Életrajz
Utassy József 1941. március 23-án született Ózdon. Élete első tizennégy évét Bükkszenterzsébeten töltötte. Édesapja, Utassy József az ózdi vasgyárban, bányákban dolgozott segédmunkásként, közben három évet Németországban volt mezőgazdasági munkás, a harmadik évben a feleségével együtt. Fia születése után behívták katonának, a doni visszavonuláskor szerzett sérülésébe halt bele. Édesanyja Kiss Margit. Megözvegyülése után Kovách Ferenc cipész lett a társa, fiának nevelőapja.
Az alsó tagozatot szülőfalujában, a felsőt az azzal egybeépült Tarnaleleszen végezte el. A műhelyben a mestertől, a falusiaktól késő éjszakáig hallgatta a meséket, kalandos történeteket. Tízévesen nevelőapjától kapott egy tangóharmonikát, amit hamar kiismert, s ő lett a falu fiataljainak zenésze a fonóban, esküvőkön, búcsúban. Akkor már számos népdalt ismert. Társaival járta az erdőket, hegyeket, segített a mezőgazdasági munkákban. Aranykornak tartotta ezeket az éveket. Átélte, „hogyan lesz az ember tisztességes, vagy hogyan lesz tisztességtelen. Nekem a falu határozta meg gondolkodásomat egészen tizennégy éves koromig… azóta szinte bejártam a fél világot, de nem találkoztam új emberi helyzetekkel. (…) a faluközösség mindenre adott példát." (Életünk, 1979. 8.) Tanította más is: „az öreg keresztapu, aki szinte transzba esett, amikor az égre néztünk este a pásztortűz mellől – őriztük a szőlőt –, s elkezdtünk fantáziálni, hogy vajon mi lehet ez a hétszentséges végtelenség. S találgattunk mi is." (Árgus, 1990. 2.) Részt vett a színjátszó kör munkájában, a megyében többfelé bemutatták az Égigérő fa című zenés játékot.
1955 és 1959 között az egri Dobó István Gimnáziumba járt, hogy falusi pajtásaival maradhasson, reálosztályban érettségizett. Osztályfőnöke, Radich Jolán volt a magyar és a történelem tanára, aki sokat tett a diák tehetségének kibontakozásáért. Az 1956-os forradalom idején Utassy nem ment haza, részt vett Egerben a tüntetéseken, ezért majdnem abba kellett hagynia a tanulmányait. A szülőfalu jó véleménye mentette meg. Orosztanára attól kezdve mindig kettest adott neki. Vallomása szerint: „életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtalansággal" (A kikelet fia). A Rákosi-kor után a korai Kádár-kor diktatúráját is megtapasztalhatta. Az egri diákévek meghozták a szerelmet és a rendszeres versírást, de nagy bánatára a helyi lap az ő verseit nem közölte, mert azok nem voltak vonalasak. A budapesti bölcsészkar magyar–orosz szakára helyhiány miatt nem vették fel. Pétervásárán lett az OTP tisztviselője, majd a járási művelődési ház művészeti előadója. Színdarabokat adtak elő, irodalmi színpaduk volt, és megszervezték az első palóc napot, amely aztán hagyománnyá vált. Költői fejlődését Antal István, a könyvtár vezetője segítette. Fellebbezés után vették fel az ELTE BTK-ra, a magyar–orosz helyett magyar–népművelés szakokra. Hatalmas élménye a főváros: „Nekem Budapest a »SZABADSÁG, SZERELEM« FŐVÁROSA VOLT. Mint a kiscsikó, úgy ugrándoztam, vagy ahogy felénk mondják, cigárzottam örömömben. Megkaptam Budapesttől mindent, amire vágytam. Olyan költőbarátra leltem, mint Kiss Benedek. És a Kilencek társasága! Szeretőként ott ragyogott az oldalamon egy drága cukrászlány, Magdi. Mohón szívtam magamba a kultúrát: színházak, mozik, kiállítások állandó látogatója voltam." (A kikelet fia)
Az egyetemet 1961 és 1967 között végezte el. Közben egy fél évig a borsodnádasdi hengerműben dolgozott, ugyanis nem látogatta rendszeresen az órákat, s ezért eltanácsolták. (Egész életében nehezére esett a korai felkelés, s az átlagosnál jóval nagyobb volt az alvásigénye.) A pesti bölcsészkar hagyományosan gyűjtőhelye az írogató ifjaknak. Utassy versei szerepeltek a Mozdulók, a Napok, majd a leghíresebbé vált Tiszta szívvel című diáklapok számaiban. Az első komoly fórum, amely bemutatta, a Kortárs, 1965 decemberében. Török Endre volt a versszerkesztő, aki akkor a bölcsészkar alkotókörét is vezette. Ezekben a diákévekben szerveződött meg az a költőcsoport, a Kilencek, amely hamarosan országos hírnévre tett szert. A fiatal költőjelöltek úgy döntöttek, hogy önmaguk által szervezett és szerkesztett antológiát fognak kiadni. Maguk döntötték el, hogy ki kerülhet be a csapatba, s azt is, hogy mely verseket fogadják el. Így lettek éppen kilencen: Győri László, Kiss Benedek, Konc (később Konczek) József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Molnár (később Péntek) Imre, Rózsa Endre és Utassy József. 1965-ben szerkesztették az Elérhetetlen föld című antológiát, de a kéziratot az akkoriban létező két állami szépirodalmi kiadó elutasította. Kölcsönt vettek fel, hogy magánkiadásban jelenhessen meg a könyvük. Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László és Váci Mihály ajánlása sem volt elegendő az engedélyezéshez. Végül, szinte a véletlennek köszönhetően, Darvas József, a Magyar Írószövetség elnöke vette pártfogásába a kéziratot, ami 1969 decemberében megjelenhetett az írószövetség KISZ-szervezetének kiadványaként, Nagy László ajánlásával, amely megerősítette a költőket vállalásukban, Utassy Józsefnek pedig biblikus szövege lett: „Leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is. A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül." (Nagy László) Hetek alatt elfogyott, komoly sikert aratott a fiatalok körében. Néhány héttel korábban Utassy József első önálló könyve is megjelent, s őt több kritika az új nemzedék figyelemre méltó tehetségének nevezte. Költészetének kialakulására a népköltészet mellett Petőfi Sándor, Ady Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László volt a legnagyobb hatással, de kezdettől önállónak ígérkező hangon szólalt meg.
Az egyetem után néhány hónapig könyvtáros volt (Magyar Hajó- és Darugyár), majd 1972-ig nevelőtanár egy fővárosi szakmunkásképző intézet Várna utcai kollégiumában, azután szabadfoglalkozású író lett.
1968-ban megnősült, felesége Horváth Erzsébet, aki ugyancsak bölcsészkart végzett. (Ő 1969 és 1973 között Bükkszenterzsébeten volt tanár és népművelő, könyvtáros, majd Budapesten dolgozott tanárként, később iskolaigazgatóként.) Egy fiuk született, József (1969–1989), aki gyógyíthatatlan betegségben hunyt el, a csernobili katasztrófa után csontrákos lett.
Az ötvenes–hatvanas évek teljesen központosított és ellenőrzött irodalmi életében a költőcsoport önszerveződése és a verseikben megnyilvánuló társadalomkritika, a Petőfit idéző szabadságvágy és indulat felkeltette a hatalom gyanakvását, s ezt az antológia és annak hatása csak megerősítette. Utassy Petőfi-verse, a Zúg március szinte nemzedéki induló lett, ám tiltott volt szavalni, énekelni. A költő 1972 januárjában leadott második, Csillagok árvája (1977) című kötetének azért kellett évekig hevernie a kiadóban, mert számos verset ki akartak vele hagyatni, s ő ebbe nem egyezett bele.
A megpróbáltatások súlyos idegbetegséget idéztek elő, többször szorult kórházi kezelésre. Ezt idézi fel a Pokolból jövet (1981) című verseskötet, még közvetlenebbül a Kálvária-ének (1995). A nyolcvanas évektől folyamatosan kiadták felnőtt- és gyermekversköteteit, köztük 1984-ben, 1988-ban és 2000-ben összegyűjtött verseit. Meg-megújuló betegsége és az újabb kórok miatt az irodalmi életben kevéssé vett részt, ám költészete egyre ismertebbé és népszerűbbé vált az újabb nemzedékek körében is.
A hetvenes évektől Nagy László tanácsára többször járt Bulgáriában Kiss Benedek és Rózsa Endre társaságában. Tanulták a nyelvet, költőket fordítottak. Versei jelentek meg angol, bolgár, lengyel, német, orosz, szlovák, ukrán folyóiratokban és antológiákban, bolgárul önálló kötete is napvilágot látott.
A Kilencek önszerveződésű csoportja 1969 után sem bomlott fel, bár kibontakozásukat gátolta az irodalompolitika. Mindannyian költők, írók maradtak. Antológiájuk ma már irodalomtörténeti érték is. 1982-ben, 1994-ben, majd 2009-ben újabb antológiáik jelentek meg, 1994-ben mindannyian megkapták a tisztikeresztet, az antológia kiadásának negyvenedik évfordulóján a Bethlen Gábor-díjat.
Utassy József élete utolsó éveit 2005-től Rédicsen, felesége szülőfalujában töltötte. Gyarapította és gondozta életművét, tematikus ciklusokat szerkesztett, melyek egy-egy előadóestre való anyagot tartalmaznak. Ezeket mutatja be az Ezüst rablánc című kötet, amelyet halála előtt még kézbe vehetett. Gyakran járt író-olvasó találkozókra, foglalkozott műveinek prózai és énekes versmondóival. 2010. augusztus 27-én hunyt el Zalaegerszegen, szeptember 7-én Rédicsen, fia mellé temették el.
Az életrajzot összeállította: Vasy Géza [2012]
______________
Életrajzi adatok
Ózd, 1941. március 23.
Zalaegerszeg, 2010. augusztus 27.
Tanulmányok
1955–1959: Dobó István Gimnázium, Eger
1961–1967: Eötvös Lóránd Tudományegyetem BTK, magyar–népművelés szak
Munkahelyek
1959: Pétervására, Országos Takarékpénztár, adminisztrátor
1960–1961: Pétervására, Járási Művelődési Ház, művészeti előadó
1962: Borsodnádasd, hengermű, segédmunkás
1967: Budapest, Magyar Hajó- és Darugyár, könyvtáros
1968–1972: Budapest, Szakmunkás kollégium, XIV. Várna u. 23/a. nevelőtanár, tanár
1972–: szellemi szabadfoglalkozású
Művészeti, szervezeti tagság
1970–: Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (később Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete)
1973–1976: Fiatal Írók József Attila Köre
1975–: Magyar Írók Szövetsége (később Magyar Írószövetség)
Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Kaposvár
2002–2010: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagja
2011–: a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja
Utassy József: A kikelet fia
Mit mondjon az a származásáról, akinek szülei az alvégen is albérletben laknak? Semmit! Hallgasson. És vágjon neki a világnak! De dalolva, hogy mindenen győzzön. — Első könyvem hátlapjára írtam ezt 1969-ben. És most mégis vissza kell pillantanom, hogy önéletrajzzal tisztelegjek Olvasóim előtt. Erre kötelez a fölkérés, de harmincéves költői munkám is.
1941. március 23-án születtem Ózdon, a kikelet harmadik napján. Nem kis büszkeség tölt el emiatt, hiszen keveseknek adatik meg, hogy a tavasz gyermekei lehessenek. Azért nem falumban, Bükkszenterzsébeten születtem, mert a járás az idő tájt kapott mentőautót. így anyámat és engem már nem a bába nénire, hanem az ózdi orvosokra bíztak. Apám itt, a vasgyár segédmunkásaként dolgozott a pakkeroknál. Ők lapátolták ki és be a vagonokból a kokszot, szenet, meszet stb. Aznap, amikor születtem, vasárnap volt. Apám féldeciktől spiccesen, de nagy csokor virág mögé bújtatva örömét állított be a kórházba. A vasporos fákon már kiütköztek a rügyek, sárgállt az aranyeső, cigány lányok árusították a hóvirágot meg az ibolyát. Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda- e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?!
Ózd a falumtól harminc kilométernyi távolságra van. Apám szombatonként innen kerékpározik haza anyámhoz és hozzám. Szemben a templommal, az alvégen lakunk egy szobakonyhás albérletben. De már gyarapodik a pénz egy négyszáz négyszögöles telekre, amit apám verejtékezett össze Németországban, ahol mezőgazdasági summásként dolgozott három évig. A harmadik évben anyámmal együtt voltak kint. Függetlenek szerettek volna lenni, tervezték hát, hogy a telekre egy szoba-konyhás házat is építenek. A telek fele rét, fele meg domb volt. Apám a házat az úttól harminc méterre szerette volna fölépíteni, ám ez rengeteg földmunkát igényelt. Talicskázni kellett a domb hapokás földjét a kertbe végeíáthatatlanul. De apám lelkesedése, munkabírása határtalan volt. Amíg ők a kőműves irányításával dolgoztak, én a babakocsi hűvösében szunyókáltam. Azt mondja anyám, hogy nagyon jó baba voltam, mert éjszakát, nappalt képes voltam átaludni. És ez azóta sem változott!
A ház tető alá került, a konyhát bepucolták, kimeszelték szépen. De vakolatlanul állt az épület, a porta meg kerítetlen. — És akkor jött a SAS-behívó! Vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak hiányzott az ózdi segédmunkás. Meg kellett védeni a hazát: ezerötszáz kilométernyire a határtól. A Donnál!
1942 őszén láttuk utoljára. Harminc nap szabadságot kapott. Erzsébet-napkor indult vissza, amikor falumban a búcsút tartják. Anyám meséli, hogy bölcsőstől átölelt, sírt, zokogott, és szinte hüppögte az utolsó szavakat: HA TUDNÁM, HOGY TÖBBÉ NEM JÖVÖK VISSZA, ITT, A HÁZUNK SARKÁN LÖVETNÉM FŐBE MAGAMAT A CSENDŐRÖKKEL. Ám a szerencse csillagát ki ne követné! Az urivi áttöréskor érkezett vissza a Donhoz. Az aknavetőknél szolgált.
Túlélte a voronyezsi ütközetet. Vonultak vissza Belorusszia felé, amikor egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot. A zabot, ami akkor aranyat ért. Szóváltás kerekedett. A német tiszt agyonlőtte a magyar katonát. A fáradt golyó, ami átment rajta, eltörte apám jobb felső combcsontját. Szánon vitték tovább. Egy hónapig didergett a csillagok alatt. Amikor Minszkbe értek, már csak napjai voltak hátra. Egy német katonaorvos írta anyámnak: ,,combcsonttörés, nagyfokú vérveszteség és harmadfokú fagyás volt halálának az oka". (1943. február 19.) Valahol Minszkben temették el, valahol Minszk mellett talán.
Amikor apám elesett, én akkor tanultam járni. Anyámnak a gyászkendőn is átijedt az arca: mi lesz most velünk. Szerencsénkre nagyon szép asszony volt, mondhatni azt is, hogy faluszépe. Aki csak tudott, segített rajtunk. Arra már én is emlékszem, ahogyan a leventék szivattyúzták a vizet a kútból. Még le sem járt a gyászév teljesen, amikor anyám összeállt a szomszéd falu suszterével, Kovách Ferenc mester úrral. Persze a falu fölzúdult. Ki hallott még ilyet?! Egy gyönyörű asszony és egy sánta suszter! Anyám viszont azt mondta: a férjem is hazajöhetett volna sántán, bénán, kar nélkül. És neki volt igaza, mert az élet mindig bólint az értelmes cselekedetekre. Én meg már apukát akartam, aki szeret engem, és vesz nekem néha cukrot is, ha jő kisfiú leszek. És én máig jó kisfiú maradtam. Most is csak szeretettel tudok visszagondolni rá.
Tizenöt évig nagyon szépen éltünk. De ki tudhatta még akkor, hogy eljön az idő, amikor mindennapos veszekedések, civakodások csatatere lesz házunk. A mester úr nem szerette szakmáját: ő tetőtől talpig seftember volt. Kerékpáron bekódorogta az egész Felvidéket. Mesélte, hogy Rimaszombatból egy hattyút akart nekem hozni. A kerékpár hátsó ülésére kötözték. Ám Losoncon egy rendőr igazoltatta, és visszavitette vele a tóba. Szeretetére, bumfordiságára máig sem találok szebb példát ennél.
Belőlem egyáltalán nem akart suszterlegényt faragni. Azt mondta: ,,inkább száradjon le a két kezem." Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sem szerettem a kaptafák világát. Imádtam viszont hallgatni a szebbnél szebb meséket, vadászkalandokat, csempésztörténeteket, és Ködmön Sándor bácsi tengerészélményeit. Arra, hogy az iskolában mit tanultam, jóformán nem is emlékszem, de ezeknek a történeteknek a hangulata máig elkísért. Egyik pillanatban jó, a másikban gonosz voltam. De mindig ember, és mindig emberi! Tízéves koromban apu, a mester úr vett nekem egy orosz típusú gombos harmonikát Egerben. Hálából egy hét alatt megtanultam rajta játszani. Nem is akárhogyan. Téli estéken én voltam a fonóban a ,,zenekar". Húztam a talpalávalót istentelenül, de gyönyörűen! Tavaszi, nyári és őszi estéken pedig kiültem a kút mellé, és álomba harmonikáltam a szomszédokat.
Falum fölött egy hatalmas hegy, a Nagy Parlag emelkedik. Sziluettje épp olyan, mint egy legelő ló nyak- és hátvonala. Ez volt a fel végi gyerekek Vidám Parkja. Nyáron három-négy napraforgószárat egymás mellé eszkábáltunk, és azon suhantunk lefelé a meredek lejtőn. Télen hordódongákból remekített silécekkel tettük ugyanezt. A parlag oldalában mogyoróbokor, kökényes és akácos volt. A közeli kertekből ide menekítettük a lopott dinnyéket, gyümölcsöket. De a parlag meg is kínált bennünket, ha zsendült a finom vadföldieper, mogyoró, kökény Lábánál csörgedezett a Tarna-patak. Itt lestük meg a meztelenül fürdőző cigány lányokat, menyecskéket. Ám legnagyobb szenvedélyünk mégiscsak a halászás volt. Elrekesztettük a patak vizét, és a sekélyesben kézzel matattunk hal után. Néha akkora békákat markoltunk meg, mint egy hatalmas kesztyű. Ilyenkor a sikeres fiú kiment a patakpartra, és teljes erejéből földobta a levegőbe a békát. Mi meg azon röhincséltünk, hogy a szegény békuci milyen kétségbeesetten rugdalózik odafönt. A gyönyörök netovábbja azonban az erdő volt. Falumtól három kilométerre sötétlett. Kis csapatba verődve mentünk mindig gombászni. Az egyik cimborámnak volt légpuskája is, ami aztán betetőzte minden vágyunkat. Unokatestvéremmel sokszor csak kettesben jártuk a rengeteget. Anyám a háti oldalába beleszúrt egy kést, két szelet zsíros kenyeret egymásra borított, és becsavarta egy gangába, azaz köténybe. Mindig estefelé érkeztünk haza, megrakodva vargányával, tinóruval, úri gombával, kék és zöld hátúakkal
Én annyira szerettem a cimboráimat, hogy esténként, amikor anyám hazaparancsolt, sírtam. Sírtam, hogy reggelig nem láthatom őket. De nem csak kenyérpusztítók voltunk ám mi! Keményen befogtak bennünket a kapálásba, ásásba, permetezésbe, babszedésbe, de még a szövésbe is. Rengeteg időt raboltak el ezek a játéktól. Én igazán a libaőrzést kedveltem, mert mellette nagyokat tudtunk játszani is. Tavaszi, nyári délelőttökön libáinkat a sportpályára hajtottuk legelni, ahol aztán igazi futballcsa'tákat vívtunk. Szinte remegve vártuk már az aratás, gabonabehordás és cséplés idejét. A cséplés egyike a legnehezebb fizikai munkáknak. Nekünk mégis a legönfeledtebb időtöltést jelentette. Hancúroztunk a kazlakon, birkóztunk, bukfenceztünk, bújócskáztunk, lestük, hogy mikor fogy el az asztag, azaz mikor jön el az egérhajsza ideje.
1955 nyara volt számomra a legszomorúbb idő. Befejeztem az általános iskolát. Tudtam, az aranykornak vége. Búcsúztam pajtásaimtól. Befelé zokogtam. A nyár két hónapjára elszegődtem az Útfenntartó Vállalathoz, hogy remekítsek valamit én is azon az úton, amelyen majd szeptemberben elmegyek. Nem tudtam elképzelni falumat nélkülem! Azt hittem, megáll majd az idő, ha fölszállok az egri buszra! Ám az időnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy megálljon.
1955 őszén Bükkszenterzsébetről négyen mentünk, fiúk, az egri Dobó István gimnáziumba. Az intézet udvarán, ahol az eligazítás zajlott, csak úgy röpködtek az idegen szavak: humán, reál — amiből én természetesen egy árva szót sem értettem. Oda sodródtam hát, ahová a barátaim álltak, a reál tagozatba. Holott a helyem a humánban lett volna. Nyögtem is ezt négy éven keresztül! Fizika, matematika, ábrázoló geometria a jó öreg iatinórák helyett! A declinatiók világában pedig inkább otthon éreztem volna magamat, mint a szinuszokéban. Általános iskolai jeles eredményem le is apadt közepesre az első félévben. Ám év végén már jó rendű voltam. A második évben is. — És akkor jött 1957, a számonkérés és a leszámolás éve.
(Én 1956 októberében, amikor a tanulókat hazaküldték, nem utaztam szüléimhez. Arra hivatkoztam, hogy rossz családi körülmények között élünk. Rajtam kívül a kollégiumban maradt még Keresztes Nagy Csaba és Marton Levente diák. Mindketten budapestiek voltak. Marton Levente aztán a Széna téri harcok hírére fölutazott Pestre. A kollégium igazgatója megtűrt bennünket, pedig tudta, hogy ötliteres korsóból isszuk a bort. Na és! Ő meg a szer híreit hallgatja! Egyik alkalommal a renoválás alatt álló Líceum épületét támasztottuk, amikor egyre népesebb tömeg gyülekezett a térre. A szovjet emlékműről már hegesztőpisztollyal vágták le a láncokat. Mi továbbra is ott ólálkodtunk. Egyszer csak odaint mindkettőnket valaki a láncokhoz. Csaba egyik, én meg a másik végét markoltam meg. És elindultunk. Utánunk a tömeg. Irány a Berva! Csabának is, nekem is nagyon tetszett a kitüntetés. Vágtuk jobbrabalra az ünnepélyes pofákat, hiszen a fotósok össztüzében álltunk. De csak a kollégiumig húztuk a láncokat, ott átadtuk két fiatalembernek. Éjféltájban vetődtünk haza, mikor is Kiss bácsi, a portás mondta a hírt, hogy belőttek hozzájuk. Szerencsére senki sem sérült meg. Ám az ijedelem nagy volt, képzelni lehet. Lassan már megjelentek a falfelírások is: éljen a kádár-kormány! Krétával degeszre tömött zsebű diákok, jártuk a várost, és ahol csak találkoztunk a felírással, mindenütt odabiggyesztettünk elé egy nagy F-et. — A kollégium ablakából néztük végig, amikor a hatalmas vörös csillagot a Líceum tetejéről leverték. Ezt az óriási tákolmányt minden este kivilágították, forgott körbe-körbe, kelet felé mindig megállt, várt egy fél percet, majd kezdte elölről útját. Az egriek már rá sem hederítettek, csak a turisták bámulgatták nagy előszeretettel. Végre megjelent helyette egy hosszú, karcsú póznán a nemzetiszínű lobogó! Ujjongtunk örömünkben. Ölelgettük egymást. ízig-vérig magyarnak éreztük magunkat.)
Aztán hazautaztam Bükkszenterzsébetre szüléimhez. 1957 januárjában hívtak vissza bennünket körlevéllel a gimnáziumba. Szinte mindenki visszajött. Néhányan az idősebbek közül elhagyták az országot, Nyugatra távoztak. Ketten-hárman mi is megpróbálkoztunk ezzel, de a kollégium kapujában fülön csípett bennünket az otthonvezető, és visszaparancsolt szobánkba. Hála az égnek!
Jött tehát 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. Hallgató Sándort, igazgatónkat elbocsátották, és Szolnoki Jánost nevezték ki, föntről, helyette. Habisch tanár urat, aki engem nem tanított, börtönbe csukták a forradalomban való részvétele miatt. Büszkék voltunk rá valamennyien, de hallgattunk róla.
Az egyik tavaszi napon hívattak az ügyeletessel az otthonvezetőhöz. Az emeletről lefelé menet faggattam a fiút, hogy vajon miért keresnek. Ő azt mondta, hogy nem tudja, de nagy baj lehet, mert itt van a gimnázium igazgatója is. Falfehéren léptem be hozzájuk. A szoba közepén egymással szemben álltak.
— Jó napot kívánok! — köszöntem.
— Jó napot! — fogadta köszönésemet Szolnoki János igazgató.
— Te vagy Utassy József? — kérdezte.
— Igen, én vagyok.
— Akkor állj ide közénk! Apád meghalt a háborúban?
— Meg.
— Nevelőapád?
— Kovách Ferenc.
— Cipész?
— Igen.
— Hallom, van szőlőtök is.
— Van. Négyszáz négyszögöl.
— Ha arra járnék, megkínálnál egy pohár borral?
— Meg én, még kettővel is! — engedtem föl egy kissé.
— Hát akkor mondd meg nekem, hogy ki ez a férfi itt, ezen a képen!
És elém tartott egy nagyított fényképet. Hosszan néztem, nézegettem, de nem ismertem föl benne senkit.
— Nem tudom — válaszoltam.
— Nem tudod?! — kérdezte újból, de már erősebb hangon.
— Nem.
— No, nézd csak meg még egyszer! Alaposabban.
— Orrom elé tartotta a fényképet, de még annyit sem láttam belőle, mint az előbb.
— Nem ismerem, igazgató elvtárs — hüppögtem.
És ekkor jobb kézzel egy hatalmas pofont kaptam tőle. Bizonytalanul álltam a lábamon már addig is, de a pofontól teljesen elveszítettem az egyensúlyomat, és hátraestem. Egyenesen az otthonvezető karjai közé, aki talpra állított, és szembefordított magával.
— Látod — mondta —, nem babra megy a játék. Ha szépen megmondod, hogy ki itt ez a férfi, nyugodtan elmehetsz. De ha nem, az igazgató elvtárs eltávolít a gimnáziumból! És a mi kedves kis Dzsónk mehet vissza a falujába az édesanyjához. Gondold jól meg: mi lesz akkor belőled?! Egy suszterlegény! Semmi több. Egyébként édesanyád jól van?
— Igen, hála az égnek! Csak nagyon fáj a lába. Isiásza van.
— Hát az nagyon fájdalmas betegség. Hogy viseli?
— Nehezen. Éjszakánként meleg sóval alszik, és üvölt a fájdalomtól.
— No látod! Ilyen körülmények közé akarsz te visszakerülni?
— Én nem akarok. Én Dobós-diák szeretnék maradni! — pityeredtem el.
— Hát akkor, Józsikánk, kis Dzsónk, nekem apró Joel prófétám, mondd meg nekünk, kit ábrázol itt ez a fénykép!
— De ha nem tudom, otthonvezető elvtárs! Isten bizony nem ismerem!
És ebben a pillanatban akkora pofont kaptam tőle, hogy most az igazgató kapott el fél kézzel, mert a másikban egy újabb fényképet szorongatott. Ő is megfordított, és szembeállított magával.
— Ide figyelj, te betyár, hát akkor azt mondd meg nékem, ki vigyorog itt ezen a képen!? Ki
húzza a ,,rabláncot"? Mi?!
— Én.
— És nem ismered föl ezt a tőled egy méterre álló férfit?!
— Rengetegen voltunk ott, igazgató elvtárs, rengetegen!
— És hogy kerültél te oda, mondd?!
— Sétáltunk a városban a barátommal, ott ólálkodtunk a Líceum körül, nézelődtünk, amikor egy férfi odaintett minket, hogy fogjuk meg a lánc két végét. És mi megmarkoltuk, és húztuk végig a Széchenyi utcán! Utánunk meg a tömeg.
Csönd lett. Hatalmas csönd. Hallani lehetett a két férfi szuszogását.
— No jó! Rendben van. Elmehetsz. Majd döntünk a sorsodról!
És döntöttek. Első fokon eltávolítottak a gimnáziumból. Ám a bükkszenterzsébeti tanács kiálltmellettem, levelükre az ítéletet két hónapi felfüggesztésre változtatták. Voltak, akik azt mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert ha a rendőrségen hallgattak volna ki, biztos, hogy nem úsztam volna meg két pofonnal. De nekem ez a két pofon is fölért egy Széna téri ütközettel!
A tanárokat Szolnoki János igazgató félemlítette meg, a tanárok pedig minket. Oroszból például Mjazovszkij Albert tanár úr kedvence voltam, táltosnak, frizurám miatt Mozartnak nevezett, mikor melyikhez volt kedve. Ám a fent említett beszélgetés után úgy elgyávult, hogy no! Akárhogyan is feleltem, kettesnél jobb osztályzatot nem kaptam tőle. Miatta kellettoroszból is érettségit tennem, pedig az nem volt kötelező! De hát mit tehettem, ha közepessel zárt le?! Így legalább megkaptam a négyesemet! Mindegy. Az idő pora befedi ezt is, mint mindent. De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtalansággal! Sajnos, nem utoljára.
Érettségi után fölvételiztem az elte Bölcsészettudományi Karának magyar—orosz szakára.
Amikor a bizottság elé álltam, kinevettek. Hangosan. Kíméletlenül. ,,Mit akar maga itt közepes eredménnyel, amikor a jeleseket is viszaszadobáljuk?!" Én azt mondtam: „Ne azt nézzék, hogy milyen az eredményem, hanem hogy mit tudok! Irodalomból jó, oroszból szintén jó a minősítésem. És én nem matematika—fizika szakra jelentkeztem! Sőt. Történész vagy kémikus sem szeretnék lenni!" Meghallgattak. Eredményes fölvételi vizsgát tettem. De helyhiány miatt nem vettek föl. A pétervásári OTP-fióknál kötöttem ki, mint ellenzáros adminisztrátor. Szerencsémre a belső ellenőr, akit én egyből Narácskává gyönyörítettem, igen kedvemre való leány volt. Ő ismertette meg velem az adminisztrációs munkát. Már amennyire tudta, mert engem nem nagyon érdekelt. De azért egymásba szerelmesedtünk! Nyolc hónap után lelepleztek bennünket az egri ellenőrök, és engem eltávolítottak a pályáról. Még az országos OTP-értesítő is megírta esetünket! Teljességgel úgy jártak el velünk, mintha sikkasztottunk volna. A megyei főnök azt mondta, hogy ne is próbáljak a pályán maradni, mert ő kirúgat mindenünnen, hiszen az országban nincs olyan fiók, ahol nők ne dolgoznának. Utólag hálás vagyok neki, mert lehet, hogy rövidesen fölfeszítettek volna a Tartozik-Követel keresztjére.
Pétervásárán voltam először albérlő. Egyedül laktam egy lakásban. A tulajdonosok rokoni szeretettel vettek körül. Télen még a tüzelőt is bekészítették. Én meg hálából elfelejtettem alágyújtani. Vödrömben a víz fenékig lefagyott. Ezt a falut, amely már várossá nőtte ki magát, nagyon, de nagyon megszerettem. Részt vettem kulturális életében, sportjában. Az 1960-as nyár örökre emlékezetes marad számomra!
Csépléshez toborozták az embereket. Hogyne lógassam a lábamat hiába, nevelőapám fölíratott engem is. Hevesi emberekkel kerültem egy csoportba. Részesek voltunk. A másik csoport Váraszó községből verbuválódott. Hála a magasságos égnek, mert én bizonyára nem bírtam volna ki ezt a nehéz fizikai munkát, ha nincs ott közöttük Pócs Marika, akit én első látásra megszerettem, de úgy, hogy majdnem a szívem szakadt meg érte!
Hajnalban keltünk, késő estig dolgoztunk. Akár az ördögök, úgy néztünk ki a portól. Vályogot köptünk. Amikor a részünket megkaptuk, én egyáltalán nem tudtam örülni neki. A másik bánatom pedig az volt, hogy Marikát nem sikerült rábeszélnem a továbbtanulásra. A cséplés befejezése után a Járási Művelődési Házhoz kerültem művészeti előadónak. Most már nemcsak részt vettem, hanem irányítottam is Pétervására és a járás kulturális életét. Huszonhárom falu tartozott hozzám. Színdarabokat adtunk elő, de volt egy irodalmi színpadunk is, amelynek műsorára máig büszke vagyok. Szerelem hatalma címmel adtuk elő a világirodalom leggyönyörűbb verseit. A legnagyobb tettünk azonban: az első Palóc-nap megszervezése és lebonyolítása volt. Harmincezer embert láttunk vendégül. Én reggeltől estig konferáltam, szavaltam, ügyeltem a rendre. Előkészítő munkánk meghozta gyümölcsét. Hagyományt teremtettünk.
Pétervására remek barátokkal örvendeztetett meg. A Járási Könyvtár vezetője Antal István volt, aki költői fejlődésem útját egyengette. Barátságunk ma is töretlen. Cigány szeretőimet bizonyára megáldotta az ég, hiszen bánatomban mindig hozzájuk fordultam vigasztalásért. Itt köszönök hát nekik megannyi csókot, ölelést, együttlétet! De meg ne feledkezzem ám Losonci Éváról, erről a salgótarjáni gimnazista lányról, aki az utolsó pillanatban helyettem írta meg a fellebbezést a minisztériumhoz, mert nekem már se akaratom, se kedvem nem volt hozzá! Ha ő nincs, akkora bumburnyák harckocsizó lesz belőlem Verpeléten, hogy csak no! Dobi százados már dörzsölte is a kezét. Mindenáron katonát akart faragni belőlem! Természetesen fölötteseim biztatására. Én meg már búcsúztam a legényélettől, hajnalonta részegen jártam haza a művelődési házba, ahol akkortájt egy kicsi szobában húzódtam meg. Egyik ilyen borgőzös virradatban, ahogy beléptem az ablakon: apró, kerek, politúros asztalomon megpillantottam egy táviratot: suergoesen jelentkezzeek a boelcseeszkaron! Már október volt, az egyetem javában üzemelt. Egy vödör vizet a fejemre öntöttem kijózanítólag. Összekapkodtam cuccomat egy bőröndbe, és hat órakor már a pesti buszon ültem. Annyira megörültem, hogy fölvettek, ha akkor ott lett volna Losonci Éva: ízzé-porrá csókolom őkelmét!
Tehát fölvettek az egyetemre közepes eredménnyel is, csak nem magyar—orosz, hanem magyar—népművelés szakra. Nekem Budapest: a „SZABADSÁG, SZERELEM" fővárosa volt. Mint a kiscsikó, úgy ugrándoztam, vagy ahogyan felénk mondják, cigárzottam örömömben! Megkaptam Budapesttől mindent, amire vágytam. Olyan költőbarátra leltem, mint Kiss Benedek. És a Kilencek társasága! Szeretőként ott ragyogott oldalamon egy drága cukrászlány, Magdi. Mohón szívtam magamba a kultúrát: színházak, mozik, kiállítások állandó látogatója voltam. No, nem mintha annyi pénzem lett volna! A népművelés szak tette mindezt lehetővé számomra. Sajnos, a kollégiumunk messze a város szélén, a János-hegy alatt volt. Napi két óránk csak utazással telt. Amit én aztán hamar meg is untam! Eredmény: Bajor János, Mák Mihály és Maróti Andor tanárok nem írtak alá az indexemet, mert sokat hiányoztam az óráikról. Persze ők nem tudták, hogy sokszor éjszakákat virrasztóttam a városban, hogy időben beérjek délelőtti óráikra! Mindegy A lényeg az, hogy eltanácsoltak az egyetemről, méghozzá a legrövidebb úton. Újra Pétervásárán találtam magam. Épp kirakodóvásár volt. Nézelődtem. Aztán egy hirtelen elhatározással fölugrottam az egyik munkásjáratra. Borsodnádasdra mentem, a hengerműbe! Aki járt már hengerműben, tudja, miről beszélek.
Aki meg nem járt, ha csak teheti, ne is járjon soha! A kemencék előtt nyolcvanfokos hőség volt. Innen kellett a vasat húznunk! A csarnokban hatvan fok volt és állandó huzat. Nadrágunkat félóránként locsolgattuk, mert olyan száraz és forró volt, mint a kályhacső.
Három műszakban dolgoztunk. Anyám nélkül képtelen lettem volna helytállni, hiszen a reggeli műszakban hajnali négykor kellett kelnem. Most is hallom szegényt, ahogy a szürkületben szólongat: ,,Ébredj, kisfiam, lassan már virrad odaki!" Egy nagy tanulsággal azért szolgált nekem a hengermű! Az első három napon nem volt más föladatom, csak hogy nézzem és sajátítsam el a különböző fogásokat. A második napon már megírtam az Itt című költeményemet! Utána hat hónapig dolgoztam még. Vagy ahogyan ők mondták: szenvedtem. És amikor búcsúztam a gyártól, elővettem a verset újra. Csodák csodája: se hozzátenni, sem elvenni belőle nem kellett egy sort sem! Én azóta sejtem, hogy nem lehet más a tehetség, mint egy hatalmas energiájú beleérzőképesség.
Az egyik téli estén nekikeseredtem, és megírtam a tanulmányi osztálynak bűnbánó levelemet. Megígértem, hogy többet nem fogok hiányozni az órákról. Elismertem „rosszaságomat". Meakulpáztam. Hála az égnek, Riskóné kezébe került a levél! Neki volt két hozzám hasonló „csirkefogó" fia. Ha valaki megértett engem, akkor ő aztán igen! 1964 februárjában visszaszeretett az egyetem magához. Hála, örök hála: Riskónénak!
Én azok közé a „bátor" emberek közé tartoztam az egyetemen, akik szinte minden fölkészülés nélkül mertek vizsgára menni. Vagy-vagy! Volt, amikor kirúgtak, de volt, amikor emelt fővel léptem ki az ajtón. Nagyra becsültem Czine Mihály és Antal László tanárok bátorságát. Czine illegálisan adta elő a kisebbségek irodalmát, Antal nyelvészeti óráin pedig térdünket csapkodtuk nevettünkben, amikor a „nyelvész" Sztálint cikizte. De volt egy nagy „fölfedezésem" is az egyik nyelvészeti szemináriumon! Az órát R. Hutás Magdolna tartotta. Megkérdezte a csoportot, ki tudná megmondani, hogy a szövegben ez a szó — ymletni —, mit jelent. ízlelgettem, kóstolgattam: yml, yml, ymletni. És eszembe jutott az „emlő" szavunk. Gyorsan kivágtam hát az igét: szoptatni! És ahelyett, hogy megdicsért volna, R. Hutás Magdolna azzal rágalmazott meg, hogy bizonyára egy másik szemináriumi csoportjából loptam a megoldást. Én dühbe gurultam, ő a tanszékre szaladt, én meg utána. Eredmény: áttettek egy másik csoportba. No, de ne hizlaljuk a legendát, mert még ránk szabadul!
Már 196l/62-ben eljutott hozzám a hír, hogy megalakult az írogató egyetemisták köre, akik Mozdulók címmel stencilezett folyóiratot is kiadnak. Siettem hozzájuk. A Kört Tolnai Gáborvezette, titkára Varga Lajos volt. Boldog voltam nagyon, mert életemben először itt publikáltam két vagy három verset. De örömöm kurta is volt egyben. ,,Föntről" leszóltak, helyesebben az orrára koppintottak Tolnai professzor úrnak, aki aztán cserben is hagyta a társaságot. Jött a Napok, majd a Tiszta Szívvel kálváriája. Ám ezt az mesélje el majd, aki közelebb állt a tűzhöz! Én csak szimpatizáns voltam.
1965 nyarán tízegynéhányan összefogtunk, és Rostockba indultunk fizikai munkára. Épp akkor kezdtek a Halkombinát építéséhez. Az volt a föladatunk, hogy két méter mély, húsz méter hosszú árkot ássunk. A csoport ügyeit és a tolmácsolást Németh István intézte. Szállásunk Warnemündében volt. Közvetlenül a tengerparton. Komppal és vonattal jártunk be a munkahelyre. Emlékszem, egyszer egy háromtagú ,,delegáció" közeledett felénk. Nagyon megijedtünk. Ezek észrevették biztosan, hogy lazsálunk is néha! Rákapcsoltunk valamennyien. A beszélgetés során kiderült, hogy szó sincs lazsálásról, ők inkább arra kérnek bennünket, hogy adjuk alább a tempót, mert ők ezt nem tudják követni. Föllélegeztünk. De volt derültség is bőven! Egyszer lekéstem a kompot. Négyöt másodperccel, de lekéstem. Szomorúan ballagtam hazafelé, csattogott nagy gumicsizmám az úton. Most mihez kezdjek, te szomorú jóisten, mihez kezdjek?! Otthon három matrac hevert a földön ágyként. Hanyatt dőltem rajtuk. Kezemet a fejem alá tettem, és töprengtem. Eszembe jutott apám, aki három évig dolgozott itt a közelben valamelyik birtokon. A harmadik évben már anyám is eljött vele. Ő mesélte, hogy a tengerparton a németek eldobálták a sörösüvegeket, amit ők összegyűjtöttek, és jó pénzen beváltottak. No, ez nagy gondolat! Ugrottam föl hirtelen, kaptam a sportszatyromat, és irány a nudistastrand! Szinte minden úgy volt, ahogyan anyám mesélte. Talán a felirat hiányzott annak idején: Freikör perkultur. Legalább hatszor-hétszer fordultam az üvegbeváltó boltok és a strand között. Negyven márkát kerestem. Estefelé, amikor a barátaim megjöttek a munkából, én már a Tante Paula erkélyén grogoztam. Negyven márkából futotta! A barátaim csak húszat kerestek egy nap. Na és az az alkonyat! Az a naplemente! Isteni percek voltak, isteniek. ,,Egy híjját esmértem / Örömimnek még": ám Monika Bayert hiába kerestem, nem leltem meg. Mert a fiúkkal közös útlevelünk volt, és a többség nem akart Lipcsébe jönni, csak Drezdába.
Hej, pedig Monika Bayer maga a tűz volt! Engemet tetőtől talpig megperzselt. Szegénykémnek minden pénzét föléltük Balatonföldváron. Pesten már a Lordok Házából lopkodtam neki a kenyeret. De gyilkolni is tudtam volna érte!1964 nyarán olyan szegényen távozott Budapestről, mint a templom egere. Úgy szerettem volna, úgy szerettem volna megmutatni neki Ezüsthíd című versemet, úgy, de úgy! Ha nem is értette, de legalább láthatta volna csekélyke értelmét annak a nyárnak! Őt láttam magam előtt a nudistastrandon is, ahogyan versem végére kéredzkedett: Egy karcsú lány áll a parton. /A szél zászlós hajába kap. /Karján kosár Hold aranylik. /Combja között megy le a Nap. Drága, drága Mónika Bayer! Sokáig élj, nagyon sokáig!
Ott hagytam abba, hogy a rostocki munkát fölcseréltem a sörösüvegek gyűjtésével és beváltásával. A barátaimhoz képest már úriasan éltem: későn keltem, és grogoztam kedvemre Warnemündében. Ki-kijártam a mólóra, gyönyörködtem a vitorlásokban, halászhajókban, a sirályok szemtelenkedéseiben, csetepatéikban. Aztán eljött a hazautazás ideje. Mindenki megvásárolta „nagy álmát". Nekem egy gitárra fájt a fogam. Meg is vettem. És Berlintől végig álltunk a vonaton, egész a Nyugati pályaudvarig! Amikor leszálltunk, kis híján összeestem. Órákat kellett várakoznom, hogy el tudjak indulni, úgy elzsibbadt a lábam. A gitár volt egyetlen fogódzóm végig az úton. Magam elé vettem, simogattam, és ha kellett, rátámaszkodtam. Milyen gyönyörű elképzeléseim voltak vele! Együtt megyünk majd író-olvasó találkozókra! Én népdalokat énekelek, a közönség meg velem dúdol majd. Hát igen, ez volt az álmodozások kora. Azóta vettem furulyát, harmonikát, de álmomban sem jutna eszembe, hogy magammal vigyem őket szerzői estekre.
Amikor a Tiszta Szívvel című folyóiratot elkobozták, és a szerkesztőség tagjait kihallgatták, majd leváltották, az alkotókör vezetője Koczkás Sándor tanár úr volt, akit szintén menesztettek. Neve jó csengésű volt. Ő fedezte föl Baranyi Ferencet és Bella Istvánt is. A hallgatók tisztelték, szerették. Szemináriumain tolongtak. Leváltása mindenkit meglepett. Vártuk, mi fog most történni. És mi is történhetett volna más, mint hogy kineveznek egy másik tanárt az alkotókör élére! Ő volt: Török Endre tanár úr. Óráin a hallgatók szóról szóra jegyezték, amit mondott, olyannyira pontosan, szabatosan fogalmazott. Vágtattam a boldogságtól az egyetem lépcsőin lefelé, amikor az egyik kanyarban összefutottam vele:
— Hova rohan? Majd kiugrik a bőréből, olyan boldog! Mi történt?
— Hát hogyne volnék boldog, tanár úr, amikor az Alföld folyóiratnál Kiss Tamás költő elfogadott közlésre két versemet!
— És miket?!
— Hát a Vihar előtt a véteni és a Termékeny éjt.
—Azonnal menjen a postára, de azonnal, és táviratozzon vagy írjon nekik, hogy töröljék ezt a két verset, mert a Kortárs nyomdájában már szedik mind a kettőt! Ugyanis az alkotókör anyagából én is ezt a kettőt választottam közlésre.
Hej, a hétszentségit! Eddig senkinek sem kel468 lettem, most meg ketten is kapnak utánam! Hogyan magyarázzam meg a drága Kiss Tamásnak, hogy nem rajtam múlott?! Hogy ártatlan vagyok! Úgysem fogja elhinni. Azt hiszi majd, hogy a Kortárs mellett döntöttem, mert rangosabb folyóiratnak tartom az Alföldnél!
Aztán 1965 decemberében a fönt említett két vers meg is jelent a Kortársban. A nagy nyilvánosság előtt ez volt az én debütálásom. Ezennel hagyjuk is az irodalmat, mert sokkalta gyönyörűbb a hétköznapok világa!
Leszigorlatoztam, és készültem az utolsó évre, a gyakorlatokra. Óbudára kerültem, a népművelési osztályra. Soha még ilyen kedves emberek nem vettek körül! A nevüket már elfeledtem, de ezer ember közül is fölismerném őket! Még ma is.
Az utolsó félévben a Radnóti Miklós Gimnáziumban gyakoroltunk Kiss Benedekkel együtt. Vezető tanárnőnk Hanák Pétérné volt. Azóta tudom, hogy valamilyen módon csak kiválasztott ember lehetek én, hiszen Hanáknét maga az Isten rendelte mellénk! Ki nézte volna el nekem más, hogy a vizsgatanításomról is tíz percet késtem?! Senki.
Hát ha van csoda, akkor az a csoda nem lehet se több, se kevesebb annál, hogy én leállamvizsgáztam! Közepesen, de hála Istennek, hogy így is! Mivel állást nem kaptam, beléptem a körút egyik fülkéjébe, fölütöttem a telefonkönyvet, és máris tárcsáztam a Vasas Szakszervezetet. És nem hiába! Könyvtárost kerestek a Magyar Hajó- és Darugyárba. Másnap már föl is vettem a munkát. A könyvtár vezetője Egressy István volt, akivel igen jó barátságba kerültem. Csak hát: én a könyvtárban mindig úgy éreztem magamat, mintha rám rogyna az ég! Barátaim telefonálgattak, csábítgattak oda, ahol ők dolgoztak. Mondván:,,Véres pingpongcsatákat vívunk! Gyere!" Három hónapig kölcsönözgettem a könyvtárban, aztán továbbálltam. Mentem a barátaimhoz. Bár ne mentem volna! Bár kerültem volna el a Várna utca 23/A-t egy életre! Hiszen ide igazából nem pedagógusok, hanem kiszolgált katonák, kirúgott őrnagyok és buzeránsok kellettek! Az otthonvezető Rákosi testőre volt, pisztolya kísérte munkába, haza is. Az egyik portás, amikor csak tehette, szintén a pisztolyával piszmogott. A folyosón állandó kiállítás volt a Kalasnyikov-gépfegyver típusairól és szerkezetéről. Színes nyomásban! Természetesen az volt a jó nevelő, aki egy héten háromszor is fölsúroltatta, fölsikáltatta a padlót. Csoda-e, ha menekült innen, aki tudott? Egyedül maradtam. Öt évet húztam le itt, magam sem tudom, hogyan! Az utolsó évben már délelőtt tanítottam, délután nevelő voltam, este tíztől reggel hatig éjszakai ügyeletes. De az otthonvezető csak úgy engedte meg a beköltözésemet egy cementlapos szobácskába, ha elvállalom az éjszakai ügyeletet is. Mivel az albérletemet fölmondták, kénytelen voltam. Az éjszakai élet sokszor bajosabb volt, mint a nappali. Munkásszállókkal voltunk körülvéve. És galerikkel! Szinte mindennapos volt a verekedés. Még gyilkosság is előfordult! 1972. augusztus 15-én váltunk el egymástól: kölcsönös megegyezéssel. Én akkor el is határoztam, hogy ezután minden órámat, percemet csakis a költészetnek szentelem. És erre még aznap meg is esküdtem! Remélem, az eskü halálomig kitart.
1969. november 14-én megnősültem. Azt a lányt vettem el feleségül — terhesen bár, de mindegy! —, aki nekem az árnyékom volt, akitől nem tudtam megszabadulni. Hála a hatalmas égnek! És jött a gyerek.
És jöttek a gondok. Se ház, se lakás, se albérlet! Kiss Benedekék szárítószobájában lelt rám Juhász Ferenc. Örök hála neki azért, hogy megpróbált azonnal segíteni. Nem rajta múlt, hogy az akcióból nem lett semmi. De én képtelen voltam egy hét alatt előrukkolni kétszázezer forinttal!
A rákövetkező évben Szigligeten nyaraltunk két hétig. Akkor ismerkedtem meg Örkény Istvánnal. Elmeséltem neki életünket: kisfiam Rédicsen, feleségem Bükkszenterzsébeten, én meg egy budapesti kollégium megtűrt lakója vagyok. Ő azt mondta: ilyen nincs! Én azt mondtam: ilyen van! Erre ő: hát majd teszünk róla, hogy ne legyen! És valóban: be is ment a minisztériumba, és az asztalra csapott! Sajnálom, hogy soha nem tudtam megköszönni Örkény Istvánnak mindazt, amit értünk tett. Harmincháromezer forintot kellett előlegként befizetnünk egy két és fél szobás lakótelepi lakásra. Ez már emberi összeg volt számunkra is!
Ám alighogy beköltöztünk, jött a betegség, a tíz évig tartó iszonyatos idegbetegség, amit még ellenségeimnek sem kívánnék soha. Bolgár nyelvet akartam tanulni, de csak Szófia utcáin szédelegtem félőrülten. Megjártam a varsói bolondokházát is. Itt köszönöm meg Bíró Zoltánnak, hogy nem az angyalföldi tébolydába irányítottak vissza, hanem dr. Juhász Pál nyitott kórházába, a Balassa utca 6-ba! Ég és föld volt a különbség! Itt lettem dr. Bittér István betege is. Ő ajánlotta, hogy próbáljuk ki a lithiumos kezelést. Megpróbáltam, és sikerült. Azóta is két lithiumot és egy kétszázas mellerilt szedek naponta. Lelki fájdalmaim teljesen megszűntek. Az utolsó évadban már dr. Karczag István betege voltam. Máig is hozzá tartozom, ő írja föl a gyógyszereket számomra. Földiek és barátok vagyunk.
És évek jöttek, és évek mentek, már azt hittem, a boldogság révébe érünk, amikor fiunk hirtelen megbetegedett. Amputálni kellett a jobb lábát. Azt hittük, így legalább megmenthetjük az életét.
Szegénykém, ő is ebben bízott. De 1989. január 22-én, húszévesen, elrabolta tőlünk a szarkóma. Halála óta csak a munkába menekülök, ez ad még, úgy-ahogy, szerény vigasztalást. Otthoni magányomban beszélgetek vele. És ez jó. Neki már nem, de nekem annál inkább! Már gyermekkoromban is nagy alvó voltam, de most, gyógyszereim hatására, meg kell aludnom a napi tizenkét órát. Ha ez valamiért nem sikerül, egész nap használhatatlan vagyok. Szellemileg, testileg egyaránt.
Baráti köröm nem széles, de engem körülölel. Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet!
Mert látni vélem fejük körül a piros derengést.
In: Curriculum Vitae, 30 kortárs magyar író önéletrajza, Kortárs Kiadó, Bp., szerk. Tárnok Zoltán, 1995, 448-472.
Munkásság
Vasy Géza: Utassy József költő
Utassy József versei komoly irodalmi folyóiratban először 1965 decemberében, tehát huszonötödik életévében jelentek meg. Nemzedéktársaihoz hasonlóan ő is csak késleltetve kezdhette el pályafutását. Magyarázatul szolgálhat erre az is, hogy a hatvanas éveket irodalmunk egyik virágkorszakának nevezhetjük. Fokozatosan enyhült a bolsevik diktatúra, az idősebb nemzedékek számos tagja is újrakezdőnek számított, a fórumokhoz képest hirtelen sokan lettek az alkotók. Megfontolandó az is, hogy az 1953 utáni évtizedben szemléleti-poétikai forradalmak zajlottak le, leglátványosabban a költészetben. Ma már klasszikussá vált életművek bontakoztak ki vagy újultak meg, s ezek mellett különösen nehéz volt az önálló hangot megtalálni, észrevehetően kezdeni a pályát. Utassy József jó érzékkel választotta ki a saját tehetségéhez leginkább illő utat. Gyerekkorától fogva ismerte, magáévá tette a népköltészet szövegeit és dallamait. A kortársak közül részben ahhoz a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészethez kötődött, amelyet a népköltészetből kiindulva Juhász Ferenc és Nagy László valósított meg, részben pedig ahhoz az Illyés Gyulához, aki a tárgyiasságra törekvő újnépiesség vezéregyéniségeként kezdte a pályát, majd az 1950-es évektől egyre polifonabb gondolatiságot és poétikát dolgozott ki. Lényeges az is, hogy ezek az életművek erőteljesen kapcsolódtak a magyar irodalom sok évszázados hagyományához: a nemzeti sorskérdéseket számon tartó felelősségtudathoz. Hiányos lenne azonban a kép, ha Utassy kapcsán nem esne szó a kor két másik nagyhatású és újító szellemű alkotójáról: Weöres Sándorról és Pilinszky Jánosról. Korántsem véletlen, hogy előttük is versekkel tisztelgett az ifjabb pályatárs, akinek tájékozódása korántsem volt egyoldalú.
Látomásosság és tárgyiasság összebékítése már a kezdet kezdetén megmutatkozik, s egyre tudatosabbá és teljesebbé válik. Az életmű teljességében már a korai versek is a később kibontakozó, öntörvényű költői világ lényeges elemeit villantották fel. Nemzedéktársai közül kevesekről mondható el, hogy ennyire szervesen egységes a pályaívük. A kritikusok egy része elerőtlenedésnek tekintette, hogy a költő újabb és újabb könyveiben rendszeresen szerepeltette régebbi verseit is. Pedig ennek más a jelentése. Egyszer sem lehet tetten érni azon a költőt, hogy funkciótlanul helyezte el egy újabb ciklusban a korábbi művet. S egy-egy fontosabb vers több ciklusban is megtalálhatta a helyét. Az életmű az önszemléletben is egységesnek bizonyult. Ezt tanúsítja, hogy gyűjteményes köteteit gondosan szerkesztette meg, s még az utolsó életévekben is következetesen foglalkozott az időrendtől függetlenedő ciklusokba szervezéssel. Olyan típusú költészet ez, amelyben minden változás ellenére is az egység a döntő. Utassy József egyetlen könyvet írt egész életében, miként Baudelaire, csak ő nem annyira a romlás virágait, mint inkább a virágok romlását énekelte meg.
A hatvanas-hetvenes években sokan törekedtek arra, hogy a látomásos és a tárgyias lírai szemlélet lehetséges szintézisét keressék. Szinte korsajátosság ez, a Nagy Lászlóék sikere utáni líra egyik jellegzetes törekvése, amelynek megvalósítása költői műhelyenként változó. Utassy szemlélete alapvetően racionális. Nem rejtélyesnek, megismerhetetlennek tartotta a világot, hanem beláthatónak és megérthetőnek, ahol a jelenség és a lényeg, a kép és a jelentés közti út bejárható. Költői látomásait, még ha van is erős mítoszi sugárzásuk – mint például a Magyarország! vagy a Tengerlátó esetében –, nem a mítoszi jelleg határozza meg, hanem egy racionális szimbolikusság. A hatvanas években vált tudatossá, Csoóri Sándor esszéjének köszönhetően, hogy a népköltészetben a szürreális jelleg is ősi sajátosság. Nyilván azért, mert jelen van az ember képzeletében, álmaiban is. Utassy József költészetében azonban nem a szürreális, hanem a reális-racionális szint a meghatározó. Ami leginkább szürreálisnak bizonyult számára, az nem más, mint a 20. század drámaisággal telített világa, s ezt nemcsak az emberiség és a magyarság, hanem a költő családi és egyéni életútja is sűrítetten mutatta fel. Ezt tartotta fontosnak néven nevezni és világgá kiáltani.
Költészetével foglalkozva három tematikusan is megjelenő tragédia említendő az életsorsban. A gyerek mindössze másfél éves, amikor az édesapja utolsó útjára indult: a frontra. Ez növesztette fel az árvaság, s ahhoz kapcsoltan a háború, a halál motívumát. A második az 1974-ben rátörő, rendkívül súlyos idegbetegség, amely hosszú éveken át gátolta alkotómunkáját, s amelytől teljesen soha nem tudott megszabadulni. A harmadik pedig fiának húszévesen bekövetkezett halála. A háború nem volt közvetlen élménye, megtapasztalhatta viszont a Rákosi-korszak, 1956, a megtorlások, a hatvanas évek világát, folyamatosan szembesülhetett a magyar és a világtörténelem menetével, az ideál és a valóság döbbenetes különbözőségével. Ez hívta életre 1968. március 15-én első nagy hatású, szinte népdallá vált versét. A Zúg Március, ez a Petőfi Sándort életre varázsolni akaró mű segítséget kér, igazságtételre szólít fel:
Szedd össze a csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!
E költészetben a szabadságszimbólum meghatározó szerepét elsősorban nem a Petőfi-jelkép követése hívta elő, hanem a megtapasztalt szabadsághiány. Különösen szembeötlő lehetett ez azokban az ötvenes években, amely folyamatosan azt tanította, hirdette, hogy a magyar nép ezer év után végre szabadságban él, s azokban a hatvanasokban, amely radikálisan korlátozta március 15. megünneplését. Nem csupán a természetellenes árvaság, hanem ez a kiélezett társadalmi ellentét is kifosztottá teszi az embert. Utassy József gyerekként és fiatalemberként egyaránt megélhette a közösség és az egyén szintjén a szabadságeszme megcsúfolását, s külön-külön állampolgárként és költőként is. Hiszen lehetett verseket publikálni, de nem akármit és akárhol, lehetett kötethez jutni, de nem megalkuvás nélkül, s bizony még a kritikai visszhangot is irányította a hivatalos irodalompolitika. A társadalom betegsége is szerepet játszott abban, hogy az alkotó is beteggé vált, s nem csupán művészként, hanem emberként is poklot kellett járnia. A közvetlen tapasztalat a magyar társadalom betegségét diagnosztizálta, a történelem tanulmányozása ennek általánosságát tanúsította. Innen jutott el a költő odáig, hogy végül az emberiség egészét tekintette betegnek.
A Tank látomásának középpontjában még a költő és a hatalom ellentéte áll, egyúttal az „udvari énekesé" és a független költőé, s az utóbbit kívánja a hatalom, a „tank" megsemmisíteni, a Holdra száműzve őt. Amióta költő van, létezik ez az ellentét, a vers az ókort idézi meg, eszményként Sapphót, aki:
de tündökölte, ami nagyon fájt,
amibe belepusztul egy ország;
s ha volt jutalma – nincs is nagyobb tán:
dalait szerelmesek ragyogták.
A tank motívuma megjelenik később az Iszonyú lesz látomásában is, amely a Föld halálát idézi meg, keserű végrendeletként:
Ó, nemcsak én,
jaj, nemcsak én,
elmúlik egyszer minden,
megfeketedik majd a fény,
haldoklik tó és tenger,
homokba fulladnak folyók,
partjukon gyászfák zörögnek:
íme a világ, világod!
Öröknek hitted, öröknek.
Az egyetemi évek alatt, a költővé válás esztendeiben formálódtak meg Utassy József esztétikai, líraelméleti elképzelései, amelyeket később néhány axiomatikus közlésben foglalt össze. Úgy tartotta, hogy az irodalomnál „sokkal gyönyörűbb a hétköznapok világa", s azt is gondolta, hogy „nem lehet más a tehetség, mint egy hatalmas energiájú beleérzőképesség" (A kikelet fia). A mű létrehozásához pedig a koncentrálóképesség maximuma szükségeltetik (Életünk, 1979. 8.) A líra tehát energiaátvitel, egyúttal képek rendszere, vagyis a rendezettség, a rendszerszerűség is lényeges. Ezért tartotta szükségesnek, hogy versszövegeit végérvényessé fogalmazza, hiszen – nyilván József Attilára gondolva – tudta, hogy a vers minden pontja archimédeszi. Ezt így fogalmazta meg: „nem szoktam fölösleges dolgokat leírni. Nagyon meggondolom, hogy azt a sziszifuszi sziklapontot mikor teszem a vers végére. És ha már kitettem azt a pontot, akkor az a vers már tőlem független." (Uo.) Az önéletrajzi vallomás szerint: „Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet! Mert látni vélem fejük körül a piros derengést." (Árgus, 1990. 2.) Tegyük hozzá: Utassy József költészetének van duendéje. (A duende fogalmát García Lorca révén ismerjük. A spanyolok szemléletében a költészet mágikus erejének ez a titokzatos erő, fekete hang, halálközelség az éltetője.)
Az első kötet, az 1969-ben megjelent Tüzem, lobogóm! egészében hangsúlyos a tűz, a fény, a láng, a lobogás motívumköre. A március jelkép nemcsak a forradalmakat sugallja, hanem az ifjúkor forradalmas állapotát is. Az ifjúság, a tavasz, a szél, a szerelem állandó motívum, s akár azt is mondhatjuk, hogy a verseknek ez a vonulata: variációk sora egyik legszebb népdalunkra – Tavaszi szél vizet áraszt. Tehát az elementáris életöröm verseit is olvashatjuk, sőt ez a szemlélet mutatkozik nyomatékosabbnak. A fiatal költő egyszerre éli bele magát a felnőtté válásnak, a világ birtokbavételének szépségébe, a társadalmi lét korlátozottságába és a közösségéért felelősséget érző költő szerepébe. Nem a szereppel van gondja, hanem a világgal, azt tekinti megjavítandónak.
A rokonszenves és sikeres pályakezdést meredek felívelés, ragyogó beérkezés követte. Bár a Csillagok árvája 1977-ben többéves halogatás után jelenhetett csak meg, nemcsak az egyéni pályán meghatározó esemény. Néhány évvel később Görömbei András így összegezte máig érvényesen a hatást: „az utóbbi évtized egyik legnagyobb költői eredménye volt irodalmunkban a Csillagok árvája. A nagy költészethez nélkülözhetetlen lenyűgöző erkölcsi tartás társult benne igazi költői erővel, az egyes képek és versstruktúrák óriási feszültséget tartottak verseiben művészi fegyelemben. Adyra emlékeztető indulatát, kozmikus távlatú látomásosságát plasztikus, mégis robbanó erejű létvíziókba fogva újította a magyar líra sokak által folytathatatlannak vélt közösségi érdekű vonulatát". (Görömbei András: „Ki viszi át…?" 241.)
Ezekben a versekben a korai versek tavaszias hangoltságú világát nem a termő nyár váltotta fel, hanem az ősz, amely elsősorban nem a betakarítást hozta magával, hanem az elmúlást. Az Őszvilág egyúttal a jelen „Júdás ideje", s ez a fogalom lett később az első gyűjteményes kötetnek a címe. Az elmúlásnál is hangsúlyosabb a Hitfogyatkozás:
Győzelem? Harminc ezüsttel győztek!
Énekelem hát: júdás idő ez,
s úgy meredek a kereszt fiára,
kiroppan bogyószemem világa.
Ezzel állítja szembe az alkut nem vállaló erkölcsi helytállás parancsát, az éneklés kötelezettségét. Eszménye a prométeuszi ember a Csillagra zárt egek alatt:
Itt, e csillagra zárt egek alatt,
hol csak a cellám lenne tágabb,
kímélj a kaukázusi kíntól:
Huszadik Század!
Az énekmondó egyre drámaibb feszültségű helyzetekkel szembesült. Már nem azt mondta a költő, hogy övé a világ, hanem azt, hogy a világé vagyok, a tietek, sorsom elől nem menekülhetek, fölfeszülök az írás keresztjére. Megváltva és megváltódva olyan versek sora születik, amelyek a létezés legalapvetőbb kérdéseire adnak drámát kibontó és feloldó választ. A költő szemlélete összetett, s nemcsak a dolgok színét és fonákját, például a születőben az elmúlót látja meg, hanem a rétegzettséget is. Ez mutatkozik meg az emberről alkotott képében is. Felfogása szerint az emberlét alapvetően hármas rétegzettségű: a személyiséglét, a magyarságlét és az emberiséglét hálórendszerében működő. Sarkítottan fogalmazva a Tengerlátó elsősorban a személyiséglét, a Magyarország! a magyarságlét, a Pohárköszöntő az emberiséglét költeménye, de mindegyik versben ott bujkál mindegyik réteg. Olykor egymásrautaltságuk is lényegiként mutatkozik meg, mint például a Pohárköszöntőben:
Egy árva mondatot ragyogj csak:
EMBERNEK MAGYART,
MAGYARNAK EMBERIT!
Az őszvilág képzetköre korán feltárta a személyiséglét növekvő gondjait, ám a Tengerlátó költőjének következő útja a „pokolba" vezetett. A hetvenes évek második felében már Pokolból jövet írta verseit, a létezés mélységeibe vetett ember méltatlan állapotának tapasztalatával. Önnön állapotának kritikus, önironikus megjelenítése korán megjelent a költő verseiben, s ezt egyéni szóleleményekkel is kifejezte: „szeptemberedek", „varjúhodok". Ekkortájt felerősödött ez a kegyetlen őszinteség: „Jövök a pokolból, / kór tüze ragyogtat, / megettem egy mázsa gyógyszert, / mégsem enyhül kínom." Szenvedéseinek kezdetét, a legszörnyűbb első napot, majd a kórházba kerülést sok évvel később a Kálvária-ének (1995) beszélte el. Ez a huszonhét részes mű, amelyet lírai elbeszélő költeménynek nevezhetnénk, megdöbbentően részletes, tárgyias pontossággal beszéli el nemcsak a tébolygó ember cselekvéseit, hanem gondolatait is. Hiteles rajza a személyiség átmeneti széthullásának, téveszméinek, ugyanakkor a kór okozóit is pontosan rögzíti, egy éjjeliőrnek mondva el, hogy az apja meghalt a háborúban, tehát árva, hogy költő, de Aczél György, aki nem más, mint „a szocialista realizmus", nem engedi kiadni a verseit. A kihívott mentősökkel közli: „Nem! / Nem vagyok beteg! / Nem én vagyok beteg itt, / hanem a világ! / én csak az egyik / áldozata vagyok, / csak az egyik!" Különös és feledhetetlen alkotás a Kálvária-ének, s bármily furcsa ezt egy megbetegedés leírása kapcsán említeni, műfajával, szemléletével, hangvételével a költői megújulásnak is példája. Cáfolva azt a kritikai vélekedést, amely önismétlőnek és elszürkültnek nevezte ezt a lírát.
Cáfolatot azonban már korábban is tapasztalhattunk. Az irónia és az önirónia mellett felerősödött a játékosság. Ez részben magával az iróniával és a groteszkkel járt együtt. 1988-ban vált kötetté a Hungária Kávéház ciklus. Ezekben a tömör, epigrammaszerű darabokban a nyelvi játéknak, a humornak, a szatírának, az ötletnek jut nagy szerep. Ezek a pokolból kivezető útnak, majd az onnan kijutott ember világszemléletének jelzőkövei. Korabeli életünk színtere a „kávéház", s bár a középpontban az irodalmi élet áll, megtörténik itt is minden, ami az országban.
A játékosság másik vonulatában a gyerekkori emlékek, a szülőfalu képe elevenedik meg. Szomorkás derű, olykor irónia, olykor tiszta életöröm hatja át a felidézett emlékeket, s szembesül egymással a régmúlt és a jelenkor. Ehhez a vonulathoz kell sorolni egy másik témakört: a szerelmes versekét. Az első nagy korszak szerelmes verseinek a gyűjteménye az Áve, Éva! volt (1981). Erőteljesek, visszafogottnak nevezhető szexualitással átitatottak az ide sorolt alkotások, a személyiség ifjúság- és halhatatlanság-képzetének is kifejezői. Ezekhez képest nagy változás az idős-kor szerelmi lírája, amelyet nevezhetnénk feleség-költészetnek is. Ebben már az életre szólóan megtapasztalt szeretet-közösség gondolata a meghatározó. Gyermekük halálának tragédiája tette véglegessé az egymásrautaltság felismerését. A közös életút talán legpontosabb számvetése a Ketten:
Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
És most kifosztva, megrabolva:
ketten nyögjük a terhét,
s visszük, visszük a Golgotára
a keresztek keresztjét.
Egy harmadik vonulat, motívumkör a természethez vezet vissza, s nemcsak a gyerekkor felidézése kapcsán, hanem költői játékként is, például az Utassy által is örömmel használt haiku forma alkalmazásával. Végül egy negyedik, s korántsem elhanyagolható vonulat a gyermekverseké, amelyeknél „kötelező" a derű, a játékosság. Tovább is tágíthatjuk a kört, hiszen az említettek mellett más motívumok kapcsán is rendre meg-megjelenik a minden tragédián, az elkerülhetetlen halál tudatán is átsugárzó derű.
Hamar közvélekedéssé vált, hogy Utassy József is a szerelem és a szabadság költője. Az első kötetben ez a két értékfogalmi motívum még a látvány és az élmény közvetlenebb hatását mutatta, míg a továbbiakban már az a költő szólalt meg, aki a láthatatlant is érzékeltette, olyan természeti archetípusokkal, mint a tenger és a csillag. E motívumokra a jelentések változatossága, a polifónia a jellemző, s nem csupán a láthatót, hanem a láthatatlant is képesek megragadni. A természeti és a metafizikai szint gyakran rétegződik egymásra. A „csillagok árvája" azt a biztatást kapja, hogy „Intsen partjához, s mosson a tenger / tisztító nagy tüzek hajnalán!" Az árva ember kezében csipkebokorág van, a Tengerlátóban pedig „Csipkebokortól gyúlt ki az alkony, / tombolt a tűz / a túlsó parton." A csipkebokorban Isten nem mutatkozik meg, de sejthetővé válik a Tengert látó Ember számára, akit „felöltöztetett az Isten, / felöltöztetett a Napba."
A pokoljárástól kezdve ez a kidolgozott motívumháló egy időre háttérbe szorult, s csak a nyolcvanas években észlelhető egyértelműen a megváltozott visszatérés: a csillag és a tenger feladat- és szerepkörét az Isten-motívum veszi át a Keserves című kötettől. Utassy József még fiatalon „első és utolsó metaforánk"-nak nevezte Istent, egy későbbi versében költeménynek. A hit, a hitetlenség, a hitkeresés, a tagadás, a káromlás változatainak polifóniája jellemzi istenképét. Keresztre feszülve, pokolból jövet, kálváriát járva, de profundis helyzetből kiáltva vagy éppen reménykedve születtek meg a változatok. Egyik kései összegzése így kér Méltó halált:
A hitek hite volt enyém.
Remegtem az igazságért.
Fölnevelt magához a fény,
így lettem az elmúlásé.
A hitek hite volt enyém!
Hitetlenségem: Tamásé.
Utassy József poeta natus volt, s rövid idő alatt tudatos költővé vált. Gondosan és fegyelmezetten használta tehetségét: egész életét a költészetnek szentelte, költészetét pedig a magyarságnak adta. Legyűrte a betegségeket, a politikai közeg ellenállását, elviselte és túlélte a posztmodern szemlélet lekicsinylését, ideológiai és poétikai elutasítását. Munkássága ma már a továbbélő hagyomány részét képezi, függetlenül a mindenkor szűkös nemzeti alaptantervektől. Ha elkészül majd nyolc évszázad legszebb magyar verseinek tárgyilagos antológiája, kihagyhatatlan lesz onnan, az ezüst rablánc halhatatlanul odakötözte őt a magyar Parnasszus csúcsaihoz.
[2012]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
Verseskötet
Tüzem, lobogóm! Versek (1962-67). Felelős szerk.: Vilmon Gyula. Sorozatterv: Bezúr Györgyi. Fotó: Sándor Zsuzsa. Bp. 1969. Magvető. Új Termés (91 l.) 1300 pld.
Csillagok árvája. (Versek.) Felelős szerk.: Horváth Zsigmond. Borító- és kötésterv: Szeift Béla. Fotó: Csigó László. Bp. 1977. Szépirodalmi Könyvkiadó, (68 l.)
Pokolból jövet. (Versek.) Felelős szerk.: Domokos Mátyás. Borító- és kötésterv: Nagy András. Fénykép: Csigó László. Bp. 1981. Szépirodalmi Könyvkiadó, (104 l.)
Áve, Éva! Utassy József versei. Felelős szerk.: Vilmon Gyula. Kötetterv: Romhányi Katalin. Bp. 1981. Magvető Könyvkiadó, (92 l.)
Júdás idő. Összegyűjtött versek. Felelős szerk.: Domokos Mátyás. Borító- és kötésterv: Szeift Béla. Fénykép: Vahl Ottó. Bp. 1984. Szépirodalmi Könyvkiadó, (251 l.)
Ragadozó föld. (Versek.) Felelős szerk.: Domokos Mátyás. Borító- és kötésterv: Kass János. Fénykép: Csigó László. Bp. 1987. Szépirodalmi Könyvkiadó, (127 l.)
Irdatlan ég alatt. Összegyűjtött versek 1962-1986. Felelős szerk.: Domokos Mátyás. Borító-és kötésterv: Egyed László. Fénykép: Balla Demeter. Bp. 1988. Szépirodalmi Könyvkiadó, (211 l.)
Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! (Versek.) Felelős szerk.: Alföldy Jenő. Védőborító: Horváth Péter. Bp. 1988. Magvető Könyvkiadó, (128 l.)
Keserves. Versek, 1986-1989. Felelős szerk.: Domokos Mátyás. Művészeti szerk.: Kiss Marianne. Védőborító és kötésterv: Egyed László. Bp. 1991. Szépirodalmi Könyvkiadó, (152 l.)
Hol ifjúságom tűnt el. (Versek.) Felelős szerk.: Ács Margit. Fedélterv és fénykép: Kecskeméti Kálmán. Bp. 1992. Magvető Könyvkiadó, (175 l.)
Fény a bilincsen. Utassy József versei. Felelős szerk.: Körmendy Zsuzsanna. Kötetterv: Romhányi Katalin. Bp. 1994. Magvető Könyvkiadó, (128 l.)
Kálvária-ének. (Költemény.) Felelős szerk.: Agócs Sándor. Lakitelek, 1995. Antológia Kiadó, 90 l.
Földi szivárvány. (Versek.) Felelős szerk.: Szakolczay Lajos. Tipográfia és borítóterv: Baráth Ferenc. Bp. 1996. Kortárs Kiadó, 103 l.
Szép napkeltő holnap. Versek, 1995-1997. Felelős kiadó: Deák László. Borítóterv: Baráth Ferenc. Bp. 1999. Orpheusz Kiadó, 86 l.
Isten faggatása. 1992-1994. Felelős szerk.: Kiss Benedek. Bp. 2000. Littera Nova Kiadó, 76 l. Új versek l. Sorozatszerk.: Balázs Tibor.
Tüzek tüze. Összegyűjtött versek 1957-1997. Felelős szerk.: Balogh F. András. Tipográfia: Ligetfalvi Zsolt György. Címlapfotó: jelöletlen szerző. Bp. 2001. Littera Nova Kiadó, 358 l.
Sugdos a sátán (1998-2001). (Versek.) A sorozatot szerkesztik: Kiss Benedek, Szöllősi Zoltán, Utassy József. Százhalombatta, 2002. Százhalom Kiadó, (93 l.)
Utassy József válogatott versei. Vál., utószó: Nagy Gábor. Borító. Zách Eszter. Felelős szerk.: Szentmártoni János. Bp. 2006. Magyar Napló Kiadó, 166 l.
Farkasordító. Versek 2001-2006. Borítóterv: Kondor Béla festményével Reuter Katalin. Felelős szerk.: Mezey Katalin. Bp. 2006. Széphalom Könyvműhely. 94 l.
Ezüst rablánc. (Válogatott versek.) Borító: Szeift Béla képével. Felelős szerk.: Szondi György. Bp. 2010. Napkút Kiadó, (251 l.)
Gyerekversek
Mézgarázdák. Banga Ferenc rajzaival. Felelős szerk.: Simonits Mária. Képszerk.: Gáspár Imre. Bp. 1980. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, (72 l.) 15000 pld.
Hóemberség. Rab-Kováts Éva rajzaival. Felelős szerk.: Huzsváry Erzsébet. Tervezte és tipografizálta: Horváth Tibor. Bp. 1989. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, (48. l.)
Rezeda-álom. (Gyermekversek: gyermekeknek és felnőtteknek.) A burkoló és belillusztrációkat Oláh Tibor és Sulyok Géza készítették. Felelős szerk.: Cs. Nagy Ibolya. Debrecen, 1991. Csokonai Kiadóvállalat, 84 l.
Szamárcsillag. (Gyermekversek.) felelős szerk.: Cs. Nagy Ibolya. Debrecen, 1994. Csokonai Kiadó, (61 l.)
Havak hatalma. Urbán Tibor rajzaival. Felelős kiadó: Serfőző Simon. Miskolc, 1996. Felsőmagyarország Kiadó, (51 l.)
Ötvenöt ördög. Ill.: Bényi Árpád. Borítóterv: Hangyási Attila. Tipográfia: Dede Géza. Szerk.: Körmendi Lajos. Karcag, 1997. Barbaricum Könyvműhely, (66 l.)
Hóvirágbűvölő. Veres Dorottya rajzaival. Felelős szerk.: Kiss Benedek. Tipográfia: Ligetfalvi Zsolt György. Bp. 2000. Littera Nova Kiadó, (40 l.) Sophie könyvek 19.
Balambér és Habakuk. Kiss Virág illusztrációival. Tipográfia és borítóterv: Kiss Virág. Felelős szerk.: Koczka Orsolya. Százhalombatta, 2002. Százhalom, (48 l.)
Műfordítás
Vasárnapi földrengés. Öt bolgár költő versei. Nino Nikolov, Ivan Canev, Marin Georgiev, Borisz Hrisztov, Ivan Boriszlavov. Vál., szerk., ford.: Utassy József. Borító: Horváth Péter. Felelős kiadó: Deák László. Bp. 2000. Orpheusz Kiadó, (149 l.)
Kötet-válogatások
Haj, ne hátra, haj előre. 1848 emlékezete. Válogatta: Utassy József. Bp. Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó, 1978. (265 l.)
Vajda János válogatott versei. Válogatta: Utassy József. Felelős szerk.: Kormos István. Bp. Kozmosz Könyvek. 1974. (259. l.) A magyar irodalom gyöngyszemei.
Közlések
Antológiák
Elérhetetlen föld. Kilenc költő versei. (Győri László, Mezey Katalin, Molnár Imre, Kiss Benedek, Oláh János, Konc József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József.) Előszó: Nagy László. Fotó: Cservenka Ferenc. Szerk.: Angyal János. Felelős szerk.: Gáll István. Bp. 1969. Az Írószövetség KISZ-szervezetének kiadása, 183 l.
Elérhetetlen föld. Kilenc költő versei. Második (hasonmás) kiadás. Bp. 1986. Felelős kiadó: Vasy Géza. ELTE Közművelődési Titkársága, 183 l.
Elérhetetlen föld. Kilenc költő versei. Harmadik hasonmás kiadás. Felelős kiadó: Mezey Katalin. Bp. 2009. Széphalom Könyvműhely, 183 l.
Elérhetetlen föld II. Vál. és szerk.: Angyal János. Felelős szerk.: Vilmon Gyula. Portrék: Cservenka Ferenc. Borító: Bogdán István. Bp. 1982. Magvető Kiadó, 227 l.
Elérhetetlen föld 1994. Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József versei. Utószó: Vasy Géza. Szerk.: Angyal János. Borító: Szikszai Károly. Bp. 1994. Anonymus Kiadó, 259 l.
Az idő balján. Elérhetetlen föld – negyven év. Utószó: Prágai Tamás. Felelős szerk.: Szondi György. Bp. 2009. Napkút Kiadó, (238 l.)
Kiss Benedek – Mezey Katalin – Utassy József: Furcsa világ. Versek gyermekeknek. Ill. és borító: Rényi Krisztina. Felelős kiadó: Mezey Katalin. Bp. 2000. Széphalom Könyvműhely. (104 l.) Utassy József versei: 63-103.
Mai magyar költők antológiája. Szerk.: Juhász Ferenc és Pomogáts Béla. Felelős szerk.: Kormos István. Bp. 1974. Kozmosz Könyvek. Utassy József: Magyarország! 417-418. A magyar irodalom gyöngyszemei.
Tengerlátó. Fiatal költők antológiája. Vál., szerk., előszó: Vasy Géza. Borító: Szabó Árpád. Felelős szerk.: Fazekas László. Bp. 1977. Kozmosz Könyvek, (414 l.) 9800 pld. Utassy József versei: 357-371.
Színkép. Új nemzedékek műfordításaiból. Vál., szerk., előszó: Mezey Katalin. Borító: Barabás Márton. Felelős szerk.: Rózsa Endre. Bp. 1984. Kozmosz Könyvek, (606 l.) Utassy József fordításai: 491-505. l.
Ivan Canev versei. Vál.: Kiss Benedek és Utassy József. Fordította: Kiss Benedek, Rózsa Endre, Utassy József. Utószó: Szondi György. Felelős szerk.: Székely Magda. Bp. 1985. Európa Könyvkiadó, (90. l.)
Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Szerk.: Tárnok Zoltán. Bp. 1995. Kortárs Kiadó, 500 l. Utassy József: A kikelet fia (448-472 l.)
Hét évszázad magyar versei I–IV. Ötödik, bővített kiadás. IV. kötet. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Felelős szerk.: Z. Szalai Sándor. Bp. 1979, Szépirodalmi Könyvkiadó. Utassy József: Csillagra zárt egek alatt, Tengerlátó, Magyarország! = 670-673. l.
Hét évszázad magyar költői. Békéscsaba, 1996. Tevan Kiadó. A XVIII-XX. század szerkesztője: Lakatos István. Felelős szerk.: Kántor Zsolt. Utassy József: Csengés ezüst emléke száll, Ökölbe szorított kézzel, Úti dal, Ady Endre! Szép lassan, Üzenet Szófiából, Hervay Gizella = 2400-2401. l.
Balogh József – Devecsery László – Utassy József: Óriáskerék. Szkladányi Annamária rajzaival. ITEM Könyvkiadó, Békéscsaba (felelős kiadó: Maczák Edit) – „Őszikék" Alapítvány, Szombathely (kuratóriumi elnök: Fekete Árpád) –2010. (128 l.) Utassy József versei: 81-124. l.
Idegen nyelven
(V zascsitu prodolzsenija) A folytatásért. Fiatal szovjet és magyar költők versei. Magyar és orosz nyelven. Bp. – Moszkva. 1985. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó – Molodaja Gvardija. Utassy József: 179-195. Garai Gábor életrajzi jegyzete, Gyászdoboz, A fürjfutású, Motívum,, Egy pillanat rögzítése, Csak éltem, Tengerlátó. Fordította: Gluskova, Tatjana és Szergejev, Mark.
Vallomások
Fiatal írók vallomásai = Új Írás, 1969. 8. Utassy József: 95-96. – Lillafüred, 1969. dokumentumok. Bp. 1995. Széphalom Könyvműhely, Új Kilátó. Utassy József: XXXIII–XXXIV.
Utassy József. Életrajzi jegyzet. = Elérhetetlen föld 1994. Anonymus, 1994. 253-254.
A kikelet fia. Curriculum vitae. = Kortárs, 1994. 9. 48-58. – Curiculum vitae. Bp. Kortárs Kiadó, 1995. 448-472.
Születésnapra. Vallomások Nagy Lászlóról. = Új Horizont, 2005. 4. 33-56. Utassy József: 40-41.
Interjúk
Pécsi István: Hosszú út a sikerig. Négyszemközt Utassy Józseffel. = Népújság (Eger.) 1976. június 10. 4. l.
Lukács Györgyi: Művészeti díjasok. Utassy József. = Magyar Ifjúság, 1978. április 6. 29.
Szakolczay Lajos: Párbeszéd Utassy Józseffel = Forrás, 1978. 3. 5-7.
Gállos Orsolya: Vendégünk volt Utassy József. = Dunántúli Napló, 1978. november 1. 2.
Szikszai Károly: Beszélgetés Utassy Józseffel = Életünk, 1979. 8. 636-641.
(Mátyás István.) m. tolnay: Mézgarázdák után Pokolból jövet. Beszélgetés Utrassy Józseffel. = Esti Hírlap, 1981. március 6. 2.
Mátyás István: Énekijesztő korban élek = Olvasó Nép, 23. sz. 1985. 72-75.
Csontos János: „Rendek rendje: a vers." Beszélgetés Utassy Józseffel. Napjaink, 1988. 4. 17-19. – Cs. J.: Együtt és külön. Bp. 1990. Széphalom Könyvműhely, 71-79.
Pálinkás István: Lopnak a bőség kosarából. Beszélgetés Utassy Józseffel. = Árgus, 1990. 2. 9-11.
Osztovics Ágnes: Dzsó, akit nem lehet leírni. Utassy József életről és irodalomról, múltról és jelenről. = Magyar Nemzet, 1996. június 15. Kultúra melléklet 19.
Fenyvesi Félix Lajos: Hogy visszataláljak az életbe. Beszélgetés Utassy Józseffel küzdelemről és reményről. = Új Magyarország, 1997. május 12. Kultúra melléklet 11.
Lázár Fruzsina: A művésznek az Isten az első és utolsó metafora = Magyar Nemzet, 2001. február 10. Kultúra melléklet 15. l.
Dányi József: A költő „lírai szentháromsága". Beszélgetés a Kossuth-díjas Utassy Józseffel. = Lenti és vidéke. 2008. április. 6. l.
Recepció
Önálló mű
Győri László: A Kilencek. Az Elérhetetlen föld költőinek bibliográfiája. 1968-1999. Bp. 109 l. Kézirat.
„Dalba fog az ember…" Utassy József költő élete versekben-képekben. Vál., szerk.: Utassyné Horváth Erzsébet. Képszerk.: Pajorné Horváth Zsuzsa. Címlapfotó: Kecskeméti Kálmán. Zalaegerszeg, 2011. Pannon Írók Társasága. Kiadóvezető: Péntek Imre. 118 számozatlan oldal.
Utassy József emlékkönyv. Szerk.: Péntek Imre és Horváth Erzsébet. Zalaegerszeg, Magyar Napló – Pannon Tükör Könyvek. Pannon Írók Társasága. 247 l.
Utassy József költészete. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Utassyné Horváth Erzsébet és Vilcsek Béla. Bp., Napkút Kiadó, 2017.1172 oldal
Cikk bibliográfia
Az Elérhetetlen föld 1969-es kötetének kritikai fogadtatását áttekinti:
Vasy Géza: Az Elérhetetlen föld fogadtatása = Pannon Tükör, 1997. 4. 15-20. – V. G.: A Kilencek. Miskolc, 2002. Felsőmagyarország Kiadó, 19-35.
Utassy József kritikai fogadtatásának áttekintése:
Vasy Géza: Utassy József első pályaszakaszának fogadtatása. = Pannon Tükör, 2006. 2. 37-43.
Soltész Márton: „Ítélni engem eljön az idő!" Az Utassy-életmű recepciótörténeti vázlata. = Parnasszus, 2010 Tél IV. 78-92. – S. M.: Felhasznált irodalom. Bp. 2012. 29- 52.
Tüzem, lobogóm! (1969)
Cynolter Károly = Új Írás, 1971. 1. 126-128.
Hajdu Ráfis = Népszabadság, 1970. márc. 4.
Ilia Mihály = Tiszatáj, 1970. 4. 367-373.
Kabdebó Lóránt = Alföld, 1970. 8. 82-83.
Kiss Ferenc = Kortárs, 1970. 6. 998-1000. – K. F.: „Fölrepülni rajban…" Szépirodalmi, 1984. 245-251.
Kovács Lukács = Képes Ifjúság, 1970. december 30. 22-23.
Könczöl Csaba = Jelenkor, 1970. 4. 409-410.
Radnóti Sándor = Kritika, 1970. 3. 38-41.
Sinka Erzsébet = Forrás, 1970. 4. 95-96.
Tamás Menyhért = Népszava, 1970. márc. 7.
Tábor Ádám = Élet és Irodalom, 1970. január 10. 2. sz. 10.
Tverdota György = Napjaink, 1971. 5. 10.
Vilmon Gyula = Könyvtájékoztató, 1969. 7. 8-9.
Vilmon Gyula: Bemutatjuk Utassy Józsefet. = Könyvtájékoztató, 1969. 7. 10.
Görömbei András: Utassy József = Tiszatáj, 1974, 11. 74-78. – Fiatal magyar költők 1969-1978. Szerk.: Vasy Géza. Akadémiai, Bp. 1980. 243-254. – G. A.: „Ki viszi át…?" Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1986. 239-246.
Kis Pintér Imre: Szubjektív jegyzetek költőkről = Alföld, 1974. 4. 79-87. – K. P. I.: Helyzetjelentés. Szépirodalmi, Bp. 1979. 148-166.
Varga Lajos: Utassy Józsefről = Alföld, 1974. 7. 39-45.
Csillagok árvája (1977)
Alföldy Jenő = Tiszatáj, 1977. 9. 90-93. – A. J.: Élménybeszámoló. Szépirodalmi, Bp. 1983. 377-383.
Belohorszky Pál = Népszabadság, 1977. okt. 15.
Berkes Erzsébet = Kritika, 1977. 12. 28. – B. E.: Pillanatképek. Szépirodalmi, Bp. 1984. 248-253.
Botár Attila = Napló (Veszprém), 1977. július 2.
Czakó Gábor = Új Tükör, 1977. május 29. 22. sz. 2.
Devecseri Zoltán = Tolna megyei Népújság, 1977. augusztus 30. 4.
E. Fehér Pál: „Ingovány" és „garantált tisztaság". = Népszabadság, 1977. szeptember 29. 7.
Görömbei András = Alföld, 1977. 9. 81-84.
Kabdebó Lóránt: Egy költői vitához = Magyar Hírlap, 1978. ápr. 9. 10. – K. L.: Versek között. Magvető, Bp. 1980. 475-477.
Kis Pintér Imre = Kortárs, 1977. 10. 1666-1668. – K. P. I.: Helyzet²耀lentés. Szépirodalmi, Bp. 1979. 242-247.
Krasznahorkai László = Palócföld, 1978. 4. 28-29.
Lengyel Balázs = Élet és Irodalom, 1977. június 18. 25. sz. 11. – L. B.: Verseskönyvről verseskönyvre. 2. kiadás. Magvető, 1982. 473-478.
Nyilasy Balázs = Napjaink, 1978. 5. 31.
Szekér Endre = Forrás, 1978. 3. 91-92.
Tomka Mihály = Békes megyei Népújság, 1977. szeptember 25. 4.
Varga Lajos Márton = Népszava, 1977. máj. 28. 8.
Cs. Varga István = Népújság (Eger), 1977. június 12. 8.
Lukács Györgyi: Művészeti díjasok. Utassy József. = Magyar Ifjúság, 1978. 17. 29.
Szakolczay Lajos: Árva csillag. Utassy Józsefről. = Új Írás, 1978. 11. 101-105. – Sz. L.: ötágú síp. Magvető, Bp. 1989. 239-248.
Kabdebó Lóránt: A verssé vált indulat. U. J. versszemlélete. = K. L.: Versek között. Magvető, 1980. 469-477.
Ave, Éva! (1981)
Cynolter Károly = Népszava, 1981. okt. 25.
Cseh Károly = Népújság (Eger), 1982. május 1. 9.
Cselényi László = Hét (Pozsony), 1982. 22. sz. 8.
Ferdinandy György = Szivárvány, 1982. 8. 124-125.
Melczer Tibor = Élet és Irodalom, 1982. február 26. 9. sz. 10.
Pomogáts Béla = Magyar Hírlap, 1982. máj. 8. 8.
Pokolból jövet (1981)
Alföldy Jenő = Kortárs, 1982. 3. 483-485. – A. J.: Visszhang. Szépirodalmi, Bp. 1986. 363-367.
Ágh István = Új Írás, 1981. 10. 110-112. – Á. I.: Egy álom következményei. Magvető, Bp. 1983. 344-351.
Bata Imre = Népszabadság, 1981. márc. 17.
Cseh Károly = Népújság (Eger), 1981. május 10. 8.
Görömbei András = Jelenkor, 1981. 12. 1137-1139.
Hekerle László = Mozgó Világ, 1982. 2. 76-77.
Kalász Márton = Új Tükör, 1981. 19.
G. Kiss Valéria = Alföld, 1981. 10. 77-80.
(Kovács Sándor) K. S. = Dunántúli Napló, 1981. június 28. 11.
Madár János = Palócföld, 1981. 5. 27-28.
Olasz Sándor = Forrás, 1981. 10. 92-93.
Polner Zoltán = Csongrád megyei Hírlap, 1981. április 10. 4.
Pósa Zoltán = Napjaink, 1981. 10. 28-29.
Szakolczay Lajos = Népszava, 1981. ápr. 12.
Varga Lajos Márton = Tiszatáj, 1981. 10. 102-106.
Czakó Gábor: Utassy József = Mozgó Világ, 1981. 3-4. 106-107.
Bakos József: Utassy József költői életútja. = Hevesi Szemle, 1982. 3. 58-60.
Júdás idő (1984)
Alföldy Jenő = Népszabadság, 1984. aug. 8. 7. – A. J.: Rend a homályban. Magvető, Bp. 1989. 270-274.
Bakonyi István = Fejér megyei Hírlap, 1984. október 27. 13.
Bakonyi István = Új Forrás, 1984. 6. 82-84. – B. I.: Ember az ezredfordulón. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999. 84-86.
Bertha Zoltán = Alföld, 1985. 8. 70-73. – B. Z.: A szellem jelzőfényei. Magvető, Bp. 1988. 168-172.
Cselényi László = Hét (Pozsony). 1985. 17. sz. 15.
Erdei Sándor = Hajdú-Bihari Napló, 1985. február 25. 5.
Görömbei András = Kortárs, 1985. 6. 160-163. – G. A.: A szavak értelme. Bp. 1996. 210-213.
Iszlai Zoltán = Új Tükör, 1985. febr. 17.
Kabdebó Lóránt = Magyar Hírlap, 1984. okt. 13.
Keresztury Tibor = Egyetemi Élet (Debrecen), 1984. 3. 5.
Kiss Dénes = Népszava, 1985. febr. 2. 10.
Kovács Dezső = Kritika, 1985. 7. 34-35.
Márkus Béla = Tiszatáj, 1985. 10. 47-54. – M. B.: Démonokkal csatázva. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1985. 107-117.
Nagy István Attila = Keletmagyarország, 1985. január 26. 10.
Szilágyi Imre = Új Írás, 1985. 1. 116-120. – Sz. I.: Önismeret és egzisztencia. Bp.2007. Széphalom Könyvműhely, 245-264.
Vasy Géza = Magyar Ifjúság, 1985. jan. 25. 4. sz. 35.
Gróh Gáspár (kéziratból) = G.G.: Egymásért vagyunk. Kortárs Kiadó, Bp. 2000. 50-55.
Olasz Sándor: Csillagfegyelmű ének. Utassy József költészetéről = Forrás, 1985. 6. 80-84.
Kis Pintér Imre: Népi, nemzeti, erkölcsi elkötelezettség: „Elérhetetlen föld" = A magyar irodalom története 1945-1975. II/2. A költészet. Akadémiai, Bp.1986. II. kötet 991-994.
D. Magyari (Imre): Utassytások. = Magyar ifjúság, 1987. 27. sz. 6.
Ragadozó föld (1987)
Bakonyi István = Napjaink, 1987. 10. 41. – B. I.: Ember az ezredfordulón. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999. 87-89.
Dékány Endre = Új Ember, 1987. 46. sz. 6.
Keresztury Tibor = Forrás, 1988. 1. 88-90.
Kovács József = Új Tükör, 1987. 29. sz.
Olasz Sándor = Kortárs, 1987. 7. 156-158.
Móser Zoltán: Remélés. Utassy József Rege, rege, Ráró! c. verséről. = Napjaink, 1987. 1. 17-19.
Pécsi Györgyi = Népszava, 1987. nov. 21.
Valkai Zsuzsa = Somogy, 1989. 2. 98-99.
Hungária kávéház? Kávéház Hungária! (1988)
Borbély Sándor = Élet és Irodalom, 1989. febr. 24. 10.
B.Juhász Erzsébet = Napjaink, 1989. 7. 33.
Rónay László = Magyar Hírlap, 1989. máj. 19.
Szekér Endre = Kritika, 1990. 7. 41. – Sz. E.: Erős várunk a vers. Forrás, Kecskemét, 1991. 75-78. (A Hóemberség c. kötetről is.)
Vasy Géza = Népszava, 1988. ápr. 29.
Irdatlan ég alatt (1988)
Baán Tibor = Új Írás, 1989. 2. 123-125.
Berkes Erzsébet = Élet és Irodalom, 1989. jan. 20. 11.
Kis Pintér Imre = Kortárs, 1988. 12. 161-162.
Márkus Béla = Kritika, 1988. 10. 34-35. – M. B.: Démonokkal csatázva. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996. 119-123.
Nógrádi Gábor = Új Tükör, 1988. jún. 5. 23. sz. 3.
Olasz Sándor = Népszava, 1988. szept. 3. 9.
Pomogáts Béla = Magyar Hírlap, 1988. május 27. 9.
Szitányi György = Magyar Nemzet, 1988. jún. 6. 6.
Tarján Tamás = Népszabadság, 1988. júl. 12. 7.
Tóth László = Könyvvilág, 1988. 5. 18.
Vasy Géza: Utassy József = Palócföld, 1988. 4. 44-51. – V. G.: Tárgyiasság és látomás. Krónika Nova, Bp. 2000. 117-125. – V. G.: A Kilencek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 251-261.
Pumné Horpáczi Ibolya: Utassy József: Földem. = Magyar Nyelvőr, 1990. 3-4. 200-204.
Bella István: Köszöntőféle Utassy Józsefnek = Holnap, 1991. 3. 4.
Cs. Varga István: Zúg március. Utassy József hatvanéves. = Új Hevesi Napló, 2002. 1. 63-64. – Cs. V. I.: Adósságtörlesztés. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 2002. 332-335.
Keserves (1991)
Ágh István = Magyar Fórum, 1991. 29 sz. 9.
Gerő János = Népszava, 1991. június 15.
Kabdebó Lóránt = Új Írás, 1991. 11. 113-115.
Lőkös István = Holnap, 1991. 12. 22-23.
N. Pál József =Alföld, 1992. 4. 71-73.
Vasy Géza = Forrás, 1992. 5. 82-89. (Versekhez közelítve) – V. G.: A Kilencek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 263-264. – V. G. Versekhez közelítve. Felsőmagyarország Kiadó, 2006. 17-19.
Rezeda-álom (1991)
Pomogáts Béla = Új Forrás, 1991. 10, 84-86. (Több könyvről.)
Hol ifjúságom tűnt el (1992)
Bohár András = Élet és Irodalom, 1992. júl. 31. 11.
Gróh Gáspár = Kritika, 1994. 2. 40-41. – G. G.: Egymásért vagyunk. Kortárs Kiadó, Bp. 2000. 56-58.
Karádi Zsolt = Holnap, 1992. 11. 23.
Pécsi Györgyi = Hitel, 1993. 3. 101-103. – P. Gy.: Olvasópróbák. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1994. 173-178.
Takács József = Holnap, 1992. 11. 23-24.
Vasy Géza = Forrás, 1993. 4. 85-87. – V. G.: A Kilencek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 265-266. – V. G.: Versekhez közelítve. Felsőmagyarország Kiadó, 2006. 63-65.
Fény a bilincsen (1994)
Körmendy Zsuzsanna = Könyvvilág, 1994. 6. 11.
Vasy Géza = Heti Nemzeti Újság, 1994. okt. 7.
Karádi Zsolt: Eleven keresztfa. Utassy József megújuló költészetéről = Magyar Élet, 1994. 11. 40-41.
Kálvária-ének (1995)
Kántor Zsolt = Élet és Irodalom, 1995. 43. 13.
Kemény István = Irodalmi Szemle, 1995. 10. 93-94.
Vasy Géza: Utassy József költői munkásságáról. = Lyukasóra, 1995. 12. 19.
Sneé Péter = Kortárs, 1996. 2. 90-98.
Ágh István: Világ, sors, Isten Utassy József költészetében = Hitel, 1995. 7. 79-86. – Á. I. Ahogy a vers mibennünk. Széphalom Könyvműhely, Bp. 2000. 383-393.
Földi szivárvány (1996)
Bodor Béla = Élet és Irodalom, 1996. 22. sz. 18.
Merklin Tímea: Csillagközi tébolyban halottlátó = Életünk, 1996. 9. 901-904.
Szepes Erika: A mai magyar vers I-II. Intera – Tevan, 1996. Verstani monográfia Utassy József 21 versének tárgyalásával.
Karádi Zsolt = Hitel, 1997. 2. 103-106.
Szepes Erika: A hétfők hite. Ama napon = Ezredvég, 1997. 7. 36-37. – Sz. E.: Olvassuk együtt! II. A vers mint alma. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1999. 58-59.
Vass László – Boldizsár Klára: Istenes versek analitikus-kreatív megközelítéséhez. Utassy József: Fohász. Magyar Nyelv, 1997. 1. 54-63.
Vasy Géza: Utassy József = V. G.: Az 1945 utáni magyar irodalom alkotói II. rész. Krónika Nova, Bp., 2000. 103-106. – Második kiadás 2003.
Szép napkeltő holnap (1999)
Bakonyi István = Árgus, 2000. 5. 73-76. (Több költőről.)
Isten faggatása
Lackfi János = Holmi, 2001. 6. 826-829. A Szép napkeltő holnap kötetről is.
Nagy Gábor = Magyar Napló, 2001. 1-3. 90-91. – N.G.: Az olvasás tétje. Magyar Napló, 2003. 125-139. Több költőről, Utassy: 129-132.
Tüzek tüze (2000)
Bodor Béla: Görnyedten a csillagok alatt. = Holmi, 2002. 12. 1604-1613.
Sugdos a Sátán (2002)
Bognár Tas: Mézgarázdák. = A magyar gyermekvers. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2001. 256-264.
Csajka Gábor Cyprian: Ahogy telnek. = Lyukasóra, 2001. 1. 26.
Cs. Varga István: Zúg március = Új Hevesi Napló, 2002. 1. 63-64.
Kiss Benedek: A bitangul megcsúfolt szabadság. (A hatvan éves Utassy József köszöntése.) = Magyar Napló, 2001. 2. 3-4.
Vasy Géza: Március zúg örökké = Árgus, 2001. 3-4. 81-83. – V. G.: A Kilencek. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 2002. 269-273.
Nagy Gábor: „Virágok romlása": Hazafiság és emberség Utassy József költészetében. = Forrás, 2004. 1. 13-26.
Nagy Gábor: A küzdelem költője: Utassy József. = Utassy József válogatott versei. Utószó. Magyar Napló, Bp. 2006. 139-162. – N. G.: Az értelmezésig és tovább. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2009. 134-145.
Németh István Péter: „Megélvén mindent mélyekig." Tűnődés Utassy József bolgár versfordításairól. = Napút 2006. 2. 113-120.
Gréczi-Zsoldos Enikő: Utassy József tavasz-énekei. = Palócföld, 2006. 4. 326-328.
Alföldy Jenő: Aki „nagyon sújt és szeret". Utassy József istenes verseiről. = Kortárs, 2007. 5. 92-97. – A. J.: A megszenvedett éden. Felsőmagyarország kiadó, Miskolc, 2010. 276-282.
Vasy Géza: Pályakezdés és pályaív. Negyven éve jelent meg az Elérhetetlen föld című antológa. = Agria, 2009. 4. 27-37.
Ködöböcz Gábor: „…Ki csillagról csillagra száll". Utassy József boldog-szomorú stációi. = Magyar Napló, 2008. június. – Súlyok és hangsúlyok. Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (1989-2009). Napkút, Bp., 2009. 71-79. – K. G.: Megtartó párbeszéd. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2009. 61-68.
G. Komoróczy Emőke: „Az írás gyönyörű gyötrelem." Utassy József költészetéről. = Agria, 2008. 4. Tél, 55-73. – G. K. E.: A „tűrt" és a „tiltott" határán: Az elmúlt félszázad háttérbe szorított alkotóiról. Hét Krajcár. Bp. 2010. 166-188.
Farkasordító (2006)
Vasy Géza = Új Könyvpiac, 2007. március, 22.
Szemes Péter = Pannon Tükör, 2007. június-augusztus 4. sz. 39-41.
Ezüst rablánc (2010)
Tarján Tamás = Nagyítás, 2010. aug. 11. 14.
Nekrológok
Bertha Zoltán =Napút, 2010. 8. 126-128.
Csontos János = Nagyítás, 2010. szept. 1. 1-2.
Győri László = Élet és Irodalom, 2010. szept. 3. 10.
Klementisz Réka = Magyar Nemzet, 2010. augusztus 28.
Kósa Csaba: Utassy József halálára. = Somogy, 2010. 3. 80.
Kósa Csaba: Március zúgása. = Kelet felől. Százhalombatta. 2011. 1. 5-6.
Léka Géza: Én a barátot siratom… = Hitel, 2010. 10. 124-128.
Németh István Péter = Búvópatak, 2010. 9. 7-8.
Mezey Katalin = Új Ember, 2010. szeptember 12.
Lackfi János = Holmi, 2010. 10. 1361-1362.
Oláh János: Levélféle Utassy Józsefnek odaátra. = Magyar Napló, 2010. 10. 1.
Pintér Lajos = Forrás, 2010. november 11. 4-5.
Pósa Zoltán = Magyar Nemzet, 2010. aug. 28.
Szikra János. Szerda, bisztró, Rákosfalva. = Hitel, 2010. 10. 122-123.
Szöllősi Zoltán: Meghalt Utassy József. = Hitel, 2010. 10. 120-121.
Varga Lajos Márton = Népszabadság, 2010. szept. 7.
Vasy Géza = Magyar Napló, 2010. 10. 5. (Elhangzott a temetésen.) – „Dalba fog az ember…" Pannon Tükör könyvek, Zalaegerszeg, 2011. (A lapszámok nélküli kötet végén.)
Búcsúszavak Utassy József Kossuth-díjas költő halálára. (Összeállítás.) = Pannon Tükör, 2010. 5. 46-66.
P.I.: (Bevezető.)
Balogh József: Leroskadt szavak (Vers.)
Péntek Imre: Búcsú a baráttól és költőtől. (Elhangzott a temetésen.)
Oláh Zoltán: Földhazányi gyászban. (Vers.)
Bencze Lajos: Elköszönés Utassy Jóskától.
Győri László: A kis szavak körútján.
Marin Georgiev: Utassy József. (Vers, Kiss Benedek fordítása.)
Mezey Katalin: „Immár halálig levetkőztem".
Szondi György: Pödpödök. (Ivan Canev és Szondi György versével.)
Káplán Géza: NapUtassy.
Szemes Péter: A velünk élő Utassy József.
Soós József: Fáradt virág az ének. (Vers.)
Arany Horváth Zsuzsanna: Sisakos tollam bebábozódik.
Emlékező versek
Buda Ferenc: Egybe örökké. Küldöm U. J. után. = Forrás, 2010. 11. 3.
Csontos János: Avíttasok. Utassy József emlékének. = Magyar Napló, 2010. 11. 4-5.
Győri László: Utassy József emlékezete = Parnasszus, 2010. 4. tél. 57.
Hétvári Andrea: Képkeret. Utassy József emlékére, = Parnasszus. 2010. 4. Tél. 93.
Konczek József: Örök tavasz. = K. J.: Vogul szigorlat. Bp. 2011. Napkút Kiadó. 146. l.
Péntek Imre: Zúgását halljuk. Utassy József halálára. = Magyar Napló, 2010. 11. 3.
Tóth Erzsébet: Bánat szitál. Utassy Józsefre gondolva = Parnasszus, 2010. 4. Tél. 50-51.
Vári Fábián László: Az Úr kegyelméből. = Magyar Napló, 2010. 10. 4.
Végh Attila: Utassy, holdvilág = Parnasszus, 2010. 4. Tél. 77.
Kabdebó Lóránt: Fekete út. „Amit nem lehet kibírni". Utassy József emlékezetére = Magyar Nemzet, 2010. szept. 4.
Pécsi Györgyi: Pogány metafizika Utassy József lírájában. = P. Gy.: Írások és olvasások. Vasszilvágy, 2011. 61-68.
Tóth Erzsébet: Az utolsó tantusz. = Nagyítás, 2010. szept. 1. 27.
Vilcsek Béla: Nekrológ helyett – Utassy Józsefről = Parnasszus 2010 Tél. IV. 45-45-49.
Pomogáts Béla: A „torkonvágott forradalom" hűségében = Parnasszus 2010 Tél. IV. 53-56
Utassy József költészetének kritikai fogadtatása. Szemelvények. Összeállította: Léka Géza. = Parnasszus, 2010. 4. Tél. 58-76. (Radnóti Sándor, Kiss Ferenc, Alföldy Jenő, Kis Pintér Imre, Szakolczay Lajos, Ágh István, Görömbei András, Márkus Béla, Vasy Géza, Kabdebó Lóránt, Pécsi Györgyi, Bodor Béla írásaiból.)
Barna Erika Viktória: A lázadó fájdalom költője. Utassy József grafológus szemmel. = Kelet felől. Százhalombatta, 2011. 1. 8-18.
„Közénk zuhan egy jegenyeárnyék". Fazekas István beszélgetése Horváth Erzsébettel, Utassy József feleségével. = Kelet felől. Százhalombatta. 2011. 1. 19-25.
Olasz Sándor: Utassy József versszimfóniái = Forrás, 2011. 3. 65-70.
Vasy Géza: A költői világkép és a szimbólumok, motívumok. = Magyar Napló, 2012. március, 4-10. – V. G.: Versvilág. Krónika Nova, 2012. 152-162.
Szemes Péter: Utassytól – Utassyról. (A „Dalba fog az ember…" című emlékkötetről). = Sz. P.: Művek felé. Pannon Tükör Könyvek. Zalaegerszeg, 2012. 158-163.
Filmek
Motívumok. Utassy József verseiből és életéből. Rendező: Zsigmond Dezső. MTV.
Sipos István Kilencek-filmje 2001.
Az én keresztem: ÍRNI. MTV Portréfilm. Szerk.: Bakos Katalin. Közreműködő: Szöllősi Zoltán, Vasy Géza. 2009.
Együtt és külön. Húsz év múlva. Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József. Glokafilm 2008-2009. Közreműködik: Vasy Géza. Szerkesztő-riporter: Csontos János. DVD 55 perc
Csillagok árvája. Utassy József emlékezete. Glokafilm 2011. Rendező: Csontos János. Operatőr: Novák Lajos és Tóth Gábor. Zene: Tekán Kinga és Orgona László. DVD 52 perc.
Utóélet
Tarnalelesz: Utassy József Általános Iskola 2008, Utassy József Versmondó Kör 2011.
Rédics: Utassy József Könyvtár 2011. január 22.
Bükkszenterzsébet: Utassy József Művelődési Ház 2011. március 23.
Bükkszenterzsébet: Emlékiállítás, 2012. március 23.
Zalaegerszeg: Utassy József emlékkonferencia, 2011. március 18.
Rédics: Síremlék felavatása, 2013. március 15. Mihály Gábor szobrászművész alkotása. Az országos vihar miatt ismételten: 2013. augusztus 27.
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017