Windhager Ákos: Kocsár Balázs

A család és a pályaválasztás

Kocsár Balázs 1963-ban született Budapesten zeneművelő családban. Odahaza ismerte meg a zenekultúra különböző irányzatait, így vált számára természetessé a kortárs zenei nyelvezet is. Édesapja, Kocsár Miklós zeneszerző, édesanyja Herboly Ildikó, a Zeneakadémia ének szakának egyetemi tanára. A család zenei beállítottsága ellenére sem szánták zenésznek, bár gyermekkorától kezdve kitűnően zongorázik. A zongorastúdiumok előrehaladtával ugyanakkor két olyan jelenség is állandósult, amely előre jelezte, hogy mégsem hangszeres művészként fog boldogulni. Gyermekként és kamaszként is makacsul szembefordult a rendszeres ujjgyakorlatokkal, etűdökkel, zongoraiskolákkal. Ellenben szeretett rögtönözni, hangcsoportokra rátalálni, ismert darabokat többféleképpen előadni. A másik nehézséget az jelentette, hogy nem viselte jól a fellépéseket, már az egészen kis közönség is feszélyezte.

Érdeklődési köre miatt első lépésként a Madách Gimnáziumba járt, ahol rendszeresen részt vett a kóruspróbákon. Az anekdoták szerint a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába csak azért jelentkezett 18 évesen, hogy ne kelljen katonának mennie. Ezt cáfolja az a tény, hogy zeneszerzés szakra került, ahol kiváló eredménnyel végzett, s egyben rátalált saját későbbi hivatására, a vezénylésre is. A szakközépiskolában édesapja zeneszerzői osztályába került, ahol barátságot kötött Tóth Péter zeneszerzővel.

A Zeneakadémiára való jelentkezés előtt is számos lehetőséget kellett végiggondolnia, de az ismertetett okokból végül nem zongoraszakra felvételizett. Párkai István osztályában kezdte meg a karvezetés-énektanári tanulmányait, ám Petrovics Emil ismételt tanácsát megfogadva 1986-ban jelentkezett a karmesteri szakra is. Lukács Ervin mellett végül elmélyült benne a zenei pálya iránti elhivatottság. Diplomája évében, már biztosan tudta, hogy karmester lesz.

Hosszú utat tett meg attól a ponttól kezdve, hogy egy sikeres zenészcsalád sarjaként megszületett, képességeit próbálgatta, lázadó kamaszként alternatív punk-együttesben játszott, végül hagyva magát sodortatni az eseményekkel ráérzett a benne rejlő tehetség valódi jellegére.

Beszédes egybeesés, hogy a kifejezetten gazdag életművet magáénak mondható zeneszerző édesapa egyetlen egy operát sem írt, s fia huszonkét éves koráig – néhány riasztó gyerekkori élményt leszámítva – egyáltalán nem érdeklődött a zenés színház iránt. Visszaemlékezése szerint tizenöt éven keresztül elkerülte az operát, kiábrándította az Andrássy út néhány "jólfutó" előadása.  A Zenekadémia egyik kórusával 1985-ben Bayreuth-ban járt, ahol honoráriumként meghallgathatták a Parsifalt és A Nibelung gyűrűje tetralógiát James Levine vezényletével. A felséges előadás elemi erővel hatott, innen kezdve az operák már bekerültek a fiatal művész látómezőjébe. Ellenállása mégis lassan olvadt el, operát vezényelni csak 1990-ben kezdett (Szegeden) Az opera amennyire idézi az ismerős, gyermekkori világot, annyira képviseli az új, egyéni utat. Az édesapa színházi előadásokhoz több alkalommal szerzett kísérő zenét, ahova gyerekkorában fia rendszeresen elkísérte. Így a színi világ prousti élményként elevenedett meg benne az első valódi operabetanítás során. Igaz, ugyanakkor, hogy az irányában megnyilvánuló kimondott és ki nem mondott elvárások fényében, az opera mégis önálló zenei tartomány, amelyet a családi gyökerektől távol fedezett fel.

Tudatos döntések és a felkérések véletlenjei úgy alakították a művész karrierjét, hogy az egymás után elvállalt operák egymásra épülhettek. Bár minden fiatal karmester a Ring vezényléséről álmodik, Kocsár Balázs mégis két teljesen más irányban mélyítette el jártasságát. Tudatosan kezdte el gondozni az otthonról hozott örökségét, a kortárszenei nyelvet, és ösztönösen ráérzett a bel canto jelentőségére. E felfedezés adta meg számára azt a rendkívüli látásmódot, amely révén kimutatta Wagner első operáinak olasz zenei dramaturgiáját. Noha, ma nem általánosan elfogadott, értelmezésében A bolygó hollandi, vagy a Tannhäuser bel canto operaként is helytálló.

A kortárs zene, illetve az olasz „szépének" stílus anyanyelvi ismerete egymást erősítette, így vált az egyik legkeresettebb kortárs operadirigenssé. A közönség a bel canto „ízének" köszönhetően a halmozott disszonanciák ellenére is élvezheti a jelen őszinte zenéjét. Azonban nemcsak a közönség számára fontos, hogy a 20. század nagy zenedrámáihoz a szép dallamok felől közelítsen, hanem az énekeseknek is. Korngold, Ligeti vagy éppen Alagna darabjai saját regisztereikben szólalnak meg, de a karmester által hozzátett értelmezéssel a közönséghez is jobban elérnek, mint egy pusztán kottaszerű előadással.

A kezdeti ellenállás és a számos hangverseny-siker ellenére tehát az opera vált meghatározóvá a karmester karrierjében.

1989-ben arathatta első hazai sikerét a Magyar Televízió VI. Nemzetközi Karmesterversenyén, ahol harmadik helyezést ért el. .A díjjal járó lehetőségek is ösztönzően hatottak, de még fontosabbnak bizonyult a megbizonyosodás saját karmesteri pályájáról. A korábban már említett bizonytalanságok és előadások közbeni feszültség ebben az esetben is elmúlt, sőt a zenekar, a zsűri és a közönség jelenléte csak felvillanyozta. Kiderült, hogy a dirigensi pálya meg tudja adni a belső és a külső biztonságot is. Későbbi visszaemlékezése szerint itt dőlt el a sorsa. Mesterkurzusokon járt Lipcsében, Helsinkiben és Bécsben.

Lehetőséget kapott az Állami Hangversenyzenekarnál, a Szegedi Nemzeti Színházban és az Andrássy úton. Majd szegedi eredményei alapján, a család régi városa, Debrecen is állást ajánlott fel neki. Hat évig töltötte be első alkalommal a zenedirektori posztot. A sorozatos kihívás, a számos megmérettetés és a precíz munkát kívánó napi munka tovább csiszolta stílusát. Ez 1995-ben vált jól láthatóvá a római, Franco Ferrara Karmesterversenyen, amelyet megnyert. Az első helyezés megnyitotta előtte Európa számos nagy dalszínházát (pl. Köln, Palermo és Liege), így felkéréseinek száma tetemesre növekedett.

A versenyeredmények következtében elérhetővé váltak korábbi álmai, s magyar karrierjét nemzetközi utazó-karmesterségre cserélte.
Egyik külföldi tartózkodás alkalmával ismerte meg Francesca Provvisionatot, az ismert olasz szopránénekesnőt, akivel később házasságot kötött. A család azóta két gyermekkel bővült. 1997-ben hosszú időre letelepedett Olaszországban, ám a karmestert két nemzetközi felkérés is állandó utazásra kényszerítette, így egy időben lett a Frankfurti Operaház és az antwerpeni-genti Vlamsee Opera munkatársa is

2002-ben hívta vissza a cívisváros először a Lohengrin vezénylésére. A Wagner-darab akkora sikert hozott, hogy a következő évadban már rendszeresen dirigálta a Csokonai Színház operáit. Végül 2004-ben ajánlották fel neki a Debreceni Filharmonikusok igazgatását. Egy éves szervező munkával sikerült létrehozni a Kodály Filharmóniát, amely a zenekar mellett a kórust is magában foglalja. A két intézmény egyesítésével látványosan fellendült a városi hangversenyélet. Végül 2006-ban a színház operatagozatának is a vezetője lett. Debrecen zenei élete így átgondolt, hosszú távú és széles körű tervekre épülhetett.

A 2011-ig tartó időszakban jelentős változások indultak el. A külföldi tapasztalatokat gyümölcsöztette akkor is, amikor sikerült a filharmónia szerkezetét korszerűsíteni, amikor muzsikus utánpótlásról gondoskodott, de amikor ötven operát mutatott be. Színre kerültek Mozart- (pl. Szöktetés a szerájból, A varázsfuvola, Don Giovanni), Puccini- (pl. Manon Lescaut, Bohémélet, Turandot), és Verdi-operák (pl. Attila, Falstaff, A végzet hatalma). A Csokonai Színházban mutatták be az eredeti Bánk bánt és Hunyadi Lászlót. Kortárszenei előadások (pl. Alagna: Egy halálra ítélt utolsó napja) és zenetörténeti érdekességek (pl. Korngold: Halott város, vagy Prokofjev: A tüzes angyal) sorjáztak. Nagy lelkesedéssel fogadta a közönség Muszorgszkij Borisz Godunovát, amelyet Magyarországon először játszották az eredeti változatban. Szintén teltházzal ment Dvořák Ruszalkája, Smetana Az eladott menyasszonya, vagy Bizet Carmene. Felújította Kodály kedvelt daljátékait, a Háry Jánost és a Székelyfonót is. Az említett operák egy részét vendégjátékként a Margitszigeten a budapestiek is meghallgathatták.

A hangversenyeken is a slágerszámok mellett számos, értékes, ritkán hallható mű került a középpontba, például Liszt két monumentális oratóriuma, a Szent Erzsébet legendája és a szerző által tudatosan Xtus-nak írt Krisztust is. Sor került régvárt eseményekre, így felújította Mahler II. (c-moll) szimfóniáját, Beethoven Missa Soelmnis-ét, és Orff Carmina burana-ját.

Karmesteri munkáját elismerés övezte, de a kritikusok egyike éppen maga volt. Magas színvonalú előadások mellett kellett az intézményrendszert is hatékonyan irányítania – saját belátásai szerint a mulasztások esetén nem büntetett túl súlyosan. Több nyilvános beszélgetésben, interjúban utalt arra, hogy nem hisz a diktatórikus vezetésben. Ő ahhoz ragaszkodott, hogy az énekesek és a zenészek minden próbán / fellépésen szívvel - lélekkel vegyenek részt a munkában. Ehhez azonban messze többre volt szükség, mint erőre – tudniillik empátiára. Noha önmagát e téren is bírálta, az hogy az együttes létszáma nőtt, őt igazolta.

2011-ben számos siker, megnövekedett közönségszám, látványosan felemelt színvonal után, a város kulturális vezetése nem hosszabbította meg az együttműködési szerződést. Az akkor kirobbanó nyilatkozatokban érdemben nem vett részt.

Tudását a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán kamatoztatta a hallgatók érdekében. A pécsi egyetemi együttesek koncertjein túl számos lehetőséget teremtett arra, hogy tanítványai szerepelhessenek. Ritka adottság, hogy Európa és Magyarország vezető együttesei mellett pályakezdő zenekarokkal tud és mer dolgozni. A jegyzett nagy központok felkérésein kívül számos meghívást fogad el korábban operaelőadásokról nem igazán ismert helyekről. Pályáján továbbra is kiemelkedik a vidéki operajátszásért kifejtett munkálkodása, így hívta például életre a bajai Opera-napokat, ahol eddig Mozart két vígoperáját adták elő. Túl ezen, immáron ő vált tanárrá, s „tanítványokkal", asszisztensekkel, betanító karmesterekkel dolgozik együtt.

2016-ban megbízott főzeneigazgatóvá nevezték ki a Magyar Állami Operaházban. Vezénylésen túl ismét intézményvezetői feladatokkal bízták meg egy nagyszabású átalakulási időszakban. Kinevezése szólt a karrierének, de annak is, hogy mert kritikusan fogalmazni saját intézményeivel szemben. Jelenlegi posztján a Magyar évad, a Magyar Örökség sorozat, illetve a felújítási munkálatok várnak rá – pl. a Varázsfuvola dirigálásán túl.

Nevéhez fűződik az eredeti Hunyadi László és Bánk bán újra-bemutatása. Mindét esetben beleásta magát az ősforrásokba, de mint társalkotó karmester, értelmezte is azokat. Kutatásainak eredményét úgy a zenetudomány, mint a közönség is elismerte. Az MMA Zeneművészeti Tagozatán tartott székfoglaló beszédét is az Erkel-ősváltozatoknak szentelte.

Először nézőként ismerte meg a Bánk bánt, de az elriasztotta az opera műfajától. Később karmesterként kellett betanítania azt, de csupán egyetlen előadást vállalt belőle. Később, hosszú évek után, amikor külföldi karmesteri tapasztalatai révén szert tett érett operaismeretre, hajlandó volt újra kezébe venni az Erkel-operákat. A Bánk bán, Dózsa György és a Hunyadi László előadásai előtt beszélt más magyar karmesterekkel, illetve az Erkel-összkiadás munkatársaival. Az ős-változatok megismerése felszabadította, s megérezte bennük a style hongrois és a bel canto jelentőségét. Az eredeti változatok dramaturgiai és zenei megoldásai maguktól értetődőekké és szépekké váltak, amint megszabadultak a rájuk rakódott átdolgozásoktól. A több menetben végrehajtott átírás során ugyanis sok eredeti gondolat elveszett. Noha, egy adott előadáson minden változtatás jogos lehetett, az utókor szemében azonban immáron feleslegesek, hol egy énekes kedvéért, hol a rendező szándékából, hol a verizmus hatására történtek módosítások.

Az MMA Zeneművészeti Tagozatában tartott előadásában mutatta be azt, ahogy az eredeti és a kései Hunyadi eltér egymástól. Kidomborította azt, ahogy az Erkel korabeli bel canto dramaturgiát felváltották egy jóval későbbi, cselekményközpontú, verizmust imitáló cselekményvezetéssel. A jelenleg játszott változat három felvonásra tagolta az eredetileg négy képben, de két felvonás logikájára felépített dalművet. A verista mintákra átrendezett operában alapvetően borultak fel az arányok, így a szereplők és a zenei szerkezet összefüggései. Bizonyos jeleneteket áttranszponáltak, s ezáltal belső hangnem-logikai lépések kimaradtak, elsikkadtak, vagy éppen értelmetlenné váltak.

A bel canto jellegzetességei alapján a Hunyadi zártszámai újra színt kapnak, így vált láthatóvá, hogy pl. Gara nádor nagy jelenete egy egytémás-recitativós ária volt. Kimutatta, hogy miként veszítették el a kórusok dramaturgiai valóságukat azáltal, hogy a szükséges szövegelmondás után nem kapnak időt arra, hogy kivonuljanak (pl. Szilágyi Erzsébet és V. László találkozójakor). Rámutatott arra is, hogy az első felvonás kórusjelenete után érkezett eredetileg Hunyadi Mátyás, aki ekkor foglalta össze az eseményeket röviden. Ezután cavatinát és cabalettát énekelt a kórussal. Az újraírt változatban Hunyadi Mátyás jelenetét kihúzták, így a kórus maga kell elénekelje az eseményeket, majd bár belép a főszereplő, Hunyadi László – de recitativoval kénytelen kezdeni. A XX. századi dramaturgiában ez nem okoz esztétikai problémát, a bel canto logikájában viszont értelmezhetetlen, mert a főhős nagyáriával jelenik meg először a színen.
Ezt a gondolatsort folytatva mutatott rá arra is, hogy az opera szereplőinek egyénisége is jelentősen sérült. A bel canto dramaturgiája szerint a két nagyfinálé előtti nagyáriát éneklő szereplő a főhős; ebben az operában Szilágyi Erzsébet volt. A főszereplők párokba rendezésénél rámutatott arra, hogy miként veszítette el V. László éppen úgy a súlyát, mint Szilágyi Erzsébet. Hunyadi László édesanyja a második felvonás átírt fináléjában meg sem szólal, viszont a kórus egyhangúan a királyt élteti. A feszültséggel teli zárójelenet helyett az dráma ellaposodik, Szilágyi pedig érthetetlen figurává változik.

Másik súlyos veszteség, hogy az eredeti változatban a király egyértelműen beleszeretett Gara Máriába, s tetteit innentől kezdve a kettős féltékenység vezette, mert a két László versengett Máriáért és a hon megmentésért. Az új változatban V. László személyisége gyermekded és puhány, akinek esélye sincs sem a szerelmi, sem a hatalmi játszmában. Hunyadi László szintúgy veszített az átdolgozással, ugyanis nem maradt egyetlen hősies jelenete sem. Az említett antréja recitativo, ezenkívül pedig négy számban szerepel még, ti. énekel egy románcot, két duettet Gara Máriával, végül a búcsúáriáját. Egyetlen drámai szituációban szerepel (Cilleivel), de akkor is csak recitál. Az átirat alapján nem cselekvő hős, hanem elszenvedő. Hősi karakterét továbbrombolja, hogy az 1936-os változatban szerelmével, a koloratúra szopránnal folytatott duettben a terc- és szextmenetek felső szólamát kell énekelni. Noha énekesi bravúr-teljesítmény, sem dramaturgiailag, sem zeneileg nem szerencsés megoldás.

A karmester tehát az ősforrások és az Erkel-összkiadás alapján helyreállította az eredeti Hunyadi Lászlót, s visszatért az 1844-es zenéhez, szöveghez és dramaturgiához. A siker igazolta őt.
A karmesterségről mára határozott képe alakult ki: az vezényel jól, akinek a személyiségéből sugárzik a zene. Véleménye szerint, semmilyen diktatórikus módszer nem vezethet célhoz. A görcsöket kiváltó irányítás, akár egy intézményé, akár egy együttesé, sosem tudja az embereket a művészettel összeegyeztethető eredményhez eljuttatni. Felfogása szerint a karmesternek értelmeznie kell a partitúrát – önálló olvasattal kell gazdagítania a zeneirodalmat. A hangról hangra való lediktálás helyett egy a mű hangjaival megegyező, a szerző elképzeléseit figyelembe vevő, korszerű és őszinte értelmezéssel lehet a közönséget bevonni a darab varázslatába

Négy mestert tekint példaképének: Párkai Istvánt, Lukács Ervint, Claudio Abbadót és Eötvös Pétert. Magyar tanárai: Párkai István és Lukács Ervin a nagy magyar karmester-iskola utolsó képviselői voltak. Még Richter János és Nikisch Artúr alakították ki azt a németes precizitásra alapozott, de érzékeny, dallamközpontú vezénylési módot, amely hosszú ideig meghatározta a világ dirigenseit. Ezt a vezénylést vitte magával Doráti Antal, Széll György, Solti György, Ormándy Jenő és az idős Dohnányi Ernő is. E közös alap eredményezte, hogy az öt legnagyobb amerikai zenekar átjárhatóvá vált a karmesterek számára. A precizitás, a pontos, artikulált kifejezés, az avizókban bennerejlő tempó és előadási mód – mind ennek a hagyománynak a része. Mint ezen iskolának az egyik utolsó tagja sajnálja, hogy ma már ezt az értéket nem igazán őrzik a zenei intézmények sem.

Másik példát viszont Claudio Abbado adta a számára, aki egyértelműen a kisugárzásával irányította a zenekarát. A kifejező mozdulatokhoz ezúttal egy racionalitásában alig megfogható elem társult, a személyiség muzikalitása. Miközben vezette, játszani is engedte őket. A legegyszerűbb gesztusokkal állítja a zenészeket maga mellé, így válik a zenélés közös munkává. Ebből a szempontból Hans Knappertsbusch is a példaképe volt. Abbado azért emelkedik ki a nagyok közül, mert alkalma adódott a magyar dirigensnek számos alakalommal élőben is látnia. Carlos Kleiber erős karmesteri jelenlétét csupán párszor élvezhette élőben, legtöbbször videó-felvételeken tanulmányozhatta a tevékenységét.

Felismerte természetesen a jelen elképzelés árnyoldalát is. Úgy fogalmazott, hogy azok a zenekarok, amelyeket rendszerint ostorral vezényeltek, a nem ostoros dirigálás esetén könnyen széteshetnek. Ezt a problémát kezelnie kell, s ebben sokat segít a magyar karmesteriskola precíz hagyománya. A zenekarok a próbák hatékonyságát érzékelve gyorsan válnak partnerré, mert törekszik arra, hogy együttlélegezzen a dalnokokkal és muzsikusokkal. A munkafolyamatokat, a betanítási technikát Eötvös Pétertől sajátította el. Vele tudta a zeneszerzői gyakorlat során felismert hangszeres tapasztalatait végső formába önteni, ahogy a belső hangzás arányait vagy éppen a tempó-felépítések rendszerét kicsiszolni.

Párkai István, Lukács Ervin, Claudio Abbado és Eötvös Péter voltak tehát mesterei, akiknek sok évtizedes tapasztalataihoz visszanyúlva hozta létre a benső gesztusokra építkező, saját stílusát.

 Zenész családba érkezvén hosszú, önkritikus forrongási időszak után tudatosan választott muzsikus pályát. Karmesterversenyek díjai után szívesen fogadott dirigens lett Európa-szerte. Idehaza főként operakarmesterként ismerjük, noha ezernél több koncertet vezényelt már. Hazai CD-felvételei is hangversenyműsorokból készültek.

Így közvetíti továbbra is hitelesen mottóját: „Az opera még mindig beavatás."

[2017]