Életrajz
Molnár Tamás életrajza
1. Családi háttér
Molnár Tamás 1921. június 26-án született Budapesten Molnár Sándor és Blom Aranka egyedüli gyermekeként. Molnár Sándor katonatisztként szolgált az I. világháborúban, ezt követően kereskedőként tevékenykedett. Blom Aranka székesfehérvári családból származott, amelyről nincs közelebbi információnk; vezetékneve holland bevándorlókra utal. Üzleti vállalkozásuk fenntartása végett a család 1926-ban a Romániához csatolt Nagyváradra költözött, ahol valószínűleg román állampolgárságot is szereztek. Molnár Tamás itt kezdte meg iskolai tanulmányait egy olyan rendszerben, ahol a tanárok románul tanítottak, a diákok azonban valamennyien magyar anyanyelvűek voltak.
A jómódú középosztályhoz tartozó család élénk társasági életet élt, amelyben magyar és román ismerősök egyaránt helyet találtak. Tamás a kornak megfelelő oktatásban részesült; megtanult vívni, lovagolni, párbajozni, úszni, és több stílusban táncolni is. A magyar, a román és a francia nyelven kívül természetesen a német nyelvet is elsajátította. Angolul később, a háborút követően tanult meg.
A nyugtalan, olykor kaotikus román belpolitika hatására a család már az 1930-as közepén mérlegelni kezdte a visszatérést a szervezettebb és békésebb Magyar Királyság területére. A Vasgárda növekvő népszerűsége Romániában, megemlékezéseik és militáns felvonulásaik különösen a nem románok által lakott területeken egyre fokozódó félelmet keltettek a magyar, szász, és zsidó lakosságban. Ez a helyzet akadályozta az üzleti tevékenység zavartalan folytatását is. Noha II. Károly román király 1938. február 27-én új alkotmányt vezetett be és feloszlatta a Vasgárdát, az új helyzet továbbra sem kedvezett a nyugodt, polgári viszonyoknak és a nem román azonosságú személyek egyenjogúságának. Az új alkotmány megtiltotta a szabad pártműködést, csupán egyetlen pártot engedélyezett, amelynek maga a király volt a vezetője, ami a kulturális-gazdasági téren fokozódó központosításhoz vezetett.
1940. augusztus 30-án Nagyvárad a második bécsi döntés következtében ismét a Magyar Királyság része lett. A román állampolgárságot többnyire automatikusan felváltotta a magyar. A család, ismét üzleti megfontolások következtében, Budapestre költözött. Amikor Molnár Tamás 1940-ben Belgiumba került felsőfokú tanulmányok céljából, még nem tudta, hogy szüleit többé nem láthatja viszont. A szülők Budapest ostroma alatt lebombázott házuk romjai között vesztették életüket. A család megmaradt ingóságait és értékeit fosztogatók széthordták.
Molnár Tamás élete során többször nősült, de kánonjogilag érvényes módon csak egy alkalommal: Molnár Ildikóhoz fűződő házassága 1980-tól haláláig tartott. Egyetlen gyermeke Eric, fiatalkori kapcsolatából született 1947-ben.
2. Lakóhelyek, iskolák, pozíciók
Molnár Tamás 1938-ban Nagyváradon érettségizett a román szabályoknak megfelelően. 1940-ben először a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kívánta megkezdeni tanulmányait. Mint kiderült, román érettségije és a román oktatási rendszerben elsajátított ismeretei nem elégségesek ahhoz, hogy a hozzá közel álló bölcsészettudományok valamelyikén kezdje meg magyar nyelvű felsőfokú tanulmányait. A család ekkor úgy döntött, hogy egy korábbi belgiumi üzleti partner segítségét kérve a fiatalembert Brüsszelbe küldi, ahol francia nyelven, a román rendszerben elsajátított francia irodalmi és történeti ismeretei alapján elkezdhette az egyetemi stúdiumot. Európában már folyt a háború és a Német Birodalom megállíthatatlanul terjeszkedett; 1940-ben Belgiumot is birtokba vette, ám a hétköznapok rendje ezzel nem tört meg. Molnár Tamás 1940 nyarán költözött Brüsszelbe és 1949-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal ott is maradt.
1944 márciusában a német hadsereg megszállta a Magyar Királyságot és ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar állampolgárságú személyek összegyűjtése a németek által ellenőrzött területeken, így Belgiumban is. Molnár Tamást mint magyar állampolgárt Dachauba internálták. Itteni élményei, a tábori élet tapasztalatai, az amerikai hadsereg előrenyomulásával párhuzamosan kialakult kaotikus állapotok mély nyomot hagytak a fiatalemberben.
Miután a táborból kiszabadult, megélhetést kellett keresnie. Ezt néhány korabeli fiatalemberrel együtt a határokon átlépő kereskedésben találta meg: néhány hónap leforgása alatt Molnár Tamás a társaival közösen birtokolt gépkocsival megjárta Bécset, Budapestet, Koppenhágát, és még számos más várost, ahol a háború utáni helyzetben, a szükségből kialakult cserekereskedelem lehetőségei révén biztosította megélhetését. Budapesten csupán házuk romjait lelte fel és a szomszédok elbeszélését hallgathatta meg a romba dőlt családi ház kifosztásáról. Amikor visszatért Brüsszelbe, a hatóságok illegális kereskedés miatt letartóztatták. A börtönben kiderült, hogy Molnár Tamás legálisan a Brüsszeli Egyetem hallgatójának számít, ezért néhány hónap után kiengedték. A rákövetkező három év alatt tanulmányait befejezte és történelemből, illetve francia nyelvből és irodalomból diplomát szerzett.
Noha Molnár franciasága anyanyelvi szinten állt és anyagi helyzete, egy édesanyjától korábban kapott letét következtében, biztosította megélhetését, egyetemi diplomájának megszerzését követően mégis kereste annak lehetőségét, hogyan vándorolhatna be az Egyesült Államokba. Ez a lehetőség 1949-ben nyílt meg előtte, amikor egy újságban mintegy véletlenül rábukkant a hírre, mely szerint Dwight D. Eisenhower tábornokot, a későbbi amerikai elnököt kinevezték a Columbia University rektorává. Molnár hirtelen elhatározással levelet írt a rektornak, amelyben a Dachauban töltött fogságára hivatkozva kérte felvételét az egyetemre. A levélre kapott válasznak köszönhetően Molnár 1950-ben már a Columbia Egyetem doktori hallgatója volt. Doktori disszertációját francia nyelv és irodalom körében, The Political Thought of Georges Bernanos címen 1952-ben védte meg. A dolgozat könyv alakban 1960-ban jelent meg.
Molnár már amerikai tartózkodása kezdetétől dolgozott, először magánórákat adott és könyvtárban végzett kisegítő munkát, ám 1950-től kezdve már oktatói pozíciót is betöltött. Kezdetben a Rutgers University franciatanára volt, ám a koreai háború és az ezzel járó sorozások következtében a hallgatók létszáma egy időre drasztikus lecsökkent, ami a nyelvtanári állás elvesztésével járt. Molnár hamarosan új állást kapott a Pacific University-n Oregon államban, ahol francia nyelvet és irodalmat, illetve kultúratörténetet tanított. Itt ismerkedett meg Frederick Wilhelmsennel, aki az amerikai katolikus megújulás szellemi vezetője lett a következő években. Wilhelmsen vezette be Molnárt az amerikai konzervatív körökbe és vezette el Helen Casey nővérhez, aki a San Francisco-i Barat College igazgatója volt. Casey nővér hatására Molnár elmélyedt a vallás világában. Rajta keresztül kapott állást a Pacific University-n; párhuzamosan több kisebb főiskolán is tanított, így a San Francisco-i College for Women, majd a kaliforniai Saint Mary's College falai közt oktatott történelmet és francia nyelvet. Ezekben az években kezdte el angol és francia nyelvű publikációs tevékenységét.
1955-ben jelent meg a The Plight of the Intellectual című cikke, amely szerte az országban komoly figyelmet keltett; a Times magazin külön írásban foglalkozott Molnár felvetésével. Molnár a cikket elküldte Russell Kirknek, aki egy évvel korábbi könyve (The Conservative Mind) nyomán az új konzervatív mozgalom középponti alakja lett. Molnár Kirk barátsága és közbenjárása révén 1957-ben álláshoz jutott a State University of New York Brooklyn College-ában; néhány év után tehát ismét a keleti partra költözött. Miközben számos más egyetem és intézmény professzora és előadója volt élete során, ezt a pozícióját 1986-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig megtartotta. Legnevesebb előadásai a Yale University-hez, a Hillsdale College-hoz, valamint dél-amerikai, francia és német egyetemi és kutató intézmények mellett a magyar egyetemekhez kapcsolódnak. 1992 és 2004 között rendszeresen tartott előadásokat az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem keretében. 2004 után mozgásszervi betegsége, majd fokozódó gyengesége miatt már nem hagyta el az otthonát.
Molnár az új konzervatív fórum, a kezdetben Kirk által szerkesztett Modern Age egyik fontos szerzője lett. A számos fórum közül, amely közölte Molnár elemzéseit, tanulmányait, kiemelkedik az országos jelentőségűvé emelkedett National Review. 1965-ben L. Brent Bozell Jr. és Frederick Wilhelmsen mellett Molnár volt a Triumph folyóirat alapítója, amely néhány évig nagy figyelmet keltve működött.
Molnár Tamás felnőtt életének hosszabb időszakait Brüsszelben (1940–1949), New Yorkban (1949–1955; 1957–2004), San Franciscóban (1955–57), és Richmondban (2004–2010) töltötte. A Triumph szerkesztői tevékenysége kapcsán hosszabb időn át rendszeresen járt a folyóirat washingtoni irodájába. Házat tartott fenn Spanyolországban 1965 és 1995 között, illetve Budapesten minden évben mintegy hat hónapot töltött az 1992 és 2004 közötti években. Magyarországon az Élet és Irodalom közölte az első vele készült interjút; később rendszeres szerzője lett a Havi Magyar Fórumnak és más folyóiratoknak is.
Molnár nem szerette hangsúlyozni, de élete legnagyobb részét, majdnem egy fél évszázadnyi időt Manhattanben, illetve később New York elegáns kertvárosában, Ridgewood-ban élte le; éppen megőrzött európaisága, franciás műveltsége és közép-európai, magyar öntudata következtében tarthatjuk igazi New York-inak.
3. Fontosabb személyes kapcsolatok
Személyes megjegyzései alapján Molnár Tamás számára a legfontosabb lény édesanyja volt: minden könyvét az ő emlékének ajánlotta. Annak a személynek, aki Molnárt elindította az eszmetörténészi, filozófiai pályán, csak a vezetéknevét ismerjük: Dombrowskinak hívták, 1910 körül született és igen tájékozott volt a vallás- és filozófiatörténet körében. Az ifjú Molnár Tamás nagyváradi beszélgetőtársaként ő volt az a személy, aki Molnár figyelmét az 1930-as évek második felében a bölcselet és az eszmetörténet felé fordította. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Dombrowski volt Molnár Berische. Mint Goethe önéletrajzából tudjuk, Berisch ösztökélte az ifjú Goethét a gondolkodás és a költészet összekapcsolására; s Dombrowski indította el, mint Molnár önéletrajza mutatja, a nagyváradi diákot a filozófia, az eszmetörténet, a politikai gondolkodás útján. A már említett Helen Casey nővért tekinthetjük Molnár szellemi anyjának, mivel, miként ezt visszatérően említette magánbeszélgetések során, neki köszönhette vallási elmélyülését.
Molnárnak nem voltak hazai, magyar nyelvű mesterei, mivel iskoláit román, francia, és angol nyelven végezte. Ám e nyelvekben való otthonossága a későbbiekben sokféle kapcsolatot biztosított számára, így például Mircea Eliade és köre nagy hatással volt a már Egyesült Államokban élő Molnárra. Francia részről a legnagyobb erővel Georges Bernanos személye és műve hatott Molnárra. A francia katolikus politikai gondolkodó és író hatása oly nagy volt rá, hogy disszertációját életművéből írta; e munka az első angol nyelven megjelent Bernanos-monográfia, amely nemcsak a francia szerző gondolatait elemzi, hanem megmutatja Molnár egész művére gyakorolt mély hatását is. A könyv már tartalmazza Molnár későbbi kulcsgondolatait, az utópia-kritikától kezdve a rend eszméjéig mint a politikai világ legfontosabb eleméig. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Molnár volt az Egyesült Államok Bernanosa. Francia körben még két nevet érdemes megemlíteni: barátjának tudhatta Jean-Marie Domenach-t, a jeles írót és szerkesztőt, illetve Alain de Benoist-t, a francia szellemi élet értelmiségi fenegyerekét.
Az angolszász világban Molnár legfontosabb kapcsolatát Russell Kirk jelentette. Kirk az Egyesült Államokbeli intellektuális konzervativizmus megalapítója, Molnár személyes barátja és akadémiai pályafutásának segítője volt. Frederick Wilhelmsen, aki Amerika-szerte az egyik legbefolyásosabb szellemi személyiséggé vált, hosszú időn át szoros barátságot ápolt Molnárral. William Buckley és Whittaker Chambers, az amerikai konzervativizmus vezető alakjai személyes munkatársakként jelentek meg Molnár életében és munkáiban. Rajtuk kívül Molnár európai emigránsokkal is kapcsolatban állt, így elsősorban Eric Voegelinnel, akivel éveken át levelezést folytatott. Magyarországon Molnár számos kapcsolata közül érdemes megemlíteni Gyurkovics Tibort, akivel éveken át szoros barátságban álltak. Mezei Balázs filozófus Molnár munkája közül többet lefordított, hazai tevékenységét minden módon segítette, és hagyatékát Molnár Richmond-beli otthonából 2011-ben hazaszállíttatta.
New York-i évtizedei során Molnár rendszeres vendége volt Madame Gaubert híres szalonjának, ahol a világ kiemelkedő személyiségei találkoztak, mint amilyen a volt kommunista kém Hede Massing, a De Gaulle tábornok jobb kezének számító Jacques Soustelle, a zenész Duke Ellington, Martin Buber menye, Margarete Buber-Neumann, vagy oly hírességek a II. világháborúból, mint Otto von Skorzeny vagy a nagy taktikus, a páncélos hadviselés atyja, Heinz Guderian. Molnár számos személlyel állt kapcsolatban a spanyol világban és Dél-Amerikában, továbbá Afrikában, ahol többször járt és két könyvet is közreadott utazásairól.
4. Kapcsolata Magyarországgal
Romániai iskoláztatása miatt, főképpen Eliade körében Molnárt a román emigráció is szívesen magáénak tudta volna. Ám Molnár soha nem tette kétségessé, hogy szellemi értelemben franciának érezte magát, szellemi otthonának Lyont tartotta. De soha nem tagadta meg anyanyelvét, és élete utolsó két évtizedének tevékenysége révén a lehető legszorosabban kötődött Magyarországhoz.
Ez a kötődés már 1956-ban is kifejeződött, amikor magyar létére sokan kérték fel előadásra a magyar forradalom körülményeit megvilágítandó. A későbbiek során szorosabb kapcsolatba került az amerikai magyar emigrációval és a magyar Szent Korona visszaszolgáltatásának egyik előkészítője lett. Az ügyben kiterjedt levelezést folytatott konzervatív politikai körökkel és segítette a korona hazatértét. Hagyatékát is Magyarországon kívánta elhelyezni, noha a lehetőség fennállt volna arra, hogy könyveit egy amerikai egyetemnek ajándékozza.
Molnár a történelmi magyar identitást a hagyományos államszervezet egyik kiemelkedő példájaként szemlélte. Más példákat is fontosnak tartott, így a román, a német, vagy a francia konzervatív alakzatokat. Ám identitását semmi sem bizonyítja jobban, mint első amerikai útlevele, amelynek második oldalán, nyilvánvalóan biztonsági okból, külön pecsét tiltja a bevándorló útlevél használatát az elhagyott ország területére. A pecsét világosan fogalmaz: Not valid for Hungary – Magyarország területére nem érvényes.
5. Befolyása
Molnár hatása publicisztikáján, önálló könyvein, utazásain, tanítványi és baráti kapcsolatain, illetve akadémiai nexusain keresztül érvényesült.
Molnár élete során több száz hosszabb-rövidebb írást tett közzé oly folyóiratokban, mint a Commonweal, a National Review, a University Bookman, a Modern Age, a francia Esprit, a Pensée Française, a Le Contrat Social és az Aspects de la France, a német Dokumente és a Zeitschrift für Politik, a svájci Schweizer Monatshefte, a spanyol Razon Espanola stb. Ezek a folyóiratok általában a konzervativizmus fórumai voltak és maradtak ma is, Molnár publicisztikai megnyilvánulásait pedig nem utolsósorban éppen ennek a közönségnek szánta.
Önálló könyveivel már szélesebb közönséget kívánt elérni, amit jól mutat Sartre-ról szóló, nagy figyelmet keltő 1969-es könyve, de még inkább legfontosabb munkája, The Decline of the Intellectual (magyarul Az értelmiség alkonya), amely a legszélesebb körben váltott ki komoly elismerést és vitázó kritikát. Ez a könyv része volt a baloldallal szemben kibontakozott amerikai konzervatív forradalom jelentős műveinek. Későbbi korszakának nagyobb visszhangot kiváltott munkája volt az Alain de Benoist-val közösen írt L'Eclipse du Sacré (Szentfogyatkozás). E műben a két szerző egyszerre vitázik egymással és a progresszivista értelmiséggel.
Későbbi munkái a nevelés, a politikaelmélet és a vallásfilozófia körében mozogtak és szűkebb célközönségnek íródtak; Molnár mindezzel együtt az amerikai konzervativizmus katolikus ágának egyik karakteres alakja volt és hatása ebben a körben bizonyult a legtartósabbnak. Befolyását munkáinak számos nyelvre történt lefordítása globálissá szélesítette.
Utazásaival, előadásaival hozzájárult ismertségéhez; ezek során több alkalommal is diplomáciai megbízást teljesített. Távol-keleti, afrikai és európai útjai során előadásokat tartott és mindenütt vezető értelmiségiekkel, magas beosztású állami tisztviselőkkel, arisztokratákkal és uralkodókkal tartott kapcsolatot; például többször találkozott az Orleans-i herceggel, a legitim francia trónörökössel. Megállapítható, hogy amerikai értelmiségiként Molnár kora egyik legszélesebb körben ismert személyisége volt, aki találó meglátásaival és sokszor kendőzetlen véleményével erős visszhangot volt képes kiváltani. Dél-Amerikától Dél-Afrikán keresztül Japánig a konzervatív analízis egyik legismertebb személyiségeként tekintettek rá. A Szovjetunió összeomlása után Molnár lényegében Budapestre tette át tevékenységének középpontját, ahonnan bejárta a közép-európai volt szovjet államokat, amelyekben több könyve és számos írása megjelent.
Egyetemi kurzusokat az említett budapesti intézményekben adott több mint egy évtizeden át. Ennek során közeli kapcsolatba került a fiatal tudósok felnövekvő nemzedékével, ismerősökre és követőkre tett szert, de legalábbis érdeklődő olvasókra, akik értelmes vitába bocsátkoztak tézisei kapcsán. Mindenek együttes hatásaképpen Molnár ma a legtöbbek által ismert és olvasott, vitatott és továbbgondolt magyar anyanyelvű filozófus.
Molnár Tamás hamvai a richmondi temetőben, Virginia államban kerültek elhelyezésre. A sírkőbe vésett felirat a vezetéknév esetében ékezetet használ – így jelölve ennek az ékezetnek múlhatatlan fontosságát Molnár életében, személyiségében, és munkásságában. Molnár az USA-beli ókonzervatív három legjelentősebb alakjának az egyike; s e három személy – John Lukács, John Kekes és Thomas Molnar – mind magyar anyanyelvű.
Az életrajzot összeállította: Mezei Balázs [2012]
Munkásság
Mezei Balázs: Molnár Tamás szellemi hagyatéka
1. Bevezetés
Molnár Tamás egyszerre volt eszmetörténész, filozófus, politikai gondolkodó, és közéleti kommentátor. Több mint 1500 publikációjában mindegyik vonatkozás szóhoz jut. A megjelent műveken, könyveken és újságcikkeken túl két munkája maradt kéziratban: önéletrajzának nyers szövege, melyet halála előtt diktált le; és az 1990-as évek derekán francia nyelvű írása, amelynek témája az „American Way of Life" („az amerikai életfelfogás") kritikája. Ezek gondozott kiadása folyamatban van.
Molnár pályája az egyetemi-akadémiai filozófia és az akadémián kívüli, mozgalmi jellegű szellemi ébredés fórumainak határvidékén futott. Disszertációja és első munkái még oly részletességgel fogalmazódtak, ahogy azt az egyetemi világ elvárta. Ám publicisztikai sikere, amely országos hírnevet, majd nemzetközi ismertséget biztosított számára, hamarosan könyveiben is éreztette hatását: munkái egyre inkább az alkotóművész stílusjegyeit hordozták és egyes meglátások, gondolatok találó kimondása mellett kevesebb figyelem jutott az érvek aprólékos kifejtésére és az ellenérvek részletes vizsgálatára. Molnár az eszmetörténész és elemző szerepét fokozatosan cserélte fel az egzisztencialista gondolkodó szerepével, és egyre inkább a stílusos megfogalmazás, a láttató szókimondás került írásainak középpontjába.
Molnár ezen írásmódja a bölcseleti esszé műfaját követi; s noha sokan voltak, akik hasonlóan fejezték ki magukat, Molnár fogalmazási módja egyedüli és sajátos maradt egész élete során. Így volt ez megjelenésével is; szemtanúk szerint konferenciákon, kerekasztal-beszélgetéseken mindig az idegen benyomását keltette: Amerikában európainak, Európában amerikainak, s a két világot egyaránt ismerők szemében meghatározhatatlannak tűnt. Csak akik látták dél-francia barátainak birtokán vagy spanyolországi házában, tudhatták, hogy Molnár e vidékeken mozgott otthonosan. Arisztokratikus, elvonuló, visszafogott, és – sétabotjával, bőr cigarettatárcájával, ázsiai arcélével és kimért viselkedésével – a rendkívüli egyéniség benyomását keltette. Magyarországi társasága leginkább írókból, művészekből állt; s így válhatott gondolkodóként a Magyar Művészeti Akadémia tagjává.
2. A szellemi háttér
Ha meg akarjuk érteni Molnár szellemi indíttatásait, mindenekelőtt Georges Bernanos (1888–1948) életművéből kell kiindulnunk. Másodjára tanulmányoznunk kell az amerikai konzervativizmus tartalmait, irányait és személyiségeit. Tekintetbe kell vennünk a magyar történelmi alkotmány államfelfogását. Végül figyelembe kell vennünk a 20. század meghatározó eszmei és történeti eseményeit: az ideológiák uralmát, a világháborúkat, Európa kulturális felbomlását, a szovjet világuralmat és annak leszerelését, s nem utolsósorban a kereszténység átalakulását ugyanezen időszak alatt.
Bernanos a 20. századi francia szépirodalom egyik kiemelkedő alkotója volt, akinek regényírói érdemei vitán felül állnak. „Zseniálisan értett a gyakran detektívtörténetekre emlékeztető cselekménybonyolításhoz, vizionárius képessége és kegyelem utáni sóvárgása Dosztojevszkijjel rokonítja." (Gera György) Bernanosnál a nagy regényírói alkotóerő és a markáns világlátás a legszorosabban összekapcsolódnak. Hívő keresztény és katolikus, de egyben a legélesebb kritikusa az egyházának; elkötelezett francia hazafi, de nemcsak a Vichy-rezsimet ostorozza, hanem a francia nép szellemtelenségét, közömbösségét, megalkuvását a technika csábításával, a gépuralom totalitarizmusával, az élvezetet kínáló utópiák követésével, a vallás igazságának, személyességének, pátoszának elhagyásával. Politikailag Bernanos de Gaulle követője volt, noha fiatalon a francia szélsőjobb is megkísértette. De amiképpen Georges Orwellt a spanyol polgárháború a kommunizmus ígéreteiből ábrándította ki, Bernanos szemében, a kegyetlenkedések láttán, a falangista rezsim üveggömbje tört apró szilánkokra. Mégis megmaradt a tekintély, az erős vezető személyiség, a hagyományos erkölcs követőjének és hirdetőjének. Erről szólnak legnevesebb regényei, például A sátán napja alatt, de közéleti írásai, beszédei és megnyilvánulásai ugyancsak.
Molnár disszertációja megírása, majd könyvének előkészítése során Bernanos felfogásaival alaposan megismerkedett és felfedezte a köztük fennálló szellemi rokonságot. Nem mintha Molnár valaha is regényírói babérokra tört volna; de sajátos stílusú írásmódja, esszéisztikus fogalmazása olyan keretet alkotott, amelyben elhelyezhette a bernanosi gondolkodás számára vonzó elemeit és alkalmazhatta felfogásának horizontját. Nem arról van szó, hogy Bernanos vagy Molnár visszavágyott volna a „középkorba", mivel mindketten tisztában voltak azzal, hogy a romantika idealizált középkora valójában nem létezett; sokkal inkább arról, hogy mindketten ragaszkodtak a kereszténységben közvetített örökérvényű filozófiai és morális felfogások fő vonalaihoz és ezeken keresztül értékelték koruk fejleményeit. Mivel e fejlemények a legszélsőségesebbek voltak és maradtak, kritikájuk is erőteljes, olykor szembetűnően éles volt. Nemcsak a falangizmust vagy a nemzeti szocializmust illették bírálattal, hanem ugyanennyire a kommunizmust és a féktelen, utópikus liberalizmust is. Amire hivatkozhattak, az emberi személy és annak természetes közösségei, a transzcendencia hamisíthatatlan valósága, és a történelem értelmes összefüggése, amit a hagyomány szerves továbbvitele, megújítása, gondos fejlesztése biztosít. Politikailag Molnár abban is Bernanost követte, hogy meg volt győződve az állami rend elsődleges fontosságáról; ezen nem a totalitárius elnyomást értette, aminek esküdt ellensége volt, hanem az egyén és a közösség fizikai, jogi, gazdasági, politikai és szellemi-erkölcsi rendjét. Nem létezhet magas kultúra ilyen rend nélkül; s a kaotikus rendszerek, amilyen a szélsőséges liberalizmus vagy az anarchisztikus kommunizmus volt és maradt, nem a történelmi továbblépést szolgálják, nem fejlődést jelentenek, hanem felbomlást és agóniát.
Molnár az első Bernanos-monográfia szerzője az Egyesült Államokban, és – miként életrajzában is olvashatjuk – Frederick Wilhelmsennel és Helen Casey nővérrel való találkozása elvezette őt az amerikai katolicizmus megújuló köreibe. Wilhelmsen Etienne Gilson tanítványa volt, ami kapcsolatot jelentett a franciás műveltségű Molnárhoz. Wilhelmsen később a Christendom College alapítója lett, a dallasi egyetem filozófia és politológia tanára, aki a gilsoniánus tomizmust tartotta a katolikus gondolkodás megújulási lehetőségének. Molnár nem volt tomista, de ismerte a tomizmust; nem volt Gilson követője, de többször hallgatta a mester előadásait. Molnár a maga útját járta, amely a specifikus filozófiai kérdésekkel szemben a közösség mint politikai egész lényegét kutatta, ahogyan az a történelem sodrában formálódik. Ám Wilhelmsen barátsága nélkül Molnár nem jutott volna el a konzervatív megújulás belső köreibe, Russell Kirkhöz, nem került volna a Modern Age alkotói közé, és nem tett volna szert országos jelentőségre szerzőként, szerkesztőként, előadóként.
Itt tehát Kirkről kell szólnunk, hiszen Molnárral való szoros, családi barátsága több mint három évtizeden át tartott. Oly közeli volt ez a barátság, hogy 1962-ben együtt indultak el több hónapos afrikai útjukra, és már nős emberként is szoros, a szakmain túlnyúló kapcsolatban maradtak. Kirk hamarosan a konzervatív mozgalom egyik legtekintélyesebb személyisége lett és minden módon segítette Molnár érvényesülését. Molnár a maga részéről ezt a segítséget számos publikációval, recenzióval hálálta meg. Kirk előszór írt Molnár The Future of Education (Az oktatás jövője) című könyvéhez is; Kirk segítette Molnárt ahhoz, hogy a William Buckley és társai által létrehozott National Review egyik szerzője legyen. E minőségében, mint G. H. Nash rámutat, Molnár a kialakuló amerikai konzervativizmus egyik ágának befolyásos alakja lett.
Molnár pályafutásában jelentős változást okozott franciaországi publicisztikai és szerzői sikere. 1969-ben jelent meg Párizsban Sartre, philosophe de la contestation (Sartre, a perlekedő filozófus) című munkája, amely jelentős figyelemben részesült a francia szellemi élet különböző oldalai részéről. Természetesen Molnárt elsősorban a konzervatívok üdvözölték és előttük e könyv biztosította tekintélyét. Molnár egyre több időt töltött Franciaországban, részt vett szellemi életében, aminek következtében eltávolodott az amerikai konzervativizmus fő irányaitól. A Triumph megalapítását, 1966-ot követően néhány éven át e tradicionalista magazin szerzője volt, miképpen számosan az angolszász konzervatív mozgalomból, például John Crosby, Christopher Dawson, Dietrich von Hildebrand, Russell Kirk, Erik von Kuehnelt-Leddihn, vagy John Lukacs. Az 1960-as évek végén Molnár egyre inkább irreálisnak érezte a szerkesztők mindennel szembeforduló viselkedését. Önéletrajzában már gunyorosan ír Brent Bozellről és társairól, és túlzó felfogásukat sem osztotta. Molnár túlságosan arisztokratikus volt ehhez a tradicionalista mozgalomhoz; s a tőlük való eltávolodása egyben az amerikai konzervativizmus fő irányaitól való távolodását is jelentette.
Az 1970-es évek végén Molnár már megint a helyét kereste; felesége, Ildikó révén szorosabb kapcsolatba került az amerikai magyar emigrációval és részt vett a magyar Szent Korona visszaszolgáltatásának előkészítésében. Ezzel összefüggésben jobban megismerte a Szent Korona-tant és felelevenítette a magyar történelmi alkotmányra vonatkozó ismereteit. Világossá vált számára, mint ezt magánbeszélgetésekben kifejtette, hogy államfelfogása legközelebb a legitim, vallási és erkölcsi hagyományokon nyugvó, monarchisztikus jellegű államformához állt közel, amely nemcsak jogokat, hanem kötelességeket is előír polgárai számára és mindezt történelmileg egységes, örök érvénnyel bíró keretben láttatja. A társadalom alapja nem a nép, hanem a legitim tradíció, amelyhez számos nép is tartozhat, melyek együttesen adják az államalkotó nemzetet. A Szent Koronát Molnár ritka történelmi relikviának látta, amely a magyar nép állam- és nemzetalkotó erejét bizonyítja.
Molnár szellemi hátterét végül azok a rendkívüli történések határozzák meg, amelyekben az emberiség a 20. század folyamán részesült. Ez a század tanúja volt a hagyományos európai értékrend felbomlásának különösen az I. világháború előtti Franciaországban; az európai értékrend megújítási kísérlete a világháborúban megbukott, ami elhozta „a Nyugat alkonyát". A kereszténység ugyanezen időszakban először harcosan szembefordult a modernizmussal, ám a világháború után egyre nyitottabbá vált. Ez kétségtelen hitelvesztéssel járt, amit a nagy társadalmi utópiák kívántak betölteni, mint amilyen a kommunizmus, a fasizmus és a nemzeti, ill. a nemzetközi szocializmus volt. A század folyamán ezek az ideológiák gazdaságilag, politikailag, de katonailag is megbuktak, ám ez a sors, Molnár szerint csak átmenetileg, nem érte el a szélsőséges liberalizmus ideológiáját.
Molnár e változásokban saját, bernanosi ihletésű utópia- és ideológiakritikájának igazolását látta. Helytelen lenne azonban nem észrevenni, hogy Molnár az egyes jelenségeket összetettségükben nézte: nem tagadta sem a kommunista, sem a fasiszta államrend egy-egy előnyös vonását. Így például a nyugati fogyasztást-hajszoló társadalommal szemben előnyösebbnek vélte a tervgazdálkodást és a fogyasztás viszonylagosan alacsony szintjét a volt szocialista államokban; s New York-i beszélgetései alapján nem tagadta meg az olyan szakemberek érdemeit sem, amilyen Heinz Gurian, a német páncélos hadviselés atyja, akinek segítségével folyt le a nyugat-német hadsereg újjászervezése 1945 után.
A legnagyobb eszmei változást a II. vatikáni zsinat hozta Molnár életében. Mint tradicionalista katolikus, Molnár sokáig vívódott a zsinat lényeges változtatásainak értékelését illetően, különös tekintettel a liturgikus reformra, a más vallásokhoz való viszonyra, a politikai filozófiát érintő változásokra, így a létező szocializmus iránt mutatott új attitűdre az 1960-as évek második felétől kezdve, amit Mindszenty bíboros drámai története, címétől való megfosztása fejezett ki a leglátványosabban. Ellentétben a Triumph szerkesztőivel és egyes szerzőivel, Molnár végül megbékélt e változásokkal, ám ez a megbékélés egyben megtörte korábbi lendületét, magabiztos szemléletmódját, és közelebb vezette a misztika, a filozófiai teológia mélyebb kérdéseihez. Ezen a ponton bizonyult fontosnak az Eric Voegelinhez és a Mircea Eliadéhoz fűződő viszonya: e szerzőket alaposan tanulmányozta és gyakran vitatkozva kommentálta felfogásaikat.
A szovjet rendszer európai felbomlását Molnár elkerülhetetlennek tartotta, de óvott a túlzó reménykedéstől az Európai Unió jellegét illetően. Ezt a politikai tömörülést Molnár némi gyanakvással szemlélte; szavai szerint előbb-utóbb be kellett bizonyosodnia, hogy az unió egy-egy ország gazdaságában, társadalmában, s nem utolsósorban moralitásában nem hozza el a remélt, kedvező változásokat; épp ellenkezőleg, ezen államok meggyengülését idézi elő, amit ígéretei ellenére sem képes magasabb, erősebb struktúrákkal helyettesíteni. Molnár Egyesült Államokat illető kritikája is erősödött az évek folyamán; véleménye szerint a kommunizmussal való kiegyezés végeredményben az USA gyengeségét mutatta, illetve e rendszerek előnytelen jellemzőinek kölcsönösségét. A történelmet értelmes folyamatnak tartotta, ám meggyőződése szerint az emberiség a mai, sokféleképpen torzult helyzetéből csak nagy megrázkódtatások árán emelkedhet ki; e változásokat meglehetősen közelinek vélte. Mint mestere, Bernanos, Molnár is vonzódott a politikai prófécia zsáneréhez, s érdekes módon kisebb előrejelzései meglehetős pontossággal teljesültek. Egyetlen példa elegendő itt: gazdaságtörténeti okokból Molnár már bevezetésekor ostorozta a közös európai fizetőeszközt, az eurót, s leszögezte: hamarosan egyetlen állam sem fog bizalommal tekinteni erre a pénzre. „Az euró az árulás szimbóluma." (Én, Symmachus)
3. Az életmű
Molnár összesen 44 könyvet publikált, ezek közül a Bernanos-könyv úttörő jellentőségű, Az értelmiség alkonya (The Decline of the Intellectual, 1961) a kialakuló új amerikai konzervativizmus egyik fontos, azonosság-meghatározó munkája. Ezt a munkát követően Molnár könyvei a következő irányokba mutattak: 1. Aktuális közéleti tárgyú könyvek; 2. Könyvek az utópiáról; 3. Filozófiai-metafizikai tárgyú könyvek.
Az aktuális közéleti tárgyú könyvek körében Molnár publikált az oktatás kérdéséről (The Future of Education, R. Kirk előszavával, 1961), az amerikai politikáról (The Two Faces of American Foreign Policy, 1962; The American Dilemma, 1971; L'Américanologie, 1991), ugyanígy európai kérdésekről (The European Dilemma, 1974; L'Europe entre parenthèses, 1990; The Emerging Atlantic Culture, 1994). Több publikációban foglalkozott az egyház átalakulásával a II. vatikáni zsinatot követően (Ecumenism or New Reformation?, 1968; Christian Humanism – A Critique of the Secular City and Its Ideology, 1978; Politics and the State – The Catholic View, 1980; The Pagan Temptation, 1987; The Church, Pilgrim of Centuries, 1990). A harmadik világ, Afrika kérdéseit sokszor személyes hangú írásokban elemezte (Africa: A Political Travelogue, 1965; South West Africa. The last pioneer country, 1966; Tiers-Monde; Ideologie, Realité, 1982).
Az utópia témaköre Molnár központi érdeklődése. Ekörül egész életműve felvázolható, mivel már első könyvében megfogalmazza későbbi kritikája alapelemeit. A modernitás mint az utópisztikus mentalitás eredménye Molnár fő tézise. Ezen belül elkülönülnek a történelmi-elméleti távlatból megírt munkák a mainstream „baloldalról" szóló kritikus könyveitől. Az előbbire oly nagy figyelmet keltő, sokszor döntő hatást elérő írások jellemzők, mint a Utopia, The Perennial Heresy (1967), The Counter-Revolution (1969), La gauche vue d'en face (1970), Authority and its Enemies (1976), Lo stato debole (1978), Le modèle défiguré (1978), vagy a L'Hégémonie libérale (1992). Az aktuálisabb írások között találjuk a következőket: Sartre: Ideologue of our Time (1968); Le socialisme sans visage (1976); Du mal moderne – Symptômes et antidotes (1996).
A filozófiai-metafizikai témájú munkái is sokfélék. Egyesek közülük a politikafilozófia aktuális kérdéseitől emelkednek az általánosításig (Bernanos, His Political Thought and Profecy, 1960; The Decline of the Intellectual, 1961; L'éclipse du sacré, 1986; Twin Powers – Politics and the Sacred, 1988; Igazság és történelem, 2000). Mások magukból az egyetemes problémákból indulnak ki (God and the Knowledge of Reality, 1973; Theists and Atheists, 1980; Le Dieu immanent, 1982; Philosophical Grounds, 1991; Archetypes of Thought, 1996; Return to Philosophy, 1996. Ismét mások önéletrajzi jellegűek (Moi, Symmaque & L'Âme et la machine, 1996; Századvégi mérleg, 1999; L'American Way of Life, kéziratban).
E munkák áttekintése azonnal megmutatja, hogy Molnár első nyelven közölt könyvei határokon túllépőek: angolul, franciául, olaszul, magyarul íródtak. Legfontosabb munkáinak számos (francia, német, olasz, spanyol, magyar, lengyel, román stb.) fordítása született. Megjegyzendő, hogy több, francia nyelven írt könyvét nem publikálta angolul. Különböző nyelveken született művei természetesen Molnár másutt is fellelhető gondolatait tartalmazzák, de mindenkor az adott nyelv kultúrájának adottságaiból indulnak ki. Másfelől a könyvek elolvasása megmutatja, hogy Molnár a legotthonosabban, a legmagabiztosabban a fenti csoportosítás második körében mozgott: amikor korunk politikai-közéleti adottságait alapul véve érvelt magasabb összefüggések mellett. A filozófiai-metafizikai témájú munkái ez utóbbiak párlatát kínálják az olvasónak, sokszor megmaradva a tipizálás-általánosítás szintjén, aminek kapcsán Voegelin kritikát fogalmazott meg levelezésükben. Érdekesnek, dokumentum-jellegűen tarthatjuk azokat az írásokat, amelyekben a szerző életrajzi adottságait szövi össze a tipikus-általános megállapításokkal.
Molnár középponti témája az utópia kritikája. Ebben felhasználta alapos ismereteit a nyugati, különösen a francia eszmetörténetre vonatkozóan. A legérdekesebb, a témában egyedülálló összefoglaló munkája az Utopia, The Perennial Heresy; s a legnagyobb, az amerikai konzervatív mozgalomra is döntő hatást gyakorló könyve The Counter-Revolution. Míg az előbbi mű az utópia témakörének egyedülálló áttekintése, az utóbbi olyan szerzőkre gyakorolt betű szerinti hatást, mint Irving Kristol, az újkonzervativizmus atyja (lásd különösen Irving Kristol: Neoconservatism: The Autobiography of an Idea). Noha Kristol név szerint nem említi Molnárt, szóhasználata, egyes mondatai és felvetései egyértelműen mutatják a The Counter-Revolution olvasásának a hatását. Ezáltal Molnár nemcsak az ókonzervativizmus egyik jelentős szerzőjének bizonyul, hanem a neokonzervativizmus forrásvidékén is megtaláljuk a befolyását. Molnár utópia-kritikája annyira egyszerű és világos, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla: a létező szocializmusra éppúgy alkalmazható volt, mint az „amerikai álom" képviselőire; a marxista elfogultságra éppúgy, mint a liberális miliő dogmáira, amelyekkel szemben az 1970-es évek végére kialakult a konzervativizmus szellemi frontja.
Francia nyelvű publikációival Molnár jelentős figyelmet keltett, de nem tudta megtörni a szellemi élet baloldalinak vélt dogmatikáját. Ennek ellenére munkái mind a mai napig a legnagyobb haszonnal olvashatók, hiszen az általa bírált dogmák ma is egyfajta konszenzus tárgyát képezik. Magyarországon, Horvát- és Lengyelországban, illetve Romániában Molnár könyveit a helyi, közép-európai konzervativizmus összefüggésében olvasták; ezért e munkák hatása is más, mélyebb, alaposabb.
Molnár össz-felfogását perennializmusnak nevezzük. Eszerint a történelem, a társadalom, a politika és a morál kérdéseit örök, perenniális szükségszerűségek határozzák meg. Ezektől el lehet térni ideig-óráig, egyes civilizációk főképpen felbomlásuk időszakában térnek el tőlük. Ám elkerülhetetlen a rend helyreállítása, az örök értékek újbóli felismerése és alkalmazása, ismételt kidolgozásuk a gondolkodás eszközeivel, és alkalmazásuk a köz- és magánélet köreiben. A nyugati civilizáció felbomlása a „liberalizmus" címszava alatt indult meg és teljesedett ki. Molnár szerint e folyamatban új érték nem keletkezik, új és alapvető felismerések nem születnek. Inkább a korábbi felismerések torz változatai, „eretnekségei" kerülnek előtérbe és válnak uralkodóvá az agónia korszakában. A liberalizmus szószólói mindezt új fejleményként üdvözlik, noha csupán a régi felnagyításáról van szó. Az ideológiák az összeomlott rend helyét kívánják betölteni, de szükségképpen bukásra ítéltetnek, mivel nem felelnek meg az örök, perenniális valóságok szükségszerűségének. Istennel szembefordulnak, az alapvető morális követelményeket semmibe veszik, az egyén, a család, a közösség és a nemzetközi relációk terén voluntarizmust, önkényeskedést, zsarnokságot érvényesítenek. Még azok az ideológiák sem kerülhetik el a végzetüket, amelyek a régi rend visszaállítását tűzik zászlajukra, mint történt a spanyol falangizmussal vagy a román Vasgárdával; s még szembetűnőbb bukásra ítéltetett jellegük a fasizmus, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus esetében. Molnár prófétaként a szélsőséges liberalizmust is ebben a sorban helyezi el, mivel az említetteknél még kevésbé képes az örök valóságoknak megfelelő rendet teremteni az egyén, a család és a társadalom köreiben.
A modernitás gépimádata e felbomlás technikai kifejeződése. A gép, noha számos elvével már a régi görögök is tisztában voltak a nyugati világ hajnalán, e korszak végén uralkodóvá lesz és kiszorítja az élő emberi kezdeményezést, tevékenységet, meggondolást, lerombolja a természetes életvilágot. Mindennek gépesítése nem civilizációs vívmány, hanem a felbomlás szimptómája. Ezzel Molnár a konzervativizmus azon ágához kerül közel, amely a gépesítés ellen lépett fel a korai szocializmustól kezdve az ellenkultúra 1960-as évektől kezdődő egyes képviselőiig.
Molnár legfontosabb pozitív üzenete a rend helyreállításának elkerülhetetlensége, legyen szó akár az egyéni erkölcsről, akár a kis- és nagyközösségek életéről. A rend a gépesített, de magasabb szinten összehangolhatatlan káosz ellenpólusa. Alapja a személyi autoritás, a tekintély, amely csak és kizárólag az örök valóságoknak megfelelő egyéni teljesítmény talaján állhat elő. A tekintély egyfelől egyéni érdem eredménye; másfelől az örök hagyomány kifejeződése az egyéni teljesítményben. Hagyomány nélkül a tekintély önkényhez vezet; egyéni teljesítmény nélkül a hagyomány merő bürokrácia, lélektelenség. A filozófus feladata a rend fontosságának képviselete az örök valóságok alapján; érvelés a tekintély fontossága mellett; a felbomlási folyamatok erőteljes, profetikus bírálata; morális példa a káosszal szemben; az eluralkodó embertelenséggel szembefordulva az ember, a család, a közösség védelme. A történelem a hagyományelvű embert igazolja, noha ez az igazolás talán katasztrófák árán következhet csak be, különösen a jelenkori modernitásban, amely minden ismert példánál messzebb ment a felbomlás útján.
4. Én, Symmachus: Molnár Tamás magányossága
A röviden vázolt felfogásokkal Molnár Tamás korunk egyik nagy, magányos alkotójaként áll előttünk. Olyan ő, mint Bernanos a francia szellemi életben, Unamuno a spanyoloknál, Russell Kirk az amerikai konzervativizmusban, Ernst Jünger a németeknél, vagy Hamvas Béla a magyar művelődésben. Barátai mindig voltak; szellemi társai ritkán és rövid időre. Mindez ott hagyta nyomát az életművön is, amely az 1970-es évek végéig a legjelentősebb befolyással kecsegtetett. A II. vatikáni zsinatot, az enyhülést követően azonban Molnár meglehetősen magára maradt; nem volt képes bevenni azt a kanyart, amelyet a nyugati világ diktált a Kínával és a Szovjetunióval való kiegyezés során. Franciaországban hasztalan tette közzé szellemdús, találó megfigyelésekkel telt írásait. Őt nem száműzhették, mint Mircea Eliadét vagy Paul Ricoeurt (mindkettő Chicagóban talált menedéket), de elérték, hogy népszerűsége kisebb körökre szűküljön. Ebben a helyzetben hazatérése Magyarországra 1990 után egy új alkotói fázis kezdetét jelentette, ami meghozta számára a másutt csak gyéren elnyert elismerést: idehaza a legmagasabb állami kitüntetésekben részesítették és olvasótábora, egyben a bírálók tábora is, váratlanul szélesre duzzadt.
Molnár önéletrajzi ihletésű írásában (Moi, Symmaque & L'Âme et la machine, 1996; Én, Symmachus; Lélek és gép, 2000) visszatekintést nyújt életére. Személyét az 4-–5. századi római szenátoréhoz, Quintus Aurelius Symmachushoz (345–402) hasonlítja, aki a kereszténnyé váló szenátusban hasztalan kérelmezte Victoria istennő szobrának és kultuszának helyreállítását. Symmachus a hellenisztikus műveltség egyik utolsó, nagy képviselője, aki nem vonta kétségbe a korszakváltás szükségességét, de nem értett egyet ennek eszközeivel, lebonyolításával. Azokkal szemben, akik Róma helyett már Konstantinápoly dicsőségét szolgálták, úgy vélte, Róma még fennmaradhat, s nem csak eszmei értelemben, hanem katonailag, politikailag is. Symmachus szoros kapcsolatban állt Flavius Stilicho hadvezérrel, aki utolsó római stratégaként képes volt megállítani a Róma ellen irányuló gót támadásokat. Stilicho halála egyben Róma védelmének összeomlását és Alarich gótjainak győzelmét hozta; s noha ezt Symmachus már nem érte meg, kortársai joggal vélhették úgy, hogy Symmachus egész törekvése, Victoria kultuszának megújítása elháríthatta volna Róma elestét.
Molnár magára veszi a hajdani Symmachus pózát és úgy érvel a régi rend visszaállításának szükségessége mellett. Ha ez nem következik be, állítja Molnár, annak következményei beláthatatlanok; a nyugati világ hagyományának teljes összeomlása. E hagyomány azonban oly értékeket tartalmaz, amelyek nélkül az emberiség nem maradhat fenn; tehát vagy megújítja ezen értékek ismeretét és követi őket, vagy jobb esetben megállítja feledésük folyamatát és fenntartja ismeretüket és a belőle fakadó gyakorlatokat. Fenntartja tehát a rendet a káosszal, a művelődést a barbarizmussal, az erkölcsöt a széteséssel, az élő szellemiséget, a halálos szellemtelenséggel szemben. Molnár az emlékezés és emlékeztetés feladatának szentelte életét. Magányos volt, mint Symmachus a szenátusban, az Egyesült Államokban éppúgy, mint Párizsban vagy Budapesten, Mindez nem gátolta abban, hogy utolsó éber pillanatáig kitartson ifjúkori felismerései mellett és bízzon abban, hogy életműve fő céljainak lesz folytatása és folytatója.
[2015]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
Magyarul
A hatalom két arca: politikum és szentség, 1992.
Utópia. Örök eretnekség, Bp., Európa, 1992.
Az értelmiség alkonya, 1996.Filozófusok istene, Bp., Európa, 1996.
Az Egyház, évszázadok zarándoka, Bp., Szent István Társulat, 1997.
A modernség politikai elvei, Bp., Európa, 1998.
Századvégi mérleg : válogatott írások. 1999.
A pogány kísértés, Bp., Kairosz, 2000.
Igazság és történelem, Bp., Szent István Társulat, 2000.
Én, Symachus, Bp., Európa, 2000.
Rend és teremtés, Bp., Kairosz, 2001.
A gondolkodás archetípusai, Bp., Kairosz, 2001.
A liberális hegemónia, Bp., Kairosz, 1992.
Az autoritás és ellenségei, Bp., Kairosz, 2002.
Bennünk lakik-e az Isten? Bp., Kairosz, 2002.
Teizmus és Ateizmus, Bp., Kairosz, 2002.
A beszélő Isten. Prof. M?olnár Tamással beszélget Járai Judit, Bp., Kairosz, 2003.
A jobb és a bal: tanulmányok, Bp., Kairosz, 2004.
Az ellenforradalom, Bp., Kairosz, 2005
Az atlanti kultúra kibontakozása, Bp., Kairosz Kiadó, 2006
Keresztény Humanizmus, Bp., Kairosz, 2007.
A modern-kór – Tünetek és ellenszerek. Öt beszélgetés Jean Reanud-val, Bp., Kairosz, 2008
Idegen nyelven
Bernanos: his political thought and prophecy. 1960.
The decline of the intellectual. 1961 (magyarul Az értelmiség alkonya, 1996)
The future of education. Foreword by Russell Kirk. 1961.
The two faces of American foreign policy. 1962.
Africa; a political travelogue, by Thomas Molnar. 1965.
L'Afrique du Sud. 1966.
South West Africa; the last pioneer country. 1966.
Spotlight on South West Africa. 1966.
Utopia, the perennial heresy. 1967 (magyarul Utópia. Örök eretnekség, 1992)
Ecumenism or new reformation? 1968.
Sartre: ideologue of our time. 1968.
The counter-revolution. 1969. (magyarul: Az ellenforradalom, 2005)
La gauche vue d'en face. 1970.
The American dilemma, a consideration of United States leadership in world. 1971.
Nationalism in the space age; five lectures given by Thomas Molnar.1971.
God and the knowledge of reality. 1973 (magyarul Filozófusok istene, 1996)
L'Animal politique : essai. 1974.
Authority and its enemies.1976.
Le socialisme sans visage : l'avènement du tiers modèle. 1976.
Dialogues and ideologues.1977.
Christian humanism : a critique of the secular city and its ideology. 1978.
Le modèle dèfigurè : l'Amèrique de Tocqueville á Carter. 1978.
Politics and the state : the Catholic view. 1980.
Theists and atheists : a typology of non-belief. 1980.
Le Dieu immanent : la grande tentation de la pensée allemande. 1982.
Tiers-Monde : idéologie, réalité. 1982.
L'éclipse du sacré : discours et réponses. 1986. Alain de Benoist-val közösen.
The pagan temptation. 1987.
Twin powers : politics and the sacred. 1988 (magyarul: A hatalom két arca: politikum és szentség, 1992)
The Church, pilgrim of centuries. 1990 (magyarul: Az Egyház, évszázadok zarándoka, 1997)
L'Europe entre parenthéses. 1990.
Philosophical grounds. 1991.
L'americanologie. Le triomphe du modčle planetaire? 1991.
L'hégémonie libéral, 1992 (magyarul A liberális hegemónia, 1992)
The emerging Atlantic culture. 1994.
Archetypes of thought. 1996.
Filozófusok istene. 1996.
Return to philosophy. 1996.
Du mal moderne. 1996.
Moi, Symmaque (magyarul: Én, Symachus 2000)
Recepció
Frenyó Zoltán: Molnár Tamás eszmevilága, Bp., Gondolat, 2010
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017