Császár Angela: Curriculum vitae

Kolozsváron születtem, Tatán; az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem, és Budapesten, a Színház-és Filmművészeti Főiskolán kaptam színész diplomát 1968-ban Simon Zsuzsa és Gáti József növendékeként. Gyakorló éveimet 1966-tól a Nemzeti Színházban töltöttem – ma már színészlegendák társaságában. Komolyabb iskola volt őket közelről látni, mint az azt megelőző négy év.
A Tragédiában, a Marat halálában, a Bűnbeesés utánban kaptam kisebb szerepeket, a Katonában pedig, a Nemzeti Kamaraszínházában Mariannt játszhattam Básti Lajos és Olti Magda oldalán A fösvényben.
1968-ban Both Béla igazgató leszerződtetett a Nemzeti Színházhoz, a Hevesi Sándor téri felújított épületbe, amelyet 2012-ig nem hagytam el, bár 2000-től Pesti Magyar Színháznak hívták.
Számtalan szerepet játszottam el a 46 év alatt, melyek közül néhányra, mint meghatározó, sorsfordító momentumra emlékszem. Például a Mózes, amelyben – míg színen volt (több mint 400-szor ment) – játszottam népet, Amrát, a moabíta lányt, Mirjamot és utoljára Cippórát, Mózes feleségét Sinkovits Imre oldalán.
Elsőéves színésznőként elhívtak Kecskemétre vendégnek, hogy átélhessem Euridike sorsát Anouille darabjában, amit Udvaros Béla rendezett. Visszatérve a Nemzetibe Agláját kaptam a Félkegyelműben és Piroskát a Mukányiban. Sok kedves naiva szerepet játszottam, melyekben kerestem magamat és a figurák egyéni vonásait.
Szerettem Vénuszt a Szép Helénában, Melindát a Bánk bánban, Ledért a Csongor és Tündében, a Neveletlenek indiai meggyalázott asszonyát, az Erzsébet-nap Birikéjét, a Jövedelmező állás Julinkáját. Vendégként játszottam a Reflektor Színpadon Elektrát, Sarkadi Imre töredékét Siklós Olga rendezésében.
Énekórákra jártam rendszeresen Ónody Mártához, hogy ha jön egy énekes szerep – amire nagyon vágytam –, készen legyek.
És '79-ben jött az énekes feladat. A Budapest Orfeum, amit három ráérő fiatal színész – Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László – és egy remek zongorista, Orosz István hozott létre szabadidejében egy-két előadás reményében. 1980-tól tíz éves sorozat lett belőle a Nemzeti Színházban, majd a Katona József Színházban és külföldön: Ausztráliában, Izraelben, Észak-Európában. Könyv és tv-felvétel őrzi a sikeres előadást. Pályafutásom legkedvesebb és legsikeresebb szerepe a Budapest Orfeum folyton változó nőalakja.
A '80-as évek közepén Torontóban, a megújuló Magyar Színházban két remek szerepet is eljátszhattam: a Néma levente Ziliáját és A testőr Színésznőjét.
Színészházaspárról szólt a Játék és valóság című Strozzi-darab is, amit Zsurzs Éva tett színpadra Nagy Attilával és velem.
Közben utolértek az anyaszerepek: Capulettné a Rómeó és Júliában, Sarolt az István, a királyban (17 évig különböző rendezésekben), anya a Fehér Annában, Erzsébet királyné A kiátkozottban, A csodaszarvas táncjátékban már egyenesen Ősanya voltam. Hunyadi Sándor Lovagias ügyében a felejthetetlen Agárdy Gábor feleségét, Virágnét játszottam. Háy János Háromszögek című darabjában már nem is egy, hanem két anya voltam.
Az Atillában Réka úrnőt, a Macskafogóban a Fehér macskát, az Orfeusz az alvilágban című darabban Júnót énekeltem.
Kedves szerepeim közé tartozott a Kétágyas szoba Hámori Ildikóval Czeizel Gábor rendezésében, amit Norvégiában a kortárs írónőnek, Marit Tusvicknek is megmutattunk az oslói Nemzetiben.
Németh László Villámfénynél című művét Kállai Ferenc, szeretett kollégám rendezte a Várszínház Refektóriumában. Annát, a feleséget játszottam Csendes László és később Szélyes Imre oldalán.
Emellett Shakespeare Windsori víg nők Fordnéja is örömet adott. Szabó Magda két remekében, a Régimódi történetben Stillmungus zárdafőnöknőt és Az ajtóban Sutut játszhattam.
Nagyon kedves szerepem volt Jerome Kilty Kedves hazug című darabjában Mrs. Campbell.
Kesserling Arzén és levendulájában Abby, és a My fair lady okos, ügyes házvezetőnője, azonkívül Tenessee Wiliams: Macska a forró tetőn Big mamája.
A tanítással is megpróbálkoztam. A Nemzeti Színiakadémián zenés mesterséget és művészi beszédet tanítottam 1992-től. A Nemzeti műsorára vette és egész évadban játszotta Lavery: Az Úr katonái című, kiválóan sikerült vizsgaelőadásunkat, amelyben Szélyes Imre munkatársa voltam játékmesterként.
Pályám első felében sok színházon kívüli munkalehetőség adódott. Rengeteget rádióztunk, szinkronizáltunk, filmeztünk, TV-játékokban játszottunk. Az önálló esteket szerették a nézők, sokfelé jártunk az országban könyvtárakba, művelődési házakba.

Elismeréseim:
Számtalan Nívódíjat kaptam rádiós alakításaimra.
2 Farkas-Ratkó-díj, Rajz János-díj, Színikritikusok különdíja, Jászai Mari-díj, A Magyar Köztársaság kiskeresztje, Rendületlenül Diploma, Artisjus-díj, Magyar Örökség díj, Érdemes művész, Főnix díj, Kazinczy-díj, Kállai Ferenc-életműdíj. Tata Díszpolgára és Bogács Díszpolgára vagyok.

Közéleti szerepléseim:
Százak Tanácsa tagja 1996-tól, az Új Nemzeti Színház Alapítvány ügyvezetője 1996–2016, Színházi Dolgozók Szakszervezete Elnökségi tagja 2009-től, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja 2013-tól; az MMA delegált a Nemzeti Kulturális Alap Színházművészeti Kuratóriumába 2013-ban, a Bánffy György Kulturális Egyesület vezetője 2014-től 

[2017]

Ferenczi Andrea: A dal színésznője

Császár Angela fő- és mellékszerepre ugyanazon lelkesedéssel és adni akarással készül. Nemcsak Erzsébet királyné, Elektra vagy Cippóra szerepében kitűnő, hanem akkor is hiányérzetet hagy maga után a színpadon, ha csak pár percre tűnik fel. Beszédművészete, játékkultúrája kiemeli minden társulatból. Közvetlen és természetes stílusa oldottá teszi beszélgetésünket, amelyet utánozhatatlanul dallamos, önfeledten derűs nevetése is végigkísér.

– A közelmúltban találkoztam Lukács Margittal, és többek között rád is emlékezett. Sok hasonlóság van közöttetek: a versek szeretete, mindketten sorozatban alakítottátok zenés és prózai darabok királynéit, és te is eljátszottad Mrs. Campbell szerepét a Kedves hazug című színműben.
– Többször elolvastam Jerome Kilty nagyszerű darabját, amely G. B. Shaw és a zseniális angol színésznő, Patrick Campbell négy évtizedes levelezéséről és plátói kapcsolatáról szól, és sokáig nem tudtam, hogyan lesz belőle előadás. Aztán a Várszínház Refektóriumban úgy alakítottuk a színteret, hogy középen építettünk egy negyven centis körbejárható, középen kettéosztott emelvényt, melynek egyik fele volt Shaw-é és a másik Mrs. Campbellé. Éltük és játszottuk a levelekben leírtakat – nem felolvastuk azokat. Szélyes Imre nagyszerű partnerem volt. Szilágyi Tibor rendezőről nem is szólva.
– Mintha neked írták volna.
– Igen. Nagyon szerettem a darabot. Jó volt végigkövetni két ilyen nagyszerű embernek a sorsát. Milyen érdekes, hogy az egyikük színpadon játszott, a másikuk színműveket alkotott, és eszükbe sem jutott, hogy egyszer őket, kettejüket is eljátsszák majd. Izgalmas feladat volt állandóan változó és alakuló kapcsolatuk ábrázolása, az, ahogy szerettek és gyűlöltek, haragudtak és féltékenyek voltak, ahogy hiányoztak egymásnak, vagy éppen eltaszították egymást. Éppen ötven éve ment el örökre a nagy ír gúnyolódó, aki az egyik Mrs. Campbellhez írt levelében „rossz ízlésű tűzhányónak" titulálta magát.
– Az idén márciusban, a születésnapodon volt az István, a király című rockopera bemutatója Iglódi István rendezésében, amelyben Saroltot, István édesanyját játszod.
– Már jó néhány évtizede szinte minden márciusban van bemutatóm a születésnapom környékén. Ha véletlenül nincs színházi premierem, akkor úgy alakítom az életemet, hogy legyen egy önálló estem vagy műsorom.
– Te adsz ajándékot saját születésnapodon?
– Igen, és ez évek óta bevált. A Jóisten valahogy mindig úgy rendezi a sorsomat, hogy tizenhatodika táján színpadon legyek valami újjal.
– Milyen asszonynak látod Saroltot?
– Tulajdonképpen 1985 óta gondolkodom a jellemén, azóta játszom, éneklem ezt a keményakaratú asszonyt. A mostani felújításban van igazán lehetőségem jelentős, meghatározó figuraként bemutatni István királyunk anyját. A rendező is sokat segített ebben, mert hagyta, hogy Sáfa kitörjön és szabadon engedhesse az indulatait, élje a maga szilaj, kemény, öntörvényű életét. Férfias viselkedésű és akaratú asszony, talán egyesek szemében negatív figura, mert sokan jobban kedvelik a Koppány által képviselt szabadságot, álmodozást, ellenállást, de én ennek ellenére szeretem játszani.
– Pedig nekem úgy tűnik, hogy téged inkább a harmónia, a kiegyensúlyozottság, a lelki béke jellemez a magánéletben.
– Sarolt személyiségjegyei valóban nem az enyémek, mert rám inkább jellemző a hűség, a megértés, az alkalmazkodás. Az ember otthon, az utcán nem szilaj, de azért nagyon jó néha kitörni, és valami mást csinálni. Szeretem ezeket a vad gesztusokat, szeretem felébreszteni magamban azt a fajta embert, akit ábrázolok.
– Gyakran merítesz példát az élet ellesett pillanataiból?
– Az agyunk valahogy úgy működik, hogy szinte öntudatlanul rögzít mindent: elraktározza az utcán, a közértben, a fodrásznál, a szinkronban vagy a próba közben látott mozzanatokat. A színész képessége, sőt kötelessége, hogy észrevegye ezeket. Például olvasom a szerepemet, és hirtelen fölrémlik egy hangsúly, egy mozdulat, egy szín, amit valahol, valakitől elcsíptem. Talán ez az érzékenység segít bennünket, hogy más emberek bőrébe bújjunk.
– Hogyan tudsz belehelyezkedni egy-egy tőled teljesen idegen figurába és eljátszani olyan indulatot, amely nem a sajátod? Gondolok például Csurka István Megmaradni című darabjára.
– A darabban egy ellenszenves, önző nőt játszottam. Elményanyagom pedig naponta adódott az utcán, a piacon, amikor a szegényemberek önzését tapasztaltam. Amikor a székely népviseletben hímzést, bekecset, kerámiát és millió haszontalanságot magyarul kínáló asszonyoknak azt vágták a fejéhez, hogy „Eredj haza, román! Nekünk is nehéz!" Ez nem önzés? Meg se hallották a hírekben, hogy a rokonaink csontját kiszántották az erdélyi temetőkben, hogy Sütő András szemét kiverték, hogy sokaknak élet-halál kérdése volt magukat magyarnak vallani. Sajnos volt élményem önző és ellenszenves figuráimhoz. Ugyanakkor nem hiszem, hogy csak az élettapasztalatok által lerakódott indulatok és gesztusok jönnek elő a színészből. A másodlagosan átélt élmények is gazdagítanak. Például a szinkronizálás során a figura karakterét, végzetes lelkiállapotát hangban kell visszaadnunk. Ha nem élnénk bele magunkat, nem sikerülne. A hetvenes években fantasztikus szinkronmunka folyt Budapesten. Bárcsak ma a tizede működne az akkori igényes teameknek!
– Úgy tudom, te azok közé tartozol, akik szeretnek próbálni.
– Legszívesebben mindig azt tenném. A próba az alkotás csodálatos időszaka. Tapogatózás, keresés, felületes ismerkedés a partnerrel, a helyzettel, a lelkiállapotunkkal. Egyszer jobban megy, másszor meg elvesztünk mindent. Szakaszosan alakulunk a rendező kívánalmai szerint, és a partnerekkel való állandóan változó kapcsolat- és viszonyrendszerek hatására. Apróságok is kibillenthetnek a még képlékeny, ingatag helyzetünkből. Ilyenkor nem szabad elkeseredni, újra meg kell szülni a gesztust és a gondolatot, mert ha csak utánozzuk, akkor ócska illusztráció lesz. Nagyon sokat segíthet ebben az állapotban a rendező bizalma és szeretete. Néha találkoztam bennem bízó rendezővel is.
– Fontos számodra, hogy ki rendez és ki a partnered?
– De még mennyire! Nem mindenkinek lehet hinni. Nem mindenkinek lehet a szemébe nézni, és nem mindenkitől kapsz labdát. Sajnos egyre lustábbak leszünk, egyre nehezebben tudunk megújulni, félretenni a megszokott és bevált gesztusokat és másként fogalmazni. Azt gondolom, hasznos, ha az ember mer változtatni. Mindenkit felfrissít, ha új partnerekkel és rendezővel találkozik – esetleg egy új színpadon.
– Ennek ellenére már több mint harminc éve hűséges vagy a Nemzeti Színházhoz.
– Ha nem érezném úgy, hogy ide tartozom, a hűség önmagában kevés lenne, ha nem ostobaság. Valójában harmadéves főiskolásként kerültem a Nemzeti színpadára. (Abban az évben költözött a földönfutóvá tett színház a Hevesi Sándor térre.) Számos igazgató, főrendező és társulat váltotta egymást, rengeteg partnerem volt – hol Szolnokról, hol Kaposvárról –, így számtalanszor megújultam én magam is.
– A Színművészeti Főiskoláról milyen munícióval indultatok útnak az osztálytársaiddal, akik között ott volt Esztergályos Cecília, Harsányi Gábor, Szombathy Gyula?
– Négy év alatt csak az alapokat lehet megtanulni. Ma sokkal érettebbek a fiatalok. Akkoriban egy érettségizett gyereknek fogalma sem volt önmagáról és a képességeiről. Évekig bizonytalankodtam a diploma átvétele után is, hogy mi az én igazi dolgom, műfajom. A tanáraimtól sokat tanultam: Simon Zsuzsától a gondolatsorok felépítését, Gáti Józseftől azt, hogyan kell egy vershez, egy szerephez közelíteni, hogyan kell a lényegest a lényegtelentől elválasztani, Montágh Imre az erőteljes szép beszédet gyakoroltatta, bár sok problémája nem volt velem, mert édesanyámtól jól megtanultam beszélni. Ónody Márta énektanámőm már harminc éve fogja a kezem, ma már barátként is. De a kezdeti időben fogalmam sem volt, milyen szerepeket fogok játszani.
– Nem is voltak szerepálmaid, titkos kívánságaid?
– Nem. Igazán nem. A Nemzetiben harmadéves koromban kaptam Moliére A fösvényének Mariannáját. Legendás partnerekkel, de nem hiszem, hogy meg tudtam oldani a szerepemet. Negyedéves koromban a Tartuffe Mariane-ját játszottam, de csak egy fokkal éreztem tudatosabbnak magam. Valójában jó tíz évvel a diploma átvétele után kezdtem eszmélni arra, hogy mi is az én részem ebben a szakmában, mi az, ami nekem való, amit jól tudok.
– Érdekes, hogy téged prózai színésznek tartanak, bár sok zenés darabban játszol.
– Szeretem a zenés feladatokat. Természetes és egyszerű számomra az éneklés, de a drámai szerepeket még jobban szeretem.
– Nem próbáltak soha elcsábítani az Operettbe?
– Sajnos nem. Pedig a pályám elején azt képzeltem, több babér teremhet számomra zenés színpadokon. Talán ha vidékre szerződöm, nem úszok meg néhány primadonna vagy szubrett szerepet, de a Nemzetiben akkoriban kevés zenés darabot játszottak – mondhatni egyet sem.
– A középiskola befejezése után egyértelmű volt számodra, hogy ezt a hivatást választod?
– Fogalmam sem volt, hogy mi legyek. Gyerekkorom óta szerettem szerepelni, énekelni, verset mondani, de Körmendi Géza tanár úr nélkül, aki a tatai irodalmi színpad vezetője volt, legfeljebb magyartanár lettem volna. Ő irányított a Színművészetire. Ma már elképzelhetetlen számomra más foglalatosság, mint a színészet. Nem hiszem, hogy tanárként ilyen fáradhatatlanul tudtam volna dolgozni.
– Pedig téged nemcsak a harmincöt éves tagság köt a Nemzetihez, hanem lassan tíz éve neveled a Nemzeti Színház Akadémiáján az utánpótlást. Mennyiben tanítható ez a mesterség?
– Ami tanítható, az csak ötven százaléka a színművészetnek. A többi az egyéniség varázsa, szorgalom és szerencse. De ami megtanulható, az nélkülözhetetlen: a tiszta beszéd, a jó mozgáskoordináció, a tánc, a művelt énekhang. Azt tanítom a gyerekeknek, amit Gáti Józseftől tanultam: a vers- és a szerepelemzést, a magyar nyelv törvényei szerinti szép beszédet. A színészi adottság, az isteni talentum nem tanítható, de a képesség fejleszthető. Féltem ettől a feladattól, és ma is tartok tőle, mert felelősség. Nem elég oktatni, fontosabb, hogy olyan közösséget – egymás előtt megmutatkozni hajlandó kis csapatot hozzunk létre, ahol a fiatalok vállalják a közös munkát, ahol etikát és erkölcsöt is tanulnak. Olyan nagyszerű kollégák tanítanak itt, akiktől el lehet lesni a színház szeretetét, a szakmai alázatot, a mesterség fortélyait, az alkotás csodáját. Szélyes Imre, Béres Ilona, Végh Péter, Jászai László, Huszár László példaképek lehetnek a növendékek számára.
– Vannak olyan pályatársaid, akiknek a tehetségét már te bontogattad?
– Igenis vannak! Büszke vagyok Nagyváradi Erzsébetre, aki szebbnél szebb feladatokat kap; Szatmári Attilára, aki előtt még nyitva az egész pálya; Balázs Zolira, aki nálunk végzett, majd felvételt nyert a főiskolára, és pár év múlva színész-rendező lesz. Már engem is rendezett a Merlinben egy általa megálmodott Pessoa-fantáziában. Hosszú a sor. Sokan kerültek vidéki társulatokhoz: Debrecenbe, Sopronba, Zalaegerszegre, Veszprémbe. Érettségi után jönnek hozzánk a gyerekek, ebben az évben is huszonkét növendékem van. Ha tehetségesek és szorgalmasak, ugyanoda juthatnak, mint a főiskolán végzett kortársaik.
– Mi az, ami számodra a legtöbb örömöt jelenti a tanításban?
– Ha annak, amit elmondok, eredménye van. Ha sikerül megvalósítani valamit a gyerekeknek. Ha bátran és önállóan gondolkoznak és dolgoznak. Ha sikerül elindítani egy folyamatot, ami által már önmagukat tudják tanítani. Ha működik a saját mester.
– Bár számos elismerő díjjal tüntettek ki, mégis voltak az életedben kényszerű várakozási időszakok, melyeken te – látszólag – hihetetlen energiával és kreativitással lendültél át. Valóban olyan egyszerű volt?
– „Lelki kenyér ínséges időben, verőfényes vigasztalás" – mondja Áprily Lajos. Nem szabad leállni, megsértődni, mert aki ezt teszi, az könnyen belekeseredik a sikertelenségbe – mondom én. Saját lábra kell állni. „Fel a fejjel! Már akinek van." – így Tamási Áron. S ez lett az első Karácsonyi Kalácsnak a jelszava. Kitaláltam, megszerveztem, és négy alkalommal sikerrel készítettük el a Nemzeti tagjaival ezt a szeretetünnepet. A színház és a tagság is nehéz időszakot élt át akkoriban.
– Ezért születtek az önálló estjeid: A dal színésznője, Vesztesek, Harang-szavak, A színésznő dalai...?
– Igen, mert volt mondanivalóm, és rájöttem, hogy magamnak kell magamat kitalálnom, nekem nincs Higgins professzorom. És jöttek a balladák, népdalok, Kodály, Petőfi, Ady, Kosztolányi, Illyés..., a hontalanságba szakadt magyar költők gondolatai, és tanultam nyelvet, éneket...
– Honnan ez az optimista derű, hit és erő, ami belőled sugárzik?
– Egyrészt születési hiba, másrészt a szüleimtől, a férjemtől, a gyerekemtől és természetesen a Jóistentől. Vasárnaponként megmerítkezünk a Toroczkó téren...
– …Cseri Kálmán?
– Igen, Cseri Kálmánt hallgatjuk. Amikor először hallottam őt, csak folytak a könnyeim. Mintha átmosott volna a belőle áradó erő. Az általa közvetített üzenet valóban lelki kenyér számunkra.
– Sokat számít, hogy az ember milyen környezetben cseperedik fel.
– Olyan történelmi korban születtem és jártam iskolába, amikor nem volt „divat", sőt bizonyos foglalkozásoknál tiltott volt a vallás, helyesebben az istenhit gyakorlása. Édesapám katonatiszt volt, s amikor egyszer bekíváncsiskodtam a templomba, két hatalmas pofonnal térített el onnan. Ma már tudom, a család kenyere forgott kockán. Felnőttként jutottam hitre. Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy honnan az erő az újrakezdéshez, a folytatáshoz, miből táplálkozik az alkotó fantázia...? És sok más társamhoz hasonlóan rájöttem: ez csak Istentől jöhet. Ennek a felismerésében a férjem is sokat segített, és abban is, hogy az Istennel megélt tapasztalatainkat továbbadjuk a kislányunknak, akinek fogékonysága bizonyítja, hogy a fiataloknak is igen nagy szükségük van a hitre.
– Angéla, te egy kicsit később vállalkoztál a szülésre, mint a nők általában, hiszen elmúltál negyven éves, amikor a kislányod megszületett. Ennek a pályád volt az oka?
– Nem. Nehéz erről beszélni. Fiatalon is lehetett volna gyerekem, de se lakásom, se egzisztenciám, se olyan társam nem volt, akivel együtt vállalhattam volna. Nem is tudom, hogy a Jóisten miért ajándékozott meg a végén mégis. Később meg, amikor már volt lakásom, egzisztenciám, társam, egyik rendelőből mentem a másikba, hogy lehessen gyerekem. Nem a pálya miatt nem vállaltam, hanem a helyzetem volt annyira kilátástalan, és buta is voltam. Nem tudtam, milyen érték egy gyerek. Minőségi változás a színésznő gondolkodásában. Értékátrendeződés a nő életében. Mindenképpen arra figyelmeztetném a kolléganőimet, hogy ne várják meg, amíg a biológiai órájuk lejár. A gyerek olyan élmény, amely semmivel sem pótolható, sem a csodás főszerepekkel, sem a pálya nagyszerű kritikáival. A legnagyobb főszerep is csak füst. Csak név maradt Jászai, Blaha, Bajor, Dómján, Váradi Hédi... Legfeljebb csak a Gobbi Hilda által létrehozott színészmúzeum lakója lehet a gyermektelen sztár ahelyett, hogy utódai vonásaiban, gesztusaiban, szemvillanásaiban élne tovább.
– Úgy tudom, annak idején éppen Gobbi Hilda segített megoldani a lakásproblémádat.
– Marton Endre igazgatósága alatt olyan szegény voltam, hogy az albérletemet sem tudtam fizetni. Nagyon el voltam keseredve. Egy alkalommal vendégjátékkal utaztunk Székesfehérvár felé, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabbal, melyben Gobbi Hilda játszotta Zsani nénit, és azt mondja nekem: „Hallom, milyen hülyeséget akarsz csinálni" – mert el akartam szerződni vidékre. Muszáj – mondom neki, mert nem tudok megélni, nem tudok lakni. „Majd teszünk róla" – volt a válasz, és a maga rejtélyes, kiismerhetetlen módján egy nyugdíjas táncos harminchét négyzetméteres bérlakását szerezte meg nekem a Lipótvárosban nyolcvanezer forintért. Ez az összeg akkor ötévi fizetésem volt. Kölcsönt vettem fel, így lett lakásom, így maradtam a Nemzeti tagja.
– Mit gondolsz, mi marad meg a színházból a következő évezredben?
– Az élő színház minden este megújuló egyszeri és megismételhetetlen ünnepére mindig szükségük volt az embereknek. És azt remélem, hogy egyre inkább szükségük lesz. Kár lenne becsukni a színházakat, szélnek ereszteni azokat az embereket, akik kétszáz éves gyökerekből táplálkozva ismerik, tudják és teremtik a magyar nyelvű színházat. Az élő színházat mindenképpen meg kell menteni, ahogy a költészetünket, dalainkat, muzsikánkat, népművészetünket és az anyanyelvűnket is. Az emberek illúzióért, csodáért járnak színházba, és vágynak arra, hogy az értelmük mellett az érzelmeikre is hassunk, mert szeretnek sírni és nevetni, szeretnek együttérezni, önmagukra vagy a szomszédra ismerni. Ezt az élő, személyes kapcsolatot a görögök óta nem tudta helyettesíteni sem a mozi, sem a televízió, és az internet sem fogja.
– Hogy sikerül egyeztetned a hivatásodat családi szerepeiddel?
– Sok segítséggel, amit a férjemtől és az édesanyámtól kapok. Lassan a kislányunk is kiveszi részét a családi feladatokból, hiszen tizenhárom éves. Persze az ő legfontosabb munkája a tanulás. De amiért ilyen ronda világ van, hozzuk-visszük az iskolába és a különórákra. Amíg csak lehet, fogjuk a kezét. Nehezen is engedném el, hisz nekem ő az egyetlenem.
– Biztos nagyon büszke rád.
– Neki természetes, hogy az édesanyja „királynő". Ugyanúgy kritizál és szeret, mint bármely más kamaszlány a mamáját, de a bemutatókon nagyon figyel. Az István, a királyban van egy pillanat, amikor a már halott Koppány a színpad előterében fekszik, és Sarolt egy pici gesztussal elbúcsúzik tőle, mielőtt felnégyelteti. Úgy éreztem, hogy a kegyetlen szilajság mellett, legalább egyetlen pillanatra, meg kell mutatnom Saroltban az embert. Hisz Koppány mégiscsak a rokonom. Ezt az apró gesztust csak a lányom vette észre a bemutatón.
– Mit tervezel a közeli és a távoli jövőben?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek terveim. De ha elmondom őket és mégsem valósulnak meg, akkor egész életemben nézhetem a kudarcos vallomásomat. Legjobb, ha nem dicsekszem, csak szép csendben megvalósítom azokat. Annyit elárulhatok, hogy még sokáig szeretnék alkotó tagja lenni a Nemzeti Színháznak.

(In Ferenczi Andrea, Arcok és szerepek, Beszélgetések, Harmat Kiadó, Budapest, 2001.)

Farkas Adrienne: Végszavak

Császár Angéla a kritika hiányáról, a szinkronizáló parkolóőrről és az előadó-művészet szolgálatáról

– Emlékszik a fiammal lezajlott jelenetre?
– Hogyne! Ugye milyen nagy hatása van a színháznak? Maga a varázslat!
– Kívülről nézve nagyon megerőltetőnek tűnik egy ilyen szabadtéri előadás végigéneklése.
– Rengeteg tanulást és gyakorlást kívánnak az efféle előadások, és olyan rugalmas, hajlékony hangot, amely képes ugyanannyit kifejezni, mint a gesztusok, amelyek a nagy távolság miatt nem nagyon láthatók. Persze az is rendkívül fontos, hogy az ember jó helyről énekeljen és jó technikával, különben egy életre tönkreteheti a hangját. Erre sajnos számos példát láttam, hallottam a kollégáim között is.
– A fizikai erőkifejtés nem vonja el a figyelmét ilyenkor a színészi munkáról?
– Dehogy vonja el! Ez a „fizikai erőkifejtés" a próbák folyamán átalakul színészi minőséggé és a figura sajátosságává. Rockoperát énekelni persze hangszalagot próbáló, nehéz feladat, de igen nagy öröm is.
– Ritkán mesél kolozsvári gyermekkoráról.
– Mert nincs olyan. Nem sokkal a születésem után eljöttünk Erdélyből, és csak 1964-ben mentem vissza látogatóba először, így tehát nincsenek emlékeim Kolozsvárról. A hatvanas évek elején Kolozsvár, a főtér a gyönyörű kirakataival sokkal elegánsabbnak, pazarabbnak tűnt, mint Tata, ahol éltünk.
– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Édesapám testnevelő tiszt volt, édesanyám három műszakban dolgozott hosszú évtizedeken át, s közben a háztartás és a két gyerek gondját is viselte.
– Ő terelgette a színiakadémia felé?
– Dehogy! Azért lettem színésznő, mert nem tudtam, mi akarok lenni. Szerepeltem mindenfelé, verset mondtam, énekeltem, de a színészi pályáról fogalmam sem volt. Körmendi Géza tanárom javasolta, hogy próbáljam meg a színészetet. Megpróbáltam, sikerült.
– Ennyire váratlanul, majdnem véletlenszerűen történt?
– Igen. A bölcsészkarra is jelentkeztem, magyar szakra, hiszen nagyon szerettem az irodalmat. Ez ma sincs másképp, legfeljebb nem a katedrán, hanem a pódiumon szavalom a verseket. Talán nincs is nagy különbség a kétfajta munka között.
– Az ön nemzedékéből sokan úgy emlékeznek, hogy abban az időszakban, amikor a pályájukat kezdték, jóval pezsgőbb volt a művészeti élet Magyarországon, mint most. Akkor írtak például kritikákat.
– Bizony! Ma alig jelenik meg valami a sajtóban a színházi előadásokról, vagy ha mégis, két hónappal a premier után. Akkoriban, amikor én végeztem, természetes volt, hogy már napokkal a bemutató előtt megjelentek a beharangozó cikkek, a bemutató után pedig szinte másnap a kritikák. Ma a kritikustársadalom pontosan olyan megosztott, mint maga az ország. Vannak színészek, akikről írnak, vannak, akikről nem. Egyes színházak említésekor hozsannáznak, mások nem tudnak olyat produkálni, hogy azon ne fanyalognának. A sajtó sztárokat gyárt, ugyanakkor tizennyolc karátos színészek teljesítménye marad tökéletesen visszhangtalan. Nagyon rossznak tartom, hogy kevesen fárasztják magukat egy-egy alakítás részletes és a bántás szándéka nélküli elemzésével, pedig ez nagyon segítené a munkánkat. Mostanában egy színész annak is örülhet, ha a véleményformálóktól kap egyáltalán néhány jelzőt. A mai színházi élet – de a kritika is – rendezőközpontú, tehát a rendező személyiségén keresztül értékelnek minden produkciót, és ennek következtében háttérbe szorul a színészek teljesítménye.
– Szorongott valaha amiatt, hogy mit írnak majd a kritikusok?
– Soha. Azt gondolom, hogy annak, aki rendesen, tisztességesen felkészül, nincs miért szorongania, ráadásul én semelyik kritikus miatt sem játszanék másként, mint ahogyan azt jónak gondolom. Mire elkészül egy-egy előadás, annyi munka van mögötte, és többnyire annyira az enyém már a szerep, hogy azon csak a közönség változtathat.
– Ha nincs kritika, kinek a véleménye mérvadó?
– Csakis a közönségé. Jön, megnézi az előadást, tapsol, ott marad, nem megy el szünetben...
– Az egykori Nemzeti Színház Pesti Magyar Színházzá való átszervezését a társulat jó része – emlékszem, ön is – megalázó procedúraként élte meg. Rendeződött azóta a helyzet?
– Mit jelent az, hogy rendeződött? Azt, hogy élünk és játszhatunk? Persze ez is nagy dolog manapság, de én ez alatt a közel négy év alatt sem tudtam feldolgozni a módot, ahogyan elbántak a társulattal.
– Kevesen emlékeznek már arra, hogy mi is történt csaknem négy évvel ezelőtt.
– Sajnálom, ha így van, mi annak idején minden lehetséges fórumon beszéltünk az ügyről. Mindenesetre hosszú folyamat vége volt az, ami 2000 augusztusában történt. Évtizedekig elégedetlenkedtek a Nemzetivel, ócsárolták az előadásait, becsmérelték a színészeit, negligálták a vezetőit, s aztán azt mondták: „Na, most nézd meg magad, méltó vagy ilyen állapotban a Nemzeti Színház új otthonára? Azt elfelejtették, hogy egy épület még egyetlen társulatot sem tett Nemzetivé, mint ahogy az azelőtti teátrum felrobbantása sem szüntette meg magát a társulatot. Az üzenet az volt, hogy húzd meg magad, és örülj, hogy nem kerülsz utcára. Csoda, hogy nem történt nagyobb tragédia. Azóta örökre elmentek néhányan, fájdalommal a szívükben. Nemrég volt a harmadik évfordulója, hogy Sinkovits Imre is itt hagyott bennünket.
– Érződik még a hiánya?
– Nagyon... Nincs kihez mérni magunkat.
– Egzisztenciálisan – úgy tűnik – mégiscsak túlélte a változást a színház.
– Hála istennek. Nagy társulat volt ez, sok embernek adott kenyeret, és ad ma is. Új tagok jöttek, tehetséges fiatalok kezdik itt a pályájukat, akik a színházunk színiakadémiájáról kerülnek ki. Remek, sikeres előadásaink vannak. De ez már egészen más színház.
– Rosszabbra számítottak a változás előtt?
– Nem tudom... Élni akartunk és dolgozni. Bíztunk a tehetségünkben és a vezetőinkben. Nem bánom, hogy több a zenés darab. A könnyed operett vagy a musical talán még sokrétűbb tehetséget kíván, mint a régi műsorrend, de én másban nőttem fel. Első osztályú emberektől tanultam a szolgálatot, és nem akarom elfelejteni Mészáros Ági baráti mellém állását, Básti Lajos végszavait és tekintetét, Rajz János biztatását, Egri István bizalmát vagy Sinkovits Imre szeretetét. A Nemzeti tagjának lenni rang volt, tartást adott, minőséget jelentett. Ha hullámvölgyben voltam is, mert kevesebbet játszottam, akkor is biztos hátországom volt. Vigyáznom kellett, hogy mit vállalok el a falain kívül. Egyszer, a hetvenes évek elején elvállaltam – anyagi megfontolásból persze – egy reklámforgatást. Valami szappant vagy kenceficét kellett népszerűsíteni. Behívattak a színház vezetői, és tudtomra adták, hogy az ilyen munka méltatlan egy nemzetis színészhez, akármilyen keveset keres is. Igazuk volt. Ennek a háttérnek köszönhetem, hogy tető alá hozhattam önálló estjeimet, hogy szavalhattam és terjeszthettem az igényes kultúrát.
– Érzelmileg változott meg azóta a színházhoz való viszonya?
– Igen, és nagyon fontos érzelmek azok, amelyek megváltoztak. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi új épület még csak a nevében Nemzeti Színház. Nem folytatója a százhatvanhat éves gyakorlatnak, amelyet mi a magunkénak éreztünk. Azzal, hogy nem az a társulat, vagy nem annak a társulatnak a magja folytatja a munkát, amelyik évtizedekig helytállt, dolgozott, úgy érzem, megszakadt a hagyomány. Azért, hogy ez ne így történjen, szólalt meg Sinkovits Imre, Sütő András, Sík Ferenc. De hiába szóltak, mert más volt a központi akarat. S hogy kisebb legyen a tiltakozás ereje, cselhez folyamodott. És most Jókai Anna verséből idézek: „...és a művész? búsan kérded / megvették a tehetséget / sirasd Őket Ősi Anya / zsoldospénznek sincsen szaga."
– Hívták önöket játszani az új helyre?
– Néhányunkat igen.
– Létezik egy színészszakszervezet, amelynek ön is tagja. Mit tud ez tenni a tagjai érdekében?
– Néhány nagyon fontos dologban szeretnénk összefogást sürgetni, de nehéz, mert nem egységes a színésztársadalom sem. Mégis, ahogy a politikusok sürgetnek valamiféle nemzeti minimumban való megegyezést, úgy kellene támogatnia a művészvilágnak a művész státus és a kamara létrehozását. Két életbe vágó dolog.
– Nincs színészkamara?
– Nincs, és nem is értem, hogy miért. Amikor meg akartuk alakítani, leállították valahonnan föntről, mondván, hogy ez nem jogos, és nem szakszerű. Ekkor soroltak be bennünket az iparkamarába.
– Nevetséges.
– A szakszervezet kizárólag érdekvédelemmel foglalkozik, nem pótolhatja a kamarát, amely erkölcsi, etikai döntéshozó testület. A kamarának kellene meghatároznia például, hogy ki dolgozhat hivatásos színészként. Vagy ha valaki már színész, mi a dolga, mi a kötelessége, mihez kell tartania magát.
– Van valamiféle közös akarata színészkamara létrehozására?
– Állítólag, ha 1200 színész aláírja, hogy szeretné, akkor a szakminisztérium hajlandó lesz tárgyalni róla. Nagyon fontos lenne, hogy ne csak az anyagi, hanem a művészi érdekeinket is képviselje valaki, mert kétségbeejtően hígul a szakma. Ilven-olyan iskolákból, valóságshow-kból jönnek emberek, színpadra léphetnek, és azontúl „színészként" dolgoznak. Most hallottam arról, hogy valamelyik szinkronstúdióban egy parkolóőr állt partnerként a kollégám mellett. Pedig a színészet olyan hivatás, amelyet csak felkészültséggel lehet gyakorolni, nem azért, mert szívesen kipróbálná valaki.
– Azt mondta, szinte véletlenül lett színész. Mikortól érzi úgy, hogy ez a hivatása?
– Amikor elvégeztem a főiskolát, azt mondtam magamnak, ha tíz év alatt nem leszek elismert színésznő, akkor abbahagyom. Harmincöt éve ennek. A hivatástudat a felelősségérzetet is növeli. Nem mindegy, mit adunk az embereknek.
– Versmondó estjei összeállításakor megvan a szabadsága ahhoz, hogy a saját ízlése szerint döntsön?
– Persze, hiszen egy-egy alkotást nyilvánvalóan azért választok ki, mert mondanivalóm van vele: mi az, amit a magam számára felfedeztem benne, és mi az, amit át akarok adni vele? Én másképp olvasom a verseket, a szövegeket, mint a „civilek", könnyebben a szavak mögé látok. Nemrég kezdtünk el egy CD-sorozatot Erdélyi György kollégámmal és Szabó Kálmán rendezővel. Komoly feladat és tiszteletre méltó kezdeményezés az egyik szponzoráló önkormányzat részéről. A cél az, hogy az iskolás gyerekek színvonalas előadásban hallgassák meg azokat a műveket, amelyeket tanulnak. Hihetetlenül élvezem ezt a munkát.

Császár Angéla színésznő 1946. március 16-án született Kolozsvárott. 1968-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1968–2000 között a Nemzeti Színház, 2000-től Pesti Magyar Színház társulatának tagja. 1993 óta a Nemzeti Színiakadémia, 2000-től a Pesti Magyar Akadémia tanára. Díjak: Farkas–Ratkó-díj (1979, 1981), színikritikusok különdíja (1982), Rajz János-díj (1983), Jászai Mari-díj (1984), Magyar Köztársaság Érdemkeresztjének kiskeresztje (1997).

(In Magyar Nemzet Magazin, 2004. február 28.)