Oláh János: Curriculum vitae

Oláh János vallomástöredékei – Bíró Gergely, Nagy Gábor, Szakolczay Lajos és Szepesi Dóra interjúinak felhasználásával. Összeállította: Csontos János

(A nagyberki gyermekkorról)

„Nagyberki annak ellenére, hogy a kommunista terror a beszolgáltatás meg a kolhozosítás rémét szabadította a falura, számomra maga volt az idill. Az a parasztvilág, amelyet láttam, amelyben élhettem, ha csak nyári gyerekként is, örökre elveszett. Leginkább az lepett meg, hogy eltűntek a faluból az állatok. Gyerekkoromban még bivaly is volt Berkiben. A legjobban azonban talán a lovak hiányoznak. Kietlen lett nélkülük a világ. Anyai nagyapámnak nem voltak lovai, de patkolókovács lévén mindennapos vendég volt házunknál a ló. Szerettem a patafüst orrfacsaró illatát. A ló nemcsak igásállat volt, a szabad gazdalét szimbóluma. Hát ennek vége, a gazdalétnek is, meg a lónak is. Nem hajt ki a csorda se a községi legelőre, nincs csorda, nincs községi legelő. Boltból veszik a tejet. Csapatba verődött egyívású gyerekek naphosszat kóboroltunk erdőn-mezőn, a Határ-árok meg a Kapos partján. Akkoriban még lehetett vesszőkosárral csíkot fogni. A falutól vagy két kilométer távolságra fekvő régi-temető – miért fekszik ilyen messze, senki sem tudja – ősdzsungelének félhomályában nappal is huhogott a bagoly, sikló surrant a kövér fűben a korhadó keresztfák tövén. De nem csak játékból állt az élet. Szerettem inaskodni, rávertem, ha kellett, az izzó vasdarabra. Szekeret festettem. Csavarokat olajoztam. Különösen később, amikor már nem volt szabad segédet tartani, volt szükség a munkámra. Kapálni, aratni jártunk. Aratáskor kötelet vetettem. Nagyapám háromnegyedes kaszát készített külön nekem, és vele mentem a kisgáti rétre kaszálni. Én visszakértem nagyapám földjét a kárpótlás idején. A szülőház még áll, a műhely is, igaz, a szerszámok java elhordódott belőle. A házat nagynéném, édesanyám húga lakja. A régi Nagyberkiből ő maradt nekem egyedül. Sokszor kaptam magamat azon, hogy későbbi, felnőtt életem tapasztalatait vagy a hallott történeteket is csak akkor vagyok képes elbeszélni, ha ide, ebbe a régi világba képzelem őket."

(A soroksári gyermekkorról)

„Apám Pesten dolgozott a Ganz-Mávagban, később pedig a MÁV Északi Járműjavító Műhelyében. Anyám csak a háború kitörésekor, amikor apámat elvitték katonának, költözött vissza a szüleihez Nagyberkibe. Én ott születtem meg anyai nagyszüleim házában, s ott éltünk a háború végéig, amíg apám haza nem jött. Akkor visszaköltöztünk Soroksárra. Soroksár, gyermekkorom másik meghatározó helyszíne is sok novella hátteréül szolgál. 1952-ig nagyközség volt. Egy sváb család házában béreltünk szobát az ezerhétszázas években épült csodálatos barokk műemlék-templom – ifjúkori lelki meghasonlásaim helyszíne – mögött. A háború alatt ebből a kis szobából mindent elhordtak az újkori – Tömörkény szavával élve – szerző-mozgó emberek. Alsótagozatban a kislétszámú osztályokban még béke honolt. A tanító néni kedvence voltam. Jól tanultam és szerettem is iskolába járni. Amikor felsőtagozatosként először léptem be az istállóból alakított zsúfolt osztályterembe, ahol több mint negyvenen szorongtunk a padokban, azonnal elfogott a szorongás: megéreztem, ennek nem lesz jó vége. Már az első szünetben felhangzott az oláhcigányozás. Amikor jótanulóságomra is fény derült, mindez fokozódott azzal, hogy a bukott fiúk rendszeresen leköpdöstek, megpofoztak. Valamiféle elégtételt éreztek ezek a tanulásban nemigen jeleskedő fiúk, megalázottságukat, kudarcélményeiket rajtam próbálták megbosszulni. Hamarosan a többiek is rákaptak arra, hogy bármi bosszúság érte őket, azt rajtam verjék le. Amikor már sokadszor kéken-zölden mentem haza, apám rám mordult: gyere, mondta, mutasd meg, ki volt. Elkapta a gyereket, megcsavarta a fülét, és már röpült is a pofon. Ez az incidens csak olaj volt a tűzre. Nem is mertem többet árulkodni, mert apám pofonját százszorosan verték vissza rajtam, ráadásul az eset újabb okot adott a csúfolódásra, most már anyámasszony katonája is voltam. Végre az egyik bukott osztálytársam, aki tizenhat évesen is még csak a hetediket járta, megkönyörült rajtam. Igazán nem is azzal segített, hogy néhányszor a védelmemre kelt, hanem azzal, hogy személyesen tanított meg a tai otoshi egyik sajátos formájára, a hátsó támasztott gáncsra, és kölcsönadta féltett kincsét, A dzsiu dzsi-cu hetvenhét fogása című rongyosra olvasott könyvet. Reggelente félórával korábban keltem, s a könyv tanácsait követve erősítettem, s gyakoroltam egy homokkal töltött zsákon a jobb- és balegyeneseket, valamint a hetvenhét fogás közül a legegyszerűbbeket. Hiába volt azonban mindez a sok gyakorlás, szenvedés, nemhogy visszaütni, de még az ütéseket elhárítani se mertem, behúztam a nyakam, arcom elé kaptam a kezem, és így próbáltam átvészelni a rám záporozó ütéseket továbbra is. Talán fél év is eltelt, amikor elszakadt a cérna. Dénes Pista magabiztosan indította el a pofont, de nem talált el. Önkéntelenül kaptam fel a balkezem, s hárítottam kézéllel az ütést, közel ugrottam Pistához, jobb kezemet a jobb vállára tettem, könyökkel felütöttem az állát, mögötte keresztbe tett jobb lábammal pedig megakadályoztam abban, hogy hátralépjen. Semmit nem éreztem, semmilyen erőfeszítésre nem volt szükség, Pista máris ott feküdt hanyatt a pocsolyában. Amikor megszégyenülten felkászálódott, fehér ingéről, piros úttörőnyakkendőjéről csöpögött a sáros lé. Azt hittem, nekem ugrik, folytatni akarja a verekedést, de nem, megszégyenülve kullogott el az igazgatói iroda felé, hogy beáruljon. Igazgatói intőt kaptam. Nem értettem: amikor engem-ütött vert a fél iskola, az rendben volt, szegény anyám hiába panaszolta el a sérelmeimet minden szülői értekezleten, nem történt semmi, de amikor egyszer én nem hagyom magam, abból egész iskolára szóló botrány kerekedik. A történtek után verekedni nem akart velem senki, de a csúfolást annál dühödtebben folytatták. Amikor pimasz sértegetéseit, köpdösődését nem tűrve a rajtanács elnökének orrát is bevertem, az igazgató és helyettese a kicsapatásom mellett döntött, de elhatározásukat végrehajtani már nem volt érkezésük, mert kitört a forradalom. A soroksári általános iskola nemcsak a megpróbáltatások, a küzdelmek helyszíne volt, hanem egyetemi szintű intellektuális műhely is. Hébe-hóba néhány kicsapott egyetemi tanár is felbukkant a katedráján. Két tanárról külön is meg kell emlékeznem. Puskás Gyula magyart tanított. Irodalmi folyóiratokat hozott az osztályba. A folyóiratok elmarasztaló kritikáiban olvastam először Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, Kassákról és a magyar irodalom akkori nagyjairól. Többnyire azokat a műveket olvastam el, amelyeket szidtak a kritikusok. Ez jó rosta volt, mert így a magyar irodalom legjelentősebb műveinek többsége már általános iskolás koromban megfordult a kezem között. Ha nem is értettem mindent belőlük, a hangütés lenyűgözött. Ekkor kezdtem írni magam is. Kovács tanár úr matematikát tanított. Óriási gyalogtúráin az egész Pilist bebarangoltuk, a napi negyven kilométeres penzumok után a hepehupás turistaházi szalmazsákokon is jobban aludtunk, mint az otthoni megszokott ágyban. Erdélyi származású lévén szünidőben kopjafát faragtatott velünk. Ezt nagyon szerettem. De nem ezért ő az, akinek a legtöbbet köszönhetem, nem is azért, mert kitűnő matematikaóráin pallérozódva a középiskolában – csak én tudtam, hogy alaptalanul – valóságos matematika-zseninek tartottak, nem, ennél sokkal többet köszönhetek neki, az életemet. Éppen a sarki artézi kútról tartottam hazafelé teli vödröt cipelve, amikor óriási robajjal beözönlöttek Soroksárra a Tökölről Budapestre tartó tankok. Talán hogy tekintélyt parancsoljanak, azért verették géppuskasorozatokkal végig a házfalakat. Rohantam haza, éppen Kovács tanár úrék háza előtt tartottam, ami­kor kinyílt a nagy, sárga fakapu, s a tanár úr berántott rajta. A lövöldözés elcsitultával kimerészkedtem az utcára, hitetlenkedve bámultam a lábam előtt heverő átlőtt vizesvödröt. Rosszullét kerülgetett, nem, egyáltalán nem éreztem örömet. Később a tanár úr feleségét egy ugyanilyen sortűz terítette le az utcán, félárva sorban hagyva négy lánygyermeküket."

(Egy versantológia kálváriájáról)

„Az akkori antológiák – Tűztánc, Első ének, Költők egymás közt stb. – a politika által szervezett gyűjtemények voltak. Szereplőik engedelmesen kuporodtak a hatalom lábához, amikor mi, rongyos kurucok a biztos bukás kockázatát vállalva is kirántottuk a kardot igazságérzetünktől ösztönözve. El kell ismernem, a karrierharcban ők győztek, de nem biztos, hogy a hiteles szavakért vívott harcban is. Az Elérhetetlen földet tizenhárom év választotta el a forradalom leverésétől. A hatvanas évek végére mindenki belátta, hogy akinek a hatalom – az aczéli kultúrpolitika – kezet nyújt, annak el kell fogadnia ezt a parolát, mert ha nem teszi, vége van, és senki nem ejt érte könnyet. A hatalom diadalünnepet ült. Nos, hát ebbe a diadalünnepbe piszkítottunk mi bele, mint légy a koccintásra emelt pezsgőspohárba. Nem volt különös óhaj, számunkra legalábbis nem tetszett annak, hogy azt a hangot, azokat a lázadó érzéseket, kétellyel átitatott gondolatokat, amelyekre rátaláltunk, s a múlttal való őszinte szembenézés vágyát a Tűztánc patyomkinfal-költészetével szemben felmutassuk. Számunkra mindez természetes törekvés volt; nem úgy a hatalom számára. A bolha ellen, mikor kiderült, hogy nagyon ugrál, egész kulturális hadosztályt mozgósított. A Magvetőnél szervezni kezdték az Első ének, a Szépirodalminál a Költők egymás közt című antológiákat, hogy a miénket okafogyottá tegyék. Több mint három évig tartott a harc, amit Angyal János és jómagam a kiadók és a minisztérium hivatala, a Kiadói Főigazgatóság ellenében vívtunk, vállalva az ügyintézés feladatát. Aztán amikor már minden elveszett, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás egy többtagú lektori bizottság élén, a Magvetőnél egy fennhéjázó titkárnő, a Kiadói Főigazgatóságnál Rádics József feltörölte velünk a padlót, és mi belenyugodva a vereségbe, a magánkiadás módozatait fontolgattuk, bekövetkezett a váratlan fordulat. Kovács István és Utassy József Kiss Ferenc tanyáján találkozott Darvas Józseffel, az írószövetség akkori nagyhatalmú elnökével, s előadták neki vesszőfutásunk történetét. Darvas elkérte a kéziratot és átolvasása után kiadása mellett döntött. Számító karrieristaként felmérte: itt az alkalom, hogy fityiszt mutasson a népiség eszméjét sárba taposó aczéli kultúrpolitiká­nak. Bármilyen indítékok játszottak is közre, a döntés megszületett, az antológia 1969 végén megjelent kétezer példányban. És hamarosan el is fogyott. 1970. március 15-én a Kossuth Klubban került sor a kötet bemutató estjére. Az érdeklődők nem fértek el az előadóteremben, egy részük kiszorult a Múzeum utcába."

(A kiszorítottságról)

„Első verseskötetem egészében kéziratban maradt, a második, a Fordulópont huszonkilenc éves koromban jelent meg. A folyóiratokban alig közölték az írásaimat, a civil életben meg egyenesen üldözöttnek számítottam. Tizenhét évig, a rendszerváltozás pillanatáig nem volt a végzettségemnek megfelelő állásom. Mivel a honoráriumokból akkor sem lehetett megélni, néhány évig cselgáncsedző voltam, majd tanfolyamokat tartottam, ebből tartottam el a családomat. Ambivalens üldöztetésben volt tehát részem: egyrészt a civil életben nem kaptam állást, másrészt a könyveim megjelenése elé nem nagyon gördítettek akadályt – igaz, alig írtak róluk."

(Az elbeszélésekről)

„A Száműzött történetek egy régi és egy új könyv egyszerre. Miután ezeket a történeteket végre egy kötetbe rendeztem, teljesebb képet rajzoltak ki, mint aminek a kompozíció eredetileg indult. Az Örvényes partján kiadása előtt kényszerűen ki kellett hagynom bizonyos részleteket. Igyekeztem tehát az akkori elképzeléseimet visszaállítani, rekonstruálni az elbeszéléseim első megjelenésük előtti változatát – mai szemmel persze. Csakhogy a rekonstruálás közben újabb egyensúlytalanságok keletkeztek, amiket fel kellett oldanom."

(A nagy nemzedék figyelméről)

„Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Nagy László, Csorba Győző, Tatay Sándor, Czine Mihály, Tamási Lajos és Varga Domokos személyes figyelme a legreménytelenebb helyzetekben is ösztönzést adott. Az őrült című regényemet Czine Mihály számomra is meglepő megértéssel és biztatással üdvözölte annak idején. A pályatársak, elsősorban a Kilencek, aztán az erdélyi, felvidéki kárpátaljai nemzedéktársak írásaiban megszólaló hangzatok azt sejtették akkor, a népi irodalom eszméje a kor zaklatott individualizmusával szembesülve megújulhat, s e megújulás jegyében született művek döntő hatással lesznek a magyar irodalmi gondolkodásra."

(A regényírás nehézségeiről)

„Illés Endre pártfogásának köszönhető, hogy ezek a könyvek napvilágot láttak, aki Nagy László ajánlására olvasta el az első verseskötetemet, majd a Közel című regényt is, és mellé állt."

(A „puha" cenzúráról)

„A nyolcvanas évek második felében már nem volt olyan erős a cenzúra. Ezzel együtt számomra érthetetlen módon működött, mert a kötetből kihagytak olyan darabokat, amelyek nem voltak annyira kemények és őszinték, mint például Az intéző háza: ez egy meglehetősen brutális kínzási jelenet, amit a parasztság egy jó része átélt, aki ellenállt a téeszesítésnek. Ez az elbeszélés például benne maradt, mást kivettek: nem lehetett tudni pontosan, hogy milyen szempontok szerint ítélkeztek, akik ítélkeztek. Ha a cenzúra igazán szakszerű lett volna, a kézirat az elsőtől az utolsó oldalig a szemétkosárban végzi."

(A visszautasítható ajánlatokról)

„Pándi Pál is, Király István is karriert ajánlott, egyik a média, másik az egyetem világában, de amikor kiderült, mit kérnek ezért, lazán nemet mondtam. Aztán kisebb sarzsiknak is. Így kerültem ki mindenféle értelmiségi pályáról. Szegények voltunk, néha a villanyszámlát se tudtuk kifizetni, három gyermeket neveltünk, de feleségem soha nem tett szemrehányást »könnyelmű« döntéseim miatt, mindig támogatott és mellettem állt, igen, így azért tulajdonképpen könnyű volt kimaradnom mindenféle árulásból."

(A népi irodalom hivatásáról)

„Czine Mihály megállapítását, amely szerint a népi irodalom nem stílus, hanem »érzület« kérdése, többször idéztem. Most sem tudok mást mondani. Czinének igaza van: amíg a magyar nép, s az általa megjelenített néplélek, népi »érzület« létezik, nem irtható ki annak irodalmi vetülete és az azt újraélesztő impulzusok megfogalmazására vállalkozó irodalmi irányzat sem."

(A történelmi sorsirodalomról)

„A kommunista hatalom az ötvenes évektől kíméletlen hadjáratot indított a hagyományos paraszti társadalom ellen: az anyagi tönkretétel, a lelki terror, a nemzedékek egymás ellen fordítása, a falusi társadalom különböző rétegeinek összeugrasztása, a kitelepítés, a fizikai megsemmisítés egyaránt szerepelt a hatalmat gyakorlók eszköztárában. Az első világháború tragédiáiról, Magyarország széteséséről nem jelent meg mai magyar irodalmi mű. Az ország szovjet megszállásának tragédiái sem igen vannak jelen napjaink irodalmában. Kétszázezer magyar nőt erőszakoltak meg a felszabadító hadsereg katonái, ezekből a »frigyekből« több tízezer fattyú született. Könyvemnek azért adom a Száműzött történetek címet, mert a fentiek alapján ezek felejtésre ítélt történetek."

(Az író restaurátori szerepéről)

„Írás közben szinte restaurátornak érzem magamat. Olyan, gyerekkoromban hallott, két–három mondatos történeteket elevenítettem meg, amelyektől húsz–harminc év után sem tudtam szabadulni. Ezeket próbáltam meg kiegészíteni elbeszélés-technikai eszközökkel, mint ahogy egy freskót restaurál valaki. Amikor egy fül meg három lábujj látszik a falon, ki kell a művet egészíteni, teljes színében kibontakoztatni. A Közel című regény a gyermeki érzékelés szintjén próbálta megidézni a kort – igaz, felnőtt gondolkodásmóddal. Belőle nőttek ki ezek a gyerektörténetek is. Azonban a Száműzött történetekben a szemlélet megváltozott: a szélsőségesen, gyermekien individualista szemléletet a közösségei emlékezet perspektíva-szabályai váltották fel. A gyermektörténetek is ebben az irányban mozdultak el. A népi emlékezetben megőrzött töredékes történeteket úgy próbáltam kibontakoztatni, hogy minél több eredeti szín, illat, fény, indulat, maradjon meg bennük, igyekeztem ugyanakkor kiegészíteni is őket, de úgy, hogy semmit meg ne hamisítsak, ugyanígy próbáltam megidézni azt a miliőt is, amelyben megtörténtek. A fuldokló gyermekszereplő ugyanazzal a kérlelhetetlen sorssal küzd, amellyel a mindenéből, ideiglenesen még a hitéből is kiforgatott gazda. Mindnyájan azt keresik, nemegyszer tudatosan vállalva a nyilvánvaló végső vereséget is, hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben."

(Valóság és irodalom kapcsolatáról)

„A Visszatérés utolsó jelenetében az orosz sortűz hajszál híján leteríti az emlékezőt, aki a veszély múltán megpróbál körülnézni, de látását még a golyók freccsentette vakolatdarabkák kicsalta könnyek homályosítják el, színezik ki, nagyítják föl, mintha a valósággal való szembenézés csak az álom ködén keresztül volna lehetséges. Ebben a valós téren túli térben látja lebegni a lába előtt heverő átlőtt vizesvödröt, hallja a golyó ütötte fekete lyuk körül pattogzó zománc percegését, ahogyan összekeveredik a hernyótalpak távolodó zümmögésével. Ez a pillanat a gyermekkor vége, a becsukódó kaput a borzalom lakatja zárja le. A könyvben sok a képzelet szülte jelenet, de ez a zárókép teljes egészében megtörtént jelenet rekonstrukciója. Olyan személyes élmény volt ez, amely teljesen megváltoztatta nézőpontomat, más lett körülöttem a világ. A borzalmai is, a csodái is, a brutalitása is, a szépsége is, minden tulajdonsága, ami addig természetes volt, megváltozott, különössé vált."

(A Közelről)

„Öntudatregény, pontosabban az öntudatra ébredés regénye: nem önéletrajzi könyv, ahogy többen mondták. Proust hatását szokták említeni. Az az igazság, hogy Gyergyai Albert fordította Proustot, és ő is a somogyi mondatfűzéseket alkalmazta, még az esszéiben is ilyen mondathangsúly eltolódások vannak. Inkább ez érintett meg. A szülőföld hangsúlyai. Akkoriban a francia új regény is divatba jött, amelyben nagyon fontos a részletek leírása. Egészében semmit sem akartam utánozni. Hatott rám Dylan Thomas prózája, Az író arcképe kölyökkutya korából, és a Páfránydomb című verse. Arról ír például, hogy harmincévesen számot kell vetni az addigiakkal. Úgy éreztem, ebben van valami, mert az ember még éppen nem vesztette el azokat az érzékelési impulzusokat, amik gyerekkorában érték. Gondoltam, ha most nem írom le, akkor soha többet nem tudom."

(Az emlékregény fogadtatásáról)

„Nagy László a gyermeki lélek és az azt felidéző harmincéves felnőtt-tudat egybejátszását furcsállta, de elfogadta a könyvet olyannak, amilyen, és segítette a megjelenését. Ő hívta fel rá Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának figyelmét, aki aztán teljes mellszélességgel mellé állt. Az év könyve-díjat is odaadatta érte, pedig erre senki nem kérte. Volt, aki azt írta levélben, igaz, hogy én Veres Péter világát próbáltam újrarajzolni somogyi miliőben, de Az eltűnt idő nyomában áthallásai talán szándékom ellenére, más dimenzióba emelték az ábrázolt világot. Azt hiszem, Határ Győző volt az egyetlen, aki fenntartások nélkül örült neki, valami olyasmit írt, régen volt alkalma a magyar nyelv áramában olyan önfeledten megfürödni, mint a Közel olvasása közben. A Szabad Európa Rádióban elhangzott kritikát megelőlegező levelében arról ír, annyira megfertőzte az olvasás, hogy még a wimbledoni tejesembernek is magyarul akart fizetni. A pályatársak írásai közül Kodolányi Gyuláéra emlékszem, méghozzá azért, mert három baráti szerkesztőséget is megjárt egy év alatt, de nem jelent meg."

(Egy filmes kalandról)

„A Közel megjelenése után Szobolits Béla megkeresett, vegyek részt készülő, tervezett filmje forgatásában. Azért nem mondom, hogy forgatókönyvíróként, mert a Makacs álmok nem igazi játékfilm volt. Nem lehetett a hagyományos értelemben vett forgatókönyvet írni hozzá. Egy falusi színjátszó kör élete s rajta keresztül a falu élete jelent meg a vásznon a Szobolits Bélára jellemző fanyar, megbocsátó humor görbe tükrében. Afféle dramaturgiai, irodalmi tanácsadó voltam, szükségtelen kerékkötője a forgatásnak. Ennek ellenére szerintem a Makacs álmok kitűnő film lett, igazi, hús-vér falusi embereket ábrázol szeretettel. Talán ezért is merült feledésbe. Pedig Béla Japánban még egy fesztivál-díjat is nyert vele."

(A máriaremetei változásokról)

„Máriaremetén élünk. Egy Margit körúti lakást cseréltünk annak idején a most már ugyancsak felújításra szoruló házra. Amikor ide költöztünk, Remete falusias kiránduló- és nyaralóhely volt, a szomszédos Hidegkút pedig igazi falu. A templommal szemközti dombra, amelyen a házunk áll, a nyári melegben még a víznyomás sem ért fel, hordóban tároltuk a vizet a padláson, hogy az ínséges időket átvészeljük. Cserépkályhával fűtöttünk, a tüzelőt Guszti szamár vontatta kordéval szállította a tüzépes a dombra fel. Guszti makacs volt, kedvenc száraz kenyerével sem lehetett álló helyéből kimozdítani, ha félúton lecövekelt. Azért, mint a mellékelt ábra mutatja, nem fagytunk meg. Aztán a rendszerváltás körüli időkben minden megváltozott, máról holnapra csaknem egy tucat kacsalábon forgó kft.-székház épült az utcában, s így személytelenebbé vált az ittlét. Eleinte furcsa volt, különösen a régi falusias, családias utcahangulathoz viszonyítva, de megszoktuk. Egy darabig részt vettem a helyi közéletben, szerkesztettem az akkor még önerőből megjelenő Hidegkúti Híreket, igazgattam a helyi művelődési házat, de aztán be kellett látnom, én se lehetek próféta a saját környezetem­ben. Különben is, ekkor már a Magyar Napló főszerkesztője voltam."

(A Magyar Naplóról)

A rendszerváltás után a máriaremetei kultúrházat vezettem, s közben saját és a barátaim szórakoztatására kiadtam a hébe-hóba megjelenő Remetei Kéziratok című periodikát. 1994 nyarán Tornai József kérésére, aki akkor az írószövetség elnöke volt, benyújtottam pályázatomat a csődbe jutott Magyar Napló főszerkesztői állására. Azonban az a fortyogó gyűlölet, amely levelekben, buta, rágalmazó újságcikkekben, kuratóriumi áskálódásokban ellenem és a lap ellen megnyilvánult, még engem is meglepett. Mondják: ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyöngeségem ellenére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam. Ennek a kitartásnak nagy ára volt: legalább öt–tíz könyv. Személy szerint jobban jártam volna, ha megírom őket. Ha harcban áll a Magyar Napló, azokkal szemben harcol, akik továbbra is amnéziában akarják tartani a magyar irodalmi tudatot, s általa az egész nemzetet is."

(A Belső tükörről)

„Az összegyűjtött versek ötvenhat év termése. Az első fejezet, amely az Elérhetetlen föld címet viseli, önálló kötetként nem jelent meg annak idején, nem adták ki. Vannak benne olyan darabok, amiket átírtam, vannak, amelyek érintetlenül maradtak. A második kötet, a Fordulópont, így ahogy van, megjelent a Szépirodalminál, apró változtatások vannak benne. A Jel ugyancsak megjelent a Szépirodalminál. A Nagyító fényt válogatott kötetként publikáltam a rendszerváltozáskor, a Por és hamu is megjelent. A Belső tükör utolsó két fejezete, a Kötéltánc és Miért a semmiért? az azóta megjelent versekből áll."

(A kihunyt késztetésekről)

„A kihunyt késztetések idejét élem. Az irodalmi közeg, amely körülvesz, azt sugallja: nincs szükség arra, amit mondani tudnék. Lehet, hogy kiülnék a kertbe, a rigók meg a tücskök fele­selését hallgatnám, és igyekeznék nem gondolni semmire. Regényt nem lehet úgy írni, hogy az ember nem foglalkozik vele naponta legalább két–három órát, de inkább többet. Nekem meg már régóta nincs napi két–három írásra fordítható órám. Néha felmerül bennem, hogy nem érte meg a Naplóba beletemetnem ennyi könyvet. Lehet persze, hogy akkor sem írtam volna meg őket, ha nem szerkesztem a Naplót, mert akkor is meg kellett volna élni valamiből, akkor is naponta nyolc–tíz órát dolgoznom kellett volna, ráadásul irodalomidegen környezetben. A suszter cipője mindig lyukas, a kiadó is így van vele, mindenki más könyve fontosabb, mint az enyém. Nekem sosem adatott meg, ahogy a mai magyar írók többségének sem, hogy akár csak részlegesen az írásaimból éljek."

(A megnyugvásról)

„Ha van is öröklét, az nem a médiavilág örökké tolakvó jelenléte: valami egészen más, talán a világegyetem isteni nulla pontja, amelyhez lassan-lassan éveink múlásával közelítenünk kell. A mai ember menekül ettől az Isten csendjét sugárzó nulla ponttól. Megadta magát a modern társadalompszichológia cselének, amely szerint egy pillanatra sem maradhat magára büntetlenül, mert a magányban felébrednének benne egzisztenciális félelmei, s elnyelné a depresszió kútja. Én éppen a fordítottját érzem. Nekem pihenés, ha békén hagynak, ha csend vesz körül. A nemlétre hangolódni csak úgy lehet, ha az ember átadja magát az elemi létezés ritmusának."

[2015]

EGY-KÉT KURUC ÖSSZEHAJOL

Oláh Jánossal beszélget Nagy Gábor

Oláh János költő, író ötven évvel ezelőtt kezdte pályáját. Az ő meg nem alkuvásának is köszönhető, hogy hosszas huzavona után, negyven évvel ezelőtt végül megjelenhetett a magyar irodalom egyik legnevezetesebb antológiája, az Elérhetetlen föld, melynek címadó versét is ő írta. Húsz éve indult útjára a Magyar Napló folyóirat, amelynek tizenöt éve, 1994 óta a főszerkesztője. Az évfordulók kapcsán beszélgettem a József Attila-díjas íróval gyerekkoráról, pályájáról, műveiről a Napló Ferenc körúti szerkesztőségében.

  Ha most nem zavarnálak téged ezzel az in­terjúval, s egyéb – családi vagy munkahelyi – tennivalók sem térítenek el az írástól, akkor mit írnál?

Nem biztos, hogy írnék. A kihunyt készte­tések idejét élem. Az irodalmi közeg, amely kö­rülvesz, azt sugallja, nincs szükség arra, amit mondani tudnék. Lehet, hogy kiülnék a kertbe, a rigók meg a tücskök feleselését hallgatnám, és igyekeznék nem gondolni semmire. Valószínű, hogy ezt tenném. Pedig vannak adóssága­im. Lehet, ha számolatlanul állna rendelkezésemre az idő, akkor képes volnék hívó érdeklő­dés nélkül csakis és egyedül saját magamnak írni. így azonban az ezer tennivalóval a nya­kamban túlzásba menően önző fényűzésnek tetszik az írás. Két regényt is félbehagytam. Az egyikből meg is jelent két részlet Kisbarát nyel­ve és Csókold meg a csizmám címmel. A másik egy 1956-os gyerektörténet, amelynek elemei a Közelben már megtalálhatók.

Tudom, készülő munkáról nem szívesen be­szél az ember, de annyit azért hadd kérdezzek meg róla, hogy stíljében, hangjában melyik re­gényvilághoz állna közelebb: a Közel - Vissza­térés vagy Az őrült hangjához?

Sajnos nem készülő, hanem félbe-szerbe hagyott munkák ezek. Képzeletemben új hangszerelés lett volna mindegyik. Azt gondolom, az elakadt munkákra nem érdemes szót vesztegetni. A félbemaradt regény elvetélt szülés. Valószínűleg sohase készülnek el. Regényt nem lehet úgy írni, hogy az ember nem foglalkozik vele naponta legalább két-három órát, de inkább többet. Nekem meg már régóta nincs napi két-három írásra fordítható órám. Néha felme­rül bennem, hogy nem érte meg a Naplóba be­letemetnem ennyi könyvet. Lehet persze, hogy akkor sem írtam volna meg őket, ha nem szer­kesztem a Naplót, mert akkor is meg kellett vol­na élni valamiből, akkor is naponta nyolc-tíz órát dolgoznom kellett volna, ráadásul iroda­lomidegen környezetben. Nekem sosem adatott meg, ahogy a mai magyar írók többségének sem, hogy akár csak részlegesen az írásaimból éljek. Néhány vers, elbeszélés így is született, csaknem kész vázlatok is kallódnak itt meg ott, belőlük nagyobb eséllyel állhatna össze egy- egy kötet, de hát azt mondják, a suszter cipője mindig lyukas, a kiadó is így van vele, min­denki más könyve fontosabb, mint az enyém, így aztán 2002 óta, több mint hét éve nem jelent meg önálló kötetem. Talán leginkább a régi munkáim sajtó alá rendezésével kellene az írói léthez való visszatérést – hacsak nem gazosodott el végleg ez az ösvény – elkezde­nem. Amíg élt a nagy nemzedék, a hivatalos kommunista kultúrpolitika bornírtsága ellené­re az ő szellemük határozta meg az irodalmi életet, több volt a késztetés, a kihívás, és volt példa. Illyés Gyula, Veres Péter, Németh Lász­ló, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Nagy László, Csorba Győző, Tatay Sándor, Czine Mihály, Tamási Lajos és Varga Domokos személyes figyelme a legreménytelenebb helyzetekben is ösztönzést adott. A pályatársak, elsősorban a Kilencek, aztán az erdélyi, felvidéki kárpát­aljai nemzedéktársak írásaiban megszólaló hangzatok azt sejtették akkor, a népi irodalom eszméje a kor zaklatott individualizmusával szembesülve megújulhat, s e megújulás jegyé­ben született művek döntő hatással lesznek a magyar irodalmi gondolkodásra. Nem így történt. Mára azok az irodalmi művek kerültek az értékelés és elismerés fókuszába, amelyek­ből kilúgozódott a népi emlékezet és a nemzeti felelősségtudat egyaránt.

 S ha mégis jut rá egy kis időd, akkor hol írsz? Otthon, Máriaremetén, esetleg Lovason?

Otthon. Lovason csak a szőlő meg egy prés­ház van, még villany sincs. Ott metszeni, permetezni, szüretelni, préselni lehet, meg esetleg egy kicsit borozgatni.

  Jól mondom, hogy nagyjából ebben a há­romszögben leírható topográfiailag az életed: Máriaremete, Soroksár, Nagyberki?

Nagyrészt igen. Tizenöt éve negyedik hely­színként ide társult a Napló szerkesztősége, ele­inte az írószövetség Bajza utcai székháza, majd néhány éve a Ferencváros, ahol Gegesy Ferenc polgármester segítségének köszönhetően új ott­honra talált a szerkesztőség. Harmincegy éve Máriaremetén élünk. Egy Margit körúti lakást cseréltünk annak idején a most már ugyancsak felújításra szoruló házra. Amikor ide költöz­tünk, Remete falusias kiránduló- és nyaraló­hely volt, a szomszédos Hidegkút pedig igazi falu. A templommal szemközti dombra, ame­lyen a házunk áll, nyári melegben még a víz­nyomás sem ért fel, hordóban tároltuk a vizet a padláson, hogy az ínséges időket átvészeljük. Cserépkályhával fűtöttünk, a tüzelőt a tüzépes Guszti szamár vontatta kordéval a dombra fel. Guszti makacs volt, kedvenc száraz kenyerével sem lehetett álló helyéből kimozdítani, ha fél­úton lecövekelt. Azért, mint a mellékelt ábra mutatja, nem fagytunk meg. Aztán a rendszerváltás körüli időkben minden megváltozott, máról holnapra csaknem egy tucat kacsalábon forgó kft.-székház épült az utcában, s így sze­mélytelenebbé vált az ittlét. Eleinte furcsa volt, különösen a régi falusias, családias utcahan­gulathoz viszonyítva, de megszoktuk. Egy da­rabig részt vettem a helyi közéletben, szerkesz­tettem az akkor még önerőből megjelenő Hi­degkúti Híreket, igazgattam a helyi művelődési házat, de aztán méltatlan támadások és rágal­mazások közepette be kellett látnom: én se le­hetek próféta a saját környezetemben. Külön­ben is, ekkor már a Magyar Napló főszerkesztő­je voltam, és nálam gyakorlottabb ügyintéző is nehezen birkózott volna meg egyszerre két hivatal irányításával.

 Hogy emlékszel vissza mai fejjel gyerekko­rod helyszíneire, Nagyberkire, Soroksárra? Gon­dolok itt arra is, hogy ezek jórészt a prózád helyszínei, megnevezetlenül vagy Avaskérre átkeresztelve.

Viszonylag hamar Soroksárra kerültünk, az általános iskolát is ott jártam.

 Miért költöztek fel a szüleid Nagyberkiből?

Apám eleve Pesten dolgozott, a Ganz-Mávagban, később pedig a MÁV Északi Járműjaví­tó Műhelyében; anyám csak a háború kitö­résekor, amikor apámat elvitték katonának, költözött vissza a szüleihez Nagyberkibe. Én ott születtem meg anyai nagyszüleim házában, s ott éltünk a háború végéig, amíg apám haza nem jött. Akkor visszaköltöztünk Soroksárra. Egy sváb család házában béreltünk szobát az ezerhétszázas években épült csodálatos barokk műemléktemplom  ifjúkori lelki meghasonlásaim helyszíne – mögött. A háború alatt ebből a kis szobából mindent elhordtak az újkori – Tömörkény szavával élve – szerző-mozgó emberek. Az új élet megkezdéséhez leginkább a tűzhely hiányzott. Apám kinyomozta: király-erdeiek vitték el a Duna túloldalára. Felpattant a kerékpárra, s visszaszerezte a tűzhelyet. Magyarázatul csak annyit: apám magas ember volt, több mint száznyolcvan centi, és csont­soványsága ellenére csaknem kilencven kiló, a tűzhelyből kihulló parazsat puszta kézzel kapta fel és dobta vissza. Kazánkovács volt, egész nap súlyos, izzó vasdarabokat forgatott az óriási láncos fogóval a dübörgő gőzkalapács alatt. Nem kellett sokat győzködnie a tolvajo­kat, gyorsan visszaadták neki az elkommunizált tűzhelyet. Soroksár jómódú sváb községből ekkor lett, a kitelepítések s a háború miatt föl­dönfutóvá lett mindenféle magyarok – erdélyi­ek, csángók, felvidékiek, a falusi nincstelenség elől menekülő csonkaországiak, közéjük tartoztunk mi is – s a kitelepítést átvészelő németajkúak olvasztótégelyévé, vagy inkább darázsfészek-idegességű bujdosóhelyévé. A családok nehéz sorsa a gyermekek idegrendszerén is nyomot hagyott, de valahogy a többség igye­kezett úrrá lenni a sérelmek és az általános nyomor okozta feszültségeken. Szemközti szom­szédaink, Schneckék például annak ellenére, hogy kitelepített rokonaik államosított házába költöztünk, udvariasak, mondhatni barátságo­sak voltak velünk, pedig mint betolakodókra haragudhattak volna ránk, gyűlölhettek volna bennünket. A lányok kifejezetten szerettek, sokszor vittek sétálni, és fűnek-fának azzal di­csekedtek, hogy az ő gyerekük vagyok. Látták földönfutó nyomorúságunkat, de nyomorultak voltak ők is, Schneck bácsinak a háborúban mindkét szemét kilőtték, fiuk, a harmadik gye­rek orosz hadifogságban senyvedt. Eleinte, amíg a kommunista uszító propaganda mérge le nem győzte a szolidaritás ösztönét, a többség így volt vele. Alsótagozatban a kislétszámú osztá­lyokban még béke honolt. A tanító néni kedvence voltam. Jól tanultam és szerettem is isko­lába járni. Amikor felsőtagozatosként először léptem be az istállóból alakított zsúfolt osztály­terembe, ahol több mint negyvenen szorong­tunk a padokban, azonnal elfogott a szorongás: megéreztem, ennek nem lesz jó vége. Már az első szünetben felhangzott az oláhcigányozás, pedig, s ezt a csúfolódók is jól tudták – a nevemen kívül – ennek semmi alapja nem volt. Amikor jótanulóságomra is fény derült, mind­ ez fokozódott azzal, hogy a bukott fiúk leköpdöstek, megpofoztak rendszeresen. Valamiféle elégtételt éreztek ezek a tanulásban nemigen jeleskedő fiúk, megalázottságukat, kudarcél­ményeiket rajtam próbálták megbosszulni. Ha­marosan a többiek is rákaptak arra, hogy bár­mi bosszúság érte őket, azt rajtam verjék le. Amikor már sokadszor kéken-zölden mentem haza, apám rám mordult: gyere, mondta, mu­tasd meg, ki volt. Elkapta a gyereket, megcsa­varta a fülét, és már röpült is a pofon. Ez az incidens csak olaj volt a tűzre. Nem is mertem többet árulkodni, mert apám pofonját százszo­rosán verték vissza rajtam, ráadásul az eset újabb okot adott a csúfolódásra: most már anyámasszony-katonája is voltam. Végre az egyik bukott osztálytársam, aki tizenhat éve­sen is még csak a hetediket járta, megkönyö­rült rajtam. Igazán nem is azzal segített, hogy néhányszor a védelmemre kelt, hanem azzal, hogy személyesen tanított meg a „tai otoshi" egyik sajátos formájára, a hátsó támasztott gáncsra, és kölcsönadta féltett kincsét, A dzsiu-dzsicu hetvenhét fogása című rongyosra olva­sott könyvet. Reggelente félórával korábban kel­tem, s a könyv tanácsait követve erősítettem, gyakoroltam egy homokkal töltött zsákon a jobb- és balegyeneseket, valamint a hetvenhét fogás közül a legegyszerűbbeket. Hiába volt azonban mindez a sok gyakorlás, szenvedés: nemhogy visszaütni, de még az ütéseket elhárítani se mertem; behúztam a nyakam, arcom elé kap­tam a kezem, és így próbáltam átvészelni a rám záporozó ütéseket továbbra is. Talán fél év is eltelt, amikor elszakadt a cérna. Dénes Pista magabiztosan indította el a pofont, de nem talált el. Önkéntelenül kaptam fel a bal­kezem s hárítottam kézéllel az ütést, közel ug­rottam Pistához, jobb kezemet a jobb vállára tettem, könyökkel felütöttem az állát, mögötte keresztbetett jobb lábammal pedig megaka­dályoztam abban, hogy hátralépjen. Semmit nem éreztem, semmilyen erőfeszítésre nem volt szükség, Pista máris ott feküdt hanyatt a po­csolyában. Amikor megszégyenülten felkászá­lódott, fehér ingéről, piros úttörőnyakkendőjé­ről csöpögött a sáros lé. Azt hittem, nekem ug­rik, folytatni akarja a verekedést, de nem: meg­szégyenülve kullogott el az igazgatói iroda felé, hogy beáruljon. Igazgatói intőt kaptam. Nem értettem, amikor engem ütött-vert a fél iskola, az rendben volt, szegény anyám hiába pana­szolta el a sérelmeimet minden szülői értekez­leten, nem történt semmi, de amikor egyszer én nem hagyom magam, abból egész iskolára szóló botrány kerekedik. A történtek után ve­rekedni nem akart velem senki, de a csúfolást annál dühödtebben folytatták. Amikor pimasz sértegetéseit, köpdösődését nem tűrve a rajta­nács elnökének orrát is bevertem, az igazgató és a helyettese a kicsapatásom mellett döntött, de elhatározásukat végrehajtani már nem volt érkezésük, mert kitört a forradalom. A sorok­sári általános iskola azonban nemcsak a megpróbáltatások, a küzdelmek helyszíne volt, ha­nem egyetemi szintű intellektuális műhely is. Hébe-hóba néhány kicsapott egyetemi tanár is felbukkant a katedráján. Két tanárról külön is meg kell emlékeznem. Puskás Gyula ma­gyart tanított. Irodalmi folyóiratokat hozott az osztályba. A folyóiratok elmarasztaló kritikái­ban olvastam először Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, Kassákról és a magyar irodalom ak­kori nagyjairól. Többnyire azokat a műveket olvastam el, amelyeket szidtak a kritikusok. Ez jó rosta volt, mert így a magyar irodalom legjelentősebb műveinek többsége már általános iskolás koromban megfordult a kezem között. Ha nem is értettem mindent belőlük, a hang­ütés lenyűgözött. Ekkor kezdtem írni magam is. Kovács tanár úr matematikát tanított. Óriá­si gyalogtúráin az egész Pilist bebarangoltuk, a napi negyven kilométeres penzumok után a hepehupás turistaházi szalmazsákokon is job­ban aludtunk, mint az otthoni megszokott ágy­ban. Erdélyi származású lévén, szünidőben kopjafát faragtatott velünk. Ezt nagyon szeret­tem. De nem ezért ő az, akinek a legtöbbet kö­szönhetem, nem is azért, mert kitűnő matema­tikaóráin pallérozódva a középiskolában – csak én tudtam, hogy alaptalanul – valóságos mate­matikazseninek tartottak; nem, ennél sokkal többet köszönhetek neki: az életemet. Éppen a sarki artézi kútról tartottam hazafelé teli vödröt cipelve, amikor óriási robajjal beözön­löttek Soroksárra a Tökölről Budapestre tartó tankok. Talán hogy tekintélyt parancsoljanak, azért verették géppuskasorozatokkal végig a házfalakat. Rohantam haza, éppen Kovács ta­nár úrék háza előtt tartottam, amikor kinyílt a nagy, sárga fakapu, s a tanár úr berántott raj­ta. A lövöldözés elcsitultával kimerészkedtem az utcára, hitetlenkedve bámultam a lábam előtt heverő átlőtt vizesvödröt. Rosszullét kerül­getett: nem, egyáltalán nem éreztem örömet. Később a tanár úr feleségét egy ugyanilyen sortűz terítette le az utcán, félárva-sorban hagyva négy lánygyermeküket. Mivel a nyara­kat és minden iskolai szünetet Nagyberkiben töltöttem, Soroksár nevezetes helyeinek beba­rangolására kevesebb időm jutott, mint szeret­tem volna. A Duna és a Molnár-sziget azért emlékezetes helyek. S a Jutadomb, ahol a so­roksári és az erzsébeti gyerekcsapatok estébe nyúló csatákat vívtak egymással egy-egy ho­mokkupac birtoklásáért. Innen, a Jutadombról tüzeltek aztán a bevonuló szovjet tankokra Mecséri és társai. Amikor valakinek meg akar­tam mutatni a jutadombi csata helyszínét, meg­döbbenve kellett felfedeznem, hogy a Juta­domb megszűnt, Kádárék az utolsó homoksze­mig elhordták, és a helyére lakótelepet építet­tek. Nagyberki annak ellenére, hogy a kommu­nista terror a beszolgáltatás meg a kolhozosítás rémét szabadította a falura, számomra maga volt az idill. Az a parasztvilág, amelyet láttam, amelyben élhettem, ha csak nyári gyerekként is, örökre elveszett. Leginkább, mai látogatót, az lepett meg, hogy eltűntek a faluból az álla­tok. Gyerekkoromban még bivaly is volt Berki­ben. A legjobban azonban talán a lovak hiányoznak. Kietlen lett nélkülük a világ. Anyai nagyapámnak nem voltak lovai, de patkolókovács lévén mindennapos vendég volt házunk­nál a ló. Szerettem a patafüst orrfacsaró illatát. A ló nemcsak igásállat volt: a szabad gazdalét szimbóluma. Hát ennek vége: a gazdalétnek is, meg a lónak is. Nem hajt ki a csorda sem a köz­ségi legelőre, nincs csorda, nincs községi lege­lő. „Bótbu vöszik a tejet." Csapatba verődött egyívású gyerekek naphosszat kóboroltunk erdőn-mezőn, a Határ-árok meg a Kapós partján. Akkoriban még lehetett vesszőkosárral csíkot fogni. A falutól vagy két kilométer távolságra fekvő régi temető – miért fekszik ilyen messze, senki sem tudja – ősdzsungelének félhomályá­ban nappal is huhogott a „bagó", sikló surrant a kövér fűben a korhadó keresztfák tövén. De nemcsak játékból állt az élet. Szerettem inaskodni, rávertem, ahogy nagyapám mondta, ha kellett, az izzó vasdarabra. Szekeret festettem. Csavarokat olajoztam. Különösen később, ami­kor már nem volt szabad segédet tartani, volt szükség a munkámra. Kapálni, aratni jártunk. Aratáskor kötelet vetettem. Nagyapám három­negyedes kaszát készített külön nekem, és vele mentem a kisgáti rétre kaszálni. Gyuri bátyám – apám három bátyja közül a középső – szőlő­hegye, a „mosdósi hogy" egész kis birodalom volt. A hegy lábánál forrás fakadt, inni lehetett belőle, az akácerdő szélén zsongott a méhes, a derékban gyümölcsfák bólogattak, odafenn pedig a szőlő érett, és a présház alatti pincében pihent a bor. A tornácon szalonnázva egyszer csak megállt bátyám kezében a bicska, s lemu­tatott a völgybe. „Jól nézd mög ezt, gyerök – mondta –, ez hozott vissza engöm a háborúból. Azért tartottam ki akkor is, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, hogy ezt mégeccer láthassam." Akkoriban a falusi ember a földet még szentnek tartotta, ha elhagyni kénysze­rült, egy-egy rögét magával vitte háborúba, Amerikába, s holta napjáig őrizgette. Ma már mindenki szabadulni akar tőle. Én visszakér­tem nagyapám földjét a kárpótlás idején. A szülőház még áll, a műhely is, igaz, a szer­számok java elhordódott belőle. A házat nagy- néném, édesanyám húga lakja. A régi Nagy­berkiből ő maradt nekem egyedül. És valóban mindkét helyszín jelen van a prózai írásaim­ban, a verseimben. Sokszor magam sem tudom szétválasztani, melyik honnan származik. Nem­csak a helyszínek, a szereplők, a történetcsírák is ide köthetők. Sokszor kaptam magamat azon, hogy későbbi, felnőtt életem tapasztala­tait vagy a hallott történeteket is csak akkor vagyok képes elbeszélni, ha ide, ebbe a régi vi­lágba képzelem őket. A novelláknak legtöbb­ször valós magvuk van. Néha csak egy-egy mondattöredék, mint a Nincs Isten esetében például. De minden eköré rendeződött. Én csak mint egy restaurátor jártam el. Próbáltam a hi­ányokat színekkel, illatokkal, élettel betölteni, előhívni az egykori mozzanatokat, a feledésbe merült részleteket rekonstruálni. A mondat Balázs szomszéd szájából hangzott el, miköz­ben nagyapámmal együtt az Orion rádióból szi­várgó Szabad Európa adást hallgatták, amely azt ecsetelte, hogyan veszik el a parasztoktól a kommunista hatóságok a földet, hajtják el az állataikat, így kényszerítve őket a kolhozba. „Nagy úr, ha ezt velem is mögcsinyájják, ha ezt haggya az Isten, én kivágom a határban a körösztfát!" A mondat húsz évig eszembe se ju­tott, akkor hallottam meg újra. És mögötte ké­szen ott volt Gajzágó története. Nem Balázs szomszédé, aki nem vágta ki a keresztfát, ha­nem Gajzágóé, aki igen, aki bele is pusztult a lázadásába. Balázs szomszéd túlélte a kol­hozszervezést, végül is beletörődött abba, ami­be azt hitte, nem lehet beletörődni. Az intéző háza is megtörtént eset. Valamelyik környék­beli faluban valóban felhasogatták pengével a makacskodó, a belépési ívet alá nem író gaz­dának a talpát, hogy ne tudjon lábra állni, kénytelen legyen szégyenszemre négykézláb hazamenni. Gyermekként az események való­di jelentőségét nem fogtam fel, de érezni érez­tem akkor is, ha a magam világát csaknem hibátlan idillként éltem meg. Lehet, hogy ez a lappangó veszélyérzet, a katasztrófa közeli izgalmi állapot csak még jobban kiszínezte a részleteket, még izgatottabbá, mohóbbá, habzsolóbbá tette az érzékelést.

Nem lehet, hogy a kádári időszak iránti nosztalgia azért is oly eleven a többségnél, mert az emlékezésnek ez a kettőssége nem él bennük, azaz ösztönösen a gyermekkori viszonyulásuk él tovább, és elmarad az utólagos, tudatos szám­vetés?

Ez még nem a Kádár-rendszer volt, ez az első téeszesítés kora. Kádár már egy megrop­pant gerincű és egzisztenciájú parasztságot te­relgetett a maga kolhozaiba. Egyébként nem hiszem, hogy a Kádár-nosztalgia olyan széles­körű volna, amilyennek sokan hirdetik. Azt még kevésbé, hogy ez a többséget jellemezné. A politikai választások kimenetelét bonyolult erőterek határozzák meg. Választási győzel­met kivívhat a kisebbség is, ha akaratát jobban artikulálja, mint a többség. A határon túli ma­gyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás esetében mindenki azt emlegeti utó­lag, hogy a többség nemmel szavazott, pedig ez nem igaz: a többség igent mondott, azt akarta, hogy azok a magyarok, akiktől a trianoni szerződés értelmében elvették magyar állampolgár­ságukat, visszakaphassák azt, ha kérik. Mégis a nemet mondó kisebbség akarata érvényesült, mert a Parlament úgy állapította meg a népsza­vazás szabályait, hogy azok a kisebbség akara­tát juttassák érvényre. Nem vagyok meggyő­ződve arról, hogy a jelenleg uralkodó politikai erők valóban a társadalom többségének akara­tából kerültek a hatalomba. A jelenlegi politi­kai intézményrendszer nem a magyar társada­lom akaratát jeleníti meg. Erőterei már-már önállósulnak. Nem vagyok politológus, nem tudom, miért van ez így, és azt se, szükségsze­rű-e, hogy így legyen. Mindenesetre a magyar nemzet önvédelmi reflexei nem most mondták fel a szolgálatot: már jóval az első világháború, a nagy országvesztő kataklizma előtt.

  Nagyberkiben volt-e a családban valaki, aki olyan volt számodra, mint a bolygók között a Nap? Akihez különösen ragaszkodtál?

A kovácsműhely a maga mitikus, ugyan­akkor nagyon is földhözragadt világával, és hát benne a nagyapám. A Közelben leírtam ezt az élményt. Nem volt a miénk nagy család. Szétszóródva éltünk. Soroksáron hármasban, a szüleim meg én egyetlen gyerekként. Annyi­ra hiányoztak a meg nem született testvérek, hogy kiskoromban sokszor sírtam utánuk. A nagyberki szülői házat anyai nagyapám és nagyanyám, valamint Ilonka nagynéném lak­ták. A néném férjét a háború alatt az oroszok lőtték agyon, mert valami miatt elégedetlenek voltak állomásfőnöki szolgálatával. így ő fiata­lon és még gyermektelenül özvegységre jutva hazaköltözött a szülői házba. A nyarakat náluk töltöttem. Apai nagyanyámékhoz csak látogatóba jártam. Ez a nagyanyám, Szabó Veronika az I. világháborúban veszítette el a férjét, aki a doberdói karsztok között, az olasz fronton lel­te halálát. Négy gyermek maradt utána – név szerint István, Gyuri, Jóska meg az apám, János akiket nagyanyám egyedül nevelt fel hihetetlen küzdelemben a szegénységgel, a sze­gények iránti szolidaritást nemigen ismerő basaparasztok meg állami tisztviselők packázásaival dacolva. Árva gyerek jó katona, gondolták, s mind a négy fiút elsőre sorozták be a faluból katonának a II. világháború előestéjén. Ez a küzdelem azért is különösen nehéz lehetett számára, mert nagyapám nem volt szegény ember, legalábbis falusi viszonyok kö­zött nem. Pusztagazda volt valamelyik Nagyberki környéki pusztán, s ez, amíg élt, biztos megélhetést és tekintélyt is biztosított a családnak. Öreganyám – mert Szabó Veront így kel­lett hívnom – léleklátó asszony volt. Keveset beszélt, de sokat tudott. Talán mindent, amit az életről tudni lehet. De a tudását nem kötötte az orrunkra, megtartotta magának. Egyszer meg is gyógyított. A szőlőhegyről hazajövet szörnyű gyomorgörcs vett rajtam erőt: azt hittem, menten meghalok. Bevitt a félhomályos tiszta­szobába, ahova egyébként tilos volt belépni. Lefektetett az ágyra, a hasamra gyertyát állí­tott, meggyújtotta. Az égő gyertya felé egy befőttesüveget helyezett, azt a hasamba nyomta. A lélegzetem is elállt, annyira megijedtem, de szerencsére a gyertya hamar elaludt. A hasam ott volt, akár egy fél gumilabda, felszívódva az üvegben. Öreganyám várt egy kicsit, majd gyorsan lecuppantotta a hasamról az üveget, eltette a gyertyát. Leugrottam az ágyról, már semmi bajom se volt, futottam haza a másik öreganyámhoz, nagyanyámékhoz vacsorázni. Nagynénémmel nemrég próbáltuk számba venni, kire emlékszik a régiek közül, ki maradt a családból, akik ma is élnek, s tudni lehet va­lamit róluk. Rá kellett jönnöm, rövid a családi emlékezet: a dédszülőkről már alig valami ma­radt, néhány szó, töredékes anekdota, egy-egy jeltelen sír a régi temetőben, a maiak többsége meg felszívódott, eltűnt a nagyvilágban.

A Közelben több olyan remek jelenet van, amely valamilyen mesterséget vagy tevékeny­séget mutat be egészen közelről (ilyen például a borbélyműhelybeli jelenet vagy a fiúk kártyá­zásának leírása), a folyamatokat, mozdulatokat a végletekig felnagyítva. Ez a láttatási módszer, a pillanat kimerevítése, megmutatása több ol­dalról, több nézőpontból, egészen újszerű volt a magyar irodalomban. Honnan ez a sajátos látásmód? A képzőművészeti tehetséghez, gon­dolom, van köze.

Szavakkal festeni? Talán valóban erre tö­rekedtem. Az biztos, hogy nem gépiesen akar­tam lemásolni, mint egy fénykép, az egykori énemet körülvevő világot, a két-három éves, a tizenéves – a regény ideje pontosan tizen­négy éves koromig, az 1956-os forradalom leverésének pillanatáig, a már említett vödörátlövéses jelenetig vezet – gyermek világát, hanem inkább a lélekbe hatolva megidézni. Azt technikailag is lehetetlennek gondoltam, hogy a gyermek szemével láttassak mindent. Bizo­nyos mozzanatokat, érzékelési szituációkat meg kellett magyaráznom, bele kellett szólnom a je­lenetekbe, mert ha úgy teszek, mintha nem utólag idézném fel őket, mintha mindenre va­lóban pontosan és egyértelműen emlékeznék, úgy éreztem, hiteltelenné váltak volna a szava­im. A festmény áll, ez az emlékezet-panoráma­kép azonban mozog. Nem én mozdítottam meg, hanem maga a nyelv, az elbeszélés folyamata, amely a térbeli dimenziókra csak em­lékezik, egyetlen valós eleme a negyedik dimenzió, az idő. Volt, aki e túlzott festőiséget a könyv hibájául rótta fel. Én észre se vettem, számomra ez volt természetes. Nagy László a gyermeki lélek és az azt felidéző harminc­éves felnőtt-tudat egybejátszását furcsállta, de elfogadta a könyvet olyannak, amilyen, és se­gítette a megjelenését. Ő hívta fel rá Illés End­rének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójá­nak a figyelmét, aki aztán teljes mellszélesség­gel mellé állt. Az Év könyve-díjat is odaadatta érte, pedig erre senki nem kérte. Volt, aki azt írta levélben: igaz, hogy én Veres Péter világát próbáltam újrarajzolni somogyi miliőben, de Az eltűnt idő nyomában áthallásai, talán szán­dékom ellenére, más dimenzióba emelték az ábrázolt világot. Az írásbeli véleményekre visszaemlékezve, azt is elismerve, hogy bár keve­set írtak a könyvről, akkor sem olvastam mindegyiket, azt hiszem, Határ Győző volt az egyetlen, aki fenntartások nélkül örült neki: valami olyasmit írt, régen volt alkalma a ma­gyar nyelv áramában olyan önfeledten megfürödni, mint a Közel olvasása közben. A Szabad Európa Rádióban elhangzott kritikát megelőle­gező levelében arról ír: annyira megfertőzte az olvasás, hogy még a wimbledoni tejesember­nek is magyarul akart fizetni. A pályatársak írásai közül Kodolányi Gyuláéra emlékszem, méghozzá azért, mert három baráti szerkesz­tőséget is megjárt egy év alatt, de nem jelent meg. Nem akarok túl sokat beszélni erről a könyvről, csak annyit: két részletben jelent meg. A második kötetnek kényszerű címe a Visszatérés, de a két kötet egy regény. Ugyan­akkor valószínűleg senki sem olvasta egyben az egészet. A korabeli kritikusok közül bizto­san nem. Később meg már senki nem foglal­kozott vele. Talán ezért sem igen volt érthető mások számára, mit is akartam vele voltakép­pen. A könyv kettévágásának egyszerű oka volt. A kiadó véleménye szerint egy kezdőtől nem adhattak ki ilyen vastag könyvet. Válasz­tanom kellett: vagy kettévágom a kéziratot, vagy kidobom a szemétbe. Az előbbit válasz­tottam.

 Mikor kezdődött ez az érdeklődés a rajzolás, festészet iránt? Az iskolában?

Már előtte, gyerekkoromtól. És ezt valaho­gyan el is fogadta mindenki, hogy festő akarok lenni. A festés falusi viszonylatban is szakma, foglalkozás volt. Képeket festettek a templom falára, a kazettás mennyezetre, néhány arany­kezű szobafestő tájképeket pingált a tornácok falára. Egy-két módosabb gazda a szekerét is kifestette. Ebben is segítettem nagyapámnak. A geometrikus minták mellett jó néven vették, ha egy-két virágmotívum is került a kocsi­oldalra. Bádogból kivágták a keresztre feszí­tett Jézus sziluettjét, aztán kifestették az ügyes mesteremberek. A népművészetnek ezek a rej­tett indíttatásai ott lüktettek a hétköznapi életben, s a mesteremberek sajátos egyedi lá­tásmódjába menekülve jelentek meg. írói mesterség azonban a falusi ember számára nem létezett. Két írói mesterséget ismertek: az ügy­védét, aki a periratokat írja, meg a jegyzőét, aki a kisbíró számára a kidobolandó hirdetmé­nyeket. Így aztán nem is volt kérdés, merre ve­szem az utam. Habár, mint említettem, hetedikes nyolcadikos koromban sokat olvastam, az írással is megpróbálkoztam, a Képzőművészeti Középiskolába, jelentkeztem. Fel is vettek. Göllner Miklós festőművész és Somogyi József szobrászművész nevét kell elsősorban említe­nem, akik művészeti – és nem csak képzőmű­vészeti – ízlésem alakulására nagy hatással voltak. De talán az igazi fertőzést a könyvtár jelentette. Az iskolának csodálatos könyvtára volt. Nemcsak művészeti könyvek sorakoztak a polcokon, hanem irodalmi, művészetelméleti és filozófiai gyűjteménye is figyelemre méltó volt, filozófiai írásokkal – Pascal, Szent Ágos­ton, Kant, Pázmány Péter, Erdélyi János mű­veivel például – ekkor találkoztam először. Azonban a könyvek önmagukban mit sem ér­tek volna, ha könyvtárosként nem Varga Mag­da gondozza őket, és nem ő irányít bennünket a szellemi tájékozódás rögös útjain.

A képzőművészeti középiskolásból hogy lesz végül író?

Ekkor már írtam verseket, de olyan valaki, aki szakmai véleményt tudott volna mondani róluk, nem látta őket. Nem emlékszem, hogyan kerültek végül is Magdához a verseim; arra sem emlékszem pontosan, megmondta-e ne­kem előre, hogy megmutatja a verseimet a férjének, Varga Domokosnak, akiről akkor még nem tudtam, hogy az egyik legjobb magyar prózaíró. Igaz, nem is tudhattam, hiszen a Kutyafülűek novellafüzére, a magyar irodalom egyik legszerethetőbb remekműve még csak készülőben volt. Azt meg végképp nem tudtam róla, hogy 1956-os szerepvállalása miatti bör­tönbüntetéséből is csak nemrég szabadult. Ha van az embernek a nemző s felnevelő apja mel­lett szellemi apja is, akkor nekem Dombi volt a szellemi apám. Két-háromhetente vagy rit­kábban, ahogy sikerült néhány megmutatható kéziratot – szó szerint értve, hiszen kézzel írtam, ahogy Dombi többször bosszúsan meg is jegyezte: bolhabetűkkel – összehoznom, rendszeres vendége lettem a családnak. Együtt vacsoráztunk, aztán segítettem ágyba terelni a hat gyereket. Nyolc-kilenc óra tájékán jutott időnk arra, hogy hármasban visszavonuljunk a svábhegyi villalakás tenyérnyi cselédszobájába, és én meghallgassam Dombi véleményét az írásaimról. Mindig készült, gondos jegyzetek alapján vesézte ki a verseket. A kritikákat is hálásan fogadtam, ha örömmel nem is. Dom­bi fenntartotta magának a tévedés jogát, igé­nyelte is, hogy mérlegeljem, jogosak-e a kriti­kái. Az esetek nyolcvan-kilencven százaléká­ban igazat kellett adnom neki. Ettől aztán már-már beteges tisztelet ébredt iránta ben­nem. Egyre kevesebb hibát talált az írásaim­ban. Elfogadott már-már barátnak. A Kutyafülűek készülő darabjait is megmutatta nekem. Utólag szégyellem, hogy nem szóltam semmit. A tökéletességük némított el. Semmi bravúr nem volt bennük, semmi parfüm, semmi íz­fokozó: olyanok voltak, mint a Tátra levegője vagy a pilisi patak forrásvize. Az ő tanácsára és közbenjárásával jelent meg első versem nyomtatásban Földesi József üzemi lapjában, a Magyar Közértben, a Mint a szél címmel, tizenhat-tizenhét éves koromban. A Közért szer­kesztőségében, amely a Károlyi-palota föld­szintjén foglalt helyet, élénk irodalmi élet zaj­lott. A sok lobogó és a Közért újság szintjén ünnepelt tehetség közül egyetlenegyre emlék­szem, aki túlélte a magyar irodalmi élet tehet­ségfaló kataklizmáit: Bella Istvánra. Az Elér­hetetlen föld című versem megjelenésének út­ját is Varga Domokos egyengette. Valamikor a hatvanas évek elején jelent meg az Új írás­ban. Igen, ekkor dőlt el, hogy mégis inkább be­tűvető leszek, s nem, mint gondoltam, festő­mester. Ellenben az érettségi előtti hetekben felmerült egy harmadik kísértés is. Mária néni, matematikatanárunk behívatott magához. Resz­kető, csontváz, őszöreg asszonynak láttam, akinek ujjai közül sose fogy el a parázsló ciga­retta, pedig az arcára, a tekintetére visszaem­lékezve, legalábbis mai magamhoz képest – fiatal nő volt. Mondta, le akar beszélni a dönté­semről. ne menjek én se bölcsésznek, se festő­nek, a Műszaki Egyetem építészkarán van a helyem. Tanácsét matematika-zseniségem tév­hitére alapozta. Azt mondta, tisztességes em­ber manapság nem léphet irodalmi pályára, festőnek meg annyi, de annyi ember képzeli magát, hogy velük nem érdemes versengeni, az építészeti pályán azonban az olyan ember, aki egyaránt otthon van a matematika, a festészet, a szobrászat és a költészet világában, ritka, mint a fehér holló. Ráadásul mivel az építészet nem fogalmi művészet, művelőjének nem kell okvetlenül megalázkodnia az éppen regnáló politikai rezsim diktátumai előtt. És az értékei az irodalmi értékekkel szemben nemzetközi értékek, bárhol érvényesülhetek velük. Utólag be kell látnom, nagy hibát követtem el, hogy nem hallgattam Mária néni tanácsaira. Az ő emberi és tanári nagyságára jellemző adatként azonban még meg kell említenem, hogy ami­kor értesült döntésemről, mégiscsak a bölcsész­kart választom, megajándékozott kedvenc köl­tőjének, Vas Istvánnak legújabb kötetével. Az irodalmi pálya melletti döntés körülményeiről nagyjából mindent elmondtam. A nagyszülői ház könyvtárát két kötet képezte, a legféltet­tebb kincs a gőzgépek képes enciklopédiája volt. A könyv Nagy Ferenc nagyapám ifjúkori álmait őrizte, aki gépészmérnök szeretett volna lenni, de szegénysége okán csak a Ganz-Mávagban eltöltött kovácssegédi tanulmányokig ju­tott. A kényszerű pályamódosításba beletörőd­ve első nekifutásra községi kovácsnak készült. Mestere beleegyezésével olyan szerszámkész­letet készített munkaidőn túl a saját kezével pályaindításul, hogy az a falusi kovácsmester­ségeket bemutató tanulmány díszkollekciója lehetne, ha a készlet nagyobb részének lába nem kelt volna időközben. A falusi kovácsmesterség második, feljebbviteli lépcsője a cséplő­gép-tulajdonlás lett volna. Ennek az ábránd­nak azonban a kommunizmus beköszönte már a kezdet kezdetén elmetszette a gigáját. Nagy­apám jobb híján velem olvastatta kedvenc könyvét azon ábrándozva, hátha nekem sike­rül, ami neki nem, s gépészmérnöki pályára lépek. A második könyv nagyanyám révén ke­rült a házba, édesapja, dédapám, Eibeck István, ahogy a bejegyzés írja, „tulajdona" volt. (Ne­gyedrészt ennek a Németföldről érkező, de a családi „könyvtár" tanúsága szerint magyarrá lenni igyekvő családnak a sarja vagyok. A má­sik negyed, a somogyi őshonos Hadnagyok, Nagyok, Gyurkók, ha igaz, megveszekedett Koppány-ivadék mind. Az Oláhok a fáma sze­rint Temesvárról érkeztek Somogyországba, s az Oláh ragadványnév. E díszkiadású Petőfi- összest kisiskolás koromban a sok szóvirágot meg eszmezengést olvasva nemigen értettem, még a gőzgépek tanát is jobban, de az olyan sorokhoz érkezve, mint például: „Ide fészkel a vi­sító vércse / A királydinnyés homokba" – felsajdult a szívem. Nem értettem, hogyan lehet ilyen, a táj lelkébe hatoló szavakra rátalálni. A második pillanat, amikor rácsodálkozhat­tam a költészet lényegére, a Kincses Kalendári­um egyik, nyelvhelyességi problémákat taglaló cikkének olvasása közben érintett meg, Ady példamondatként idézett versrészletével szem­besülve: „Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol ál­modoztam déli verőn, / A szívem egy nagy ha­rangvirág, / S finom remegések: az erőm." Tíz- tizenkét éves lehettem. A szavak jelentését inkább éreztem, semmint értettem. Nem is a jelentésüket, azt a pezsgő izgalmat, ami részle­ges érthetetlenségükből fakadt. Mert például én is „álmodoztam déli verőn", a szőlőhegyi csendben azt képzelve, hogy gyöngeségemből erő fakadhat. A Gangesszel meg a harang­virág-szívvel ugyan nem tudtam kezdeni sem­mit, de éreztem: szükség van rájuk ahhoz, hogy az idézett sorok mitikus teljessége kibontakozhassék. Később a vers befejező, esz­mei mondanivalót rögzítő részével szembesül­ve csalódnom kellett, a „gatyás, bamba társak" lenézése, az anyafölddel, a „dudva-muharral" szemben kinyilvánított felsőbbrendűség-érzés bennem visszatetszést keltett. Nyaranta órá­kat töltöttem az árokparti szamárkórók lila bogáncsvirágai körül bódultan kerengő fecskefarkú lepkék megfigyelésével, esetenként óva­tos foglyul ejtésével, s egyáltalán nem gon­doltam, hogy ezek az Isten által ajándékozott, a mindenség lelki lüktetéséhez kapcsoló kivé­teles pillanatok „gatyás, bamba" léttudatlan­ságként bármiféle kultúrgőg által lenézhetők volnának. Nem biztos, hogy igazam volt, de akkor, az utóolvasás idején, valamikor középiskolás koromban arra a következtetésre ju­tottam: az irodalomban, de különösen a költé­szetben a külső elvárásoknál, céloknál jóval fontosabb a szavak ereje.

Akkor nálad annyiban sem maradt meg a késztetés, mint Nagy Lászlónál, hogy az írás mellett olykor fessél, rajzolj, faragj?

Nekem az írásra sem nagyon maradt időm. Említettem, soha nem adatott meg, hogy az írásaimból éljek, akár csak részlegesen is, az egyet­len év ösztöndíjas időszak kivételével mindig munka mellett írtam. Talán most, ha elhagy­nám a Naplót... Nem mondom, néha érzek kí­sértést rá, így, az élet vége felé megbocsátható ez, hogy mindent odahagyva csakis a saját kedvteléseimmel foglalkozzam, de annyi bevégzetlen irodalmi képzet sorjázik előttem, hogy a festésre, rajzolásra valószínűleg akkor sem jutna idő.

Térjünk vissza második könyvedhez, a Közelhez. Sok világirodalmi párhuzamot emleget­tek a regénnyel kapcsolatban. Én fontosabbnak láttam a különbséget. Míg például a nouveau román a rideg külvilágot pásztázza szünet nél­kül, szinte teljesen kikapcsolva az ábrázolásból az embert, az emberi lelket legalábbis, nálad az emberi lélek áll a középpontban.

Ezt a könyvet a recsegő gyóntatószék ihlet­te, így hát nem véletlen, hogy középpontja a lé­lek. Olvastam Bútort, Robbe-Grillet-t, a látás­módjukat érdekesnek találtam, de riasztott, hogy a pásztázó tekintet mögül s annak fóku­szából is hiányzik a lélek. Azok a nyelvi me­zők, amelyekből hiányzik a lélek, a konfliktus, a jellem, a lelkiismeret, a feszültség, számomra érdektelenek.

 Voltak, akik Proustot emlegették veled kap­csolatban. Prousttól viszont élesen megkülön­böztet, hogy nem polgári környezetbe helyezed a történetet. Az önvizsgálat és az emlékezet mű­ködésének metafizikaivá emelt kérdése szokat­lan téma a paraszti miliőben. Nem lehet ez az egyik oka a hallgatásnak, ami a nagyregénye­det övezte?

Nem elhelyeztem a történetet, hanem megvallottam a történteket. És ez lényeges kü­lönbség. A hatalmat és az anyagi javakat bir­tokló kiváltságosok kasztja igazságtalanul azo­nosítja a szegénységet a tudatlansággal és az érzéketlenséggel. Gőgjük, a kitaszítottak iránti közömbösség és lenézés érthető önigazolási szándék, de számomra semmiképpen sem vállalható magatartás. Régebben legalább az értelmiség törekedett arra, hogy nemcsak a társadalmi szolidaritás jegyében, de önazonossá­gának tisztázása érdekében is közel kerüljön a népiség szelleméhez. Azóta sok minden meg­változott. Kolumbán Miklós barátom évtizedekkel ezelőtt azt mesélte: Amerikában nem olvassák Steinbecket, mert szegény emberekről írt. Beláttam, a szegénységtől való dühödt el­fordulás nemcsak a magyar értelmiség és polgárság árulása: világjelenség. De bármennyire is az, képtelen vagyok azonosulni vele. Sosem voltak, most meg már különösen nincsenek a lelki békémet veszélyeztető alkuk által megszerezhető karriervágyaim. Minden későbbi kudarc ellenére ennek a könyvnek a születését sikerként elfogadva kell megköszönnöm a sors­nak. A sors azonban nem személytelen vákuum. Szereplői vannak. Közülük is legelső a felesé­gem. Biztatása és megértése nélkül ez, a ma­gyar hallgatás falára írt emlékirat sohasem született volna meg. A kinyomtatása újabb csoda. Ennyi sorskegyelem árnyékában szinte eltörpül a csalódás, hogy szem elől veszett ez a könyv, azóta sem jelent meg egy kötetben új kiadásban. De hát ennek is jórészt én vagyok az oka. Kiadóként megtehettem volna, hogy kísérletet teszek az újrakiadás érdekében, de másra vártam. Nem kellett volna.

Mondtad, sosem lehettél szabad író. Miféle munkakényszerek rabságában sínylődtél?

Első munkahelyem, ahol számottevő időt töltöttem, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat Andrássy úti alagsori propagandaosztálya volt. Főnökünk, a verőlegény kinézetű, tengerészgyalogos frizurát viselő Jászberényi elvtárs ak­koriban került a vállalathoz a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatói székéből, ide is – mi más­nak – igazgatónak. Éppen Hidas Antal Ficzek úr című trilógiájának tanulmányozásával vol­tam elfoglalva, s nem vettem észre, hogy belép az irodába. Megállt az asztalom előtt és rám förmedt: „Maga mért olvas munkaidőben?" „Erről a könyvről kell ismertetőt írnom" – sza­badkoztam. „Hát akkor írjon, és ne olvasson!" – adta ki a megfellebbezhetetlen utasítást. Első pillanatban elképesztő ostobaságnak tartottam a főnöki utasítást, és titokban azért mégiscsak elolvastam a könyvet. És ekkor be kellett lát­nom: Jászberényi elvtárs parancsában akarat­lanul is mély életbölcsesség rejtezett, mert olvasatlanul valóban könnyebb lett volna egy semleges ismertetőt írni a könyvről. Ennek el­lenére kellemes, afféle szocialista módi dago­nyázó munkahely volt ez: egy szobában dolgoz­tam Mosonyi Alizzal, aki akkor Petri György felesége volt, Sumonyi Papp Zoltánnal, Váradi Lászlóval többek között, csak éppen elképesz­tően alacsony volt a fizetésem, ezerháromszáz forint, miközben a nyolc osztályt sem végzett takarítónőé több mint kétezer. Kihallgatást kér­tem a már említett Jászberényi elvtárstól, cso­dák csodája, fogadott, és szóvá tettem a sérelme­met. Elkerekedett a szeme. Nem erre számított, inkább valamiféle zaftos feljelentésre. „Maga a munkásosztály ellen lázit?" – válaszolt kér­déssel a kérdésemre. Megszégyenülve hátrál­tam ki az igazgatói szobából. Ezzel a váddal akkoriban könnyen börtönbe lehetett kerülni, jobbnak láttam hát, ha menekülőre fogom a dolgot. Az Elérhetetlen föld körüli küzdelmek a Művelt Népnél eltöltött időszakra estek. Azért jutott Angyal Jánosra és rám az antológia ügyeinek intézéséből az oroszlánrész, mert helyben voltam, és munkahelyi kötelességeim folytán a többieknél könnyebben el tudtam menni bárhova. Innen kerültem a Csepel Mű­vek Munkásotthonába, népművelőnek – ezt ma úgy mondanák: közművelődési menedzsernek. Előtte azonban történt két csábítás. Az első Pándi Páltól, a Népszabadság kulturális rova­tának vezetőjétől jött. Próbaként íratott egy cikket velem a magyar közművelődés helyze­téről. Elolvasta, s a fejét csóválta: „Túl sötét a kép – mondta –, inkább ezt meg ezt kellett volna írni " „De hát ezek statisztikai adatok – védekeztem –, és amit írtam, logikusan követ­kezik belőlük." „Szóval nem dolgozza át?" – kér­dezte csodálkozva, s elbúcsúzott tőlem végleg. Király István volt a második csábító. Korai verseimtől nem idegenkedett, nem én vittem el hozzá, véletlenül kerültek a kezébe. Behívatott magához, hogy megdicsérje őket. Igaz, a hozzá került kollekció többnyire tájverseket tartal­mazott, egzisztenciális kételyeim elég rejtve tükröződtek bennük. Szemináriumi dolgozatot is írtam hozzá, amely a kettős időkezelés dra­maturgiai szerepét taglalta Illyés Gyula néhány prózai művében. Azt firtatta, kinek az elmélete alapján írtam a dolgozatot. Mondtam neki, a sa­ját megfigyelésem alapján. Kissé csodálkozott rajta, hogy egy egyetemi hallgatónak is eszébe juthat valami csak úgy magától, de elhitte. Egyetem után felajánlotta: bővítsem ki a dolgo­zatot, s doktoráljak nála, ő mindenben támo­gatni fog. Kezdtem komolyan venni az ajánla­tát, amikor újra behívatott magához. Közölte, hogy a mi kettőnk világnézete nagyon távol áll egymástól. Nem tiltakoztam. Maradt a Művelt Nép Jászberényi elvtárssal, s aztán Csepel. Itt elfogadható körülményeket és fizetést biztosí­tottak. Milyen áron, az csak később derült ki.

És hogy lesz az ELTÉ-n magyar-népműve­lés szakot végzett fiatalemberből, e két kitérő után, dzsúdóedző?

Nem edzőként kerültem kapcsolatba a sport­tal. Első, kényszerszülte amatőr próbálkozásom­ról már beszéltem. Ennek sikerén felbuzdulva Páncél Jancsi barátommal együtt elhatároztuk: keresünk egy egyesületet, ahol a dzsiu-dzsicu hetvenhét fogását nem könyvből, hanem igazi mester irányítása alatt gyakorolhatjuk. Akko­riban, közvetlenül az 1956-os forradalom leverése után, a judo, a jó út, félrefordított magyar szakkifejezés szerint a cselgáncs önvédelmi tudományának gyakorlása csak kifejezetten meg­bízható és ellenőrzött műhelyekben történhetett. Mi két klubot fedeztünk fel: az Újpesti Dózsát, amelyről köztudomású volt, hogy rendőrklub, ami ezért sem, meg topográfiai helyze­ténél fogva sem – rettentő messze volt Újpest Soroksártól – jöhetett számításba. A másik klub az MTK volt – emellett döntöttünk. Az edzések az MTK-pálya tribünje alatti szuterénben zajlot­tak. A por, az izzadságszag és a disznószőrrel bélelt hagyományos tornaszőnyegek éktelen dübögése sem riasztott el bennünket a jelentkezés­től. Egy koszlott füzetbe rótta fel a segédedző a nevünket és a címünket, telefonja jószerivel akkoriban az elvtársakon kívül senkinek sem volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy részt vehetünk az edzéseken. Heteken át csak a kar­zatról szemlélhettük, mi zajlik odalenn a „szen­télyben". Amikor mégis sorra kerültünk, egy rövid bukfenckúra után rögtön belöktek ben­nünket a mélyvízbe pofozóbábunak. Páncél Jan­csi azonnal meg is szökött, nem bírta a gyűrő­dést. Én igyekeztem ellenállni. Ettől a menők kedvenc edzőpartnere lettem. Nem szerették azokat, akikkel, mint a felmosóronggyal, úgy lehetett feltörölni a szőnyeget. Küzdelemben akartak győzni. És győztek is. Elvertek rendre, de egyre nehezebben. Innen, ebből a pofozó- bábu szerepből, ahol a fogáshárításokon kívül alig valamit tanultam, neveztek első versenyem­re, az ifjúsági Budapest-bajnokságra, amelyet meg is nyertem. Ez a fegyvertény aztán némi melléktekintélyhez juttatott a klubon belül. Még az edzések utáni sörözésekre is meghívtak hébe-hóba, de nagyon furcsállták, hogy csak Bambit iszom. Többnyire azonban el sem fogadtam a meghívást, mert nem volt pénzem. Ennek el­lenére megbecsültek, még egy külföldi túrára is elvittek tizenéves ifistaként a felnőtt csapattal. Érettségi előtt némi könnyebbséget kértem, néhány hónapot, hogy tanulhassak. Az edző, mindenki csak Hanzinak hívta, a teljes nevére már nem emlékszem, választás elé állított: döntsem el, mondta, okostojás akarok lenni vagy dzsúdóbajnok. Akkor az okostojásság mellett döntöttem, s egy időre abbahagytam a versenyszerű sportolást. Bölcsészként a Közgazdasági Egyetemen tértem vissza hozzá az akkor indu­ló egyetemi klubban. Itt a kevés edzés ellenére a válogatottságig jutottam. Bár szerettem a spor­tot, a dzsúdót, különösképpen pedig a versenysport mögött megbúvó, Dzsigoro Kano által kanonizált ősiséget, a zen buddhizmus mindenségig sugárzó szellemiségével körülvett szamuráj virtust, de én inkább a magyar irodalom akkor még mágikusnak hitt, a nemzet lelkéig hatoló szó-légvárában akartam otthonra talál­ni, s valamiképpen az ebben az irányban is szabad kezet biztosító foglalatosságot keres­tem. Sorsomat a dzsúdó irányába a Csepel Művek Munkásotthonában működő, Tamási Lajos vezette Olvasó Munkás Klub egyik rendezvé­nye terelte vissza. A rendezvényt, amelynek meghívottja Tamási Lajos jóvoltából Veres Pé­ter volt, én szerveztem. A mintegy száz fő be­fogadására alkalmas előadóterem zsúfolásig megtelt munkásokkal. Veres Péter fellazító – talán a lázító sem volna túlzó kifejezés - be­széde nyomán záporoztak a felszólalások, mind­egyike egy-egy tiborci panasz az akkori, 1969 körüli kommunista hatalom ellen. Cédula jött a nagyfőnöknőtől, Szabóné szaksz. ágit. prop. kult. biz. titk.-tól (mindig így írta alá a nevét, címeihez a körme szakadtáig ragaszkodva): hallgattassam el Veres Pétert. „Hallgattassa el maga!" – írtam vissza meggondolatlanul. Lát­tam, összetépi, majd dühösen földre dobja a cé­dulát. Nem tudom, ennek az incidensnek vagy egyéb renitens megnyilvánulásaimnak a kö­vetkeztében, nevelő célzattal minden héten egyszer meg kellett jelennem a pártbizottság egyik főnöke előtt, hogy beszámoljak neki a Népszabadság elmúlt heti számairól. Nem tu­dom, hány ilyen beszélgetés hangzott el, mire betelt a pohár. A hangulatukat megidézendő egyről beszámolnék. Mi a szocialista demokrá­cia lényege? – ezt firtatta a kérdés. Válaszom felháborította a funkcionárius elvtársat. Sza­badkoztam, mondván: de hiszen én csak Biszku Béla vezércikkéből idéztem. A funkcionárius elvtárs felemelte és az orrom elé tolta a mutató­ujját: „Vegye tudomásul: amit szabad Biszku Bélának, azt nem szabad magának!" Nem bír­tam tovább a kiképzést, és otthagytam Csepelt. Amikor álláskeresésbe kezdtem, akkor jöttem rá: valami nagy baj történt; de nem tudtam, hogy mi. Sorra utasították vissza az imént még barátságosan invitálok is a jelentkezésemet. Végső elkeseredésemben – a feleségem szerény újságírói fizetéséből elképesztő létbizonytalan­ságban éltünk, Jani fiunk születésére vártunk, s egész hónapban azért takarékoskodtunk, hogy hó végén a villanyszámlát ki tudjuk fizet­ni – Ibos Ferenchez, egykori tanáromhoz fordul­tam, akivel az egyetemen jó viszonyt ápoltam, s aki közben a Központi Bizottság osztályveze­tője lett. Protekciója folytán szerkesztői állást kínáltak elsőre a Televízióban. A mosolygós, barátságos bemutatkozó beszélgetést két hét múlva durva elutasító levél követte. Végre úgy a tizenvalahányadik próbálkozás után - még kétkezi segédmunkásnak is jelentkeztem, de ott már eleve elutasítottak, mondván: túlkép­zett vagyok – a budakeszi művelődési ház ve­zetője (aki civilben Ágh István költő, Ménesi úti kollégista társam sógora volt) szánt meg. Nemcsak alkalmazott, meg is mutatta a Cse­pelről mindenhova utánam küldött káderjelen­tést, mill-lapot vagy mi az ördögöt. Körülbelül ez állt rajta: „Fasiszta nézeteket vall. A rend­szer ellensége." Ha az elsővel nem is, a második mondattal mindenképpen egyet kellett értenem. Itt menedéket találtam. Elhatároztam, meghúzom magam. Sajnos, a sors újabb szirénhango­kat küldött felém: az ország egyik legnagyobb cselgáncs-szakosztályának a vezetőedzője, aki­nek munkáját önként, barátságból Csepelen segítgettem, felkért, hogy legyek az egyesület utánpótlás-szakágának a vezetője, s én nem hallgattam a józan eszemre, sem a budakeszi főnököm óvó tanácsára, elfogadtam az invitálást. Ebben nemcsak a sport iránti nosztalgiám motivált, amely azt sugallta, hogy ott azért számít valamit a teljesítmény, hanem a jóval magasabb anyagi megbecsülés is. Hamar rá kellett jönnöm, hogy rossz vásárt csináltam. Sokszor előfordult, hogy a felnőttek reggel nyolckor kezdődő edzését főnököm egyéb el­foglaltsága miatt nekem kellett megtartanom, s délután a másodikat is, este meg az ifikét. Egy-egy ilyen nap az utazásokkal együtt reg­gel fél héttől este tízig tartott. A közbeeső idő­ket szinte lehetetlen volt értelmesen kitölteni. Jó, hát akkor legyen a sport, ha az irodalom vi­lága nem akar befogadni - gondoltam. És tény­leg, mint minden munkát, ezt is teljes oda­figyeléssel végeztem. Az eredmények engem is megleptek. Tanítványom, Tóth Béla lett példá­ul a sportág első ifjúsági Európa-bajnoka. Az ifjúsági magyar bajnokságon a hét súlycsoport közül ötben a tanítványaim végeztek az élen. Némi elismerést reméltem, mivelhogy azt gon­doltam: legalábbis itt, nem úgy, mint az iro­dalomban, a teljesítmény mégiscsak számít. Helyette szemrehányást kaptam, mondván: túlzott teljesítményre késztetve kiégetem a fia­talokat; nem lett volna szabad ennyi győzel­met aratnunk. Kábultan villamosoztam haza az évzáró értekezletről, jutalom helyett elmarasztalással, amelynek nem értettem az indító okait. Pedig érthettem volna. Még a kezdet kez­detén, talán fél éve lehettem a klubnál, amikor megpendítették: ilyen felelős állásban, ami­lyent én betöltők, illenék jelentkeznem a párt­ba, hiszen aki az ifjúsággal foglalkozik, annak szilárd ideológiai alapon kell állnia. Én akkor elengedtem a fülem mellett ezt a meghívást. A válasz mégis megérkezett. Egyre több prob­léma merült fel a munkámmal kapcsolatban. A végén már nemcsak a munkámmal. Az egye­sületből eltűnt száz négyzetméter tatami (záró­jelben jegyzem meg, ez akkor egy lakás ára volt), s valakik a tatami eltűnését az én nya­kamba akarták varrni. Egy névtelen levél azonban figyelmeztetett, hogy az általam való­ban használt sportfelszerelések mellé rávezet­tek a kartonomra száz négyzetméter tatamit, s odahamísították az aláírásomat is. Nem volt könnyű kikászálódnom a csapdahelyzetből, de sikerült, s az élsporttal együtt kezdődő gyo­morfekélyemtől is megszabadultam. Állásom, kenyérkereseti lehetőségem azonban továbbra sem volt. Először a Közgazdasági Egyetemen vezettem tanfolyamokat: a tanfolyamos gyere­kekkel több magyar bajnokságot is nyertünk. A versenyeztetés mákonya beleivódott a sejtje­imbe, nehéz volt megszabadulnom tőle. Né­hányszor volt klubomnak is megmutattuk: job­bak vagyunk náluk. Be kellett látnom lassan: bármilyen eredményeket érünk is el, ez az út nem vezet sehová. Egyesületi, társadalmi támo­gató háttér nélkül felesleges erőlködni. Elha­tároztam, ésszerűsítem a tevékenységemet: megélhetési dzsúdóedző leszek. Mivel Mária­remetén laktunk, itt szerveztem tanfolyamo­kat. Lemondva a versenyeztetésről, először is arra próbáltam megtanítani a gyerekeket, hogy ha elesnek, ne törjék el kezüket-lábukat; másodszor: ha megtámadja őket valaki, eredmé­nyesen térhessenek ki. A rendszerváltásig a tanfolyamokból meg a feleségem fizetéséből éltünk. Könnyebbség volt, hogy csak este kellett dol­goznom, a délelőttjeim felszabadultak. És telje­sen a magam ura voltam.

Ezeken a szabad délelőttökön írtad a Közel – Visszatérési?

Nem egészen, kicsit korábban, 1968-tól 1975-ig. Ez az időszak azonban nemcsak a Kö­zel megszületése miatt fontos számomra. Ek­kor határoztuk el a feleségemmel, Mezey Kata­linnal, hogy családot alapítunk. Megszülettek a gyerekek: 1971-ben Jani fiunk, 1974-ben Kati lányunk és 1975-ben Matyi fiunk. írásra sza­badidőm akkor se volt: úgy zsaroltam ki – saj­nos, ekkor már nemcsak magamtól, a családtól is. A célegyenesben már nem ment másként: hajnali öttől dolgoztam rajta.

Térjünk egy kicsit vissza a hatvanas évek­hez, az Elérhetetlen föld című antológia megjelenéséhez Miért kovácsolódtatok össze nemze­déki csoporttá? Nem volt kockázatosabb csoportba tömörülve indulni? Nem lett volna taktikusabb és könnyebb külön-külön jelentkezni, kerülve az összefogásnak még a látszatát is?

Az a népi, nemzeti kuruc érzület, ami ben­nünket akkoriban egy húrra hangolt, csak elvétve adott táptalajt a karrier-megfontolá­soknak. Érvényesülési szempontból nem jól döntöttünk, az érzelmi és az erkölcsi szem­pontok azonban akkor számunkra fontosabbak voltak, és számomra ma is fontosabbak a pusz­ta karrierépítésnél. Az akkori antológiák – Tűztánc, Első ének, Költők egymás közt – a politika által szervezett gyűjtemények voltak. Szereplő­ik engedelmesen kuporodtak a hatalom lábá­hoz, amikor mi, rongyos kurucok a biztos bu­kás kockázatát vállalva is kirántottuk a kardot igazságérzetünktől ösztönözve. El kell ismer­nem, a karrierharcban ők győztek, de nem biz­tos, hogy a hiteles szavakért vívott harcban is.

Foglald össze, kérlek, az Elérhetetlen föld létrejöttének, utóéletének meglehetősen kalan­dos történetét!

Tizenhárom év választotta el az antológia megjelenését az 1956-os forradalom leverésé­től. A nyilvánosan is emberéleteket követelő megtorlások alig néhány éve csillapodtak el, senki sem tudta, meddig. A szovjet-orosz gyar­mati hatalmat képviselő helytartói kultúrpo­litika szolgákat keresett, esetenként beérte a fennhatóságát elismerő csendestársakkal is. A hatvanas évekre már sikerült konszolidálnia az irodalmi közállapotokat. Az 1956 utáni passzív rezisztenciát, az „írósztrájkot", amely már a születése pillanatában is csak részleges volt, nemcsak az ifjú kommunisták, Györe Imre, Garai Gábor meg a többi tűztáncos törte meg, de a korábban elhallgattatott újholdasok is sorra jelentek meg, részben betöltve a hallga­tó ötvenhatosok helyét. A hatvanas évek végé­re aztán mindenki belátta: akinek a hatalom – az aczéli kultúrpolitika – kezet nyújt, annak el kell fogadnia ezt a parolát, mert ha nem teszi, vége van, és senki nem ejt érte könnyet. A ha­talom diadalünnepet ült. Nos, hát ebbe a diadalünnepbe piszkítottunk mi bele, mint légy a koccintásra emelt pezsgőspohárba. Az antológia ötlete 1965–1966 táján, még egyetemista ko­runkban kezdett kialakulni. Eleinte csak közös felolvasóesteken léptünk fel az Eötvös Kollégi­umban, a Ráday Kollégiumban és másutt, mai szemmel nézve óriási érdeklődés közepette. Akkoriban különösen pezsgő volt az egyetemi irodalmi élet, egymást érték az induló, majd betiltott lapok: a Mozdulók, a Napok, az orszá­gos botránnyá dagadt Tiszta Szívvel. Nem volt hát különös óhaj, számunkra legalábbis nem tetszett annak, hogy azt a hangot, azokat a lá­zadó érzéseket, kétellyel átitatott gondolatokat, amelyekre rátaláltunk, s a múlttal való őszinte szembenézés vágyát a Tűztánc patyomkinfal- költészetével szemben felmutassuk. Számunk­ra mindez természetes törekvés volt - nem úgy a hatalom számára. A bolha ellen, mikor kide­rült, hogy nagyon ugrál, egész kulturális hadosztályt mozgósított. A Magvetőnél szervezni kezdték az Első ének, a Szépirodalminál a Költők egymás közt című antológiákat, hogy a mi­énket okafogyottá tegyék. Néhányunkat külön-külön megkörnyékezve a belső bomlasztás taktikáját is bevetették. Több mint három évig tartott a harc, amit Angyal János és jómagam a kiadók és a minisztérium hivatala, a Kiadói Főigazgatóság ellenében vívtunk, vállalva az ügyintézés feladatát. Aztán amikor már min­den elveszett, amikor a Szépirodalmi Könyvki­adónál Domokos Mátyás egy többtagú lektori bizottság élén, a Magvetőnél egy fennhéjázó titkárnő, a Kiadói Főigazgatóságnál Rádics Jó­zsef feltörölte velünk a padlót, és mi belenyu­godva a vereségbe, a magánkiadás módozatait fontolgattuk, bekövetkezett a váratlan fordulat. Kovács István és Utassy József Kiss Ferenc ta­nyáján találkozott Darvas Józseffel, az írószö­vetség akkori nagyhatalmú elnökével, s előad­ták neki vesszőfutásunk történetét. Darvas el­kérte a kéziratot, és átolvasása után kiadása mellett döntött. Miért? Erről semmit nem tu­dok, csak feltételezem, annak ellenére, hogy Darvas a szovjet-kolonialista rezsimet szolgá­ló keményvonalas káderré lett, az antológia ol­vasása közben felébredhettek benne ifjúsága lázadó népi-írói emlékei. Számító karrierista­ként is felmérte: itt az alkalom, hogy fityiszt mutasson a népiség eszméjét sárba taposó aczéli kultúrpolitikának. Bármilyen indítékok játszottak is közre, a döntés megszületett: az antológia 1969 végén megjelent, ha jól emlékszem, kétezer példányban. És hamarosan el is fogyott. 1970. március tizenötödikén a Kossuth Klubban került sor a kötet bemutató estjére. Az érdeklődők nem fértek el az előadóteremben, egy részük kiszorult a Múzeum utcába. A ha­talom azonban nem nyugodott bele a vere­ségbe. Később Király István meg is gyónta a fe­leségemnek, hogy az antológia értékelését követően ő fogalmazta meg a párt központi bizottsága számára az 1970-es, népi írók elleni határozatot, amely elsőrendű kultúrpolitikai célkitűzésnek tekinti a magyar történelmi foly­tonosságot vállaló irodalmi szereplők – így az Elérhetetlen föld – költőinek a háttérbe szorítá­sát (úgymond, hogy ne ismétlődjék meg 1956). A határozatot, mint ismert, tettek követték. Ennek ellenére Juhász Ferenc, Nagy László és Illés Endre segítségével 1972 és 1988 között öt könyvem jelent meg a Szépirodalmi Könyv­kiadónál.

Éreztetek-e olyasmit később, mondjuk az Elérhetetlen föld megjelenése után tíz évvel, hogy az irodalomtörténet még mindig ez alap­ján alkot képet rólatok, miközben már minden­ki a maga útját járta? Gondolok arra a leegy­szerűsítésre, hogy a Kilencek Illyés és Nagy László poétikájából építkeznek S eközben figyel­men kívül hagyták teljesen egyéni és egyedi útkereséseiteket, az új tárgyiasságtól a neoavantgárdig.

Csak a saját nevemben nyilatkozhatok. Rólam, az én írásaimról az irodalomtörténet nem vesz tudomást: sem a Kilencek tagjaként, sem egyébként nem tart számon. Egyetlen irodalomtörténeti felsorolásban sem találkoztam soha a nevemmel. Ettől még persze előfordul­hatna valahol, mert be kell vallanom, azért nem én vagyok az irodalomtörténetek legna­gyobb búvárlója. Nem azt akarom mondani ez­zel, hogy a mellőzés nem érdekel, még kevésbé, hogy jólesik, csupán annyit, hogy ha mégis írtam volna valami érdemlegeset, akkor ez az eljárás nem az én szégyenem. Az igazat meg­vallva nem a mellőzés, nem a megbecsülés hi­ánya, és még csak nem is a megvetés fáj iga­zán, hanem az, hogy azokat a könyveket, amelyeket képes lettem volna megírni, és a magyar irodalom szempontjából is fontos, mások által megírhatatlan könyvek lehettek volna, az elle­nünk, ellenem irányuló ellehetetlenítési had­járat következtében nem tudtam megírni.

Említetted az egyetemi irodalmi élet élénk­ségét. Gondolom, ez ösztönzött drámaírásra is.

Pontosabban az Egyetemi Színpad. Nem voltak sem színészi, sem rendezői ambícióim, de az előadásokon, a próbákon sokszor jelen voltam. Évfolyamtársam volt Mezey Kati, aki akkor még nem volt a feleségem: színészként részt vett a munkában. Az ottani színészek közül Kristóf Tibor és Jordán Tamás voltak a kedvenceim és később afféle távoli barátaim is. Első párbeszédjátékom, az Utazás megelevenítését is nekik köszönhetem. Nem emlékszem pontosan, Tiborék vagy Tamásék konyhájában rögzítettük magnószalagra a hangjátékot kettejük alakításában. A hangeffektusokat Halász Péter szolgáltatta, mesterien. Sokszor lejátszód­tuk a szalagot közönség előtt. Akkoriban még volt becsületük az efféle földalatti üzenetek­nek. A felvétel, úgy éreztem, igazi művé, már-már zeneművé avatta esendő mondataimat. Tíz évvel ezelőtt próbáltam megszerezni a fel­vételt, a nyomok még megvoltak, de nem sike­rült: mint múltunk annyi minden megőrzendő mozzanata, ez is elveszett. Ez a miliő szülte a Kenyérpusztítókat. Meg a Ráday Kollégium földszinti szobáinak fülledt, lázadástól lüktető légköre. A szabadulás utáni vágyat meg a sza­badulásra való képtelenségünket írtam meg abban a többszáz oldalas párbeszéd-folyam­ban, amely Ruszt József kezébe került. Igazán magam sem gondoltam, hogy ez előadható színmű. Vallomás volt, hideglelős látlelet, a nem­zeti léttelenség egyéni létekbe kódolt döbbenete. Mondhatni, zűrzavaros fecsegés, de szán­dékosan nem akartam formába önteni. Azt hiszem, Kati adta oda Rusztnak: olvassa el. Meglepetésemre Ruszt ahelyett, hogy a sze­métkosárba dobta volna vagy átdolgozásra visszaadta volna a kéziratot, egy lelkesült olva­sópróbára hívott, ahol a vázlatosan összeolló­zott mondatokból egy mások számára is érthe­tő konstrukció bontakozott ki. Természetesen ezek után is sokat kellett dolgoznom rajta, de végül is összeállt a szövegkönyv meg az elő­adás is. Az Egyetemi Színpad lehetőségeit te­kintve sikerrel játszották. A híre még London­ba is eljutott. Ezt onnan tudom, hogy Illyés Gyula jóvoltából a darab bemutatója után egy háromhetes párizsi-londoni ösztöndíjhoz jutva ott Sipos Gyula, Szabó Zoltán és Határ Győző is mint reménybeli, a magyar drámát megújító szerzővel beszélt velem. Én már, aki túl voltam a Király Istvánnal történt szakításon, és náluk tisztábban láttam, tudtam: ez a darab nem a sikerek, sokkal inkább a kudarcok felé vezet. Mit mondjak, nem örültem neki, amikor idő múltával kiderült: nekem lett igazam.

A drámáidat, hangjátékaidat közreadó kö­tetedben, amelyet az Új Kézirat adott ki, korai műveid közül még Az ember jelent meg.

Az 1956 utáni depresszió, ha nem volna ez a kifejezés visszatetsző, azt mondanám: a kedvenc témám. Ezt írtam meg a darabban, amelynek végső formába öntése máig várat magára. Tudniillik a darab sokáig kéziratként hányódott a megelevenítés leghalványabb esé­lye nélkül. A rádiószínház 1968-as pályázatára dolgoztam át. Ezt a változatot többször is ját­szották a rádióban. Az átdolgozott változatot sem tartom idegennek magamtól, de igazi hő­fokon a történet csak az 1956 leverésének pilla­natait megidéző légkörben élne. Például ezt a munkámat is restaurálni kéne.

A mi lányunkat a kötet záró darabját, úgy tudom, be akarta mutatni a debreceni Csokonai Színház, de aztán visszakoztak. Mi volt ennek az oka?

Bényei József volt akkor a színház igazga­tója, s ő pártfogolta a bemutatót. Már az olvasópróbák is lezajlottak, amikor Siklós Olga, a Rádió és a színházi élet nagyhatalmú megmondója Szabó Magdával elutazott Debrecen­be, és leállították a darabot. Ez a keserű és ki­ábrándult bohózat Európai vőlegény címmel, átdolgozva, Bucz Hunor rendezésében a Térszínházban tizenvalahány év elmúltával még­iscsak színre került. Sajnos, idő híján ennek a darabnak nem készült el a nyomdakész vál­tozata, csupán az előadás szövegkönyve bujkál valamelyik irattartómban...

Kodolányi Gyula Harold Pintér, Sámuel Beckett világába helyezi a Kenyérpusztítókat. Egyetértesz ezzel az értelmezéssel?

Ezek a szerzők is hatottak rám, azonban talán náluk is inkább az ír Brendan Behan. Lélektanilag, ha belegondolok, mindegyik szín­padi művem, hangjátékom sültrealista. A Kenyérpusztítók a Ráday utcai bezártságról szól, meg az akkori egyetemi életről, a minket körülvevő rideg és kíméletlen légkörről.

Visszatérve fő műfajaidhoz, találtam egy, a verseidet és a prózádat (és a Közeit a későbbi prózakötetekkel) összekötő közös, lényegi pon­tot A középpontban mindig a látvány van, egyrészt valamilyen festői látásmóddal meg­fogott látvány, a láttatás mámora, másrészt ennek analízise, amely nem magyarázat, ha­nem a látványból eredő metafizikai élménnyé magasodó gondolatfutam. A legegyszerűbb, tárgyias látvány mögött is ott van mindig, amit Kodolányi metafizikai szorongásnak nevez. Csak a verseidből kiragadva két példát: „bámu­lod a hatszögletű nyár / lépesméz-lobbanását"; „a szöcske / acéldrót-bambán pattan el". Olyas­féle látásmód ez, amelynek talán a filmhez, a kinagyított, kimerevített vagy lassított moz­góképhez is van köze.

A festészet, a színház, a film közelébe az alkalom sodort, a nyelv, a szavak s a beléjük rejtjelezett, ki tudja, hány ezer éves titkok, azaz a költészet iránti vonzódás kiirthatatlanul ivódott bele a sejtjeimbe. Pedig részt kellett ven­nem néhány költészet-elvonókúrán. Nem segí­tett. Természetesen mindannyian a szavak hangalakja, a szavakat körülzsongó jelentésmezők, a szavakat egymáshoz közelítő, egy­mástól eltávolító vonzások-taszítások világá­ban élünk, de nem mindenki érzékeli és éli át, kutatja kíváncsian ennek a világnak kockáza­tokkal terhelt közelségét, a nyelvben rejtőző emlékezetet és lelkiséget. Én ezt szerettem volna. Azokat a szavakat, szókapcsolatokat, mon­datokat kerestem, amelyek erre a kifürkészhe­tetlen, ősidőből üzenő erőtérre utalnak. Innen a furcsa szemlélet, a túlzott részletezés, a több időből egyszerre ugyanarra a jelenségre irá­nyuló szinkronlátás, amely főként a Közel sa­játja, s amelyet sokan kifogásoltak, mondván: modoros különcködés.

Én ezt nem problémának látom, inkább egy­fajta narratív bravúrnak. Pontosan modellezi az emlékezet működését: egyszerre látjuk gyermek­önmagunkat a magunk akkori, egykori néző­pontjával, és logikusan hozzátesszük utólagos, mai értelmezésünket. Mondhatni, az egyetlen hézagmentes, hiteles emlékezésfolyamat.

Szó volt róla, azt én is hiteltelennek érez­tem volna, hogy a harmincéves leírja, a há­roméves mit gondolt, de úgy, mintha közben ő nem gondolt volna semmit. A látványhoz sem társíthattam pusztán a gyerek értelmezését, mert harmincévesen nem is emlékezhettem rá­juk pontosan. Úgy gondoltam, az emlékeze­temben megőrzött értelmezések teljességével kell szembenéznem minden pillanatban, de úgy, hogy tudatában vagyok annak is, hogy ez sérült teljesség. Visszatérve eredeti kérdésed­hez: nem a film inspirált erre a látásmódra. Úgy kerültem először a filmkészítés közelébe, hogy a Közel megjelenése után Szobolits Béla megkeresett: vegyek részt készülő, tervezett filmje forgatásában. Azért nem mondom, hogy forgatókönyvíróként, mert a Makacs álmok nem igazi játékfilm volt. Nem lehetett a hagyományos értelemben vett forgatókönyvet írni hozzá. Egy falusi színjátszó kör élete, s rajta keresztül a falu élete jelent meg a vásznon a Szobolits Bélára jellemző fanyar, megbocsátó humor görbe tükrében. Afféle dramaturgiai, irodalmi tanácsadó voltam, szükségtelen ke­rékkötője a forgatásnak. Ennek ellenére szerin­tem a Makacs álmok kitűnő film lett, igazi, hús­vér falusi embereket ábrázol szeretettel. Talán ezért is merült feledésbe. Pedig Béla Japánban még egy fesztiváldíjat is nyert vele.

A Közel viszonylagos visszhangtalansága nem lehetett egyetlen oka annak a váltásnak, ami Az őrült poétikája felé vezetett. Miközben a különbségek mellett az közös bennük, hogy mindkettőben a főhős vívódó, kíméletlen önana­lízise áll a középpontban.

Nem, nem hiszem, hogy ez volt az indító ok. A téma és a problémafelvetés terelt más irányba. A világ változott meg, amelyről írnom kellett. Nem tudtam kikerülni. Pedig talán jobb lett vol­na. Volt, aki azt mondta róla: kietlen, szerethetetlen könyv, lélek nélküli, visszataszító fősze­replővel. Nem tudom. Állandóan az motoszkált a fejemben, mi lenne, ha a Kenyérpusztítók tü­körszereplői közül az egyik kiléphetne az ajtón? Valahogyan ezt próbáltam modellezni Az őrült jelenetsoraiban. Hallottam olyan véleményt is, hogy ez nem is regény, ezek a saját élményeim, és hogy a főszereplő is én vagyok. Éppen az el­lenkezője igaz. Ebben a regényben sokkal kevés­bé vagyok benne személyesen, mint a Közelben. Czine Mihály, aki írt róla a Jelenkorban, jól lát­ta, mit akartam. Ebben a könyvben találtam rá arra a jelenetezési módszerre, amelynek segítsé­gével Az Örvényes partján sokáig kallódó törté­neteit sikerült életre keltenem.

Akár Az Örvényes partján formájára gondo­lok: novellafüzér, akár a Kenyérpusztítók mély- realista-abszurdoid kísérletére, akár a Közel- Visszatérés narratív technikájára: mindegyik olyan formai kísérletezés, amellyel évekkel meg­előzted a hazai divatot. A novellafüzér a kilenc­venes években lesz divatossá, a Közel joyce-i, prousti ösztönzésű és értékű narrációja vagy tíz év múlva, Nádas Péter Emlékiratok könyvében nyer újabb formát. Mintha előbb meglátnád – nem a divatot, hanem az irodalmi megújulás le­hetséges útjait.

Én nem tudom a saját könyveimet iroda­lomtörténeti mozzanatokként megítélni. Hol túl közel vannak hozzám, mintha az életem részei lennének, vagy néha már-már a testrészeim; máskor meg annyira távoliak, annyira idege­nek, hogy szinte gyűlölöm őket.

Versesköteteid tízéves időközökkel láttak napvilágot. Költészeted kapcsán emlegetik Füst Milánt, Kassákot, Gulyás Pált. Az a gyanúm, hogy irodalmi megosztottságunk is az oka an­nak, hogy akik nagyra tartják Pilinszkyt, azok sem akarnak tudomást venni rólad. Pedig, úgy érzem, érdekes módon egyik legközelebbi roko­na vagy – nem poétikai szempontból elsősorban, hanem inkább a gondolatiság szintjén. Ha nem is oly krisztianizáltan, de nálad is a megfoghatatlanba, a metafizikaiba siklik gyakran a leg­reálisabb leírás, a legplasztikusabb látvány is.

Pilinszky verseit elég későn olvastam és lassan barátkoztam meg velük. A bennük rejlő mágneses erő hatása akkor érintett meg elő­ször, amikor Mensáros László egy hosszú, monológgá szervezett versestjét hallgattam, amely­ben a versek a szerzők neve nélkül sorjáztak egymás után. Pilinszky verse szinte kivilágí­tott a többi remekmű közül. Talán azért, mert új volt, a többi költő klasszikus vagy a közel­múlt nagyjai, az ő hangjuk már ismerősen csengett a fülemben. Pilinszkyé, hiába olvas­tam néhány versét korábban is, nem. Akkor, ott egészen a hatalmába kerített. Ma sem tud­nám megmondani, hogy mivel. Hatott-e rám? Igen, valószínű hatott. De nemcsak ő. Nagyon sokan. Gulyás Pál nem. Túl későn ismerkedtem meg a verseivel ahhoz, hogy tanuljak tőle.

Költészetedet végigkíséri a formákkal való virtuóz kísérletezés. Honnan tanultad a mes­terséget? Mert ma már ez nem olyan magától értetődő, hogy egy költő a mesterség fogásait is ismerje.

Már az én időmben sem volt ez iskolai tan­anyag, még a bölcsészkaron sem. Varga Domo­kos sem igazított el verstani kérdésekben: hagyta, hadd keresgéljek. Csak a hibákra hívta fel a figyelmemet, meg arra, ha önkéntelenül rátaláltam valamire. Zenei műveltségem is na­gyon hiányos volt, innen sem hozhattam rit­mikai kultúrát. Verseket olvasva, régi és élő klasszikusokat, kortársakat, s az ő módszerei­ket ellesve tanultam. Később, már az egyetemen természetesen megismertem Horváth János, Fónagy Iván, Vargyas Lajos, Németh László verstani munkáit is. A vers ritmikai rendsze­rét, a ritmusban, rímekben, a hanganyag tonalitásban, a képekben rejlő lehetőségeket, a ve­lük való bánásmódot azonban felnőtt fejjel már nemigen lehet tanulni. Tudatosítani kez­deti hályogkovácsosságot, azt igen. Erre törekszem is folyamatosan.

Említetted, hogy íróvá válásodban jelentős szerepet játszottak a folyóiratok, amelyekhez tanárod révén jutottál hozzá. Tizenöt éve szer­keszted a magyar irodalom egyik meghatározó folyóiratát, a Magyar Naplói. Több egyedülálló rovat és kezdeményezés fűződik a lap nevéhez, mint a világirodaimat közlő Európai Figyelő, szociográfiai írások sorát közöltétek, amelyek aztán könyvben is megjelentek, szemléztétek a társfolyóiratokat, jelent meg városbemutató sorozatotok, egy időben felvételi-felkészítő anya­got is közöltetek. Hogy látod, mi a szerepe ma a huszadik jubileumát ünneplő Magyar Napló­nak a folyóiratok piacán és az irodalom folya­mataiban?

A húszévnyi időből tizenöt fűződik az én főszerkesztőségemhez, az első öt évben egy so­rom sem jelent meg a Magyar Naplóban, és lát­ható volt, hogy itt nincs szükség rám. A rendszerváltás után a máriaremetei kultúrházat vezettem, s közben saját és a barátaim szórakoztatására kiadtam a hébe-hóba megjelenő Remetei Kéziratok című periodikát. 1994 nya­rán Tornai József kérésére, aki akkor az írószö­vetség elnöke volt, benyújtottam pályázatomat a csődbe jutott Magyar Napló főszerkesztői ál­lására. Amikor a választmány szavazati eredménye alapján kiderült, hogy én nyertem el a cseppet sem hálás feladat ellátására a megbí­zást, azonnal tudtam, megértésre és kíméletre az irodalmi terepet uraló szereplők részéről nem számíthatok. Azonban az a fortyogó gyű­lölet, amely levelekben, buta, rágalmazó újságcikkekben, kuratóriumi áskálódásokban elle­nem és a lap ellen megnyilvánult, még engem is meglepett. Mondják, ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyengeségem elle­nére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam. Ha érdem ez egyáltalán, és nem butaság. Ennek a kitartásnak nagy ára volt. Legalább öt-tíz könyv. Személy szerint jobban jártam volna, ha megírom őket, ezért nem érzek a Napló életben tartása miatt túlzott elégedettséget. Mondják, a sors előbb-utóbb az irodalomban is igazságot szolgáltat. Bármennyire nem tudok hinni benne, jobb pillanataimban azért abban reménykedem, valóban így lesz. Mint minden szerkesztő, én is azt mondom, a legfontosabb a jó kézirat, a minőség. Csakhogy mi a minő­ség? Az éppen aktuális irodalmi divathoz való ügyes alkalmazkodás? Mintha manapság ez a tévhit uralkodna a legtöbb irodalmi műhely­ben. Szerintem a divathoz alkalmazkodó simulékony stílus, valamint a politikailag kor­rektnek tartott témák körüli sündörgés csak álminőséget szül. Ma másra van szükség. Elő­ször is jó volna végre mai szemmel, mai érzé­kenységgel hozzányúlni a nemzeti önismeret hatvan éve tabuként kezelt témáihoz, aztán a maiakhoz is. Ha harcban áll a Magyar Napló, ezért a célért harcol azokkal szemben, akik to­vábbra is amnéziában akarják tartani a magyar irodalmi tudatot, s általa az egész nemzetet is.

Mindezek mellett vagy ellenére utánpótlást is sikerült a Napi óban kinevelni. Nagyon sok fiatal indul a lapnál, és fontos pillanat volt, ami­kor kiadót is alapítottak a folyóirat mellé, hogy az igazán tehetségesek könyvvel is jelentkez­hessenek.

Nagyon sok fiatal indult itt, de sokan el­pártoltak a könnyebb érvényesülés reményé­ben; különben is, könnyebb semmitmondó ujj­gyakorlatokat pötyögtetni, mint a lényeget, a sokszor riasztó, szívszorító lényeget keresve küzdeni a szavakkal. De maradtak elegen. Leg­utóbb a regénypályázatunk hozott napvilágra ismeretlen szerzőket. Berta Zsolt a Jancsiszögben olyan nézőpontból meséli el hőseinek há­nyódását a késő Kádár-korban, amely újnak számít irodalmunkban, és erre a felfrissülésre nagy szükség van. Az a véleményem egyéb­ként, hogy nemcsak a divatos irodalmi jártas­ságot, de a témafelfedező képességet is meg kell becsülni. Móricz Zsigmond Hét krajcárját korábban, mások két változatban is megírták, nyilván olvasta ezeket Móricz, és harmadjára megírta sokkal jobban. Tehát szükség van arra, hogy a téma az irodalmi megfogalmazás köze­lébe kerüljön, hogy aztán kiforrhassa magát. A mai magyar életből, de még történelmünk­ből talán éppen a legfontosabb mozzanatok nem találták meg irodalmi formájukat.

Többször felmerült benned, hogy elég volt. Mégis maradtál.

Az utóbbi időben annyi adóssággal küz­döttünk, hogy becsületbeli ügy volt marad­nom. Ez az első év, amit, ha valami katasztrófa közbe nem jön, viszonylagosan kezelhető adó­sággal zárunk, tehát emelt fővel léphetnék le a színről. Hazudnék, ha azt mondanám: nem fordult meg ez a lehetőség is a fejemben.

Hogy látod, van-e, lesz-e folytatása, után­pótlása a népi irodalomnak? Egyetértesz-e azok­kal, akik már le is mondanak a népi megjelölés­ről, s helyette nemzeti irodalomról beszélnek?

Létezik olyan nemzet, amely nem a népen alapul? A mai népfogalom nem szűkíthető le a parasztságra. A társadalom szerkezete teljesen átalakult. Nem akarok botcsinálta szociológusként okoskodni, de azt azért mindannyian ér­zékeljük, a felső tízezer, és az alattuk hullámzó tömeg között óriási a különbség, talán soha ek­kora nem volt. Nem akarok az arctalan, a jogaitól és egzisztenciális biztonságától megfosz­tott tömeg és a nép közé egyenlőségjelet tenni, pedig talán ezt kellene. A modern társadalom tömeggé gyúrta át a népet. Sajnos azt látom, a mai felső tízezer, tisztelet a kivételnek, tagja­iban alig-alig pislákol a nép iránti felelősségérzet. Talán ezért is nevezik inkább tömegnek, hogy ne lehessen felelősséget érezni iránta. Mert ugyan az arctalan tömeg lenézésen kívül mit érdemel? Én a népiséget, egyetértve Czine Mihállyal, érzületnek, a néplélek iránti fogé­konyságnak tartom, nem stílusnak, nem irányzatnak, nem divatnak. Amíg a nemzet s benne megtartó erőként a nép létezik, addig a népi irodalomnak is van létjogosultsága. Ha eltű­nik, a nép emlékezete tűnik el vele. Az irodalomnak – miközben természetes joggal foglal­kozik az egyén, a lélek belső ügyeivel – meg kellene jelenítenie azt a közösséget is, amely­ben létezik. A népi irodalom tehát nemcsak a parasztokról szóló irodalom. A nép a kis egzisztenciák világa, a nemzet kilencven szá­zalékát ők alkotják, mi alkotjuk. Ha a nemzet nagyobb részének ábrázolásával, gondjainak, panaszainak számbavételével nem foglalkozik senki, s ha a feladatot önként vállaló néhányak eltiltatnak az igazi nyilvánosságtól, összeom­lik a nemzettudat. Ez volna a cél? A fennhéjá­zó, magukat a szürkeállomány egyedüli birtokosainak mondó médiaértelmiségiek szerint a nép, a kisember szemszögéből azért nem érdemes komolyan szemlélni a világot, mert a szegény ember primitív. Én szegény emberek között nőttem fel, és azt tapasztaltam, hogy nagyon sokszor bölcsebben és tisztábban formáltak véleményt, mint azok az elit értelmisé­giek, akik elárulták a nemzetet és folyamatos tragédiába sodorták.

Az iskolázatlan szegény emberre is igaz, hogy nem feltétlenül primitív...

Nagyapám hat elemit végzett és intelligens ember volt. Ehhez tudni kell, hogy régen – s ma is efelé haladunk – hiába volt valaki osztályelső, ha nem volt családi háttere, nem tudott továbbtanulni. Aki okosnak születik, az okos marad, akkor is, ha műveletlen lesz. Az okosságot nem lehet az iskolában megtanulni – ott legfeljebb műveltséget lehet szerezni hozzá, mármint olyan iskolában, ahol művelt tanárok ülnek a katedrán, és valóban tanítani és nem túlélni akarnak. A népi gondolkodáshoz az is hozzá­tartozik, hogy a szegény tehetségeknek is meg kell teremteni a lehetőséget a tanuláshoz már a kezdetektől.

Ráadásul a szegény parasztember, akármi­lyen keveset tanult, a faluban egy teljes világnyi közösség részese, és teljes értékű, emberi életet élhet. Ezért is katasztrófa a falvak megszűnése.

És tegyük ehhez hozzá, hogy a nemzet utánpótlását soha nem a városi lakosság bizto­sította, hanem a falvaké. Miért kell megszün­tetni a falvakat? Mert így lehet megszüntetni a nemzetet. Azt mondják, milyen gyalázat osz­tatlan iskolában tanítani a gyerekeket. Miért volna az? Hány tehetség került ki ilyen isko­lákból? Miért ne hallhatnák, ösztönözhetnék egymást a különböző korosztályok? Soroksá­ron több mint negyvenfős osztályokban tanul­tunk, kezelhetetlen keverék népességgel – svá­bok, csángók, betelepülők, mint mi is –, mégis: a kiváló tanárok révén mindegyikünk, aki fel­sőbb iskolába lépett, megállta a helyét. Az ok­tatást nem elsősorban a rendszerek teszik haté­konnyá vagy hatástalanná, hanem azok a tanárszemélyiségek, akik a katedrán állnak.

 Kíváncsi volnék, milyen gondolatokat kelt benned ma ez a néhány sor korábbi verseidből. Nem a versek magyarázatát kérem persze, csak afféle mai, spontán reflexiót. „Gyermeket nemzzek / s felneveljem őket a folytatáshoz" – írod a Döblingi múltban. „Ezen a földön nincs csoda, / mindezt ki kell bírnunk csupán, / ki többre vá­gyik, ostoba" – ez pedig a Gramofonból való.

A Gramofon a hatvanas években született. Az idézett két sor egy profán, kuplészerű dal summázata, a hatvanas évek fiatalságának kiábrándultságát, amely az enyém is volt, próbáltam bennük kifejezni. A Döblingi múlt ké­sőbbi, a hetvenes években született, abban az élethelyzetben, amikor a saját kezünkkel pró­báltuk rendbehozni, kibővíteni a házat, hogy a három gyerekkel valahogyan elhelyezked­hessünk benne. Nem Széchenyi-léptékű építke­zés volt ez, de a belé fektetett személyes energi­ák tekintetében talán meg is haladta azt.

A vers egy másik rétegét megragadva: ha nem kellettél te, Oláh János a kádári világnak, nemes bosszút álltái, hogy mintegy – három gyermek ap­jaként, unokák hadával – megsokasítottad magad.

Ez nem elvi kérdés volt. A gyerekeket, ha meg akarnak születni, örömmel kell fogadni. S mi örültünk nekik. Sok baj, sok gond szakadt ránk, de ez megtartó erő is volt. A feleségem és a gyerekek nélkül, bármennyi bosszúságot is okoztak olykor, aligha bírtam volna ki azt a mérhetetlen kilátástalanságot, amely akkor körülvett.

Nyilván az sem elszánás eredménye, hogy a gyerekeid mind művészek lettek. Elsőszülött fiad, Lackfi János immáron neves, elismert köl­tő, író, két kisebb gyereked viszont a képzőmű­vészeti vénádat örökölték. Nem ódzkodtál, nem próbáltad őket lebeszélni?

Janit az édesanyja indította el a költői pá­lyán. Hozzá fordult első próbálkozásaival. Nem csupán azért, mert jobban bízott az ízlésében, mint az enyémben, hanem mert ebben a kérdésben, az irodalmi tehetségek istápolásában ő utolérhetetlen volt és maradt. A sárvári diák­írók pályázatának és táborának vezetőjeként a mai, már nem is csak fiatal írók többsége az ő nevelvénye. így hát természetes volt, hogy ő adta áldását fiunk első verseire is. Nemcsak én voltam ideig-óráig képzőművész, Kati a ta­tabányai képzőművészeti kör szorgalmas látogatójaként tovább kitartott a festés-rajzolás mellett, mint én. Tehát kétpólusú volt a fertőzés. Matyi fiam kezdettől a képzőművészet iránt érzett s kapott családi biztatást. Kati lányom biológusnak készült, kertésznek anyai nagyszülei nyomdokán. Hamar otthagyta azonban a kertészeti egyetemet, keramikus lett, Kun Éva tanítványa. A formák iránti érzékenységét látva ösztönöztük: tanuljon tovább. Pécsett kezd­te a képzőművészeti egyetemet, majd Budapes­ten fejezte be Matyi fiammal együtt, Kő Pál tanítványaként.

 „E konok nyelvet kevesen beszéljük, / ahhoz mégis túl sokan, / hogy értsük egymást." „Meg­osztva kell kiállni az együtt is reménytelent" - szól két epigrammád, a Magyarok és az Egy­szerűsítés. Hogy látod ezt a kérdést ma?

A meg nem értés, az együttműködés hiá­nya, sokszor így érezzük, magyar átok, magyar betegség, s a vers írása közben így éreztem én is, de – jutott eszembe aztán – ez a nyelv konokságával, létével mégiscsak a megértésre ösztönöz. Rejtve az a remény is benne van a versben, meghallva e megtartó nyelv ősi, konok hívását, egymás felé fordulunk végre. Nemzet csak akkor létezhet, ha van olyan erő, amely összefogja a sok egymással viszálykodó akaratot. Vallási, politikai intézmények, szim­bólumok, a gyarapodás, az erő érzete, a mártíromság tudatosítása, vagy bármi. A magyar­ság a XX. században mindent feladott, elvesz­tett, nem véletlen hát, hogy a nemzeteszme ereje aggasztóan elapadt. Az utolsó mentsvá­runk a nyelv maradt. Most ezt is el akarják venni tőlünk, és mi nem ragaszkodunk eléggé hozzá. De megosztva ki lehet-e állni, amit együtt is reménytelen?

És ma vigasztal-e, egyáltalán fontossá tud-e válni, hogy átlátsz a „szögesdrót-szitán" (noha ez ma nem szögesdrótból van)?

Nem jó átlátni a szitán. Mert amit látok, azt jobban szeretném nem látni. Jobban szeret­ném illúziókban ringatni magam. Aztán meg ott lappang bennem a kétely, hogy igazán azt látom-e, ami mögötte van, vagy csak elkép­zelem, és nem valós fenyegetésekkel, csupán a saját rémálmaimmal viaskodom! A szabad szellemet most valóban nem szögesdrót veszi körül, most a hazugság-szitán próbálunk átlát­ni. Ennek a tisztánlátási kísérletnek is meg­vannak a maga buktatói, ha mások is, mint azé a kísérleté volt, amikor a szögesdrót véresre sebezte az arcunkat.

 „Nem-létre hangolódva / élvezem a ringó lomb-sötét / elvesző ritmusát." Bár elvesző ez a ritmus, mégis azt érzem hangsúlyosabbnak, amit az ige mond: élvezem. Mi hoz neked meg­nyugvást, mi pihentet a mindennapokban, ki­lépve innen a Ferenc körúti szerkesztőségből, a mindennapok imamalmával?

Ha kiülhetek otthon a teraszra, és nézhe­tem a Remete-szurdokot.

Szőlővel, borral is foglalkozol...

Majdnem el is felejtettem. Igen, és ha fel­hozhatok a pincéből egy üveg öreghegyi rizlinget, saját termést a lovasi szőlőből, fellélegzem. A bor, amikor kitöltőm, olyan nehezen moccan meg a pohárban, mint az olaj. Illata felidézi a Balaton tükrét. Szeretem a szőlőt. A vele való fárasztó bajlódást is. Metszeni is szeretek. Jó barátságban lenni a földdel, amiből vétettünk, mert úgyis ő fogad be végül.

Jó, tehát Máriaremete, és pihensz a te­raszon.

Írhatnék is, amikor hazamegyek. Néha fel is teszem magamnak a kérdést: miért ülök a teraszon és nézem mindig semmittevően ugyan­azt a látványt? Nem unom még? Miért nem csinálok valamit? A mai civilizáció azt sugall­ja: ha szükség van rá, ha nincs, örökké cselekedni kell, minden örökké él, a televízió örök­ké sugároz, a rádió örökké bömböl, tehát sose halunk meg. Pedig dehogynem. Ha van is öröklét, az nem a médiavilág örökké tolakvó jelenléte, valami egészen más, talán a világegyetem isteni nullpontja, amelyhez lassan-lassan éveink múlásával közelítenünk kell. A mai ember menekül ettől az Isten csendjét sugárzó nullponttól. Megadta magát a modern társadalompszichológia cselének, amely szerint egy pillanatra sem maradhat magára bün­tetlenül, mert a magányban felébrednének benne egzisztenciális félelmei, s elnyelné a de­presszió kútja. Én éppen a fordítottját érzem. Nekem pihenés, ha békén hagynak, ha csend vesz körül. A „nemlétre hangolódni", ahogy írtam, csak úgy lehet, ha az ember átadja ma­gát az elemi létezés ritmusának.

(2009. december, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)