Életrajz
Vathy Zsuzsa 1940. április 15-én született Pápán. Édesapja, Dr. Vathy Gábor ügyvéd, édesanyja, Sághi Magda tanítónő. Édesapja első generációs értelmiségiként beindította ügyvédi irodáját, az Esterházy Tamás által kedvezményes áron kiparcellázott földekből hetven holdat vásárolt, úgy vélte, ezzel megalapozta későbbi családja életét. Nem tudhatta, hogy éppen foglalkozása és „vagyona" szolgáltat alapot arra, hogy a „nép ellenségének" tekintsék, s 1958 után passzivitásba szorítva élje életét. Természetesen mindez kihatott Vathy Zsuzsa sorsára is. Családja történetét Curriculum vitae (Kortárs Kiadó, 1995) című írásában foglalta össze. Pápán érettségizett, a Türr István Gimnáziumban 1958-ban. Pápa, mint gazdag hagyományokkal rendelkező iskolaváros, kiváló tanárokkal meghatározta az oktatás színvonalát, ideális környezetet biztosított a diákélet számára. Az irodalmi önképzőkör mellett vívószakosztályt is alapítottak. Tanulmányait 1959-től a Veszprémi Vegyipari Egyetemen folytatta, ahol 1964-ben olajmérnök szakon szerzett diplomát. Ezt követően két féléven keresztül a Budapesti Bölcsészkar hallgatója volt, majd a MUOSZ Újságíró Iskola esti tagozatán újságíró oklevelet kapott. 1965-től 1970-ig Százhalombattán, a Dunai Kőolajipari Vállalatnál dolgozott, első novellája megjelenését követően (1968) üzemi újságíró lett. Későbbi munkahelyei: a csepeli Magyar Papír, a Kortárs, majd a Ferencváros című lap szerkesztősége. 1992-től szellemi szabadfoglalkozású, szabadúszó író.
Gyermekkorában két testvérével szenvedélyes olvasók voltak, de írókkal csak vegyészhallgató korában találkozhatott. Ekkor láthatta, hallhatta Németh Lászlót, Csoóri Sándort. A Kőolajipari Vállalat féléves útra küldte az egykori NDK-ba, ez az út ihlette első novelláját, az Útijelentést, amelyet az Új Írás közölt. Írói indulását, fejlődését Szentkuthy Miklós és Mándy Iván segítette. Első kötete, az Erőterek 1970-ben jelent meg, ezt számos novelláskötet és regény követte.
Házasságot kötött Lázár Ervinnel, két gyermekük született, Lázár Fruzsina (1973) újságíró és dr. Lázár Zsigmond (1979) ügyvéd. Házasságát, a két író közös sorsát, sorsközösségét Életünk, halálunk (2007) című drámai vallomásában örökítette meg.
A Magyar Írószövetség, az Újságíró Szövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Munkáját József Attila-díjjal (1986), Év Könyve Jutalommal (1986), Nagy Lajos-díjjal (1995), Szobotka-díjjal (1996), Márai-díjjal (2009) és a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével ismerték el.
[2013]
Vathy Zsuzsa: Életünk színtere
Mese, mese
Születésünk után apám azt tervezte, nővéremből porcelánkereskedő lesz, nekem festéküzletet vesz, öcsém folytatja az ő foglalkozását, „viszi tovább" az ügyvédi irodát. Hogy ezt a lakk-, festék-, kenceüzletet miért találta ki nekem, nem tudom. Nővérem meisseni, herendi és kézzel festett, cseh porcelánok között? Ahol a tányérokon rokokó dámák táncolnak, parókás, térdnadrágos urak énekelnek hozzá? Én pedig festékeshordók, orrfacsaró szagú kenőszappanok mellett, egy nyirkos folyóson? így dohoghattam volna, de nem került rá sor, ötéves sem voltam, amikor eldőlt, hogy semmiféle üzletünk nem lesz. Hogy ezek után rövid idővel mégis vegyészmérnök lettem, annak ehhez a festéküzlet ötlethez semmi köze nem volt, az már egy másféle világban, egy másik időszámítás szerint történt.
Apám Somló-vidéki családjáról sokszor és sokat írtam — életerejükkel, mint egy jófajta szőlő, minden kis helyet benőttek —, anyáméról annál kevesebbet. Anyai nagyanyám tanítónő volt, egy huszti tanárember lánya, nagyapám, Sághi Tamás magyar- és történelemtanár, előbb Máramarosszigeten, majd a pápai tanítóképzőben. Nevük Schmied és Schádl volt, bajor, osztrák és lengyel felmenőkkel, a kiegyezés után Somlóra és Sághira magyarosítottak. Hat gyermekükkel az első világháború után költöztek át Erdélyből Pápára, itt tanítóképzői állást és egy szolgálati lakást kaptak. Nagyapám, Sághi Tamás, akit még Gyulai Pál tanított, hírhedten szigorú magyartanár volt. Az a képzős, aki dolgozatában helyesírási hibát ejtett, tanítói oklevelet nem kaphatott nála. Nagyanyám — lánykorában szép, mintha egy Jókai-regényből jött volna elő — a tanítóképző alagsori folyosóján együtt tanulta a ,,prepákkal" a ragokat, a toldalékokat, a nagybetűt, a kisbetűt, az ly-t, az elválasztást, hogy ne bukjon meg senki a vizsgán. Nagyszülei, több mint húszévi pápai tartózkodás után, Faddra mentek, nagyapám utolsó munkahelye a faddi polgári iskola volt. Sírját néhány évvel ezelőtt egy vadszőlőbokor alatt találtuk meg a faddi temetőben, személyesen sem őt, sem apai nagyszüleimet nem ismertem.
A Kos jegyében születtem, 1940. április 15-én. Ötéves voltam, amikor véget ért a háború, az oroszok bejöttek, és ötven, amikor elmentek. Így életem — minden bizonnyal nagyobbik — felét diktatúrában éltem le.
Első írói iskolám apám egyre zsugorodó ügyvédi irodája volt. Az eredetileg több ügyvédjelölttel, gépírókkal működő iroda ötvennyolcra, mielőtt végleg kimúlt volna, egyetlen sarokká zsugorodott össze: mulatságos, kerek ebédlőasztal, egy Underwood írógép, három szék maradt belőle. A gépírók nővérem és én voltunk, néha anyám.
Az itt elhangzó drámák, vígjátékok és detektívtörténetek jó iskolának bizonyultak. (Színinövendékeknek is ajánlhatom.)
Jöttek a csontos falusi lányok, szégyellős mosollyal, hogy megint „megesett" (hol, hogyan stb,), az apát kellene megtalálni és gyerektartásra bírni. A lóról leesett lány történetét a padláson olvastuk el nővéremmel: a család orvosa és barátja a szülők távollétében tetanuszinjekciót adott a tizenhat éves lánynak, aki néhány nap múlva nem a könnyű sérülésbe, az injekcióba halt bele. Boncolási jegyzőkönyve első anatómiai leckém volt. És jöttek sorban a politikai perek, egy falusi férfit feketevágáson kaptak, saját borjúját vágta le vagy akarta levágni, fél év börtönt kapott, ítélethirdetés közben kiugrott a bíróság ablakán. Korábbi történet: az egyik sváb faluban a kitelepítés elől kútba ugrott az egész család. De vidámabb dolgok is történtek. A háború befejezése után ősz hajú, elegáns hölgy érkezett apámhoz, intézze el, hogy a legrövidebb időn belül hazautazhasson Olaszországba. Mikor a vízumok, engedélyek stb. megjöttek, a titokzatos hölgy Horvátországon át elindult második hazájába. Egy év múlva hivatalos értesítést kaptunk, hogy egy fél nyilvánosházat örököltünk Milánóban. A nyilvánosház tulajdonosa az ősz hajú hölgy, apám ügyfele volt. Útban hazafelé megbetegedett, apácák vették gondjaikba, ők ápolták, és náluk halt meg, egy dalmáciai kolostorban. Végrendeletében nyilvánosháza felét rájuk, másik felét ránk hagyta. Örökségünket, természetesen, rögtön felajánlottuk a magyar államnak, remélem, jól gazdálkodott vele.
A mesélést itt abbahagyom, természetesen nem akarom elmondani az életem történetét.
De mit tartalmazzon egy önéletrajz, ami nem azért íródik, hogy megszerezzünk vele egy állást, ösztöndíjat vagy valakinek a támogatását? Mértékkel adagolva hozzá a történelem és életünk fordulatait?
Én és a szerencse
Húsz-, harminc-, még negyvenéves koromban is kedvvel mondogattam, szerencsés embernek születtem. Szüleim többször elmesélték, de én is emlékszem rá, amikor Pápára az orosz katonák megérkeztek — kimentünk eléjük, mert vártuk őket, de csak másnap jöttek —, puskát szegeztek apámra, ő feltartott kézzel hátrált, és kiabálni kezdett, hogy gyorsan jöjjek. Én kiszaladtam — ketten voltunk a lakásban —, átöleltem, mire a katonák gyerekszerető, szelíd fiatalemberekké változtak át.
Huszonnyolc-huszonkilenc éves koromban türelmetlen világmegismerési vágyammal untattam mindenkit. Amikor egy Szabolcs megyei faluban Molnár Mátyás múzeumigazgatónak elpanaszoltam, hogy nagyon-nagyon szeretnék elmenni Franciaországba, nem tudok megnyugodni, amíg néhány hónapot nem tölthetek el ott, felderült az arca: épp tegnap találkozott Károlyi Mihálynéval, kérte, ajánljon neki fiatal írókat a vence-i alapítványra. így jutottam el — Illyés Gyula ajánlásával — Vence-ba, Nizzába, Haute-Cagne-ba, Cagne-sur-Mere-be. Láttam a házat, ahol József Attila lakott, a vence-i temetőben pedig az egyik ott élő magyar egy friss sírra mutatott: ,,ez itt egy lengyel íróé." Húsz év múlva tudtam meg, hogy Gombrowiczé volt.
Egyetemre — ez korábban történt — úgy kerültem, hogy amikor a továbbtanulási bizottság egyik jó szándékú tagja megmondta: ne várjam a felvételi értesítést, hiszen el sem küldték a jelentkezésemet — fölzaklatva hazamentem, becsomagoltam a bizonyítványomat, a különféle okleveleimet, és elküdtem Jóború Magda miniszternek. Egy levelet is írtam mellé, az állt benne, ha ennyit ér egy miniszter aláírása, akkor én ezeket tisztelettel visszaküldöm. Mire berendezkedtem a boldogtalanságra, hogy itt maradok életem végéig szülővárosomban, és bármit megtehetnek velem (ők), amit csak kedvük tartja, levelet kaptam, menjek fel a minisztériumba, meghallgatásra.
Persze hogy ezek után azt gondoltam, túl tudok én járni mindenki eszén, és amit nagyon akarok, ezután is sikerülni fog. Ma már óvatosabb vagyok a szerencsével. Előre köszönök neki, nem kérem számon, miért tesz úgy, mintha a világon se volnék, sőt mentségeket keresek a számára és magyarázatot. Honnét tudnánk például, hogy a vonatütközőkön mászkálva, vagy száguldozva az országutakon, vagy a repülőgépen miért nem pont velünk történik
meg az a rossz, ami bármelyik pillanatban megtörténhetne? És egyáltalán mi a rossz? Honnét tudnám, hogy amit most rossznak hiszek, nem a lehető legjobb?
Nem beszélve arról, hogy egyszer — egyetlenegyszer — a szerencse isteni jóindulatát is megtapasztalhattam. Budapesten, a Veres Paine utcában laktunk, és Zsiga fiam, aki kétéves volt, felmászott a harmadik emeleti lakásunk ablakába. Amikor bementem a szobába, ott állt a párkányon, és elmélyülten nézett kifele, talán az Apáczai Csere gimnáziumra, talán a Cukor utcára. Kiléptem a cipőmből, a háta mögé mentem, és lekaptam a párkányról. Közben nem éreztem félelmet, izgalmat, bűntudatot, mit mulasztottam el, hogy ez megtörténhetett, semmit, ami megzavarhatott volna. Csak utána. Hetek múlva is, az utcán az emeletes házak lengeni, mozogni kezdtek, elindultak felém, amikor felnéztem rájuk. Ha többet sose, akkor, egy pillanatig valaki biztosan a tenyerén tartott bennünket, és vigyázott ránk.
Ezután írhatnék a kudarcaimról... De miért volna kudarc, hogy öt évig vegyészetet tanultam, és öt évig olajfinomítóban dolgoztam? Semmi esetre sem kudarc, kitérő inkább. Életemnek az a néhány alkalma pedig, amikor egy-egy „jóakaróm" sötét bugyorba terelt be, mind csupa nyereség. Mintha azt akarta volna, lásd, tudd meg, ha nem akarod, akkor is... Szóval ne kerülgessük, még nem tudom, mi volt a kudarc.
„Rondabugyrod"
Tizennyolc éves koromban a pápai húsgyárban kaptam állást. Könnyű fizikai munka volt, szalámirudakra címkéket ragasztottunk. Egyik nap megbetegedett a telefonközpontos, menjek le én, mondták, most érettségiztem, csak el tudok igazodni azon a készüléken. Összevissza kapcsolgattam, mire az egyik főember, a gondolatok gumibotos csendőre, indulatos, rettegett férfi, magából kikelve azt kérdezte: ki ez a bolond? Mondták, ki. Levegő után kapkodott. Az? Hogyhogy? Munkát se szabadna az ilyennek adni. Táborba vinni őket, anyjukat, apjukat. Megúszták? Itt vannak? Majd utánanéz. A mihasznával pedig addig is le a bélmosóba.
A bélmosó két, egymásból nyíló, köves helyiség volt, a földön, egy gumicsőből állandóan folyt a víz. Az elsőben, felváltva, egy férfi és egy nő emelte magasra a marhák és disznók beleit, gyomrát, az ürülék egy részét engedte kifolyni,
a többit valami késfélével kinyomta. Két-három segítő egy asztalnál befejezte a munkát, úgy, ahogy a falusi házaknál szokták.
Mi, a többiek a szomszédos teremben hordóba raktuk ezt az ürülékszagú, de már sárgás színű belet, besóztuk, majd megmértük és feltekertük. Gumicsizmában, vízhatlan kötényben és fej kendőben dolgoztunk — a kedvezményt, hogy a bélmosónak erre a tisztább részére kerüljek, Sanyi bá, művezetőnk saját felelősségére adta nekem. Három hónapig jártam ide, ha jól emlékszem, két műszakban, ez volt az első munkahelyem. Nem a körülmények miatt jöttem el, hanem mert a csípős létől az ujjaim újra és újra elgennyesedtek. A felmondás amúgy nagy fényűzés volt, a családunkból éppen senkinek sem volt állása, a lelkifurdalásom egyre nőtt, felmondani azt a jól kereső, biztos állást!
Purgatórium
Életemből két évet vett el egy kártékony szellemi hatás, az egzisztencializmus nevű (divat)filozófia. Talán mert egy fogékony és sérülékeny pillanatban találkoztam össze vele, amikor — úgy tűnt — gyermekkorom és minden, ami mögöttem volt, érvényét veszítette, és helyette még nem épült fel semmi új. Egyetemista voltam Veszprémben, vegyészhallgató, és egyedül birkóztam a mindenkori nihilizmusnak ezzel a pocsék változatával. Kulcsmondatai nagyjából így hangzottak. „A Lét van: cél, ok, értelem, szükségszerűség nélkül, beledobottság a Semmibe." „Szabadságra ítéltettünk." „Egy meg egy az egy, ez a mi titkunk." Ha jóhiszeműek vagyunk, azt mondhatjuk, metafizikai lázadás volt ez a Teremtés ellen, a teljes engedelmesség vagy a mindent tagadás hamis alternatíváját kínálva föl, végeredménye pedig az „abszurd embernek" nevezett meghasonlás lett. Szellemi hátterét inkább Sartre, mint Camus vagy Heidegger szolgáltatta, mögöttük pedig — természetesen — Iván Karamazov tébolyult tekintete villogott: „Ha Isten nincs, mindent szabad" Úgy képzeltem, vagy talán úgy is volt, reggel és este, nyitott és behunyt szemmel az abszurd embert látom magam előtt, aki az ég felé emeli az öklét, és fenyegeti a Nemlétezőt: te vagy az oka, te vagy a hibás, miért teremtettél ilyen gyatra világot? Lelki táplálékom ebben az időben kizárólag olyan irodalom volt, ami a lét hiábavalóságát bizonyította, bibliám pedig a Mai nyugati filozófia című szöveggyűjtemény, szemelvényekkel Sartre számos művéből.
Egy kritikus szerint az egzisztencialista filozófia a botrányra éhes és nyughatatlan emberek lelki tápláléka. A hatvanas évek elején minden valószínűség szerint én is egy ilyen botrányra éhes, nyughatatlan lélek voltam.
Véglegesen első házasságom váltott ki az életellenes bálványok bűvöletéből. Huszonöt évesen kötöttem házasságot Simon Péter vegyészmérnökkel, és rövid idő múlva meglepve tapasztaltam, hogy a házasság jó. Sőt, élni is jó. Hogy az émelyítő boldogtalanságon kívül sok más dolog is van a világon, amit ez a beteg filozófia nem ismer, például: öröm, élet- és emberszeretet, játék stb.
Természettudomány és ars poetica
A kémia-, fizika-, matematika- és ásványtantanulás már szerencsésebb kitérő volt az életemben, szép és hasznos, csak hosszú. Öt év Veszprémben, az egyetemen, és öt év az olajfinomítóban, Százhalombattán, az összesen tíz év! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megremegek az örömtől, amikor ilyen szavakat hallok: nem lokalizálható molekulaorbitálok, ionszorzat, dimer tiokarbonil-diklorid és homonukleáris molekulák. Legföljebb verbális izgalmat jelent, nem érzek kísértést, hogy megfejtsem őket. Kár volna kisebbíteni viszont az örömöt, amit az első éjszakai műszakomban éreztem, az olajfinomítóban: a kivilágított desztilláló torony láttán. Zúgtak a kemencék, a szivattyúk, a kukoricaföldek fölött szikrázott a sötétség és a világosság. Mellé a kaland, hogy négy-öt embert nekem kell átvezetnem az éjszakán. Szerencsére voltak közöttük tapasztalt olajipari szakmunkások, inkább ők vezettek, mint én. Öt évig tartott ez az én mérnöki kalandozásom — később másféle munkakörökben —, és ebbe az öt évbe még egy fél éves németországi tanulmányút is belefért. Erről a fél évről írtam Útijelentés című, első megjelent novellámat. Első novelláskötetem megjelenésekor jöttem el, akkor már biztosan tudtam, hogy nem az anyag, nem a molekula, nem a folyamat, hanem az emberek. Ami azóta történt velem, életem elmúlt huszonöt éve. író vagyok, mit tudnék róla mondani?
Ars poeticám? A formáért küzdők mindennap, mondhatnám, erőmön felül. ,,A forma isteni fölénye az anyag fölött", valahogy így kellene lennie, de ez az isteni fölény olyankor isteni közönnyel várat magára. Sokszor ma is úgy érzem magam, mint tizennyolc éves koromban Pápán, amikor a városi könyvtárban elolvastam Ionesco egyik darabját, talán a Székeket, talán Az orrszarvút. Egyszerre ijedtség és nevethetnék jött rám, kiszaladtam a könyvtárból, a Kossuth Lajos utcán, a pápai korzón föl-le jártam, és ilyeneket mormoltam magam elé: ,,ó, istenem, milyen furcsa, milyen különös! Csakugyan? Csakugyan. Milyen véletlen! Persze, minden lehetséges. Úgy, hát, talán... őszintén szólva!... Persze, persze."
Életünk színtere
Férjem Lázár Ervin író, huszonnégy éve élünk egymással. Lányunk, Fruzsina egyetemi hallgató Szegeden, fiunk, Zsigmond elsős gimnazista. Régebben ilyen cédulákat találtam a lakásban: ,,Kedves Mama, ha engem meg akarsz találni Angliában keres, Fruzsina" ; ma ilyeneket: ,,anyu, apu! focizni mentem, 8-kor jövök, Zsiga."
Életnívónkat, életünk anyagi hátterét férjem teremti meg. Néhány éve szabadúszó vagyok, korábban mindig volt munkahelyem, a leghosszabb időn át újságíróként dolgoztam.
Családom az a súly, ami nélkül elviselhetetlenül könnyű volna az életem.
Istenről csak paradoxonokban tudok gondolkozni. Én Őt nem hiszem, de ha van, úgy gondolom, szeret engem, mint én Őt, sőt jobban. Ő tökéletes, én nem, Ő mindenható, én porszem vagyok, Ő bölcs, én gyarló. Képtelenség? Lehet. De ha a hit az Ő adománya, miért nem adott nekem is? Ha meg nincs, és mégsem létezik, akkor mi lesz velünk, nélküle?... Ezt fogalmazgatom húsz-huszonöt év óta. Mind a két gyermekem istenhívő, és ez örömmel tölt el.
Életünk színtere többnyire Budapest. Húsz év alatt több helyen, több lakásban éltünk, az egyiket kinőttük, a másikat elhagytuk, a harmadikat ezután szeretnénk elhagyni. Úgy fest, egyre kisebb az esélyünk arra, hogy végleges otthont találjunk.
A gyerekkori eltűnt, mintha a föld nyelte volna el — el is nyelte, egy buldózer segített neki —, férjem gyerekkorának színhelye pedig, a rácegresi intézőház ugyanúgy nincs meg, mint a mi pápai családi házunk. Nem véletlen, az elmúlt ötven évben a divat, az érdek, a gyakran értelmetlen átalakítási rohamok sok házat, üzletet, utcát, iskolát elnyeltek.
Mikor nyolc évvel ezelőtt a Veres Pálné utcából a Ferencvárosba költöztünk, azt gondoltam, itt nem lehet kibírni. A Ferencváros a nagyvárosi élet sokféle elviselhetetlenségét zúdítja az emberre, a zajt, a levegőtlenséget, az eltérő életmódú emberek összezártságát stb. Dehogynem bírtuk ki! Csak éppen kialakult az a furcsa helyzet, hogy már nem egy, hanem három helyen lakunk. Hétvégeken apósom péceli házában, mert ott jó a levegő; nyáron, és amikor tehetjük, egy Pesttől távoli faluban, ott csend is van. És mostanában azon kapom magamat, hogy a menekülés újabb lehetőségeit latolgatom. Nincs igazi otthonunk, de rajtunk kívül sok embernek nincs, csak másoknak másért.Itt is, ott is átmenetileg élünk, azt gondoljuk, jobb lesz a következő, de nem lesz jobb.
Úgy gondolom, az ország jelenlegi szellemi és lelki állapota, valamint szegénysége — nem felejtve persze az előzményeket sem — a szocializmusnak nevezett világcsőd következménye. Ötéves voltam, amikor elkezdődött, ötven, amikor véget ért. Ezen, mint minden magyar állampolgárnak, nekem is kötelességem segíteni. Életem hátralevő részében viszont íróként szeretnék élni, befejezni a regényemet, utána novellákat írni. Akkor is — minden jel erre mutat —, ha egy kultúra vagy inkább kultúrák végén élünk, és vagy kell, amit csinálunk, vagy sem.
In: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Bp., 1995, Kortárs Kiadó, 473–484.
Valami történt – Vathy Zsuzsával beszélget Ekler Andrea
„Valaminek történnie kell. Történt." Vathy Zsuzsa huszonnyolc éves korában sorsfordító döntésre szánta el magát: író lesz. Azóta számos elbeszéléssel, kisregénnyel, regénnyel, szociografikus írással örvendeztette meg olvasóit. Az emberi szolidaritásról, szeretetről kíván szólni, de csendes tartása rendre arra ösztönzi, hogy az ennek hiányában létező emberi közösség elé tartson tükröt. Egyéni szemlélet- és írásmódja különleges színnel gazdagítja a kortárs irodalmat.
Szüleid és felmenőid sorsára a történelmi események igencsak rányomták bélyegüket. Hogy érintett ez téged gyermekként, diákként, hogyan ihatott alkotói pályádra?
1990 előtt szinte minden írásomban jelen: volt valamilyen formában a családunk által is megélt történelem. És nem a derűs oldala. Ötéves voltam, amikor az oroszok bejöttek; ötven, amikor kimentek: életem nagyobbik része a szocializmus nevű kísérlet és kudarc idejére esett. A rendszerváltás után megfogadtam, semmilyen korábbi sérelemről nem beszélek többet, vége, elmúlt, elég volt. Egy életrajzban (Curriculum vitae – 1995) még összefoglaltam szüleim és családunk viszontagságait, de többet nem tértem rá vissza. Minek?
Térjünk vissza a családodhoz...
Apám családja Somló-vidéki parasztcsalád volt, akaratukkal, szorgalmukkal, életerejükkel sok mindent elértek. A földművelő szülők, nagyszülők után apám és bátyja első generációs értelmiségi lett, a pénzt a tanuláshoz saját maguk keresték meg. Két nővérük textilgyári munkásnak ment, majd férjükkel együtt kivándoroltak Amerikába. Harmadik nővérüket a szülők apácának adták, a legkisebb lány szintén tanult, tanítónő lett. Apám diplomáját 1914-ben állították ki a Pázmány Péter Jogtudományi Egyetemen. Utána három év frontszolgálat következett, majd ügyvédi vizsga. Életprogramját így tervezte meg: ügyvédi iroda beindítása, vagyonszerzés, szellemi értékek gyarapítása, utazás, lehetőleg nem korai nősülés. Beérkezettként: jó házasság, fiatal feleség, legalább négy gyerek. Anyám felmenői Mária Terézia-korabeli bajor és osztrák telepesek voltak, Schadl nevű győri hentes és vendéglős az egyik nagyapa, Schmíd nevű huszti polgáriskolai tanár a másik – a kiegyezés után Sághira és Somlóra magyarosítottak. Anyai nagyapám a Pápai Tanítóképző magyartanára volt (Gyulai Pál tanította a főiskolán); sem őt, sem apai nagyszüleimet nem ismertem. 1937-ben Esterházy Tamás pápai földbirtokos a földjeiből rendkívül kedvezményes áron kiparcellázott néhány száz holdat. Sürgősen pénzre volt szüksége, megismerkedett egy színésznővel, akit feleségül is vett. (Gráfin Ágnes Esterházy néven ismert a színésznő.) Apám hetven holdat vett meg a földekből, mellé egy falusi házat. Még ugyanebben az évben megnősült (anyám húszéves volt, éppen egy éve szerezte meg néptanítói oklevelét), s a következő évben már meg is született nővérem, az első gyermek. Minden úgy ment, ahogy apám eltervezte – kivéve a folytatást. A hetven hold földdel és foglalkozásával sikerült megalapoznia későbbi „népnyúzó" mivoltát, egy internálást, és hogy visszavonhatatlanul a nép ellensége lett. 1958 után, életerősen, tervekkel tele, haláláig inkább csak nézője lehetett már a világnak. Ezek mint előzmények természetesen érintették a pályámat, későbbi életemet is.
Novelláid tanúsága szerint íróvá válásod, írói pályád fontos momentumai voltak „térváltásaid": Pápa-Veszprém-Budapest. Hogyan élted meg ezeket a váltásokat?
Pápa, Veszprém és Budapest életem három legfontosabb helyszíne volt. A három városból csak Veszprém az esetleges; az is az egyetem miatt. 1964-ben, amikor végeztem, öt évig a százhalombattai olajfinomítóban dolgoztam, utána mentem el újságírónak. Vagyis huszonnégy éves korom óta élek Budapesten. Pápáról hadd mondjam el, hogy nagy múltú dunántúli iskolavárosként ideális színtere volt a diákéletnek. Kitűnő tanáraink voltak, irodalmi önképzőkörünk, és az sem volt mellékes, hogy tudtuk: ugyanezen az utcákon járt Jókai, Petőfi, ugyanabba a gimnáziumba íratták be a tízéves Deák Ferencet („Ferkét"), amelyikbe testvéreim is, én is jártunk. Női vívószakosztályt is alapítottunk: első országjárásunkat, utazásainkat a vívóversenyeknek köszönhettük; edzőnk, Kovács Lajos tanár úr az 1932-es olimpia tartalékos kardozója volt.
Miért döntöttél végül Budapest mellett?
Egyértelmű volt - és nemcsak nekem hogy szülővárosomban felnőttként nincs mit keresnem. Így volt kitalálva az akkori Magyar- ország: nagyobb szabadságot, nagyobb függetlenséget csak a főváros adott. Itt nem kellett elszámolni minden lépéssel, lélegzetvétellel, nem tudták számon tartani az ember szavait. Némi önámítással a fiatalok számára Budapest a nagy lehetőségek hazája volt. Amikor már a nyolcadik-tizedik albérletben laktam, joggal állapíthattam meg, hogy a sok költözködés emberismeretemnek igencsak javára vált.
A Novellisták könyvébe életművedből egy novellát választhattál. A kert címűt jelölted meg. Miért?
Azért fontos novella nekem A kert, mert húsz évig nem tudtam megírni, de elmondani se, hogyan lettem író. Húszéves koromig élő költőt, írót nem láttam. Rab Zsuzsával találkozhattam volna (Pápán lakott, édesapja a Református Kollégium igazgatója volt), de amikor én gimnazista lettem, ő már Budapesten élt. Veszprémben, vegyészhallgatóként Váci Mihályt és Csoóri Sándort láttam, hallottam először; egy évvel később, egy városi rendezvényen Németh Lászlót. Sem felmenőim, sem ismerőseim között nem volt író, költő, akinek személyisége, életútja példa lehetett volna számomra. Viszont testvéreimmel – hárman voltunk testvérek – nagyon sokat olvastunk, és hosszabb-rövidebb ideig kedvenc könyveink szereplőinek gondoltuk magunkat. Mint Hanno Buddenbrook, Dmitrij Karamazov, Natasa Rosztova, Emma Bovary. Esetleg Petőfi, vagy az Aranyember Noémije. A kert novellában saját történetemet írtam meg: egyetemistaként a szünidő egyik nyári délutánján, a szülői ház kertjében felvonulnak előttem gyerekkorom, fiatalkorom szereplői. De nem valóságos alakjukban, hanem mintha egy Kondor Béla- vagy egy Csontváry-kép figurái lennének: szellemek és gnómok, bűbájos, hárfázó lányok és bohócok. A létezésnek, a történésnek új dimenziói jelennek meg vagy inkább sejlenek fel előttem: látom, amit korábban nem láttam; értem, ami azelőtt érthetetlen volt. Félrelököm a könyvet, amit olvastam, belekiabálok a csendbe, hogy „Ez egy rossz könyv!" Bemegyek a szülőkhöz, csomagolni kezdek, és közlöm velük, hogy elmegyek, és ezután író leszek. Apám lesújtva hallgatja. „író? Nincs egzisztenciája, nincs kenyere, semmije sincs!" Férjem se lesz, gyerekem se! Anyám megértőbb, és egyébként is, hátha mégse, öcsém pedig belém kapaszkodik, ő jön velem. Én félrelökdösök mindenkit, nyerítő nevetéseket hallatok, és saját bátorságomtól megrészegedve elrohanok. Mögöttem maradnak a pici házak, a pici utcák, az egyforma, gömbölyű kalapot viselő asszonyok, eltűnnek a vidéki élet kapui, kerítései, mintha sose lettek volna. A könyv, amit azon a nyáron olvastam, a Thibault család volt: értem is, nem is, miért ez – az egyik utolsó klasszikus nagyregény – váltotta ki belőlem a mindent tagadást.
Huszonnyolc évesen megtaláltad az „életed" új életet kezdtél. Ilyennek képzelted?
Huszonnyolc éves voltam, amikor megjelent az első novellám az Új írásban, de az új élet még váratott magára. A novella előzménye egy féléves út volt Németországban (az NDK-ban): úgynevezett „tapasztalatcsere". Míg az ottani olajfinomítást (is) tanulmányoztam, megírtam Úti jelentés című novellámat. Hogy ezt az utat huszonhat-huszonhét éves koromban vállalnom kell (egyedül mentem el), olyan magától értetődő volt számomra, mint azoknak a magyar diákoknak, akik a páduai, heidelbergi egyetemre mentek el tanulni már a középkorban, vagy ahogy a mesteremberek indultak el annak idején többéves külföldi vándorútra. Nem lehetek elég hálás a százhalombattai olajfinomítónak, hogy lehetővé tette ezt az akkor még ritkaságszámba menő külföldi utazást – és soha nem kérték tőlem számon, hogy a tapasztalatokat miért nem az olajfinomításban hasznosítottam. Mielőtt az első kötetem megjelent (címe, az Erőterek még a műszaki terminológiát őrzi), elhagytam a mérnöki pályát, és első házasságom is véget ért – mintha a kettő valamilyen módon összefüggött volna egymással. Valószínűleg így is volt. A folytatás egyáltalán nem volt könnyű, csak azt tudtam, hogy írni szeretnék (novellákat, minden valószínűség szerint), de se írói programom, se ismereteim, se esztétikai felkészültségem nem volt meg hozzá.
Teljesen egyértelmű volt számodra, hogy a prózát választod? Fel sem merült benned, hogy verset írj?
Nem tudnék verset írni. Egy-két rossz kísérletem volt. A regény, a kisregény, a novella között az írói aspektus szempontjából lényeges különbség van. A novellához – ahogy Mándy Iván mondta – szerencse kell. Össze kell találkozni valamivel, ami fellobbantja a képzeletet, az emlékezetet, eszünkbe juttat valamit, ami van vagy nincs, megtörtént vagy sose történt meg. Hogy mivel kell összetalálkozni? Hogyan találunk rá? Hát ez az! Hogy a nagyprózában az ember – ha nem konzultál közben – mekkorát tud tévedni és mennyivel nagyobb a tévedés esélye, azt a saját káromon tanultam meg. Jó, ha írás közben egy-egy értő ember kívülállóként elolvassa azt, ami születik, mert ha valaminek a bűvöletében elkezd gondolkodni az ember, esetleg nyilvánvaló hibákat nem vesz észre. Első hosszabb írásaimmal én is szívesen megkerestem volna valakit, de nem voltak íróbarátaim.
Fontosnak tartod a műhelymunkát?
Becsülöm az olyan írói köröket, ahol felolvassák egymásnak írásaikat, majd megvitatják azokat. Az Újholdat említhetném például, vagy Weöres Sándor tanítványait a hetvenes évekből. Ilyen körhöz nem tartoztam, a holdudvarához sem, ahhoz pedig, hogy elküldjem a kéziratomat egy ismert, nagy írónak, nem volt bátorságom.
A szakmai segítség mellett volt, aki támogatott, aki mintegy „mesterként" melléd állt?
Rendkívüli ajándék volt számomra a Szentkuthy Miklósékkal való megismerkedés. Szentkuthy írói jövedelme 1960-70 között az életrajz-kötetekből csordogált, biztos megélhetésüket felesége, Dolly nyelvórái biztosították. Első férjem vitt el hozzájuk: sok mérnöktanítványa volt Dollynak, kutatók, orvosok (a fiatal Czeizel Endre is náluk tanult angolul), ők pedig örültek, hogy nem írók, művészek járnak hozzájuk, hanem elektromossággal, vegyi gyárak tervezésével, az emberi testtel foglalkozó emberek. A németórákat Dollyk tartotta nekem, és Szentkuthy kiszámíthatatlan rendszerességgel megjelent az órák végén. Ilyenkor beszélt mindarról, ami túlcsorduló személyiségéből kikívánkozott. Casanováról vagy a Vogue nevű francia divatlap legutolsó számáról, a párizsi Magyar Műhelyről, Nagy Paliról, Bujdosó Alpárról (tőle hallottam először a nevüket), arról, hogy amikor 1948-ban, Baumgarten-díjasként egyéves ösztöndíjat kapott Angliába és éjszaka odautazva, mikor a vonat megállt és lenn a bakter azt kiáltotta: „Reading" – nem hitte el, hogy ő itt van, itt lehet. Néha csak én voltam a hallgatósága, máskor egy-egy Árpád Gimnáziumbúi korábbi tanítványa, vagy valaki más. Akár erről, akár arról beszélt, rendkívüli személyisége – villogó fekete szeme, féktelen életvágya, intellektuális mohósága, elragadtatásból iróniába átcsapó Mefisztó-nevetése - óriási élmény volt. A Praet (az 1934-es első kiadást természetesen) a pincéből hozta fel, ott tartották az el nem adott példányokat, és úgy dedikálta: „szívélyes elriasztásul". Ilyen egy íróiskola? Nem. Mégis, a hatása sokkal messzebb ért, mint gondoltam: a Szentkuthyból sugárzó teljesség utáni vágy, a grandiózus mindent-akarás, a szerkezet, a formák keresése (és meg nem találása?) megerősítette bennem is a – még meg nem fogalmazott - hasonló szándékokat. Amikor Dollynak bevallottam, hogy írok, sőt, nagyon szeretném, ha Miklós elolvasná egyik novellámat, és a választ meg sem várva gyorsan a kezébe adtam, néhány nap múlva Szentkuthy táviratban értesített, hogy elolvasta, szóról szóra elemezte, azonnal jelentkezzem. Tanító-tanítvány kapcsolatunk ezzel valójában véget ért. Később Dolly még felkészített egy francia utazásra (Vence-ba, a Károlyi Mihályné által működtetett alapítványhoz), hetvenedik születésnapján interjút készítettem vele, de találkozásaink ettől kezdve ritkábbak és rituálisak lettek. Fruzsina lányom születése előtt néhány hónappal meglátogattam őket, és a gyermeket váró anya arckifejezése, átalakult külseje, öltözéke eufórikus örömöt váltott ki Szentkuthy Miklósból: a létezés egyik csodájaként érzékelte, vagyis épp olyannak, amilyen volt. Jóval későbbre tartogatott még egy ajándékot a Szentkuthy-iskola. 1990-ben Tompa Mária megkért, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumból kihozott, kiadatlan Szentkuthy-kéziratok (másolatok) közül válasszak ki egyet, olvassam el, és tegyek javaslatot esetleges húzásokra, javításokra. A Barokk Róbertet választottam, a tizennyolc éves Pfisterer Miklós regényét. Egy szigligeti nyaralás szépült meg ettől a feladattól: nem lehetett eléggé csodálni a tizennyolc éves kamasz koraérettségét, műveltségét, ugyanakkor a későbbi, hatvan-hetven éves író elbűvölő infantilizmusát. Ezután a Kortársban jelent meg a Barokk Róbert, majd a Magvető és a Jelenkor Kiadó is kiadta. Mándy Iván a másik ember, akit máig rajongva szeretek. Talán a Hungáriában ismerkedtünk meg (nem sokkal később tudtam meg, hogy felesége, Simon Judit egykori pápai vívótársam volt), első kötetemet megdicsérte, a másodikat viszont kemény szavakkal bírálta. Egyszer az utcán találkoztunk, csúnyán nézett rám, ijedten faggattam az okáról. Azt mondta, ronda idő van, és neki ilyen ronda, esős időben kell az írószövetségbe mennie. Miért? – kérdeztem. Mert választmányi ülés lesz – mondta, és engem akar javasolni József Attila-díjra. Az ő korosztályuk ilyen volt: ha kellett, dicsérték, ha kellett szidták, és mindenképpen támogatták a fiatal írót. Tehát írói fejlődésében jelen voltak.
A szakmai kapcsolatok mellett hogyan alakultak barátságaid?
A barátaim írók és nem írók közül kerültek ki. Amikor két író él együtt, a baráti kör kettejük kapcsolataiból alakul ki. Jó barátaink Ágh Pistáék, Bella Pista nagyon hiányzik, Temesi Feriék, régi osztálytársaink és új barátaink. Ervin az erősebb a barátságtartás, ápolás dolgában. Az, hogy én vagyok a gyengébb, talán a gyerekekkel is összefügg. Most, miután az életünk olyan szakaszba jutott, hogy a gyerekek elmentek hazulról, elgondolkodhatunk azon, milyen módon tudunk a barátokra és a nem elegendő közösségi életre több időt szentelni.
Visszakanyarodva az íráshoz: a vallomásos novellák mellett kisregényeidben, regényeidben is visszatérő téma az írás, az időbeli és térbeli utazás, a lehetséges sorsok, létmódok fürkészése. Számodra az írás ilyen határátlépések sorozata? Tudatosan építed egymásra műveidet (akár a novelláskötetekben az újak mellett visszatérő novellák, akár például Az ősi háztető és az Itthon vagyok esetében)?
Első hosszabb prózai írásomban, Az ősi háztetőben (a cím az „ősi ház" parafrázisa) az elszakadást akartam megfogalmazni attól a világtól, amelyikben felnőttem. Ez a világ rossz volt azért is, mert 1945-től a középosztály célpontja lett – ismert forgatókönyv szerint – az új rendszernek, társbérletbe kényszerítették a családokat, figyelték, járnak-e templomba, ki hallgat BBC-1, Szabad Európát, és így tovább. Ez azért is rossz volt, mert ugyanez a középosztály a két világháború között, a harmincas-negyvenes években fejlődött ki, nőtt föl – pontosabban nem volt elég ideje ahhoz, hogy felnőjön, sem szellemileg, sem ideáit tekintve -, de még világlátását, életvitelét is éppen csak elkezdte kialakítani, és az alakulás máris véget ért. Talán kevés volt számára a példa, az utánozni érdemes minta is? Ez a kettős ok adja Az ősi háztető diákszereplőjének elvágyódását, hogy csak el, el, el innét, egy nagyvárosba, bárhová. Ez az alapérzés még több írásomban is visszatér, később a polgári életből való kiszakadás, az írói létbe való átlépés kapcsán. Gondoljuk meg: egy mai fiatal költő, prózaíró elmegy a FISZ-be, a JAK-ba, ahol hasonló korú társakat, barátokat talál, írásaikat felolvassák egymásnak, megbírálják. Korábban a Hungáriába ment el, egy ismert író mellé szegődött, vagy egy asztaltársasághoz. Hogy lett volna ehhez bátorságom? Vagy ahhoz, hogy Szabó Magdának levelet írjak, felajánljam, hogy találkozzék velem minden héten egyszer, mondjuk kedden, hadd készítsek vele egy interjúkötetet? Az Itthon vágyókban (ez is szarkasztikus cím, de fájdalmas) gyerekkori barátunk és szomszédunk, egy fiatal repülőtiszt és családja történetét írtam meg. A repülőst 1950-ben letartóztatták, kémkedésért és hazaárulásért egy éven belül kivégezték, de felesége az ítéletet csak 1956-ban láthatta, olvashatta. Ezek megkerülhetetlen, szörnyű dolgok voltak (ma emléktábla van a házon), novelláimban is, a kisregényekben is ezeket kellett először megírnom. 1985 után kisebb-nagyobb kompromisszumok árán már megjelenhettek.
1956-nak másik könyvedben is emléket állítottál. Hogyan találkoztál a történettel, miért tartottad fontosnak feldolgozni?
1998-ban jelent meg az Itt a szépséget nézzük című könyvem. Első része egy „amerikás" magyar család története (apám egyik nővéréé); a középső az 1956-ban halálra ítélt, majd kegyelmet kapott Márton Erzsébeté; a harmadik egy századvégi történet, egyik ismerősöm „majdnem" élettörténete. Mégis szándékom szerint nem egyik vagy másik hős, hanem az idő – a XX. század – a főszereplője.
1956 évfordulóján különösen fontosak ezek a könyvek. Jó alkalmat ad az évforduló arra, hogy a fiatalok azon részéhez is eljussanak az információk, akiknek a számos kiadvány, film, tudományos munka ellenére még halvány elképzelése sincs 1956 jelentőségéről, lényegéről. Pedig a múlt újraolvasása, újragondolása segíthet eligazodni a jelenben is. Az újraírásról, újragondolásról jut eszembe: van valami, amit alkotástechnikai szempontból másként gondolsz már, másként csinálnál? Az Erőterek, Az ősi háztető, a riportok vagy akár az Angyalhíd is kísérletező kedvre utal...
Húsz év távlatából őszintén sajnálom, hogy az akkoriban Mészöly Miklós által – talán mondhatnám így, a Mészöly-iskola által – kezdeményezett és használt idézőjeles párbeszédjelölést gondolkodás nélkül átvettem. Az idézőjel obiigát használata a prózában az élőbeszéd jelölésére se nem jobb, se nem rosszabb, mint a gondolatjel, legfeljebb a szabadon választás és a másik hangsúlyozott tagadása is benne van.
Mókás kaland egymás után olvasni a kritikákat, tanulmányokat, melyek hol realizmusodat, hol a szépségeszményt, hol a lélektan jelentőségét emelik ki, s persze a sort még folytathatnám. Számomra úgy tűnik: írásaid többsége kategóriataszító, sem-sem, is-is – kevés olyan novellát találtam, mely mondjuk stílusjegyeiben dominánsan realista vagy impresszionista. Mit gondolsz erről?
A valóság engem olyan mértékben elbűvöl vagy elrémiszt, hogy minden írásomnak köze van hozzá. De ha csak annyi, amennyi, ha a forma nem győz az anyag felett, ha a teremtett helyett a „realista" világ jelenik meg, rossz novella, rossz regény lesz belőle. Az írás számomra gyakran erőmön felüli küzdelem az anyaggal, a formáért.
Az Én, magyar anya című jegyzetedben sok olyan problémát tárgyalsz, melyek eddigi pályádat tekintve is lényeges kérdéseket indukálnak. Hogyan tudtad összeegyeztetni a családoddal és hivatásoddal kapcsolatos teendőket? Írásaidból kitűnik, hogy nemcsak nem veted meg, de kifejezetten szorgalmazod a „hagyományos" női szerepek betöltését. Esztétikai értelemben látsz-e különbséget női és férfi irodalom között? Vannak-e írónők, alkotói vagy szépirodalmi női sorsok, melyek közel álltak, állnak hozzád? Ezeket vagy egyes momentumaikat beépíted írásaidba? Típusoknak, archetípusoknak tekinted őket? A kérdést az is indokolttá teszi, hogy Angyalhíd című regényedben olyan női sorsok, korszakok, ideálok, lehetőségek jelennek meg, melyekhez talán minden olvasni szerető, fantáziával megáldott gimnazista lány vonzódik, nyilván nem véletlenül. A romantika, a szépségeszmények megjelenítése mellett ugyanakkor le is rántod a leplet az ideákról, ideálokról. Családod, saját sorsod számos momentuma indokolná a kritikai, társadalomkritikai hajlamot – melyet első novelláskötetedtől eddigi utolsó regényedig tapasztalhat az olvasó – és a „realizmushoz" való vonzódást. Honnan ered, miért olyan fontos ez számodra?
Egy író elképzelhetetlenül nehéz körülmények között is tud írni – gondoljunk azokra, akik börtönben írtak. 1956 után több könyv született így, de mondhatnám Recsket vagy a munkatáborokat, koncentrációs táborokat. Hol vagyunk mi ettől? Amikor kisebbik gyermekünk született, úgy tűnt, felfogtam valamit abból: mit jelent világra hozni, életet adni egy kis embernek. Szerettem volna mondatonként felírni, ami eszembe jut, de ezt csak lámpagyújtás nélkül tudtam megtenni. Felkeltem, az ágytól elmentem az asztalhoz, írtam, visszafeküdtem, megint elmentem, megint lefeküdtem. A Kivel találkoztam? című novella középső részét sikerült így megírnom. Gondolom, ahhoz, hogy írni tudjon valaki, a fizikai és lelki körülményeknek kell alkalmasaknak lenniük. Ha tizenkét-tizennégy órát dolgozik az ember, hogy megéljen, a családját eltartsa, akkor biztosan nem tud írni. A lelki feltételek alkalmasságán többek között – és itt főként nőírókra gondolok – azt értem: ne kérdőjelezze meg senki, szükség van-e arra, amit csinál; ne kelljen újra és újra bizonygatnia, hogy számára ez fontos, a legfontosabb, és ez nincs ellentétben az élet természetes rendjével. Az úgynevezett „hagyományos" női szerep nagyon sokat változott (legalábbis Európában) a XX. század második felében. Már nem kell halálos elszánás ahhoz, hogy egy nőből író legyen és íróként éljen. A hagyományos női, férfi szereptől, gondolom, akkor a legkönnyebb elszakadni, ha két író él egymással. Egészen elszakadni talán nem okvetlenül szükséges. Esztétikai értelemben van-e különbség női és férfi irodalom között? – nehéz megmondani. Móricz azt mondta Kaffka Margit búcsúztatásán, hogy nőírónak lenni létbeli meghatározottság. Ha így van, azt hiszem, ez esztétikai különbség is. Vagy mégsem? Nem tudom.
Férjed Lázár Ervin. Fontos a munkád szempontjából, hogy ő is író? Olvassátok, kritizáljátok egymás írásait?
Ervinnel talán azért tart több mint harminc éve a közös életünk, mert mind a ketten írók vagyunk – de egészen másfélék. Amikor megismerkedtünk, azt mondta nekem: „Nagyapám cigányvajda, rontás ellen karikát hord a balfülében." Egyszer egy táviratot kaptam tőle, a távirat szövege ez volt: „Szerda ablakában csütörtök ül, és ordít csütörtökül." Ha idemásolom egyik novellám első mondatát: „Képzeljenek el egy barátságos, vidéki házat, benne egy tágas konyhát" – rögtön kiderül, mennyire másfélét ír mindegyikünk. Talán ez is belejátszik abba, hogy miért tudunk együtt élni, dolgozni. Természetesen az írásainkat először egymásnak adjuk oda bírálatra, esetleg közben is, és többször is megbeszéljük. Több könyvem címe Lázár Ervintől származik. A Ki látott rétisast? Feliratot egy írógépébe befűzött papíron láttam – folytatás semmi, néhány hónapon át. Megkérdeztem, nekem adná-e? Ha igen, ez lenne a könyvem címe.
És neked adta...
Igen, s egyik legkedvesebb könyvem, a gyerekeinkről, a családról, a későn megtalált életforma örömeiről (is) szól, egy abban az időben közhelyszerűen ismétlődő történetre felfűzve, hogy tévéjáték forgatókönyvét rendelik meg egy írónál, ő megírja, átírja, újra átírja.
A ti szakmai belső műhelymunkátok nem lehet mindennapi.
Azt hiszem, én vagyok könnyebb helyzetben, Ervin nyelve és világa nagyon szuverén világ. Szinte nem felülírható, amit ír; ha igen, többnyire csak ő tudja megtalálni a megoldást. Külön nyelvet beszél. Amikor megismerkedtünk, sokszor úgy éreztem, nem értem, mit beszél.
Az angyalmotívum nevek, funkciók révén több írásodban hangsúlyossá válik, miként a csoda is. Miért?
Az angyal az ember és a Legfelsőbb Lény között közvetít. Nemcsak jó, hanem gonosz angyalok is vannak. Nálam először a gonosz angyal jelent meg, éspedig az 1956-os könyvemben, verőember formájában. (A húszéves Márton Erzsébetet nyomorékká verték kihallgatói, mert néhány társával letartóztatta Marosán Györgyöt, miközben udvariasak voltak vele, és egy ujjal se bántották.) Az őrangyal az Angyalhíd című könyvemben jelenik meg, a könyv négy különböző szereplőjének „égi őre". Talán azóta szerettem volna őrangyalokról írni, mióta Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét láttam, mégsem saját ötlet volt! Amikor Ács Margitnak megmutattam a tervezett könyvem szinopszisát, azt ajánlotta, lehetne a könyv négy – más-más korban élő és különböző – szereplőjének, mondjuk egy közös őrangyala. így lett Bódi (Bódog) őrangyal. Igen nagy örömöt okozott a Mennyei Világ berendezése, ahol van égi computer, mennyei gyümölcsös, tízezer éneklő, tízezer harsonázó angyal és Szent Péter befőttes gumival fogja össze hátul a haját. Az alapötlet pedig – a kamaszkorú szereplő azt kívánja, ne kelljen beérnie egyetlen élettel, egyetlen korral, jusson neki több is – valószínűleg első novellám óta kísért. A Szentkuthy által megbírált novellában ez így hangzott: „Mi szeretnék lenni? Jógi Indiában, közgazdász, szerzetes, Szindbád, spártai harcos, utcai árus, Don Quijote, farmer, Afrika-kutató, tanítvány... Ó, mindent, mindent akarok, szüntelen átváltozás közben befogadni a világot." A négy elképzelt kor és női szereplő az Angyalhídban: Hunyadi Mátyás milánói követének, a simontornyai várat építtető Buzlay Mózesnek tizenhárom éves unokahúga; egy színésznő és költőnő a vándorszínészet hőskorából, mintaképe Szőllősy Nina költő- és színésznő, aki rövid pályafutás után, tizenhét évesen meghal tüdőbajban, a balatonfüredi gyógyhelyen; fiatal tanár felesége a XX. század elején, öt gyermeket nevel, rajongva szereti férjét, akinek példaképei Pázmány Péter és a barokk eszmék; végül a huszas évekből egy festőnövendék a hazai főiskolán – abban a korban, amikor az alkotni akarás megszállottsága kellett ahhoz, hogy a nőművészetet elismerjék. A kerettörténet pedig az 1950-53 közötti, vagyis a saját magam által is megélt idő. A négyféle élet nem testesít meg semmiféle tanulságot – talán csak annyit, hogy vannak nagyszerű idők, szürke idők és gonosz idők. Isten mellett az Ördögöt sem tagadhatjuk le. Ha tudjuk, őrizzük meg magunkban a „szeretetet és a könyörületes jókedvet" (Szent Pál).
Sokan, sokféleképpen értékelték a történetiség, történet, történetmondás kérdéseit is írásaid kapcsán. Legutóbbi regényed kritikai visszhangját tekintve e kérdések újra felvetődtek. Hogyan viszonyulsz ezekhez a kérdésekhez, változott-e ebben a tekintetben prózapoétikád eddigi életműved során?
Különös módon egyik könyvem sem váltott ki ilyen erős indulatokat, mint az Angyalhíd – az elfogadástól az elismerésen át a teljes elutasításig. Egyik ismerősöm – nem kritikus – azt mondta: letette a könyvet, mert számára bántó és sértő, ahogy az 1950-53-as időkről írok. Más vélemény: „A szocialista realizmus remek iskolapéldáját teremti meg – pedig szándéka éppenséggel nagyon nem szocialista." „Vajon hány alkotót tud még csatasorba állítani az Angyalhíd szerzőjének attitűdjéhez hasonló, az eszme-oktrojálás szintjén rég fantommá lett ellenséget mindinkább magamagának megképző harcosság?" Más: „A kérdés először úgy merül fel, hogy kell-e, érdemes-e olyan könyvet (a recenzensi szándék szerint) komoly kritikának alávetni, amelyről már az első olvasásnál bizonyosnak tűnt, hogy a kritizálás alapvető feltétele hiányzik belőle: a szöveg egyszerűen nem szólít meg, nem hív fel értelmezésre."
Milyennek látod a kritikai életet? Írásaidnak mindig volt kritikai visszhangja. Hogyan fogadod a kritikát: visszahatnak-e írásaidra?
Számomra iskolák és tanítások csengenek vissza ezekből a kritikákból, és a mestereknek történő megfelelni akarás. A kritikák, úgy tűnik – még mindig? – két esztétikai szemlélet és nézet harca (megbukott a posztmodern? mégsem?) jegyében születnek, kiegészítve az irodalom átpolitizálásával és az eladhatósággal, az üzleti siker reményével. És ne felejtsük el, a jó vagy rossz kritika mellett változatlanul nagy eredményeket hoz; biztosan bejön: az elhallgatás. Nem mondunk róla se jót, se rosszat – ez mindig használ. Amiről nem beszélünk, az nincs.
Úgy érzed, a szerzőnek protestálnia kellene ilyenkor, csak a tartás visszafogja. Éreztél olyan ingert, hogy egy kritikusnak elmagyarázd, mennyire félreértett? Elméleti szempontból ismertek a válaszok, te hogy gondolod, van „félreértelmezés"?
Nem. Egyszer sem kísértett meg, hogy válaszoljak a kritikusnak. Még annak sem, aki a megbírált Angyalhídon kívül feltehetően semmit sem olvasott tőlem, és a szöveget lektűrnek minősítette.
„Ami pedig a jövőt illeti, apósom konyhájában, tizennégy évvel ezelőtt valaki a hátamra tette a kezét (hátranéztem, senki sem állt a hátam mögött), és azt mondta, ne féljek, nem lesz semmi baj. Számítok az ígéretére: keresem, ki volt, és ami tőlem telik, én is megteszem." Beváltotta az „ígéretét"? Keresed még?
A Kivel találkoztam című novella szól erről: Isten (akiben nem hiszek) a konyhában vállamra teszi a kezét és a segítségéről biztosít. Pilinszky írja: minden ember élete eltávolodás és visszatalálás Istenhez. Anyám Isten-hívő és vallásos volt, apám ateista. Én, mert apámhoz akartam hasonlítani és mert a kor is ennek kedvezett, nem lettem Istenhívő. Húsz-huszónkét évesen az egzisztencialista filozófia hatása alatt a nem létező Istennel háborúskodtam. Felnőttkorom teológiai professzora Thomas Mann lett, aki megtanított rá, hogy Ábrahám, az ősatya a Legfőbb iránti vágyból teremtette meg magának Istent. Istent, aki nem jó vagy rossz, hanem Minden. Az ellentmondás a lényegében és a nagyságában van. Istentől van a rend, a boldogság, a biztonság, de a földrengés, a járványok, a halál is. Isten az egész. Isten nem született – a születés és halál az emberé. Isten van. Most itt tartok. Tudom, ez még kevés. Olyan hitre van szükség, ami állandó kapcsolatot tart az általunk elképzelt Istennel.
Megjelent Herend, az más című köteted a Kortárs Kiadónál. Mit jelent számodra ez a könyv? Ismét jelentőséget nyerhetnek a szociográfiák, szociografikus írások?
A herendi rendszerváltozásról szól, a demokrácia tanulásának keserves útjáról. Egy olyan átalakulásról, amelyikben az állami tulajdon nem tűnik el nyomtalanul, hanem fáradságos utat bejárva, de a dolgozóké lesz. Igen ám, de ezt működtetni is kell, rengeteg energiával, fantáziával, leleménnyel és alázattal. Amikor belekezdtem, úgy gondoltam: ennyivel tartozom még a rendszerváltásnak. Nem számítottam rá, hogy három évbe telik, amíg elkészül. Minél vadabb világban élünk – vadkapitalisták, bérgyilkosok, terroristák –, árinál inkább vágyom arra, hogy az emberi szolidaritásról és szeretetről írjak. Egyszer megfogadtam: ezután csak olyat fogok írni, ami örömöt szerez az embereknek. Nem biztos, hogy be tudom tartani.
Milyen terveid vannak: készül új regény?
Nem. Novellákat szeretnék írni. Jó novellákat. Nagyon jókat.
(2006. június. In Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)
Munkásság
Ekler Andrea: Vathy Zsuzsa író
Németh László véleménye szerint a drámák többségének alapja a „hasadás" az ember és a külvilág, valamint az ember és önmaga között. Vathy Zsuzsa szociografikus írásai, kötetei mintha ezt a „hasadást" szeretnék gyógyítani. Úgy vélem, alkotói lényétől távol áll az írói „célok" hasonló jellegű megfogalmazása, ez a „gyógyító" szándék inkább belső igényből fakad, abból, hogy az embert szociális lénynek tekinti, aki akarva, akaratlanul függ a külvilágtól, ugyanakkor hatással is van arra. A világ államaihoz hasonlóan az emberek között is vannak nagyobb befolyással bírók és olyanok, akiket észre sem vesznek, vagy nem akarnak tudni róluk. Vathy Zsuzsa rájuk is, az ő világukra is kíváncsi. A velünk élő párhuzamos világokra. Mindenre, amit nem ismer, ami körülveszi. Szociografikus prózája ezért nem a realizmus vagy a valóságirodalom iránti vonzalom, hanem a megismerés és az írói interpretáció összefüggése felől közelíthető meg. Az egyénre koncentrál, saját értelmezésében keresi az egyéni sors és a külvilág összefüggéseit. Nem általánosságokat, hanem tendenciákat fogalmaz meg. Egy-egy nagy hiba vagy jó példa megragadásával nem tanítani, hanem segíteni szeretne. Emellett a kötetek megszületéséhez hozzájárult a rendszerváltozást megelőző időszak „tevékeny várakozása", a változás igénye. Kritikus megjegyzései, jövőbe mutató javaslatai, bemutatott példái lapszéli jegyzetek, mottók, kommentek, szituációk leírása formájában jelennek meg, de a riportok önmagukban is kórképek.
A Pécelen töltött időszak alatt készült első szociografikus kötete, riportkönyve, Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus címmel, amely a szakmunkástanulók és szakmunkások helyzetével foglalkozik. 1986-ban fordult újra a munkások világa, sorsa felé. Úgy érezte, annak ellenére, hogy az olajfinomítóban megismerte a munkások mindennapjait, elszakadt ettől a világtól, életüktől. A rendszerváltozás idején a Herendi Porcelán Manufaktúra keltette fel figyelmét. Aggódva szemlélte a privatizáció hátulütőit, hallott a Herenden megvalósított Munkavállalói Résztulajdonosi Programról. Hasonló indíttatással fordult a Dzsumbuj világa felé, azonban a megismert család és Roland ihlette kötet inkább novellák füzére, mint riportkönyv, szociografikus írás.
A három kötetet a szociológiai, szociográfiai sajátosságok mellett újságírói hatás is jellemzi. Mintha állandóan úton lenne. Kapcsolódik egy-egy emberhez, csoporthoz, közösséghez, beszélget, majd mindenki folytatja tovább a maga útját. Nem jellemzi felsőbbrendű beszédmód, láthatóan könnyedén megtalálja a hangot mindenkivel (szakmunkáshallgatókkal, vállalati vezetőkkel és munkásokkal, pedagógusokkal és diákokkal). Kerüli az ítélkezést. Hol kommentál, hol nem. „Riportkönyveivel" létrehozott egy köztes műfajt, amely több tudományág határmezsgyéje is. Az emberközpontúság, odafordulás, figyelem, stílusában visszafogott szenvedély mellet éppen e a „köztesség" révén épül a három kötet szervesen az eddigi életműbe.
Szociológia, szociográfia, egyéniségkutatás
Műfaj vagy módszer? Ez a kérdés adódik a három kötet, a köteteken kívül megjelent interjúsorozatok, publicisztikai írások értelmezése során.
A kötetek nyilvánvalóan nem a „klasszikus" szociológia módszerével készültek, nem a Comte, Le Play, Spencer-féle irányelveket követik. Közelebb állnak a Rudolf S. Steinmetz-féle szociográfia elképzeléséhez. Steinmetz a szociográfia feladatát abban látta, hogy adott időben egy-egy közösség állapotát, viszonyait, létét „minden eszközzel"[1] leírja. Steinmetz rámutatott arra is, hogy a műfaj számos, tudományon kívüli módszer alkalmazását is megengedi, ezáltal nem is kérhető rajta számon a tudományos igazolhatóság és a hitelesség. Szociográfia a tudomány és a szépirodalom határmezsgyéjén, több szaktudomány találkozási pontján (földrajz, történelem, gazdaságtan, statisztika, néprajz, antropológia stb.) elhelyezkedő szintetizáló műfaj, amely egyszerre szubjektív és objektív. A magyar szociográfiára különösen jellemző a határok átlépése, elmosása, a változtatás igénye, szándéka. Nagy Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Zoltán, Féja Géza, Darvas József, Csák Gyula, Csoóri Sándor, Cseke Péter, Gáll István és mások az akkori Magyarország égető kérdéseiről, egy-egy közösség, társadalmi csoport problémáiról írtak. Hasonló célzattal indult a Magyarország felfedezése sorozat is, mely ugyan államilag támogatott volt, s mint ilyen, nyilván nem teljesen ideológiamentes.
Az irodalmi szociográfiát Németh László az önismeret egyik lehetőségének tartotta. Szabolcsi Miklós véleménye szerint az irodalmi szociográfia feladata „az emberek tudatában jelentkező új nézetek megragadása, új feszültségek tettenérése, a kor, a társadalmi s a gazdasági helyzet adta új ellentmondások megragadása, az új pszichikum kialakulása, az emberi viszonylatok új típusai – s nem annyira a helyzet statikus-statisztikus leírása."[2] Vathy Zsuzsa ebben az értelemben a magyar szociográfia nyomdokában is járt, de túllépett annak keretein.
Bartha Ákos átfogó tanulmányában „szociografikus formáról" ír, amely lehet tanulmány, esettanulmány, ténynovella, mélyinterjú-montázs, társadalmi esszé, dokumentummontázs. Vathy Zsuzsa három kötete e „forma" sajátosságainak segítségével közelíthető meg. Széles határmezsgye ez tehát, amelyben vegyészi tökéletességgel keverednek a tudományos módszerek és az írói technikák.
Székelyhidi Ágoston a szociográfiát nem műfajnak, hanem a „választott megismerési módszer okszerű"[3] következményének tekintette. A megismerési módszer folyamatosan változott, ennek jegyében nyilván az írások megnyilvánulási formája is. Ennek legfőbb oka a társadalmi, gazdasági változások következtében átalakult „téma". A nyolcvanas években a szociológia, a szociográfia, az etnográfia az átalakuló falusi környezet mellett inkább a városi életforma vizsgálata felé fordult. Ebben a kutatásban Magyarországon meghatározó szerepet játszott az 1940-es években kibontakozott, magyar iskolának is nevezett egyéniségkutatás, amely a folklórszövegek közlése mellett a szövegértelmezések szempontjából jelentős forradalmat jelentett az adatközlők saját maguk által előadott életrajzának közlésével. A módszer folyamatosan alakult, az adatgyűjtés mellett az oral history később az értelmezés során is mélyebb megismerést tett lehetővé, a szövegek értelmezésének tágabb lehetőségét biztosította az egyedi történetekben, sorsokban megmutatkozó általános tendenciák, egyén és közösség, a közösségben betöltött hely, funkció, az egyén gazdasági, családi háttere bemutatása révén. Vathy Zsuzsa módszere Fél Edit és Hofer Tamás átányi kutatásával[4] mutat rokonságot. „Az egyes önéletrajzi visszaemlékezéseket mások kommentárjai, minősítő véleményei egészítették ki, hogy érzékeltessék a falubeliek megítélésének különböző 'optikáit'. A 'párhuzamos életrajzok' és vélemények az egyes életútmegoldások elhelyezését szolgálták a helyi társadalom térképén, a közvélemény minősítési rendszerében." Ilyen párhuzamos életrajzokból bontakoznak ki Vathy Zsuzsa hőseinek történetei is. Mindhárom kötet meghatároz egy „témát", de az író felülkerekedik ezen, az életutak, a sorsok érdeklik. Az azokból kibontakozó történetek, amelyek több-kevesebb szállal kapcsolódnak egy közös történethez. Ezért is írja, hogy bárki mást is megkérdezhetett volna, interjúalanyait véletlenszerűen választotta.
A párhuzamos történetekből nemcsak az interjúalanyok sorsa bontakozik ki, az egyéni sorsok egy közösség történetének részei is. Nyomon követhető bennük saját maguk és családjuk, akár több generáció társadalmi mobilitása, a társadalmi rétegződés, a különbségek, az egy csoporton belüli eltérések. A történetek kijelölik a riportalanyok helyét egy szűkebb vagy tágabb közösségben, emberi csoportban (pl. iskolák között, magukban az iskolákban, munkavállalóként, a gyár vagy manufaktúra munkamegosztásában).
Dobos Ilona Szegény ember vízzel főz[5] című kötetében „igaz történeteket" közöl, adatközlői saját történeteiket mondják el. „Vannak emberek, akik nem mesékkel, hanem élményeikkel, életükből vett "igaz" történetekkel szórakoztatják hallgatóikat. A későbbiek során már ezeket is feljegyeztem. A kötet elbeszélői valamennyien élő személyek, a múlt társadalom legszegényebbjei. Vallomásuk így az egyéni élményeken túl kortörténeti dokumentum: századunk története, személyekre bontva." – írja az Áldozatok[6] című kötetében, rávilágítva az „igaz történetek" jelentőségére. Vathy Zsuzsa három könyve is ilyen „igaz történetekre" épül. Ahogy a történészek, kulturális antropológusok, etnográfusok, szociológusok, úgy Vathy Zsuzsa is él a forráskritika lehetőségével. Nem a riportalanyok elbeszéléseinek megszűrésével, átalakításával, inkább egy-egy kérdést több oldalról körüljárva (Herend, szakképzés) vagy éppen egy sorstörténet hiányosságait más emberek elbeszélése alapján pótolva. A megkérdezettek éppen úton vannak. Döntések előtt állnak. A vallomásszerű válaszok néha rejtve hagyják a valóság egy részét, érzéseiket, gondolataikat. Azonban Vathy Zsuzsa a beszélgetések kibontakozó történetek mellé dokumentumokat, újabb interjúkat helyez tágabb perspektívába helyezve azokat, mélyebbre hatolva bennük.
Egy iskola, egy gyár, egy lakóközösség vagy család hasonlóan épül fel, mint egy hagyományos paraszti társadalom, falusi zárt közeg. Ugyanúgy támaszkodnak egy „közös" tudásra, kapcsolódnak egy közös történethez. Az iskolákban és Herenden a saját tapasztalatok, a közvetlenül megismert világ meghatározó. Ugyanakkor az urbanizáció hatása a közösségek bomlásához is vezet. Vathy Zsuzsa beszélgetőtársai gyakorta panaszolták a kulturális közösségek hiányát, a lakóközösségekben kialakult közömbösséget. Az iskolai, munkahelyi közösségek ideiglenesek, közösségük bármelyik pillanatban felborulhat. A történetek hősei valahonnan valahova tartanak, vagy elvágyódnak, változásra várnak. A herendi példa, egy-egy igazgató, pedagógus kitartása, elhivatottsága különleges, kivételes.
Az említett „módszerek" azon túl, hogy dokumentumokat, alkotásokat hívtak életre (és nem fordítva), sok esetben a riportalanyok, adatközlők életére is hatással voltak. Amikor a kérdésekre válaszolva összefoglalták élettörténetüket vagy annak egy periódusát, át is gondolták azt, ezzel identitásuk is erősödhetett vagy éppen újradefiniálhatták, tisztábban láthatták helyzetüket, ami motivációt is jelenthetett számukra.
A Mi az, amiben élünk?[7] című irodalmi szociográfiáról szóló beszélgetésben Csoóri Sándor az irodalmi szociográfiát olyan valóságirodalomként határozta meg, amelynek egyik feladata az oknyomozás, a feltárás, a „vitaminhiányos", azaz valósághiányban szenvedő élet, közélet problémáinak feltárása. „Tizenkét év alatt kiderült, hogy legjobban az a terület szikesedett el, amelyet régen az irodalom gondozott: az erkölcs világa, az emlékezeté, a nemzeti önismereté, az anyanyelvé, a valóságé."[8] – mondta.
Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus[9]
A kötet alcíme szerint Riportkönyv szakmunkástanulókról és fiatal munkásokról. A „riportkönyv" megnevezés utal a kötet műfajára is, mégis inkább írója módszerét jellemzi. A hangsúly valóban a riportokon van, azonban a riportalanyok helyzetének pontosabb megértése érdekében a kötet tartalmaz különböző dokumentumokat (órarészletet, tanári jellemzéseket diákokról, dolgozat részleteket, tesztlapot a gyerekek adataival, jellemzést, környezettanulmányt, házirendet, beszámolót, Bédekkert). Utóbbiak nemcsak a kérdezetteket, de azt a kort is jellemzik, amelyben születtek.
Öt szakterületet vizsgált: mezőgazdász, női szabó, kőműves, borász, szobafestő. Szerkezeti szempontból az öt szakterület köré szerveződnek a kötet fő fejezetei. A „kiegészítő" fejezetek a szakmunkásiskolák, ott tanító pedagógusok helyzetéről, a végzett gyerekek lehetőségeiről szólnak.
A Földközelben című fejezet a mezőgazdasági szakmunkásképzésbe nyújt betekintést. A szerző szerepe változó. Egy osztályfőnöki órán vendégként van jelen, a párbeszédeket, az óra menetét lejegyzi, megjegyzéseket fűz hozzá. Ez a kötet első fejezete, amely mintegy bevezeti az olvasót az iskolák világába. Akkori világába. Mert a mai fiatalok számára a zömében gyermekközpontú nevelési elvek mellett különös lehet a bemutatott osztályfőnöki óra didaktikussága. Az osztályfőnök kötelezően közvetített elvárásai, minősítései először ellenszenvet keltenek az olvasóban. Az olvasó inkább a gyerekek nézőpontjából látja az órát. A szerző megjegyzései azonban teret adnak a másik nézőpontnak, egy másik olvasatnak, amely az osztályfőnök nézőpontját erősíti. Személyes észrevételei beékelődnek a szövegbe, mégis kilógnak abból, hiszen a dokumentáló jelleget – igaz, óvatos – állásfoglalás, értékítélet váltja fel. „Az óra felénél tarthatunk. A hangulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyerekekkel, de szinte pillanatonként változik a hangulat. (…) Nekem, gyerekekkel való foglalkozásban járatlannak, alig elviselhető ennyi hullámzás. Érzem magamban a tiltakozást, miért sérthetetlenek a gyerekek, mitől olyan fölényesen kívülállók? Miért csak a tanárt viseli meg az óra?" (10.) Az osztályfőnöki óra tárgya a magatartás és szorgalom jegyek megbeszélése. Az osztályfőnök a láthatóan megszokott módszer szerint a gyerekekkel egymás magatartását, szorgalmát értékelteti. Eközben informálódik a mulasztásokról, eseményekről. Leszakított fogasról, szemetelésről, elhanyagolt virágokról, késéről. Az osztályfőnök igyekszik a nevelő funkciót is ellátni. Tiszteletre inti a gyerekeket a felnőttek és egymás iránt.
Egymás megítélésekor azonban a gyerekek inkább szimpátia alapon ítélnek, az osztályban betöltött „társadalmi szerep", funkció szerint. „Magológép." (10.); „Mi is meg vagyunk elégedve." (11.) Az osztályfőnök az élesebb megfogalmazásokat is oldja, megmagyarázza értékítéletét, reflektál a gyerekek megjegyzéseire. Higgadtan fékezi meg a gyerekek indulatait és hangulati hullámzásait. „Magológép. – Nem volna jó mindegyikőtöknek, ha ekkora szorgalommal tanulna? – Nem is érti, mit tanul. – De ha nem tanulna ennyit, talán meg is bukna. – Az biztos." (10.)
A kötetre jellemző, hogy a szerző elsősorban bemutat, nem elemez, többnyire nem értékel. Dokumentál, mégis az élet dramaturgiájának és saját megjegyzéseinek kompozíciójában találkozik a szociológia és az írás. A hangulat, szituáció megjelenítését, érzékeltetését, az elhangzottak értelmezését segítik elő a Clifford Geertz „sűrű leírásához" hasonló zárójeles, kurzivált megjegyzései, amelyek a párbeszéd szituációjára, a szóban el nem hangzó történésekre utalnak (hely, cselekvés, hang, magatartásforma stb. leírása).
A gyerekek egy „átlagos" osztály tagjai is lehetnének. Az osztályfőnök gyerekekről írott jellemzése azonban már utal a nehézségekre. A „Szokatlanul gyenge osztály" tanulóinak nagy része egészségügyi problémákkal küzd. Fizikai és mentális betegségek nehezítik a gyerekek tanulását, befolyásolják jövőjüket. Csontritkulás, epilepszia, ideggyengeség, látászavarok. Drámai az osztályfőnök többnyire tényekre szorítkozó összefoglalása. A gyerekek egy részének családi háttere rendezetlen, alig van közöttük olyan, aki tanulmányaiban sikeres. A többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek jövője kérdéses. Fizikai munkára képzik őket, azonban a puszta tények felsorolása kételyeket szül jövőjükkel kapcsolatban. Mégis található egy gyenge reménysugár ebben a sűrű jellemzésben. A gyerekek nagy része vonzódik a természet, az állatok iránt. Ez a szülőföldjükről írott dolgozataik részleteiből is egyértelműen kiderül. A szerző úgy rendezi egymás után a dokumentumokat, hogy a szerkezet arra utal, néhányuk számára mégis esélyt adhat az iskola, amelyben tanulnak.
Vathy Zsuzsa felvázolja a péceli Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet történetét, a vasadi 1600 fős iskolától a Pécelre áthelyezett iskoláig, melynek létszáma 200 főre csökkent. Áttekintése kimondatlanul is utal a folyamatos gazdasági, társadalmi átalakulásra, ezzel összefüggésben a fiatalok jövővel kapcsolatos elképzeléseinek változására. „Túljelentkezés az iskolában nincs", noha a végzettek kilencven százaléka munkát kap, hetven százalékuk a szakmában marad. A magas fizetés sem elég motiváció, mert a fiatalok nem szívesen vállalják az osztott műszakot, a korai kelést, a hideget, a nehéz munkát. Az igazgató észrevétele szerint már nem a mezőgazdaságban, hanem inkább az iparban szeretnének dolgozni. A gyerekek kényszerből kerülnek a péceli iskolába. „Mezőgazdasági szakiskolába inkább csak azokat küldik, akik sehol másutt nem felelnek meg." – nyilatkozza az igazgató.
Az iskolatípus, a diákok és a pedagógusok lehangoló helyzetével, kilátástalannak tűnő küzdelmével szemben ellenpontot képez az Ordasi Jóska laboratóriumi kisállattenyésztő szakos diákkal és a Lukács Margit testnevelő tanárral folytatott beszélgetésből kikerekedő történet. Ordasi Jóska útja valódi sikertörténet. A húsz éves, túlkoros, állami gondozott fiú, aki húsz év alatt háromszor találkozott szüleivel, egy állatorvos és néhány lelkes pedagógus hatására a lovak szeretetében és a közösségi életben talált örömet. Ebből erőt merítve konkrét jövőképpel rendelkezik, dolgozik álmai megvalósításáért. A vele készített interjúból származik a kötet címe is. „Abban az időben állatorvos szerettem volna lenni. (…) Akkoriban a nyulak révén kapcsolatban álltam a fél faluval, cserélgettünk, úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus" (22) Ordasi Jóska sikertörténetének Vathy Zsuzsa inkább emberi vonatkozását hangsúlyozza. A megrázó vallomásokat követően Vathy Zsuzsa a fiú életének legboldogabb pillanatára kérdezett rá. A fiú két alkalmat említett: amikor megtalálta kishúgát és találkozhatott vele, valamint egy szilvásváradi kirándulást, amely különös élményben részesítette: „megéreztem, hogy másféle örömök is vannak a világon, mint amilyeneket idáig megismertem". A beszélgetés dramaturgiája azt a hatást kelti az olvasóban, hogy Ordasi Jóska természetes intelligenciája és a benne élő szeretetigény és szeretni tudás képessége által minden megpróbáltatás, csalódás ellenére is képes szeretni, és ebből a szeretetből erőt merítve haladni álmai megvalósítása felé.
A tanárnő története korántsem ennyire szívderítő, reményt keltő. A tanárnő, aki szerencsésnek tekintette magát, hogy tanulhatott, szerette a gyerekeket és a hivatását, pályaelhagyóként nyilatkozik. Pályája során nem találkozott kiugró tehetséggel, a tanítás örömét a gyerekek jelentették számára. Nem feltétlenül szakmunkásiskolában szeretett volna tanítania, mégsem keseredett el, megőrizte a gyerekek iránti szeretetét. „Sokat kell velük együtt lenni. (…) Aki egy szombat-vasárnapot eltölt a gyerekekkel, másképpen nézi őket. (…) Játék közben sok minden kiderül. (…) Ki aktív, ki passzív, ki önző, vagy hogy milyen könnyen tud beilleszkedni egy közösségbe…" (33) Nem is a gyerekek, hanem a kollégák miatt vált pályaelhagyóvá. Nem tudta elviselni a feljelentéseket, a rossz hangulatot.
Vathy Zsuzsa 1983-as kötete a jelen olvasatában is jelentős dokumentum, hiszen már akkor csírájában láthatók voltak a szakképzés, főként a szakmunkásképzés leépülésének jelei, a szakiskolák hátrányos helyzete, amely mára az akkorinál sokkal súlyosabb hiányt idézett elő szakemberekből, szakirányú képzésből. Mi okozta a szakirányú képzés leépülését? A diákok többsége nem érdeklődése szerint választott, hanem kényszerből, jobb híján. Az iskolatípus már akkor sem volt megbecsült, másodrendűnek tekintették a gimnáziumokkal szemben. Az urbanizáció inkább a nagyvárosok, a főváros, a városi életmód felé vonzotta a fiatalokat. Az egyes esetek tendenciózusságára utal a riportalanyok véletlenszerű kiválasztása is: „A könyvben szereplő tíz-egynéhány fiatalt nem meghatározott szempontok szerint választottam ki, mondhatnám azt is, véletlen, hogy épp róluk írtam. Írhattam volna akár a padszomszédjukról vagy a névsorban előttük levőről is." Vathy Zsuzsa elegyíti a néprajzi, szociológiai adatgyűjtés módszereit, a fejezet irodalmisága inkább a kompozícióból és a szűkszavú kommentárokból adódik, abból, hová helyezi az író a hangsúlyt, hová irányítja az olvasó figyelmét, milyen ellenpontokat állít, milyen összefüggést teremt a különböző műfajú dokumentumok és a beszélgetések között. A dokumentumok, helyzetképek, esetenként a beszélgetések didaktikusságát oldja a szerző, mint emocionális kérdező.
A Vámos Ilona Ipari Szakmunkásképző Intézetről, ahol női szabókat képeztek, személyesebb hangon ír. Módszere kevésbé dokumentarista, több a reflexió, a személyes vélemény. Úgy tűnik, ebben az iskolában ugyanaz ragadta meg, mint később a Herendi Porcelánmanufaktúrában: az iskola egyéni útja, tananyaga, tanrendje, a tanárok minőségközpontú szemlélete. „Mi semmit sem készítünk eldobásra. (…) Nem szoktatjuk tanulóinkat részmunkákra, és vigyázunk, hogy használhatatlan darabok még véletlenül se kerüljenek ki a kezük alól!" (43-44.) Az iskolában biztosították a diákok számára a gyakorlat lehetőségét, sőt, a gyakorlat révén a gyerekek még pénzt is kerestek. Más volt ennek az iskolának a felszereltsége, mint a mezőgazdasági iskoláé. Könyvtár, orvosi rendelő, klub, büfé állt a tanulók rendelkezésére. A gyerekek összetétele is különbözött. Míg ott zömében hátrányos helyzetű, itt inkább rendezett családi háttérrel rendelkező gyerekek tanultak. A pedagógusok összetétele szempontjából is kedvezőbb volt ez az iskola. Nem küzdöttek pedagógushiánnyal, sőt, még válogathattak is. A gyakorlott tanárok közösséget alkotva eltértek a tankönyv anyagától, célirányosan a jobb szakemberek képzését tartva szem előtt. Az igényesség mellett a tanári elhivatottság ragadta meg leginkább Vathy Zsuzsát.
A technológia tanárnő osztályfőnöki óra keretében tartott művészetről szóló előadása inkább elgondolkodtatta, mint elvarázsolta. Kommentárjai kifejezik belső tiltakozását a lexikonigazságokkal kapcsolatban: „hasznosak vagy haszontalanok? Kiknek van rájuk szüksége? (…) Igaz ez egyáltalán? És ha igaz, mit kezd vele egy tizenöt éves?" (50-51.) Részben a művészet falak közé szorítását kritizálja, részben a művészeti oktatás kirakatjellegét bírálja. Alkotóként örömmel fogadja, hogy olyan fiatalok, akik talán soha nem hallanának a művészet sok szegmenséről, legalább lehetőséget kapnak arra, hogy felkeltsék érdeklődésüket ezek iránt. Problémája metodikával van. A negyvenöt perces órába összesűrített összefoglalás a művészetről sablonos definíciókkal, mélység nélkül nem inspiratív, csupán egy kötelező kör lefutása.
A Juhos család története a kötet kiemelkedő pontja. Sokat elárul a társadalmi átalakulásról, a generációs, szemléleti, politikai különbségekről. Amikor Juhos Rózsi, az energikus, olvasni, moziba járni, táncolni szerető, szakoktatónak készülő lány úgy identifikálja magát: „Elevennek születtem", mintha azt mondaná, szabadnak született. A „Mi a szocializmus?" – kérdés meglepő a szabadidőről szóló diskurzus kontextusában. Nyilván a nyolcvanas évek elején más olvasói attitűd érvényesült, mint a 21. században. Mai olvasatban a kérdés belehasít a szövegbe. Saját megjegyzése szerint „Rózsi az első, aki nem jön zavarba." (55.) (Ez nyilvánvalóan utal a kérdés kritikus jellegére, valamint arra, hogy ezt a kérdést több más beszélgetőtársának is feltette.) A kérdés ebben a vetületben nem annyira kötelezőnek, mint inkább provokatívnak hangzik. Érdekes párbeszédet generál: „- Hogy mindenki egyforma. Nincs gazdag és szegény. Dolgozni kell mindenkinek. – Én elég sok gazdag embert ismerek. Igaz, nem olyan nagyon gazdagok, de azért nem úgy élnek, mint te és a szüleid. – Hát vannak Vecsésen is. –Akkor ez milyen szocializmus? – Olyan szocializmus, ahol vannak gazdagok is, szegények is, de a legtöbb ember se nem gazdag, se nem szegény." (55-56.) A fiatal lány láthatóan jól kivágta magát, s Vathy Zsuzsa sem feszegeti tovább a kérdést. Ugyanakkor rávilágított arra, hogy a gyerekek fejében – az agymosásnak köszönhetően – a szocializmus elsősorban az anyagi javak tulajdonlásában meghatározható. Dolgozni kell a megélhetésért, s nincs szó a szellemi, lelki vonatkozásokról egy olyan fiatal lány esetében sem, aki kifejezetten érdeklődik a kultúra több területe iránt. Ezért nem meglepő a következő kérdés „Újságot olvasol?" (56.)
A Juhos család sorsa a Viharsaroktól Pestig, Ausztráliáig kis darabka sűrített magyar történelem. A változást, a változás iránti igényt jelzik a generációs különbségek, a vágyak, és az igények változása. A lány szabadságigénye mégis valahol ott gyökerezik a Viharsarokból útra kelt ősök vágyaiban, jövőre vonatkozó bizakodásában. Az otthonuktól messzire szakadt ősök mégsem tudtak változtatni a beléjük nevelt gondolkodáson, a „viharsarki cselédek" alázatán. „Nem beszélni vissza. (…) Az első szóra megcsinálni mindent. Aki fizet, az parancsol." (60.)
A szabónak tanuló diákok jobb sorsa is viszonylagos. Nagy Bori családtagok történeteiből kibontakozó tragikus sorsa mélyen megérinti a „riportert". Akárhogy is próbálkozik, nem készíthet interjút a kislánnyal, mert úgy tűnik a „Tesztlapok" „jól nevelt", „szocialista szellemű" egyenválaszaival ellentétben ő is azok közé tartozott, akik számára „nincs választott pálya, csak kényszerpálya." A tényfeltárás támogatottságának korlátai is megmutatkoznak: „- Beteg, sérült lelkű gyerek, nem újságtéma (…) Ne foglalkozzon vele, nem magának való." (84.) Vathy Zsuzsa nyíltan ír a hasonló elutasításokról, akadályokról, hiszen nem Nagy Bori esete volt az egyetlen „kudarcélménye", amelyben látványosan megmutatkoztak a rendszer korlátai.
Pályaelhagyó szakemberek történetét fejti fel A körülmények miatt című fejezetben. Arra keresi a választ, miért nem maradtak szakterületükön. Ki a lehetetlen munkakörülményeket, a szókimondás, őszinteség hátrányos következményeit, ki a több fizetést, a továbbtanulás vágyát, a műszakok okozta nehézségeket említi indokként. Noha a válaszok a legkülönfélébbek, egy közös szegmensük mégis akad, ez a kötet visszatérő gondolata, egyik konklúziója is: a kényszerpályát nem kell és hosszú távon nem is lehet elfogadni, változtatni kell, fel kell kelteni, támogatni kell a változtatás igényét.
Az anyagi háttér által inspirált pályaorientáció példája a kőműves szakma. A fiatalok „miért választottam a kőműves szakmát?" - kérdésre adott válaszaiból kiderül, hogy csupán egy pályaelhagyó van a megkérdezettek között. A többiek jó anyagi lehetőséget látnak szakmájukban, szeretik magát a munkafolyamatot, de akad olyan is, aki szerint a „művészetet is magába foglalja". (105.)
A kötet hullámzó szerkezete e fejezetben is érvényesül. Az optimizmusra ösztönző válaszokat követően egy ikerpár történetének részei olvashatók. Nagy Borihoz hasonlóan az ikerpár történetét is igyekszik felgöngyölíteni, azonban magukkal a fiúkkal nem tud találkozni, az ő álláspontjukat, személyes történetüket nem ismerhetjük meg. A gyerekeket édesanyjuk egyedül neveli, apjuk többször intézetbe akarta küldeni őket. Sokáig nem volt gond velük, de rossz társaságba keveredtek és mindketten kimaradtak az iskolából. Nővérük sofőr férjének példáját akarják követni, jól kereső, érdekes szakmának látják, szemben azzal, amit ők tanulnak. Félbehagyják tanulmányaikat. Függőben maradt az interjú. Félbeszakadt a történet. A gyerekek sorsának szálai elvarratlanul maradtak. Ezzel a töredékességgel érzékelteti Vathy Zsuzsa a gyerekek sorsának drámaiságát, kiszámíthatatlanságát.
A Sallai Imre Szakiskola igazgatója ugyanolyan lehangoló képet festett az iskola helyzetéről, mint a többi iskola. Az iskola megszűnésének tényével már a beszélgetés idején is tisztában voltak. Diákjaik nagy része analfabéta volt. Vathy Zsuzsa kérdései és az igazgató válaszai rávilágítanak arra az ellentmondásra, amely a jó fizetést, biztos munkát ígérő szakma és a jelentkezők, iskolában maradók összetétele között feszül. Azok a diákok kerültek hozzájuk, akik mind a hat rostán kiestek, akiket máshová nem vettek fel. Az diákok összetételének átalakulását a vidéki és budapesti diákok megváltozott aránya is okozta. A budapesti diákok kerültek többségbe. A tanárok elmondása szerint a vidéki diákokkal könnyebben tudtak együttműködni. Szorgalmasabbak, fegyelmezettebbek voltak. Az igazgató válaszai nemcsak a szakma presztízsveszteségét jelzik, de a tanárok helyzetére is utalnak. „Nekem mindenesetre nehéz megértenem, miért kell mindenkiből szakmunkást csinálni. Azért, hogy szakmunkásvizsgával hordja a habarcsot? Ezzel csak a szakmát járatjuk le. Régen a kőműves keménykalapban dolgozott, és nem szállt le az állványról. (…) Ennek a foglalkozásnak egyetlen öröme a gyerekek volnának (…) De sajnos a gyerekekkel egyre több a probléma. Kiengedtük a kezünkből őket." (120-121.)
Vathy Zsuzsa a pedagógusok nézőpontjának is teret ad. Reflexióik alátámasztják a diákokkal készült interjúk tapasztalatait. Saját helyzetük nehézségeit a túlzott adminisztrációban, a hátrányos helyzetű, gyakran veszélyeztetett gyerekek okozta pszichés megterhelésben, s a szakirányú képzésből adódó többletmunkában látják. Valójában azonban úgy tűnik, mindezzel hivatástudatból akár meg is küzdenének, ami nagyon zavarja őket, az megbecsültségük alacsony volta.
Az erzsébetvárosi szakiskolák helyzetéről szóló összefoglalás valamennyi szakiskola problémáit összegzi: hiányzó tankönyvellátás, túlzott adminisztráció, hiányzás, bukás, lemorzsolódás.
A budafoki borászképzésről a többi szakiskolához képest egészen más képet mutat. Nagyobb szerephez jutnak a hagyományok, családi tradíciók. A leépülő szakiskolákkal szemben itt túljelentkezés jellemző. A gyerekek egy része a képzést követően érettségi vizsgát tett és technikusi minősítést is szerzett.
A Tanárok, diákok és pályaválasztás című fejezetben ismét olyan fiatalokat mutat be Vathy Zsuzsa, akik pályaelhagyók lesznek. Lényeglátóan összegzi ennek nem személyes okait. Arra a következtetésre jut, hogy mivel az oktatás ingyenes a gyerekek számára, ők nincsenek tisztában képzésük árával, ezért nem is tudják megbecsülni, amit kapnak. A gyerekeket nem a szakma iránti érdeklődés, szeretet ösztönzi, hanem a kényszer. Jobb híján választanak szakmát, kerülnek egy-egy pályára. Az iskola vagy a pálya elhagyásának nincs következménye. Összegző kérdése kíméletlenül kritikus: „Kérdés, szabad-e a szakmák becsületét, az iskolák erkölcsi-szakmai színvonalát ennyire lerontani azért, hogy mindenki, pontosabban bárki számára elérhetők legyenek?" (169-170). Ugyanez igaz a pedagógusokkal kapcsolatos konklúziónak is tekinthető kérdéseire, megállapításaira is: „Hová lettek a pedagóguspályáról a férfiak? (…) Szívszorító, ha egy tanár arcáról a közöny, az egykedvűség, a lelki tunyaság és műveletlenség sugárzik. (…) És külön elszomorító, ha egy tanár nem tud magyarul. Miért lehet pedagógus az, aki nem ismeri az anyanyelvét?" (171.)
Hasonló szenvedéllyel faggatja Kálmán Lászlót, a Pest megyei Tanács Szakoktatási Osztályának vezetőjét: „győzzön meg mindannak a negatívumnak, hiányosságnak az ellenkezőjéről, amit a riportkönyv írása közben tapasztaltam. Vagyis: nem igaz, hogy szakmunkástanulónak az megy, aki középiskola elvégzésére alkalmatlan volna; hogy az általános iskola írásra, olvasásra, számtani alapműveletekre sem tanítja meg a közepes és elégséges tanulókat; hogy a gyerekek nagy része a 'választott pályáról' minimális tájékozottsággal sem rendelkezik; a szakmunkás-bizonyítványnak kevés a becsülete." (172.) Kálmán László válaszában részben felmenti a gyerekeket a felelősség alól. Úgy véli, egy tizennégy éves gyerek még nem tudja elkötelezni magát egy szakma mellett, az iskola dolga, hogy megszerettesse a szakmát a gyerekekkel. Az iskolák létszámcsökkenését kissé ideologikusan a demográfiai mélypontban látja. Úgy véli, az oktatás a társadalom képét tükrözi. A pénzorientált gondolkodás a fiatalokra is hat.
A kötet zárófejezete egy újpesti fiú sorsát eleveníti fel két riport keretében. A beszélgetésekből egy érdeklődő, értelmes, történelem iránt érdeklődő, talpraesett fiút ismerhet meg az olvasó. Az árvaságra jutott fiú pontosan ismeri családja történetét. Megkapó az a tartás, bölcsesség, amellyel életét szervezi, éli. Vonzza a katonatiszti pálya, mert vonzódik a történelem, a hadtörténet iránt, kalandra vágyik, mint a korabeli fiúk általában. Arra a kérdésre, mi a jó és mi a rossz a világban, szintén érett válaszokat ad. „Rossz, hogy nincs semmi szervezés. Zűrzavar, összevisszaság van mindenütt. Ez rengeteg kárt okoz. – És mi a jó? – Hogy nincs munkanélküliség. Aki akar, dolgozhat." (186.) Vathy Zsuzsa a beszélgetések révén a fiatalok munkáról alkotott képét összegzi a fiú véleményében: „A munka arra jó, hogy pénzt keressünk vele, és ebből a pénzből megéljünk. Magam részéről azt tartom fontosnak, hogy ne vesse meg az ember a munkáját." (188.)
A fiú gyámjával folytatott beszélgetés magát az írót is meglepi. Kiderül, hogy apja börtönben volt, emberölési kísérletért. Idővel maga a fiú ad át az írónak egy levelet, amelyet anyja írt Losonczy Pálnak férjéről, drámai helyzetükről lakás reményében. Vathy Zsuzsa később is találkozott a fiúval, értesült arról, hogy helyzetük nem változott, de a fiú nem adta fel a reményt, „Egyszer én is szeretnék lakásban lakni." (195.) – mondta.
Vathy Zsuzsa nem dramatizál, hagyja, hogy a dokumentumok történetekként hassanak.
Nyomatékul a kötet végéhez illeszt egy Bédekkert is. Kommentár nélkül számba veszi a Váci úton, Angyalföldön és Újpesten található gyárakat. Jelezve, lenne létjogosultsága a szakképzésnek, lenne munkalehetőség. S mintha kérdezne is: mi lesz ezekkel a fiatalokkal, a gyárakban dolgozókkal, magukkal a gyárakkal? Mai olvasatban rendkívül indokoltnak tűnik a kötetzáró, gondolatébresztő Bédekker, hiszen a szakképzés hasonló problémákkal küzd, a munkaerőpiac szakemberhiánnyal küzd, s a magyar gyárak közül sok nem működik már.
Kvarcóra, ír himnusszal[10]
1986-ban Vathy Zsuzsa ismét szakmunkásokkal találkozik, beszélget, ezúttal Kiskunfélegyházán. A kötet bevezetője az író volt gimnáziumi osztálytársának érettségit követő sűrített története. Az esztergályos tanulók műszaki oktatójának szavai mintha összegeznék Vathy Zsuzsa motivációját a kötet megírására. A társadalmi különbségekből eredő előítéletek felszámolásának, a másként élő, gondolkodó emberek megismerésének igényét, a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösségi lét színvonalas megvalósulásának vágyát.
Az egyes ember sorsa társadalmi vonatkozásában kerül előtérbe. Kiélezettebbek a társadalmi különbségek, az eltérő vélemények, szemléletmódok, értékrendek. Még az egy iskolában tanítók is mintha más-más világban élnének. Ezt az értelmezést indukálják a fejezeteket megelőző kurzivált idézetek. Ezekben összegződik az író véleménye, állásfoglalása, amely akár egy mottó, irányítja az olvasó figyelmét.
Ennek viszonylatában különösen érdekes, ki hogyan definiálja önmagát. Többnyire a származás, az anyagi helyzet és a foglalkozás alapján identifikálják magukat a riportalanyok.
Az egykori osztálytárs, akiről Vathy Zsuzsa úgy gondolta, disszidált, zenélt egy zenekarban, zenélt is ugyan, de esztergályos lett, majd képezve magát műszaki oktatóvá vált. Tizenhét éve műszaki oktató, ismeri a munka valamennyi fázisát, a ranglétra minden fokát. „Munkás vagyok. (…) Osztályfőnök vagyok" – mondja. (7.)
Minden részletre kiterjedő kép alkotható a kiskunfélegyházi szakmunkásiskoláról, az igazgatóval folytatott beszélgetésből feltárul az 1984-ben 100. születésnapját ünneplő kiskunfélegyházi szakmunkásiskola története.
A tanyáról bejáró fiú családja révén nemcsak a szakmunkástanulók helyzetéről, de a tanyán élő emberek sorsáról is képet alkothat az olvasó. Akik tanyán élnek, munkájuk mellett is rengeteget dolgoznak. A történelem ezeknek az embereknek is a sorsába ivódott. Az Vathy Zsuzsa így összegzi a hallottakat: „Furcsa világ, gondolom, ezt is megértük. Az 'idősebbek' már nem azt panaszolják, hogy nehéz volt a cselédsor, kicsi volt a napszám, hanem hogy Rákosiék lesöpörték a padlást, és elhajtották a hízót. Múlik az idő." (26.)
Beszámol egy szakmunkástanulók körében végzett felmérésről, amely matematikai, nyelvtani tudásszintjüket vizsgálta. Az előző iskolák tanulóihoz hasonló tapasztalatokra tesz szert: a diákok többsége nehéz körülmények között él, matematikai, nyelvi képességeik, készségeik alacsony szinten vannak. Ennek okát a pedagógusok a nem megfelelő tankönyvben és tantervben látják. Úgy vélik, a követelmények meghatározásakor a hivatalokban nem veszik figyelembe a rendelkezésre álló időt, a gyerekek terhelhetőségét, képességeit.
Egy olyan család életét is megismerhetjük, amelyben a szülők munkások, egyik gyermekük női szabó, a másik kettő szakmunkástanuló. Az édesanya pontosan látja a fiatalok problémáját. Gyermekei továbbtanulhattak volna, de ők mindenképpen szakmát szerettek volna tanulni. Pályaelhagyókká azért váltak, mert szakmájukban nem találtak olyan kereseti lehetőséget, mint másutt. Tehát az ő választásukat sem elsősorban az érdeklődésük, inkább az anyagi kondíciók határozták meg. Az édesapa kotrómester, aki munkatársaival járja az országot. A munkák helyszínein lakókocsiban laknak huszonnyolc éve. Családjuktól távol, összezárva, kis helyen, ami nagy alkalmazkodóképességet követel, még akkor is, ha az idősebbek már megválogathatják, kivel lakjanak együtt. Az édesapa mégis elégedett. Büszke a családjára, örül, hogy, hogy van hol lakniuk. „Hobbijuk" egy 230 négyszögöles kert, ahol megtermelik a család ellátásához szükséges zöldséget, szőlőt, gyümölcsfákat nevelnek. Amikor felveti az egyik lánynak, hogy lehetne varrónő, nyithatna varrodát, a lány tiltakozása újabb problémára világít rá, amelyet Vathy Zsuzsa így összegez: „fusizni lehet, de vállalkozni nem lehet? Talán a gyári munkás szülők életük biztonságát és erkölcsi megbecsülését a fix fizetésben és a 'céghez' való tartozásban látják? Vagy vezetőiktől még ma is azt hallják, hogy a kisiparosok a társadalom ellenségei? Megtűrjük őket, amíg muszáj, de amint lehet, lecsapunk rájuk?" (40.)
A politikáról a közösségbe tartozás kontextusában beszélnek. Az apa politikáról alkotott véleményét meghatározza a diktatúra emberekbe ivódott hatása: „Furcsa dolog nálunk a politika. Aki politizálni akar, szóval, akinek nyomja valami a lelkét, vár, hallgat, aztán iszik egy pohár bort, összeszedi a bátorságát, és megmondja a magáét. Másnap megvigasztalják, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj belőle, elfelejtik, amit mondott. Az embernek bűntudata van, ugye nem is emlékszik rá pontosan, mit mondott – talán csak nem mondott meg mindent? – jó ideig csendben van, hallgat, akkor beszél megint, amikor csordultig telt a pohár. Valahogy így néz ki nálunk a politizálás." (42.) A család számára is nyomasztó az egy lakóközösségben élők elidegenedése. Ennek okát az apa a közösségi programok hiányában vagy nem igények szerinti alakításában látja, vagyis komoly társadalmi problémák okozója a kulturális igény és kínálat különbözősége.
Vathy Zsuzsa a kötet témája szempontjából fontos és érdekes riportalanyra talál a kiskunfélegyházi szakmunkásképző intézet igazgatójának személyében. „Élete történelem, a munkásképzés története" (45.) – írja. Serge Gábor az iskolába kerülése pillanatától a tanítás, tanulás feltételeinek javításán dolgozott. A rossz körülmények között működő iskolából az ország egyik legkorszerűbb intézményévé vált iskolájuk. Nyugdíjasként is izgatta a szakiskolák helyzete. Pályája rendhagyó volt, hiszen sikerei ellenére sem akart hivatalnok lenni, harminc évig dolgozott ugyanezen a helyen. Elhivatottan próbált lehetőséget teremteni a nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyermekek számára. Az író egyre mélyebbre hatoló kérdéseire adott válaszokból egy rendkívül határozott, ellentmondásos személyiség rajzolódik ki. A kort is jellemzi, ahogy önmagát leírja: „Szigorú ember voltam. Soha nem goromba, de következetes és szigorú. Úgy tapasztaltam, ez a két dolog biztonságot ad az embereknek, igénylik is. (…) Meggyőződésem, hogy rossz intézkedésekkel nem lehet mindig nyíltan szembeszállni, de lehet félretenni, kivárni, újrakezdeni, megint kivárni, és mikor az alkalmas pillanat eljön, akkor kell cselekedni." (58.) A riportból kibontakozó portré alanya hol szimpatikus, hol ellenszenves. Hol ideális kádernek, hol nemes célért küzdő embernek tűnik. Bizonyosan nem ideális egy olyan társadalmi, politikai környezet, amely ügyeskedésre kényszeríti az embereket egy pozitív cél elérése vagy akár csak a boldogulás céljából. Egy ember sorsa is rendkívül beszédes, árulkodik egy korszak légköréről, lehetőségeiről, korlátairól, a beidegződésekről, a hibákról. Arról a helyzetről, amikor nincs jó és rossz, ideális esetben is a kevésbé rossz vagy a rossznál jobb adódik választási lehetőségként. Az író tartózkodik az ítélkezéstől, inkább igyekszik megérteni az igazgató ellentmondásos figuráját. Becsületre méltónak tartja, hogy az igazgató látva a politikai, gazdasági változásokat, nem gátolta azokat, kitartott elvei mellett és önként adta át az igazgatást egy általa választott vezetőnek. Összefoglaló jellemzése kidomborítja az ellentmondásokat, Vathy Zsuzsa egy másik ember történetének befogadójaként eljut az elfogásig: „néha úgy éreztem magam, mintha 1950-ben lennénk, és egy ember káderlapját fogalmaznánk (…) Ha a cél szentesíti az eszközt, nincs jó és rossz, csak szükséges és szükségtelen. (…) Egyénisége csupa ellentét: példátlan kicsinyesség és példátlan nagyvonalúság, aggályos törvénytisztelet és fölényes távolbalátás, minden képzeleten túli alkalmazkodás és eltökélt ragaszkodás elgondolásaihoz. (…) tudnánk-e együtt dolgozni? Azt hiszem, nem. (…) És ha a gyakorlatot, a végeredményt nézem: létrehozott egy intézetet, egy szigetet, amely nem senkiföldje, nem Csáki szalmája, hanem a megvalósíthatók közül – jobb lehetőségeink egyike." (60-61.)
A kötet címadó riportját megelőző „mottó" tömör, drámai, kritikus összefoglalása a szakmunkásképzés hibáinak, a munkások gyermekei által elszenvedett hátrányoknak. Ugyanakkor ez a néhány mondat is egy válasz arra, miért született ez a riportkönyv: „Reicher József igazgató mondja: úgy tűnik, társadalmi viszonyaink kezdenek megmerevedni, bizonyos rétegek változatlanul újraszülik önmagukat. (…) A szülők segítsége (…) nem egyformán jut ki mindenkinek. (…) Nem egyenlők az esélyek, tudomásul kell vennünk (…) nem ad elegendő felvilágosítást egy család társadalmi helyzetéről az egy főre eső jövedelem, (…) alig mond el ma már valamit a kategorizálás: 'munkás'." (62.)
Éppen ez foglalkoztatja: mit jelent munkásnak lenni, hogyan élnek, mi érdekli őket, mi jelent örömet számukra, milyen problémákkal küzdenek, mit jelent valójában az a fogalom, amire egyfelől „munkásosztályként" hivatkoztak sokáig, másfelől melósként tekintettek rá?
Hogy nem egy masszáról, egy szóval elintézhető „rétegről" van szó, egy család életéből is világosan kiderül. A címadó beszélgetésben részt vevő négygyerekes munkáscsaládban a szülők egész életükben egy kis házért dolgoztak, megművelik Kétszáz négyszögölnyi „hobbikertjüket", ahol zöldséget termesztenek családjuk ellátására. – A „hobbikert" kifejezést először Kiskunfélegyházán hallotta Vathy Zsuzsa. Olyan földeket neveztek így, amelyeket a főállású dolgozók kaphattak munkahelyük ajánlására. A kifejezés ellentmondásosságára többször is utal az író, jelezve, hogy a „hobbi" a munka utáni további kemény munka. A „hobbikertek" a megszólított emberek kettős helyzetére is utalnak, az urbánus és a hagyományos, paraszti önellátó létforma közötti átmenetre. – Csilla lányuk cipőfelsőrész-készítőnek tanul, de már biztos abban, hogy nem marad a szakmában, fodrász szeretne lenni, panelházban lakni, és maximum két gyermeket vágyik. Diáktársaihoz hasonlóan tehát nem szeretné tovább folytatni szülei életmódját, nem akarja, hogy egész élete gondok között teljen. Míg a szülők a megélhetésért küzdenek, igyekeznek gyermekeik számára minél jobb jövőt biztosítani, a fiatalok mást, többet szeretnének. Más alapokról is indulnak, mint szüleik, ki akarnak törni a szegénységből, szüleik életformájából. Sikerül-e nekik, a kemény munkát végző édesapa és az ír himnuszt játszó kvarcórával rendelkező fiú élete között lesz-e különbség? Előre megfogalmazott kérdései helyett inkább erre kíváncsi az író, erre keresi a választ. A munkások életének tükrében szarkasztikus, éles kritikaként hangzanak az elhagyott kérdések: „Miért nem vonzó ma munkásnak lenni? Miért akarja, aki csak teheti, hogy legalább a gyereke ne legyen munkás? (…) Ő, a munkásosztály tagja, a hatalom birtokosa-e?" (67.) A háttérbe húzódó író ilyen indirekt eszközökkel is korkritikát gyakorol. Másutt leplezetlenül teszi ugyanezt: „arcpirulás nélkül alig lehet végighallgatni azokat a változatos módszereket, amelyekkel (…) ki-ki egyéni boldogulásának útját egyengeti. (…) Az emberek társadalmi tapasztalatai eddig ugyanis azt sugallták, hogy a közösség haszna gyakran nem esik egybe az egyén hasznával, és aki a korrekt utat választja, hátrányba kerül társaihoz képest." (68.) A család legidősebb lánya, Eta férje villanyszerelő, Eta egészségügyi szakiskolát végzett, de a férje nem engedi a szakmájában dolgozni. Szolgálati lakásuk egy tanyán van. Eta férje reggeltől estig dolgozik, az asszony a ház körüli teendők és gyermekük miatt szinte ki sem mozdulhat a tanyáról. Hiába él jó körülmények között, nem erre vágyott. Nyomasztja az egyedüllét, magányos. „Az ember erőlködik, szeretné vinni valamire, de nem megy. Marad ott, ahol van, tíz-húsz év alatt éri el, amit más két esztendő alatt." (74.) Története a Tanyán II. alcímet kapta, az író maga is utal egy összehasonlítás során a másik megszólított tanyán élő családra, Szabóékra. Lényeges momentuma ez a kötetnek, mert rávilágít arra, amire maga az írói „módszer" is, hogy a propaganda alakította szemlélettel ellentétben a körülmények hasonlósága mellett is egyéni sorsok vannak.
Az „osztályok" között mesterségesen szított ellentét és a gimnazisták többségi véleményének ellenében Vathy Zsuzsa négy cipésztanuló „okos lány" sorsát követi. A lányok jól tanultak, versenyeket nyertek, jutalomból nem is kellett szakmunkásvizsgát tenniük. Volt, aki gimnáziumban tanult tovább és technikusi minősítésre készült. A lányok előtt ott állt a lehetőség a „kitörésre", de sorsukat követve az író egyik következtetése: „Úgy tűnik, tehetséggondozásban még van mit tanulnunk". A lányokról beszélgetések révén kialakult kép ellentmond azoknak a sztereotípiáknak, amelyek a munkásokról és szakmunkástanulókról az értelmiség vagy a jövő értelmisége, a gimnazisták körében éltek, élnek. A legtöbb gimnazista úgy vélte, szakmunkásnak a gyenge képességű rossz tanulók mennek, egy megkérdezett tanár szerint pedig a „férgese". „Sok igazság és mérhetetlen társadalmi sznobság táplálja ezt a nézetet. A középiskolások között alig volt olyan, aki fölismerte: a szakmunkás nem gimnáziumi szinten művelt, viszont tud valamit, amit ő nem, (…) tud nyolc órát a gép mellett állni, tud reggel hatkor fölkelni, több köze van a körülöttünk lévő tárgyi világhoz, mint amennyi neki bármikor lesz." (82) – összegzi a hallottakat Vathy Zsuzsa. Az utolsó interjút egy Pápától nyolc kilométerre élő családdal folytatja. Molnárék nem szegények, nem gazdagok, dolgoznak, gyermekeik jól boldogulnak. Életük kiegyensúlyozott. Mint Vathy Zsuzsa írja, „Mégis jóvátehetetlenül hiányzik belőle valami." (113). Ez a riportkönyv utolsó mondata. Erről a „valamiről" szólnak a kötetben szereplő emberek történetei.
Az 1986-ban kiadott vékonyka riportkötet a rendszerváltozás felé haladó korhangulatban született. Egy beszélgetésünk alkalmával Vathy Zsuzsa elmondta, ebben az időszakban mindenképpen részt szerettek volna venni a sorsfordítónak remélt eseményekben. Egy év alatt készült a változás szükségességét és lehetőségeit is hangsúlyozó riportkönyv, melynek történetei találó pillanatképek a nyolcvanas évek Magyarországáról.
Herend, az más[11]
Miben más Herend? Miért jut eszébe egy írónak, hogy egy porcelángyárról írjon könyvet? Vathy Zsuzsát felháborította a privatizációk során magánkézbe vagy külföldi tulajdonba került értékek elvesztegetése. Hallott a herendi példáról, úgy vélte, az mások számára is követendő lehet. A Herendi Porcelánmanufaktúra privatizációja amerikai, angol mintára a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) keretében valósult meg. Ennek révén a manufaktúra dolgozói váltak tulajdonosokká. Döntési joggal rendelkeztek, s mivel osztalékot kaptak, munkájukat is pontosabban végezték. 1992-ben alakult meg az MRP-szervezet, 1995-ben kezdték szétosztani a részvényeket a dolgozók között. Kizárólag a manufaktúra dolgozói kaphattak részvényeket, így tudták megakadályozni annak külföldi kézre játszását. A megoldás sikeresnek bizonyult, mert 2000-re ötszörösére nőtt a nettó árbevétel az 1992-es bevételhez képest. Vathy Zsuzsa 2002-ben a manufaktúra sikertörténetét szerette volna dokumentálni, a megoldás tanulságait mások számára is hozzáférhetővé tenni. 2001-ben azonban az Amerika elleni terrortámadás világpiaci negatív hatása a manufaktúrát is sújtotta. 2004-ig kívánta követni az eseményeket, azonban a többszörös igazgatóváltások, a folyamatos átalakulás miatt ez kitolódott 2005-ig. A visszatekintéssel együtt végül a manufaktúra történetének tizenöt évét foglalta össze. Kíváncsi volt magára a programra, annak konkrét, egyedi megvalósulására, a látványos eredmények mögötti valóságra, a fordulatokra, a történet szereplőire, emberi oldalára. Ebből adódóan a könyv nem monográfia, az Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus és a Kvarcóra ír himnusszal című kötetekhez hasonlóan a kötet vázát ezúttal is a riportok, beszélgetések alkotják. Módszere is az említett kötetekéhez hasonló, a szociológiai, szociográfiai, etnográfiai, oknyomozó újságírói megközelítésekkel alkot képet a manufaktúra sorsáról, történetéről. Ezúttal azonban nem tematikusan összekapcsolódó sorsokból kibontakozó helyzetképet, kórképet ragad meg. A levelek, portrék, interjúk, dokumentumok sorából a manufaktúra története lineárisan bontakozik ki, s Lapszélei, a kötet megformáltsága is már inkább az irodalmi szociográfia műfajára utalnak. Saját olvasata mellett számos nézőpontból láttatja az eseményeket: a dolgozók, az érdekvédelmi szervezetek, az igazgatók és mások a maguk szemszögéből újabb és újabb részletekkel gazdagítják a történetet, hitelesítve is a kötetben leírtakat. Vathy Zsuzsa nem elégszik meg a felszínnel, a történetek mélyére hatol, igyekszik azokat megismerni a ranglétra valamennyi fokán álló ember szemszögéből, ahogy a porcelánkészítés összes fázisára is kíváncsi. A gyár egyéni útja, privatizációs túlélési története mellett a könyv időutazás és egy mini társadalom létének, működésének bemutatása is. A privatizációs történet a herendiek forradalma, ahogy Vathy Zsuzsa fogalmaz. A változás 1989-ben kezdődött, 1956 után először itt hoztak létre munkástanácsot érdekképviseletük ellátására a dolgozók. A munkástanácshoz ezerötszázan csatlakoztak. (Példájukat követve egyre több munkástanács alakult az országban.) 1991-ben a munkástanács egyik alapítója, Bányai János és Szesztay László meghívást kaptak Oxfordba, az ESOP (MRP) konferenciára, hogy ott információkat, tapasztalatokat gyűjtsenek a programról. A privatizáció véghezviteléhez azonban a Parlamentnek törvényt kellett hoznia. 1992-ben megalakult az MRP szervezet, 1993-ban döntöttek a vagyon pontos elosztásáról. A dolgozók „méltányos áron és méltányos feltételekkel kapták meg a vagyon 75%-át" (21.). Vathy Zsuzsa felfedi az ezt követő politikai, gazdasági változásokat, ellentmondásokat, ezek humánpolitikai következményeit, emberi vonatkozásait.
Egyik beszélgetőtársa Makovecz Imre, aki 1992-től 1998-ig a manufaktúra igazgatósági tagja volt. Elmondta, hogy a kommunista elődök privatizációs kísérlete mellett egy amerikai részvényvásárlási próbálkozást is meg kellett akadályozni. Összefüggést fedezett fel a vásárlási kísérlet és az Amerikában elterjedt herendi hamisítványok között. Feljelentést tett a hamisítványok miatt, s a nyomozás során valóban kiderült, hogy a hamisítványok forgalmazója és az ajánlattevő személye ugyanaz. Igazgatói tagsága idején átépíttették a manufaktúra épületeit, átalakították a belső tereket, „világhírnévhez méltó környezetet" alakítottak ki.
A manufaktúra az ipari forradalom, a gépesítés, a gyárak vonatkozásában önmagában is időutazás. Ahogy Kovács József vezérigazgató fogalmazott: „Herend lényege a manufaktúra szóban foglalható össze." (87.) A kézzel készített egyedi termék nem piaci áru, értékét elkészítésének módja, a létrejöttéhez szükséges tudás és egyedisége, szépsége, minősége adja. Ami előnye, ugyanaz a hátránya is. Kiszámíthatatlan, hogy egy adott időszakban mennyire keresett. A manufaktúra dolgozói és családjaik egy mini társadalmat alkotnak, amelyben, mint egy archaikus falusi közösségben, mindenkinek megvan a maga feladata, funkciója, státusza, kapcsolatrendszere. Több dinasztia is dolgozott Herenden, olyan családok, amelyek körében hagyománnyá vált a manufaktúrához való csatlakozás. A vezetőségi küzdelmek, hatalmi kérdések, értékesítési nehézségek mellett megható az a bensőségesség, amelyet Vathy Zsuzsa a porcelán gyártási folyamatának leírása során jelenít meg. Egy-egy dolgozót szólít meg a gyártási folyamat valamennyi szakaszából, az ő nézőpontjukból tárulnak fel Herend titkai. Valamennyien büszkék munkájukra, mesterségbeli tudásukra, kidolgozott praktikáikra. Képzik magukat, élnek a manufaktúra szervezésében adódó lehetőségekkel (pl.: szociális ellátás, festő kurzusok).
Ez tűnik ki abból is, hogy a beszélgetések során hogyan jellemzik önmagukat, egymást a herendiek: „itt művészi érdeklődésű munkások dolgoztak" (35.); „Szerencsésnek érzem magam, mert a porcelánfestés egy kitüntetett szakma Herenden." (44.); „Több kollégámmal közösen szakmai bemutatókra is járunk, ahol látogatók előtt mutatjuk be szakmánk fortélyait, szépségét, manufakturális jellegét." (55.); A Herend Stúdió nem műhely, hanem műterem." (57.)
Vathy Zsuzsa Lapszéleken összegzi gondolatait, érzéseit. Jegyzetei részben beépülnek a fejezetek szövegébe, részben kiemelve, kisebb betűtípussal el is különülnek azoktól. Első alkalommal „definiálja" is, mit jelent a Lapszél: „A történet írójának megjegyzése" (25.). Első megjegyzésében elismeréssel szól a kezdeményezésről, s az olvasókat is annak megismerésére, támogatására biztatja. Másutt elragadtatással ír a manufaktúrában zajló művészi munkáról: „Nagy tisztelettel gondolok a porcelánfestő nőkre, férfiakra. A fizikai munkásokra, akik órabérben művészi munkát végeznek." (59.) Lapszéli jegyzetben ír arról is, miben látja ő másnak a manufaktúrát, az ott dolgozókat a más gyárakban tapasztaltakhoz képest: „Úgy tűnik, hogy azokat, akik elmentek mellettem, valami megkülönbözteti a műszakba járó, gyárban dolgozó munkásemberektől. Nemcsak öltözékük, igényes külsejük, hanem a tanultsági fokuk, a képesítésük is. Fizikai munkát végző művészemberek ők – valamint irodai dolgozók és vezetők, a manufaktúra működését biztosító könyvelők, menedzserek, titkárok, műszakiak, közgazdászok." (127.) Utolsó jegyzetében foglalja össze, Herend miért is más. Svájci kisvárosi körülményeket lát, igényes munkás-művész embereket. Olyan mini társadalmat, amelyben meghatározó a lojalitás, a közösség.
Valójában azonban Vathy Zsuzsa egy kötetnyi választ adott arra, miért más Herend. Három évig járt Herendre, megismerte történetét, a gyártás, értékesítés folyamatát, s főként az ott dolgozó, ott élő embereket. A kötet tudatos felépítésén, tárgyilagosságán is átüt ez a másság. Nem csupán a lapszéleken, a beszélgetéseken, az összegzéseken is. Az ott dolgozók hivatásuknak tekintik munkájukat, szeretik azt, érzések, hagyományok fűzik őket a manufaktúrához minden nehézség ellenére. A kötet címadó története Dr. Jilek József nyugalmazott műszaki igazgatótól származik. Elmondása szerint többször győzködték, hogy takarékossági szempontból vásároljanak olcsóbb, gyengébb nyersanyagot, hiszen más gyárak ezt tették. Mivel a herendi porcelán egyik minőségi védjegye a tökéletes alapanyag, egy többméteres feliratot készíttetett: „Herend, az nem olyan, Herend, az más!" (71.) Vathy Zsuzsa tökéletes címet választott, Herend valóban más. A manufaktúra megmentésének egyéni útja mellett még számos szempontból. Nem gyár, hanem manufaktúra, műterem. Nem „csak" munkahely, hanem élettér és az alkotás tere is. Az értékek válságának időszakában is igényesség és minőség jellemzi. Mint írja: „Ez a világhírű termék még a hungarikumok között is más." (162.) A Vathy Zsuzsa előző két kötetében olvasható munkás-élményekkel, elidegenedettség érzéssel ellentétben, a manufaktúra jellegéből adódóan összetart egy közösséget, akik mintha egy kis városállamban élnének, hiszen többségüknek lakóhelye is Herend, nagyszerű konyhával, óvodával, múzeummal, szállodával, sportkörrel, orvosi rendelővel, tekepályával, művészeti szakkörrel, Herendi Amatőr Költők Klubjával, s örömeik mellett tulajdonosi, munkavállalói szempontból is közös ügynek tekintett nehézségeikkel.
Vathy Zsuzsa tollát a Herendi Porcelánmanufaktúra értéke mellett a féltés is vezette, hiszen a könyv keletkezésének idején a manufaktúra már gazdasági gondokkal küzdött. „Kívülálló szimpatizánsként" fogalmazza meg véleményét, mely szerint a herendieknek meg kell érteniük, hogy magukra számíthatnak, nincs garancia a manufaktúra fennmaradására, ha ők, tulajdonosokként, dolgozókként nem fognak össze, s nem szervezik meg érdekvédelmüket. Mint írja: „Magyarországon nagyon sokan büszkék Herendre, és azt szeretnék, ha még nagyon sokáig büszkék lehetnének rá. Közéjük tartozván, ez az érzés jogosított fel engem is a féltés és az aggodalom diktálta vélemény elmondására." (164.)
[2016]
[1] Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. Püski Kiadó, Budapest, 1989. 91.
[2] Szabolcsi Miklós: A valóság vonzásában. Irodalomtörténeti Közlemények, 1964. 3. 396-398.
[3] Székelyhidi Ágoston: A magyar szociográfia évtizedei. In.: Változatok a valóságirodalomra. Felsőmagyarország, Miskolc, 1998. 13-14.
[4] Fél Edit – Hofer Tamás: Proper peasants: traditional life in a Hungarian village. Aldine – Corvina, Chicago – Budapest, 1969; Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Balassi Kiadó, Budapest, 1997
[5] Magvető Kiadó, Budapest, 1958
[6] Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981
[7] Mi az, amiben élünk? Az irodalmi szociográfia napjainkban – Csoóri Sándor, Elek Tibor, Oláh János, Rott József kerekasztal-beszélgetése. Kortárs, 2003. 2.
[8] ugyanott
[9] Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983
[10] Vathy Zsuzsa: Kvarcóra, ír himnusszal. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1986
[11] Vathy Zsuzsa: Herend, az más. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
1970 Erőterek (elbeszélések), Bp., Magvető
1973 Adjál nekem vasfogat! (elbeszélések, kisregény), Bp., Magvető
1977 Lúdtalpbetét Adonisznak (elbeszélések) – Az éjjeliőr (kisregény), Bp., Magvető
1980 Az ősi háztető (kisregény és elbeszélések), Bp., Magvető
1983 Úgy hívtak, hogy Nyúlpatikus (riportkönyv szakmunkástanulókról és fiatal munkásokról), Bp., Kozmosz
1984 Ki látott rétisast? (regény), Bp., Magvető
1985 Éjjel a fűben (válogatott novellák), Bp., Magvető
1986 Kvarcóra, ír himnusszal (riportok), Bp., Kozmosz
1987 Itthon vagyok (regény), Bp., Magvető
1989 Szívrepestve (elbeszélések), Bp., Magvető
1991 A túlélés románca (regény), Bp., Magvető
1993 Beszélő kert (novellák), Bp., Pesti Szalon
1995 Itt a szépséget nézzük (regény), Bp., Pesti Szalon
1997 Búrkifli (novellák), Bp., Palatinus
1999 Kalandregény (regény), Bp., Palatinus
2000 Gördeszkák és űrdeszkák (válogatott novellák), Bp., Palatinus
2003 Angyalhíd (regény), Bp., Európa
2006Herend, az más: tizenöt év a Herendi Porcelánmanufaktúra életében 1990–2005, Bp., Kortárs
2007 Életünk, halálunk (novellák), Bp., Helikon
2009 Angolpark (novellák), Bp., Helikon
20011 Columbo autója (elbeszélések), Bp., Helikon
2013 Kávérajzok (kisregény), Bp., Helikon
2015Az élet vásárcsarnoka (novellák), Bp., Helikon
2016 Ki nevet a végén? (válogatott novellák és kisregények), Bp., Helikon
Recepció
Abody Béla, Cédulák fiatal írókról, Új Írás, 1971/4, 122–127.
Bessenyei György, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Népszava, 1971. május 29., 8.
Bitskey István, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Életünk, 1971/1, 96.
Borbély Sándor, Íróavatás, Napjaink, 1971/3, 11.
Gáll István: Erőterek és indulatok, Magyar Hírlap, 1971. március 27.
Kötetben: Uő, Hullámlovas, Budapest, Kozmosz, 1981, 274.
Kamocsay Ildikó, Felnőtt novella, Élet és Irodalom, 1971/8, 11.
Marx József, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Kortárs, 1971/7, 1157.
Mátyás István, A széppróza új termése, Jelenkor, 1971/7-8, 757.
Nagy István, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Alföld, 1971/6, 84.
Solymos Ida, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Tiszatáj, 1971/4, 370–371.
Takács József, Vathy Zsuzsa: Erőterek, Kritika, 1971/4, 57–58.
Demény Ottó, Vathy Zsuzsa: Adjál nekem vasfogat! Magyar Hírlap, 1973. június 23.
Kulin Ferenc, Vathy Zsuzsa: Adjál nekem vasfogat! Kritika, 1973/10, 27.
Marx József, „Ánizs és Ánidi", Élet és Irodalom, 1973/24, 10.
Mátrai-G. Botond, Drakula, Ánidi, és Kir, Népszabadság, 1973. szeptember 7., 4.
Mátyás István, Vathy Zsuzsa: Adjál nekem vasfogat! Jelenkor, 1973/11, 1046.
Angyalosi Gergely, Vathy Zsuzsa: Adjál nekem vasfogat! Kortárs, 1974/3, 490–491.
Czére Béla, Az elszürkülés és az önismétlés veszélye, Napjaink, 1974/2, 10.
Pósa Zoltán Csaba, Vathy Zsuzsa: Adjál nekem vasfogat! Alföld, 1974/2, 79–80.
Udvarhelyi András, Kettős portré. Forrás, 1974/2, 92–93.
Ágh István, Vathy Zsuzsa: Lúdtalpbetét Adonisznak, Népszava, 1977. június 4., 6.
Berta Erzsébet, Vathy Zsuzsa: Lúdtalpbetét Adonisznak, Alföld, 1977/8, 91–93.
Bikácsy Gergely, Egy író szereti hőseit, Élet és Irodalom, 1977/31, 10.
B. Juhász Erzsébet, Szerényebb igényű kötet, Napjaink, 1977/12, 10.
Szávai János, Irodalom és szórakoztató irodalom, Új Írás, 1977/8, 114–116.
Ács Andor, A realizmus erőterében. Portrévázlat Vathy Zsuzsáról, Mozgó Világ, 1978/1.
B. Kovács István, Vathy Zsuzsa: Lúdtalpbetét Adonisznak, Jelenkor, 1978/5, 476–477.
Laczkó Pál, Vathy Zsuzsa: Lúdtalpbetét Adonisznak, Kortárs, 1978/7, 1157–1159.
Berkes Erzsébet, Hull, csak hull..., Élet és Irodalom, 1980/50, 10.
Kötetben: Uő, Pillanatképek, Budapest, Szépirodalmi,1984, 254–256.
Bessenyei György, Vathy Zsuzsa: Az ősi háztető, Népszava, 1980. szeptember 13., 7.
Gáll István, Nagyregény helyett regénysűrítmény, Új Írás, 1980/11, 104–106.
Fráter Zoltán, Vathy Zsuzsa: Az ősi háztető, Kortárs, 1981/11, 1829–1830.
Monostori Imre, Vathy Zsuzsa: Az ősi háztető, Alföld, 1981/5, 74–75.
B. Juhász Erzsébet, A nosztalgikus családregény két irodalmi példája, Életünk, 1982/1, 85–90.
Szávai János, Vathy Zsuzsa = Sz. J., Zsendül-e a fügefa ága? Budapest, Szépirodalmi, 1984, 182–186.
Tarján Tamás, Könyvszemle, Népszabadság, 1984. december 11., 7.
Bessenyei György, Vathy Zsuzsa: Ki látott rétisast? Népszava, 1985. február 16., 10.
Budai Katalin, Pesti polgárok az aszfalton, Élet és Irodalom, 1985/6, 10.
Csizmadia Ervin, Vathy Zsuzsa: Ki látott rétisast? Kritika, 1985/4, 32–33.
Erdődy Edit, Vathy Zsuzsa: Ki látott rétisast? Kortárs, 1985/8, 158–160.
Horpácsi Sándor, Világváltó indulatok csendesülése, Új Írás, 1985/4, 125–126.
Pálmai Kálmán, Mai történet – felelősen, Népszabadság, 1985. október 21., 7.
Zimonyi Zoltán, Vathy Zsuzsa: Ki látott rétisast? Magyar Nemzet, 1985. április 12., 8.
Berkes Erzsébet, Bovden nincs, Élet és Irodalom, 1986/7, 11.
Cinolter Károly, Vathy Zsuzsa: Éjjel a fűben, Népszava, 1986. április 19., 10.
Földes Anna, Vathy Zsuzsa: Éjjel a fűben, Magyar Nemzet, 1986. április 14., 7.
Koncz Virág, Vathy Zsuzsa: Éjjel a fűben, Kritika, 1986/4, 35–36.
Rónay László, Hádész biroldalmától Kiskunfélegyházáig, Magyar Hírlap, 1986. október 3., 9.
Szabó János, Vathy Zsuzsa: Éjjel a fűben, Jelenkor, 1986/3, 284–286.
Bálint B. András, Vathy Zsuzsa: Itthon vagyok, Jelenkor, 1988/6, 575–576.
Laczkó Pál, Vathy Zsuzsa: Itthon vagyok, Kritika, 1988/7, 40.
Tóth Piroska, Vathy Zsuzsa: Itthon vagyok, Alföld, 1988/2, 86–88.
Anóka Eszter, Vathy Zsuzsa: Szívrepestve, Népszabadság, 1989. június 6., 6.
Cynolter Károly, Szívrepestve, Népszava, 1989. június 3., 8.
Rónay László, Futamok örömre és fájdalomra, Magyar Hírlap, 1989. június 2., 9.
Budai Katalin, Ex libris, Élet és Irodalom, 1991/22, 11.
Szabó Ágnes, Ex libris, Élet és Irodalom, 1991/35, 11.
Barabás Judit, A túlélés románca, Alföld, 1992/2, 88–89.
Pályi András, Itt a szépséget nézzük, Kritika, 1996/6.
Reményi József Tamás, Itt a szépséget nézzük, Kritika, 1996/6.
Görömbei András, Talált tárgyak nyomában, Magyar Napló, 1998/10.
Szabó Magda, A nő a vödörben, Alföld, 1998/6, 97–99.
Cs. Nagy Ibolya, Búrkifli, Hitel, 1999/2.
Karádi Zsolt, Búrkifli, Kortárs, 1999/2.
Szilágyi Márton, A kalandon innen és túl, Élet és Irodalom, 1999/37.
Cs. Nagy Ibolya, Angyalhíd, Hitel, 2001/2.
Márkus Béla, Hej, élet…! Kortárs, 2010/ 2-3.
Iszlai Zoltán, Korszakfüggő életutak, Magyar Napló, 2003/12, 50–51.
Darvasi Ferenc, Vathy Zsuzsa: Életünk, halálunk, Kortárs, 2008/10.
Alföldy Jenő, A megszenvedett éden, Hitel, 2009/10.
Kusper Judit, A játék gyönyörűsége, Agria, 2009. tél
Baán Tibor, Vathy Zsuzsa: Angolpark, Kortárs, 2010/3.
Fekete J. József, Optimizmus a dzsumbujban, irodalmijelen.hu, 2012. március 22.
http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1539/optimizmus-dzsumbujban (Utolsó letöltés: 2017. április 1.)
Haklik Norbert, Gettósors-szilánkok, Vár, 2013/1.
Fekete J. József, Asztali beszélgetések. Vathy Zsuzsa: Kávérajzok, Magyar Szó Online, 2014. január 12.
http://www.magyarszo.rs/hu/2216/kultura_irodalom/106313/Asztali-besz%C3%A9lget%C3%A9sek.htm - (Utolsó letöltés: 2017. április 1.)
Tarján Tamás, Sosem a szobabringa, revizoronline.hu, 2014. február 12. - www.revizoronline.com/hu/cikk/4711/vathy-zsuzsa-kaverajzok (Utolsó letöltés: 2017. április 1.)
Codău Annamária, A reneszánsz ember szakmája, Helikon, 2014/11.
Strickland-Pajtók Ágnes, Az élet vásárcsarnoka, Kortárs, 2015/11.
Fekete J. József, „Hány cédula egy élet?" Magyar Szó Online, 2015. szeptember 10. - http://www.magyarszo.rs/hu/2824/Velemeny_Olvasolampa/132532/%E2%80%9EH%C3%A1ny-c%C3%A9dula-egy-%C3%A9let%E2%80%9D.htm (Utolsó letöltés: 2017. április 1.)
Forrás: Ekler Andrea: Vathy Zsuzsa (Köztelképek írókról), MMA, Bp., 2017
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017