye az elképzeléseit. Elmondok egy magyar rémmesét – hadd jegyezzem meg: rémmesének kizárólag olyan történeteket írok meg, amelyeknek meg történtéről közvetlenül vagy közvetve bizonyítékot szereztem. Íme, a történet. Tudjuk, hogy a Parlamentbe belépő kell, és mint valóságos belső alkalmazottnak, nekem is járt egy. Leadtam tehát a fényképemet, meg amit kellett. Eltelt egy nap, két nap, három nap, öt nap, egy hét: nincs belépőkártyám. Telefonálok oda, ahova kell, mondják, hogy gyártják, már készül, rögtön meglesz, majd holnap. Másnap ugyanez a válasz. No, következő nap bementem, és mondtam, hogy jöttem a belépőért. Csodálatos épület a Parlament, minden nemes fából faragva, az irodákban faburkolat, káprázatos íróasztal, középkorú nő ül mögötte, és őszibarackot eszik a bicskájával, jaj, sajnos, mégsem készült el! Sebaj, majd megvárom. Nem tetszik tudni megvárni, dehogynem, megebédeltem, meg tudom várni. Zavartan leteszi a bicskáját meg az őszibarackját, azt mondja, felhívom ezt meg ezt. Nosza! Felhívja, hát sajnos, nincs nála. Ugyan, nem baj, majd előkerül. Ülök tovább, olvasom a könyvemet, ő egyre feszültebb, eltelik vagy négy-öt perc, akkor megint telefonál valakinek, ismét javasolja a holnapot. Nem, nem. Megint eltelik négy-öt perc, akkor feláll, odamegy a páncélszekrényhez és kiveszi a belépőmet. Szóval az MDF-nek nem volt egy olyan, katonai szóval, legénysége, amellyel kicserélhette volna az apparátust, a Hálózat embereit. Az a bizonyos nagytakarítás csupán politikai jelszó volt: az MDF nem tudta megcsinálni. Az olajszőkítési ügyekben sem történt semmi annak idején, hiába intézkedett a kormány valamelyik tisztviselője, semmi nem történt, nem indultak eljárások. Antall József egyszer megbízott, hogy a televízió akkori elnökével, Hankiss Elemérrel egy jogi tájékoztató műsorról beszéljek, mert szinte az egész joganyag megváltozott, az emberek pedig nem ismerték ki magukat benne. Ennek a tájékozatlanságnak lett a következménye, hogy fürge huncutok kicsalták a kárpótlási jegyeket „az özvegyektől és árváktól". A Hálózat elterjesztette, hogy nem érnek semmit, és századrészükért felvásárolta őket. Terveztünk egy rendszeres, tíz-tizenöt perces televíziós tájékoztató sorozatot, amelyben az illetékes minisztérium jogásza ismertette volna a szakterületéhez tatozó joganyag változását. Hankiss azt mondta, ezt csak akkor engedi meg, ha az ellenzék is kap ugyanennyi percet. Hangsúlyozom, nem politikai, hanem húsbavágóan közérdekű jogi tájékoztató műsorról lett volna szó. Hankiss Elemér később hívott: vegyek részt Találjuk ki Magyarországot! című kampányában. Nos, Magyarországot akkor ügyesen kitalálták azok, akik kitalálták az ország ellopására irányuló hadműveleteket, amelyek a tájékozatlanság fenntartásán alapultak. A kormány tökéletesen eszköztelen volt: az egész korabeli sajtó a Hálózat oldalán állt. Mit tehettünk? Egy föld- művelési minisztériumi államtitkár reggeltől estig járta az országot, és minden falu kultúrházában elmondta nyolc-tíz embernek, mi a helyzet a kárpótlási jegyekkel. Az Antall- kormány és az ország tragédiája az volt - nyilván akadtak koncepcionális hibái is -, hogv nem állt a rendelkezésére olyan elit, amely képes lett volna a nemzeti célokat érvényesíteni a Hálózat ellenállásán keresztül is.
Ön szerint van-e esélye annak, hogy kialakuljon egy élhető ország?
Szerintem jó irányban mennek a dolgok, mert egyre őrültebb a helyzet, egyre kevésbé működik az ország. Azt mondja egyik barátom édesanyja, Piri néni, hogy a házban lakik egy pacák, aki amolyan házmesterlelkű ember. Mindenkit figyel, les. Azt mondja Piri néninek, hogy „Piri néni, minden lakó felbőszült maga ellen, mert itt eteti a madarakat, és azok mindent összepiszkítanak. Vödrös József is teljesen kikészült már, mert odapotyog az ajtaja elé a sok madárpiszok." Piri néni találkozik Vödrös Jóskával, aki megdöbben: „Én, Piri néni, életemben nem haragudtam magára, most hallom először, hogy eteti a madarakat." Vödrös József merészen elcsípte ezt a házmesterlelkű egyént, felvitte Piri nénihez szembesítésre. Piri néni nekirontott: „Maga az egész házat tele – hazudozza mindenféle marhasággal: nem szégyelli magát?" „Nem" – felelte az ember. Azt gondolom, hogy a kérdés már nem erkölcsi, hanem ontológiai, A hazugság nem erkölcsi, hanem ontológiai kérdés. Létbeni. Egy ponton túl már nem tudunk egymással érintkezni. Amikor a Böszme-hívők rádöbbennek arra, hogy Öszödisztánban megszűnik minden eszmecsere a családban, az üzletben, az utcán, a munkahelyen, mert értelmetlen és jelentés nélküli lesz minden szó, akkor elérkezünk ahhoz a katartikus pillanathoz, amikor rájönnek az emberek arra, hogy eddig és nem tovább.
Dolgozik-e most valamin?
Folyamatosan dolgozom, de csak az eredmény mutatja majd meg, hogy végeztem-e bármilyen értelmes munkát.
[2008. március, Nyitott Műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból, 117 old]
Munkásság
Munkásság
Czakó Gábor írói pályájának már több évtizede vissza-visszatérő – mondhatni – emblematikus „sorozatát" alkotják a „rémmesék". Természetesen nem igazi rémmesék ezek, a műfaji meghatározásukat is nagyban nehezíti a szerző következetes szándéka a próza műfajok keverésére, de sok hasonlóságot mutatnak Boccaccio novelláival.; Tovább...
Munkásság
Farkas Gábor: Czakó Gábor
Czakó Gábor eddigi életműve az irodalomkritikusok egybehangzó véleménye szerint két megállapítással jellemezhető. Az egyik, hogy műfaji sokszínűségét tekintve olyan alkotói pályaképet láthatunk a szerző esetében, amelyben a tartalom és a forma egymásra találtságát magas fokon határozza meg az üzenetérték. Vagyis abban, hogy éppen regény, esszé vagy novella, esetleg mese legyen a készülő alkotás, nem az írói döntés a meghatározó, hanem az, hogy az adott tartalomnak melyik forma a legmegfelelőbb (persze ennek előzetes mérlegelése azért nagyban alkotói döntés kérdése is).
A másik, hogy amíg a rendszerváltásig nyilvánvalóan küzdelemként is értelmezhető keresztényi üzenet megjelenése az alkotásokban egyben valamiféle ellenzéki magatartást is jelentett, addig 1989 után mindez jelvény értékűvé vált, és Czakó Gábor nem egy kritikusa szerint ez érezhetően rontott a művek esztétikai értékén. Jelen sorok írója természetesen ez utóbbi megállapítással nem ért egyet. Hiszen a kereszténység, mint jelvény, egyben látásmódot is jelöl, vagyis a vallásosság megjelenése egy irodalmi műben önmagában akkor is hordoz megannyi jelentésréteget, hogy az üzenetértéket illetően mindenképp túlmutat jelvény-mivoltán. Jó példa erre Czakó Gábor Szótárkönyve (2001), melyben a destruált nyelvi megformáltság, a számmisztika és a szemantikai összefüggések jelentésrétegei között nemcsak a keresztény ideológia, hanem a szociológiai, társadalomfilozófiai és egzisztencialista mondanivaló is kimutatható. E jelentésrétegek összefüggéseire hívja fel a figyelmünket Butella János Műelemzés – Czakó Gábor: Szótárkönyv című írásában. Néhány gondolatát – Czakó látásmódjának megértése érdekében – érdemes hosszabban idéznünk: „a könyv összesen négy szóból áll, a Négy pedig a teljesség, az örök, az isteni minőség száma, egyúttal az emberiség egységét is jelenti. A létezés – nem csupán a tér és az idő – egységét a Négyben látták a régiek, függetlenül attól, hogy kapcsolódtak-e a kabalisztikus hagyományhoz, a számelmélet legalaposabb kifejtéséhez. (…) A Négy ezért az emberi fejlődés végpontja. Mi ez a végpont? A Négy minősége megmondja: istenülésünk. De istenülhet-e az ember? Ráadásul egy keresztény, mi több, katolikus ember? Magányos ember nehezen, sőt valószínűleg nem, de kettőnek már – talán – lehetséges."[1] Jól kivehető tehát az alkotói üzenet sokrétűsége. A biblikus eszmeiség mellett olyan kulturális keresztmetszetet látunk Czakó Gábor prózavilágában – az értő elemző véleményével összhangban –, melyben az individuum magára hagyatottságának és útkeresésének szimbolikája legalább annyira erős, mint a keresztényi gondolat.
Kellei György egyik cikkében kifejti, hogy az 1970-es években ígéretes regényíróként induló Czakó Gábor a rendszerváltás után nem váltotta be a hozzá fűzött olvasói elvárásokat, inkább keresztény ideológussá vált.[2] Sneé Péter azonban a Kortárs hasábjain arra figyelmeztet, hogy ez a szerző 1989 után megjelent műveinek esetében nem okozott esztétikai törést: Czakó "esszéi, szatirikus rémmeséi, szótárformát követő gyűjteményei, sőt regényei is a meggyőzés szándékának fölülkerekedését mutatják az ábrázolásra fordított erőfeszítéseken. Mintha előzetes tudással közelednék tárgyához, és már a vázlatolás kezdetekor birtokolná készülő művének tanulságait. Határozott célelvűségében a publicisztikára emlékeztet"[3] – ez tehát nem az esztétikai érték csökkenését, hanem az írói szándék megváltozását mutatja.
Czakó Gábor írói pályájának már több évtizede vissza-visszatérő – mondhatni – emblematikus „sorozatát" alkotják a „rémmesék" (77 magyar rémmese. Szépirodalmi, Budapest, 1988.; Hetvenhét és fél magyar rémmese. Szépirodalmi, Budapest, 1990.; … és hetvenhét magyar rémmese. Windsor, Budapest, 1996.; Kilencvenkilenc magyar rémmese. Cz. Simon Bt., Budapest, 2007.). Természetesen nem igazi rémmesék ezek, a műfaji meghatározásukat is nagyban nehezíti a szerző következetes szándéka a próza műfajok keverésére, de sok hasonlóságot mutatnak Boccaccio novelláival: „Egyazon forgatókönyv szerint íródtak a mesék, mindnek van egy előre megrajzolt szerkezeti íve. Rövidke bevezetés, amelyből megtudjuk, hogy kik a jeles társaság tagjai a Szépasszony asztalánál, majd az éppen aktuális beszélő ismerteti a témát, bemutatja a szereplőket, és teret enged a történetnek, valamint a közben kialakuló véleményeknek. A felépítésből valóban érzékelhető, hogy a műfaj több műfaj határmezsgyéjén mozog."[4]
A Beavatás című esszésorozat könyv-változatai között megtalálható a szerző nyelvészeti irányultságának vetülete is. A Beavatás a magyar észjárásba című könyvében például „a nyelv testét vizsgálja, forgatgatja, tapogatja, mint a háziasszony a piacon a sárgarépát, fejes salátát."[5] Érdekes, és úgy vélem, követendő is Czakó Gábor nyelvfilozófiai állásfoglalása: ahogy az élő embernek is csak a pszichéjét lehet vizsgálni, nem lehet például boncolás útján az emberi szerveket élő, működő mivoltukban elemezni, ugyanígy az élő nyelvnek is csak a lelke ihletheti meg az írót, nem lehet azt boncolgatni, bárdolni. Akaratlanul is eszünkbe juthatnak erről a posztmodern irodalom nyelvi destrukcióra épülő kifejezés-formái. Czakó a nyelvészet területén is formálja (élesebben: feszegeti) a határokat, de teszi mindezt a tudós író jótékony hozzáállásával. A 2009-es Beljebb a magyar észjárásba című könyvről ezért joggal állapítja meg a kritikus: „Ritkán mondhatja el az olvasó azt, hogy egy új tudományág egyik elindító könyvét olvasta el. Czakó Gábor, Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba című könyve ilyen könyv. A nyelvrégészet és a dallamrégészet nyitókönyve. Jó szívvel ajánlom elolvasásra."[6]
Czakó legújabb regényeiben a kiúttalanság élménye párosul az ábrázolás lehetőségének, keretbe foglaltságának lehetetlenségének kifejezésével. Ezért lehet például, hogy Hosszúalattság (2010) című könyvében a szerző a „félkész regénykert" műfaji megjelölést alkalmazza. Sturm László a regényről írt kritikájában kifejti, hogy a mű „nem az alkotói tehetetlenség beismerése miatt >>félkész<<, hanem a valóság lezáratlansága miatt."[7] És valóban: a történetek, az előre- és visszautalások, valamint az abszurd elbeszélői keret a könyvben mind a nyelvi kifejezhetőséget, a valóság bemutathatóságát kérdőjelezik meg. Ezért lehetséges, hogy a rendszerváltás utáni jelenben játszódó cselekménybe folyamatosan beékelődnek a szovjet időket idéző epizódok, vagy ezért lehet az az érzése a befogadónak, hogy „a helyhez kötődő történetek úgy tenyésznek egymás mellett, mint a kerti növények, néha a föld fölött összeérve, néha csak – gyaníthatóan – a gyökereikkel."[8]
Összességében elmondható, hogy Czakó Gábor prózájában az ábrázolás, az elbeszélés és a példázatosság, a tanító jelleg összhangja figyelhető meg leginkább. Tárgyához – legyen az egy konkrét cselekmény leírása vagy véleményközlés – mindig a szemléltetés igényével közelít. Teszi mindezt olyan írói rutinnal, és olyan biztos ideológiai háttérrel, hogy szemléltetése a legvalóságosabb meggyőző erővel bírhat a befogadás végére beavatottá is váló olvasó számára.
[1] BUTELLA János, Műelemzés – Czakó Gábor: Szótárkönyv. Kortárs, 2002/5.
[2] „Czakó valamikor a kedvenc íróim közé tartozott, a Megváltó, a Csata minden áldott nap és az Iskolavár című regényei máig emlékezetesek. Sőt első, A szoba című regényét is őrzöm, amely a Magvető legendás Új Termés sorozatában jelent meg. Ma ezek a kötetek irodalomtörténeti értéket képviselnek. Későbbi munkáiba is bele-belelapoztam, és azt gondoltam, hogy az író irodalmunk markáns alakjai közé emelkedik majd. De ez a reveláció az idő múlásával nem igazolódott. Czakó a rendszerváltozással szállingózó szabadságban egyszer csak úgy érezte, keresztényi vezető szerep vár rá" (KELLEI György, Közhelyek negyedórában. Veszprémi Napló, 2005.)
[3] SNEÉ Péter, Czakó Gábor: Bujdosók. Kortárs, 1998/7.
[4] HANTI Krisztina, Czakó Gábor : Kilencvenkilenc magyar rémmese. Kortárs, 2008/6.
[6] BÉRCZI Szaniszló, Czakó Gábor - Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba. Mikes International, 2010/4.
[7] STURM László, Czakó Gábor: Hosszúalattság. Kortárs, 2012/10.
[8] STURM, u.o.
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
Ész és hit – esszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2017.
Nyelvédesanyánk – esszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2016.
Gyepű – novellák, CzSimon Könyvek, Bp., 2016.
Csodák csodája – esszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2015.
Történeteink az almáspitével – rémmesék, CzSimon Könyvek, Bp., 2015.
Juliánusz barát ajándéka – esszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2014.
Az országút szélén – esszék a Beavatás XI. kötete, CzSimon Könyvek, Bp., 2014.
Hitemről – Életrajzi könyv, CzSimon Könyvek, Bp., 2013
77 hangos rémmese – hangoskönyv, CzSimon Könyvek, Bp., 2013.
A szabír titok – esszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2013.
Világvége 1962–ben? – , Pécsregény, CzSimon Könyvek, Bp., 2012.
Jézus beszélő kövei – esszék a Beavatás X. kötete, CzSimon Könyvek, Bp., 2012.
Misztikai Ösvény – Elküldésesszék, CzSimon Könyvek, Bp., 2010, 2015.
Eredeti magyar nyelvtan – nyelvtankönyv, CzSimon Könyvek, Bp., 2011.
Lépcső és szalmaszál – esszék a Beavatás IX. kötete, CzSimon Könyvek, Bp., 2011.
Aranykapu – regénykert harmadik bővített kiadás, CzSimon Könyvek, Bp., 2011.
Hosszúalattság – félkész regénykert, CzSimon Könyvek, Bp., 2010.
Magyar–magyar nagyszótár – szótár harmadik bővített kiadás, CzSimon Könyvek, Bp., 2009.
Az Antikrisztus és mi – esszék a Beavatás VIII. kötete, CzSimon Könyvek, Bp., 2009.
Beavatás a magyar észjárásba – esszék, a Beavatás VII. kötete, Cz Simon Bt., Bp., 2008.
Beavatás – Isten családja – esszék a Beavatás VI. kötete, Cz Simon Bt., Bp., 2008.
99 magyar rémmese – szatírák, Cz Simon Bt., Bp., 2007.
Mondatok – Cz Simon Bt., Bp., 2007.
Várkonyi krónika – ünnepi kiadás – regény, Mundus Budapest 2006.Az 1956–os forradalom 50. évfordulójára készült ünnepi kiadás
Beavatás – Ádám bokra – esszék, Cz Simon Bt., Bp., 2006.
Tündérfalva – regénykert, Cz Simon Bt., Bp., 2006.
Bealátó – cikkek 2002–2005, Cz Simon Bt., Bp., 2005.
Beavatás – Ideák nyelve – esszék, Boldog Salamon Kör, Bp., 2005.
Még hetvenhét magyar rémmese – Banga Ferenccel, szatírák, Boldog Salamon Kör, Bp., 2004.
Beavatás – Magánállamok – esszék, Boldog Salamon Kör, Bp., 2003.
Beavatás – Eldobható föld – esszék, Boldog Salamon Kör, Bp., 2002.
Szótárkönyv – szótárkönyv, Boldog Salamon Kör, Bp., 2001.
Pannon Krétakör – Az illusztrációkat Banga Ferenc készítette, Válasz Kiadó, Bp., 2001.
Velünkjáró – vezérCZikkek, Szent István Társulat, Bp., 2001.
Beavatás – esszék – esszék, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Bp., 2000.
Aranykapu – Boldog Salamon király, regény, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Bp., 1999.
Bujdosók – novellafüzér, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Bp., 1997.
Világfasírt – esszék, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület,, Bp., 1996.
... és hetvenhét magyar rémmese – Banga Ferenccel, szatírák, Windsor, Bp., 1996.
Mi a helyzet? – esszék, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Bp., 1995.
Törökkő – regény, Nesztor, Bp., 1994.
Magyar – magyar nagyszótár – szótár, Antológia, Bp., 1994.
Angyalok – regény, Szépirodalmi, Bp., 1992
Adorján és Seborján – Czakó Gábor és Czakó Sebestyén, mese, A rajzokat készítette: Szemadám György és Szemadám Eszter, Múzsák, Bp., 1991
A Teremtő mosolya – esszék, Gondolat, Bp., 1991.
Hetvenhét és fél magyar rémmese – Banga Ferenccel, szatírák, Szépirodalmi, Bp., 1990.
Van itthon elég krumpli? – drámák, Múzsák, Bp., 1989.
Luca néni föltámadása – regény, Szépirodalmi, Bp., 1988.
A sárkánymocsár ura – regény, Móra, Bp., 1988.
77 magyar rémmese – Banga Ferenccel, szatírák, Szépirodalmi, Bp., 1988.
Eufémia – szatirikus regény, Szépirodalmi, Bp., 1983.
A lélek fele – regény, Szépirodalmi, Bp., 1983.
Hármaskönyv – regény, Szépirodalmi, Bp., 1982.
+ – novellafüzér, Szépirodalmi, Bp., 1982.
Sorrendben – elbeszélések és drámák, Szépirodalmi, Bp., 1982.
Várkonyi krónika – regény, Szépirodalmi, Bp., 1978, 1984. Mundus 2006.
Iskolavár – regény, Szépirodalmi, Bp., 1976, 1979.
Csata minden áldott nap – regény, Szépirodalmi, Bp., 1975. Szent István Társulat Budapest 2009.
Megváltó – regény, Szépirodalmi, Bp., 1974, Magvető, Bp., 1982.
Emberkert – novellák, Magvető, Bp., 1971.
Indulatos jelentések – szociográfiák, Magvető, Bp., 1973.
A szoba – regény, Magvető, Bp., 1970, 1982.
Recepció
Alexa Károly, Czakó Gábor, Banga Ferenc, 77 magyar rémmese, Kortárs, 1988/7.
Balázs Géza, Czakó Gábor, Magyar-magyar nagyszótár, Kortárs, 2010/5.
Balázs Géza, Czuczorék nyomán Czakó Gábor, Modellek nyelvünkből és kultúránkból magából, Czakó Gábor, Juhász Zoltán, Beljebb a magyar észjárásba, Kortárs, 2011/10.
Balázs Géza, Régi-új utakon írói nyelvtant írni, Czakó Gábor, Eredeti magyar nyelvtan, Kortárs, 2012/10.
Bencze Lóránt, A nyelv élménye, Czakó Gábor, Beavatás a magyar észjárásba, Kortárs, 2009/1.
Bérczi Szaniszló, Czakó Gábor, Juhász Zoltán, Beljebb a magyar észjárásba, Mikes International, 2010/4.
Bérczi Szaniszló, Czakó Gábor, Beavatás a magyar észjárásba, Mikes International, 2009/3.
Bérczi Szaniszló, Czakó Gábor, Juhász Zoltán, Beljebb a magyar észjárásba, Mikes International, 2010/4.
Butella János, Műelemzés, Czakó Gábor, Éva Szótár, Kortárs, 2002/5.
Chován István, Mindennapi álmodozások, Czakó Gábor, Bujdosók, Hitel, 1999/1.
Czére Béla, Megváltók és megválthatatlanok, Czakó Gábor regényeinek eszmevilága, Napjaink: észak-magyarországi irodalmi és kulturális lap, 1981/12.
Debreczeni Attila, Czakó Gábor, Eufémia, Alföld, 1985/2.
Fábri Péter, Czakó Gábor, Mozgó világ, 1977/4.
Fodor Miklós, Az érintés szikrája, Czakó Gábor, Beavatás, Az ideák nyelve, Magyar napló, 2006/5.
Halmágyi Miklós, Czakó Gábor, Sorrendben, Alföld, 1982/6.
Hanti Krisztina, Czakó Gábor, Kilencvenkilenc magyar rémmese, Kortárs, 2008/6.
Hegedős László, Requiem röfögve, Czakó Gábor Disznójátéka a Térszínházban, Magyar napló, 2004/2.
Hima Gabriella, Czakó Gábor, Törökkő, Kortárs, 1995/4.
Horpácsi Sándor, Czakó Gábor, Emberkert, Alföld, 1972/7.
Horváth Katalin, Nyelvünket önmagából megérteni, Czakó Gábor, Juhász Zoltán, Beljebb a magyar észjárásba, Hitel, 2010/8.
Jankovics József, Czakó Gábor műfajai, Kortárs, 1974/6.
Kemsei István, Czakó Gábor, Aranykapu, Kortárs, 2012/10.
Keresztesi József, Találtam egy könyvet, Szögek a szájban, Czakó Gábor, +, Holmi, 2012/7.
Kis Pintér Imre, Czakó Gábor, Emberkert, Kortárs, 1972/8.
Kis Pintér Imre, Czakó Gábor, Megváltó, Alföld, 1974/10.
Kis Pintér Imre, Czakó Gábor, Mozgó világ, 1981/7.
Kiss Aurél, Czakó Gábor, Indulatos jelentések, Palócföld: irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat, 1973/6.
Kiss László, Fekete humorba mártott tollal, Czakó Gábor, Banga Ferenc, 77 magyar rémmese, Napjaink: észak-magyarországi irodalmi és kulturális lap, 1989/2.
Kodolányi Gyula, Czakó Gábor, Aranykapu, Kortárs, 2000/8.
Kőrösi Zoltán, Czakó Gábor, Banga Ferenc, Hetvenhét és fél magyar rémmese,
Kortárs, 1990/10.
Kövecses Zoltán, Szabó Réka, Czakó Gábor, Beavatás a magyar észjárásba, Magyar nyelv, 2011/2.
Kulcsár Szabó Ernő, Czakó Gábor, Indulatos jelentések, Alföld, 1974/5.
Lami Pál, Czakó Gábor, Hitemről, Kortárs, 2014/5.
Lami Pál, Czakó Gábor, Juliánusz barát ajándéka, Kortárs, 2015/9.
Mile Lajos, Czakó Gábor, A lélek fele, Alföld, 1987/7.
Ónodi László, Czakó Gábor, Eufémia, Kolozsvári Papp László, Halálugrás kezdőknek és haladóknak, Kortárs, 1984/8.
Pálfy G. István, Czakó Gábor, A szoba, Alföld, 1971/7.
Pécsi Györgyi, Czakó Gábor, Hetvenhét és fél magyar rémmese, Holnap: irodalmi és társadalmi folyóirat, 1991/2.
Pósa Zoltán, Gondolatok Czakó Gábor műveiről, Palócföld: irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat, 1980/3.
Radics Péter, Czakó Gábor, Banga Ferenc, 77 magyar rémmese, Alföld, 1989/6.
Radnóti Sándor, Újraolvastam, Vita, Czakó Gábor, +, Holmi, 2012/7.
Siposhegyi Péter, Különös értekezés, Czakó Gábor, Eufémia, Mozgó világ, 1985/1.
Sneé Péter, Czakó Gábor, Bujdosók, Kortárs, 1998/7.
Sturm László, Czakó Gábor, Hosszúalattság, Kortárs, 2012/10.
Takács Géza, „Az idő ura Isten", Czakó Gábor, A Teremtő mosolya, Alföld, 1992/5.
Tasnádi István, Kocsmafilozófiák, Czakó Gábor, Fehér ló, Színház, 1993/12.
Tóth Piroska, Czakó Gábor, Iskolavár, Alföld, 1977/1.
Urbán Péter, Isten Barázdájától a hatfejű emberig, Czakó Gábor, Beavatás a magyar észjárásba, Magyar napló, 2009/8.
Vasy Géza, Czakó Gábor, a sok műfajú alkotó, Kilencvenkilenc magyar rémmese, Isten családja, Bárka: Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 2008/5.
Wutka Tamás, Időtlen krónika, Czakó Gábor, Várkonyi krónika, Magyar napló, 2007/6.
Zászlós Levente, Czakó Gábor, Mi a helyzet?, Kortárs, 1996/12.
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017