Mezei Balázs: Molnár Tamás szellemi hagyatéka

1. Bevezetés

Molnár Tamás egyszerre volt eszmetörténész, filozófus, politikai gondolkodó, és közéleti kommentátor. Több mint 1500 publikációjában mindegyik vonatkozás szóhoz jut. A megjelent műveken, könyveken és újságcikkeken túl két munkája maradt kéziratban: önéletrajzának nyers szövege, melyet halála előtt diktált le; és az 1990-as évek derekán francia nyelvű írása, amelynek témája az „American Way of Life" („az amerikai életfelfogás") kritikája. Ezek gondozott kiadása folyamatban van.

Molnár pályája az egyetemi-akadémiai filozófia és az akadémián kívüli, mozgalmi jellegű szellemi ébredés fórumainak határvidékén futott. Disszertációja és első munkái még oly részletességgel fogalmazódtak, ahogy azt az egyetemi világ elvárta. Ám publicisztikai sikere, amely országos hírnevet, majd nemzetközi ismertséget biztosított számára, hamarosan könyveiben is éreztette hatását: munkái egyre inkább az alkotóművész stílusjegyeit hordozták és egyes meglátások, gondolatok találó kimondása mellett kevesebb figyelem jutott az érvek aprólékos kifejtésére és az ellenérvek részletes vizsgálatára. Molnár az eszmetörténész és elemző szerepét fokozatosan cserélte fel az egzisztencialista gondolkodó szerepével, és egyre inkább a stílusos megfogalmazás, a láttató szókimondás került írásainak középpontjába.

Molnár ezen írásmódja a bölcseleti esszé műfaját követi; s noha sokan voltak, akik hasonlóan fejezték ki magukat, Molnár fogalmazási módja egyedüli és sajátos maradt egész élete során. Így volt ez megjelenésével is; szemtanúk szerint konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken mindig az idegen benyomását keltette: Amerikában európainak, Európában amerikainak, s a két világot egyaránt ismerők szemében meghatározhatatlannak tűnt. Csak akik látták dél-francia barátainak birtokán vagy spanyolországi házában, tudhatták, hogy Molnár e vidékeken mozgott otthonosan. Arisztokratikus, elvonuló, visszafogott, és – sétabotjával, bőr cigarettatárcájával, ázsiai arcélével és kimért viselkedésével – a rendkívüli egyéniség benyomását keltette. Magyarországi társasága leginkább írókból, művészekből állt; s így válhatott gondolkodóként a Magyar Művészeti Akadémia tagjává.           

2. A szellemi háttér

Ha meg akarjuk érteni Molnár szellemi indíttatásait, mindenekelőtt Georges Bernanos (1888–1948) életművéből kell kiindulnunk. Másodjára tanulmányoznunk kell az amerikai konzervativizmus tartalmait, irányait és személyiségeit. Tekintetbe kell vennünk a magyar történelmi alkotmány államfelfogását. Végül figyelembe kell vennünk a 20. század meghatározó eszmei és történeti eseményeit: az ideológiák uralmát, a világháborúkat, Európa kulturális felbomlását, a szovjet világuralmat és annak leszerelését, s nem utolsósorban a kereszténység átalakulását ugyanezen időszak alatt.

Bernanos a 20. századi francia szépirodalom egyik kiemelkedő alkotója volt, akinek regényírói érdemei vitán felül állnak. „Zseniálisan értett a gyakran detektívtörténetekre emlékeztető cselekménybonyolításhoz, vizionárius képessége és kegyelem utáni sóvárgása Dosztojevszkijjel rokonítja." (Gera György) Bernanosnál a nagy regényírói alkotóerő és a markáns világlátás a legszorosabban összekapcsolódnak. Hívő keresztény és katolikus, de egyben a legélesebb kritikusa az egyházának; elkötelezett francia hazafi, de nemcsak a Vichy-rezsimet ostorozza, hanem a francia nép szellemtelenségét, közömbösségét, megalkuvását a technika csábításával, a gépuralom totalitarizmusával, az élvezetet kínáló utópiák követésével, a vallás igazságának, személyességének, pátoszának elhagyásával. Politikailag Bernanos de Gaulle követője volt, noha fiatalon a francia szélsőjobb is megkísértette. De amiképpen Georges Orwellt a spanyol polgárháború a kommunizmus ígéreteiből ábrándította ki, Bernanos szemében, a kegyetlenkedések láttán, a falangista rezsim üveggömbje tört apró szilánkokra. Mégis megmaradt a tekintély, az erős vezető személyiség, a hagyományos erkölcs követőjének és hirdetőjének. Erről szólnak legnevesebb regényei, például A sátán napja alatt, de közéleti írásai, beszédei és megnyilvánulásai ugyancsak.

Molnár disszertációja megírása, majd könyvének előkészítése során Bernanos felfogásaival alaposan megismerkedett és felfedezte a köztük fennálló szellemi rokonságot. Nem mintha Molnár valaha is regényírói babérokra tört volna; de sajátos stílusú írásmódja, esszéisztikus fogalmazása olyan keretet alkotott, amelyben elhelyezhette a bernanosi gondolkodás számára vonzó elemeit és alkalmazhatta felfogásának horizontját. Nem arról van szó, hogy Bernanos vagy Molnár visszavágyott volna a „középkorba", mivel mindketten tisztában voltak azzal, hogy a romantika idealizált középkora valójában nem létezett; sokkal inkább arról, hogy mindketten ragaszkodtak a kereszténységben közvetített örökérvényű filozófiai és morális felfogások fő vonalaihoz és ezeken keresztül értékelték koruk fejleményeit. Mivel e fejlemények a legszélsőségesebbek voltak és maradtak, kritikájuk is erőteljes, olykor szembetűnően éles volt. Nemcsak a falangizmust vagy a nemzeti szocializmust illették bírálattal, hanem ugyanennyire a kommunizmust és a féktelen, utópikus liberalizmust is. Amire hivatkozhattak, az emberi személy és annak természetes közösségei, a transzcendencia hamisíthatatlan valósága, és a történelem értelmes összefüggése, amit a hagyomány szerves továbbvitele, megújítása, gondos fejlesztése biztosít. Politikailag Molnár abban is Bernanost követte, hogy meg volt győződve az állami rend elsődleges fontosságáról; ezen nem a totalitárius elnyomást értette, aminek esküdt ellensége volt, hanem az egyén és a közösség fizikai, jogi, gazdasági, politikai és szellemi-erkölcsi rendjét. Nem létezhet magas kultúra ilyen rend nélkül; s a kaotikus rendszerek, amilyen a szélsőséges liberalizmus vagy az anarchisztikus kommunizmus volt és maradt, nem a történelmi továbblépést szolgálják, nem fejlődést jelentenek, hanem felbomlást és agóniát.

Molnár az első Bernanos-monográfia szerzője az Egyesült Államokban, és – miként életrajzában is olvashatjuk – Frederick Wilhelmsennel és Helen Casey nővérrel való találkozása elvezette őt az amerikai katolicizmus megújuló köreibe. Wilhelmsen Etienne Gilson tanítványa volt, ami kapcsolatot jelentett a franciás műveltségű Molnárhoz. Wilhelmsen később a Christendom College alapítója lett, a dallasi egyetem filozófia és politológia tanára, aki a gilsoniánus tomizmust tartotta a katolikus gondolkodás megújulási lehetőségének. Molnár nem volt tomista, de ismerte a tomizmust; nem volt Gilson követője, de többször hallgatta a mester előadásait. Molnár a maga útját járta, amely a specifikus filozófiai kérdésekkel szemben a közösség mint politikai egész lényegét kutatta, ahogyan az a történelem sodrában formálódik. Ám Wilhelmsen barátsága nélkül Molnár nem jutott volna el a konzervatív megújulás belső köreibe, Russell Kirkhöz, nem került volna a Modern Age alkotói közé, és nem tett volna szert országos jelentőségre szerzőként, szerkesztőként, előadóként.

Itt tehát Kirkről kell szólnunk, hiszen Molnárral való szoros, családi barátsága több mint három évtizeden át tartott. Oly közeli volt ez a barátság, hogy 1962-ben együtt indultak el több hónapos afrikai útjukra, és már nős emberként is szoros, a szakmain túlnyúló kapcsolatban maradtak. Kirk hamarosan a konzervatív mozgalom egyik legtekintélyesebb személyisége lett és minden módon segítette Molnár érvényesülését. Molnár a maga részéről ezt a segítséget számos publikációval, recenzióval hálálta meg. Kirk előszór írt Molnár The Future of Education (Az oktatás jövője) című könyvéhez is; Kirk segítette Molnárt ahhoz, hogy a William Buckley és társai által létrehozott National Review egyik szerzője legyen. E minőségében, mint G. H. Nash rámutat, Molnár a kialakuló amerikai konzervativizmus egyik ágának befolyásos alakja lett.

Molnár pályafutásában jelentős változást okozott franciaországi publicisztikai és szerzői sikere. 1969-ben jelent meg Párizsban Sartre, philosophe de la contestation (Sartre, a perlekedő filozófus) című munkája, amely jelentős figyelemben részesült a francia szellemi élet különböző oldalai részéről. Természetesen Molnárt elsősorban a konzervatívok üdvözölték és előttük e könyv biztosította tekintélyét. Molnár egyre több időt töltött Franciaországban, részt vett szellemi életében, aminek következtében eltávolodott az amerikai konzervativizmus fő irányaitól. A Triumph megalapítását, 1966-ot követően néhány éven át e tradicionalista magazin szerzője volt, miképpen számosan az angolszász konzervatív mozgalomból, például John Crosby, Christopher Dawson, Dietrich von Hildebrand, Russell Kirk, Erik von Kuehnelt-Leddihn, vagy John Lukacs. Az 1960-as évek végén Molnár egyre inkább irreálisnak érezte a szerkesztők mindennel szembeforduló viselkedését. Önéletrajzában már gunyorosan ír Brent Bozellről és társairól, és túlzó felfogásukat sem osztotta. Molnár túlságosan arisztokratikus volt ehhez a tradicionalista mozgalomhoz; s a tőlük való eltávolodása egyben az amerikai konzervativizmus fő irányaitól való távolodását is jelentette.

Az 1970-es évek végén Molnár már megint a helyét kereste; felesége, Ildikó révén szorosabb kapcsolatba került az amerikai magyar emigrációval és részt vett a magyar Szent Korona visszaszolgáltatásának előkészítésében. Ezzel összefüggésben jobban megismerte a Szent Korona-tant és felelevenítette a magyar történelmi alkotmányra vonatkozó ismereteit. Világossá vált számára, mint ezt magánbeszélgetésekben kifejtette, hogy államfelfogása legközelebb a legitim, vallási és erkölcsi hagyományokon nyugvó, monarchisztikus jellegű államformához állt közel, amely nemcsak jogokat, hanem kötelességeket is előír polgárai számára és mindezt történelmileg egységes, örök érvénnyel bíró keretben láttatja. A társadalom alapja nem a nép, hanem a legitim tradíció, amelyhez számos nép is tartozhat, melyek együttesen adják az államalkotó nemzetet. A Szent Koronát Molnár ritka történelmi relikviának látta, amely a magyar nép állam- és nemzetalkotó erejét bizonyítja.

Molnár szellemi hátterét végül azok a rendkívüli történések határozzák meg, amelyekben az emberiség a 20. század folyamán részesült. Ez a század tanúja volt a hagyományos európai értékrend felbomlásának különösen az I. világháború előtti Franciaországban; az európai értékrend megújítási kísérlete a világháborúban megbukott, ami elhozta „a Nyugat alkonyát". A kereszténység ugyanezen időszakban először harcosan szembefordult a modernizmussal, ám a világháború után egyre nyitottabbá vált. Ez kétségtelen hitelvesztéssel járt, amit a nagy társadalmi utópiák kívántak betölteni, mint amilyen a kommunizmus, a fasizmus és a nemzeti, ill. a nemzetközi szocializmus volt. A század folyamán ezek az ideológiák gazdaságilag, politikailag, de katonailag is megbuktak, ám ez a sors, Molnár szerint csak átmenetileg, nem érte el a szélsőséges liberalizmus ideológiáját.

Molnár e változásokban saját, bernanosi ihletésű utópia- és ideológiakritikájának igazolását látta. Helytelen lenne azonban nem észrevenni, hogy Molnár az egyes jelenségeket összetettségükben nézte: nem tagadta sem a kommunista, sem a fasiszta államrend egy-egy előnyös vonását. Így például a nyugati fogyasztást-hajszoló társadalommal szemben előnyösebbnek vélte a tervgazdálkodást és a fogyasztás viszonylagosan alacsony szintjét a volt szocialista államokban; s New York-i beszélgetései alapján nem tagadta meg az olyan szakemberek érdemeit sem, amilyen Heinz Gurian, a német páncélos hadviselés atyja, akinek segítségével folyt le a nyugat-német hadsereg újjászervezése 1945 után.

A legnagyobb eszmei változást a II. vatikáni zsinat hozta Molnár életében. Mint tradicionalista katolikus, Molnár sokáig vívódott a zsinat lényeges változtatásainak értékelését illetően, különös tekintettel a liturgikus reformra, a más vallásokhoz való viszonyra, a politikai filozófiát érintő változásokra, így a létező szocializmus iránt mutatott új attitűdre az 1960-as évek második felétől kezdve, amit Mindszenty bíboros drámai története, címétől való megfosztása fejezett ki a leglátványosabban. Ellentétben a Triumph szerkesztőivel és egyes szerzőivel, Molnár végül megbékélt e változásokkal, ám ez a megbékélés egyben megtörte korábbi lendületét, magabiztos szemléletmódját, és közelebb vezette a misztika, a filozófiai teológia mélyebb kérdéseihez. Ezen a ponton bizonyult fontosnak az Eric Voegelinhez és a Mircea Eliadéhoz fűződő viszonya: e szerzőket alaposan tanulmányozta és gyakran vitatkozva kommentálta felfogásaikat.

A szovjet rendszer európai felbomlását Molnár elkerülhetetlennek tartotta, de óvott a túlzó reménykedéstől az Európai Unió jellegét illetően. Ezt a politikai tömörülést Molnár némi gyanakvással szemlélte; szavai szerint előbb-utóbb be kellett bizonyosodnia, hogy az unió egy-egy ország gazdaságában, társadalmában, s nem utolsósorban moralitásában nem hozza el a remélt, kedvező változásokat; épp ellenkezőleg, ezen államok meggyengülését idézi elő, amit ígéretei ellenére sem képes magasabb, erősebb struktúrákkal helyettesíteni. Molnár Egyesült Államokat illető kritikája is erősödött az évek folyamán; véleménye szerint a kommunizmussal való kiegyezés végeredményben az USA gyengeségét mutatta, illetve e rendszerek előnytelen jellemzőinek kölcsönösségét. A történelmet értelmes folyamatnak tartotta, ám meggyőződése szerint az emberiség a mai, sokféleképpen torzult helyzetéből csak nagy megrázkódtatások árán emelkedhet ki; e változásokat meglehetősen közelinek vélte. Mint mestere, Bernanos, Molnár is vonzódott a politikai prófécia zsáneréhez, s érdekes módon kisebb előrejelzései meglehetős pontossággal teljesültek. Egyetlen példa elegendő itt: gazdaságtörténeti okokból Molnár már bevezetésekor ostorozta a közös európai fizetőeszközt, az eurót, s leszögezte: hamarosan egyetlen állam sem fog bizalommal tekinteni erre a pénzre. „Az euró az árulás szimbóluma." (Én, Symmachus)

3. Az életmű

Molnár összesen 44 könyvet publikált, ezek közül a Bernanos-könyv úttörő jellentőségű, Az értelmiség alkonya (The Decline of the Intellectual, 1961) a kialakuló új amerikai konzervativizmus egyik fontos, azonosság-meghatározó munkája. Ezt a munkát követően Molnár könyvei a következő irányokba mutattak: 1. Aktuális közéleti tárgyú könyvek; 2. Könyvek az utópiáról; 3. Filozófiai-metafizikai tárgyú könyvek.

Az aktuális közéleti tárgyú könyvek körében Molnár publikált az oktatás kérdéséről (The Future of Education, R. Kirk előszavával, 1961), az amerikai politikáról (The Two Faces of American Foreign Policy, 1962; The American Dilemma, 1971; L'Américanologie, 1991), ugyanígy európai kérdésekről (The European Dilemma, 1974; L'Europe entre parenthèses, 1990; The Emerging Atlantic Culture, 1994). Több publikációban foglalkozott az egyház átalakulásával a II. vatikáni zsinatot követően (Ecumenism or New Reformation?, 1968; Christian Humanism – A Critique of the Secular City and Its Ideology, 1978; Politics and the State – The Catholic View, 1980; The Pagan Temptation, 1987; The Church, Pilgrim of Centuries, 1990). A harmadik világ, Afrika kérdéseit sokszor személyes hangú írásokban elemezte (Africa: A Political Travelogue, 1965; South West Africa. The last pioneer country, 1966; Tiers-Monde; Ideologie, Realité, 1982).

Az utópia témaköre Molnár központi érdeklődése. Ekörül egész életműve felvázolható, mivel már első könyvében megfogalmazza későbbi kritikája alapelemeit. A modernitás mint az utópisztikus mentalitás eredménye Molnár fő tézise. Ezen belül elkülönülnek a történelmi-elméleti távlatból megírt munkák a mainstream „baloldalról" szóló kritikus könyveitől. Az előbbire oly nagy figyelmet keltő, sokszor döntő hatást elérő írások jellemzők, mint a Utopia, The Perennial Heresy (1967), The Counter-Revolution (1969), La gauche vue d'en face (1970), Authority and its Enemies (1976), Lo stato debole (1978), Le modèle défiguré (1978), vagy a L'Hégémonie libérale (1992). Az aktuálisabb írások között találjuk a következőket: Sartre: Ideologue of our Time (1968); Le socialisme sans visage (1976); Du mal moderne – Symptômes et antidotes (1996).

A filozófiai-metafizikai témájú munkái is sokfélék. Egyesek közülük a politikafilozófia aktuális kérdéseitől emelkednek az általánosításig (Bernanos, His Political Thought and Profecy, 1960; The Decline of the Intellectual, 1961; L'éclipse du sacré, 1986; Twin Powers – Politics and the Sacred, 1988; Igazság és történelem, 2000). Mások magukból az egyetemes problémákból indulnak ki (God and the Knowledge of Reality, 1973; Theists and Atheists, 1980; Le Dieu immanent, 1982; Philosophical Grounds, 1991; Archetypes of Thought, 1996; Return to Philosophy, 1996. Ismét mások önéletrajzi jellegűek (Moi, Symmaque & L'Âme et la machine, 1996; Századvégi mérleg, 1999; L'American Way of Life, kéziratban).

E munkák áttekintése azonnal megmutatja, hogy Molnár első nyelven közölt könyvei határokon túllépőek: angolul, franciául, olaszul, magyarul íródtak. Legfontosabb munkáinak számos (francia, német, olasz, spanyol, magyar, lengyel, román stb.) fordítása született. Megjegyzendő, hogy több, francia nyelven írt könyvét nem publikálta angolul. Különböző nyelveken született művei természetesen Molnár másutt is fellelhető gondolatait tartalmazzák, de mindenkor az adott nyelv kultúrájának adottságaiból indulnak ki. Másfelől a könyvek elolvasása megmutatja, hogy Molnár a legotthonosabban, a legmagabiztosabban a fenti csoportosítás második körében mozgott: amikor korunk politikai-közéleti adottságait alapul véve érvelt magasabb összefüggések mellett. A filozófiai-metafizikai témájú munkái ez utóbbiak párlatát kínálják az olvasónak, sokszor megmaradva a tipizálás-általánosítás szintjén, aminek kapcsán Voegelin kritikát fogalmazott meg levelezésükben. Érdekesnek, dokumentum-jellegűen tarthatjuk azokat az írásokat, amelyekben a szerző életrajzi adottságait szövi össze a tipikus-általános megállapításokkal.

Molnár középponti témája az utópia kritikája. Ebben felhasználta alapos ismereteit a nyugati, különösen a francia eszmetörténetre vonatkozóan. A legérdekesebb, a témában egyedülálló összefoglaló munkája az Utopia, The Perennial Heresy; s a legnagyobb, az amerikai konzervatív mozgalomra is döntő hatást gyakorló könyve The Counter-Revolution. Míg az előbbi mű az utópia témakörének egyedülálló áttekintése, az utóbbi olyan szerzőkre gyakorolt betű szerinti hatást, mint Irving Kristol, az újkonzervativizmus atyja (lásd különösen Irving Kristol: Neoconservatism: The Autobiography of an Idea). Noha Kristol név szerint nem említi Molnárt, szóhasználata, egyes mondatai és felvetései egyértelműen mutatják a The Counter-Revolution olvasásának a hatását. Ezáltal Molnár nemcsak az ókonzervativizmus egyik jelentős szerzőjének bizonyul, hanem a neokonzervativizmus forrásvidékén is megtaláljuk a befolyását. Molnár utópia-kritikája annyira egyszerű és világos, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla: a létező szocializmusra éppúgy alkalmazható volt, mint az „amerikai álom" képviselőire; a marxista elfogultságra éppúgy, mint a liberális miliő dogmáira, amelyekkel szemben az 1970-es évek végére kialakult a konzervativizmus szellemi frontja.

Francia nyelvű publikációival Molnár jelentős figyelmet keltett, de nem tudta megtörni a szellemi élet baloldalinak vélt dogmatikáját. Ennek ellenére munkái mind a mai napig a legnagyobb haszonnal olvashatók, hiszen az általa bírált dogmák ma is egyfajta konszenzus tárgyát képezik. Magyarországon, Horvát- és Lengyelországban, illetve Romániában Molnár könyveit a helyi, közép-európai konzervativizmus összefüggésében olvasták; ezért e munkák hatása is más, mélyebb, alaposabb.

Molnár össz-felfogását perennializmusnak nevezzük. Eszerint a történelem, a társadalom, a politika és a morál kérdéseit örök, perenniális szükségszerűségek határozzák meg. Ezektől el lehet térni ideig-óráig, egyes civilizációk főképpen felbomlásuk időszakában térnek el tőlük. Ám elkerülhetetlen a rend helyreállítása, az örök értékek újbóli felismerése és alkalmazása, ismételt kidolgozásuk a gondolkodás eszközeivel, és alkalmazásuk a köz- és magánélet köreiben. A nyugati civilizáció felbomlása a „liberalizmus" címszava alatt indult meg és teljesedett ki. Molnár szerint e folyamatban új érték nem keletkezik, új és alapvető felismerések nem születnek. Inkább a korábbi felismerések torz változatai, „eretnekségei" kerülnek előtérbe és válnak uralkodóvá az agónia korszakában. A liberalizmus szószólói mindezt új fejleményként üdvözlik, noha csupán a régi felnagyításáról van szó. Az ideológiák az összeomlott rend helyét kívánják betölteni, de szükségképpen bukásra ítéltetnek, mivel nem felelnek meg az örök, perenniális valóságok szükségszerűségének. Istennel szembefordulnak, az alapvető morális követelményeket semmibe veszik, az egyén, a család, a közösség és a nemzetközi relációk terén voluntarizmust, önkényeskedést, zsarnokságot érvényesítenek. Még azok az ideológiák sem kerülhetik el a végzetüket, amelyek a régi rend visszaállítását tűzik zászlajukra, mint történt a spanyol falangizmussal vagy a román Vasgárdával; s még szembetűnőbb bukásra ítéltetett jellegük a fasizmus, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus esetében. Molnár prófétaként a szélsőséges liberalizmust is ebben a sorban helyezi el, mivel az említetteknél még kevésbé képes az örök valóságoknak megfelelő rendet teremteni az egyén, a család és a társadalom köreiben.

A modernitás gépimádata e felbomlás technikai kifejeződése. A gép, noha számos elvével már a régi görögök is tisztában voltak a nyugati világ hajnalán, e korszak végén uralkodóvá lesz és kiszorítja az élő emberi kezdeményezést, tevékenységet, meggondolást, lerombolja a természetes életvilágot. Mindennek gépesítése nem civilizációs vívmány, hanem a felbomlás szimptómája. Ezzel Molnár a konzervativizmus azon ágához kerül közel, amely a gépesítés ellen lépett fel a korai szocializmustól kezdve az ellenkultúra 1960-as évektől kezdődő egyes képviselőiig.

Molnár legfontosabb pozitív üzenete a rend helyreállításának elkerülhetetlensége, legyen szó akár az egyéni erkölcsről, akár a kis- és nagyközösségek életéről. A rend a gépesített, de magasabb szinten összehangolhatatlan káosz ellenpólusa. Alapja a személyi autoritás, a tekintély, amely csak és kizárólag az örök valóságoknak megfelelő egyéni teljesítmény talaján állhat elő. A tekintély egyfelől egyéni érdem eredménye; másfelől az örök hagyomány kifejeződése az egyéni teljesítményben. Hagyomány nélkül a tekintély önkényhez vezet; egyéni teljesítmény nélkül a hagyomány merő bürokrácia, lélektelenség. A filozófus feladata a rend fontosságának képviselete az örök valóságok alapján; érvelés a tekintély fontossága mellett; a felbomlási folyamatok erőteljes, profetikus bírálata; morális példa a káosszal szemben; az eluralkodó embertelenséggel szembefordulva az ember, a család, a közösség védelme. A történelem a hagyományelvű embert igazolja, noha ez az igazolás talán katasztrófák árán következhet csak be, különösen a jelenkori modernitásban, amely minden ismert példánál messzebb ment a felbomlás útján.

4. Én, Symmachus: Molnár Tamás magányossága

A röviden vázolt felfogásokkal Molnár Tamás korunk egyik nagy, magányos alkotójaként áll előttünk. Olyan ő, mint Bernanos a francia szellemi életben, Unamuno a spanyoloknál, Russell Kirk az amerikai konzervativizmusban, Ernst Jünger a németeknél, vagy Hamvas Béla a magyar művelődésben. Barátai mindig voltak; szellemi társai ritkán és rövid időre. Mindez ott hagyta nyomát az életművön is, amely az 1970-es évek végéig a legjelentősebb befolyással kecsegtetett. A II. vatikáni zsinatot, az enyhülést követően azonban Molnár meglehetősen magára maradt; nem volt képes bevenni azt a kanyart, amelyet a nyugati világ diktált a Kínával és a Szovjetunióval való kiegyezés során. Franciaországban hasztalan tette közzé szellemdús, találó megfigyelésekkel telt írásait. Őt nem száműzhették, mint Mircea Eliadét vagy Paul Ricoeurt (mindkettő Chicagóban talált menedéket), de elérték, hogy népszerűsége kisebb körökre szűküljön. Ebben a helyzetben hazatérése Magyarországra 1990 után egy új alkotói fázis kezdetét jelentette, ami meghozta számára a másutt csak gyéren elnyert elismerést: idehaza a legmagasabb állami kitüntetésekben részesítették és olvasótábora, egyben a bírálók tábora is, váratlanul szélesre duzzadt.

Molnár önéletrajzi ihletésű írásában (Moi, Symmaque & L'Âme et la machine, 1996; Én, Symmachus; Lélek és gép, 2000) visszatekintést nyújt életére. Személyét az 4-–5. századi római szenátoréhoz, Quintus Aurelius Symmachushoz (345–402) hasonlítja, aki a kereszténnyé váló szenátusban hasztalan kérelmezte Victoria istennő szobrának és kultuszának helyreállítását. Symmachus a hellenisztikus műveltség egyik utolsó, nagy képviselője, aki nem vonta kétségbe a korszakváltás szükségességét, de nem értett egyet ennek eszközeivel, lebonyolításával. Azokkal szemben, akik Róma helyett már Konstantinápoly dicsőségét szolgálták, úgy vélte, Róma még fennmaradhat, s nem csak eszmei értelemben, hanem katonailag, politikailag is. Symmachus szoros kapcsolatban állt Flavius Stilicho hadvezérrel, aki utolsó római stratégaként képes volt megállítani a Róma ellen irányuló gót támadásokat. Stilicho halála egyben Róma védelmének összeomlását és Alarich gótjainak győzelmét hozta; s noha ezt Symmachus már nem érte meg, kortársai joggal vélhették úgy, hogy Symmachus egész törekvése, Victoria kultuszának megújítása elháríthatta volna Róma elestét.

Molnár magára veszi a hajdani Symmachus pózát és úgy érvel a régi rend visszaállításának szükségessége mellett. Ha ez nem következik be, állítja Molnár, annak következményei beláthatatlanok; a nyugati világ hagyományának teljes összeomlása. E hagyomány azonban oly értékeket tartalmaz, amelyek nélkül az emberiség nem maradhat fenn; tehát vagy megújítja ezen értékek ismeretét és követi őket, vagy jobb esetben megállítja feledésük folyamatát és fenntartja ismeretüket és a belőle fakadó gyakorlatokat. Fenntartja tehát a rendet a káosszal, a művelődést a barbarizmussal, az erkölcsöt a széteséssel, az élő szellemiséget, a halálos szellemtelenséggel szemben. Molnár az emlékezés és emlékeztetés feladatának szentelte életét. Magányos volt, mint Symmachus a szenátusban, az Egyesült Államokban éppúgy, mint Párizsban vagy Budapesten, Mindez nem gátolta abban, hogy utolsó éber pillanatáig kitartson ifjúkori felismerései mellett és bízzon abban, hogy életműve fő céljainak lesz folytatása és folytatója.

[2015]