Magyar Művészeti Akadémia
  • Akadémikusok
    Tagozatok
  • Könyvtár
  • mma.hu
  • mma-tv.hu
  • Súgó
  • Impresszum
  • Adatvédelem
  • Szerzői jogok
  • Hírlevél
  • Kapcsolat
  • magyar English [Beta]
Magyar Művészeti Akadémia
  • Akadémikusok
  • Könyvtár
  • mma.hu
  • mma-tv.hu
  • Súgó
  • magyar English [Beta]

format.option.empty_header
19100
MMA51174

 
Galéria >
 

Életrajz

Életrajz

Kovács István
Babérkoszorú-díjas költő, történész
Budapest, 1945. augusztus 19.
Az MMA rendes tagja (2011 –)
Irodalmi Tagozat
Az MMA elnökségének tagja (2020 –)


Tovább...

Életrajz

  • Életrajz
  • Díjak
  • Interjú

Kovács István 1945. augusztus 19-én született Budapesten. Édesapja, Kovács István színművész a II. világháborúban eltűnt. Édesanyja, Nagy Borbála telefonkezelőként dolgozott az Állami Fodor József Szanatóriumban. Tanulmányait a Budakeszi Állami Általános Iskolában (1951–1959), a Budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban (1959–1963), az ELTE Bölcsészettudományi Karának történelem–lengyel szakán (1963–1968), és a Bécsi Egyetem történelem szakán (1970–1971) végezte. 1968-ban történelem-lengyel szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, 1992-ben a történettudomány kandidátusa lett.

Felesége: Rosonczy Ildikó (1974), gyermekei: Kovács Orsolya (1981) és Kovács Mihály (1984).

1968–1969 között napközis tanár a Bikszádi úti Általános Iskolában, 1969 júniusában fél évre katonai szolgálatra rendelik be. 1969-től 1970-ig az MTA Irodalomtudományi Intézet Könyvtárában dokumentátor, 1971-től 1972-ig az ELTE Eötvös József Kollégiumának levéltárosa. Ezt követően az ELTE Világirodalmi Tanszékének, majd a Szláv Tanszékén belül működő Kelet-Európai Irodalmak Tanszéki Kutatócsoportjának (1972–1976) tudományos segédmunkatársa, (1976-tól) tudományos munkatársa, az ELTE Lengyel Filológiai Tanszékének tudományos főmunkatársa (1981–1990). A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának munkatársa (1990–1995), a Varsói Magyar Nagykövetség kulturális tanácsosa (1990-1994), a Magyar Köztársaság Krakkói Főkonzulátusának főkonzulja (1994–1995), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Lengyel Tanszékének vezetője (1995–1999). A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának munkatársa (1999–2003), a Magyar Köztársaság Krakkói Főkonzulátusának főkonzulja (1999-2003), nyugdíjasként az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa (2004–2012).

Költőként 1969-ben a Kilencek csoportjával indult pályája, az Elérhetetlen föld című antológiával. Az antológia megjelenését követően Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként a Bécsi egyetem történelem szakán tanulhatott (1970–1971). Munkája műfordítóként és történészként egyaránt a magyar-lengyel kapcsolatokat szolgálja. Műfordítói tevékenysége meghatározó mind a magyar, mind a lengyel irodalom terén. 1973-ban megjelent első verseskötete Havon forgó ég címmel, melyet később számos verses-, próza- esszé- és tanulmánykötet követett.  Több fordítása is napvilágot látott mind Magyarországon, mind Lengyelországban, munkája elősegítette a két ország irodalmának kölcsönös megismerhetőségét. Tudományos munkái nélkülözhetetlenek a magyar-lengyel viszonylatban, különösen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc lengyel vonatkozásainak tekintetében.

Az Irodalmi Alap (1980-tól), a Magyar Írószövetség (1980-tól), a Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottság (1985-től), valamint a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja (2010-től).

Munkáját Magyarországon József Attila-díjjal (1984), Déry Tibor-jutalommal (1999), Babérkoszorú díjjal (2011), Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével (1994), Akadémiai díjjal (2008) és Jósika Miklós díjjal (2010) ismerték el. Lengyelországban is számos kitüntetésben részesült: Lengyel Irodalmi Alap Fordítói Nagydíja (1986), Lengyelország kultúrájáért érdemjel (1988), Lengyelország Újjászületésének Tisztikeresztje (1999), Wacław Felczak és Henryk Wereszycki díj (2001). Több lengyel város díszpolgárává is avatták: Gorlice (2005), Jarosław (2002), Krakkó (2003), Lubaczów (2005), Zwierzyniec (2003).

Az életrajzot összeállította: Ekler Andrea [2013]

_________________________________________

Életrajzi adatok
Budaoest,1945. augusztus 19.

Tanulmányok
1959–1963: Budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnázium
1963–1968: ELTE Bölcsészettudományi Kar, történelem-lengyel szak (1966 tavaszi szemeszter – Varsói Egyetem)
1970–1971: Bécsi Egyetem, történelem szak

Munkahelyek
1969–1970: MTA Irodalomtudományi Intézet Könyvtára, dokumentátor
1971–1972: ELTE Eötvös József Kollégium, levéltáros
1972–1981: ELTE Világirodalmi Tanszék, majd a Szláv Tanszéken működő Kelet-Európai Irodalmak Tanszéki Kutatócsoportja, 1972–1976: tudományos segédmunkatárs, 1976–1981: tudományos munkatárs
1981–1990: ELTE Lengyel Filológiai Tanszék, tudományos főmunkatárs
1990–1994: Varsói Magyar Nagykövetség, kulturális tanácsos
1994–1995: Magyar Köztársaság Krakkói Főkonzulátusa, főkonzul
1995–1999: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Lengyel Tanszékének alapítja és vezetője
1999–2003: Magyar Köztársaság Krakkói Főkonzulátusának főkonzulja
2004–2012: MTA Történettudományi Intézet, (nyugdíjasként) tudományos főmunkatárs

Művészeti szervezeti tagság
1980–:Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (ma: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) 
1980–: Magyar Írószövetség, tag,1987: elnökségi tag, 2004–2010: elnökségi tag
1985–: Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottság tagja
2010–2011: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagja
2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

2013–: Krakkói Lengyel Tudományos Akadémia tagja

FELLAPOZZUK EGYMÁST A SZÓTÁRBAN

Kovács Istvánnal beszélget Ekler Andrea

 

Csendes, szerény, mégis határozott, szilárd, külsejében Bem apót vagy ókori bölcseket idéző jelensége a magyar irodalmi és kulturális életnek. Tevékenységének sokrétűsége (író, költő, műfordító, történész, kritikus, szerkesztő, filmesztéta, diplomata), tekintélyes életműve, példaértékű értelmiségi létmódja Németh László Tartsd magad című írásának zárómondatait idézi fel bennem. Ady versére utalva írja: „Tartsd magad. Azaz: tartsuk magunkat mi is, figyelmeztetők. A kor, amelynek fiai voltunk, velünk temetkezik. Most kell megmutatni, hogy a szó, amelyet a nemzethez intéztünk, nem szófia, megér egy életet. Ez a néhány év, hónap még a mienk, mai őrzőké. Legyünk méltók rá. Tartsuk magunkat úgy, hogy az ifjúság, amely­nek nem látott szeme rajtunk függ, szép leckét kapjon, magát tartván, a magatartásra."

 A „korai önéletrajz", A gyermekkor tündöklete tartalmas, de nehéz gyermekkorról tanúskodik. Melyek voltak azok a mozzanatok, amelyek kihatással voltak későbbi pályájára, morális, etikai értékrendjére, szemléletére?

Ez a könyv lengyelül is napvilágot látott. Benne már nem szerepel az alcím, s elhagynám az újabb magyar kiadásból is; egyszerűen azért, hogy regényként olvassák, s még véletle­nül se életrajzi szociográfiaként. Mint a háború alatt született nemzedék tagja, majdhogynem természetesnek éreztem a csonka családban való létezést. A háborúban odaveszett apa hiányát csak fényképe jelezte. Sokkoló esemény velem akkor történt először, amikor anyám, akit azelőtt szintén nem ismertem, igrici nagy­anyámtól, Miskolc mellől, hatéves koromban elhozott Pestre. Nagyanyám, ha rossz voltam, azzal riogatott, elküld Pestre anyámhoz. Ez a Pest persze topográfiailag nem Pest volt, ha­nem Buda, pontosabban a Budakeszi tőszomszédságában hegytetőre épült Állami Fodor Jó­zsef Tüdőszanatórium. Az ijesztő Pest, vagyis a szanatórium, amelynek fogalmába eseten­ként Budakeszi is beletartozott, idekerülésemmel átalakult meseien vonzó, valóságosságá­ban is titokzatos világgá, amely zártságában némileg emlékeztetett arra, amelyből kiszakí­tottak. Létezésem új tere két részre tagolódott: a betegek és a dolgozók világára. Én anyám ré­vén az utóbbihoz tartoztam, s tudtam, hogy ez jó. A dolgozók világa ismét két részből állt: vol­tak, akik Budakeszin laktak, és voltak olyanok, akik a szanatóriumban. Tehát ismét a kivéte­lezettek közé számítottam magam. Ráadásul a szanatórium legmagasabb pontjára épült, lakásokká átalakított templom sekrestyéjében laktunk, s ennek révén beékelődtünk a „felvég­be", a személyzetis, a gondnok, az igazgató főorvos és az osztályvezető orvosok közé, ho­lott társadalmilag az „alvégen" lett volna a he­lyünk. Mi több, én az igazgató főorvos – aki A gyermekkor tündökletének egyik főhőse – népes családjának amolyan „póttagja" lettem fogadott ötödik gyermekként. A nyomorúságot anyám élte meg. Én határozottan boldognak éreztem magam, s csak ritkán döbbentem rá valóságos helyzetemre, s csapott arcomba a fájdalom kaszásvermének összehasogatott levegő­je. A világ, amely a szanatóriumban körülvett, felfoghatatlan, elvarázsolt kastélyként elevene­dett meg számomra. Az egyik portásról, Világhy Laci bácsiról azt mondták, hogy 1945 előtt tábornok volt s emiatt kitelepítették, ezért lakik albérletben Budakeszin a feleségével. Ehhez minden alkalommal hozzátették, hogy most egy olyan család támogatja őket, akiket ő mentett meg 1944-ben a zsidóüldözések idején. A „kitelepített" volt a leggyakrabban hallott fo­galom: az volt a takarítónőként szanatóriu­munkban dolgozó grófnő és a konyhalány­ként mosogató apáca, az a Budakesziről pár óra alatt elköltöztetett sváb és az oda beköltöz­tetett „csehszlovák". Az egyik műtős állandóan idegen nyelven hallgatott meccset – szerbül –, pedig magyarnak mondta magát, anyám barátnőjéről, Vizy doktornőről viszont úgy be­széltek, mint aki csehszlovák, holott magyar volt, akárcsak a bolgárkertész. De magyar volt a nagybátyám felesége, mégis ráfogták, hogy román. Ennek alapján a szanatórium görög betegeiről is úgy gondoltam, hogy magyarul beszélnek, de ők csak egyetlen magyar szót tud­tak, azt, hogy „pinaúúú", ami görögül állítólag azt jelenti: „Éhes vagyok..." A szovjetekről meg azt mondták, hogy nem szovjetül, hanem oro­szul beszélnek... Nem csoda, hogy a népenként, országonként körém táguló világot nehezen tudtam felfogni. Utólag döbbentem rá, hogy a ke­rítéssel övezett szanatóriumba voltaképpen belegyömöszölődött az egész Baltikum és Adriatikum közötti térség, amelynek tragikus ku­szasága személyes élményként maródott be­lém. Az ember, legyen bár magyar, román, cseh, szlovák, görög, szerb, zsidó, orosz, sváb, bolgár – mind kiszolgáltatott a történelemnek. Aztán rájöttem, hogy a história jobbára nyo­morúságos emberi tákolmány: nagy ravatalo­zó, ahol az erényt és a bűnt egyaránt kiterítik... És meghatározó „díszlete" a tömegsír, amelybe Foksányban vagy Szibériában apám is bele­került.

Az iskolaévek alatt nyílt-e lehetősége sza­bad szellemi útkeresésre, találkozott-e olyan ta­náregyéniségekkel, akik pozitívan befolyásol­ták, esetleg későbbi hivatása(i) felé orientálták?

A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ahol 1963-ban érettségiztem, még főként a régi pedagógus nemzedék képviselői oktattak. Perényi József tanár úr irodalmat tanított. Az a hír ke­ringett róla, hogy megírta a magyar színház történetét, de kézirata elkallódott a háborúban. Azóta búskomor. De kitűnő tanár volt. Évente nyolc-tíz verset s több prózarészletet meg kellett tanulnunk könyv nélkül. Ezeket állandóan kikérdezte. Azt vallotta, hogy sokunknak az így bevágott versek fogják egész életünkre az irodalmat jelenteni. Magyart egyébként az én időmben olyan tanárok okítottak a Rákóczi Gimnáziumban, mint Bodolay Géza és az 1956-os vétkeiért ide száműzött Németh G. Béla. A november hetedikei és az április negyedikei ünnepségekre mindig a Május 1. moziba terel­tek bennünket. Itt csendben előremormoltuk a minden alkalommal visszatérő panelmon­datokat: Dózsa György talpasainak, Rákóczi kurucainak, az 1848-as honvédeknek, 1919 vö­röskatonáinak álmai az 1945-ben a hazánkat felszabadító szovjet hadseregnek köszönhetően valósultak meg. A nyolc alkalommal ismétlődő pirosbetűs matinék közül egyetlen maradt em­lékezetes. Ezen Németh G. Béla tartotta az ün­nepi beszédet, aki főként a francia forradalmat, a Valmy-i csatát és Goethét méltatta. Március tizenötödike az osztályfőnöki órákon vagy az irodalmi szakkörön került szóba. Ezek közül egyetlenre emlékszem csupán. Bodolay tanár úr meghívta Tamási Áront a feketebetűs ün­nep és a Hazai tükör című regénye ürügyén. A mereven indult író-olvasó találkozó átala­kult beszélgetéssé. Én is feltettem a magam kérdését Tamási Áronnak: „Hogyan ünneplik a székelyek március tizenötödikét manapság?" „A kérdés rövid és tömör. Én is röviden és tö­mören válaszolok: lélekben" – hangzott a fele­lete. Gimnáziumunk azzal is öregbítette hírne­vét, hogy diákjai – testvérgimnáziumunkból jött lányszereplőkkel – Bodolay tanár úr ren­dezésében előadták a Bánk bánt Innen ívelt fel a főszereplő Huszti Péter színművészi pályája. Mi persze a Tiborcot játszó Bodolay tanár úr azon mondatára reagáltunk legnagyobb tet­széssel, amelyben azzal a fordulattal szólt ma­gáról, hogy „Az ily szegény paraszt..." Mády Zoltán magyar, latin, német, orosz, francia szakos tanár volt, aki, mint Szörényi Lászlótól később megtudtam, az ÉLTÉ-n a perzsa sza­kosokat is tanította valami furcsa nyelvre, s ő maga a budapesti Lengyel Olvasóban lengyelül tanult, lévén e nyelv szükséges a doktori disszertációjához. Nekünk oroszt tanított. Nála nem volt bukás, mert gunyoros szekatúráival kíméletlenül rákényszerítette a diákot a tanu­lásra. No és persze azzal, hogy hetente minden­ki felelt egyszer-kétszer. A visszatérő „egyen- szöveg", amelyet ilyenkor, gyenge tudás esetén – „No, írjuk csak be!" felszólításra – az ellenőr­zőbe be kellett vésni: „Értesítem a kedves szü­lőt, hogy fiuk szeptember óta bele se szagolt az oroszkönyvbe, ezért a bukás elkerülhetetlen!" Az aláírás ellenőrzésekor pedig mindig meg­kérdezte: „Mit szóltak hozzá a szülők? Szidták a tanárt, mi?" A gyerek oroszjegyei iránt aggo­dalommal érdeklődő szülőnek pedig rendre azt válaszolta: „Kérem, annyi az egyese, hogy meg se tudom számolni!" De annak, aki mindenből bukott, oroszból végül legalább hármasa volt, s ez más gimnáziumban felért a jelessel. A „Lityját pereljotnüje ptyicü" kezdetű dal ere­deti szövegét összevetettük a magyar fordítá­sával. Az orosz „Repülnek a vándormadarak" magyar megfelelője így hangzott: „Egy a jel­szónk, a béke". Mády tanár úr a két szöveg összevetése ürügyén a mi harsány röhögésünktől kísérve könyörtelenül kigúnyolta a DIVSZ- indulót. Véleményében – nyilván pedagógiai célzattal – a vakmerőségig egyenes volt. 1960 tavaszán egy puskázáson kapott diáknak neki­szegezte a kérdést: „Fiam, te KISZ-tag vagy?" „Nem" – felelte a megszeppent vétkes. „Érde­kes, pedig azok szoktak ilyen disznóságot csi­nálni!" – zárta le az ügyet. Szerdahelyi Andor tanár úr, aki szerepel Gothár Péter Megáll az idő című filmjében, eredetileg latinból és ógö­rögből szerzett diplomát, de mivel 1949 után nem tudott mit kezdeni a szakjaival, elvégez­te a matematikát. Velem, miután az év elején felállítottam a „plusz egy plusz mínusz egy egyenlő mínusz semmivel" „Kovács-féle tételt", közölte, hogy nem kell többet matematikaórá­ra járnom, mert már a félévre, sőt az év végére nézve is megbuktam. Valamit mégiscsak ten­nem kellett: csoportot szerveztem a már szep­tember végén bukásra álló sorstársakból - le­hettünk vagy nyolcán, s rendkívüli tárgyként felvettük az ógörögöt. Aki jól teljesített ógörög­ből, nem bukott meg matematikából.

Fűzi László tanulmányértékű kritikájában kiemeli költészete kapcsán a történelemhez való személyes kötődését. Mint írja: „A történelem Kovács István számára (...) minden mást háttérbe szorító, személyes élmény."Édesapja elvesztésének megélése, március tizenötödike mint legszemé­lyesebb ünnepe, az országok közötti kapcsola­tok, a nemzetiségek, a nyelvek létéért folytatott küzdelem valóban erre utal. Mintha Németh Lászlóhoz hasonlóan a történelmi-kulturális ta­pasztalatokból egy rendíthetetlen szilárdságú, etikai alapú létszemlélet nyilatkozna meg szépirodalmi és tudományos munkáiban is...

Történelemből semmilyen ösztökélést nem kaptunk sipítóan vékony és egyúttal álmatag hangon beszélő tanárunktól, aki állítólag bíró volt. Mint hírlett, azért irányították át pedagógusnak, mert egy vádlott röhögőgörcsöt ka­pott, amikor az általunk megismert hangon és módon kihirdette a halálos ítéletet. Nálunk csak a história iránti érdeklődésre mondatott ki óráin a halálos ítélet. Szerencsére az 1848 iránt még nyolc-kilencéves koromban támadt vonzalmam, ötvöződve 1956-os élményeimmel, nem porladt el. Megmaradását azzal is erősítettem, hogy harmadikos koromban nekiáll­tam lengyelül tanulni. Ekkor már 1962 márciu­sát írtuk... Érlelődik bennem az elhatározás, hogy elfogadjam a mind gyakrabban páncélt öltő, kopj át ragadó kihívást: regényt írni a gim­náziumi élményekből, az 1959 és 1963 közötti Kádár-korszakról. Osztályunkat remek közös­séggé forrasztotta a Nyugaton éppen csúfos kudarcot vallott, meddőnek ítélt politechnikai oktatás bevezetése, amelytől a szocializmus gyorsabb felépítését remélték. (Mády tanár úr mondta, hogy valamelyik hólyag ezért az ötletért biztosan Kossuth-díjat kapott.) Mi a rózsa­dombi gimnáziumban mezőgazdasági foglalkozás címén lógtunk el hetente egy napot. Munkánk első osztályban többnyire abból állt, hogy azt a földkupacot, amelyet egy héttel azelőtt áttalicskáztunk a kert egyik végéből a másikba, most visszavittük az előbbi helyére. Egy hét múlva a műveletet mind valódibb káromkodások közepette ismételtük meg. Máso­dikban a sasadi téesz fogadott be gyakorlatra, de miután a hektárnyi területen általunk elduggatni utasított hagyma egy négyzetméte­ren áthatolhatatlan apró dzsungelként nőtt ki, már év vége előtt elzavartak bennünket. Osztályfőnökünk azt mondta, hogy miattunk töb­bet öregedett, mint akkor, amikor losonci házát egyik óráról a másikra húszkilós pakkal el kel­lett hagynia. Osztálytársaim mindegyikében felismertem egy-egy tulajdonságjegyemet. Kü­lönbözőségeink ellenére is egyek voltunk. Fel­sorolhatnám az egész osztályt Balázs Gyulától Zsigmond Csabáig. Így is könnyebb dolgom lenne, mint Lázár Ervinnek, aki egyszer a Bu­dapest lakóira acsarkodó ördögnek a megmentendők névsorába Nagy László után kétmillió nevet szeretett volna felírni. A legjobbakat Balázs Gyuszival tudtam beszélgetni. Perényi tanár úrnak majdnem ő lett a kedvence, mert elsőben szeptember végén már három egyese volt könyvnélküliből. Aztán mégis csalódást keltett, a ritkák közé tartozót, mert kiderült, hogy több verset tud kívülről, mint amennyit kellett volna. Barátságom alapját Heinisch Palival az vetette meg, hogy megtudtam, édes­anyja lengyel. Katonaorvosként szolgáló édes­apja 1943-ban hozta őt el Magyarországra Drohobyczból. Ő tanított meg a furcsa lengyel hangok kiejtésére. Bácsatyai Kálmán szülei az egyetem után ötödik gyermekükként befogad­tak magukhoz. (Sok családnak voltam fogadott fia, s ez nem rossz állapot!) Kálmán egy márci­us tizenötödikén levetett nagykabátját abban az évben a korai hideg beállta miatt október huszonharmadikán vette fel újból. Nem értet­te, hogy amikor a gimnázium felé bandukol, miért néznek rá az emberek riadt döbbenettel. A kapuban kedves együttérzéssel szólt neki Lantosi tanár úr, hogy vegye le a szíve fölül a kokárdát. Kőszeghy Álmos Osztyapenko és Steinmetz kapitányok halála kapcsán mindig megemlítette, az ő apját is parlamenterként lőt­ték le, Magyarország nyugati határán, de nem a németek, hanem az oroszok, akiknek, mint ezredes, az egységével együtt - április negye­dikén - meg akarta adni magát. Széli Péterről nem tudtuk, hogy apja börtönben ül, egyéb­ként kultikus tisztelettel öveztük volna. így „csak" amiatt becsültük, hogy a Vasasban vívott. Évtizedek múlva találkoztam Széli Jenő bácsival, aki elmondta, hogy a Horthy-rend- szerben az államrendszer megdöntésére irá­nyuló valóságos szervezkedésben való rész­vételért másfél évre ítélték, Kádárék az 1956. november negyedike után kiépített rendszer zárt térben elhangzó megbírálásáért 1958-ban tíz évet akasztottak a nyakába. Gáti Tibi orosz­tudásán egy pillanatra még Mády tanár úr is meghökkent (tudta, hogy van oroszul a te­héntőgy), persze ettől még ő sem úszta meg a szokásos beírást. Politikailag akkor kevés do­logban értettünk egyet, de vitáink mindig barátiak voltak. Az egyik legjobb barátom a gimnázium óta is Kiss Árpád, noha ma már évtizedek telnek el egy-egy futó találkozásunk között. Ő, a lelkészfiú volt a legolvasottabb kö­zöttünk. De inkább azt irigyeltük tőle, hogy már másodikos-harmadikos korában imádták a nők.

Alkotásainak, kulturális, politikai szerepvállalásának sokoldalúsága indukálja a kérdést: minek is készült valójában? A Görömbei And­rással folytatott beszélgetésből kiderül, hogy húszéves koráig komolyabban a történelem egy szegmense érdekelte. Hogyan adódott a törté­nelmi érdeklődés mellé a költészet, irodalom szeretete? Mikor és hogyan vált egyértelművé, hogy a költészet nem csupán „pillanatnyi elme­zavar", fiatalos kiruccanás, ahogy először meg­ítélte?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert rögtön felvettek az ELTE bölcsészkarának történelem-lengyel szakára. Átlagbölcsésznek bi­zonyultam, ezért nincs mit vele dicsekedni. Az egyetemi évek azért maradtak emlékezetesek, mert az Eötvös Kollégiumban laktam, amelynek az Irodalomtörténeti Intézettel közösen használt könyvtárában, ha nem is voltam mindennapos vendég, de gyakran megfordultam, a polcain ugyanis minden szükséges lengyel könyvet megtaláltam. Érdeklődésemet olyan felsős társak irányítgatták, mint Kósa László, Gereben Ferenc, Bollók János. Egy alkalommal a lengyel polcok előtt nekiütköztem egy alacsony termetű embernek, akinek arca ismerős­nek tűnt fel. Tadeusz Rózewicz volt, aki az öt­venes évek elején több mint fél évig ösztöndí­jasként az addigra már felszámolt s csak diákszállóként működő Eötvös Kollégiumban lakott. Rózewicz a magyarra fordított köteteit kereste. Én akkor kíséreltem meg magyarra átültetni a Beszéd az öregasszonyokért című poémáját. Elbeszélgettünk a fordításról mint irodalmi te­vékenységről, a teremtés sajátos formájáról. Amiatt aggódott, hogy eszköztelen, szikár ver­seit miniprózaként ültetik át idegen nyelvre. A csütörtökre eső, úgynevezett kollégiumi nap rendezvényei közül több is történelmi jelentő­ségűnek mondható. Például a Tiszta Szívvel fo­lyóirat engedély nélkül megjelent első számá­ról rendezett vitaest 1965 februárjában vagy az 1968. március tizenötödiki hagyományos dél­előtti ünnepség, amelyen Utassy József először mondta el legendás versét, a Zúg márciust. Az­nap engem terhelt a felelősség azért, hogy köl­tőtársam el ne aludja a délelőtt tízkor kezdődő ünnepséget. Kivételesen már reggel nyolckor ébren találtam őt a Március 15. téri albérlet­ében. Akkor fejezte be az éjszaka írott verset. Mikor elmondta, egy pillanatra valóban a száz­húsz évvel azelőtti Múzeumkertben találtuk magunkat... A közösségi meditációt ihlető csend­ben az ünnepi beszédet tartó Szabad György ment oda Utassynak gratulálni. Az egyetemen talán ha egy-két félévig tartó igazi tanulásra futotta elhatározásaimból. Valójában semmi­vel sem foglalkoztam komolyabban. Irodalmi olvasottságom (hadd ne mondjak műveltséget) szégyenletes hiányaira akkor döbbentem rá, amikor már verseket írtam. Valamit behozni belőle a katonaság alatt sikerült. Még ahhoz az évfolyamhoz tartoztam, amelyet az egyetem után hívtak be öt hat hónapra. Ezúttal is szerencsésnek mondhattam magam, mert a szol­noki ejtőernyős felderítő zászlóaljhoz kerültem, ahol mint hallgatókat, pincérek szolgáltak ki. De nem is ez, nem a duplapénzes koszt volt a legfontosabb, hanem az, hogy az ugrások ré­vén próbára tehettem magam. Az ejtőernyő be- lobbanása után mindig megérintett a halál utáni csend. Szeretem a csendet. A mennyor­szágot is a csend keretében képzelem el, amely­hez hozzátartozik az apránként kihunyó emlé­kezet üvegablakán túl örökké tartó havazás. A katonasághoz visszatérve: a kiképzés első hó­napja után rengeteg szabadidőnk volt, amelyet én olvasásra használtam. Alhadnagyi rangban s vagy hatvan könyv olvasmányélményével szereltem le. Nem értem ezt a mai katonaságel­lenes hisztériát. Illetve érteni vélem, de a belő­le levont következtetés rémisztő. A katonasá­got nem megszüntetni kellene, hanem a hat hónapot olyan tartalommal kitölteni, amely szellemi és érzelmi élményt is jelentene a mind alacsonyabb szintű fizikai próbatétel mellett. Az 1848-as forradalom és szabadságharc törté­nete – a reformkori előzményekkel együtt – változatlanul érdekelt, de igazán a korszakkal csak harmincöt éves korom után kezdtem fog­lalkozni: Bemről szóló kismonográfiám, de fő­leg a komoly levéltári kutatást igénylő A légió című könyvem megírásának előmunkálatai so­rán. Igaz, a történelmi munkák írásához jó fel­készülést jelentett az, hogy addig több tucat lengyel történelmi tanulmányt és néhány esszékönyvet is lefordítottam. Közülük a legke­ményebb és leghasznosabb munkát Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című hétszáz oldalas „tényirodalmának" átültetése jelentet­te, amelynek révén megtanultam esszét írni. Ezt megemlítve máris araszolok vissza a köl­tészet felé. A magyar szabadságharc lengyel légiójáról szóló könyvet a nyolcvanas évek má­sodik felében írtam, Marian Brandyst a hetvenes évek középső harmadában fordítottam magyarra, az első versem pedig 1965 novemberében született. Csak akkor vetettem papírra, amikor fejben már teljesen elkészült. Perényi tanár úr „agytréningjeinek" ekkortól vettem igazán hasznát. Első verseimet fejben írtam. 1966. február elsejétől amolyan magánösztöndíjjal, amelyet az általam a budapesti Universiadén kísért-tolmácsolt Lengyel Olimpiai Bi­zottság elnöke fundált, három hónapig Varsó­ban tanultam. Ott is született néhány vers, s akkor már éreztem, hogy „marad a láz". De hogy valóban maradjon is, ahhoz a zsarátnok egy meghívás volt. 1966 őszén szólt Rózsa End­re, hogy adjam oda a verseimet, mert antoló­giát állítanak össze, és a szerzők között rám is számítanak. Rózsa Endre volt az Eötvös Kollé­gium legtekintélyesebb poétája, akinek a kollé­giumi költők minden év áprilisában megrende­zett estjén még akkor felfigyeltem a verseire, amikor a bölcsészek édes semmittevésével mú­lattam az időt. 1966 szeptemberében egyéb­ként már nagytekintélyű pártfogóm-biztatóm is akadt az Irodalomtörténeti Intézet tudomá­nyos munkatársának, Kiss Ferencnek a szemé­lyében. 0 a véleményében kíméletlenül őszinte volt, s jónéhány tekintélyes kollégiumi költőt eltanácsolt a versírástól. Kollégiumi idősebb társam, Kósa László tanácsára adtam át neki a verseimet, mind a nyolcat vagy tízet, s izga­tottan vártam megsemmisítő dörgedelmeit, ame­lyek rövid költői pályám gyors végét jelentik majd. Nem ez történt. Kiss Ferenc hosszú levél­ben méltatta verseimet és bátorított. Ennek híre ment. Ettől kezdve én is magabiztosabban mutattam meg őket azoknak, aki iránt biza­lommal viseltettem. így Rózsa Endrének is.

Az Elérhetetlen föld című antológia életre hívása nem ment zökkenőmentesen. Melyek voltak e „mesébe illő" történet főbb fordulatai, amelyek a kötet megjelenése, kedvező fogadta­tása mellett erkölcsi, etikai „győzelemhez" is ve­zettek? Sokféleképpen jellemezték a Kilencek csoportját; mit tart a legmeghatározóbb voná­suknak?

Az első találkozón, amelyen vagy hatan gyűltünk össze, megtudtam, hogy összesen ki­lenc költőről - Utassy Józsefről, Rózsa Endré­ről, Mezey Katalinról, Molnár (Péntek) Imréről, Koncz(ek) Józsefről, Győry Lászlóról, Kiss Benedekről, Oláh Jánosról – van szó. A cél az, hogy versgyűjteményünket a kiadók (a Magve­tő és a Szépirodalmi) minél előbb visszaadják –    fejtegette a szerkesztőnkké választott Angyal János, aki az Új írásnál dolgozott. Ez – a hiva­talos elutasítás – ugyanis az alapfeltétele annak, hogy magánkiadási engedélyért folya­modhassunk. Úgy véltük, antológiánk így egy éven belül napvilágot láthat. Végül három és egynegyed évet kellett rá várnunk, hogy meg­jelenjék. Fennköltségében is pontosabb, ha úgy fogalmazok; nem várnunk, hanem küzdenünk kellett érte. Ebben a harcban mindvégig kitar­tó szövetségesünknek bizonyult Nagy László, Kormos István, Czine Mihály és Kiss Ferenc. Talán nem volt baj, hogy a megjelenésre egy- harmad évtizedet kellett várnunk. Közben folyvást megújult az antológia, szerzői ugyan­is a rendszeres havi találkozókon mindig a legjobb verseikkel „frissítették" a törzsanyagot, s mi író-olvasó találkozók ürügyén szinte az egész országot bejártuk. így a mi „élő antológi­ánk" közismert lett, mielőtt megjelent volna. Az antológia címe egyébként először – Péntek Imre javaslatára – Ördögfing lett volna, de ezt beatesen provokáló jellege miatt többen finto­rogva fogadták; mire felmerült, hogy a cím Fehér sapkában legyen. Én ehhez 1967-es nyári lengyelországi utamon beszereztem kilenc fe­hér tengerészsapkát, hogy illően benne fény- képeztessük magunkat. Mire hazaérkeztem, megtudtam, hogy vihetem a sapkákat az Ecserire, mert az antológia Oláh János egyik verse elől kölcsönzi a címet: Elérhetetlen föld. Mint költői csoportot a bukaresti Ifjúmunkás című hetilap mutatott be bennünket 1968-ban. Eh­hez előzményként hozzátartozik, hogy miután a Vitorlaének című antológia Romániában megjelent, 1967 novemberében Oláh Jánossal Erdély­be utaztunk, hogy a verseskönyv költőivel fel­vegyük a kapcsolatot. Egy új világ tárulkozott ki előttünk: a határon túli magyarok világa, amelynek felszámolásában Kádár hírhedt ma­rosvásárhelyi beszéde után a magyar pártve­zetés előbb aktívan, majd tétlenségével szinte a rendszerváltozásig, de a hatvanas évek végé­ig érzékelhetően csendestárs volt. És erre nem lehet mentséget találni. Erdélyi utunkat 1968 nyarán Utassy Józseffel és Kiss Benedekkel megismételtük. A két „irodalmi túra" során, melyeknek megszervezésében már akkor is Szabó Zsolt játszotta a főszerepet, Kolozsvárt nemzedéktársaink közül megismertük Király Lászlót, Kocsis Istvánt, K. Jakab Antalt, Vári Attilát és Kenéz Ferencet, Sepsiszentgyörgyön pedig Farkas Árpádot, Magyari Lajost, Csiki Lászlót, Tömöry Pétert és Czegő Zoltánt. Meg­határozó élmény volt ellátogatni a két Szervátiusz város felett lebegő műtermébe és Kányádi Sándor kalauzolásával megismerni Kolozsvár óvárosát. Kallós Zoltán azt tanácsolta, hogy Moldvába is menjünk el, ha anyanyelvűnk évszázadokkal ezelőtti állapotára kíváncsiak vagyunk. Megfogadtam a tanácsát, s 1970 májusában, a nagy romániai árvizek idején elju­tottam a Bakó melletti Bogdánfalvára. Életem­nek ez a legemlékezetesebb útja. Utassyval és Kiss Benedekkel a Ceausescu-korszak kezde­tén, a rövid ideig tartó demokratikus remények szárbaszökkenése idején érkeztünk Kolozsvár­ra, s Csehszlovákia megszállásának előestéjén tértünk vissza Budapestre. Utunk során stop­poltunk román embert, aki nem fogadott el pénzt a fuvarozásunkért, megtudván, hogy Budapestről jöttünk, pedig Tordától majdnem Nagyszebenig szállított, ittunk útjavító lipovánok korsajából, Segesvár körül Petőfi emlék­művét keresve találkoztunk magyarul tökéle­tesen beszélő szászokkal, a marosvásárhelyi vártemplomnál kőmívesként dolgozó mezőségi magyar cigányokkal, s ugyanitt az Al-Dunán felszámolt török települések Romániában re­kedt földönfutóival, de egy kolozsvári háztartás­ban még erdélyi szlovák bejárónővel is, akivel a lengyel révén próbáltam szót érteni. Mindaz, amit az Állami Fodor József Tüdőszanatóriumban hét-nyolcévesen átéltem, mindinkább kezdett a helyére kerülni. Tudatosodott bennem, hogy a magyarokon kívül ezek az emberek is közel állnak hozzám, közelebb, mint az Európa nyugati szegletében élők. Minél nyomorultab­bak, annál inkább honfitársaim ők is. A külön­féle jellegű kiszolgáltatottság is teremthet határokon átívelő közös hazát. Ezeknek az él­ményeknek a szellemi táptalaja a vajúdó an­tológia volt, s maguk az élmények a születő versek révén az antológiát gazdagították. Hogy a nagy ellenállás után végül mégis miként je­lent meg? Váratlanul egyszerűen. Valószínűleg szerepe volt benne Darvas József és Aczél György összeakaszkodásának. A sértődött Dar­vas mindenképpen szerette volna bizonyítani neki, hogy a népi irodalomnak van még után­pótlása. Mi úgy véltük, hogy az irodalom megítélésében a „jó" vagy a „rossz" jelző a meg­határozó. Darvasnak persze aligha lehetett fogalma a mi csoportszerű létezésünkről, az évek óta készülő antológiáról, különösképpen nem azon véleményünkről, amelyet verseink­ben megfogalmaztunk az általa is képviselt rendszerről, amelyben „a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák...", s „lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lop­nak..." Darvas figyelmét Kiss Ferenc hívta fel ránk valamikor 1969 nyarán. És attól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Az antoló­gia Nagy László előszavával 1969 decemberé­ben napvilágot látott.

Az Ördöglakat tartalmi, műfaji szempont­ból is igen heterogén kötet. Egyik legkedvesebb versem, a Végakarat, melyben mintha összeg­ződnének törekvései, szemléletmódjának tükör­cserepei; a történelmi, költői, tudományos lá­tásmód; az érzékeny intellektus, az etikummal felvértezett, kritikusan látó „harcos". Kiált belő­le az egész pályáját végigkísérő aggodalom az ember, a nemzet pusztulása, pusztítása miatt (persze ennek egyértelműbb politikai telítettségű kifejezései a Kultuszévek, a Padlás, az Ör­döglakat vagy az elemi erővel szóló Beolvasz­tás). Tudom, nem a szerző dolga, mégis izgal­mas, hogyan jellemezné ezt a kötetet...

A történelmi múltnak van olyan korszaka, amelynek eseményei százötven év távolából is személyesek. Minden bizonnyal ilyen Petőfi napjának, március tizenötödikének is köszönhetően, a forradalom és szabadságharc, az új­kori magyarság legnagyobb történelmi vállalkozása és teljesítménye a reformkorral együtt. A magyarságon nem pusztán etnikumot értek, hanem vállalást, kiállást, képviseletet. A forra­dalom a reformkor vívmányainak alkotmány­ba foglalása, a szabadságharc: e vívmányok fegyverrel történő megvédése. Páratlan jelen­ség: az önvédelmi háború gazdasági alapja a papírpénzt elfogadó népnek a kormányába vetett bizodalma. Ez volt a jutalom a reformkor nemzedékeinek sikeres érdekegyeztetési politikájukért. A másik, már általam személyesen is megélt eseménysor 1956 szürreális magyar drámája, amely mindazok számára érthetetlen és értelmezhetetlen, akik nem élték át. Ma már annyi 1956-os hős van, hogy ennél többet mon­dani róla „egyenes adásban" nincs kedvem. Számomra azért volt megrendítő Andrzej Wajdának az 1956 és 1958 között született két film­je, a Csatorna meg a Hamu és gyémánt, mert mintha a magyar forradalom önfeláldozó fia­tal nemzedékéről szóltak volna. Wajda a varsói felkelés tragédiáját bemutatva, mintha 1956 Budapestjét elevenítette volna meg. Ebben ré­sze volt filmjei képi erejének is. Egy-egy kocká­ja képzőművészeti alkotás. Amikor 1963 nya­rán először a lengyel fővárosban jártam, még itt-ott találkoztam a varsói felkelés után, 1944 őszén lerombolt város romjaival. És láttam Bu­dapest szétlőtt házait is. Nem tudom, hogy köl­tőként vagy történészként ástam-e bele magam inkább a varsói felkelés történetébe. Egy ideig mindig felkerestem a huszonnégy évesen el­esett költőóriás, Krzysztof Kamii Baczynski sírját a varsói Powazki-temetőben. Szinopszis című versem róla szól. Verset a varsói felkelés­ről többet is írtam: a Szent János katedrális, 1944-et, a Végakaratot, de mint a vers utolsó sorában jelzem, voltaképpen róla szól a Párizs, ezerkilencszázhetvenegy is. Hozzáteszem, hogy kedvenc költőm, az 1883-ban egy párizsi sze­gényházban elhunyt Cyprian Kamii Norwid, akinek indulása bölcsészdoktori értekezésem témája, posztmodern prózában írta le Chopin haldoklását, majd tizenöt évvel később az egyik legnagyobb lengyel poémát, a Chopin zongoráját vetette papírra. A két egymáson át­tetsző dátum, 1944 és 1956, Varsó és Budapest romjai mellett ők a Végakarat ihletői. És még egy név... Ha a varsói felkelést vérbe fojtó SS- Obergruppenführert történetesen nem Erich von dem Bachnak, hanem, mondjuk, von dem Flussnak hívják, lehet, hogy ez a vers a szívem­hez közel álló történet dacára sem születik meg. 1966-ban két verset írtam az 1956-os for­radalomról. Az egyik címe: Budapest, a mási­ké: Ünnep. Mindkettő olvasható az Elérhetetlen földben. A harmadikat – Siralomházban – 1987-ben Mécs Imrének ajánlottam. Az Önfel­adás, az Egy naplójegyzet kivonata, a Kierkegaard artistái a hatvanas évekről készített kö­zelképek. Az útlevélmegvonásom történetét rögzítő Üvöltés a nyolcvanas évekről szól. A Kul­tuszévek a címtől eltérően nem csupán az öt­venes éveket eleveníti meg. E korszak indái befonták a hatvanas, hetvenes éveket és ron­csolták a kilencedik évtizedet is. Tapadókorong­jai érzékelhetők napjaink társadalmi tudatán, az ország show-fogóként tévéképernyőre gombostűzött erkölcsi mércéjén, a küldetésére mél­tatlan, felkészültsége híján vagy cinizmusa okán hazardírozó értelmiség lelkiállapotán. Persze tudom, a hatvanas évek az önfeladással pár­huzamosan a gazdasági reformkísérlet, a sza­badabb kulturális lélegzetvétel és a nagy ver­seskötetek – Pilinszky Jánosé, Weöres Sándoré, Nemes Nagy Ágnesé, Nagy Lászlóé, Juhász Ferencé, Vas Istváné, Kassák Lajosé, Illyés Gyuláé, Csanádi Imréé, Csoóri Sándoré – megjelenésének évtizede is. A Havon forgó ég című első kötetem három évig tartó folyamatos elutasítás után, 1973-ban jött ki. Akkor is csak azért, mert Nagy László magánkiadási kérvényemhez írt kemény lektori jelentése („gyalá­zatos dolog e kötet szerzőjét elhallgattatásával másodszori árvaságra ítélni") a művelődési mi­niszterhelyettesnek, Marczali Lászlónak a kezébe került, s utasította a Móra Kiadót, hogy a Kozmosz-sorozatban azonnal adják ki a köte­tet. Ennek az volt a haszna, hogy a szerkesztő egyetlen verset se vett ki belőle. Ugyanebben az időben Utassy József konok harcot folytatott a Magvető Kiadó igazgatójával második kötete épségéért. Előbb több verset, majd csak a Cseh­szlovákia gyalázatos katonai megszállása ellen tiltakozó Ember az őszbeni kellett volna kiven­nie, de végül egy sorának, a „tréningezik velem a terrorénak eltávolításával is beérte volna Kardos György. Utassy a megtébolyodásig kö­vetkezetes volt: nem adta fel ideáit. Ő győzött, de túl azon, hogy második verseskönyve a Szépirodalmi gondozásában is csak nagysokára je­lent meg, szinte az életével fizetett meg nem alkuvásáért. Az 1982-ben napvilágot látott Ör­döglakat kilenc év verseit tartalmazza. A cím­adó verset a következő évtized, az ezredvég botránya hitelesítette, vagyis a tétlen Európa szeme láttára zajló balkáni öldöklés. A balkáni drámáról utolsó kötetemben olvasható vers, a Hajnali idill, 1994. Eszerint az 1914-ben kitört első világháború – rövidebb-hosszabb fegyverszünetekkel – még ma is tart talán. A Balká­non és szerte a világban másutt történtek mint­ha azt jeleznék, hogy a történelemnek nincsen hasznosítható humánus tanulsága, a história az emberi cselekvéseknek nem öntisztító folya­mata, nagy filozófusok csak illúzió rabjai vol­tak. De elfogadható-e, hogy a történelem az emberi tenyészés, élvezethajszolás, primitív ön­zés, gátlástalan brutalitás, mohó fogyasztás, tahó kényelemkeresés kaleidoszkópja legyen csupán, amelyen nem lehet átlátni? Általában sokáig dolgozom egy versen. Csend és idő kell hozzá. A Beolvasztás az egyetlen, amelyet néhány perc alatt írtam. A nyolcvanas évek elején, a kisebbségeket illető reménytelenség időszakában. És ennek volt a legnagyobb vissz­hangja. Valamikor a kilencvenes évek végén a tévéhíradóban transzparenseken láttam vi­szont. Szlovákiai magyarok tüntettek Komá­romban az anyanyelvi iskolákért.

A Véset versei, már maga a cím is békés, de ellentmondást nem tűrő erővel (mint a Tízpa­rancsolat kőbe vésettsége), a kulturális-etikai hagyományozás egy formájaként van jelen. „Harcmodora: „Akinek halottja van, / belegör­nyed a földbe, / belélegzi a füstöt... / Akinek tör­ténete, / (elevenekkel és holtakkal) él. / Akinek halottai élnek, / a holtakkal mi dolga? - / törté­nelme az élet: / töltött puskacső, / s benne ró­zsa: / időzített örökmécses..."Hasonló kettőssé­get tükröz a Horoszkóp című verse is. Részben utal ez arra a humanista küzdelemre, melyet munkájával képvisel, részben e kettősség a val­lomásosságból és a konkrét kérdések létkér­désekké való tágításából adódik. A kötetet záró vers, az Összegzés (mely később A tér töredéke­inek záróverse is lett) drámai foglalata az embe­ri létnek: „Köröttem az esős égbolt / fában kor­hadó erezete. / A haldoklás: / vajúdó lélek. / A lét: / bomló emlékezet." Úgy tűnik, ez a kötet fordulatot hozott költészetében, metaforikusán is konkrét megfogalmazása egy költői-emberi létminőségnek, magatartásformának. 2004-ben, a Magyar Napló kiadásában jelent meg Kéz­mozdulat a szürkületben címmel legújabb verseskötete. Megrázó a „teremtett", a „teremtés" féltésének megfogalmazása mögött meghúzódó csendes szomorúság. A kettősség ezúttal az érett, fenyegetettséget pontosan regisztráló, s a gyer­meki (költői) igazságszolgáltató világrendet minden esetben helyreállító világlátásból adó­dik. A „föld", akár a pálya kezdetén, most is „elérhetetlen" a vágyott minőségben? A születés és számadás „belső látása" valóban Az utolsó önarckép drámája, „az ő sziromfakadású tekin­tetével / néz belülről reánk"?

Eddig a Véset jelent meg leggyorsabban az előző kötethez képest. 1985-ben látott napvilá­got. Ebben szerepe volt Réz Pálnak is, mert mi­előtt összeállt volna, már pártfogásába vette a tervezett kötetet, s a végső pillanatig a gazdá­ja maradt. Ebben a könyvben már tudatosan bántam a történelmi eseményekből, a magyar és a közép-európai léthelyzetből táplálkozó ihlettel. Új élményt jelentett a család, a gyerme­kek megszületésének, világot befogadó kitárul­kozásának csodája is. Igazából ez késztetett arra, hogy a létezést a magam számára értel­mezni próbáljam; jó, hogy erre a hozzám leg­közelebb álló ember megszületése, teremtődése és nem a halála sarkallt. Az ennek szellemé­ben írt Térelválasztást tartom az egyik legjobb versemnek. Én a halálról, a pusztulásról, a re­ménytelenségről mind kevésbé akarok írni. Ha érzelmeimet, tudatomat az itatná át, meg­bénulnék, s a tétlenség megölne. Szeretek dol­gozni. Petőfi a szabadságot és szerelmet véste a költészet egére, Cyprian Kamii Norwid a mun­kát. E három fogalom alkotja az embert.

A lengyel szak, a műfordítások, a történel­mi érdeklődés mellett kultúrpolitikai szerepet is vállalt-vállal a lengyel-magyar kapcsolatok ala­kításában. Munkája elismeréseképpen Krakkó díszpolgárává avatták. Az Eltékozolt lehetősé­gekkel szembesülve című tanulmányában (Kor­társ, 2004. február) a diplomácia, politika, kul­túra, etika fogalmait, viszonyrendszerét firtatja, a magyar, lengyel, cseh uniós csatlakozás kap­csán. A csatlakozást követően sem lenne tanul­ság nélküli, ha kifejtené véleményét ezzel kap­csolatosan...

Az Ön által említett írásomban részletesen kifejtettem, hogy milyen kihívások előtt áll a magyar diplomácia, miután bekerülünk az Európai Unióba. És már ott vagyunk. Vagyis arról van szó, hogy a kulturális munka a kül­ügyi tevékenység húzóágazata. De hogy ez így volna, annak jelenleg a leghalványabb jelét sem látom. Szerencsére, vannak jól működő kulturális intézeteink. A varsói is ezek közé tartozik. De ez a minisztérium érdeme. A kul­túráról szólva, meggyőződésem, hogy Magyar- országon az a kormány fog tartósan beren­dezkedni, amelyik számára a kulturális és az oktatási ágazat a legfontosabb, amelyik távla­tosan gondolkodva ezekben a minisztériumok­ban vonja össze legjobb szellemi erőit, s anya­gilag is a feladatoknak megfelelően támogatja őket. A balti államok ennek természetes belá­tása és megvalósítása révén álltak úgy talpra 1918 után, hogy még az ötvenéves szovjet meg­szállást is túlélték. A kultúra és az oktatás támogatása rövid és hosszú távon egyaránt a leghatékonyabb befektetés. Varsóban a ma­gyar nagykövetség kulturális tanácsosaként és Krakkóban főkonzulként annyit dolgozhat­tam, amennyit csak akartam, sőt még annál is többet. A kulturális diplomáciai munkában az a felemelő és doppingoló, hogy azonnali a visszajelzés. Ez a munka kapcsolatépítés: ember és ember, közösség és közösség, nemzet és nemzet, ország és ország között. Lengyelor­szágban hihetetlenül eredményes lehet a felké­szült és tevékeny magyar diplomata, és sokszo­rosan romboló a hozzá nem értés, a hanyagság, a nemtörődömség, amely véleményem szerint a rendszerváltozásig a külügy tevékenységét több területen általánosan jellemezte. Nem vé­letlenül született annak idején az a rendőrségi gumibotot felvillantó mondás, hogy „a külügy is belügy". Ha egy országban szeretnek bennünket, akkor annak az országnak a közössé­gében tudatosítani kell, hogy miért, mily értékek és erények révén vagyunk érdemesek a szeretetükre, megbecsülésükre. Már régen kulturális intézetet kellett volna nyitnunk Zág­rábban és Ljubljanában. A szomszédaink vonatkozásában ordító a használható, jó szótárak hiánya. És mintha mindenki süket volna. Alap­műveket kellene megjelentetni a magyar törté­nelemről, művelődéstörténetről, képzőművé­szetről horvátul, szlovénul és persze románul és szlovákul is... Nem beszélve a lengyelről. Kényelmes a nyavalygó, önsirató magatartás, hogy egyedül vagyunk. Nem kell tenni sem­mit, csak búslakodni. Dühítenek a kornyikáló búslakodók. Ha igazán jó magyar akarsz lenni, tanuld meg egy szomszédos nép nyelvét, vagy legalább olvasd el mindegyikének az irodalmi alapművét.

 2004 Balassi-év. Rendkívül sokat tett ennek je­gyében is kulturális, kultúrpolitikai téren. A haj­dani lengyelországi Balassi-birtokon 2003-ban három Balassi-emléktáblát leplezett le (a kamienieci várban, Rymanówban és Nowy Zmigródban). Újra kiadták Balassi Bálint verseit lengyelül. A krosnói Balassi-ünnepségben teljességében meg­valósulta magyar-lengyel együttműködés. A 2004-es ünnepi könyvhétre megjelent a válogatásá­ban, kísérő tanulmányával a Magyar Napló Kiaáónak A magyar irodalom zsebkönyvtára című sorozata keretében egy Balassi-kötet. Az itt kö­zölt tanulmányban olvasható egy megragadó, erőteljes „metafora", mely szerint Balassi „a ma­gyar irodalom Keresztelő Szent Jánosa"...

A kötelességtudat hozott össze Balassi Bá­linttal. Amikor 1994 nyarától tíz hónapra krak­kói magyar főkonzul lettem, tudtam: ha másra nem is, de arra futja az időmből, hogy Balas­sinak emléktáblát állítsak a főtéri Potocki- palotán, ahol hajdan Szárkándy Annának a Ba­lassi által is látogatott „bárányos háza" állott. Ennek feltételéül előbb Balassi válogatott ver­seinek kötetét jelentettem meg, többek között Teresa Worowska és Jerzy Litwiniuk kitűnő fordításában. (Erre azért volt szükségem, hogy a városi elöljáróságot és a palota tulajdonosát meggyőzzem a költő nagyságáról, arról, hogy Goethe mellett ő is méltó rá, hogy Krakkó legelőkelőbb helyén tábla hirdesse az emlékét.) Az engedély biztosításának másik feltétele az volt, hogy a bronztáblát Bronislaw Chromy professzor, az egyik legnagyobb lengyel szobrászmű­vész készítse. Ezt is sikerült elérnem; ráadásul az sem elhanyagolható, hogy a lengyel művész a 90x130 centiméteres emléktábláért jelképes összeget kért: egy érme árát. A hozzá fűződő barátság megfizethetetlen. Amikor 1995 júniu­sában, tíz hónap után elhagytam a várost, ő azzal vett tőlem búcsút, hogy Balassi Bálint gipszdomborművét, amely alapján az öntés ké­szült, nekem ajándékozta. Ezt beépítettem fa­lusi házamba. így ma Balassi figyelő tekintete előtt olvasok, írok. Jóval könnyebb dolgom volt 2003 májusában, amikor a Krosno térségében fekvő egykori Balassi-birtokokon kellett három emléktáblát állítanom. Erre a feladatra Szent- mártoni Szabó Géza hívta fel a figyelmemet. Mivel oly meggyőzően tudja méltatni Balassit, restelltem volna, ha nem élek a helyzetem által is felkínált alkalommal. A gondot itt csak a pénz megszerzése jelentette, az engedély beavatko­zásom nélkül intéződött. A kitűnő fordítások­ból álló Balassi-kötet ezúttal is megjelent – a már említett Teresa Worowskának köszönhe­tően – több verssel gazdagabban. Az emléktáb­lák Balassi-portréja persze azért elevenedett meg bennem, mert egyre jobban megismerked­tem a költészetével. Ebben más kedves kény­szer is szerepet játszott: a Magyar Napló Kiadó megbízása, hogy állítsak össze sorozata nyitó­ kötetéül egy Balassi-válogatást. E munkára a kitűnő Balassi-kutató, Kőszeghy Péter is biz­tatott, akivel Balassi révén kötöttem barátságot. Mégis különös, hogy Balassival is tulajdonkép­pen a lengyelek hoztak össze. Ahol Balassit igazán meg lehet érteni, az Lengyelország. (Ahol egyébként öt emléktáblája van.)

A szabadságharccal, magyar, lengyel, erdé­lyi történelemmel kapcsolatos munkái (Hamu­ban csillagló gyémánt, Bem apó, „...Mindvégig veletek voltunk") után milyen kutatásokat végez? Mit ragad még meg a „mérhetetlen történelmi időből", ahogy Térkép című prózaversében fo­galmaz? Úgy tudom, dolgozik a Bem tábornok életéről szóló könyv teljesebb kiadásán...

Kilenc évig dolgoztam külszolgálatban. Úgy vélem, nem eredménytelenül. És ennek nem az az igazi mércéje, hogy négy város vá­lasztott a díszpolgárává. Nagyobb megelégedé­semre szolgál annak tudata, hogy közel húsz magyar könyv megjelentetését kezdeményez­tem és támogattam anyagilag, köztük három képzőművészeti albumét. A két kiküldetésem közötti négyéves szünetben lengyel tanszéket alapítottam a Pázmány Péter Katolikus Egye­tem bölcsészkarán, s kiadtam négy könyvet. (Többek között életem első regényét, A gyer­mekkor tündökletét, amelyet huszonöt éven át írtam.) Közülük a még 1999-ben lengyelül is napvilágot látott „...Mindvégig veletek voltunk" Lengyelek a magyar szabadságharcban 2001-ben megkapta a legjobb közép-európai munká­ért járó, a krakkói Jagelló Egyetem Történeti In­tézete és a Lengyel Történészek Társasága által alapított Wereszycki-Felczak-díjat. Lengyelül megjelent Bem Józsefről írt monográfiám is. Ennek magyar változatán most dolgozom. Nem lehet véletlen, hogy a szabadságharc két legnagyobb hadvezére közül az egyik, Bem zse­niális matematikus volt, a másik, Görgei zseni­ális vegyész: mindkettő analitikus elme. Fel­adatom, írni róluk. Bemről tudományos mun­kát, Görgeiről verset vagy poémát. Megírtam őket. A vers (Görgei) korábbi kötetemben, A tér töredékeiben látott napvilágot, a poémát azóta írtam, s Thorvaldsen szobra címmel olvasható most megjelent kötetemben. Munkahelyi fel­adatom jelenleg több mint kettőezer-kétszáz életrajz megírása. A szabadságharcban részt vett mintegy négyezer lengyel közül ennyinek ismerjük nevét, s ennyire van legalább egy mondatnyi forrásutalás. Van persze közvitéz, akinek életrajza hat oldalt tesz majd ki.

Az Ördöglakat fülszövegében azt írja ma­gáról: „A költők azt tartották róla, hogy tör­ténész, a történészek azt, hogy költő. Költő és történész, ha találkozott, azt, hogy műfordító." Nyilván nyomasztották élete során nagyobb prob­lémák is, mint hogy ki hogyan ítéli meg, miként azonosítja. Nyilvánvaló a mondatokba foglalt irónia, önirónia... Fenntartja még e kijelentését?

Költő? Történész? Műfordító? A magyar irodalom hagyománya is azt mondatja velem, hogy az így sodródó életfonalat nem kell szét- szálazni. A történészi munka kétségtelen, hogy másfajta odafigyelést igényel. De minden írás alapja a jó mondat. Költőként, történészként és műfordítóként is jó mondatokat kell írni. A többi az olvasó dolga. Rajtunk múlik, hogy ne forduljon el tőlünk.

(2004. szeptember, Nyitott Műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Munkásság

Munkásság

Verseiben a történelem által meghatározott ember, az ember által alakított véres történelem, egyéni és közösségi sors összefonódása, látomásossággal, szólás- és cselekvés belső kényszerével, az igazság keresésének igényével párosul.;
Tovább...

Munkásság

  • Pályakép

Ekler Andrea: Kovács István pályaképe

Kovács István író, költő, műfordító, szerkesztő, történész, kulturdiplomata. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban olyan tanárok tanították, mint Bodolay Géza, Németh G. Béla, Mádhy Zoltán vagy Szerdahelyi Andor. Az ELTE történelem-lengyel szakos hallgatójaként a legendás Eötvös Kollégiumban lakott. Ott találkozott az akkor vendéghallgató Tadeusz Rożewiczcsel, akinek műveit már akkor is fordította. Ebben az időszakban ismerte meg Utassy Józsefet is, jelen volt, amikor Utassy 1968. március 15-én először elmondta Zúg a március című versét. Első verse 1965 novemberében született. Eleinte fejben írta verseit, csak akkor jegyezte le azokat, amikor késznek ítélte őket. Ösztöndíjjal Varsóba került, ahol szintén született néhány vers. 1966 szeptemberétől Kiss Ferenc, az Irodalomtörténeti Intézet tudományos munkatársa hosszú levélben méltatta a neki véleményezésre elküldött verseket, s bátorította a fiatal költőt. 1966 őszén Rózsa Endre felkérte, hogy adja át verseit, mert antológiát készítenek. Az első találkozón hatan gyűltek össze, akkor tudta meg, hogy kilenc költő szerepel majd az antológiában. Ők alkották a magyar irodalomtörténetben „Kilencek" néven nevezett, legendássá vált költői csoportot, melynek tagjai a legfiatalabb Kovács István mellett Utassy József, Oláh János, Kiss Benedek, Koncz(ek) József, (Molnár) Péntek Imre, Győry László, Rózsa Endre és Mezey Katalin voltak. Szerkesztőjüknek Angyal Jánost választották. Az antológia címe Péntek Imre javaslatára Ördögfing lett volna, majd felvetődött a Fehér sapkában cím is, végül Oláh János egyik versének címét választották: Elérhetetlen föld. Az antológia hároméves huzavona után, 1969 karácsonyán jelenhetett meg, Nagy László bevezető soraival. Czine Mihály, Ilia Mihály, Görömbei András, Kenyeres Zoltán, Kabdebó Lóránt, Határ Győző elismeréssel fogadta az antológiát, folytatásra bíztatta a szerzőket. Három évi elutasítás után megjelent első önálló kötete is, a Havon forgó ég (1973), melyet több kötet követett: az Ördöglakat (1982), a Véset (1985), A tér töredékei (1995) és a Kézmozdulat a szürkületben (2004), Az idő torkában (2007),  A Gyermekkor tündöklete című, több kiadást megért regényéből Budakeszi srácok címmel 2006-ban nagyjátékfilm készült. Legutóbbi, 2018-ban megjelent verseskötetének címe: Shakespeare a Corvin közben. Több fordítása is napvilágot látott mind Magyarországon.

Kovács István változatos élete, gazdag és sokrétű alkotói pályája során költészetével szemben olyan szerénységgel viseltetett, oly mértékben nem a saját személyes érvényesülésével, önmegvalósításával, hanem a legnemesebb értelemben vett szolgálattal foglalkozott, hogy a versek valahogy mindig háttérbe szorultak. Mégis, szűkszavúságát inkább mesteri képi és fogalmi tömörítései kapcsán érzékelheti az olvasó. Persze a recepció felfedi az élet- és alkotói pálya gazdagsága mellett, a talán még nem történelemmé vált időszakban megélt, torokszorító kényszerű várakozást, amely az egyes köteteket időben elválasztotta egymástól. A kilencek antológiájának küzdelmes megjelenése a kultúrpolitika szempontjából mintha meghatározta volna az egyes alkotói pályák sorsát is... Köteteinek ciklusai kiemelnek egy-egy problematikát, melyek azonban együttesen, lírai együttmozgásban, ontológiai perspektívából határozzák meg Kovács István költészetét. Ez jellemző mindenekelőtt Kovács István történelemszemléletére, történelem értelmezésére. Történelemfelfogása, egyáltalán a történetiség kérdése, az időről, létről való gondolkodása költészetét megnyitja a befogadó olvasás, értelmezés felé. A Montaigne toronyszobájában is erre utal – az örökkévalóság, s ebben a pillanatnyi léthelyzet izgatja, a nagy folyamatban az emberiség mindenkori és pillanatnyi létét meghatározó időszakok, események, mozzanatok tisztázása, tisztánlátásra való törekvése.

Füzi László A tér töredékei kapcsán inti az olvasót Kovács István verseinek társadalmi, politikai szempontú vagy történészi mivoltából adódó esetleges „félreolvasásától", „Úgy gondolom, kimondható, Kovács István valódi, egzisztenciális élményként élte át a történelmet, s ennek az egzisztenciális élménynek a következménye lett az, hogy költőként és kutatóként is a történelem tényeit, sajátosságait, törvényszerűségeit vizsgálja." (Füzi László: „A lét: bomló emlékezet", Tiszatáj, 1995/9.). „Mérhetetlen a történelmi idő" – írja (Térkép), a konkrét történésekből összeálló végtelen, az óra mutatói által keresztüldöfött ember egyszerre kiszolgáltatottja, s alakítója a történelemnek. A történelem küzdelmek sora, a földet katonai térképpé teszi az ember – Kovács István többször visszatérő képe ez, gondolkodó visszatekintés, egyben tiltakozás a fizikai, szellemi, morális romlás, pusztítás ellen. Hol a remény, hol a csalódottság, hol a finom irónia dominál a megállapításban: nem lehet újrajátszani a történelmet, s a kérdésekben: lehet-e okulni belőle, az ismétlődések elkerülhetetlenek-e, valóban az „öngyilkosok szabadsága" (Sírvers Krzysztov Kamil Baczyńskinak) a miénk? Tiltakozhatunk-e így a lét elviselhetetlenségével szemben? A kötet egyik legszebb versében, A tér töredékeiben egyfajta választ kapunk a kérdésekre: „A padlástér is lehet templomcsarnok, / s a körmünkre égő gyufaszál örökmécs." – így is, itt is létélménnyé válhat a teljesség, a szentség. Másutt korkritikáját úgy szövi vendégszövegek „meséjébe", dallamába, hogy az így szőtt kép, zene felfedje titkát, parázzsá, jellé váljék. Kovács István egy alkalommal úgy fogalmazott: „nem hiszem, hogy sérült, huzatos történelmi tudattal el lehet végezni a jelen feladatait, a csak anyagiakat mérlegelő szemlélet – az egyének zavara nélkül – átemelheti a társadalmat a felbukkanó nehézségeken." (Görömbei András: „Nem ismerjük eléggé egymás kultúráját" Beszélgetés Kovács Istvánnal. In Kérdések és válaszok: tizenhét interjú a hetvenes évekből. Lakitelek, 1994.). Az interjút készítő Görömbei András pedig művei kapcsán megállapítja: „a költőt a történész segíti összetettebb látásmódhoz, a történészt pedig a költő juttatja távlatos szemlélethez és a jelenségeket együtt látó és láttató nyelvi kifejező erőhöz." (A költő és a történelem. Magyar Napló, 2005.8.)

Ezzel az összetett szemlélettel nyúl 1848-49 problematikájához történészként és költőként egyaránt. Bemről írott monográfiája, s „Mindvégig veletek voltunk." Lengyelek a magyar szabadságharcban lengyelül is napvilágot látott, emlékezetesek a téma által ihletett, történelmi távlatokat nyitó versei (Világos, 1849, Petőfi, Görgei). A Petőfi 1956-os utalásként is értelmezhető „Jeltelen sírjában nem fog a halott énekelni". A Görgei és a „katona-versek" egyik visszatérő, hangsúlyos eleme az áldozatok, hősök iránti tisztelet. Már az 1848-49-es tematikához kapcsolódó versekben is megfigyelhető az a vallomásosság, amely a háborúkhoz és 1956-hoz fűződő versekben teljesedik ki. A háborúban elvesztett édesapa hiánya, a mindennapos drámák, az egy pillanat alatt felnőtté váló gyermekek világának létélménye meghatározza A gyermekkor tündökletét (a regényt és a verset egyaránt), s az 1956-hoz kötődő líráját is. A Kultusz-évek drámája, A csönd ideje fullasztó korszakot idéznek. Az elmaradt szembenézés, a sok „elszámolatlan bizonylat" nem csupán a történeti, de a személyes szembenézést, számvetést is sürgeti. Kovács István különös érzékenységgel, finomsággal ragadja meg a tragikumot a maga természetében, sokszor természetességében az 1848-as, háborús, 1956-os vagy számvető, az elmúlás terhével szembenéző verseiben, emellett a versek pontosan kidolgozott képi világa és mesterien felépítet ritmusa is vonzza az olvasói figyelmet (Amíg a hó elolvad, Katyiń fekete könyve), kiemelve a becstelenség, elnyomatás, megnyomorítás, leigázás elleni tiltakozás, tenni akarás igényét, fontosságát.

Másfelől ezek a versek hangsúlyossá teszik a Kovács István költészetében kulcsfontosságú emlékezés, emlékezet kérdését. Történeti vonatkozásában hangsúlyossá válik a dicső és gonosz tettekről, bűnösökről és áldozatokról vagy bűnös áldozatokról, áldozatokká váló bűnösökről való emlékezés. Egy-egy emlékkép mementó is, gyakran összekapcsolódik az ember-lét végességét (is) szimbolizáló sír, sírkő, oszlop motívumával, erőteljesebbé téve ezt a mementó-jelleget. Ugyanakkor az emlékezet hangsúlyai azt is felfedik, hogy a történelem nem múlt, minden idősíkot egyaránt és egyszerre magába foglal. Így Kovács István lírájában nemcsak a történeti linearitást töri meg, de a történelmet, a mindenkori történelmi emlékezetet (mint jelenből múltba való tekintéssel a jövőről való gondolkodást) egyfajta utazásként láttatja konkrét és elvontan általános, egyedi és közösségi emberi momentumok létesemények, létkérdések között. Ebből a perspektívából nézve Kovács István az emberlét krónikása is, egyedi, közösségi, egyetemes értelemben. „Kérlelhetetlen, mert 'krónikásául' szegődött múltnak és jelennek, mert feljegyez és nem akar felejteni." (Nagy Gáspár: „Időzített örökmécses..." In Uő: Szavak a rengetegből. Szeged, 2004.) Verseiben a történelem által meghatározott ember, az ember által alakított véres történelem, egyéni és közösségi sors összefonódása, látomásossággal, szólás- és cselekvés belső kényszerével, az igazság keresésének igényével párosul.

Távlatokban gondolkodik, a múltat és jövőt fürkészi, oldva a jelen fojtogató pillanatnyiságát. Visszafordítható-e, mérhető-e a történelmi idő? Az idő kiszolgáltatottja az ember vagy a saját maga által létrehívott fizikai, szellemi agressziónak, háborúzásnak? Az idővel folytatott küzdelem több idősíkot összegez, a történeti idő párosul a belső idő „kizökkentségével". Míg a történeti idő-utazások számításokra sarkallók, magukban hordozzák az ember általi kiszámíthatatlanságot egy „felsőbb akarat" és/vagy az emberi lét, az ember sajátosságainak következményeként. A folyamatos, megállíthatatlan idő mellett a széthullott, nyomaiban létező és az „örök" idő képe is hangsúlyt kap (Úton-úttalanság, Avar-induló).

Ahogy Nagy Gábor fogalmaz – „a történelmet nem egyszerűen eseménytörténetként fogja fel, s ezzel párhuzamosan az irodalom legszorosabb »társszerzőjeként«, hanem mint a lét sajátos mozgását láttatja." (A történelem örökmécse. Új Könyvpiac, 2007. szeptember). Egzisztenciális, ontológiai kérdések izgatják, nem kíván abszolút érvényű válaszokat adni, inkább a gondolkodás szükségességét hangsúlyozza. Reflektál az őt körülvevő szűkebb vagy tágabb világra, de költészete mégsem a pillanatról, a pillanatnak szól. Foglalkoztatja a kezdet és a vég, meghatározóvá mégis a folyamat válik, s a folyamatban való benne-lét. Egy kívánt vagy inkább feltételezett módon mindenkiben élő értékrend szerinti, pozitív értékekkel telített, tisztességes benne-lét. A „születés és halál / helynevekkel elválasztott / rímpárjaiban" az újraépítés és „hősi" születés között lelünk párhuzamra, mely ellenirányú mozgásként, cselekedetként értelmezhető a pusztulással, végső kipusztulással, a saját, nemzeti és egyetemes halállal szemben. A lét minőségét meghatározó feltételt, a szabadság fogalmát, megvalósulási formáit, lehetőségeit számos versében firtatja. Merészen leleplezőek a szabadság és látszatszabadság, a „négyzetméternyi" vagy mártírok által megélt és örökített szabadság és „A rácsokon" túli, „hazug ívlámpák állkapcsában" (Vaskönnyek) leélt élet látszatszabadsága közötti különbséget felfedő versei.

Történetiség és idő viszonylatában finom költői megoldások szembesítik az olvasót a történelmi események pillanatnyiságának látszatával, valós távlataival, s azzal, hogy nem indokolatlanul válik létkérdéssé egy esemény, pl. a Segesvári éjszaka „léten túli csönd"-je, fenyegetően túlmutatva a konkrét történésen, alap emberi értékek veszélyeztetettségét helyezve reflektorfénybe. Az egzisztenciális, létet meghatározó kérdéseket mesteri tömörséggel ragadja meg (Robespierre). Kíméletlenül, egyben a legtisztább költőiséggel teszi fel kérdéseit (Temetheted-e, Úton-úttalanság).

A Tükröződések is az abszolút, teljes, tiszta lét emberi igényét szembesítik a mindenkori jelen hasadt tudatállapotával, a bizonyosság hiányának megélésével. Ontologikus, metafizikus prózaversei „Felzaklató történelmi üzenetek a mának, a személyiség és személyesség rohamos leépülése idején." (Nagy Gáspár: „Időzített örökmécses..."). Talán éppen ezek az asszociatív, tágan értelmezhető prózaversek hívják fel az olvasó figyelmét Kovács István mesteri formaalkotására, nyelvi gazdagságára.

Az, hogy valaki, aki Közép-Európában él, a szomszédokról, egykori vagy jelenlegi sorsközösségekről gondolkodik, szinte természetes. Kovács István azonban nem a két sajnos megszokottá vált formáját választotta ennek a törődésnek – sem a háborúskodáshoz vezető gyűlölködést, egymásra mutogatást, sem az ideákba torkolló álmodozást –, hanem a barátságokat előre mozdító cselekvés mellett döntött. Látomásos versei épp e cselekvés igényét, szükségességét hangsúlyozzák, hiányával, annak következményeivel szembesítik az olvasót. A barátság anatómiájának két kötetében épp ezt a cselekvést, ennek eredményeit, hatását követi nyomon a lengyel-magyar kapcsolatban. Ő maga is egy fejezete lehetne egy hasonló témájú könyvnek. A kultúrdiplomácia terén végzett munkája egyetemi szakokat, kiállításokat, szobrokat, emlékhelyeket, könyveket, fordításokat hívott életre. Történészként alkotóként számos magyar-lengyel vonatkozású írást publikált, csak a köteteket említve Bem apó, Hamuban csillogó gyémánt, A légió, „Mindvégig veletek voltunk...", Robogás a nyárba, Világok töréspontján, A barátság anatómiája I–II. A lengyel témájú versek éppúgy szerves részét képezik Kovács István költészetének, mint az említettek diplomáciai, történészi munkájának. Sokszor egy közös vagy hasonló drámát, katarzist könnyebb megérteni, feldolgozni, ha az egyén vagy egy közösség nem önmagát vizsgálja, a lengyel versek így a nemzeti lét, önismeret, tartás, megmaradás, kulturális emlékezet  kérdései felé is vezetnek. 

A barátság, a lelkek rokonsága a társművészetekkel, művész, tudós-társakkal kapcsolatban is kifejezést nyer. Kiállítja a sorból ő is a költőket, hegedűsöket, énekmondókat, tudósokat (Kobzos Kiss Tamás Geographiai szótára), némely filmesekkel, képzőművészekkel együtt, s költészetté válik a befogadás, a barátság, a közös szellemi értékek, érzelmi kötődések. Ezen versek közül több lírai létösszegzésként is értelmezhető, melyek Kovács István költészetének gazdag képiségét, zeneiségét is kiemelik (Szobor-triptichon Szervátiusz Tibor műtermében, Kolozsvári Krisztus, Tamási Áron, Végakarat).

Szintetizáló versei a szembesítésnek, szembesülésnek azt a képét festik, amelyet reggel a tükörbe nézve csak magunk látunk, rajtunk kívül senki. Olyan összegzések ezek, mint „Szeretnék annyira magam lenni, hogy / ne üvölthessenek velem." (Üvöltés), „Ágaskodom, / hogy hasadékain át / magamba nézve kilássak... (Az idő torkában), A közel és a távolban vont párhuzam mese és történelem, a gyermek- és a felnőtt kor félelmei között, vagy a minimalista kijelentés drámaisága: „Élek." (Ablakba tett önarckép – decemberben), de említhetném a Havon forgó égbe foglalt gyászt vagy a gyermek okozta katarzisokat (Térelválasztás, Szél fúj, Orsika levélrajza alá). Úgy gondolhatnánk, hogy ezekben a versekben Kovács István vallomásossága a legbensőbb körökhöz ér. Valójában azonban talán ez az hely, ahol a költészet lakik, ebben a különös tükröződésben, mely mutatja az egyedit, az emberit, az idők, terek együttesét, hogy valóban nem „igeidő az emberi élet", s „minden költészet, / így vers a hallgatás is, / himnusz, / végtelen poéma..." (Sted).

[2013]

Bibliográfia

Bibliográfia

Tovább...

Válogatott bibliográfia

  • MMA könyvtári állomány
  • Önálló könyvek
  • Műfordítások
  • AV-dokumentumok
  • Recepció

Önálló könyvek

Verseskötetek
Havon forgó ég. Kozmosz, Bp., 1973.
Ördöglakat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982.
Véset. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985.
A tér töredékei. Kézirat Kiadó, 1995.
Kézmozdulat a szürkületben. Magyar Napló, Bp., 2004.
Az idő torkában. Magyar Napló, Bp., 2007.
Shakespeare a Corvin közben. Versek. Magyar Napló Kiadó, 2018.

Prózakötetek
A gyermekkor tündöklete. Kortárs Könyvkiadó, Bp., 1998. (Második kiadás: Magyar Napló, Bp., 2006.)

Tanulmányok, esszék
Így élt Bem József. Móra Könyvkiadó, Bp. 1983.
Hamuban csillagló gyémánt. Írások a lengyel történelemről. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988.
A légió. A magyarországi lengyel légió története. Kozmosz Könyvek, Bp. 1989.
Robogás a nyárba. Írások a lengyel filmről. Jelenkor Könyvkiadó, Kecskemét–Pécs. 1992. (Második kiadás: Rejtjel Kiadó, Bp. 1998)
Világok töréspontján. Beszélgetések Ryszard Kapuścińskival. Rejtjel Kiadó, Bp. 1998.
„Mindvégig veletek voltunk…" Lengyelek a magyar szabadságharcban 1848–1849. Osiris, Bp. 1998.
Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. A XX. századi lengyel történelem sorfordulói. Európa, Bp. 2006.
A lengyel légió lexikona, 1848–1849. Az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzai. História – MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2007.
A barátság anatómiája. Írások a magyar–lengyel kapcsolatokról és a lengyel kultúráról. Első könyv. Széphalom Könyvműhely, Bp. 2007.
„Két örökéletű tölgy". Adalékok a magyar – lengyel barátság történetéhez. Bp. Szent György Kiadó, 2008.
A barátság anatómiája. Írások a magyar–lengyel kapcsolatokról és a lengyel kultúráról. Második könyv. Széphalom Könyvműhely, Bp. 2009.
„Egy a lengyel a magyarral" A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei. Magyar Napló Kiadó, Bp. 2008.
Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. Magyar Napló, Bp. 2012.
Bem tábornok – az örök remények hőse. Bp. Magyar Napló Kiadó, 2014.
Honvédek, hírszerzők, légionisták. A szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikona 1848–1849.  Bp. Magyar Napló Kiadó, 2015.
„Érdek és szeretet". Lengyel visszaemlékezések a szabadságharcra 1848–1849. Bp. Magyar Napló Kiadó, 2016.

Műfordítások

Edward Stachura: Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn. (Siekierezada, czyli zima leśnych ludzi). Európa Könyvkiadó, 1972; Kráter, Pomáz, 1990. Magyar Napló Könyvkiadó, Budapest, 2012.
Jarosław Iwaszkiewicz: Vörös pajzsok. (Czerwone tarcze). Európa, Bp., 1973.
Marian Brandys: Napóleon és a lengyelek. (Kozietulski i inni). Európa, Bp., 1975.
Melchior Wańkowicz: Szkice spod Monte Cassino. (A monte cassino-i csata). Kossuth, Bp., 1979.
Stanisław Komornicki: Varsó barikádjain. (Na barykadach Warszawy). Kossuth, Bp., 1985.
Büchner, Georg: Válogatott művek. (Levelek). Európa, Bp., 1982., Összes művei. (Levelek – Halasi Zoltánnal). Bp., Osiris Kiadó, 2003.
Jerzy Broszkiewicz: Kis halottidéző. (Mały seans spiritystyczny.) Európa, Bp., 1985.
Józef Wysocki: Együtt a szabadságért – 1848–1849. (Pamiętniki jenerała Józefa Wysockiego dowódcy legionu polskiego na Węgrzech). Zrínyi, 1992.
Zadura, Bohdan: Éles határok. Válogatott versek. (Zsille Gáborral). Bp., Magyar Napló, 2005.
Oszajca, Wacław: Az öröm szenvedése. Válogatott versek. (Zsille Gáborral). Bp. Magyar Napló, 2012.
Wisła/Visztula. (Cséby Gézával, Marian Jachmowiczcsal és Mihályi Zsuzsával). Válogatta, összeállította és az előszót írta Jerzy Snopek, fényképek: Móser Zoltán. Bp., Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetsége, 2017.

Könyvek idegen nyelven
Księżyc twojej nieobecności. (Telő hiányodnak holdja.) Fordította: Bohdan Zadura, Jerzy Snopek, Tadeusz Nowak, Feliks Netz, Edward Stachura. Kraków, Wydawnictwo Literackie, 1991.
„...byliśmy z Wami do końca". Polacy w węgierskiej Wiośnie Ludów 1848−1849. (...mindvégig veletek voltunk. Lengyelek a magyar szabadságharcban.) Fordította és az utószót írta: Jerzy Snopek. Warszawa. Oficyna Wydawnicza Rytm, 1999.
Józef Bem – bohater wiecznych nadziei. (Bem József – az örök remények hőse.) Fordította: Marta Snopek. Utószót írta: Jerzy Snopek. Warszawa, Oficyna Wydawnicza Rytm, 2002. második kiadás, 2009.
Lustro dzieciństwa. (A gyermekkor tündöklete.) Fordította: Anna Górecka. Warszawa, Czytelnik, 2002. Kraków, Arcana, 2016.
Okruchy przestrzeni. (A tér töredékei.) Fordította: Anna Górecka, Jerzy Snopek, Feliks Netz, Tadeusz Nowak, Edward Stachura, Bohdan Zadura. Utószót írta: Jerzy Snopek. Sejny, Krasnogruda, 2003.
Nieznani polscy bohaterowie węgierskiego powstania, 1848–1849. (Egy a lengyel a magyarral. A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei.) Fordította és az utószót írta: Jerzy Snopek. Warszawa. Oficyna Wydawnicza Rytm, 2010.
Piłsudski... Katyň... Solidarita... Klíčové pjmy polských dějin 20. stoleti. (Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél). Fordította: Jiři Januška Barrister & Principal. Brno, 2010.
Cud nad Wisłą i nad Bałtykiem. Piłsudski – Katyń – Solidarność. (Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. (Fordította: Jerzy Snopek) Warszawa, Muzeum Historii Polski, 2016.
Honwedzi, emisarjusze, legionisci.  Słownik biograficzny polskich uczestników Wiosny Ludów na Węgrzech 1848–1849.  (Fordította: Jerzy Snopek). Kraków,  Wydawnictwo PAU, 2016.


[2013]


Folyóiratpublikációk

Lengyel fordítások
Wiersze, poematy, dramaty

Baczyński, Krzysztof Kamil:
Behavazott dal a katonáról (Piosenka śnieżna żołnierza) – Napjaink, 1971/2ty
Elégia (Elegia Obłoki lotne) – Tiszatáj, 1972/4.
Sóhajtás (Westchnienie) – Magyar Ifjúság, 1972/24.
Az elesettekhez (Poległym)– Utunk, 1972. dec. 14.
Szél (Wiatr) – Filmvilág, 1986/9.

Bołdak-Janowska, Tamara:
December (Grudzień) – Magyar Napló, 1996/2.
Cím nélkül (Bez tytułu) – Magyar Napló, 1996/2.

Brakoniecki, Kazimierz: Húsvétvasárnap – Magyar Napló, 1996/2.
Broniewski, Władysław: Színház téri ballada – Maria Janion: A Vámpír

Bryll, Ernest:
Hű vagyok… – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Mazóvia – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Beszélgetés – Alföld, 1974/10.
Szomorú évek… – Alföld, 1974/10.
Mi ránk vár… – Alföld, 1974/10.

Bursa, Andrzej:
Papucsállatka – Alföld, 1974/10.
Szüzesség – Alföld, 1974/10.
Egyszerű következtetés – Alföld, 1974/10.

Cisło, Maciej:
Egyetem – Alföld, 1986/1.
A fordítás művészete – Alföld, 1986/1.

Danielkiewicz, Marek:
Canterbury mesék (7) – Magyar Napló, 2010/10.
A srác fényképe 16. születésnapján – Magyar Napló, 2010/10.
A szerelem bizonyítékai – Magyar Napló, 2010/10.
Elégia Adam Falkiewicz zeneszerző (1980–2007) eltávozására – Magyar Napló, 2010/10.
Búcsú Orfeusztól – Magyar Napló, 2010/10.

Feliński, Alojzy: Himnusz – Trianoni Szemle, 2010/Január – Március.

Filipczuk, Ewa:
Égbolt – Somogy, 1987/2.
az ember akkor lehetne szabad – Somogy, 1987/2.
Szophoklész – Somogy, 1987/2.

Gała, Henryk:
Kivégzés – Antológia, 2006.
Vért Budapestnek – Antológia, 2006.
Eső – Antológia, 2006.

Gałczyński, Konstanty Ildefons:
Dicsértessenek a madarak – Utunk, 14 grudnia 1972.
A kutya álma – Lengyelország, 1973/1.

Gąsiorowski, Krzysztof:
Emlékek – Új Tükör, 1985/28.
Az első híd, 1945 – Népszava, 1988/175.
levélke zizzen – Somogy, 1989/4.
Keringsz – Somogy, 1989/4.

Gembal, Paweł:
História – Alföld, 1986/1.
Levél a világból – Alföld, 1986/1.
Tedd össze-vissza – Magyar Ifjúság, 1986/26.

Grochowiak, Stansiław:
Koléda – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Ádám – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Haláltánc (Totentanz) – Hitel, 1993/1.

Harasymowicz, Jerzy:
Házi madonna – Alföld, 1974/10.
Kínai rajz – Alföld, 1974/10.
Bonjour M. Gauguin – Alföld, 1974/10.
Herakleitosz szavaira írt vers – Alföld, 1974/10.

Herbert, Zbigniew:
Pihenőhely – Tiszatáj, 1972/4.
Favágó – Tiszatáj, 1972/4.
Óra – Tiszatáj, 1972/4.
A lélek tisztasága – Magyar Ifjúság, 1972/24
Mi lesz – Népszava, 21 lipca 1973.
Cogito úr és a gyöngy – Alföld, 1974/10.

Hordyński, Jerzy: Magyar rapszódia – Magyar Napló, 2006/10.

Iwaszkiewicz, Jarosław:
Az ősz hajfonata – Lengyelország, 1973/1.
Varsói temető – Alföld, 1974/10.

Jaros, Urszula:
Nézem lányaim – Alföld, 1986/1.
belédszalad – Alföld, 1986/1.
és ilyen a magányos asszony – Magyar Ifjúság, 1986/26.

Karczewska, Wanda: Tánc a Varsó Szállodában – Magyar Napló, 2006/10.

Karpowicz, Tymoteusz:
A sűrűsödő angyal – Alföld, 1986/1.
A hűséges óra-járás – Alföld, 1986/1.
Szekercével szólj a szekercéhez – Alföld, 1986/1.

Karasek, Krzysztof:
Berchtold Brecht fiának címzett leveléből – Nagyvilág, 1985/9.
Mi iránt érdeklődsz – Nagyvilág, 1985/9.
Az élők arcvonásai – Nagyvilág, 1985/9.

Kijonka, Tadeusz: Tiszta éj (Czysta noc) – Somogy, 1989/4.
Konopnicka, Maria: Eskü (Rota) – Trianoni Szemle, 2010/Január – Március.
Koperski, Jerzy: Sebhelyes kövek (Auschwitzban meggyilkolt apámnak) – Népszava, 1988/175.

Kozak Henryk, J.:
Kevésre emlékszem – Alföld, 1989/4.
Engem már nem akarnak – Alföld, 1989/4.

Kozioł, Urszula: A galamb legendája (Legenda gołębia) – Magyar Napló, 1995/10.
Kubiak, Tadeusz: Szív – Lengyelország, 1973/1.
Kwiatkowski-Cugow, Tadeusz: Helyközi tájékoztatás – Alföld, 1986/1.
Lec, Stanisław Jerzy: Dal (Pieśń) – A gránát szíve
Lenartowicz, Teofil: Arany csésze – Vigilia, 1990/8.

Michalski, Waldemar:
Avagy babonásak vagyunk-e? – Alföld, 1986/1.
A start előtt – Alföld, 1986/1.

Miłosz, Czesław:
Varsóban – Nagyvilág, 1981/3.
A mester – Új Tükör, 18 stycznia 1987
Orfeusz és Euridiké – Életünk, 2010/2.

Misiec, Jerzy Krzysztof:
Romantika – Alföld, 1986/1.
Vidéki Prométheusz – Alföld, 1986/1.
Az őrültek kastélya – Alföld, 1989/4.

Mocarski, Tadeusz:
Gyümölcsöskert – Új Tükör, 1988/15.
Vadászaton – Új Tükör, 1988/15.
A fájdalom a gerincvelőből… – Nagyvilág, 1989/4.
Fohász – Nagyvilág, 1989/4.
Kolenda – Nagyvilág, 1989/4.
A költők városa – Nagyvilág, 1989/4.

Nawrocki, Aleksander:
Tanulmány – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Napló – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Galambországban…– Új Írás, 1985/7.

Norwid, Cyprian Kamil:
Az értelem mi? Mi az ész? – Lengyelország, 1976/9.
Chopin zongorája (Fortepian Chopina) – Új Írás, 1977
Gyászrapszódia Bem emlékének (Bema pamięci żałobny rapsod) – Új Írás, 1977.
A színfalak mögött – Emlékkönyvbe. (Za kulisami. W pamiętniku – Új Írás,

Nowak, Tadeusz:
Szemétdomb-zsoltár – Új Írás, 1978/7.
Ez a halál – Új Írás, 1978/7.
Kórházi kép – Új Írás, 1978/7.
A rövid nyak – Új Írás, 1978/7.

Opolski, Dominik:
A kocsi – Alföld, 1981/1.
A csapdához – Alföld, 1989/4.

Oszajca, Wacław:
Kisfiam – Alföld, 1986/1.
kisfiam – Alföld, 1986/1.
az semmi – Alföld, 1986/1.
rosszat tanácsoltam néked – Alföld, 1986/1.
kisfiam – Alföld, 1986/1.
Vasárnapra esett – Magyar Napló, 2010/2.
A Tékozló tiú – Rembrandt – Magyar Napló, 2010/2.
igaztalan végítélet a napraforgótáblán – Magyar Napló, 2010/2.
Mária Magdolna – Antoni Canova – Magyar Napló, 2010/2.
A sztrájklevelek ciklusból –
Nem – Magyar Napló, 2010/2.
ezredes úr – Magyar Napló, 2010/2.
professzor úr – Magyar Napló, 2010/2.
barátom – Magyar Napló, 2010/2.
ma tizenöt órakor befejezzük – Magyar Napló, 2010/2.

Piechal, Marian: 23. X. 1956. – Antológia, 2006.

Przyboś, Julian:
Az elesett – Magyar Ifjúság, 1972/24.
A bizonytalanság fasorban – Új Írás, 1985/8.
Hamvakról – Új Írás, 1985/8.
Tengeren – Új Írás, 1985/8.
Holnapután – Új Írás, 1985/8.
Épületek – Új Írás, 1985/8.
Tavasz 59 – Új Írás, 1985/8.
Dal – Új Írás, 1985/8.
Tavasz 60 – Új Írás, 1985/8.
A gyorsuló másság – Új Írás, 1985/8.
Tavasz 1969 – Új Írás, 1985/8.
Részlet – Új Írás, 1985/8.
Níké (Nike) – A gránát szíve, 1982
Negyvenhárom tavaszának decembere – A gránát szíve, 1982
Novemberi éj – A gránát szíve, 1982
A felkelő teteme fölött – A gránát szíve, 1982

Różewicz, Tadeusz:
(Beszéd az öregasszonyokért). Napjaink, 1971/2.
Testem – Magyar Ifjúság, 1972/24.

Słonimski, Antoni: Ének Janusz Korczakról – A gránát szíve, 1982

Słowacki, Juliusz:
Helvéciában (W Helwecji) – Słowacki versei
Ó, bánatos -, kedves… – Słowacki versei
Ó, nemzetem – Słowacki versei
Az utolsó, végső napon… (W ostatni dzień, w ostatni dzień) – Słowacki versei
Arab (részlet), Maria Janion: Szimbolikus bográfia

Sommer, Piotr:
Jack Kleyff dala – Alföld, 1986/1.
Szégyen novemberben – Alföld, 1986/1.

Smetkała, Zdzisław: A szatyor sohasem volt a szerelem jelképe – Alföld, 1986/1.
Sokół, Tadeusz: Levél Gizinek – Antológia, 2006.

Stachura, Edward:
Új dekalogus – Nagyvilág, 1983/10.
A kertben tomboljon csak a sáskahad – Nagyvilág, 1983/10.
Levél az ittmaradottakhoz – Nagyvilág, 1983/10.
A hó-fehér mozdony – Forrás, 1987/7.
Már túl késő van, nincs még túl késő – Forrás, 1987/7.
A senkié vagyok – Forrás, 1987/7.
Érdemes? – Forrás, 1987/7.
A kertben tomboljon a sáskahad (W ogrodzie niech hula szarańcza) – przed ukazaniem

Śliwiak, Tadeusz:
Megbékélés – Alföld, 1974/10.
Mese a világ végéről – Alföld, 1974/10.

Śliwonik, Roman: A magyaroknak (Węgrom) – Magyar Napló, 1995/10.

Szymborska, Wisława:
La Pologne – Tiszatáj, 1972. kwiecień
Álomdicsérő – Magyar Ifjúság, 1972/24.
Egy csillag alatt – Utunk, 1972. dec. 14.
Férfiszépségverseny – Somogy, 1988/5.

Tulik, Jan:
A jelentéktelen ismeretek (Nauki błahe) – Arany aszú, 2003
A számkivetett féltékenysége (Zazdrość banity) – Arany aszú, 2003
A hasonlatokról (O porównaniach) – Arany aszú, 2003
Két fénykép (Dwie fotografie) – Arany aszú, 2003
Káin nevenapja (Imieniny Kaina) – Arany aszú, 2003

Turek, Wacław:
A kamienieci várban (Na Kamieńcu) – Arany aszú, 2003
A szélvészen túlról (Z drugiej strony wiatru) – Arany aszú, 2003
Az én helyem (Moje miejsce) – Arany aszú, 2003
Szív (Serce) – Arany aszú, 2003
Anyának (Matce) – Arany aszú, 2003
Néha a hegedű (Czasami skrzypce) – Arany aszú, 2003
A vándor naplójából (Z zapisków wędrowca – Arany aszú, 2003

Wawrzkieiwicz, Marek: Kórház – Somogy, 1989/4.
Wierzyński, Kazimierz: Nurmi – Somogy, 1988/5.
Wolski, Stefan: 1848 éve – Antológia, 2006.
Wojtyła, Karol: Amikor a hazára gondolok – Magyar Nemzet, 9 kwietnia 2005.
Wybicki, Józef: Dąbrowski induló (Marsz Dąbrowskiego) – Trianoni Szemle, 2010/Január – Március.

Zadura, Bohdan:
Collage II. – Alföld, 1986/1.
Levél J. I.-nak – Alföld, 1986/1.
Bélyegnap – Alföld, 1986/1.
1979. VIII. 7.45 -22.45
Tizennégy óra Piotr Sommerrel – Magyar Ifjúság, 1986/26.
A feldolgozandó látvány – Alföld, 1989/4.
Éles határok – Alföld, 1989/4.
Az írás öröme – Alföld, 1989/4.
Romantika – Hitel, 2005/5.
Egy napon – Hitel, 2005/5.
A feldolgozandó látvány – Hitel, 2005/5.
Debreceni aprópecsenye – Éles határok, 2005.
Hortobágy – Éles határok, 2005.
Álmodozás – Éles határok, 2005.
Túlvilági élet – Éles határok, 2005.
Egy másik utazás – Éles határok, 2005.
A budafoki ház – Éles határok, 2005.
Esztergom – Éles határok, 2005.
Balatonkenese – Éles határok, 2005.
Megvilágított fotók – Éles határok, 2005.
Partraszállás – Éles határok, 2005.
Csendélet – Éles határok, 2005.
A Kavafiszt olvasó nőhöz – Éles határok, 2005.
Delfin – Éles határok, 2005.
Mindenesetre – Éles határok, 2005.
Ketrec – Éles határok, 2005.
A pilóta és a távirányító hibája – Éles határok, 2005.
(A fiatal költő) – Éles határok, 2005.
Madárinfluenza – Éles határok, 2005.
(halld hangját lelkiismeretednek…) – Éles határok, 2005.
A költő a nemzettel beszélget – Éles határok, 2005.
Az ezüst képernyő legendái – Éles határok, 2005.
A legnicai csata – Éles határok, 2005.
Miérthogy a posztpodern – Éles határok, 2005.
Lady szekrénysor – Éles határok, 2005.
Ikea-koporsók – Éles határok, 2005.
(Pár hetes volt…) – Éles határok, 2005.
Én is voltam Midász király – Éles határok, 2005.
Női dolgok – Éles határok, 2005.
Megszentelt hely, tilos a dohányzás – Éles határok, 2005.

Zuchora, Krzysztof: A maratoni – Somogy, 1988/5.

Rövidítések
Arany aszú (Złoto aszú) Antologia czterech poetów polskich – po polsku i po węgiersku. Stowarzyszenie Portius. Krosno, 2003.
A gránát szíve. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1982.
Janion, Maria: Vámpír. Szimbolikus biográfia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.
Słowacki versei. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1976.
Zadura, Bohdan: Éles határok. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2005.

Esszék
Jasienica, Paweł: Báthori István a lengyel-litván állam élén – Életünk, 1987/5.
Jasienica, Paweł: Krakkótól Várnáig – Új Tükör, 1987. jún.
Kościuszko, Tadeusz (Józef Pawlikowski): A lengyelek hibái, melyek függetlenségük kivívását hátráltatják – ef-lapok, 1988/4–5.
Mickiewicz, Adam: A megfontoltakról és az őrültekről – ef-lapok, 1988/4–5.
Osmańczyk, Edmund: A lengyelek viselt dolgairól – ef-lapok, 1988/2–3.
Świętochowski, Aleksander: Hetvenöt év múltán – ef-lapok, 1988/4–5.
Tazbir, Janusz: Türelmes esztendők (Cierpliwe lata) – Új Tükör, 1987. jún.
Worcell, Stanisław: Lengyelország és Magyarország (Polska i Węgry) – ef-lapok, 1988/6–7–8.

[2013]

AV-dokumentumok

Saját mű feldolgozása
Budakeszi srácok. Játékfilm a A gyermekkor tündöklete című regény alapján. Bemutató: 2006. okt. 22.
Rendezte: Erdőss Pál, forgatókönyv: Zahora Mária. Producer: Drabik János. Szereplők: Veégh Szabolcs, Nagy-Kálózy Eszter, Huszár Zsolt, Dörner György, László Zsolt, Bán János, Kolta Robert, Gáspár Sándor, Hollósi Frigyes, Szilágyi Tibor, Kovács Lajos, Fullajtár Andrea, Csuja Imre, Szalay Mariann.

A gyermekkor tündöklete. Korai önéletrajz. I–X. rész. Elhangzott a Kossuth Rádióban 2002. október 14-től október 24-ig.
Rendezte: Nagy András László. Szereplők: A költő – Blaskó Péter; Az anya – Méthé Erzsi.

[2013]

Recepció

Ilia Mihály: Havon forgó ég. Tiszatáj, 1973.12. 90–92.
Jankovics József: Két elsőkötetes költő. Magyar Hírlap, 1973. dec. 29. IV.
Kamocsay Ildikó: Tisztázott szépség. Élet és Irodalom, 1973.5.10.
Alföldy Jenő: Változatok egy nemzedékre. Új Írás, 1974.2. 127–128.
Berkes Erzsébet: Havon forgó ég. Kritika, 1974.3.27.
Csűrös Miklós: Két fiatal költő első könyve. Kortárs, 1974.4. 660–662.
Görömbei András: Egy fiatal költő világa. Tiszatáj, 1974.11. 52–57.
Halász Géza Ferenc: A havon forgó ég alatt. Forrás, 1974.2. 95–96.
Juhász Béla: Havon forgó ég. Alföld, 1974.10. 76–77.
Kis Pintér Imre: Szubjektív jegyzetek költőkről. Alföld, 1974.4. 79–87.
Németh G. Béla: Vita pályakezdő költőkről. Napjaink, 1974.4. 10–11.
Vasy Géza: Pályakezdő költők. Népszava, 1974. jan. 19. 8.
Bakó Endre: Ördöglakat. Alföld, 1982.6. 91–92.
Bécsy Ágnes: „Elcserélhető életek?" Új Forrás, 1982.5. 75–77.
Fenyő István: Egyoldalú költői történelemértelmezés. Új Írás, 1982.7. 118–119.
Görömbei András: Ördöglakat. Tiszatáj, 1982.6. 74–76.
Olasz Sándor: Ördöglakat. Népszava, 1982. máj. 15. 11.
Mező Ferenc: Elérhetetlen esély. Élet és Irodalom, 1983.17.11.
Simon Zoltán: Ördöglakat. Kortárs, 1983.2. 93–95.
Szekér Endre: Ördöglakat. Jelenkor, 1983.3. 284–286.
Szörényi László: Ördöglakat. Mozgó Világ, 1983.8. 20–21.
Annus József: A „példaképtár" új kötete. Tiszatáj, 1984.5. 91–93.
Csűrös Miklós: Két költőről. In Színképelemzés. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984. 258–264.
Kiss Ferenc: Kovács Istvánról. In „Fölrepülni rajban…" Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984. 252–262.
Böröndi Lajos: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc" Kovács István lírája. Új Forrás, 1985.6. 30–34.
Csordás Gábor: Véset. Jelenkor, 1986.4. 377–379.
Emőkey István: Véset. Kritika, 1986.2. 32–33.
Gróh Gáspár: Véset. Alföld, 1986.4. 86–89.
Kabdebó Lóránt: „Önmagunktól távolodva önmagunkhoz." Új Írás, 1986.2. 120–124.
Monostori Imre: Véset. Tiszatáj, 1986.1. 94–97.
Csontos János: Kilencből hárman. Napjaink, 1988.4. 33–34.
Gömöri György: Személyes hangú történelmi esszék. Életünk, 1988.10. 949–952.
Oláh Zoltán: Hamuban csillogó gyémánt. Népszava, 1988. dec. 10. 9.
Csontos János: „Nem szeretem önmagamat ismételni." Napjaink, 1989.1. 15–17.
Szekér Endre: A történelem ördöglakatja. Napjaink, 1989.10. 35–36.
Csontos János: Kovács István. In Együtt és külön. Széphalom Könyvműhely, 1990. 29–36.
Szekér Endre: Kovács István költő történelme. In Erős várunk a vers. Forrás, Kecskemét, 1991. 188–193.
Füzi László: „A lét: bomló emlékezet" Tiszatáj, 1995.9. 82–87.
Alexa Károly: „Emlékezetre méltó dolgok" Kortárs, 1998.9.
Nagy Gábor: A történelem örökmécse. Új Könyvpiac, 2007. szept. 16–17.
Horváth–Balogh Attila: Legendás lengyel–magyar barátság. Zalai Hírlap, 2009. jan. 24.
Tischler János: Dwa bratanki. Szépirodalmi Figyelő, 2010.10.

[2013]

 


Kapcsolódó tartalmak

  • hírek
  • események
  • videók
További események >
További hírek >
További videók >
  • © Magyar Művészeti Akadémia, 2017

  • facebook
  • Hírlevél
  • Szakértők
  • Impresszum
  • Adatvédelem
  • Szerzői jogok
  • Kapcsolat