Deák-Sárosi László: Jelenczki István művészete

Jelenczki István „független értelmiségi" (Tóth 2003), a szó legnemesebb értelmében művész, aki az erzsébetvárosi „Chicago-negyedben", a Garay téri mélyszegénységben szocializálódott. Egy vízvezeték-szerelő és egy takarítónő gyermekeként autodidakta módon mégis eljutott addig, hogy a legmagasabb esztétikai színvonalon beszél alkotásai révén élet és halál, nemzet és egyén legalapvetőbb kérdéseiről. Művészi érdeklődése a fotók, rajzok, montázsok lehetőségeinek köszönhetően bontakozott ki, de már középiskolás korában a filmezés fele fordult. Negatívjait és papírképeit, sőt, első 8 mm-es filmjeit is maga hívta elő, maga laborálta otthoni körülmények között. Pályája megtestesíti a független értelmiségi művész minden szépségét és nehézségét. Meg nem alkuvó kritikai attitűdje és szakrális mélységekkel átitatott humánuma nem tette őt egyetlen ideológiai vagy politikai irányzat kedvencévé sem. A hatalom, és annak bármely kultúrmecenatúrai meghosszabbítása nem kényeztette el Jelenczkit se a rendszerváltás előtt, se utána. Első „profi" vagy úgynevezett félprofi" filmjének elkészítésére – Emlékezés az emberre (1989–1990) – a Balázs Béla Stúdióban nyolc évet várt (Jelenczki 2003: 45). A filmes szakma is soká és vonakodva vett tudomást róla. A következő két, BBS-ben készült filmjéért, a Haláljog I-II. és az Elvesztünk című alkotásokért 1994-ben a 25. Magyar Filmszemlén rendezői különdíjat kapott. Ám még ez a díj sem jelentett azonnali belépést a támogatott körbe. Filmjeit sokáig saját megtakarításaiból, később egy-két esetben baráti és civil támogatói segítséggel forgatta. Mint például a József Attiláról szóló Hagyaték (2001) című munkáját.
Állhatatosságát jelzi, hogy évente több pályázatot is benyújtott, egyeseket változatlanul vagy módosításokkal, éveken keresztül. Egyes terveire kapott támogatást, mint például Izsák Imre csillagászról készített portréfilmjére (1998), de még a 2000-es években is saját maga és felesége produceri bravúrjára volt szükség egy-egy film létrehozásához. A gyártási nehézségek miatti küzdelem nem látszik a filmek színvonalán, sőt paradox módon részben hozzá is járult az autonóm művészi kifejezésmód kikristályosodásához. Jelenczki a munkáival mindig az igazságot kereste és képviselte.

Gondolati és filozófiai alapok

Értelmezői Jelenczkivel kapcsolatban a halált mint központi motívumot emelik ki. A megállapítás érvényes, azonban azt a kérdést árnyalni szükséges, hogy az alkotó ezt a motívumot milyen perspektívákban dolgozza fel, honnan hová jutott el általa a műveiben. Fontos tudni, hogy Jelenczkinek nehéz sorsa volt, ahogy ő fogalmaz: „nem ideális családi környezetben nőttem fel…" (Jelenczki 2003: 42). Életében több mozzanat József Attila életére emlékeztet: az erzsébetvárosi és azon belül a családi munkás mélyszegény közeg, az első generációs értelmiségi meg nem értettség, és még lehetne sorolni. Nem véletlen, hogy a 20. század egyik legjelentősebb költőjének életéről és műveiről több filmet is készített. „Kisgyerek fejjel több súlyos betegségen estem át, amikor szüleimnek azt mondták: készüljenek fel a legrosszabbra, mert már nem tudnak segíteni rajtam" (u. o.) – így egészen fiatalon szembe kellett néznie a halál, az elmúlás gondolatával. Ez inspirálta első fotósorozatát, amelyet egy idős emberről, annak halála utáni percekben készített, és ez képezte első kiállításának anyagát is. A halál motívuma a képzőművészeti munkáiban (rajz, fotó, montázs) mindig is kiemelt téma maradt. Jelenczki azonban a haláltól a filozófiai és az esztétikai mélységeken át eljutott az életig. Életünk ikercsillaga a Halál (2003) – ez poétikai jellegű írásait összegyűjtő kötetének címe. Műveinek üzenete szerint az élet lényege a halál tudatában, annak árnyékában, a fizikai elmúlással szembenézve érthető meg. A 20–21. századi emberek, különösen a városokban élők, eltávolodtak az élet természeti és isteni valóságától, s a könnyelmű felelőtlenség vagy épp a totális irányíthatóság jegyében a létezést az önbecsapás valamely formájában élik meg. A „méltó élet" viszont „méltó halált" feltételez, és fordítva. „Azért veszítettük el a teremtés, a haldoklás, a halál és a gyász régen ismert és gyakorolt kultúráját, mert életünk kultúráját veszítettük-veszítjük el" – írja az említett és idézett könyvben (u. o.: 5.).

Mivel „az életkultúra hiánya a halálkultúra hiánya" (u. o.: 47.), ezt legautentikusabb módon a művészet állíthatja vissza, hiszen „a művészet, amióta van, mindig szakrális beavatási szertartás volt" (u. o.: 49.). A művész, mint egy „sámán, közvetítő az alvilági és világi hatalmak, a kozmosz és Isten között" (u. o.: 49.), és segíthet önmagának és a többi embernek visszaszerezni „személyes életének megélési lehetőségeit"(u. o.: 50.).

Mivel a halállal való találkozás a nem hívő ember számára is szakrális jelleggel bír, az életből való kilépés mikéntje meghatározó lehet a művészet filozófiai, esztétikai és etikai kérdéseire adható válaszok vonatkozásában is. Ilyen például a megmaradás és a maradandóság mindegyik kategóriában. „Van egy törvény. Az Isten természeti, a Természet isteni törvénye. Ez alól a törvény alól senki sem menthető fel, és senki sem mentheti fel önmagát. A halál az élettel kezdődik" (u. o.: 9.). Az egyetlen törvény, ami abszolút biztosnak tekinthető, Jelenczki filmjeiben és poétikai írásaiban is figyelmeztet arra, hogy van az emberen kívül és fölül álló princípium, amit nem lehet megváltoztatni, csak elfogadni, megismerni. Az újkori filozófiák közül több már nem az élet megismerésére, megértésére sarkallja a művészt, hanem annak megváltoztatására. Teremtő erőt tulajdonít az embernek, miközben az ember lehet alkotó, de a semmiből teremtő nem lehet. Ebből fakad Jelenczki poétikájában Isten és a teremtett világ tisztelete, a törvényszerűségek felismerése és megértése, az igazság keresése és helyreállítása. Paradox, tehát csak látszólagos ellentmondás az, ahogyan Jelenczki eljut a halálfélelemtől az élet tiszteletéig és szolgálatáig, az igazság kereséséig. Mert feltételezi, hogy létezik igazság, amelyet „csupán" meg kell keresni, megismerni és másokkal a megfelelő módon megismertetni. Ez az igazságkeresés határozta meg fő műfaját: a művészi igényű dokumentumfilmet, illetve az élet és halál ismeretelméleti kategóriaként való vizsgálatán túl az egyén, a közösségek és a nemzet sorskérdéseinek felvállalását. Így jut el Jelenczki a kórházi elfekvőkben családtagjaik által magukra hagyottak sorsának bemutatásától (Elvesztünk, 1993) vagy az eutanázia elméleti és gyakorlati kérdéseinek körüljárásától (Haláljog, 1993) a tudós- és művészportrékon keresztül (pl. Papp Lajos, Polcz Alaine, Mészöly Miklós, Izsák Imre, József Attila, László Gyula stb.) 1956 történetének pontos, árnyalt, érzékletes bemutatásáig („Népek Krisztusa, Magyarország" 1956 I–IV., 2006), illetve a nemzeti vagyon kifosztóinak leleplezéséhez  (Háború a nemzet ellen, 2009) és a magyar nemzeti történelmi alkotmány bemutatásáig (Égi élő igazság – A Szent Korona misztériuma és tana, 2007–2008).

Stílus

Jelenczki képzőművészi, fotográfusi, filmrendezői stílusát a halál-élet filozófia, és az abból fakadó elvek határozzák meg. Mint már említésre került, alapvető műfaja a művészi dokumentumfilm. Ebben, ha nem is egyedülálló, de az egyik legjelentősebb rendező. Stílusjegyei egyetemesek, ugyanakkor egyediek, markánsak, továbbá határozottan megkülönböztethetők más hasonló művek jellemzőitől.

A tartalom és az esztétikum mindkét eleme kettős: csoda és titok van a megismerendő valóságban és a megjelenítés módjában, a képi ábrázolásban–megidézésben is. Ha André Bazin kategóriáiból indulunk ki: Jelenczki a képben és a valóságban is hisz. Mindent meg kíván ragadni, mindent, „ami látható, és ami nem" (u. o.: 35). A külső képpel egy titkos, belső képhez akar közelíteni, ami bár titok, és teljesen el nem érhető, de megközelíthető és megközelítendő: „A művészet ima. Párbeszéd-kísérlet a titokkal, a lehetséges lehetetlennel! Ez a párbeszéd kapcsolatfelvétel. Híd a Titokhoz, az Istenhez, a természet hatalmához. Híd, hogy eljussunk a bennünk rejlő, megőrzött képhez" (u. o. 35.). Jelenczki megvalósítja a kép absztrakciós jelentésképzését (Lotman 1977: 14), és eljut a szakrális, isteni Titok megközelítéséig.

A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy műveiben megvalósul a Teremtő és a teremtett világ, illetve azon belül is az anyag, a tények, illetve legfőképp az ember tisztelete. Bár nem iskolarendszerben elsajátított szakmája, Jelenczki ismeri és alkalmazza a filmezés és a dokumentumfilm alapvető eszköztárát. Megszólaltat alanyokat (érintetteket) szemtanúkat, szakértőket; alkalmaz archív fotókat, archív felvételeket; felkeres kamerájával eredeti helyszíneket; rögzít bizonyító értékű és szemléltető erejű dokumentumokat. Nála különleges igényességgel kerülnek kiválasztásra a megszólaló emberek, akik mindig többet tudnak adni magukból a kamerájával szemben, mint az egyszerű érintett, szemtanú vagy szakértő. Mint tudjuk, a stílus maga az ember. A megszólalók hitelét egyaránt növeli a kiválasztás (ki beszél), a téma, illetve a bemutatás stílusa (például a nagyközelik vagy épp a tág plánok alkalmazása, amikor indokolt).

Jelenczki a szakmaiságnak megfelelő módon, azzal együtt egyedien él a dokumentumfilm stíluselemeivel. Már első, profi vagy félprofi, a Balázs Béla Stúdióban készített filmjeiben és az 1994-es Filmszemlén rendezői különdíjjal jutalmazott dokumentumfilmjeiben is megfigyelhető a következő formai jegyek következetes, hatásos, és művészi alkalmazása: átélezés; közeli fotók és makrofotók; szubjektív kamera; szereplők követése; hatásos kísérőzene (idézett és eredeti); természetes és mesterséges fények; áttűnések; egymásra fényképezések; egység és kontraszt (pl. kép-zene, kép-kép); montázs (vagy installáció); szekvenciák és gyorsítások, illetve lassítások.

Ezek már nem mind részei a dokumentumfilm alap-eszköztárának. Van néhány olyan stíluselem, amely ha nem is teljesen Jelenczki leleménye, de nála válik erős, egyedi és felismerhető stíluselemmé. Ezek közül az áttűnések, az egymásra fényképezések, illetve a montázsok, installációk, szekvenciák alkalmazása emelhető ki; és ezek társulnak az esetek többségében a zene erős atmoszférateremtő erejével. Az áttűnések és az egymásra fényképezések a rögzített kép egyéb jellegű módosítása nélkül is képi alakzatokat és szóképeket (figurákat és trópusokat) alkotnak, amelyek új, egyedi jelentéseket hoznak létre. Egy emberarc és egy gép (pl. vértisztító) vagy a Szent Korona és egy jellegzetes magyar táj egymásra fényképezése metaforikus vagy metonimikus, ezeken túl szimbolikus egymásra vonatkoztatása következik be a többletjelentések érzéki felépítése révén, megközelítve egyre inkább a már említett Titkot.

A montázsok, installációk és szekvenciák az áttűnésekhez és egymásra fényképezésekhez hasonlóan nem öncélú stíluselemek, hanem olyan jelentéseket hoznak létre, amelyeket másképp nem lehetne felépíteni. Például a Haláljog (1993) című filmjében az egyes megnyilatkozásokat, a szöveges blokkokat kísérőzenével dúsított montázsszekvenciák választják el egymástól. Ezek azonban nem pusztán tagoló elemek, hanem egyúttal megidézik azokat a víziókat, amelyeket az ember halálközeli élményei során lát vagy láthat. A halálos betegek lélekállapotának megértéséhez, vagy még inkább átéléséhez az ilyen sűrű audiovizuális anyag nagyon közel vihet.

Az egymásra fényképezések és a valós tárgyak, illetve absztrakt foltok, kinagyított részletek, esetenként rajzolt ábrák Jelenczki művészi többműfajúságát képviselik. Képzőművészeti munkáin hasonló kompozíciós elemek figyelhetők meg, mint filmjei parallel részeiben. Az absztrakt színfoltok és vonalak ugyanúgy közvetlen érzelmi hatások kiváltására alkalmasak, mint a filmekben, és az egymásra fényképezés technikája is nagyon gyakori fotóművészeti sorozataiban. Szintén a képzőművészet és a film kapcsolatának, illetve átmeneti műfajának tekinthetők az egyes grafikai és fotósorozatok, amelyek néhány elem változtatásával folyamatokat jelenítenek meg, akárcsak a mozgókép.

A stílushoz tartozik a kísérőzene adekvát alkalmazása is. Ez a kísérőzene Jelenczki filmjeiben ahol szükséges, belesimul a kép-hang összhatásba, máskor a képet is túllicitálva expresszív. A rendező filmjeinek többségéhez Hortobágyi László szerzett zenét. Ez a kísérőzene olyan sokrétű és professzionális, hogy külön elemzést érdemelne. Annyi azonban megállapítható, hogy a magyar nemzeti tradicionális zene rétegeit összeolvasztja a progresszív műzenei, esetenként rockzenei, máskor elektronikus hangzásvilággal. A rétegek egymásba fésülése az eklekticizmus érdessége nélkül idéz elő feszültséget. Végső soron azt az érzetet kelti, hogy lehet újszerűnek és fiatalosnak, illetve expresszívnek lenni a hagyományos elemek megőrzésével is. A rendező érdeme az adott (művészi) feladatra legalkalmasabb zeneszerző kijelölésén túl az alapanyag (népdalok, balladák, motívumok stb.) kiválasztása, az alapvető hangzáselvek meghatározása és a további közreműködő művészek (énekesek) meghívása.

A művek csoportosítása

Az életmű szerves egységet alkot, de elkülöníthetők benne egyes művészeti ágak, műfajok és tartalmi összefüggések. Jelenczki művei közt vannak képzőművészeti alkotások, könyvek és filmek. Negyedik kategória az a tevékenység, amelyet közéleti emberként, szervezőként végez. Ezt azért említem, mert ha csupán filmjei vonatkozásában nézzük a jelenséget, Jelenczki polgári kezdeményezések társ- vagy főszervezőjeként is hozzájárul ahhoz, hogy a megjelenített téma közösségi eseménnyé válhasson. Ennek a törekvésnek legfontosabb megnyilvánulásai az Ima Magyarországért 2006 és 2009 évi eseményei a Hősök terén, és 2007-ben a Szent Korona előtti fogadalomtétel az Országházban. Mindhárom eseményt dokumentumfilmben is feldolgozta.

Ez az összefoglaló elsősorban az életmű dokumentumfilmes oldalának bemutatását tűzte ki célul, de fontos megemlíteni röviden a kapcsolódó alkotásokat is. Jelenczki képzőművészeti tevékenységéről nyomtatott katalógusok és a művész szerzői honlapja (http://www.jelenczki.hu/) is bőséges tájékoztatást nyújt. A csoportos és egyéni kiállítások 1975-től a kétezres évekig a változás sajátos ívét rajzolják ki a művész stílusában A korai – a Műszaki Egyetemen szervezett – kiállításoktól az alkotások, új sorozatok és válogatások eljutottak később a Budapest Galériába és az Ernst Múzeumba is. Jelenczki kiállításairól több értékelő cikk született – már az 1970-es évektől –, mint korai filmjeiről.

A képzőművészeti alkotói folyamat tematikailag és technikailag is fokozatosan egyre jobban összefonódott Jelenczkinél a filmezéssel. Az elmúlás, a halál motívuma mindkét művészeti ág közegében domináns volt és az is maradt. Az egymásra fényképezés és montázstechnika párhuzamosan bővült eszköztárában mindkét vonalon. A filmekben az állóképek, áttűnések, egymásra fényképezések és a statikus, illetve mozgóképes montázsok esztétikai élvezhetősége növekedett a technológiai bővülésekkel, például a digitális rögzítés elterjedésével és a képfelbontás növelésével.

A könyvek azért fontosak, mert azok világítják meg az életmű összefüggéseit, és gondolati alapjait. Jelenczki a halált nem csupán mint egy motívumot kezelte, hanem tizennyolc éves korától tudatosan kezdett el foglalkozni a tanatológiával (Jelenczki 2003: 43). Nemcsak az első filmeket készítette az elfekvőkről és a haláljogról (eutanáziáról), hanem tervezője és társszerkesztője volt, a halál számos aspektusával foglalkozó könyvnek, a Mauzóleumnak (1987). Ebben a könyvben két rövid írása és illusztrációként fotói is megjelentek. Ugyancsak társszerkesztőként és társszerzőként jegyzi A Hold túlsó oldalán című, Izsák Imre csillagászról készült emlékkötetet, amely ugyan azon címmel és időben jelent meg dokumentumfilmjével. Az életmű áttekintése és megértése szempontjából a legfontosabb könyv az Életünk ikercsillaga a Halál (2003). Ebben a vegyes műfajú kötetben találhatók rövid esszék, tömör és szentenciózus versek, elbeszélések, interjúk, illetve egy irodalmi forgatókönyv, melyek meghatározzák Jelenczki poétikájának gondolati és esztétikai alapjait.

A filmek öt nagyobb csoportba sorolhatók. Az első a halál tematikáját helyezi előtérbe, az elmúlást, a meghalásban való kiszolgáltatottságot, a haláljogot körüljáró kérdésekre épít. Ide tartoznak korai amatőrfilmjei, illetve a BBS-ben készült és 1994-ben díjazott Elvesztünk, valamint a Haláljog. Se az elfekvőkről, se az eutanáziáról nem készült ilyen alapos, hiteles dokumentumfilm azóta sem Magyarországon. A filmekről írt a Filmszemle után Gelencsér Gábor filmesztéta (Gelencsér 1994: 119–121), a stílus elemzésére is kitérve. Ezeknek az alkotásoknak az értékelése – ha évekkel megkésve is – filmrendezőként a folytatás lehetőségét jelentette Jelenczki számára.

A másik nagy csoport a tudósok és művészek munkásságáról készült portréfilmek sorozata. Ezek között vannak egyszerűbb kivitelűek, mint például a Mészöly Miklóssal készült interjú, aki 75. születésnapja előtt, rég látott kis szekszárdi szőlőhegyi birtokán beszél művészetről, életről és halálról. Hagyományos stílusú az Izsák Imréről készült portréfilm is, azonban annyiban fontos, hogy egy számunkra nem igazán ismert, de a szakma nemzetközi képviselői szerint jelentős és fiatalon elhunyt csillagász életpályáját vázolja fel. Izsák Imre 1965-ben Párizsban hunyt el tisztázatlan körülmények között. Jelenczki szerette volna megoldani az égi mechanikus és csillagász halálának rejtélyét, de a film szűkös költségvetése és a levéltári dossziék titkosítása ezt nem tette lehetővé.

Jelenczki minden filmjében hangsúlyos téma a halál, így portréfilmjeiben is. Az összes alanya, akiket bemutatott vagy megszólaltatott, komolyan foglalkozott vagy szembenézett az elmúlással. Papp Lajos szívsebész számos életet mentett meg a szívműtétjeivel, és ezt a küzdelmet mutatja be a róla készült portréfilm (A hatalom cinizmusa – Papp Lajos professzor szívútja, 1992–2010). A filmből kiderül, hogy az életmentés küzdelmét még egyes politikai háttérhatalmaknak tulajdonítható intézkedések is megnehezítették a világhírű, küldetéstudattal rendelkező orvos számára. Polcz Alaine pszichológus a tanatológia szakértője és gyakorlati terapeuta, Jelenczki vele is készített interjúfilmet (Úton a halállal I–II. 1994–1997). A rendező valószínűleg az ő közvetítésével jutott el Alaine házastársához, Mészöly Miklóshoz is. Mészöly az esszéisztikus portréfilmben („Megbocsáthatatlanul szeretem ezt a földet" [1996]) saját élete összegzését, az elmúlással való szembenézést fogalmazza meg.

József Attila halálhoz való viszonya számos versében, írásában megfogalmazódik; tragikus halála – baleset vagy öngyilkosság – máig tisztázatlan és lezárhatatlan tény (Eszmélet után I–IV. Elégia József Attiláról, 2001–2004.). László Gyula régészprofesszor, aki a kettős vagy többszöri honfoglalás elméletének kidolgozójaként és bizonyítójaként ismert, régi korok temetőkben konzerválódott élet-lenyomatait is kutatta („Áldom a Teremtőt" I–II. Portréfilm László Gyuláról, 2014–2015). László Gyula nem volt az elmúlással lélektanilag foglalkozó ember, de a rendező a portréfilm végén egy szorongást megfogalmazó interjúrészt idéz tőle.

Jelenczki legfontosabb portréfilmjei és általában legjelentősebb filmjei közé sorolhatók a József Attiláról és László Gyula életútjáról készült alkotások. Egyrészt azért, mert kiemelkedő tehetségű embereket mutatnak be, másrészt terjedelmükben is jelentős vállalkozások (4, illetve 2 részesek). Harmadrészt, mivel új megvilágításba helyezik az életműveket (József Attila istenes és nemzeti elkötelezettségű verseinek újszerű interpretációjával, illetve László Gyula képzőművészeti életművének bemutatásával). Végül pedig azért, mert alkotói életművekről lévén szó, a rendező számos kreatív audiovizuális megoldással élhetett, kiteljesítvén a művészi dokumentumfilm műfaját, eszköztárát. (Deák-Sárosi 2015).

A portréfilmekkel rokon, de önálló kategória a versfilmek, még pontosabban filmversek műfaja. Jelenczkinek az első BBS-es, 16 mm-es technikával forgatott filmje is ide sorolható. Az Emlékezés az emberre (1989) versidézetei alatt láthatók „[e]gymásra kopírozott képek egy kihalófélben lévő élőlényről – az emberről. Életről és halálról. Születésről és hullaházról. Tüzekről és vizekről." Ezt írja a film dokumentációs, archívumi összefoglalója, amit annyival lehet kiegészíteni, hogy az egymásra kopírozott képek az emberi nyelv költői szövegeihez hasonlóan gazdagok az árnyalt, egyedi jelentéseket létrehozó alakzatokban és szóképekben. Így lesz a versfilmből filmvers. Jelenczki két további, József Attila költészetéhez köthető alkotása is filmvers Hagyaték – Emlékezés József Attilára (2001), illetve a „…Por és Istenpor vagyunk…" (2003–2011). Ezekben a filmekben a versválogatások tematikusak, az utóbbiban József Attila istenes versei szólalnak meg. A versek megszólaltatója Simon Péter színész, aki hibátlan dikcióval és valódi spirituális átéléssel tolmácsolja jeles költőnk szavait. Ide tartozik kiegészítés gyanánt, hogy Jelenczki hibátlan érzékkel választja nem csupán az interjúalanyait, hanem a közreműködő és társalkotó művészeket is. Mindannyian szakmájuk, művészetük, területük legkiválóbbjai. Nélkülük nem ugyanaz lenne egyik filmje sem. Így Simon Péter nélkül sem, vagy például az énekhangját több filmhez kölcsönző Benkő Dóra Rózsa nélkül sem.

Jelenczki szembetűnő módon ragaszkodik József Attila költészetéhez és annak bemutatásához. Ez azonban nem jelent stílusbeli korlátozásokat. Tág művészeti horizontját mi sem bizonyítja jobban, minthogy a József Attilától lényegesen eltérő ars poeticájú, a fiatalabb kortársát bizonyos értelemben riválisának tekintő Babits Mihály műveiből is készített filmverset. A Holt próféta a hegyen (2008), mint az alcíme is jelzi (Válogatás Babits Mihály esztergomi Előhegyen írt verseiből), az életműnek egy szűk szeletére koncentrál, és azt bontja ki az audiovizuális mozgókép eszközeivel. A Holt próféta a hegyen versmondója is Simon Péter, és Jelenczki olyan képeket komponál egybe a hangzóanyaggal, amilyet nem látott talán az sem, aki gyakran járt az esztergomi előhegyen. Minden vízió a költő perspektívájából bontakozik ki, és a rendező érzékeny kamerája azt mutatja, amit Babits láthatott, képzelhetett, érezhetett, de mégis soha nem látott módon, Babitshoz és a nézőhöz képest köztes pozícióban elhelyezkedő filmszemen keresztül.

A következő csoportot a történelmi tárgyú dokumentumfilmek alkotják. Itt négyet fontos kiemelni. A „Népek Krisztusa, Magyarország" 1956 I–IV., (2006) az egyik legjobb dokumentumfilm az 1956-os népfelkelésről, forradalomról és szabadságharcról. Mint az egyik értő kritikus kiemelte, a film azon túl, hogy pontos, árnyalt képet ad 1956-ról, a szabadságharcosok, a szemtanúk, a történészek, a szakértők magyarázatával, korabeli dokumentumok és filmrészletek megidézésével, de ténybeli újdonságokkal is szolgál (Sashegyi 2007). Más megvilágításba helyezi például Nagy Imrét, de felidéz olyan nem vagy kevésbé ismert tényeket, mint amikor a szovjet tankok, harckocsik lőttek a fegyvertelen tömegre tüzet nyitó ávósokra. Az 1956-ról szóló dokumentumfilm egy ötödik résszel is kiegészült: „Tisztítótűz tetején álltunk" – Tóth Ilona drámája (2006–2008).

Alapmű az életműben és általában a műfajban a szintén történelmi dokumentumfilmek csoportjába tartozó Háború a nemzet ellen I–IV. – Az elrabolt nemzeti vagyon (2009). A film szakértők segítségével, dokumentumokra hivatkozva, azokat részben képileg is idézve bemutatja, hogy a rendszerváltás során, után, hogyan csapolták meg a nemzeti vagyont jelentős mértékben egyes nemzetközi erők hazai csatlósaikkal, kiszolgálóikkal. A filmet hagyományos mozihálózatban kevés helyen vetítették, de filmklubokban, illetve más módokon számos nézőhöz eljutott, akik azóta feltehetően sokkal több információ és eszmei érték birtokában vannak, és jobban fel vannak vértezve a médiamanipuláció ellen is, mint előtte.

Szintén a történelmi tárgyú dokumentumfilmek csoportjába sorolható az Égi élő igazság – A Szent Korona misztériuma és tana (2007–2008). A film szakértők (történészek, jogászok, aranymívesek, „néplélek-kutatók") segítségével bemutatja a Szent Korona és a magyar nemzeti történelmi alkotmány történetét, aktualitását. Jelenczki elkötelezettségét mutatja, hogy a film 2007-ben (!) egyáltalán elkészülhetett, és az Országházban a Szent Korona előtt, kamerával rögzítve a magyar nemzet iránt elkötelezett csoport tagjai esküt tehettek a Szent Koronára, a magyar történelmi alkotmányra és a nemzeti önrendelkezés visszaállítására. A dokumentumfilm esküt tartalmazó epilógusát az eszmével rokonszenvezők az interneten is terjesztették széles körben.

A közelmúlt történelméből merít, és egy kiemelkedően fontos törvény elfogadásának, illetve hatálytalanításának történetét mondja el Az igazság soha nem késő I–III. (2012–2013). Idézem a film műsorújságokban közzétett tartalmi összefoglalóját, mely önmagáért beszél: „A film középpontjában a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvény áll. Az Országgyűlés 1991. november 4-én nagy többséggel fogadta el »az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett, és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről« szóló törvényt. Göncz Árpád a megszavazott törvényt előzetes normakontrollra átadta az alkotmánybíróságnak. A bírói döntés alapján az igazságtételi törvény soha nem lépett hatályba."

Az ötödik csoport az életműben a nemzeti összefogás jegyében – részben a rendező által is szervezett – eseményeket dokumentáló mozgóképek. Ilyenek a 2006 novemberében és 2009 márciusában a Hősök terén tartott Ima Magyarországért szervezett, csendes, erőszakmentes, kulturális demonstrációk mozgóképes bemutatása. Ide sorolható az Égi élő igazság (2007) is a hosszú és jelentős epilógusa kapcsán. Ugyancsak ide sorolható a rendezőnek feleségével, Zseni Annamária pszichiáterrel közösen készített filmje, az ÖN-TÉR-KÉP I–II. A magyar nemzet lelkiállapota (2014–2016) című dokumentumfilmje, amely tudományosan igazolt módszerekkel, a családállítási alkalmakon hasonló eljárással idézte meg a magyar nemzet tudattalanjában egymásra ható értékeket és elfojtásokat. A film bemutatója 2016. május 28-án volt az Uránia Nemzeti Filmszínházban, és a Díszterem teltházas közönsége döbbenten és elismeréssel fogadta a pszichológusi műhelymunkát, annak pontos, érzékletes dokumentálását.

Összegzésként megállapítható, hogy Jelenczki István a művészi igényű dokumentumfilm kiemelkedő képviselője, a független, de az ember és magyar nemzet iránt elkötelezett értelmiségi, aki képzőművészként, filmrendezőként és fotográfusként műalkotásaival magas filozófiai, etika, spirituális és nem utolsó sorban esztétikai értékeket képvisel.

 [2016]