Götz Eszter: Plesz Antal építészete

Plesz Antalra kivételes alkotó egyéniségként emlékezik mindenki, aki hosszú élete során kapcsolatba került vele. Az életmű jelentőségét – a magyar építészet történetében egyedülálló módon – elsősorban nem a megépült épületei hordozzák, noha az a (szám szerint nem sok) ház, ami a tervei nyomán készült, mind markáns építészeti nyelven fejezi ki a maga korát. Plesz hatása azonban a személyiségében rejlett. Sokoldalúsága, nyitott személyisége évtizedeken át, több építész nemzedék gondolkodására mint szellemi gyújtóláng döntő hatással volt. A szó legmélyebb értelmében mester volt, tanító, azok számára is, akikkel nem került formális tanár-tanítvány viszonyba. Nem véletlen, hogy a hetvenedik születésnapján a pálya legkiválóbbjai köszöntötték személyes hangú írásokban, és hogy 2014-ben bekövetkezett halála ismét megkapó, a 20. századi építészettörténet számára is forrásanyagul szolgáló visszaemlékezések hosszú sorát ösztönözte. Egyik tanítványa, Bodonyi Csaba így írt róla: „Átfogó, mély, filozofikus gondolkodása, szárnyaló fantáziája, bölcs humora, az emberek iránti mély empátiája és szeretete, rendkívüli érzékenysége szuggesztív erővel párosult. Megalkuvásmentes, szuverén életet élt. Igazi ember és értelmiségi volt. Sokunknak második apja, másoknak visszatérő szellemi forrás, a tájékozódás és feltöltődés pontja volt élete utolsó napjaiban is."

Az életművet végigtekintve világosan kirajzolódik, hogy Plesz tevékenységében sorra megjelennek az 1945 és 1990 közötti magyar társadalom legfontosabb kérdései. A háború utáni újjáépítés, a tömeges lakásépítés és az ahhoz kapcsolódó szerkezeti innovációk; az iskolaépítés, később a vendéglátás kibővült teréhez kapcsolódó új építészeti feladatok; az új nemzedékek gondolkodásmódjának kiszabadítása a szűkös szocialista szellemből; az iparosodással járó tömegesség, illetve az ez ellen küzdő közösségi formák; a műemléki rekonstrukciók és az igényes, józan újrahasznosítás kérdéskörei. Mindezekkel párhuzamosan egész pályáját végigkísérte a település léptékben való gondolkodás, a városfejlesztési kérdések, illetve az új szerkezeti technológiák kutatása.

Mestere volt olyan jelentős mai építész egyéniségeknek, mint Ferencz István, Bán Ferenc vagy Golda János. A hatvanas-hetvenes évekbeli miskolci értelmiség vezéregyéniségeként, a magyar kultúra és művészet jelentős személyiségeihez fűződött baráti viszonyán keresztül az akkor (és jórészt még ma is)  műszaki tudományként számon tartott építészetet építőművészetként vitte be a kultúrába. Ez az önként vállalt szerepe máig kiemeli a pályatársak közül. Plesz Antal építészettörténeti helye a tervező tevékenységén messze túlmutat, már a saját kora nagy hatású kultúraközvetítőként, az építészeti gondolkodás új mintaalkotójaként tartotta számon. Vallomásában egyértelműen fogalmazza meg az alkotó tevékenység lényegét: „Műalkotás az, amikor a művészember sajátos logikájából fakadó élményvilágát ábrázolja; nem eszközfüggő, ugyanakkor varázslatos szellemi szabadságot sugároz."

Még nem volt diplomás építész, amikor építészettel kezdett foglalkozni. Az apai örökségként kapott figyelem a stabil, működőképes, környezetbe illeszkedő épületszerkezetek iránt már fiatalon meghatározta a gondolkodásmódját. Édesapja betonhéj szerkezeteket is készített, Plesznek az innovatív technológiák iránti érdeklődése is itt gyökerezik. A háború utáni újjáépítés sok és gyors építőipari munkát igényelt. Plesz először a komlói bányaépítésben dolgozott segédmunkásként, majd Budapestre jött, és építész technikusként az államosított lakóházak veszélytelenítési munkáit irányította. Amikor 1956-ban diplomás építészként kikerült a Műegyetemről, már megalakultak a nagy állami tervezőirodák, melyekben a régi iskolához tartozó mesterek – Plesz esetében Nyíri István, Lauber László, Kiss Ferenc, Schall József és Dávid Károly – továbbadták tudásukat a pályakezdőknek. Tőlük tanulta az ötvenes évek gazdaságosságra és mereven racionális megoldásokra törekvő szellemével ellentétben a minőségi építészet és a sokoldalú szerkezetek iránti figyelem elsőségét. Nagy hatással volt rá Kiss Ferenccel közösen végzett kutatómunkájuk, aminek keretében az ötvenes évek első felében felmérték a vidéki lakásállomány állapotát. Kiss munkatársaként dolgozott a Gépgyárak tervezése című, máig kiadatlan kézikönyvön is. E tevékenységek révén olyan átfogó szemlélete alakult ki, ami ritka lehetőség egy pályakezdő építész számára. De mesterei mellett a kor nagy építészeti projektjeiben is dolgozhatott: Lauber László bevonta a Sztálinvárosi Fémmű bejárati épületének tervezésébe, Schall Józseffel ugyanitt négyemeletes lakóházakat tervezett és Csepel-Csillagtelep szekrényvázas épületeinek kísérleti tervezésében is részt vett. Az ötvenes évek típusterv-formáló lendülete Pleszt a szerkezeti újítások irányába vitte. Első önálló munkái is típustervek lettek, diplomájának megszerzése után Komlón – mint segédmunkás, évekkel korábban jó terepismeretet szerzett itt –, illetve Zircen és Farkaslyukon épített kilenc alaptípus szerint bányász lakóházakat.

 A hatvanas években iskolabővítési feladatokat kapott. Zalaegerszegen egy technikum bővítését a Kiss Ferenccel már kikísérletezett szekrényvázas technológiával valósította meg, Kazincbarcikán egy főiskola tervezője volt, mellette gyárak, ipari kombinátok tervei készültek a rajzasztalán; 1964-ben készült el a veszprémi Lovassy László Gimnázium acélszerkezetes tetővel. 1965-től, Miskolcra kerülve, már település léptékben kezdett gondolkodni. Rendezési és új városrész-beépítési tanulmánytervei mellett több lakástípust is kidolgozott, foglalkozott csőházak és művészlakások tervezésével. Megoldásaiból kiolvasható volt a sokoldalú szerkezet megteremtésének célja, amely kor szoros anyagi lehetőségei mellett is minőségi építészetet képes megteremteni. 1977-ben épült meg a Miskolci Beruházási Vállalat megbízásából a nyolc lakásos műtermes lakóház-együttese, amely a maga korában kivételesnek számított az utca lejtésére komponált előre-hátraugró tömegek ritmikájával, a lépcsőzetes terepre ültetett, többszintes belső terekkel és a hatalmas tetőtéri teraszokkal. Itt a klasszikus modern építészet ideáit, mestereinek 1945 előtti építészeti felfogásával találkozunk. Mindez az alagútzsalus, kőzúzalékos panelek korában, a silány anyagokkal és gyorsan avuló, nem gazdaságos szerkezetekkel megvalósított, tömeges lakásépítés évtizedében, ráadásul egy erőltetett fejlesztésen átesett iparváros közegében egyedi jelenség volt, olyan egyértelmű jel, ami Plesz építészetét egy következő kor lehetőségeinek nyitányaként határozta meg.          

A hatvanas évek második felében több nemzetközi tervpályázaton is indult, nagyszabású elképzelései egy németországi szálloda és az amszterdami Városháza kialakítására, illetve egy új bécsi városnegyed beépítésére vonatkoztak. Ezeken a pályázatokon európai mezőnyben tette próbára azt a sajátos, szerkezet-központú, újító szellemű építészetet, amit a hazai körülmények nem engedtek kibontakoztatni. Miskolci időszakának végén készült el a Miskolctapolcára tervezett Hotel Junó, a hatvanas-hetvenes évek hazai szállodaépítészetének egyik csúcspontja, Plesz építészeti főműve. A szállodaépület két tömegre tagolódik, a lejtőre lépcsőzetesen telepített, négyszintes lepényépület földszintjére előcsarnok, fogadó- és közönségforgalmi terek, kerültek, alatta a gépészet és a raktárak, személyzeti helyiségek, fölötte étterem, drinkbár, játékterem és egy korabeli divat szerinti „matyó terem", klub kapott helyet, legfelül a tóra néző széles terasszal. A horizontális, merőlegesen elhelyezett hoteltömbben kilenc szinten hotelszobákat alakítottak ki. A meredek lejtőre telepített hotelszárny a csúszást megakadályozó erőkoncentrálással kéttámaszú, kétkonzolos hídra támaszkodik. A szálloda évtizedeken keresztül, egészen a rendszerváltásig óriási vendégforgalmat bonyolított, a szállóvendégek mellett a környék szórakoztató ipara  is ide összpontosult. Plesz Antalnak a Hotel Junó hozta meg 1975-ben az Ybl-djat.

A Miskolcon töltött időszak vége felé, az 1970-es évek közepén költözött Miskolcra a BME Építészkarán, illetve a MÉSZ újraindult Mesteriskolájában végzett építészek egy nagyobb csoportja. Közös munkát és közös kereteket kerestek, kommunát kívántak alakítani, és itt, az építészhiánnyal küszködő borsodi iparvárosban találtak erre befogadó közeget, az 1979-ben megépült Miskolci Kollektív Házban pedig egy időre a közös, kommunális élet kereteit. Nem utolsó sorban Plesznek a Mesteriskolában megismert, akkorra már legendás alakja vonzotta őket ide. Golda János, Bodonyi Csaba, Ferencz István, Rudolf Mihály és mások Plesz tanításának szellemét követték. Sulyok Miklós, a téma kutatója így ír a csoport szellemiségéről: „...A miskolciak építészetszemlélete homlokegyenest ellenkezik a modernitás utópiákban, azaz hely nélküli, elvont igazságokban, főként a rációval megközelíthető igazságokat kereső szemléletével. Nem kívánnak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg, a távolságtartás helyett jelen akarnak lenni. Jelen lenni, belülről építkezve, Plesz tanítása szerint, előbb az embert aztán a házat megalkotni. A miskolciak építészetszemléletét kontextualizmusnak nevezi a szakirodalom, de pontosabb és mélyebb értelmű a regionalizmus kifejezés használata. (...) a Kenneth Frampton által a nyolcvanas évek közepén kidolgozott kritikai regionalizmus magyarországi előfutárai voltak. Az általa megfogalmazott kritériumok szinte teljes egészében lefedik a Műhely építészeti filozófiáját: a modernizmus utópizmusával az építészeti örökség és a kis terv előnyben részesítése; a hely-forma tételezése, azaz a kötöttségek építészete; az építészetet tektonikus, nem látvány alapú tevékenységnek tekinti; az építési hely természeti tényezőinek figyelembe vétele; a tapintási és látási tapasztalat egyenrangúsága, azaz információ helyett tapasztalat; helyi formakincs használata utánzás és érzelgősség nélkül, helyi kultúra a világkultúra mellett és ellenében; a centrum-periféria elméleti modell elvetése..."

A miskolciak első, majd rákövetkező három nemzedéke számára Plesz Antal építészetfelfogása és gondolkodásmódja vezérfonalat jelentett, részint az ő elveit követve emelték figyelmük fókuszába a konstruktivitást, a tartószerkezet fontosságát és a technológiai kísérletezés izgalmát. De nem csak rájuk hatott erősen, hanem a Nyíregyházán éppen ekkor bontakozó folyamatokra is, elsősorban Bán Ferenc és Kulcsár Attila, illetve a nevükkel fémjelezhető nyíregyházi építész műhely tevékenységére. Plesz mentor-szerepe nélkül aligha jöhetett volna létre Nyíregyházán többek között a Váci Mihály Kulturális Központ, amelyet a metabolikus építészet magyarországi példájaként tart számon a hazai építészettörténet.

Visszakerülve Budapestre nagyobb léptékű tervekkel foglalkozott, elsősorban a Nyugati pályaudvar környékének fejlesztési elképzeléseivel. Mester szerepét itt is folytatta, az Ybl Miklós Főiskola hallgatóiból szerveződött szakmai-baráti körnek úgynevezett magán mesteriskolát tartott a lakásához közeli óbudai vendéglőben. 1990-ben nyugdíjba vonult, és a rákövetkező években részletesen kidolgozta az óbudai katonai amfiteátrum műemlék-romjainak többcélú hasznosítását, a meglévő falakat kiegészítő csarnoktér szerkezetének megtervezésével, a kulturális és sportfunkciókra rugalmasan alakítható terek definiálásával, beleértve a nagyobb terhelésre számító környék közlekedésfejlesztési javaslatait is. 1998-ban kidolgozta szülővárosa, Sásd településfejlesztési koncepcióját, néhány évvel később megújítási tervet készített a zsámbéki premontrei romtemplomhoz.

Hallatlan népszerűsége dacára a hivatalos szakmai elismerés csak a rendszerváltás utáni években érte utol. Ekkor kapta meg oktatói tevékenységéért a Kotsis Iván-emlékérmet, építészeti eredményeiért több magas állami kitüntetést, és 2008-ban Miskolc város Pro Urbe díjjal honorálta az életművét. Az igazi elismerés azonban a pályatársaktól és a tanítványoktól jött, és a halálával sem szűnt meg.

[2016]