Utassy József: A kikelet fia

Mit mondjon az a származásáról, akinek szülei az alvégen is albérletben laknak? Semmit! Hallgasson. És vágjon neki a világnak! De dalolva, hogy mindenen győzzön. — Első könyvem hátlapjára írtam ezt 1969-ben. És most mégis vissza kell pillantanom, hogy önéletrajzzal tisztelegjek Olvasóim előtt. Erre kötelez a fölkérés, de harmincéves költői munkám is.

1941. március 23-án születtem Ózdon, a kikelet harmadik napján. Nem kis büszkeség tölt el emiatt, hiszen keveseknek adatik meg, hogy a tavasz gyermekei lehessenek. Azért nem falumban, Bükkszenterzsébeten születtem, mert a járás az idő tájt kapott mentőautót. így anyámat és engem már nem a bába nénire, hanem az ózdi orvosokra bíztak. Apám itt, a vasgyár segédmunkásaként dolgozott a pakkeroknál. Ők lapátolták ki és be a vagonokból a kokszot, szenet, meszet stb. Aznap, amikor születtem, vasárnap volt. Apám féldeciktől spiccesen, de nagy csokor virág mögé bújtatva örömét állított be a kórházba. A vasporos fákon már kiütköztek a rügyek, sárgállt az aranyeső, cigány lányok árusították a hóvirágot meg az ibolyát. Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda- e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?!

Ózd a falumtól harminc kilométernyi távolságra van. Apám szombatonként innen kerékpározik haza anyámhoz és hozzám. Szemben a templommal, az alvégen lakunk egy szobakonyhás albérletben. De már gyarapodik a pénz egy négyszáz négyszögöles telekre, amit apám verejtékezett össze Németországban, ahol mezőgazdasági summásként dolgozott három évig. A harmadik évben anyámmal együtt voltak kint. Függetlenek szerettek volna lenni, tervezték hát, hogy a telekre egy szoba-konyhás házat is építenek. A telek fele rét, fele meg domb volt. Apám a házat az úttól harminc méterre szerette volna fölépíteni, ám ez rengeteg földmunkát igényelt. Talicskázni kellett a domb hapokás földjét a kertbe végeíáthatatlanul. De apám lelkesedése, munkabírása határtalan volt. Amíg ők a kőműves irányításával dolgoztak, én a babakocsi hűvösében szunyókáltam. Azt mondja anyám, hogy nagyon jó baba voltam, mert éjszakát, nappalt képes voltam átaludni. És ez azóta sem változott!

A ház tető alá került, a konyhát bepucolták, kimeszelték szépen. De vakolatlanul állt az épület, a porta meg kerítetlen. — És akkor jött a SAS-behívó! Vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak hiányzott az ózdi segédmunkás. Meg kellett védeni a hazát: ezerötszáz kilométernyire a határtól. A Donnál!

1942 őszén láttuk utoljára. Harminc nap szabadságot kapott. Erzsébet-napkor indult vissza, amikor falumban a búcsút tartják. Anyám meséli, hogy bölcsőstől átölelt, sírt, zokogott, és szinte hüppögte az utolsó szavakat: HA TUDNÁM, HOGY TÖBBÉ NEM JÖVÖK VISSZA, ITT, A HÁZUNK SARKÁN LÖVETNÉM FŐBE MAGAMAT A CSENDŐRÖKKEL. Ám a szerencse csillagát ki ne követné! Az urivi áttöréskor érkezett vissza a Donhoz. Az aknavetőknél szolgált.

Túlélte a voronyezsi ütközetet. Vonultak vissza Belorusszia felé, amikor egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot. A zabot, ami akkor aranyat ért. Szóváltás kerekedett. A német tiszt agyonlőtte a magyar katonát. A fáradt golyó, ami átment rajta, eltörte apám jobb felső combcsontját. Szánon vitték tovább. Egy hónapig didergett a csillagok alatt. Amikor Minszkbe értek, már csak napjai voltak hátra. Egy német katonaorvos írta anyámnak: ,,combcsonttörés, nagyfokú vérveszteség és harmadfokú fagyás volt halálának az oka". (1943. február 19.) Valahol Minszkben temették el, valahol Minszk mellett talán.

Amikor apám elesett, én akkor tanultam járni. Anyámnak a gyászkendőn is átijedt az arca: mi lesz most velünk. Szerencsénkre nagyon szép asszony volt, mondhatni azt is, hogy faluszépe. Aki csak tudott, segített rajtunk. Arra már én is emlékszem, ahogyan a leventék szivattyúzták a vizet a kútból. Még le sem járt a gyászév teljesen, amikor anyám összeállt a szomszéd falu suszterével, Kovách Ferenc mester úrral. Persze a falu fölzúdult. Ki hallott még ilyet?! Egy gyönyörű asszony és egy sánta suszter! Anyám viszont azt mondta: a férjem is hazajöhetett volna sántán, bénán, kar nélkül. És neki volt igaza, mert az élet mindig bólint az értelmes cselekedetekre. Én meg már apukát akartam, aki szeret engem, és vesz nekem néha cukrot is, ha jő kisfiú leszek. És én máig jó kisfiú maradtam. Most is csak szeretettel tudok visszagondolni rá.

Tizenöt évig nagyon szépen éltünk. De ki tudhatta még akkor, hogy eljön az idő, amikor mindennapos veszekedések, civakodások csatatere lesz házunk. A mester úr nem szerette szakmáját: ő tetőtől talpig seftember volt. Kerékpáron bekódorogta az egész Felvidéket. Mesélte, hogy Rimaszombatból egy hattyút akart nekem hozni. A kerékpár hátsó ülésére kötözték. Ám Losoncon egy rendőr igazoltatta, és visszavitette vele a tóba. Szeretetére, bumfordiságára máig sem találok szebb példát ennél.

Belőlem egyáltalán nem akart suszterlegényt faragni. Azt mondta: ,,inkább száradjon le a két kezem." Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sem szerettem a kaptafák világát. Imádtam viszont hallgatni a szebbnél szebb meséket, vadászkalandokat, csempésztörténeteket, és Ködmön Sándor bácsi tengerészélményeit. Arra, hogy az iskolában mit tanultam, jóformán nem is emlékszem, de ezeknek a történeteknek a hangulata máig elkísért. Egyik pillanatban jó, a másikban gonosz voltam. De mindig ember, és mindig emberi! Tízéves koromban apu, a mester úr vett nekem egy orosz típusú gombos harmonikát Egerben. Hálából egy hét alatt megtanultam rajta játszani. Nem is akárhogyan. Téli estéken én voltam a fonóban a ,,zenekar". Húztam a talpalávalót istentelenül, de gyönyörűen! Tavaszi, nyári és őszi estéken pedig kiültem a kút mellé, és álomba harmonikáltam a szomszédokat.

Falum fölött egy hatalmas hegy, a Nagy Parlag emelkedik. Sziluettje épp olyan, mint egy legelő ló nyak- és hátvonala. Ez volt a fel végi gyerekek Vidám Parkja. Nyáron három-négy napraforgószárat egymás mellé eszkábáltunk, és azon suhantunk lefelé a meredek lejtőn. Télen hordódongákból remekített silécekkel tettük ugyanezt. A parlag oldalában mogyoróbokor, kökényes és akácos volt. A közeli kertekből ide menekítettük a lopott dinnyéket, gyümölcsöket. De a parlag meg is kínált bennünket, ha zsendült a finom vadföldieper, mogyoró, kökény Lábánál csörgedezett a Tarna-patak. Itt lestük meg a meztelenül fürdőző cigány lányokat, menyecskéket. Ám legnagyobb szenvedélyünk mégiscsak a halászás volt. Elrekesztettük a patak vizét, és a sekélyesben kézzel matattunk hal után. Néha akkora békákat markoltunk meg, mint egy hatalmas kesztyű. Ilyenkor a sikeres fiú kiment a patakpartra, és teljes erejéből földobta a levegőbe a békát. Mi meg azon röhincséltünk, hogy a szegény békuci milyen kétségbeesetten rugdalózik odafönt. A gyönyörök netovábbja azonban az erdő volt. Falumtól három kilométerre sötétlett. Kis csapatba verődve mentünk mindig gombászni. Az egyik cimborámnak volt légpuskája is, ami aztán betetőzte minden vágyunkat. Unokatestvéremmel sokszor csak kettesben jártuk a rengeteget. Anyám a háti oldalába beleszúrt egy kést, két szelet zsíros kenyeret egymásra borított, és becsavarta egy gangába, azaz köténybe. Mindig estefelé érkeztünk haza, megrakodva vargányával, tinóruval, úri gombával, kék és zöld hátúakkal

Én annyira szerettem a cimboráimat, hogy esténként, amikor anyám hazaparancsolt, sírtam. Sírtam, hogy reggelig nem láthatom őket. De nem csak kenyérpusztítók voltunk ám mi! Keményen befogtak bennünket a kapálásba, ásásba, permetezésbe, babszedésbe, de még a szövésbe is. Rengeteg időt raboltak el ezek a játéktól. Én igazán a libaőrzést kedveltem, mert mellette nagyokat tudtunk játszani is. Tavaszi, nyári délelőttökön libáinkat a sportpályára hajtottuk legelni, ahol aztán igazi futballcsa'tákat vívtunk. Szinte remegve vártuk már az aratás, gabonabehordás és cséplés idejét. A cséplés egyike a legnehezebb fizikai munkáknak. Nekünk mégis a legönfeledtebb időtöltést jelentette. Hancúroztunk a kazlakon, birkóztunk, bukfenceztünk, bújócskáztunk, lestük, hogy mikor fogy el az asztag, azaz mikor jön el az egérhajsza ideje.

1955 nyara volt számomra a legszomorúbb idő. Befejeztem az általános iskolát. Tudtam, az aranykornak vége. Búcsúztam pajtásaimtól. Befelé zokogtam. A nyár két hónapjára elszegődtem az Útfenntartó Vállalathoz, hogy remekítsek valamit én is azon az úton, amelyen majd szeptemberben elmegyek. Nem tudtam elképzelni falumat nélkülem! Azt hittem, megáll majd az idő, ha fölszállok az egri buszra! Ám az időnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megálljon.

1955 őszén Bükkszenterzsébetről négyen mentünk, fiúk, az egri Dobó István gimnáziumba. Az intézet udvarán, ahol az eligazítás zajlott, csak úgy röpködtek az idegen szavak: humán, reál — amiből én természetesen egy árva szót sem értettem. Oda sodródtam hát, ahová a barátaim álltak, a reál tagozatba. Holott a helyem a humánban lett volna. Nyögtem is ezt négy éven keresztül! Fizika, matematika, ábrázoló geometria a jó öreg iatinórák helyett! A declinatiók világában pedig inkább otthon éreztem volna magamat, mint a szinuszokéban. Általános iskolai jeles eredményem le is apadt közepesre az első félévben. Ám év végén már jó rendű voltam. A második évben is. — És akkor jött 1957, a számonkérés és a leszámolás éve.

(Én 1956 októberében, amikor a tanulókat hazaküldték, nem utaztam szüléimhez. Arra hivatkoztam, hogy rossz családi körülmények között élünk. Rajtam kívül a kollégiumban maradt még Keresztes Nagy Csaba és Marton Levente diák. Mindketten budapestiek voltak. Marton Levente aztán a Széna téri harcok hírére fölutazott Pestre. A kollégium igazgatója megtűrt bennünket, pedig tudta, hogy ötliteres korsóból isszuk a bort. Na és! Ő meg a szer híreit hallgatja! Egyik alkalommal a renoválás alatt álló Líceum épületét támasztottuk, amikor egyre népesebb tömeg gyülekezett a térre. A szovjet emlékműről már hegesztőpisztollyal vágták le a láncokat. Mi továbbra is ott ólálkodtunk. Egyszer csak odaint mindkettőnket valaki a láncokhoz. Csaba egyik, én meg a másik végét markoltam meg. És elindultunk. Utánunk a tömeg. Irány a Berva! Csabának is, nekem is nagyon tetszett a kitüntetés. Vágtuk jobbrabalra az ünnepélyes pofákat, hiszen a fotósok össztüzében álltunk. De csak a kollégiumig húztuk a láncokat, ott átadtuk két fiatalembernek. Éjféltájban vetődtünk haza, mikor is Kiss bácsi, a portás mondta a hírt, hogy belőttek hozzájuk. Szerencsére senki sem sérült meg. Ám az ijedelem nagy volt, képzelni lehet. Lassan már megjelentek a falfelírások is: éljen a kádár-kormány! Krétával degeszre tömött zsebű diákok, jártuk a várost, és ahol csak találkoztunk a felírással, mindenütt odabiggyesztettünk elé egy nagy F-et. — A kollégium ablakából néztük végig, amikor a hatalmas vörös csillagot a Líceum tetejéről leverték. Ezt az óriási tákolmányt minden este kivilágították, forgott körbe-körbe, kelet felé mindig megállt, várt egy fél percet, majd kezdte elölről útját. Az egriek már rá sem hederítettek, csak a turisták bámulgatták nagy előszeretettel. Végre megjelent helyette egy hosszú, karcsú póznán a nemzetiszínű lobogó! Ujjongtunk örömünkben. Ölelgettük egymást. ízig-vérig magyarnak éreztük magunkat.)

Aztán hazautaztam Bükkszenterzsébetre szüléimhez. 1957 januárjában hívtak vissza bennünket körlevéllel a gimnáziumba. Szinte mindenki visszajött. Néhányan az idősebbek közül elhagyták az országot, Nyugatra távoztak. Ketten-hárman mi is megpróbálkoztunk ezzel, de a kollégium kapujában fülön csípett bennünket az otthonvezető, és visszaparancsolt szobánkba. Hála az égnek!

Jött tehát 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. Hallgató Sándort, igazgatónkat elbocsátották, és Szolnoki Jánost nevezték ki, föntről, helyette. Habisch tanár urat, aki engem nem tanított, börtönbe csukták a forradalomban való részvétele miatt. Büszkék voltunk rá valamennyien, de hallgattunk róla.

Az egyik tavaszi napon hívattak az ügyeletessel az otthonvezetőhöz. Az emeletről lefelé menet faggattam a fiút, hogy vajon miért keresnek. Ő azt mondta, hogy nem tudja, de nagy baj lehet, mert itt van a gimnázium igazgatója is. Falfehéren léptem be hozzájuk. A szoba közepén egymással szemben álltak.

— Jó napot kívánok! — köszöntem.

— Jó napot! — fogadta köszönésemet Szolnoki János igazgató.

— Te vagy Utassy József? — kérdezte.

— Igen, én vagyok.

— Akkor állj ide közénk! Apád meghalt a háborúban?

— Meg.

— Nevelőapád?

— Kovách Ferenc.

— Cipész?

— Igen.

— Hallom, van szőlőtök is.

— Van. Négyszáz négyszögöl.

— Ha arra járnék, megkínálnál egy pohár borral?

— Meg én, még kettővel is! — engedtem föl egy kissé.

— Hát akkor mondd meg nekem, hogy ki ez a férfi itt, ezen a képen!

És elém tartott egy nagyított fényképet. Hosszan néztem, nézegettem, de nem ismertem föl benne senkit.

— Nem tudom — válaszoltam.

— Nem tudod?! — kérdezte újból, de már erősebb hangon.

— Nem.

— No, nézd csak meg még egyszer! Alaposabban.

— Orrom elé tartotta a fényképet, de még annyit sem láttam belőle, mint az előbb.

— Nem ismerem, igazgató elvtárs — hüppögtem.

És ekkor jobb kézzel egy hatalmas pofont kaptam tőle. Bizonytalanul álltam a lábamon már addig is, de a pofontól teljesen elveszítettem az egyensúlyomat, és hátraestem. Egyenesen az otthonvezető karjai közé, aki talpra állított, és szembefordított magával.

— Látod — mondta —, nem babra megy a játék. Ha szépen megmondod, hogy ki itt ez a férfi, nyugodtan elmehetsz. De ha nem, az igazgató elvtárs eltávolít a gimnáziumból! És a mi kedves kis Dzsónk mehet vissza a falujába az édesanyjához. Gondold jól meg: mi lesz akkor belőled?! Egy suszterlegény! Semmi több. Egyébként édesanyád jól van?

— Igen, hála az égnek! Csak nagyon fáj a lába. Isiásza van.

— Hát az nagyon fájdalmas betegség. Hogy viseli?

— Nehezen. Éjszakánként meleg sóval alszik, és üvölt a fájdalomtól.

— No látod! Ilyen körülmények közé akarsz te visszakerülni?

— Én nem akarok. Én Dobós-diák szeretnék maradni! — pityeredtem el.

— Hát akkor, Józsikánk, kis Dzsónk, nekem apró Joel prófétám, mondd meg nekünk, kit ábrázol itt ez a fénykép!

— De ha nem tudom, otthonvezető elvtárs! Isten bizony nem ismerem!

És ebben a pillanatban akkora pofont kaptam tőle, hogy most az igazgató kapott el fél kézzel, mert a másikban egy újabb fényképet szorongatott. Ő is megfordított, és szembeállított magával.

— Ide figyelj, te betyár, hát akkor azt mondd meg nékem, ki vigyorog itt ezen a képen!? Ki

húzza a ,,rabláncot"? Mi?!

— Én.

— És nem ismered föl ezt a tőled egy méterre álló férfit?!

— Rengetegen voltunk ott, igazgató elvtárs, rengetegen!

— És hogy kerültél te oda, mondd?!

— Sétáltunk a városban a barátommal, ott ólálkodtunk a Líceum körül, nézelődtünk, amikor egy férfi odaintett minket, hogy fogjuk meg a lánc két végét. És mi megmarkoltuk, és húztuk végig a Széchenyi utcán! Utánunk meg a tömeg.

Csönd lett. Hatalmas csönd. Hallani lehetett a két férfi szuszogását.

— No jó! Rendben van. Elmehetsz. Majd döntünk a sorsodról!

És döntöttek. Első fokon eltávolítottak a gimnáziumból. Ám a bükkszenterzsébeti tanács kiálltmellettem, levelükre az ítéletet két hónapi felfüggesztésre változtatták. Voltak, akik azt mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert ha a rendőrségen hallgattak volna ki, biztos, hogy nem úsztam volna meg két pofonnal. De nekem ez a két pofon is fölért egy Széna téri ütközettel!

A tanárokat Szolnoki János igazgató félemlítette meg, a tanárok pedig minket. Oroszból például Mjazovszkij Albert tanár úr kedvence voltam, táltosnak, frizurám miatt Mozartnak nevezett, mikor melyikhez volt kedve. Ám a fent említett beszélgetés után úgy elgyávult, hogy no! Akárhogyan is feleltem, kettesnél jobb osztályzatot nem kaptam tőle. Miatta kellettoroszból is érettségit tennem, pedig az nem volt kötelező! De hát mit tehettem, ha közepessel zárt le?! Így legalább megkaptam a négyesemet! Mindegy. Az idő pora befedi ezt is, mint mindent. De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtalansággal! Sajnos, nem utoljára.

Érettségi után fölvételiztem az elte Bölcsészettudományi Karának magyar—orosz szakára.

Amikor a bizottság elé álltam, kinevettek. Hangosan. Kíméletlenül. ,,Mit akar maga itt közepes eredménnyel, amikor a jeleseket is viszaszadobáljuk?!" Én azt mondtam: „Ne azt nézzék, hogy milyen az eredményem, hanem hogy mit tudok! Irodalomból jó, oroszból szintén jó a minősítésem. És én nem matematika—fizika szakra jelentkeztem! Sőt. Történész vagy kémikus sem szeretnék lenni!" Meghallgattak. Eredményes fölvételi vizsgát tettem. De helyhiány miatt nem vettek föl. A pétervásári OTP-fióknál kötöttem ki, mint ellenzáros adminisztrátor. Szerencsémre a belső ellenőr, akit én egyből Narácskává gyönyörítettem, igen kedvemre való leány volt. Ő ismertette meg velem az adminisztrációs munkát. Már amennyire tudta, mert engem nem nagyon érdekelt. De azért egymásba szerelmesedtünk! Nyolc hónap után lelepleztek bennünket az egri ellenőrök, és engem eltávolítottak a pályáról. Még az országos OTP-értesítő is megírta esetünket! Teljességgel úgy jártak el velünk, mintha sikkasztottunk volna. A megyei főnök azt mondta, hogy ne is próbáljak a pályán maradni, mert ő kirúgat mindenünnen, hiszen az országban nincs olyan fiók, ahol nők ne dolgoznának. Utólag hálás vagyok neki, mert lehet, hogy rövidesen fölfeszítettek volna a Tartozik-Követel keresztjére.

Pétervásárán voltam először albérlő. Egyedül laktam egy lakásban. A tulajdonosok rokoni szeretettel vettek körül. Télen még a tüzelőt is bekészítették. Én meg hálából elfelejtettem alágyújtani. Vödrömben a víz fenékig lefagyott. Ezt a falut, amely már várossá nőtte ki magát, nagyon, de nagyon megszerettem. Részt vettem kulturális életében, sportjában. Az 1960-as nyár örökre emlékezetes marad számomra!

Csépléshez toborozták az embereket. Hogyne lógassam a lábamat hiába, nevelőapám fölíratott  engem is. Hevesi emberekkel kerültem egy csoportba. Részesek voltunk. A másik csoport Váraszó községből verbuválódott. Hála a magasságos égnek, mert én bizonyára nem bírtam volna ki ezt a nehéz fizikai munkát, ha nincs ott közöttük Pócs Marika, akit én első látásra megszerettem, de úgy, hogy majdnem a szívem szakadt meg érte!

Hajnalban keltünk, késő estig dolgoztunk. Akár az ördögök, úgy néztünk ki a portól. Vályogot köptünk. Amikor a részünket megkaptuk, én egyáltalán nem tudtam örülni neki. A másik bánatom pedig az volt, hogy Marikát nem sikerült rábeszélnem a továbbtanulásra. A cséplés befejezése után a Járási Művelődési Házhoz kerültem művészeti előadónak. Most már nemcsak részt vettem, hanem irányítottam is Pétervására és a járás kulturális életét. Huszonhárom falu tartozott hozzám. Színdarabokat adtunk elő, de volt egy irodalmi színpadunk is, amelynek műsorára máig büszke vagyok. Szerelem hatalma címmel adtuk elő a világirodalom leggyönyörűbb verseit. A legnagyobb tettünk azonban: az első Palóc-nap megszervezése és lebonyolítása volt. Harmincezer embert láttunk vendégül. Én reggeltől estig konferáltam, szavaltam, ügyeltem a rendre. Előkészítő munkánk meghozta gyümölcsét. Hagyományt teremtettünk.

Pétervására remek barátokkal örvendeztetett meg. A Járási Könyvtár vezetője Antal István volt, aki költői fejlődésem útját egyengette. Barátságunk ma is töretlen. Cigány szeretőimet bizonyára megáldotta az ég, hiszen bánatomban mindig hozzájuk fordultam vigasztalásért. Itt köszönök hát nekik megannyi csókot, ölelést, együttlétet! De meg ne feledkezzem ám Losonci Éváról, erről a salgótarjáni gimnazista lányról, aki az utolsó pillanatban helyettem írta meg a fellebbezést a minisztériumhoz, mert nekem már se akaratom, se kedvem nem volt hozzá! Ha ő nincs, akkora bumburnyák harckocsizó lesz belőlem Verpeléten, hogy csak no! Dobi százados már dörzsölte is a kezét. Mindenáron katonát akart faragni belőlem! Természetesen fölötteseim biztatására. Én meg már búcsúztam a legényélettől, hajnalonta részegen jártam haza a művelődési házba, ahol akkortájt egy kicsi szobában húzódtam meg. Egyik ilyen borgőzös virradatban, ahogy beléptem az ablakon: apró, kerek, politúros asztalomon megpillantottam egy táviratot: suergoesen jelentkezzeek a boelcseeszkaron! Már október volt, az egyetem javában üzemelt. Egy vödör vizet a fejemre öntöttem kijózanítólag. Összekapkodtam cuccomat egy bőröndbe, és hat órakor már a pesti buszon ültem. Annyira megörültem, hogy fölvettek, ha akkor ott lett volna Losonci Éva: ízzé-porrá csókolom őkelmét!

Tehát fölvettek az egyetemre közepes eredménnyel is, csak nem magyar—orosz, hanem magyar—népművelés szakra. Nekem Budapest: a „SZABADSÁG, SZERELEM" fővárosa volt. Mint a kiscsikó, úgy ugrándoztam, vagy ahogyan felénk mondják, cigárzottam örömömben! Megkaptam Budapesttől mindent, amire vágytam. Olyan költőbarátra leltem, mint Kiss Benedek. És a Kilencek társasága! Szeretőként ott ragyogott oldalamon egy drága cukrászlány, Magdi. Mohón szívtam magamba a kultúrát: színházak, mozik, kiállítások állandó látogatója voltam. No, nem mintha annyi pénzem lett volna! A népművelés szak tette mindezt lehetővé számomra. Sajnos, a kollégiumunk messze a város szélén, a János-hegy alatt volt. Napi két óránk csak utazással telt. Amit én aztán hamar meg is untam! Eredmény: Bajor János, Mák Mihály és Maróti Andor tanárok nem írtak alá az indexemet, mert sokat hiányoztam az óráikról. Persze ők nem tudták, hogy sokszor éjszakákat virrasztóttam a városban, hogy időben beérjek délelőtti óráikra! Mindegy A lényeg az, hogy eltanácsoltak az egyetemről, méghozzá a legrövidebb úton. Újra Pétervásárán találtam magam. Épp kirakodóvásár volt. Nézelődtem. Aztán egy hirtelen elhatározással fölugrottam az egyik munkásjáratra. Borsodnádasdra mentem, a hengerműbe! Aki járt már hengerműben, tudja, miről beszélek.

Aki meg nem járt, ha csak teheti, ne is járjon soha! A kemencék előtt nyolcvanfokos hőség volt. Innen kellett a vasat húznunk! A csarnokban hatvan fok volt és állandó huzat. Nadrágunkat félóránként locsolgattuk, mert olyan száraz és forró volt, mint a kályhacső.

Három műszakban dolgoztunk. Anyám nélkül képtelen lettem volna helytállni, hiszen a reggeli műszakban hajnali négykor kellett kelnem. Most is hallom szegényt, ahogy a szürkületben szólongat: ,,Ébredj, kisfiam, lassan már virrad odaki!" Egy nagy tanulsággal azért szolgált nekem a hengermű! Az első három napon nem volt más föladatom, csak hogy nézzem és sajátítsam el a különböző fogásokat. A második napon már megírtam az Itt című költeményemet! Utána hat hónapig dolgoztam még. Vagy ahogyan ők mondták: szenvedtem. És amikor búcsúztam a gyártól, elővettem a verset újra. Csodák csodája: se hozzátenni, sem elvenni belőle nem kellett egy sort sem! Én azóta sejtem, hogy nem lehet más a tehetség, mint egy hatalmas energiájú beleérzőképesség.

Az egyik téli estén nekikeseredtem, és megírtam a tanulmányi osztálynak bűnbánó levelemet. Megígértem, hogy többet nem fogok hiányozni az órákról. Elismertem „rosszaságomat". Meakulpáztam. Hála az égnek, Riskóné kezébe került a levél! Neki volt két hozzám hasonló „csirkefogó" fia. Ha valaki megértett engem, akkor ő aztán igen! 1964 februárjában visszaszeretett az egyetem magához. Hála, örök hála: Riskónénak!

Én azok közé a „bátor" emberek közé tartoztam az egyetemen, akik szinte minden fölkészülés nélkül mertek vizsgára menni. Vagy-vagy! Volt, amikor kirúgtak, de volt, amikor emelt fővel léptem ki az ajtón. Nagyra becsültem Czine Mihály és Antal László tanárok bátorságát. Czine illegálisan adta elő a kisebbségek irodalmát, Antal nyelvészeti óráin pedig térdünket csapkodtuk nevettünkben, amikor a „nyelvész" Sztálint cikizte. De volt egy nagy „fölfedezésem" is az egyik nyelvészeti szemináriumon! Az órát R. Hutás Magdolna tartotta. Megkérdezte a csoportot, ki tudná megmondani, hogy a szövegben ez a szó — ymletni —, mit jelent. ízlelgettem, kóstolgattam: yml, yml, ymletni. És eszembe jutott az „emlő" szavunk. Gyorsan kivágtam hát az igét: szoptatni! És ahelyett, hogy megdicsért volna, R. Hutás Magdolna azzal rágalmazott meg, hogy bizonyára egy másik szemináriumi csoportjából loptam a megoldást. Én dühbe gurultam, ő a tanszékre szaladt, én meg utána. Eredmény: áttettek egy másik csoportba. No, de ne hizlaljuk a legendát, mert még ránk szabadul!

Már 196l/62-ben eljutott hozzám a hír, hogy megalakult az írogató egyetemisták köre, akik Mozdulók címmel stencilezett folyóiratot is kiadnak. Siettem hozzájuk. A Kört Tolnai Gáborvezette, titkára Varga Lajos volt. Boldog voltam nagyon, mert életemben először itt publikáltam két vagy három verset. De örömöm kurta is volt egyben. ,,Föntről" leszóltak, helyesebben az orrára koppintottak Tolnai professzor úrnak, aki aztán cserben is hagyta a társaságot. Jött a Napok, majd a Tiszta Szívvel kálváriája. Ám ezt az mesélje el majd, aki közelebb állt a tűzhöz! Én csak szimpatizáns voltam.

1965 nyarán tízegynéhányan összefogtunk, és Rostockba indultunk fizikai munkára. Épp akkor kezdtek a Halkombinát építéséhez. Az volt a föladatunk, hogy két méter mély, húsz méter hosszú árkot ássunk. A csoport ügyeit és a tolmácsolást Németh István intézte. Szállásunk Warnemündében volt. Közvetlenül a tengerparton. Komppal és vonattal jártunk be a munkahelyre. Emlékszem, egyszer egy háromtagú ,,delegáció" közeledett felénk. Nagyon megijedtünk. Ezek észrevették biztosan, hogy lazsálunk is néha! Rákapcsoltunk valamennyien. A beszélgetés során kiderült, hogy szó sincs lazsálásról, ők inkább arra kérnek bennünket, hogy adjuk alább a tempót, mert ők ezt nem tudják követni. Föllélegeztünk. De volt derültség is bőven! Egyszer lekéstem a kompot. Négyöt másodperccel, de lekéstem. Szomorúan ballagtam hazafelé, csattogott nagy gumicsizmám az úton. Most mihez kezdjek, te szomorú jóisten, mihez kezdjek?! Otthon három matrac hevert a földön ágyként. Hanyatt dőltem rajtuk. Kezemet a fejem alá tettem, és töprengtem. Eszembe jutott apám, aki három évig dolgozott itt a közelben valamelyik birtokon. A harmadik évben már anyám is eljött vele. Ő mesélte, hogy a tengerparton a németek eldobálták a sörösüvegeket, amit ők összegyűjtöttek, és jó pénzen beváltottak. No, ez nagy gondolat! Ugrottam föl hirtelen, kaptam a sportszatyromat, és irány a nudistastrand! Szinte minden úgy volt, ahogyan anyám mesélte. Talán a felirat hiányzott annak idején: Freikör perkultur. Legalább hatszor-hétszer fordultam az üvegbeváltó boltok és a strand között. Negyven márkát kerestem. Estefelé, amikor a barátaim megjöttek a munkából, én már a Tante Paula erkélyén grogoztam. Negyven márkából futotta! A barátaim csak húszat kerestek egy nap. Na és az az alkonyat! Az a naplemente! Isteni percek voltak, isteniek. ,,Egy híjját esmértem / Örömimnek még": ám Monika Bayert hiába kerestem, nem leltem meg. Mert a fiúkkal közös útlevelünk volt, és a többség nem akart Lipcsébe jönni, csak Drezdába.

Hej, pedig Monika Bayer maga a tűz volt! Engemet tetőtől talpig megperzselt. Szegénykémnek minden pénzét föléltük Balatonföldváron. Pesten már a Lordok Házából lopkodtam neki a kenyeret. De gyilkolni is tudtam volna érte!1964 nyarán olyan szegényen távozott Budapestről, mint a templom egere. Úgy szerettem volna, úgy szerettem volna megmutatni neki Ezüsthíd című versemet, úgy, de úgy! Ha nem is értette, de legalább láthatta volna csekélyke értelmét annak a nyárnak! Őt láttam magam előtt a nudistastrandon is, ahogyan versem végére kéredzkedett: Egy karcsú lány áll a parton. /A szél zászlós hajába kap. /Karján kosár Hold aranylik. /Combja között megy le a Nap. Drága, drága Mónika Bayer! Sokáig élj, nagyon sokáig!

Ott hagytam abba, hogy a rostocki munkát fölcseréltem a sörösüvegek gyűjtésével és beváltásával. A barátaimhoz képest már úriasan éltem: későn keltem, és grogoztam kedvemre Warnemündében. Ki-kijártam a mólóra, gyönyörködtem a vitorlásokban, halászhajókban, a sirályok szemtelenkedéseiben, csetepatéikban. Aztán eljött a hazautazás ideje. Mindenki megvásárolta „nagy álmát". Nekem egy gitárra fájt a fogam. Meg is vettem. És Berlintől végig álltunk a vonaton, egész a Nyugati pályaudvarig! Amikor leszálltunk, kis híján összeestem. Órákat kellett várakoznom, hogy el tudjak indulni, úgy elzsibbadt a lábam. A gitár volt egyetlen fogódzóm végig az úton. Magam elé vettem, simogattam, és ha kellett, rátámaszkodtam. Milyen gyönyörű elképzeléseim voltak vele! Együtt megyünk majd író-olvasó találkozókra! Én népdalokat énekelek, a közönség meg velem dúdol majd. Hát igen, ez volt az álmodozások kora. Azóta vettem furulyát, harmonikát, de álmomban sem jutna eszembe, hogy magammal vigyem őket szerzői estekre.

Amikor a Tiszta Szívvel című folyóiratot elkobozták, és a szerkesztőség tagjait kihallgatták, majd leváltották, az alkotókör vezetője Koczkás Sándor tanár úr volt, akit szintén menesztettek. Neve jó csengésű volt. Ő fedezte föl Baranyi Ferencet és Bella Istvánt is. A hallgatók tisztelték, szerették. Szemináriumain tolongtak. Leváltása mindenkit meglepett. Vártuk, mi fog most történni. És mi is történhetett volna más, mint hogy kineveznek egy másik tanárt az alkotókör élére! Ő volt: Török Endre tanár úr. Óráin a hallgatók szóról szóra jegyezték, amit mondott, olyannyira pontosan, szabatosan fogalmazott. Vágtattam a boldogságtól az egyetem lépcsőin lefelé, amikor az egyik kanyarban összefutottam vele:

— Hova rohan? Majd kiugrik a bőréből, olyan boldog! Mi történt?

— Hát hogyne volnék boldog, tanár úr, amikor az Alföld folyóiratnál Kiss Tamás költő elfogadott közlésre két versemet!

— És miket?!

— Hát a Vihar előtt a véteni és a Termékeny éjt.

—Azonnal menjen a postára, de azonnal, és táviratozzon vagy írjon nekik, hogy töröljék ezt a két verset, mert a Kortárs nyomdájában már szedik mind a kettőt! Ugyanis az alkotókör anyagából én is ezt a kettőt választottam közlésre.

Hej, a hétszentségit! Eddig senkinek sem kel468 lettem, most meg ketten is kapnak utánam! Hogyan magyarázzam meg a drága Kiss Tamásnak, hogy nem rajtam múlott?! Hogy ártatlan vagyok! Úgysem fogja elhinni. Azt hiszi majd, hogy a Kortárs mellett döntöttem, mert rangosabb folyóiratnak tartom az Alföldnél!

Aztán 1965 decemberében a fönt említett két vers meg is jelent a Kortársban. A nagy nyilvánosság előtt ez volt az én debütálásom. Ezennel hagyjuk is az irodalmat, mert sokkalta gyönyörűbb a hétköznapok világa!

Leszigorlatoztam, és készültem az utolsó évre, a gyakorlatokra. Óbudára kerültem, a népművelési osztályra. Soha még ilyen kedves emberek nem vettek körül! A nevüket már elfeledtem, de ezer ember közül is fölismerném őket! Még ma is.

Az utolsó félévben a Radnóti Miklós Gimnáziumban gyakoroltunk Kiss Benedekkel együtt. Vezető tanárnőnk Hanák Pétérné volt. Azóta tudom, hogy valamilyen módon csak kiválasztott ember lehetek én, hiszen Hanáknét maga az Isten rendelte mellénk! Ki nézte volna el nekem más, hogy a vizsgatanításomról is tíz percet késtem?! Senki.

Hát ha van csoda, akkor az a csoda nem lehet se több, se kevesebb annál, hogy én leállamvizsgáztam! Közepesen, de hála Istennek, hogy így is! Mivel állást nem kaptam, beléptem a körút egyik fülkéjébe, fölütöttem a telefonkönyvet, és máris tárcsáztam a Vasas Szakszervezetet. És nem hiába! Könyvtárost kerestek a Magyar Hajó- és Darugyárba. Másnap már föl is vettem a munkát. A könyvtár vezetője Egressy István volt, akivel igen jó barátságba kerültem. Csak hát: én a könyvtárban mindig úgy éreztem magamat, mintha rám rogyna az ég! Barátaim telefonálgattak, csábítgattak oda, ahol ők dolgoztak. Mondván:,,Véres pingpongcsatákat vívunk! Gyere!" Három hónapig kölcsönözgettem a könyvtárban, aztán továbbálltam. Mentem a barátaimhoz. Bár ne mentem volna! Bár kerültem volna el a Várna utca 23/A-t egy életre! Hiszen ide igazából nem pedagógusok, hanem kiszolgált katonák, kirúgott őrnagyok és buzeránsok kellettek! Az otthonvezető Rákosi testőre volt, pisztolya kísérte munkába, haza is. Az egyik portás, amikor csak tehette, szintén a pisztolyával piszmogott. A folyosón állandó kiállítás volt a Kalasnyikov-gépfegyver típusairól és szerkezetéről. Színes nyomásban! Természetesen az volt a jó nevelő, aki egy héten háromszor is fölsúroltatta, fölsikáltatta a padlót. Csoda-e, ha menekült innen, aki tudott? Egyedül maradtam. Öt évet húztam le itt, magam sem tudom, hogyan! Az utolsó évben már délelőtt tanítottam, délután nevelő voltam, este tíztől reggel hatig éjszakai ügyeletes. De az otthonvezető csak úgy engedte meg a beköltözésemet egy cementlapos szobácskába, ha elvállalom az éjszakai ügyeletet is. Mivel az albérletemet fölmondták, kénytelen voltam. Az éjszakai élet sokszor bajosabb volt, mint a nappali. Munkásszállókkal voltunk körülvéve. És galerikkel! Szinte mindennapos volt a verekedés. Még gyilkosság is előfordult! 1972. augusztus 15-én váltunk el egymástól: kölcsönös megegyezéssel. Én akkor el is határoztam, hogy ezután minden órámat, percemet csakis a költészetnek szentelem. És erre még aznap meg is esküdtem! Remélem, az eskü halálomig kitart.

1969. november 14-én megnősültem. Azt a lányt vettem el feleségül — terhesen bár, de mindegy! —, aki nekem az árnyékom volt, akitől nem tudtam megszabadulni. Hála a hatalmas égnek! És jött a gyerek.

És jöttek a gondok. Se ház, se lakás, se albérlet! Kiss Benedekék szárítószobájában lelt rám Juhász Ferenc. Örök hála neki azért, hogy megpróbált azonnal segíteni. Nem rajta múlt, hogy az akcióból nem lett semmi. De én képtelen voltam egy hét alatt előrukkolni kétszázezer forinttal!

A rákövetkező évben Szigligeten nyaraltunk két hétig. Akkor ismerkedtem meg Örkény Istvánnal. Elmeséltem neki életünket: kisfiam Rédicsen, feleségem Bükkszenterzsébeten, én meg egy budapesti kollégium megtűrt lakója vagyok. Ő azt mondta: ilyen nincs! Én azt mondtam: ilyen van! Erre ő: hát majd teszünk róla, hogy ne legyen! És valóban: be is ment a minisztériumba, és az asztalra csapott! Sajnálom, hogy soha nem tudtam megköszönni Örkény Istvánnak mindazt, amit értünk tett. Harmincháromezer forintot kellett előlegként befizetnünk egy két és fél szobás lakótelepi lakásra. Ez már emberi összeg volt számunkra is!

Ám alighogy beköltöztünk, jött a betegség, a tíz évig tartó iszonyatos idegbetegség, amit még ellenségeimnek sem kívánnék soha. Bolgár nyelvet akartam tanulni, de csak Szófia utcáin szédelegtem félőrülten. Megjártam a varsói bolondokházát is. Itt köszönöm meg Bíró Zoltánnak, hogy nem az angyalföldi tébolydába irányítottak vissza, hanem dr. Juhász Pál nyitott kórházába, a Balassa utca 6-ba! Ég és föld volt a különbség! Itt lettem dr. Bittér István betege is. Ő ajánlotta, hogy próbáljuk ki a lithiumos kezelést. Megpróbáltam, és sikerült. Azóta is két lithiumot és egy kétszázas mellerilt szedek naponta. Lelki fájdalmaim teljesen megszűntek. Az utolsó évadban már dr. Karczag István betege voltam. Máig is hozzá tartozom, ő írja föl a gyógyszereket számomra. Földiek és barátok vagyunk.

És évek jöttek, és évek mentek, már azt hittem, a boldogság révébe érünk, amikor fiunk hirtelen megbetegedett. Amputálni kellett a jobb lábát. Azt hittük, így legalább megmenthetjük az életét.

Szegénykém, ő is ebben bízott. De 1989. január 22-én, húszévesen, elrabolta tőlünk a szarkóma. Halála óta csak a munkába menekülök, ez ad még, úgy-ahogy, szerény vigasztalást. Otthoni magányomban beszélgetek vele. És ez jó. Neki már nem, de nekem annál inkább! Már gyermekkoromban is nagy alvó voltam, de most, gyógyszereim hatására, meg kell aludnom a napi tizenkét órát. Ha ez valamiért nem sikerül, egész nap használhatatlan vagyok. Szellemileg, testileg egyaránt.

Baráti köröm nem széles, de engem körülölel. Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet!

Mert látni vélem fejük körül a piros derengést.

In: Curriculum Vitae, 30 kortárs magyar író önéletrajza, Kortárs Kiadó, Bp., szerk. Tárnok Zoltán, 1995, 448-472.