FELLAPOZZUK EGYMÁST A SZÓTÁRBAN

Kovács Istvánnal beszélget Ekler Andrea

Csendes, szerény, mégis határozott, szilárd, külsejében Bem apót vagy ókori bölcseket idéző jelensége a magyar irodalmi és kulturális életnek. Tevékenységének sokrétűsége (író, költő, műfordító, történész, kritikus, szerkesztő, filmesztéta, diplomata), tekintélyes életműve, példaértékű értelmiségi létmódja Németh László Tartsd magad című írásának zárómondatait idézi fel bennem. Ady versére utalva írja: „Tartsd magad. Azaz: tartsuk magunkat mi is, figyelmeztetők. A kor, amelynek fiai voltunk, velünk temetkezik. Most kell megmutatni, hogy a szó, amelyet a nemzethez intéztünk, nem szófia, megér egy életet. Ez a néhány év, hónap még a mienk, mai őrzőké. Legyünk méltók rá. Tartsuk magunkat úgy, hogy az ifjúság, amely­nek nem látott szeme rajtunk függ, szép leckét kapjon, magát tartván, a magatartásra."

 A „korai önéletrajz", A gyermekkor tündöklete tartalmas, de nehéz gyermekkorról tanúskodik. Melyek voltak azok a mozzanatok, amelyek kihatással voltak későbbi pályájára, morális, etikai értékrendjére, szemléletére?

Ez a könyv lengyelül is napvilágot látott. Benne már nem szerepel az alcím, s elhagynám az újabb magyar kiadásból is; egyszerűen azért, hogy regényként olvassák, s még véletle­nül se életrajzi szociográfiaként. Mint a háború alatt született nemzedék tagja, majdhogynem természetesnek éreztem a csonka családban való létezést. A háborúban odaveszett apa hiányát csak fényképe jelezte. Sokkoló esemény velem akkor történt először, amikor anyám, akit azelőtt szintén nem ismertem, igrici nagy­anyámtól, Miskolc mellől, hatéves koromban elhozott Pestre. Nagyanyám, ha rossz voltam, azzal riogatott, elküld Pestre anyámhoz. Ez a Pest persze topográfiailag nem Pest volt, ha­nem Buda, pontosabban a Budakeszi tőszomszédságában hegytetőre épült Állami Fodor Jó­zsef Tüdőszanatórium. Az ijesztő Pest, vagyis a szanatórium, amelynek fogalmába eseten­ként Budakeszi is beletartozott, idekerülésemmel átalakult meseien vonzó, valóságosságá­ban is titokzatos világgá, amely zártságában némileg emlékeztetett arra, amelyből kiszakí­tottak. Létezésem új tere két részre tagolódott: a betegek és a dolgozók világára. Én anyám ré­vén az utóbbihoz tartoztam, s tudtam, hogy ez jó. A dolgozók világa ismét két részből állt: vol­tak, akik Budakeszin laktak, és voltak olyanok, akik a szanatóriumban. Tehát ismét a kivéte­lezettek közé számítottam magam. Ráadásul a szanatórium legmagasabb pontjára épült, lakásokká átalakított templom sekrestyéjében laktunk, s ennek révén beékelődtünk a „felvég­be", a személyzetis, a gondnok, az igazgató főorvos és az osztályvezető orvosok közé, ho­lott társadalmilag az „alvégen" lett volna a he­lyünk. Mi több, én az igazgató főorvos – aki A gyermekkor tündökletének egyik főhőse – népes családjának amolyan „póttagja" lettem fogadott ötödik gyermekként. A nyomorúságot anyám élte meg. Én határozottan boldognak éreztem magam, s csak ritkán döbbentem rá valóságos helyzetemre, s csapott arcomba a fájdalom kaszásvermének összehasogatott levegő­je. A világ, amely a szanatóriumban körülvett, felfoghatatlan, elvarázsolt kastélyként elevene­dett meg számomra. Az egyik portásról, Világhy Laci bácsiról azt mondták, hogy 1945 előtt tábornok volt s emiatt kitelepítették, ezért lakik albérletben Budakeszin a feleségével. Ehhez minden alkalommal hozzátették, hogy most egy olyan család támogatja őket, akiket ő mentett meg 1944-ben a zsidóüldözések idején. A „kitelepített" volt a leggyakrabban hallott fo­galom: az volt a takarítónőként szanatóriu­munkban dolgozó grófnő és a konyhalány­ként mosogató apáca, az a Budakesziről pár óra alatt elköltöztetett sváb és az oda beköltöz­tetett „csehszlovák". Az egyik műtős állandóan idegen nyelven hallgatott meccset – szerbül –, pedig magyarnak mondta magát, anyám barátnőjéről, Vizy doktornőről viszont úgy be­széltek, mint aki csehszlovák, holott magyar volt, akárcsak a bolgárkertész. De magyar volt a nagybátyám felesége, mégis ráfogták, hogy román. Ennek alapján a szanatórium görög betegeiről is úgy gondoltam, hogy magyarul beszélnek, de ők csak egyetlen magyar szót tud­tak, azt, hogy „pinaúúú", ami görögül állítólag azt jelenti: „Éhes vagyok..." A szovjetekről meg azt mondták, hogy nem szovjetül, hanem oro­szul beszélnek... Nem csoda, hogy a népenként, országonként körém táguló világot nehezen tudtam felfogni. Utólag döbbentem rá, hogy a ke­rítéssel övezett szanatóriumba voltaképpen belegyömöszölődött az egész Baltikum és Adriatikum közötti térség, amelynek tragikus ku­szasága személyes élményként maródott be­lém. Az ember, legyen bár magyar, román, cseh, szlovák, görög, szerb, zsidó, orosz, sváb, bolgár – mind kiszolgáltatott a történelemnek. Aztán rájöttem, hogy a história jobbára nyo­morúságos emberi tákolmány: nagy ravatalo­zó, ahol az erényt és a bűnt egyaránt kiterítik... És meghatározó „díszlete" a tömegsír, amelybe Foksányban vagy Szibériában apám is bele­került.

Az iskolaévek alatt nyílt-e lehetősége sza­bad szellemi útkeresésre, találkozott-e olyan ta­náregyéniségekkel, akik pozitívan befolyásol­ták, esetleg későbbi hivatása(i) felé orientálták?

A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ahol 1963-ban érettségiztem, még főként a régi pedagógus nemzedék képviselői oktattak. Perényi József tanár úr irodalmat tanított. Az a hír ke­ringett róla, hogy megírta a magyar színház történetét, de kézirata elkallódott a háborúban. Azóta búskomor. De kitűnő tanár volt. Évente nyolc-tíz verset s több prózarészletet meg kellett tanulnunk könyv nélkül. Ezeket állandóan kikérdezte. Azt vallotta, hogy sokunknak az így bevágott versek fogják egész életünkre az irodalmat jelenteni. Magyart egyébként az én időmben olyan tanárok okítottak a Rákóczi Gimnáziumban, mint Bodolay Géza és az 1956-os vétkeiért ide száműzött Németh G. Béla. A november hetedikei és az április negyedikei ünnepségekre mindig a Május 1. moziba terel­tek bennünket. Itt csendben előremormoltuk a minden alkalommal visszatérő panelmon­datokat: Dózsa György talpasainak, Rákóczi kurucainak, az 1848-as honvédeknek, 1919 vö­röskatonáinak álmai az 1945-ben a hazánkat felszabadító szovjet hadseregnek köszönhetően valósultak meg. A nyolc alkalommal ismétlődő pirosbetűs matinék közül egyetlen maradt em­lékezetes. Ezen Németh G. Béla tartotta az ün­nepi beszédet, aki főként a francia forradalmat, a Valmy-i csatát és Goethét méltatta. Március tizenötödike az osztályfőnöki órákon vagy az irodalmi szakkörön került szóba. Ezek közül egyetlenre emlékszem csupán. Bodolay tanár úr meghívta Tamási Áront a feketebetűs ün­nep és a Hazai tükör című regénye ürügyén. A mereven indult író-olvasó találkozó átala­kult beszélgetéssé. Én is feltettem a magam kérdését Tamási Áronnak: „Hogyan ünneplik a székelyek március tizenötödikét manapság?" „A kérdés rövid és tömör. Én is röviden és tö­mören válaszolok: lélekben" – hangzott a fele­lete. Gimnáziumunk azzal is öregbítette hírne­vét, hogy diákjai – testvérgimnáziumunkból jött lányszereplőkkel – Bodolay tanár úr ren­dezésében előadták a Bánk bánt Innen ívelt fel a főszereplő Huszti Péter színművészi pályája. Mi persze a Tiborcot játszó Bodolay tanár úr azon mondatára reagáltunk legnagyobb tet­széssel, amelyben azzal a fordulattal szólt ma­gáról, hogy „Az ily szegény paraszt..." Mády Zoltán magyar, latin, német, orosz, francia szakos tanár volt, aki, mint Szörényi Lászlótól később megtudtam, az ÉLTÉ-n a perzsa sza­kosokat is tanította valami furcsa nyelvre, s ő maga a budapesti Lengyel Olvasóban lengyelül tanult, lévén e nyelv szükséges a doktori disszertációjához. Nekünk oroszt tanított. Nála nem volt bukás, mert gunyoros szekatúráival kíméletlenül rákényszerítette a diákot a tanu­lásra. No és persze azzal, hogy hetente minden­ki felelt egyszer-kétszer. A visszatérő „egyen- szöveg", amelyet ilyenkor, gyenge tudás esetén – „No, írjuk csak be!" felszólításra – az ellenőr­zőbe be kellett vésni: „Értesítem a kedves szü­lőt, hogy fiuk szeptember óta bele se szagolt az oroszkönyvbe, ezért a bukás elkerülhetetlen!" Az aláírás ellenőrzésekor pedig mindig meg­kérdezte: „Mit szóltak hozzá a szülők? Szidták a tanárt, mi?" A gyerek oroszjegyei iránt aggo­dalommal érdeklődő szülőnek pedig rendre azt válaszolta: „Kérem, annyi az egyese, hogy meg se tudom számolni!" De annak, aki mindenből bukott, oroszból végül legalább hármasa volt, s ez más gimnáziumban felért a jelessel. A „Lityját pereljotnüje ptyicü" kezdetű dal ere­deti szövegét összevetettük a magyar fordítá­sával. Az orosz „Repülnek a vándormadarak" magyar megfelelője így hangzott: „Egy a jel­szónk, a béke". Mády tanár úr a két szöveg összevetése ürügyén a mi harsány röhögésünktől kísérve könyörtelenül kigúnyolta a DIVSZ- indulót. Véleményében – nyilván pedagógiai célzattal – a vakmerőségig egyenes volt. 1960 tavaszán egy puskázáson kapott diáknak neki­szegezte a kérdést: „Fiam, te KISZ-tag vagy?" „Nem" – felelte a megszeppent vétkes. „Érde­kes, pedig azok szoktak ilyen disznóságot csi­nálni!" – zárta le az ügyet. Szerdahelyi Andor tanár úr, aki szerepel Gothár Péter Megáll az idő című filmjében, eredetileg latinból és ógö­rögből szerzett diplomát, de mivel 1949 után nem tudott mit kezdeni a szakjaival, elvégez­te a matematikát. Velem, miután az év elején felállítottam a „plusz egy plusz mínusz egy egyenlő mínusz semmivel" „Kovács-féle tételt", közölte, hogy nem kell többet matematikaórá­ra járnom, mert már a félévre, sőt az év végére nézve is megbuktam. Valamit mégiscsak ten­nem kellett: csoportot szerveztem a már szep­tember végén bukásra álló sorstársakból - le­hettünk vagy nyolcán, s rendkívüli tárgyként felvettük az ógörögöt. Aki jól teljesített ógörög­ből, nem bukott meg matematikából.

Fűzi László tanulmányértékű kritikájában kiemeli költészete kapcsán a történelemhez való személyes kötődését. Mint írja: „A történelem Kovács István számára (...) minden mást háttérbe szorító, személyes élmény."Édesapja elvesztésének megélése, március tizenötödike mint legszemé­lyesebb ünnepe, az országok közötti kapcsola­tok, a nemzetiségek, a nyelvek létéért folytatott küzdelem valóban erre utal. Mintha Németh Lászlóhoz hasonlóan a történelmi-kulturális ta­pasztalatokból egy rendíthetetlen szilárdságú, etikai alapú létszemlélet nyilatkozna meg szépirodalmi és tudományos munkáiban is...

Történelemből semmilyen ösztökélést nem kaptunk sipítóan vékony és egyúttal álmatag hangon beszélő tanárunktól, aki állítólag bíró volt. Mint hírlett, azért irányították át pedagógusnak, mert egy vádlott röhögőgörcsöt ka­pott, amikor az általunk megismert hangon és módon kihirdette a halálos ítéletet. Nálunk csak a história iránti érdeklődésre mondatott ki óráin a halálos ítélet. Szerencsére az 1848 iránt még nyolc-kilencéves koromban támadt vonzalmam, ötvöződve 1956-os élményeimmel, nem porladt el. Megmaradását azzal is erősítettem, hogy harmadikos koromban nekiáll­tam lengyelül tanulni. Ekkor már 1962 márciu­sát írtuk... Érlelődik bennem az elhatározás, hogy elfogadjam a mind gyakrabban páncélt öltő, kopj át ragadó kihívást: regényt írni a gim­náziumi élményekből, az 1959 és 1963 közötti Kádár-korszakról. Osztályunkat remek közös­séggé forrasztotta a Nyugaton éppen csúfos kudarcot vallott, meddőnek ítélt politechnikai oktatás bevezetése, amelytől a szocializmus gyorsabb felépítését remélték. (Mády tanár úr mondta, hogy valamelyik hólyag ezért az ötletért biztosan Kossuth-díjat kapott.) Mi a rózsa­dombi gimnáziumban mezőgazdasági foglalkozás címén lógtunk el hetente egy napot. Munkánk első osztályban többnyire abból állt, hogy azt a földkupacot, amelyet egy héttel azelőtt áttalicskáztunk a kert egyik végéből a másikba, most visszavittük az előbbi helyére. Egy hét múlva a műveletet mind valódibb káromkodások közepette ismételtük meg. Máso­dikban a sasadi téesz fogadott be gyakorlatra, de miután a hektárnyi területen általunk elduggatni utasított hagyma egy négyzetméte­ren áthatolhatatlan apró dzsungelként nőtt ki, már év vége előtt elzavartak bennünket. Osztályfőnökünk azt mondta, hogy miattunk töb­bet öregedett, mint akkor, amikor losonci házát egyik óráról a másikra húszkilós pakkal el kel­lett hagynia. Osztálytársaim mindegyikében felismertem egy-egy tulajdonságjegyemet. Kü­lönbözőségeink ellenére is egyek voltunk. Fel­sorolhatnám az egész osztályt Balázs Gyulától Zsigmond Csabáig. Így is könnyebb dolgom lenne, mint Lázár Ervinnek, aki egyszer a Bu­dapest lakóira acsarkodó ördögnek a megmentendők névsorába Nagy László után kétmillió nevet szeretett volna felírni. A legjobbakat Balázs Gyuszival tudtam beszélgetni. Perényi tanár úrnak majdnem ő lett a kedvence, mert elsőben szeptember végén már három egyese volt könyvnélküliből. Aztán mégis csalódást keltett, a ritkák közé tartozót, mert kiderült, hogy több verset tud kívülről, mint amennyit kellett volna. Barátságom alapját Heinisch Palival az vetette meg, hogy megtudtam, édes­anyja lengyel. Katonaorvosként szolgáló édes­apja 1943-ban hozta őt el Magyarországra Drohobyczból. Ő tanított meg a furcsa lengyel hangok kiejtésére. Bácsatyai Kálmán szülei az egyetem után ötödik gyermekükként befogad­tak magukhoz. (Sok családnak voltam fogadott fia, s ez nem rossz állapot!) Kálmán egy márci­us tizenötödikén levetett nagykabátját abban az évben a korai hideg beállta miatt október huszonharmadikán vette fel újból. Nem értet­te, hogy amikor a gimnázium felé bandukol, miért néznek rá az emberek riadt döbbenettel. A kapuban kedves együttérzéssel szólt neki Lantosi tanár úr, hogy vegye le a szíve fölül a kokárdát. Kőszeghy Álmos Osztyapenko és Steinmetz kapitányok halála kapcsán mindig megemlítette, az ő apját is parlamenterként lőt­ték le, Magyarország nyugati határán, de nem a németek, hanem az oroszok, akiknek, mint ezredes, az egységével együtt - április negye­dikén - meg akarta adni magát. Széli Péterről nem tudtuk, hogy apja börtönben ül, egyéb­ként kultikus tisztelettel öveztük volna. így „csak" amiatt becsültük, hogy a Vasasban vívott. Évtizedek múlva találkoztam Széli Jenő bácsival, aki elmondta, hogy a Horthy-rend- szerben az államrendszer megdöntésére irá­nyuló valóságos szervezkedésben való rész­vételért másfél évre ítélték, Kádárék az 1956. november negyedike után kiépített rendszer zárt térben elhangzó megbírálásáért 1958-ban tíz évet akasztottak a nyakába. Gáti Tibi orosz­tudásán egy pillanatra még Mády tanár úr is meghökkent (tudta, hogy van oroszul a te­héntőgy), persze ettől még ő sem úszta meg a szokásos beírást. Politikailag akkor kevés do­logban értettünk egyet, de vitáink mindig barátiak voltak. Az egyik legjobb barátom a gimnázium óta is Kiss Árpád, noha ma már évtizedek telnek el egy-egy futó találkozásunk között. Ő, a lelkészfiú volt a legolvasottabb kö­zöttünk. De inkább azt irigyeltük tőle, hogy már másodikos-harmadikos korában imádták a nők.

Alkotásainak, kulturális, politikai szerepvállalásának sokoldalúsága indukálja a kérdést: minek is készült valójában? A Görömbei And­rással folytatott beszélgetésből kiderül, hogy húszéves koráig komolyabban a történelem egy szegmense érdekelte. Hogyan adódott a törté­nelmi érdeklődés mellé a költészet, irodalom szeretete? Mikor és hogyan vált egyértelművé, hogy a költészet nem csupán „pillanatnyi elme­zavar", fiatalos kiruccanás, ahogy először meg­ítélte?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert rögtön felvettek az ELTE bölcsészkarának történelem-lengyel szakára. Átlagbölcsésznek bi­zonyultam, ezért nincs mit vele dicsekedni. Az egyetemi évek azért maradtak emlékezetesek, mert az Eötvös Kollégiumban laktam, amelynek az Irodalomtörténeti Intézettel közösen használt könyvtárában, ha nem is voltam mindennapos vendég, de gyakran megfordultam, a polcain ugyanis minden szükséges lengyel könyvet megtaláltam. Érdeklődésemet olyan felsős társak irányítgatták, mint Kósa László, Gereben Ferenc, Bollók János. Egy alkalommal a lengyel polcok előtt nekiütköztem egy alacsony termetű embernek, akinek arca ismerős­nek tűnt fel. Tadeusz Rózewicz volt, aki az öt­venes évek elején több mint fél évig ösztöndí­jasként az addigra már felszámolt s csak diákszállóként működő Eötvös Kollégiumban lakott. Rózewicz a magyarra fordított köteteit kereste. Én akkor kíséreltem meg magyarra átültetni a Beszéd az öregasszonyokért című poémáját. Elbeszélgettünk a fordításról mint irodalmi te­vékenységről, a teremtés sajátos formájáról. Amiatt aggódott, hogy eszköztelen, szikár ver­seit miniprózaként ültetik át idegen nyelvre. A csütörtökre eső, úgynevezett kollégiumi nap rendezvényei közül több is történelmi jelentő­ségűnek mondható. Például a Tiszta Szívvel fo­lyóirat engedély nélkül megjelent első számá­ról rendezett vitaest 1965 februárjában vagy az 1968. március tizenötödiki hagyományos dél­előtti ünnepség, amelyen Utassy József először mondta el legendás versét, a Zúg márciust. Az­nap engem terhelt a felelősség azért, hogy köl­tőtársam el ne aludja a délelőtt tízkor kezdődő ünnepséget. Kivételesen már reggel nyolckor ébren találtam őt a Március 15. téri albérlet­ében. Akkor fejezte be az éjszaka írott verset. Mikor elmondta, egy pillanatra valóban a száz­húsz évvel azelőtti Múzeumkertben találtuk magunkat... A közösségi meditációt ihlető csend­ben az ünnepi beszédet tartó Szabad György ment oda Utassynak gratulálni. Az egyetemen talán ha egy-két félévig tartó igazi tanulásra futotta elhatározásaimból. Valójában semmi­vel sem foglalkoztam komolyabban. Irodalmi olvasottságom (hadd ne mondjak műveltséget) szégyenletes hiányaira akkor döbbentem rá, amikor már verseket írtam. Valamit behozni belőle a katonaság alatt sikerült. Még ahhoz az évfolyamhoz tartoztam, amelyet az egyetem után hívtak be öt hat hónapra. Ezúttal is szerencsésnek mondhattam magam, mert a szol­noki ejtőernyős felderítő zászlóaljhoz kerültem, ahol mint hallgatókat, pincérek szolgáltak ki. De nem is ez, nem a duplapénzes koszt volt a legfontosabb, hanem az, hogy az ugrások ré­vén próbára tehettem magam. Az ejtőernyő be- lobbanása után mindig megérintett a halál utáni csend. Szeretem a csendet. A mennyor­szágot is a csend keretében képzelem el, amely­hez hozzátartozik az apránként kihunyó emlé­kezet üvegablakán túl örökké tartó havazás. A katonasághoz visszatérve: a kiképzés első hó­napja után rengeteg szabadidőnk volt, amelyet én olvasásra használtam. Alhadnagyi rangban s vagy hatvan könyv olvasmányélményével szereltem le. Nem értem ezt a mai katonaságel­lenes hisztériát. Illetve érteni vélem, de a belő­le levont következtetés rémisztő. A katonasá­got nem megszüntetni kellene, hanem a hat hónapot olyan tartalommal kitölteni, amely szellemi és érzelmi élményt is jelentene a mind alacsonyabb szintű fizikai próbatétel mellett. Az 1848-as forradalom és szabadságharc törté­nete – a reformkori előzményekkel együtt – változatlanul érdekelt, de igazán a korszakkal csak harmincöt éves korom után kezdtem fog­lalkozni: Bemről szóló kismonográfiám, de fő­leg a komoly levéltári kutatást igénylő A légió című könyvem megírásának előmunkálatai so­rán. Igaz, a történelmi munkák írásához jó fel­készülést jelentett az, hogy addig több tucat lengyel történelmi tanulmányt és néhány esszékönyvet is lefordítottam. Közülük a legke­ményebb és leghasznosabb munkát Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című hétszáz oldalas „tényirodalmának" átültetése jelentet­te, amelynek révén megtanultam esszét írni. Ezt megemlítve máris araszolok vissza a köl­tészet felé. A magyar szabadságharc lengyel légiójáról szóló könyvet a nyolcvanas évek má­sodik felében írtam, Marian Brandyst a hetvenes évek középső harmadában fordítottam magyarra, az első versem pedig 1965 novemberében született. Csak akkor vetettem papírra, amikor fejben már teljesen elkészült. Perényi tanár úr „agytréningjeinek" ekkortól vettem igazán hasznát. Első verseimet fejben írtam. 1966. február elsejétől amolyan magánösztöndíjjal, amelyet az általam a budapesti Universiadén kísért-tolmácsolt Lengyel Olimpiai Bi­zottság elnöke fundált, három hónapig Varsó­ban tanultam. Ott is született néhány vers, s akkor már éreztem, hogy „marad a láz". De hogy valóban maradjon is, ahhoz a zsarátnok egy meghívás volt. 1966 őszén szólt Rózsa End­re, hogy adjam oda a verseimet, mert antoló­giát állítanak össze, és a szerzők között rám is számítanak. Rózsa Endre volt az Eötvös Kollé­gium legtekintélyesebb poétája, akinek a kollé­giumi költők minden év áprilisában megrende­zett estjén még akkor felfigyeltem a verseire, amikor a bölcsészek édes semmittevésével mú­lattam az időt. 1966 szeptemberében egyéb­ként már nagytekintélyű pártfogóm-biztatóm is akadt az Irodalomtörténeti Intézet tudomá­nyos munkatársának, Kiss Ferencnek a szemé­lyében. 0 a véleményében kíméletlenül őszinte volt, s jónéhány tekintélyes kollégiumi költőt eltanácsolt a versírástól. Kollégiumi idősebb társam, Kósa László tanácsára adtam át neki a verseimet, mind a nyolcat vagy tízet, s izga­tottan vártam megsemmisítő dörgedelmeit, ame­lyek rövid költői pályám gyors végét jelentik majd. Nem ez történt. Kiss Ferenc hosszú levél­ben méltatta verseimet és bátorított. Ennek híre ment. Ettől kezdve én is magabiztosabban mutattam meg őket azoknak, aki iránt biza­lommal viseltettem. így Rózsa Endrének is.

Az Elérhetetlen föld című antológia életre hívása nem ment zökkenőmentesen. Melyek voltak e „mesébe illő" történet főbb fordulatai, amelyek a kötet megjelenése, kedvező fogadta­tása mellett erkölcsi, etikai „győzelemhez" is ve­zettek? Sokféleképpen jellemezték a Kilencek csoportját; mit tart a legmeghatározóbb voná­suknak?

Az első találkozón, amelyen vagy hatan gyűltünk össze, megtudtam, hogy összesen ki­lenc költőről - Utassy Józsefről, Rózsa Endré­ről, Mezey Katalinról, Molnár (Péntek) Imréről, Koncz(ek) Józsefről, Győry Lászlóról, Kiss Benedekről, Oláh Jánosról – van szó. A cél az, hogy versgyűjteményünket a kiadók (a Magve­tő és a Szépirodalmi) minél előbb visszaadják –    fejtegette a szerkesztőnkké választott Angyal János, aki az Új írásnál dolgozott. Ez – a hiva­talos elutasítás – ugyanis az alapfeltétele annak, hogy magánkiadási engedélyért folya­modhassunk. Úgy véltük, antológiánk így egy éven belül napvilágot láthat. Végül három és egynegyed évet kellett rá várnunk, hogy meg­jelenjék. Fennköltségében is pontosabb, ha úgy fogalmazok; nem várnunk, hanem küzdenünk kellett érte. Ebben a harcban mindvégig kitar­tó szövetségesünknek bizonyult Nagy László, Kormos István, Czine Mihály és Kiss Ferenc. Talán nem volt baj, hogy a megjelenésre egy- harmad évtizedet kellett várnunk. Közben folyvást megújult az antológia, szerzői ugyan­is a rendszeres havi találkozókon mindig a legjobb verseikkel „frissítették" a törzsanyagot, s mi író-olvasó találkozók ürügyén szinte az egész országot bejártuk. így a mi „élő antológi­ánk" közismert lett, mielőtt megjelent volna. Az antológia címe egyébként először – Péntek Imre javaslatára – Ördögfing lett volna, de ezt beatesen provokáló jellege miatt többen finto­rogva fogadták; mire felmerült, hogy a cím Fehér sapkában legyen. Én ehhez 1967-es nyári lengyelországi utamon beszereztem kilenc fe­hér tengerészsapkát, hogy illően benne fény- képeztessük magunkat. Mire hazaérkeztem, megtudtam, hogy vihetem a sapkákat az Ecserire, mert az antológia Oláh János egyik verse elől kölcsönzi a címet: Elérhetetlen föld. Mint költői csoportot a bukaresti Ifjúmunkás című hetilap mutatott be bennünket 1968-ban. Eh­hez előzményként hozzátartozik, hogy miután a Vitorlaének című antológia Romániában megjelent, 1967 novemberében Oláh Jánossal Erdély­be utaztunk, hogy a verseskönyv költőivel fel­vegyük a kapcsolatot. Egy új világ tárulkozott ki előttünk: a határon túli magyarok világa, amelynek felszámolásában Kádár hírhedt ma­rosvásárhelyi beszéde után a magyar pártve­zetés előbb aktívan, majd tétlenségével szinte a rendszerváltozásig, de a hatvanas évek végé­ig érzékelhetően csendestárs volt. És erre nem lehet mentséget találni. Erdélyi utunkat 1968 nyarán Utassy Józseffel és Kiss Benedekkel megismételtük. A két „irodalmi túra" során, melyeknek megszervezésében már akkor is Szabó Zsolt játszotta a főszerepet, Kolozsvárt nemzedéktársaink közül megismertük Király Lászlót, Kocsis Istvánt, K. Jakab Antalt, Vári Attilát és Kenéz Ferencet, Sepsiszentgyörgyön pedig Farkas Árpádot, Magyari Lajost, Csiki Lászlót, Tömöry Pétert és Czegő Zoltánt. Meg­határozó élmény volt ellátogatni a két Szervátiusz város felett lebegő műtermébe és Kányádi Sándor kalauzolásával megismerni Kolozsvár óvárosát. Kallós Zoltán azt tanácsolta, hogy Moldvába is menjünk el, ha anyanyelvűnk évszázadokkal ezelőtti állapotára kíváncsiak vagyunk. Megfogadtam a tanácsát, s 1970 májusában, a nagy romániai árvizek idején elju­tottam a Bakó melletti Bogdánfalvára. Életem­nek ez a legemlékezetesebb útja. Utassyval és Kiss Benedekkel a Ceausescu-korszak kezde­tén, a rövid ideig tartó demokratikus remények szárbaszökkenése idején érkeztünk Kolozsvár­ra, s Csehszlovákia megszállásának előestéjén tértünk vissza Budapestre. Utunk során stop­poltunk román embert, aki nem fogadott el pénzt a fuvarozásunkért, megtudván, hogy Budapestről jöttünk, pedig Tordától majdnem Nagyszebenig szállított, ittunk útjavító lipovánok korsajából, Segesvár körül Petőfi emlék­művét keresve találkoztunk magyarul tökéle­tesen beszélő szászokkal, a marosvásárhelyi vártemplomnál kőmívesként dolgozó mezőségi magyar cigányokkal, s ugyanitt az Al-Dunán felszámolt török települések Romániában re­kedt földönfutóival, de egy kolozsvári háztartás­ban még erdélyi szlovák bejárónővel is, akivel a lengyel révén próbáltam szót érteni. Mindaz, amit az Állami Fodor József Tüdőszanatóriumban hét-nyolcévesen átéltem, mindinkább kezdett a helyére kerülni. Tudatosodott bennem, hogy a magyarokon kívül ezek az emberek is közel állnak hozzám, közelebb, mint az Európa nyugati szegletében élők. Minél nyomorultab­bak, annál inkább honfitársaim ők is. A külön­féle jellegű kiszolgáltatottság is teremthet határokon átívelő közös hazát. Ezeknek az él­ményeknek a szellemi táptalaja a vajúdó an­tológia volt, s maguk az élmények a születő versek révén az antológiát gazdagították. Hogy a nagy ellenállás után végül mégis miként je­lent meg? Váratlanul egyszerűen. Valószínűleg szerepe volt benne Darvas József és Aczél György összeakaszkodásának. A sértődött Dar­vas mindenképpen szerette volna bizonyítani neki, hogy a népi irodalomnak van még után­pótlása. Mi úgy véltük, hogy az irodalom megítélésében a „jó" vagy a „rossz" jelző a meg­határozó. Darvasnak persze aligha lehetett fogalma a mi csoportszerű létezésünkről, az évek óta készülő antológiáról, különösképpen nem azon véleményünkről, amelyet verseink­ben megfogalmaztunk az általa is képviselt rendszerről, amelyben „a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák...", s „lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lop­nak..." Darvas figyelmét Kiss Ferenc hívta fel ránk valamikor 1969 nyarán. És attól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Az antoló­gia Nagy László előszavával 1969 decemberé­ben napvilágot látott.

Az Ördöglakat tartalmi, műfaji szempont­ból is igen heterogén kötet. Egyik legkedvesebb versem, a Végakarat, melyben mintha összeg­ződnének törekvései, szemléletmódjának tükör­cserepei; a történelmi, költői, tudományos lá­tásmód; az érzékeny intellektus, az etikummal felvértezett, kritikusan látó „harcos". Kiált belő­le az egész pályáját végigkísérő aggodalom az ember, a nemzet pusztulása, pusztítása miatt (persze ennek egyértelműbb politikai telítettségű kifejezései a Kultuszévek, a Padlás, az Ör­döglakat vagy az elemi erővel szóló Beolvasz­tás). Tudom, nem a szerző dolga, mégis izgal­mas, hogyan jellemezné ezt a kötetet...

A történelmi múltnak van olyan korszaka, amelynek eseményei százötven év távolából is személyesek. Minden bizonnyal ilyen Petőfi napjának, március tizenötödikének is köszönhetően, a forradalom és szabadságharc, az új­kori magyarság legnagyobb történelmi vállalkozása és teljesítménye a reformkorral együtt. A magyarságon nem pusztán etnikumot értek, hanem vállalást, kiállást, képviseletet. A forra­dalom a reformkor vívmányainak alkotmány­ba foglalása, a szabadságharc: e vívmányok fegyverrel történő megvédése. Páratlan jelen­ség: az önvédelmi háború gazdasági alapja a papírpénzt elfogadó népnek a kormányába vetett bizodalma. Ez volt a jutalom a reformkor nemzedékeinek sikeres érdekegyeztetési politikájukért. A másik, már általam személyesen is megélt eseménysor 1956 szürreális magyar drámája, amely mindazok számára érthetetlen és értelmezhetetlen, akik nem élték át. Ma már annyi 1956-os hős van, hogy ennél többet mon­dani róla „egyenes adásban" nincs kedvem. Számomra azért volt megrendítő Andrzej Wajdának az 1956 és 1958 között született két film­je, a Csatorna meg a Hamu és gyémánt, mert mintha a magyar forradalom önfeláldozó fia­tal nemzedékéről szóltak volna. Wajda a varsói felkelés tragédiáját bemutatva, mintha 1956 Budapestjét elevenítette volna meg. Ebben ré­sze volt filmjei képi erejének is. Egy-egy kocká­ja képzőművészeti alkotás. Amikor 1963 nya­rán először a lengyel fővárosban jártam, még itt-ott találkoztam a varsói felkelés után, 1944 őszén lerombolt város romjaival. És láttam Bu­dapest szétlőtt házait is. Nem tudom, hogy köl­tőként vagy történészként ástam-e bele magam inkább a varsói felkelés történetébe. Egy ideig mindig felkerestem a huszonnégy évesen el­esett költőóriás, Krzysztof Kamii Baczynski sírját a varsói Powazki-temetőben. Szinopszis című versem róla szól. Verset a varsói felkelés­ről többet is írtam: a Szent János katedrális, 1944-et, a Végakaratot, de mint a vers utolsó sorában jelzem, voltaképpen róla szól a Párizs, ezerkilencszázhetvenegy is. Hozzáteszem, hogy kedvenc költőm, az 1883-ban egy párizsi sze­gényházban elhunyt Cyprian Kamii Norwid, akinek indulása bölcsészdoktori értekezésem témája, posztmodern prózában írta le Chopin haldoklását, majd tizenöt évvel később az egyik legnagyobb lengyel poémát, a Chopin zongoráját vetette papírra. A két egymáson át­tetsző dátum, 1944 és 1956, Varsó és Budapest romjai mellett ők a Végakarat ihletői. És még egy név... Ha a varsói felkelést vérbe fojtó SS- Obergruppenführert történetesen nem Erich von dem Bachnak, hanem, mondjuk, von dem Flussnak hívják, lehet, hogy ez a vers a szívem­hez közel álló történet dacára sem születik meg. 1966-ban két verset írtam az 1956-os for­radalomról. Az egyik címe: Budapest, a mási­ké: Ünnep. Mindkettő olvasható az Elérhetetlen földben. A harmadikat – Siralomházban – 1987-ben Mécs Imrének ajánlottam. Az Önfel­adás, az Egy naplójegyzet kivonata, a Kierkegaard artistái a hatvanas évekről készített kö­zelképek. Az útlevélmegvonásom történetét rögzítő Üvöltés a nyolcvanas évekről szól. A Kul­tuszévek a címtől eltérően nem csupán az öt­venes éveket eleveníti meg. E korszak indái befonták a hatvanas, hetvenes éveket és ron­csolták a kilencedik évtizedet is. Tapadókorong­jai érzékelhetők napjaink társadalmi tudatán, az ország show-fogóként tévéképernyőre gombostűzött erkölcsi mércéjén, a küldetésére mél­tatlan, felkészültsége híján vagy cinizmusa okán hazardírozó értelmiség lelkiállapotán. Persze tudom, a hatvanas évek az önfeladással pár­huzamosan a gazdasági reformkísérlet, a sza­badabb kulturális lélegzetvétel és a nagy ver­seskötetek – Pilinszky Jánosé, Weöres Sándoré, Nemes Nagy Ágnesé, Nagy Lászlóé, Juhász Ferencé, Vas Istváné, Kassák Lajosé, Illyés Gyuláé, Csanádi Imréé, Csoóri Sándoré – megjelenésének évtizede is. A Havon forgó ég című első kötetem három évig tartó folyamatos elutasítás után, 1973-ban jött ki. Akkor is csak azért, mert Nagy László magánkiadási kérvényemhez írt kemény lektori jelentése („gyalá­zatos dolog e kötet szerzőjét elhallgattatásával másodszori árvaságra ítélni") a művelődési mi­niszterhelyettesnek, Marczali Lászlónak a kezébe került, s utasította a Móra Kiadót, hogy a Kozmosz-sorozatban azonnal adják ki a köte­tet. Ennek az volt a haszna, hogy a szerkesztő egyetlen verset se vett ki belőle. Ugyanebben az időben Utassy József konok harcot folytatott a Magvető Kiadó igazgatójával második kötete épségéért. Előbb több verset, majd csak a Cseh­szlovákia gyalázatos katonai megszállása ellen tiltakozó Ember az őszbeni kellett volna kiven­nie, de végül egy sorának, a „tréningezik velem a terrorénak eltávolításával is beérte volna Kardos György. Utassy a megtébolyodásig kö­vetkezetes volt: nem adta fel ideáit. Ő győzött, de túl azon, hogy második verseskönyve a Szépirodalmi gondozásában is csak nagysokára je­lent meg, szinte az életével fizetett meg nem alkuvásáért. Az 1982-ben napvilágot látott Ör­döglakat kilenc év verseit tartalmazza. A cím­adó verset a következő évtized, az ezredvég botránya hitelesítette, vagyis a tétlen Európa szeme láttára zajló balkáni öldöklés. A balkáni drámáról utolsó kötetemben olvasható vers, a Hajnali idill, 1994. Eszerint az 1914-ben kitört első világháború – rövidebb-hosszabb fegyverszünetekkel – még ma is tart talán. A Balká­non és szerte a világban másutt történtek mint­ha azt jeleznék, hogy a történelemnek nincsen hasznosítható humánus tanulsága, a história az emberi cselekvéseknek nem öntisztító folya­mata, nagy filozófusok csak illúzió rabjai vol­tak. De elfogadható-e, hogy a történelem az emberi tenyészés, élvezethajszolás, primitív ön­zés, gátlástalan brutalitás, mohó fogyasztás, tahó kényelemkeresés kaleidoszkópja legyen csupán, amelyen nem lehet átlátni? Általában sokáig dolgozom egy versen. Csend és idő kell hozzá. A Beolvasztás az egyetlen, amelyet néhány perc alatt írtam. A nyolcvanas évek elején, a kisebbségeket illető reménytelenség időszakában. És ennek volt a legnagyobb vissz­hangja. Valamikor a kilencvenes évek végén a tévéhíradóban transzparenseken láttam vi­szont. Szlovákiai magyarok tüntettek Komá­romban az anyanyelvi iskolákért.

A Véset versei, már maga a cím is békés, de ellentmondást nem tűrő erővel (mint a Tízpa­rancsolat kőbe vésettsége), a kulturális-etikai hagyományozás egy formájaként van jelen. „Harcmodora: „Akinek halottja van, / belegör­nyed a földbe, / belélegzi a füstöt... / Akinek tör­ténete, / (elevenekkel és holtakkal) él. / Akinek halottai élnek, / a holtakkal mi dolga? - / törté­nelme az élet: / töltött puskacső, / s benne ró­zsa: / időzített örökmécses..."Hasonló kettőssé­get tükröz a Horoszkóp című verse is. Részben utal ez arra a humanista küzdelemre, melyet munkájával képvisel, részben e kettősség a val­lomásosságból és a konkrét kérdések létkér­désekké való tágításából adódik. A kötetet záró vers, az Összegzés (mely később A tér töredéke­inek záróverse is lett) drámai foglalata az embe­ri létnek: „Köröttem az esős égbolt / fában kor­hadó erezete. / A haldoklás: / vajúdó lélek. / A lét: / bomló emlékezet." Úgy tűnik, ez a kötet fordulatot hozott költészetében, metaforikusán is konkrét megfogalmazása egy költői-emberi létminőségnek, magatartásformának. 2004-ben, a Magyar Napló kiadásában jelent meg Kéz­mozdulat a szürkületben címmel legújabb verseskötete. Megrázó a „teremtett", a „teremtés" féltésének megfogalmazása mögött meghúzódó csendes szomorúság. A kettősség ezúttal az érett, fenyegetettséget pontosan regisztráló, s a gyer­meki (költői) igazságszolgáltató világrendet minden esetben helyreállító világlátásból adó­dik. A „föld", akár a pálya kezdetén, most is „elérhetetlen" a vágyott minőségben? A születés és számadás „belső látása" valóban Az utolsó önarckép drámája, „az ő sziromfakadású tekin­tetével / néz belülről reánk"?

Eddig a Véset jelent meg leggyorsabban az előző kötethez képest. 1985-ben látott napvilá­got. Ebben szerepe volt Réz Pálnak is, mert mi­előtt összeállt volna, már pártfogásába vette a tervezett kötetet, s a végső pillanatig a gazdá­ja maradt. Ebben a könyvben már tudatosan bántam a történelmi eseményekből, a magyar és a közép-európai léthelyzetből táplálkozó ihlettel. Új élményt jelentett a család, a gyerme­kek megszületésének, világot befogadó kitárul­kozásának csodája is. Igazából ez késztetett arra, hogy a létezést a magam számára értel­mezni próbáljam; jó, hogy erre a hozzám leg­közelebb álló ember megszületése, teremtődése és nem a halála sarkallt. Az ennek szellemé­ben írt Térelválasztást tartom az egyik legjobb versemnek. Én a halálról, a pusztulásról, a re­ménytelenségről mind kevésbé akarok írni. Ha érzelmeimet, tudatomat az itatná át, meg­bénulnék, s a tétlenség megölne. Szeretek dol­gozni. Petőfi a szabadságot és szerelmet véste a költészet egére, Cyprian Kamii Norwid a mun­kát. E három fogalom alkotja az embert.

A lengyel szak, a műfordítások, a történel­mi érdeklődés mellett kultúrpolitikai szerepet is vállalt-vállal a lengyel-magyar kapcsolatok ala­kításában. Munkája elismeréseképpen Krakkó díszpolgárává avatták. Az Eltékozolt lehetősé­gekkel szembesülve című tanulmányában (Kor­társ, 2004. február) a diplomácia, politika, kul­túra, etika fogalmait, viszonyrendszerét firtatja, a magyar, lengyel, cseh uniós csatlakozás kap­csán. A csatlakozást követően sem lenne tanul­ság nélküli, ha kifejtené véleményét ezzel kap­csolatosan...

Az Ön által említett írásomban részletesen kifejtettem, hogy milyen kihívások előtt áll a magyar diplomácia, miután bekerülünk az Európai Unióba. És már ott vagyunk. Vagyis arról van szó, hogy a kulturális munka a kül­ügyi tevékenység húzóágazata. De hogy ez így volna, annak jelenleg a leghalványabb jelét sem látom. Szerencsére, vannak jól működő kulturális intézeteink. A varsói is ezek közé tartozik. De ez a minisztérium érdeme. A kul­túráról szólva, meggyőződésem, hogy Magyar- országon az a kormány fog tartósan beren­dezkedni, amelyik számára a kulturális és az oktatási ágazat a legfontosabb, amelyik távla­tosan gondolkodva ezekben a minisztériumok­ban vonja össze legjobb szellemi erőit, s anya­gilag is a feladatoknak megfelelően támogatja őket. A balti államok ennek természetes belá­tása és megvalósítása révén álltak úgy talpra 1918 után, hogy még az ötvenéves szovjet meg­szállást is túlélték. A kultúra és az oktatás támogatása rövid és hosszú távon egyaránt a leghatékonyabb befektetés. Varsóban a ma­gyar nagykövetség kulturális tanácsosaként és Krakkóban főkonzulként annyit dolgozhat­tam, amennyit csak akartam, sőt még annál is többet. A kulturális diplomáciai munkában az a felemelő és doppingoló, hogy azonnali a visszajelzés. Ez a munka kapcsolatépítés: ember és ember, közösség és közösség, nemzet és nemzet, ország és ország között. Lengyelor­szágban hihetetlenül eredményes lehet a felké­szült és tevékeny magyar diplomata, és sokszo­rosan romboló a hozzá nem értés, a hanyagság, a nemtörődömség, amely véleményem szerint a rendszerváltozásig a külügy tevékenységét több területen általánosan jellemezte. Nem vé­letlenül született annak idején az a rendőrségi gumibotot felvillantó mondás, hogy „a külügy is belügy". Ha egy országban szeretnek bennünket, akkor annak az országnak a közössé­gében tudatosítani kell, hogy miért, mily értékek és erények révén vagyunk érdemesek a szeretetükre, megbecsülésükre. Már régen kulturális intézetet kellett volna nyitnunk Zág­rábban és Ljubljanában. A szomszédaink vonatkozásában ordító a használható, jó szótárak hiánya. És mintha mindenki süket volna. Alap­műveket kellene megjelentetni a magyar törté­nelemről, művelődéstörténetről, képzőművé­szetről horvátul, szlovénul és persze románul és szlovákul is... Nem beszélve a lengyelről. Kényelmes a nyavalygó, önsirató magatartás, hogy egyedül vagyunk. Nem kell tenni sem­mit, csak búslakodni. Dühítenek a kornyikáló búslakodók. Ha igazán jó magyar akarsz lenni, tanuld meg egy szomszédos nép nyelvét, vagy legalább olvasd el mindegyikének az irodalmi alapművét.

 2004 Balassi-év. Rendkívül sokat tett ennek je­gyében is kulturális, kultúrpolitikai téren. A haj­dani lengyelországi Balassi-birtokon 2003-ban három Balassi-emléktáblát leplezett le (a kamienieci várban, Rymanówban és Nowy Zmigródban). Újra kiadták Balassi Bálint verseit lengyelül. A krosnói Balassi-ünnepségben teljességében meg­valósulta magyar-lengyel együttműködés. A 2004-es ünnepi könyvhétre megjelent a válogatásá­ban, kísérő tanulmányával a Magyar Napló Kiaáónak A magyar irodalom zsebkönyvtára című sorozata keretében egy Balassi-kötet. Az itt kö­zölt tanulmányban olvasható egy megragadó, erőteljes „metafora", mely szerint Balassi „a ma­gyar irodalom Keresztelő Szent Jánosa"...

A kötelességtudat hozott össze Balassi Bá­linttal. Amikor 1994 nyarától tíz hónapra krak­kói magyar főkonzul lettem, tudtam: ha másra nem is, de arra futja az időmből, hogy Balas­sinak emléktáblát állítsak a főtéri Potocki- palotán, ahol hajdan Szárkándy Annának a Ba­lassi által is látogatott „bárányos háza" állott. Ennek feltételéül előbb Balassi válogatott ver­seinek kötetét jelentettem meg, többek között Teresa Worowska és Jerzy Litwiniuk kitűnő fordításában. (Erre azért volt szükségem, hogy a városi elöljáróságot és a palota tulajdonosát meggyőzzem a költő nagyságáról, arról, hogy Goethe mellett ő is méltó rá, hogy Krakkó legelőkelőbb helyén tábla hirdesse az emlékét.) Az engedély biztosításának másik feltétele az volt, hogy a bronztáblát Bronislaw Chromy professzor, az egyik legnagyobb lengyel szobrászmű­vész készítse. Ezt is sikerült elérnem; ráadásul az sem elhanyagolható, hogy a lengyel művész a 90x130 centiméteres emléktábláért jelképes összeget kért: egy érme árát. A hozzá fűződő barátság megfizethetetlen. Amikor 1995 júniu­sában, tíz hónap után elhagytam a várost, ő azzal vett tőlem búcsút, hogy Balassi Bálint gipszdomborművét, amely alapján az öntés ké­szült, nekem ajándékozta. Ezt beépítettem fa­lusi házamba. így ma Balassi figyelő tekintete előtt olvasok, írok. Jóval könnyebb dolgom volt 2003 májusában, amikor a Krosno térségében fekvő egykori Balassi-birtokokon kellett három emléktáblát állítanom. Erre a feladatra Szent- mártoni Szabó Géza hívta fel a figyelmemet. Mivel oly meggyőzően tudja méltatni Balassit, restelltem volna, ha nem élek a helyzetem által is felkínált alkalommal. A gondot itt csak a pénz megszerzése jelentette, az engedély beavatko­zásom nélkül intéződött. A kitűnő fordítások­ból álló Balassi-kötet ezúttal is megjelent – a már említett Teresa Worowskának köszönhe­tően – több verssel gazdagabban. Az emléktáb­lák Balassi-portréja persze azért elevenedett meg bennem, mert egyre jobban megismerked­tem a költészetével. Ebben más kedves kény­szer is szerepet játszott: a Magyar Napló Kiadó megbízása, hogy állítsak össze sorozata nyitó­ kötetéül egy Balassi-válogatást. E munkára a kitűnő Balassi-kutató, Kőszeghy Péter is biz­tatott, akivel Balassi révén kötöttem barátságot. Mégis különös, hogy Balassival is tulajdonkép­pen a lengyelek hoztak össze. Ahol Balassit igazán meg lehet érteni, az Lengyelország. (Ahol egyébként öt emléktáblája van.)

A szabadságharccal, magyar, lengyel, erdé­lyi történelemmel kapcsolatos munkái (Hamu­ban csillagló gyémánt, Bem apó, „...Mindvégig veletek voltunk") után milyen kutatásokat végez? Mit ragad még meg a „mérhetetlen történelmi időből", ahogy Térkép című prózaversében fo­galmaz? Úgy tudom, dolgozik a Bem tábornok életéről szóló könyv teljesebb kiadásán...

Kilenc évig dolgoztam külszolgálatban. Úgy vélem, nem eredménytelenül. És ennek nem az az igazi mércéje, hogy négy város vá­lasztott a díszpolgárává. Nagyobb megelégedé­semre szolgál annak tudata, hogy közel húsz magyar könyv megjelentetését kezdeményez­tem és támogattam anyagilag, köztük három képzőművészeti albumét. A két kiküldetésem közötti négyéves szünetben lengyel tanszéket alapítottam a Pázmány Péter Katolikus Egye­tem bölcsészkarán, s kiadtam négy könyvet. (Többek között életem első regényét, A gyer­mekkor tündökletét, amelyet huszonöt éven át írtam.) Közülük a még 1999-ben lengyelül is napvilágot látott „...Mindvégig veletek voltunk" Lengyelek a magyar szabadságharcban 2001-ben megkapta a legjobb közép-európai munká­ért járó, a krakkói Jagelló Egyetem Történeti In­tézete és a Lengyel Történészek Társasága által alapított Wereszycki-Felczak-díjat. Lengyelül megjelent Bem Józsefről írt monográfiám is. Ennek magyar változatán most dolgozom. Nem lehet véletlen, hogy a szabadságharc két legnagyobb hadvezére közül az egyik, Bem zse­niális matematikus volt, a másik, Görgei zseni­ális vegyész: mindkettő analitikus elme. Fel­adatom, írni róluk. Bemről tudományos mun­kát, Görgeiről verset vagy poémát. Megírtam őket. A vers (Görgei) korábbi kötetemben, A tér töredékeiben látott napvilágot, a poémát azóta írtam, s Thorvaldsen szobra címmel olvasható most megjelent kötetemben. Munkahelyi fel­adatom jelenleg több mint kettőezer-kétszáz életrajz megírása. A szabadságharcban részt vett mintegy négyezer lengyel közül ennyinek ismerjük nevét, s ennyire van legalább egy mondatnyi forrásutalás. Van persze közvitéz, akinek életrajza hat oldalt tesz majd ki.

Az Ördöglakat fülszövegében azt írja ma­gáról: „A költők azt tartották róla, hogy tör­ténész, a történészek azt, hogy költő. Költő és történész, ha találkozott, azt, hogy műfordító." Nyilván nyomasztották élete során nagyobb prob­lémák is, mint hogy ki hogyan ítéli meg, miként azonosítja. Nyilvánvaló a mondatokba foglalt irónia, önirónia... Fenntartja még e kijelentését?

Költő? Történész? Műfordító? A magyar irodalom hagyománya is azt mondatja velem, hogy az így sodródó életfonalat nem kell szét- szálazni. A történészi munka kétségtelen, hogy másfajta odafigyelést igényel. De minden írás alapja a jó mondat. Költőként, történészként és műfordítóként is jó mondatokat kell írni. A többi az olvasó dolga. Rajtunk múlik, hogy ne forduljon el tőlünk.

(2004. szeptember, Nyitott Műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból)