Életrajz
Oláh János 1942-ben született Nagyberkiben, gyermekkorát e somogyi településen és az akkor még önálló községnek számító Soroksáron töltötte. Költői, írói mivoltát később erőteljesen meghatározta az archaikus paraszti, illetve a főváros közelében tapasztalt parasztpolgári világ élménye. Művészet iránti fogékonysága előbb a képzőművészet irányába sodorta: középiskolai tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban folytatta. Onnan került az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar–népművelés szakra.
Első szépirodalmi kísérletei fölött Varga Domokos mentorkodott. Az egyetemen már részt vett a folyóirat-alapítási kísérletekben, költőként pedig a később Kilencek néven elhíresült alkotói csoport egyik vezéregyénisége lett. Angyal Jánossal együtt az Elérhetetlen föld (1969) antológia kiharcolója; a címadó vers is az ő alkotása. Diploma után propagandistaként, népművelőként, később művelődésiház-vezetőként dolgozhatott, irodalmi tevékenységét tekintve a tűrt kategóriába került. Mezey Katalinnal való 1971-es házasságához, három gyermekük neveléséhez elsősorban a cselgáncsedzői tevékenység biztosította az egzisztenciát. Könyvei rapszodikusan jelentek meg, az aczéli kultúrpolitika azonban mind a recepciót, mind az elismeréseket tekintve háttérbe szorította, elhallgatta.
A rendszerváltozás előtt a Remetei Kéziratok című „magánfolyóiratban" próbálhatta ki szerkesztői elképzeléseit, majd 1994-ben elnyerte a Magyar Írószövetség folyóiratának, a Magyar Naplónak a főszerkesztői tisztét. Amellett, hogy a folyóiratot több mint két évtizede a vállain hordozza, az ezredfordulótól felépítette a Magyar Napló Kiadót is, amely időközben a színvonalas kortárs irodalom egyik megkerülhetetlen műhelyévé vált. 2013-tól tagja lett a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának.
Oláh János: Curriculum vitae
Oláh János vallomástöredékei – Bíró Gergely, Nagy Gábor, Szakolczay Lajos és Szepesi Dóra interjúinak felhasználásával. Összeállította: Csontos János
(A nagyberki gyermekkorról)
„Nagyberki annak ellenére, hogy a kommunista terror a beszolgáltatás meg a kolhozosítás rémét szabadította a falura, számomra maga volt az idill. Az a parasztvilág, amelyet láttam, amelyben élhettem, ha csak nyári gyerekként is, örökre elveszett. Leginkább az lepett meg, hogy eltűntek a faluból az állatok. Gyerekkoromban még bivaly is volt Berkiben. A legjobban azonban talán a lovak hiányoznak. Kietlen lett nélkülük a világ. Anyai nagyapámnak nem voltak lovai, de patkolókovács lévén mindennapos vendég volt házunknál a ló. Szerettem a patafüst orrfacsaró illatát. A ló nemcsak igásállat volt, a szabad gazdalét szimbóluma. Hát ennek vége, a gazdalétnek is, meg a lónak is. Nem hajt ki a csorda se a községi legelőre, nincs csorda, nincs községi legelő. Boltból veszik a tejet. Csapatba verődött egyívású gyerekek naphosszat kóboroltunk erdőn-mezőn, a Határ-árok meg a Kapos partján. Akkoriban még lehetett vesszőkosárral csíkot fogni. A falutól vagy két kilométer távolságra fekvő régi-temető – miért fekszik ilyen messze, senki sem tudja – ősdzsungelének félhomályában nappal is huhogott a bagoly, sikló surrant a kövér fűben a korhadó keresztfák tövén. De nem csak játékból állt az élet. Szerettem inaskodni, rávertem, ha kellett, az izzó vasdarabra. Szekeret festettem. Csavarokat olajoztam. Különösen később, amikor már nem volt szabad segédet tartani, volt szükség a munkámra. Kapálni, aratni jártunk. Aratáskor kötelet vetettem. Nagyapám háromnegyedes kaszát készített külön nekem, és vele mentem a kisgáti rétre kaszálni. Én visszakértem nagyapám földjét a kárpótlás idején. A szülőház még áll, a műhely is, igaz, a szerszámok java elhordódott belőle. A házat nagynéném, édesanyám húga lakja. A régi Nagyberkiből ő maradt nekem egyedül. Sokszor kaptam magamat azon, hogy későbbi, felnőtt életem tapasztalatait vagy a hallott történeteket is csak akkor vagyok képes elbeszélni, ha ide, ebbe a régi világba képzelem őket."
(A soroksári gyermekkorról)
„Apám Pesten dolgozott a Ganz-Mávagban, később pedig a MÁV Északi Járműjavító Műhelyében. Anyám csak a háború kitörésekor, amikor apámat elvitték katonának, költözött vissza a szüleihez Nagyberkibe. Én ott születtem meg anyai nagyszüleim házában, s ott éltünk a háború végéig, amíg apám haza nem jött. Akkor visszaköltöztünk Soroksárra. Soroksár, gyermekkorom másik meghatározó helyszíne is sok novella hátteréül szolgál. 1952-ig nagyközség volt. Egy sváb család házában béreltünk szobát az ezerhétszázas években épült csodálatos barokk műemlék-templom – ifjúkori lelki meghasonlásaim helyszíne – mögött. A háború alatt ebből a kis szobából mindent elhordtak az újkori – Tömörkény szavával élve – szerző-mozgó emberek. Alsótagozatban a kislétszámú osztályokban még béke honolt. A tanító néni kedvence voltam. Jól tanultam és szerettem is iskolába járni. Amikor felsőtagozatosként először léptem be az istállóból alakított zsúfolt osztályterembe, ahol több mint negyvenen szorongtunk a padokban, azonnal elfogott a szorongás: megéreztem, ennek nem lesz jó vége. Már az első szünetben felhangzott az oláhcigányozás. Amikor jótanulóságomra is fény derült, mindez fokozódott azzal, hogy a bukott fiúk rendszeresen leköpdöstek, megpofoztak. Valamiféle elégtételt éreztek ezek a tanulásban nemigen jeleskedő fiúk, megalázottságukat, kudarcélményeiket rajtam próbálták megbosszulni. Hamarosan a többiek is rákaptak arra, hogy bármi bosszúság érte őket, azt rajtam verjék le. Amikor már sokadszor kéken-zölden mentem haza, apám rám mordult: gyere, mondta, mutasd meg, ki volt. Elkapta a gyereket, megcsavarta a fülét, és már röpült is a pofon. Ez az incidens csak olaj volt a tűzre. Nem is mertem többet árulkodni, mert apám pofonját százszorosan verték vissza rajtam, ráadásul az eset újabb okot adott a csúfolódásra, most már anyámasszony katonája is voltam. Végre az egyik bukott osztálytársam, aki tizenhat évesen is még csak a hetediket járta, megkönyörült rajtam. Igazán nem is azzal segített, hogy néhányszor a védelmemre kelt, hanem azzal, hogy személyesen tanított meg a tai otoshi egyik sajátos formájára, a hátsó támasztott gáncsra, és kölcsönadta féltett kincsét, A dzsiu dzsi-cu hetvenhét fogása című rongyosra olvasott könyvet. Reggelente félórával korábban keltem, s a könyv tanácsait követve erősítettem, s gyakoroltam egy homokkal töltött zsákon a jobb- és balegyeneseket, valamint a hetvenhét fogás közül a legegyszerűbbeket. Hiába volt azonban mindez a sok gyakorlás, szenvedés, nemhogy visszaütni, de még az ütéseket elhárítani se mertem, behúztam a nyakam, arcom elé kaptam a kezem, és így próbáltam átvészelni a rám záporozó ütéseket továbbra is. Talán fél év is eltelt, amikor elszakadt a cérna. Dénes Pista magabiztosan indította el a pofont, de nem talált el. Önkéntelenül kaptam fel a balkezem, s hárítottam kézéllel az ütést, közel ugrottam Pistához, jobb kezemet a jobb vállára tettem, könyökkel felütöttem az állát, mögötte keresztbe tett jobb lábammal pedig megakadályoztam abban, hogy hátralépjen. Semmit nem éreztem, semmilyen erőfeszítésre nem volt szükség, Pista máris ott feküdt hanyatt a pocsolyában. Amikor megszégyenülten felkászálódott, fehér ingéről, piros úttörőnyakkendőjéről csöpögött a sáros lé. Azt hittem, nekem ugrik, folytatni akarja a verekedést, de nem, megszégyenülve kullogott el az igazgatói iroda felé, hogy beáruljon. Igazgatói intőt kaptam. Nem értettem: amikor engem-ütött vert a fél iskola, az rendben volt, szegény anyám hiába panaszolta el a sérelmeimet minden szülői értekezleten, nem történt semmi, de amikor egyszer én nem hagyom magam, abból egész iskolára szóló botrány kerekedik. A történtek után verekedni nem akart velem senki, de a csúfolást annál dühödtebben folytatták. Amikor pimasz sértegetéseit, köpdösődését nem tűrve a rajtanács elnökének orrát is bevertem, az igazgató és helyettese a kicsapatásom mellett döntött, de elhatározásukat végrehajtani már nem volt érkezésük, mert kitört a forradalom. A soroksári általános iskola nemcsak a megpróbáltatások, a küzdelmek helyszíne volt, hanem egyetemi szintű intellektuális műhely is. Hébe-hóba néhány kicsapott egyetemi tanár is felbukkant a katedráján. Két tanárról külön is meg kell emlékeznem. Puskás Gyula magyart tanított. Irodalmi folyóiratokat hozott az osztályba. A folyóiratok elmarasztaló kritikáiban olvastam először Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, Kassákról és a magyar irodalom akkori nagyjairól. Többnyire azokat a műveket olvastam el, amelyeket szidtak a kritikusok. Ez jó rosta volt, mert így a magyar irodalom legjelentősebb műveinek többsége már általános iskolás koromban megfordult a kezem között. Ha nem is értettem mindent belőlük, a hangütés lenyűgözött. Ekkor kezdtem írni magam is. Kovács tanár úr matematikát tanított. Óriási gyalogtúráin az egész Pilist bebarangoltuk, a napi negyven kilométeres penzumok után a hepehupás turistaházi szalmazsákokon is jobban aludtunk, mint az otthoni megszokott ágyban. Erdélyi származású lévén szünidőben kopjafát faragtatott velünk. Ezt nagyon szerettem. De nem ezért ő az, akinek a legtöbbet köszönhetem, nem is azért, mert kitűnő matematikaóráin pallérozódva a középiskolában – csak én tudtam, hogy alaptalanul – valóságos matematika-zseninek tartottak, nem, ennél sokkal többet köszönhetek neki, az életemet. Éppen a sarki artézi kútról tartottam hazafelé teli vödröt cipelve, amikor óriási robajjal beözönlöttek Soroksárra a Tökölről Budapestre tartó tankok. Talán hogy tekintélyt parancsoljanak, azért verették géppuskasorozatokkal végig a házfalakat. Rohantam haza, éppen Kovács tanár úrék háza előtt tartottam, amikor kinyílt a nagy, sárga fakapu, s a tanár úr berántott rajta. A lövöldözés elcsitultával kimerészkedtem az utcára, hitetlenkedve bámultam a lábam előtt heverő átlőtt vizesvödröt. Rosszullét kerülgetett, nem, egyáltalán nem éreztem örömet. Később a tanár úr feleségét egy ugyanilyen sortűz terítette le az utcán, félárva sorban hagyva négy lánygyermeküket."
(Egy versantológia kálváriájáról)
„Az akkori antológiák – Tűztánc, Első ének, Költők egymás közt stb. – a politika által szervezett gyűjtemények voltak. Szereplőik engedelmesen kuporodtak a hatalom lábához, amikor mi, rongyos kurucok a biztos bukás kockázatát vállalva is kirántottuk a kardot igazságérzetünktől ösztönözve. El kell ismernem, a karrierharcban ők győztek, de nem biztos, hogy a hiteles szavakért vívott harcban is. Az Elérhetetlen földet tizenhárom év választotta el a forradalom leverésétől. A hatvanas évek végére mindenki belátta, hogy akinek a hatalom – az aczéli kultúrpolitika – kezet nyújt, annak el kell fogadnia ezt a parolát, mert ha nem teszi, vége van, és senki nem ejt érte könnyet. A hatalom diadalünnepet ült. Nos, hát ebbe a diadalünnepbe piszkítottunk mi bele, mint légy a koccintásra emelt pezsgőspohárba. Nem volt különös óhaj, számunkra legalábbis nem tetszett annak, hogy azt a hangot, azokat a lázadó érzéseket, kétellyel átitatott gondolatokat, amelyekre rátaláltunk, s a múlttal való őszinte szembenézés vágyát a Tűztánc patyomkinfal-költészetével szemben felmutassuk. Számunkra mindez természetes törekvés volt; nem úgy a hatalom számára. A bolha ellen, mikor kiderült, hogy nagyon ugrál, egész kulturális hadosztályt mozgósított. A Magvetőnél szervezni kezdték az Első ének, a Szépirodalminál a Költők egymás közt című antológiákat, hogy a miénket okafogyottá tegyék. Több mint három évig tartott a harc, amit Angyal János és jómagam a kiadók és a minisztérium hivatala, a Kiadói Főigazgatóság ellenében vívtunk, vállalva az ügyintézés feladatát. Aztán amikor már minden elveszett, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás egy többtagú lektori bizottság élén, a Magvetőnél egy fennhéjázó titkárnő, a Kiadói Főigazgatóságnál Rádics József feltörölte velünk a padlót, és mi belenyugodva a vereségbe, a magánkiadás módozatait fontolgattuk, bekövetkezett a váratlan fordulat. Kovács István és Utassy József Kiss Ferenc tanyáján találkozott Darvas Józseffel, az írószövetség akkori nagyhatalmú elnökével, s előadták neki vesszőfutásunk történetét. Darvas elkérte a kéziratot és átolvasása után kiadása mellett döntött. Számító karrieristaként felmérte: itt az alkalom, hogy fityiszt mutasson a népiség eszméjét sárba taposó aczéli kultúrpolitikának. Bármilyen indítékok játszottak is közre, a döntés megszületett, az antológia 1969 végén megjelent kétezer példányban. És hamarosan el is fogyott. 1970. március 15-én a Kossuth Klubban került sor a kötet bemutató estjére. Az érdeklődők nem fértek el az előadóteremben, egy részük kiszorult a Múzeum utcába."
(A kiszorítottságról)
„Első verseskötetem egészében kéziratban maradt, a második, a Fordulópont huszonkilenc éves koromban jelent meg. A folyóiratokban alig közölték az írásaimat, a civil életben meg egyenesen üldözöttnek számítottam. Tizenhét évig, a rendszerváltozás pillanatáig nem volt a végzettségemnek megfelelő állásom. Mivel a honoráriumokból akkor sem lehetett megélni, néhány évig cselgáncsedző voltam, majd tanfolyamokat tartottam, ebből tartottam el a családomat. Ambivalens üldöztetésben volt tehát részem: egyrészt a civil életben nem kaptam állást, másrészt a könyveim megjelenése elé nem nagyon gördítettek akadályt – igaz, alig írtak róluk."
(Az elbeszélésekről)
„A Száműzött történetek egy régi és egy új könyv egyszerre. Miután ezeket a történeteket végre egy kötetbe rendeztem, teljesebb képet rajzoltak ki, mint aminek a kompozíció eredetileg indult. Az Örvényes partján kiadása előtt kényszerűen ki kellett hagynom bizonyos részleteket. Igyekeztem tehát az akkori elképzeléseimet visszaállítani, rekonstruálni az elbeszéléseim első megjelenésük előtti változatát – mai szemmel persze. Csakhogy a rekonstruálás közben újabb egyensúlytalanságok keletkeztek, amiket fel kellett oldanom."
(A nagy nemzedék figyelméről)
„Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Nagy László, Csorba Győző, Tatay Sándor, Czine Mihály, Tamási Lajos és Varga Domokos személyes figyelme a legreménytelenebb helyzetekben is ösztönzést adott. Az őrült című regényemet Czine Mihály számomra is meglepő megértéssel és biztatással üdvözölte annak idején. A pályatársak, elsősorban a Kilencek, aztán az erdélyi, felvidéki kárpátaljai nemzedéktársak írásaiban megszólaló hangzatok azt sejtették akkor, a népi irodalom eszméje a kor zaklatott individualizmusával szembesülve megújulhat, s e megújulás jegyében született művek döntő hatással lesznek a magyar irodalmi gondolkodásra."
(A regényírás nehézségeiről)
„Illés Endre pártfogásának köszönhető, hogy ezek a könyvek napvilágot láttak, aki Nagy László ajánlására olvasta el az első verseskötetemet, majd a Közel című regényt is, és mellé állt."
(A „puha" cenzúráról)
„A nyolcvanas évek második felében már nem volt olyan erős a cenzúra. Ezzel együtt számomra érthetetlen módon működött, mert a kötetből kihagytak olyan darabokat, amelyek nem voltak annyira kemények és őszinték, mint például Az intéző háza: ez egy meglehetősen brutális kínzási jelenet, amit a parasztság egy jó része átélt, aki ellenállt a téeszesítésnek. Ez az elbeszélés például benne maradt, mást kivettek: nem lehetett tudni pontosan, hogy milyen szempontok szerint ítélkeztek, akik ítélkeztek. Ha a cenzúra igazán szakszerű lett volna, a kézirat az elsőtől az utolsó oldalig a szemétkosárban végzi."
(A visszautasítható ajánlatokról)
„Pándi Pál is, Király István is karriert ajánlott, egyik a média, másik az egyetem világában, de amikor kiderült, mit kérnek ezért, lazán nemet mondtam. Aztán kisebb sarzsiknak is. Így kerültem ki mindenféle értelmiségi pályáról. Szegények voltunk, néha a villanyszámlát se tudtuk kifizetni, három gyermeket neveltünk, de feleségem soha nem tett szemrehányást »könnyelmű« döntéseim miatt, mindig támogatott és mellettem állt, igen, így azért tulajdonképpen könnyű volt kimaradnom mindenféle árulásból."
(A népi irodalom hivatásáról)
„Czine Mihály megállapítását, amely szerint a népi irodalom nem stílus, hanem »érzület« kérdése, többször idéztem. Most sem tudok mást mondani. Czinének igaza van: amíg a magyar nép, s az általa megjelenített néplélek, népi »érzület« létezik, nem irtható ki annak irodalmi vetülete és az azt újraélesztő impulzusok megfogalmazására vállalkozó irodalmi irányzat sem."
(A történelmi sorsirodalomról)
„A kommunista hatalom az ötvenes évektől kíméletlen hadjáratot indított a hagyományos paraszti társadalom ellen: az anyagi tönkretétel, a lelki terror, a nemzedékek egymás ellen fordítása, a falusi társadalom különböző rétegeinek összeugrasztása, a kitelepítés, a fizikai megsemmisítés egyaránt szerepelt a hatalmat gyakorlók eszköztárában. Az első világháború tragédiáiról, Magyarország széteséséről nem jelent meg mai magyar irodalmi mű. Az ország szovjet megszállásának tragédiái sem igen vannak jelen napjaink irodalmában. Kétszázezer magyar nőt erőszakoltak meg a felszabadító hadsereg katonái, ezekből a »frigyekből« több tízezer fattyú született. Könyvemnek azért adom a Száműzött történetek címet, mert a fentiek alapján ezek felejtésre ítélt történetek."
(Az író restaurátori szerepéről)
„Írás közben szinte restaurátornak érzem magamat. Olyan, gyerekkoromban hallott, két–három mondatos történeteket elevenítettem meg, amelyektől húsz–harminc év után sem tudtam szabadulni. Ezeket próbáltam meg kiegészíteni elbeszélés-technikai eszközökkel, mint ahogy egy freskót restaurál valaki. Amikor egy fül meg három lábujj látszik a falon, ki kell a művet egészíteni, teljes színében kibontakoztatni. A Közel című regény a gyermeki érzékelés szintjén próbálta megidézni a kort – igaz, felnőtt gondolkodásmóddal. Belőle nőttek ki ezek a gyerektörténetek is. Azonban a Száműzött történetekben a szemlélet megváltozott: a szélsőségesen, gyermekien individualista szemléletet a közösségei emlékezet perspektíva-szabályai váltották fel. A gyermektörténetek is ebben az irányban mozdultak el. A népi emlékezetben megőrzött töredékes történeteket úgy próbáltam kibontakoztatni, hogy minél több eredeti szín, illat, fény, indulat, maradjon meg bennük, igyekeztem ugyanakkor kiegészíteni is őket, de úgy, hogy semmit meg ne hamisítsak, ugyanígy próbáltam megidézni azt a miliőt is, amelyben megtörténtek. A fuldokló gyermekszereplő ugyanazzal a kérlelhetetlen sorssal küzd, amellyel a mindenéből, ideiglenesen még a hitéből is kiforgatott gazda. Mindnyájan azt keresik, nemegyszer tudatosan vállalva a nyilvánvaló végső vereséget is, hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben."
(Valóság és irodalom kapcsolatáról)
„A Visszatérés utolsó jelenetében az orosz sortűz hajszál híján leteríti az emlékezőt, aki a veszély múltán megpróbál körülnézni, de látását még a golyók freccsentette vakolatdarabkák kicsalta könnyek homályosítják el, színezik ki, nagyítják föl, mintha a valósággal való szembenézés csak az álom ködén keresztül volna lehetséges. Ebben a valós téren túli térben látja lebegni a lába előtt heverő átlőtt vizesvödröt, hallja a golyó ütötte fekete lyuk körül pattogzó zománc percegését, ahogyan összekeveredik a hernyótalpak távolodó zümmögésével. Ez a pillanat a gyermekkor vége, a becsukódó kaput a borzalom lakatja zárja le. A könyvben sok a képzelet szülte jelenet, de ez a zárókép teljes egészében megtörtént jelenet rekonstrukciója. Olyan személyes élmény volt ez, amely teljesen megváltoztatta nézőpontomat, más lett körülöttem a világ. A borzalmai is, a csodái is, a brutalitása is, a szépsége is, minden tulajdonsága, ami addig természetes volt, megváltozott, különössé vált."
(A Közelről)
„Öntudatregény, pontosabban az öntudatra ébredés regénye: nem önéletrajzi könyv, ahogy többen mondták. Proust hatását szokták említeni. Az az igazság, hogy Gyergyai Albert fordította Proustot, és ő is a somogyi mondatfűzéseket alkalmazta, még az esszéiben is ilyen mondathangsúly eltolódások vannak. Inkább ez érintett meg. A szülőföld hangsúlyai. Akkoriban a francia új regény is divatba jött, amelyben nagyon fontos a részletek leírása. Egészében semmit sem akartam utánozni. Hatott rám Dylan Thomas prózája, Az író arcképe kölyökkutya korából, és a Páfránydomb című verse. Arról ír például, hogy harmincévesen számot kell vetni az addigiakkal. Úgy éreztem, ebben van valami, mert az ember még éppen nem vesztette el azokat az érzékelési impulzusokat, amik gyerekkorában érték. Gondoltam, ha most nem írom le, akkor soha többet nem tudom."
(Az emlékregény fogadtatásáról)
„Nagy László a gyermeki lélek és az azt felidéző harmincéves felnőtt-tudat egybejátszását furcsállta, de elfogadta a könyvet olyannak, amilyen, és segítette a megjelenését. Ő hívta fel rá Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának figyelmét, aki aztán teljes mellszélességgel mellé állt. Az év könyve-díjat is odaadatta érte, pedig erre senki nem kérte. Volt, aki azt írta levélben, igaz, hogy én Veres Péter világát próbáltam újrarajzolni somogyi miliőben, de Az eltűnt idő nyomában áthallásai talán szándékom ellenére, más dimenzióba emelték az ábrázolt világot. Azt hiszem, Határ Győző volt az egyetlen, aki fenntartások nélkül örült neki, valami olyasmit írt, régen volt alkalma a magyar nyelv áramában olyan önfeledten megfürödni, mint a Közel olvasása közben. A Szabad Európa Rádióban elhangzott kritikát megelőlegező levelében arról ír, annyira megfertőzte az olvasás, hogy még a wimbledoni tejesembernek is magyarul akart fizetni. A pályatársak írásai közül Kodolányi Gyuláéra emlékszem, méghozzá azért, mert három baráti szerkesztőséget is megjárt egy év alatt, de nem jelent meg."
(Egy filmes kalandról)
„A Közel megjelenése után Szobolits Béla megkeresett, vegyek részt készülő, tervezett filmje forgatásában. Azért nem mondom, hogy forgatókönyvíróként, mert a Makacs álmok nem igazi játékfilm volt. Nem lehetett a hagyományos értelemben vett forgatókönyvet írni hozzá. Egy falusi színjátszó kör élete s rajta keresztül a falu élete jelent meg a vásznon a Szobolits Bélára jellemző fanyar, megbocsátó humor görbe tükrében. Afféle dramaturgiai, irodalmi tanácsadó voltam, szükségtelen kerékkötője a forgatásnak. Ennek ellenére szerintem a Makacs álmok kitűnő film lett, igazi, hús-vér falusi embereket ábrázol szeretettel. Talán ezért is merült feledésbe. Pedig Béla Japánban még egy fesztivál-díjat is nyert vele."
(A máriaremetei változásokról)
„Máriaremetén élünk. Egy Margit körúti lakást cseréltünk annak idején a most már ugyancsak felújításra szoruló házra. Amikor ide költöztünk, Remete falusias kiránduló- és nyaralóhely volt, a szomszédos Hidegkút pedig igazi falu. A templommal szemközti dombra, amelyen a házunk áll, a nyári melegben még a víznyomás sem ért fel, hordóban tároltuk a vizet a padláson, hogy az ínséges időket átvészeljük. Cserépkályhával fűtöttünk, a tüzelőt Guszti szamár vontatta kordéval szállította a tüzépes a dombra fel. Guszti makacs volt, kedvenc száraz kenyerével sem lehetett álló helyéből kimozdítani, ha félúton lecövekelt. Azért, mint a mellékelt ábra mutatja, nem fagytunk meg. Aztán a rendszerváltás körüli időkben minden megváltozott, máról holnapra csaknem egy tucat kacsalábon forgó kft.-székház épült az utcában, s így személytelenebbé vált az ittlét. Eleinte furcsa volt, különösen a régi falusias, családias utcahangulathoz viszonyítva, de megszoktuk. Egy darabig részt vettem a helyi közéletben, szerkesztettem az akkor még önerőből megjelenő Hidegkúti Híreket, igazgattam a helyi művelődési házat, de aztán be kellett látnom, én se lehetek próféta a saját környezetemben. Különben is, ekkor már a Magyar Napló főszerkesztője voltam."
(A Magyar Naplóról)
A rendszerváltás után a máriaremetei kultúrházat vezettem, s közben saját és a barátaim szórakoztatására kiadtam a hébe-hóba megjelenő Remetei Kéziratok című periodikát. 1994 nyarán Tornai József kérésére, aki akkor az írószövetség elnöke volt, benyújtottam pályázatomat a csődbe jutott Magyar Napló főszerkesztői állására. Azonban az a fortyogó gyűlölet, amely levelekben, buta, rágalmazó újságcikkekben, kuratóriumi áskálódásokban ellenem és a lap ellen megnyilvánult, még engem is meglepett. Mondják: ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyöngeségem ellenére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam. Ennek a kitartásnak nagy ára volt: legalább öt–tíz könyv. Személy szerint jobban jártam volna, ha megírom őket. Ha harcban áll a Magyar Napló, azokkal szemben harcol, akik továbbra is amnéziában akarják tartani a magyar irodalmi tudatot, s általa az egész nemzetet is."
(A Belső tükörről)
„Az összegyűjtött versek ötvenhat év termése. Az első fejezet, amely az Elérhetetlen föld címet viseli, önálló kötetként nem jelent meg annak idején, nem adták ki. Vannak benne olyan darabok, amiket átírtam, vannak, amelyek érintetlenül maradtak. A második kötet, a Fordulópont, így ahogy van, megjelent a Szépirodalminál, apró változtatások vannak benne. A Jel ugyancsak megjelent a Szépirodalminál. A Nagyító fényt válogatott kötetként publikáltam a rendszerváltozáskor, a Por és hamu is megjelent. A Belső tükör utolsó két fejezete, a Kötéltánc és Miért a semmiért? az azóta megjelent versekből áll."
(A kihunyt késztetésekről)
„A kihunyt késztetések idejét élem. Az irodalmi közeg, amely körülvesz, azt sugallja: nincs szükség arra, amit mondani tudnék. Lehet, hogy kiülnék a kertbe, a rigók meg a tücskök feleselését hallgatnám, és igyekeznék nem gondolni semmire. Regényt nem lehet úgy írni, hogy az ember nem foglalkozik vele naponta legalább két–három órát, de inkább többet. Nekem meg már régóta nincs napi két–három írásra fordítható órám. Néha felmerül bennem, hogy nem érte meg a Naplóba beletemetnem ennyi könyvet. Lehet persze, hogy akkor sem írtam volna meg őket, ha nem szerkesztem a Naplót, mert akkor is meg kellett volna élni valamiből, akkor is naponta nyolc–tíz órát dolgoznom kellett volna, ráadásul irodalomidegen környezetben. A suszter cipője mindig lyukas, a kiadó is így van vele, mindenki más könyve fontosabb, mint az enyém. Nekem sosem adatott meg, ahogy a mai magyar írók többségének sem, hogy akár csak részlegesen az írásaimból éljek."
(A megnyugvásról)
„Ha van is öröklét, az nem a médiavilág örökké tolakvó jelenléte: valami egészen más, talán a világegyetem isteni nulla pontja, amelyhez lassan-lassan éveink múlásával közelítenünk kell. A mai ember menekül ettől az Isten csendjét sugárzó nulla ponttól. Megadta magát a modern társadalompszichológia cselének, amely szerint egy pillanatra sem maradhat magára büntetlenül, mert a magányban felébrednének benne egzisztenciális félelmei, s elnyelné a depresszió kútja. Én éppen a fordítottját érzem. Nekem pihenés, ha békén hagynak, ha csend vesz körül. A nemlétre hangolódni csak úgy lehet, ha az ember átadja magát az elemi létezés ritmusának."
[2015]
EGY-KÉT KURUC ÖSSZEHAJOL
Oláh Jánossal beszélget Nagy Gábor
Oláh János költő, író ötven évvel ezelőtt kezdte pályáját. Az ő meg nem alkuvásának is köszönhető, hogy hosszas huzavona után, negyven évvel ezelőtt végül megjelenhetett a magyar irodalom egyik legnevezetesebb antológiája, az Elérhetetlen föld, melynek címadó versét is ő írta. Húsz éve indult útjára a Magyar Napló folyóirat, amelynek tizenöt éve, 1994 óta a főszerkesztője. Az évfordulók kapcsán beszélgettem a József Attila-díjas íróval gyerekkoráról, pályájáról, műveiről a Napló Ferenc körúti szerkesztőségében.
Ha most nem zavarnálak téged ezzel az interjúval, s egyéb – családi vagy munkahelyi – tennivalók sem térítenek el az írástól, akkor mit írnál?
Nem biztos, hogy írnék. A kihunyt késztetések idejét élem. Az irodalmi közeg, amely körülvesz, azt sugallja, nincs szükség arra, amit mondani tudnék. Lehet, hogy kiülnék a kertbe, a rigók meg a tücskök feleselését hallgatnám, és igyekeznék nem gondolni semmire. Valószínű, hogy ezt tenném. Pedig vannak adósságaim. Lehet, ha számolatlanul állna rendelkezésemre az idő, akkor képes volnék hívó érdeklődés nélkül csakis és egyedül saját magamnak írni. így azonban az ezer tennivalóval a nyakamban túlzásba menően önző fényűzésnek tetszik az írás. Két regényt is félbehagytam. Az egyikből meg is jelent két részlet Kisbarát nyelve és Csókold meg a csizmám címmel. A másik egy 1956-os gyerektörténet, amelynek elemei a Közelben már megtalálhatók.
Tudom, készülő munkáról nem szívesen beszél az ember, de annyit azért hadd kérdezzek meg róla, hogy stíljében, hangjában melyik regényvilághoz állna közelebb: a Közel - Visszatérés vagy Az őrült hangjához?
Sajnos nem készülő, hanem félbe-szerbe hagyott munkák ezek. Képzeletemben új hangszerelés lett volna mindegyik. Azt gondolom, az elakadt munkákra nem érdemes szót vesztegetni. A félbemaradt regény elvetélt szülés. Valószínűleg sohase készülnek el. Regényt nem lehet úgy írni, hogy az ember nem foglalkozik vele naponta legalább két-három órát, de inkább többet. Nekem meg már régóta nincs napi két-három írásra fordítható órám. Néha felmerül bennem, hogy nem érte meg a Naplóba beletemetnem ennyi könyvet. Lehet persze, hogy akkor sem írtam volna meg őket, ha nem szerkesztem a Naplót, mert akkor is meg kellett volna élni valamiből, akkor is naponta nyolc-tíz órát dolgoznom kellett volna, ráadásul irodalomidegen környezetben. Nekem sosem adatott meg, ahogy a mai magyar írók többségének sem, hogy akár csak részlegesen az írásaimból éljek. Néhány vers, elbeszélés így is született, csaknem kész vázlatok is kallódnak itt meg ott, belőlük nagyobb eséllyel állhatna össze egy- egy kötet, de hát azt mondják, a suszter cipője mindig lyukas, a kiadó is így van vele, mindenki más könyve fontosabb, mint az enyém, így aztán 2002 óta, több mint hét éve nem jelent meg önálló kötetem. Talán leginkább a régi munkáim sajtó alá rendezésével kellene az írói léthez való visszatérést – hacsak nem gazosodott el végleg ez az ösvény – elkezdenem. Amíg élt a nagy nemzedék, a hivatalos kommunista kultúrpolitika bornírtsága ellenére az ő szellemük határozta meg az irodalmi életet, több volt a késztetés, a kihívás, és volt példa. Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Nagy László, Csorba Győző, Tatay Sándor, Czine Mihály, Tamási Lajos és Varga Domokos személyes figyelme a legreménytelenebb helyzetekben is ösztönzést adott. A pályatársak, elsősorban a Kilencek, aztán az erdélyi, felvidéki kárpátaljai nemzedéktársak írásaiban megszólaló hangzatok azt sejtették akkor, a népi irodalom eszméje a kor zaklatott individualizmusával szembesülve megújulhat, s e megújulás jegyében született művek döntő hatással lesznek a magyar irodalmi gondolkodásra. Nem így történt. Mára azok az irodalmi művek kerültek az értékelés és elismerés fókuszába, amelyekből kilúgozódott a népi emlékezet és a nemzeti felelősségtudat egyaránt.
S ha mégis jut rá egy kis időd, akkor hol írsz? Otthon, Máriaremetén, esetleg Lovason?
Otthon. Lovason csak a szőlő meg egy présház van, még villany sincs. Ott metszeni, permetezni, szüretelni, préselni lehet, meg esetleg egy kicsit borozgatni.
Jól mondom, hogy nagyjából ebben a háromszögben leírható topográfiailag az életed: Máriaremete, Soroksár, Nagyberki?
Nagyrészt igen. Tizenöt éve negyedik helyszínként ide társult a Napló szerkesztősége, eleinte az írószövetség Bajza utcai székháza, majd néhány éve a Ferencváros, ahol Gegesy Ferenc polgármester segítségének köszönhetően új otthonra talált a szerkesztőség. Harmincegy éve Máriaremetén élünk. Egy Margit körúti lakást cseréltünk annak idején a most már ugyancsak felújításra szoruló házra. Amikor ide költöztünk, Remete falusias kiránduló- és nyaralóhely volt, a szomszédos Hidegkút pedig igazi falu. A templommal szemközti dombra, amelyen a házunk áll, nyári melegben még a víznyomás sem ért fel, hordóban tároltuk a vizet a padláson, hogy az ínséges időket átvészeljük. Cserépkályhával fűtöttünk, a tüzelőt a tüzépes Guszti szamár vontatta kordéval a dombra fel. Guszti makacs volt, kedvenc száraz kenyerével sem lehetett álló helyéből kimozdítani, ha félúton lecövekelt. Azért, mint a mellékelt ábra mutatja, nem fagytunk meg. Aztán a rendszerváltás körüli időkben minden megváltozott, máról holnapra csaknem egy tucat kacsalábon forgó kft.-székház épült az utcában, s így személytelenebbé vált az ittlét. Eleinte furcsa volt, különösen a régi falusias, családias utcahangulathoz viszonyítva, de megszoktuk. Egy darabig részt vettem a helyi közéletben, szerkesztettem az akkor még önerőből megjelenő Hidegkúti Híreket, igazgattam a helyi művelődési házat, de aztán méltatlan támadások és rágalmazások közepette be kellett látnom: én se lehetek próféta a saját környezetemben. Különben is, ekkor már a Magyar Napló főszerkesztője voltam, és nálam gyakorlottabb ügyintéző is nehezen birkózott volna meg egyszerre két hivatal irányításával.
Hogy emlékszel vissza mai fejjel gyerekkorod helyszíneire, Nagyberkire, Soroksárra? Gondolok itt arra is, hogy ezek jórészt a prózád helyszínei, megnevezetlenül vagy Avaskérre átkeresztelve.
Viszonylag hamar Soroksárra kerültünk, az általános iskolát is ott jártam.
Miért költöztek fel a szüleid Nagyberkiből?
Apám eleve Pesten dolgozott, a Ganz-Mávagban, később pedig a MÁV Északi Járműjavító Műhelyében; anyám csak a háború kitörésekor, amikor apámat elvitték katonának, költözött vissza a szüleihez Nagyberkibe. Én ott születtem meg anyai nagyszüleim házában, s ott éltünk a háború végéig, amíg apám haza nem jött. Akkor visszaköltöztünk Soroksárra. Egy sváb család házában béreltünk szobát az ezerhétszázas években épült csodálatos barokk műemléktemplom ifjúkori lelki meghasonlásaim helyszíne – mögött. A háború alatt ebből a kis szobából mindent elhordtak az újkori – Tömörkény szavával élve – szerző-mozgó emberek. Az új élet megkezdéséhez leginkább a tűzhely hiányzott. Apám kinyomozta: király-erdeiek vitték el a Duna túloldalára. Felpattant a kerékpárra, s visszaszerezte a tűzhelyet. Magyarázatul csak annyit: apám magas ember volt, több mint száznyolcvan centi, és csontsoványsága ellenére csaknem kilencven kiló, a tűzhelyből kihulló parazsat puszta kézzel kapta fel és dobta vissza. Kazánkovács volt, egész nap súlyos, izzó vasdarabokat forgatott az óriási láncos fogóval a dübörgő gőzkalapács alatt. Nem kellett sokat győzködnie a tolvajokat, gyorsan visszaadták neki az elkommunizált tűzhelyet. Soroksár jómódú sváb községből ekkor lett, a kitelepítések s a háború miatt földönfutóvá lett mindenféle magyarok – erdélyiek, csángók, felvidékiek, a falusi nincstelenség elől menekülő csonkaországiak, közéjük tartoztunk mi is – s a kitelepítést átvészelő németajkúak olvasztótégelyévé, vagy inkább darázsfészek-idegességű bujdosóhelyévé. A családok nehéz sorsa a gyermekek idegrendszerén is nyomot hagyott, de valahogy a többség igyekezett úrrá lenni a sérelmek és az általános nyomor okozta feszültségeken. Szemközti szomszédaink, Schneckék például annak ellenére, hogy kitelepített rokonaik államosított házába költöztünk, udvariasak, mondhatni barátságosak voltak velünk, pedig mint betolakodókra haragudhattak volna ránk, gyűlölhettek volna bennünket. A lányok kifejezetten szerettek, sokszor vittek sétálni, és fűnek-fának azzal dicsekedtek, hogy az ő gyerekük vagyok. Látták földönfutó nyomorúságunkat, de nyomorultak voltak ők is, Schneck bácsinak a háborúban mindkét szemét kilőtték, fiuk, a harmadik gyerek orosz hadifogságban senyvedt. Eleinte, amíg a kommunista uszító propaganda mérge le nem győzte a szolidaritás ösztönét, a többség így volt vele. Alsótagozatban a kislétszámú osztályokban még béke honolt. A tanító néni kedvence voltam. Jól tanultam és szerettem is iskolába járni. Amikor felsőtagozatosként először léptem be az istállóból alakított zsúfolt osztályterembe, ahol több mint negyvenen szorongtunk a padokban, azonnal elfogott a szorongás: megéreztem, ennek nem lesz jó vége. Már az első szünetben felhangzott az oláhcigányozás, pedig, s ezt a csúfolódók is jól tudták – a nevemen kívül – ennek semmi alapja nem volt. Amikor jótanulóságomra is fény derült, mind ez fokozódott azzal, hogy a bukott fiúk leköpdöstek, megpofoztak rendszeresen. Valamiféle elégtételt éreztek ezek a tanulásban nemigen jeleskedő fiúk, megalázottságukat, kudarcélményeiket rajtam próbálták megbosszulni. Hamarosan a többiek is rákaptak arra, hogy bármi bosszúság érte őket, azt rajtam verjék le. Amikor már sokadszor kéken-zölden mentem haza, apám rám mordult: gyere, mondta, mutasd meg, ki volt. Elkapta a gyereket, megcsavarta a fülét, és már röpült is a pofon. Ez az incidens csak olaj volt a tűzre. Nem is mertem többet árulkodni, mert apám pofonját százszorosán verték vissza rajtam, ráadásul az eset újabb okot adott a csúfolódásra: most már anyámasszony-katonája is voltam. Végre az egyik bukott osztálytársam, aki tizenhat évesen is még csak a hetediket járta, megkönyörült rajtam. Igazán nem is azzal segített, hogy néhányszor a védelmemre kelt, hanem azzal, hogy személyesen tanított meg a „tai otoshi" egyik sajátos formájára, a hátsó támasztott gáncsra, és kölcsönadta féltett kincsét, A dzsiu-dzsicu hetvenhét fogása című rongyosra olvasott könyvet. Reggelente félórával korábban keltem, s a könyv tanácsait követve erősítettem, gyakoroltam egy homokkal töltött zsákon a jobb- és balegyeneseket, valamint a hetvenhét fogás közül a legegyszerűbbeket. Hiába volt azonban mindez a sok gyakorlás, szenvedés: nemhogy visszaütni, de még az ütéseket elhárítani se mertem; behúztam a nyakam, arcom elé kaptam a kezem, és így próbáltam átvészelni a rám záporozó ütéseket továbbra is. Talán fél év is eltelt, amikor elszakadt a cérna. Dénes Pista magabiztosan indította el a pofont, de nem talált el. Önkéntelenül kaptam fel a balkezem s hárítottam kézéllel az ütést, közel ugrottam Pistához, jobb kezemet a jobb vállára tettem, könyökkel felütöttem az állát, mögötte keresztbetett jobb lábammal pedig megakadályoztam abban, hogy hátralépjen. Semmit nem éreztem, semmilyen erőfeszítésre nem volt szükség, Pista máris ott feküdt hanyatt a pocsolyában. Amikor megszégyenülten felkászálódott, fehér ingéről, piros úttörőnyakkendőjéről csöpögött a sáros lé. Azt hittem, nekem ugrik, folytatni akarja a verekedést, de nem: megszégyenülve kullogott el az igazgatói iroda felé, hogy beáruljon. Igazgatói intőt kaptam. Nem értettem, amikor engem ütött-vert a fél iskola, az rendben volt, szegény anyám hiába panaszolta el a sérelmeimet minden szülői értekezleten, nem történt semmi, de amikor egyszer én nem hagyom magam, abból egész iskolára szóló botrány kerekedik. A történtek után verekedni nem akart velem senki, de a csúfolást annál dühödtebben folytatták. Amikor pimasz sértegetéseit, köpdösődését nem tűrve a rajtanács elnökének orrát is bevertem, az igazgató és a helyettese a kicsapatásom mellett döntött, de elhatározásukat végrehajtani már nem volt érkezésük, mert kitört a forradalom. A soroksári általános iskola azonban nemcsak a megpróbáltatások, a küzdelmek helyszíne volt, hanem egyetemi szintű intellektuális műhely is. Hébe-hóba néhány kicsapott egyetemi tanár is felbukkant a katedráján. Két tanárról külön is meg kell emlékeznem. Puskás Gyula magyart tanított. Irodalmi folyóiratokat hozott az osztályba. A folyóiratok elmarasztaló kritikáiban olvastam először Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, Kassákról és a magyar irodalom akkori nagyjairól. Többnyire azokat a műveket olvastam el, amelyeket szidtak a kritikusok. Ez jó rosta volt, mert így a magyar irodalom legjelentősebb műveinek többsége már általános iskolás koromban megfordult a kezem között. Ha nem is értettem mindent belőlük, a hangütés lenyűgözött. Ekkor kezdtem írni magam is. Kovács tanár úr matematikát tanított. Óriási gyalogtúráin az egész Pilist bebarangoltuk, a napi negyven kilométeres penzumok után a hepehupás turistaházi szalmazsákokon is jobban aludtunk, mint az otthoni megszokott ágyban. Erdélyi származású lévén, szünidőben kopjafát faragtatott velünk. Ezt nagyon szerettem. De nem ezért ő az, akinek a legtöbbet köszönhetem, nem is azért, mert kitűnő matematikaóráin pallérozódva a középiskolában – csak én tudtam, hogy alaptalanul – valóságos matematikazseninek tartottak; nem, ennél sokkal többet köszönhetek neki: az életemet. Éppen a sarki artézi kútról tartottam hazafelé teli vödröt cipelve, amikor óriási robajjal beözönlöttek Soroksárra a Tökölről Budapestre tartó tankok. Talán hogy tekintélyt parancsoljanak, azért verették géppuskasorozatokkal végig a házfalakat. Rohantam haza, éppen Kovács tanár úrék háza előtt tartottam, amikor kinyílt a nagy, sárga fakapu, s a tanár úr berántott rajta. A lövöldözés elcsitultával kimerészkedtem az utcára, hitetlenkedve bámultam a lábam előtt heverő átlőtt vizesvödröt. Rosszullét kerülgetett: nem, egyáltalán nem éreztem örömet. Később a tanár úr feleségét egy ugyanilyen sortűz terítette le az utcán, félárva-sorban hagyva négy lánygyermeküket. Mivel a nyarakat és minden iskolai szünetet Nagyberkiben töltöttem, Soroksár nevezetes helyeinek bebarangolására kevesebb időm jutott, mint szerettem volna. A Duna és a Molnár-sziget azért emlékezetes helyek. S a Jutadomb, ahol a soroksári és az erzsébeti gyerekcsapatok estébe nyúló csatákat vívtak egymással egy-egy homokkupac birtoklásáért. Innen, a Jutadombról tüzeltek aztán a bevonuló szovjet tankokra Mecséri és társai. Amikor valakinek meg akartam mutatni a jutadombi csata helyszínét, megdöbbenve kellett felfedeznem, hogy a Jutadomb megszűnt, Kádárék az utolsó homokszemig elhordták, és a helyére lakótelepet építettek. Nagyberki annak ellenére, hogy a kommunista terror a beszolgáltatás meg a kolhozosítás rémét szabadította a falura, számomra maga volt az idill. Az a parasztvilág, amelyet láttam, amelyben élhettem, ha csak nyári gyerekként is, örökre elveszett. Leginkább, mai látogatót, az lepett meg, hogy eltűntek a faluból az állatok. Gyerekkoromban még bivaly is volt Berkiben. A legjobban azonban talán a lovak hiányoznak. Kietlen lett nélkülük a világ. Anyai nagyapámnak nem voltak lovai, de patkolókovács lévén mindennapos vendég volt házunknál a ló. Szerettem a patafüst orrfacsaró illatát. A ló nemcsak igásállat volt: a szabad gazdalét szimbóluma. Hát ennek vége: a gazdalétnek is, meg a lónak is. Nem hajt ki a csorda sem a községi legelőre, nincs csorda, nincs községi legelő. „Bótbu vöszik a tejet." Csapatba verődött egyívású gyerekek naphosszat kóboroltunk erdőn-mezőn, a Határ-árok meg a Kapós partján. Akkoriban még lehetett vesszőkosárral csíkot fogni. A falutól vagy két kilométer távolságra fekvő régi temető – miért fekszik ilyen messze, senki sem tudja – ősdzsungelének félhomályában nappal is huhogott a „bagó", sikló surrant a kövér fűben a korhadó keresztfák tövén. De nemcsak játékból állt az élet. Szerettem inaskodni, rávertem, ahogy nagyapám mondta, ha kellett, az izzó vasdarabra. Szekeret festettem. Csavarokat olajoztam. Különösen később, amikor már nem volt szabad segédet tartani, volt szükség a munkámra. Kapálni, aratni jártunk. Aratáskor kötelet vetettem. Nagyapám háromnegyedes kaszát készített külön nekem, és vele mentem a kisgáti rétre kaszálni. Gyuri bátyám – apám három bátyja közül a középső – szőlőhegye, a „mosdósi hogy" egész kis birodalom volt. A hegy lábánál forrás fakadt, inni lehetett belőle, az akácerdő szélén zsongott a méhes, a derékban gyümölcsfák bólogattak, odafenn pedig a szőlő érett, és a présház alatti pincében pihent a bor. A tornácon szalonnázva egyszer csak megállt bátyám kezében a bicska, s lemutatott a völgybe. „Jól nézd mög ezt, gyerök – mondta –, ez hozott vissza engöm a háborúból. Azért tartottam ki akkor is, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, hogy ezt mégeccer láthassam." Akkoriban a falusi ember a földet még szentnek tartotta, ha elhagyni kényszerült, egy-egy rögét magával vitte háborúba, Amerikába, s holta napjáig őrizgette. Ma már mindenki szabadulni akar tőle. Én visszakértem nagyapám földjét a kárpótlás idején. A szülőház még áll, a műhely is, igaz, a szerszámok java elhordódott belőle. A házat nagy- néném, édesanyám húga lakja. A régi Nagyberkiből ő maradt nekem egyedül. És valóban mindkét helyszín jelen van a prózai írásaimban, a verseimben. Sokszor magam sem tudom szétválasztani, melyik honnan származik. Nemcsak a helyszínek, a szereplők, a történetcsírák is ide köthetők. Sokszor kaptam magamat azon, hogy későbbi, felnőtt életem tapasztalatait vagy a hallott történeteket is csak akkor vagyok képes elbeszélni, ha ide, ebbe a régi világba képzelem őket. A novelláknak legtöbbször valós magvuk van. Néha csak egy-egy mondattöredék, mint a Nincs Isten esetében például. De minden eköré rendeződött. Én csak mint egy restaurátor jártam el. Próbáltam a hiányokat színekkel, illatokkal, élettel betölteni, előhívni az egykori mozzanatokat, a feledésbe merült részleteket rekonstruálni. A mondat Balázs szomszéd szájából hangzott el, miközben nagyapámmal együtt az Orion rádióból szivárgó Szabad Európa adást hallgatták, amely azt ecsetelte, hogyan veszik el a parasztoktól a kommunista hatóságok a földet, hajtják el az állataikat, így kényszerítve őket a kolhozba. „Nagy úr, ha ezt velem is mögcsinyájják, ha ezt haggya az Isten, én kivágom a határban a körösztfát!" A mondat húsz évig eszembe se jutott, akkor hallottam meg újra. És mögötte készen ott volt Gajzágó története. Nem Balázs szomszédé, aki nem vágta ki a keresztfát, hanem Gajzágóé, aki igen, aki bele is pusztult a lázadásába. Balázs szomszéd túlélte a kolhozszervezést, végül is beletörődött abba, amibe azt hitte, nem lehet beletörődni. Az intéző háza is megtörtént eset. Valamelyik környékbeli faluban valóban felhasogatták pengével a makacskodó, a belépési ívet alá nem író gazdának a talpát, hogy ne tudjon lábra állni, kénytelen legyen szégyenszemre négykézláb hazamenni. Gyermekként az események valódi jelentőségét nem fogtam fel, de érezni éreztem akkor is, ha a magam világát csaknem hibátlan idillként éltem meg. Lehet, hogy ez a lappangó veszélyérzet, a katasztrófa közeli izgalmi állapot csak még jobban kiszínezte a részleteket, még izgatottabbá, mohóbbá, habzsolóbbá tette az érzékelést.
Nem lehet, hogy a kádári időszak iránti nosztalgia azért is oly eleven a többségnél, mert az emlékezésnek ez a kettőssége nem él bennük, azaz ösztönösen a gyermekkori viszonyulásuk él tovább, és elmarad az utólagos, tudatos számvetés?
Ez még nem a Kádár-rendszer volt, ez az első téeszesítés kora. Kádár már egy megroppant gerincű és egzisztenciájú parasztságot terelgetett a maga kolhozaiba. Egyébként nem hiszem, hogy a Kádár-nosztalgia olyan széleskörű volna, amilyennek sokan hirdetik. Azt még kevésbé, hogy ez a többséget jellemezné. A politikai választások kimenetelét bonyolult erőterek határozzák meg. Választási győzelmet kivívhat a kisebbség is, ha akaratát jobban artikulálja, mint a többség. A határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás esetében mindenki azt emlegeti utólag, hogy a többség nemmel szavazott, pedig ez nem igaz: a többség igent mondott, azt akarta, hogy azok a magyarok, akiktől a trianoni szerződés értelmében elvették magyar állampolgárságukat, visszakaphassák azt, ha kérik. Mégis a nemet mondó kisebbség akarata érvényesült, mert a Parlament úgy állapította meg a népszavazás szabályait, hogy azok a kisebbség akaratát juttassák érvényre. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jelenleg uralkodó politikai erők valóban a társadalom többségének akaratából kerültek a hatalomba. A jelenlegi politikai intézményrendszer nem a magyar társadalom akaratát jeleníti meg. Erőterei már-már önállósulnak. Nem vagyok politológus, nem tudom, miért van ez így, és azt se, szükségszerű-e, hogy így legyen. Mindenesetre a magyar nemzet önvédelmi reflexei nem most mondták fel a szolgálatot: már jóval az első világháború, a nagy országvesztő kataklizma előtt.
Nagyberkiben volt-e a családban valaki, aki olyan volt számodra, mint a bolygók között a Nap? Akihez különösen ragaszkodtál?
A kovácsműhely a maga mitikus, ugyanakkor nagyon is földhözragadt világával, és hát benne a nagyapám. A Közelben leírtam ezt az élményt. Nem volt a miénk nagy család. Szétszóródva éltünk. Soroksáron hármasban, a szüleim meg én egyetlen gyerekként. Annyira hiányoztak a meg nem született testvérek, hogy kiskoromban sokszor sírtam utánuk. A nagyberki szülői házat anyai nagyapám és nagyanyám, valamint Ilonka nagynéném lakták. A néném férjét a háború alatt az oroszok lőtték agyon, mert valami miatt elégedetlenek voltak állomásfőnöki szolgálatával. így ő fiatalon és még gyermektelenül özvegységre jutva hazaköltözött a szülői házba. A nyarakat náluk töltöttem. Apai nagyanyámékhoz csak látogatóba jártam. Ez a nagyanyám, Szabó Veronika az I. világháborúban veszítette el a férjét, aki a doberdói karsztok között, az olasz fronton lelte halálát. Négy gyermek maradt utána – név szerint István, Gyuri, Jóska meg az apám, János akiket nagyanyám egyedül nevelt fel hihetetlen küzdelemben a szegénységgel, a szegények iránti szolidaritást nemigen ismerő basaparasztok meg állami tisztviselők packázásaival dacolva. Árva gyerek jó katona, gondolták, s mind a négy fiút elsőre sorozták be a faluból katonának a II. világháború előestéjén. Ez a küzdelem azért is különösen nehéz lehetett számára, mert nagyapám nem volt szegény ember, legalábbis falusi viszonyok között nem. Pusztagazda volt valamelyik Nagyberki környéki pusztán, s ez, amíg élt, biztos megélhetést és tekintélyt is biztosított a családnak. Öreganyám – mert Szabó Veront így kellett hívnom – léleklátó asszony volt. Keveset beszélt, de sokat tudott. Talán mindent, amit az életről tudni lehet. De a tudását nem kötötte az orrunkra, megtartotta magának. Egyszer meg is gyógyított. A szőlőhegyről hazajövet szörnyű gyomorgörcs vett rajtam erőt: azt hittem, menten meghalok. Bevitt a félhomályos tisztaszobába, ahova egyébként tilos volt belépni. Lefektetett az ágyra, a hasamra gyertyát állított, meggyújtotta. Az égő gyertya felé egy befőttesüveget helyezett, azt a hasamba nyomta. A lélegzetem is elállt, annyira megijedtem, de szerencsére a gyertya hamar elaludt. A hasam ott volt, akár egy fél gumilabda, felszívódva az üvegben. Öreganyám várt egy kicsit, majd gyorsan lecuppantotta a hasamról az üveget, eltette a gyertyát. Leugrottam az ágyról, már semmi bajom se volt, futottam haza a másik öreganyámhoz, nagyanyámékhoz vacsorázni. Nagynénémmel nemrég próbáltuk számba venni, kire emlékszik a régiek közül, ki maradt a családból, akik ma is élnek, s tudni lehet valamit róluk. Rá kellett jönnöm, rövid a családi emlékezet: a dédszülőkről már alig valami maradt, néhány szó, töredékes anekdota, egy-egy jeltelen sír a régi temetőben, a maiak többsége meg felszívódott, eltűnt a nagyvilágban.
A Közelben több olyan remek jelenet van, amely valamilyen mesterséget vagy tevékenységet mutat be egészen közelről (ilyen például a borbélyműhelybeli jelenet vagy a fiúk kártyázásának leírása), a folyamatokat, mozdulatokat a végletekig felnagyítva. Ez a láttatási módszer, a pillanat kimerevítése, megmutatása több oldalról, több nézőpontból, egészen újszerű volt a magyar irodalomban. Honnan ez a sajátos látásmód? A képzőművészeti tehetséghez, gondolom, van köze.
Szavakkal festeni? Talán valóban erre törekedtem. Az biztos, hogy nem gépiesen akartam lemásolni, mint egy fénykép, az egykori énemet körülvevő világot, a két-három éves, a tizenéves – a regény ideje pontosan tizennégy éves koromig, az 1956-os forradalom leverésének pillanatáig, a már említett vödörátlövéses jelenetig vezet – gyermek világát, hanem inkább a lélekbe hatolva megidézni. Azt technikailag is lehetetlennek gondoltam, hogy a gyermek szemével láttassak mindent. Bizonyos mozzanatokat, érzékelési szituációkat meg kellett magyaráznom, bele kellett szólnom a jelenetekbe, mert ha úgy teszek, mintha nem utólag idézném fel őket, mintha mindenre valóban pontosan és egyértelműen emlékeznék, úgy éreztem, hiteltelenné váltak volna a szavaim. A festmény áll, ez az emlékezet-panorámakép azonban mozog. Nem én mozdítottam meg, hanem maga a nyelv, az elbeszélés folyamata, amely a térbeli dimenziókra csak emlékezik, egyetlen valós eleme a negyedik dimenzió, az idő. Volt, aki e túlzott festőiséget a könyv hibájául rótta fel. Én észre se vettem, számomra ez volt természetes. Nagy László a gyermeki lélek és az azt felidéző harmincéves felnőtt-tudat egybejátszását furcsállta, de elfogadta a könyvet olyannak, amilyen, és segítette a megjelenését. Ő hívta fel rá Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának a figyelmét, aki aztán teljes mellszélességgel mellé állt. Az Év könyve-díjat is odaadatta érte, pedig erre senki nem kérte. Volt, aki azt írta levélben: igaz, hogy én Veres Péter világát próbáltam újrarajzolni somogyi miliőben, de Az eltűnt idő nyomában áthallásai, talán szándékom ellenére, más dimenzióba emelték az ábrázolt világot. Az írásbeli véleményekre visszaemlékezve, azt is elismerve, hogy bár keveset írtak a könyvről, akkor sem olvastam mindegyiket, azt hiszem, Határ Győző volt az egyetlen, aki fenntartások nélkül örült neki: valami olyasmit írt, régen volt alkalma a magyar nyelv áramában olyan önfeledten megfürödni, mint a Közel olvasása közben. A Szabad Európa Rádióban elhangzott kritikát megelőlegező levelében arról ír: annyira megfertőzte az olvasás, hogy még a wimbledoni tejesembernek is magyarul akart fizetni. A pályatársak írásai közül Kodolányi Gyuláéra emlékszem, méghozzá azért, mert három baráti szerkesztőséget is megjárt egy év alatt, de nem jelent meg. Nem akarok túl sokat beszélni erről a könyvről, csak annyit: két részletben jelent meg. A második kötetnek kényszerű címe a Visszatérés, de a két kötet egy regény. Ugyanakkor valószínűleg senki sem olvasta egyben az egészet. A korabeli kritikusok közül biztosan nem. Később meg már senki nem foglalkozott vele. Talán ezért sem igen volt érthető mások számára, mit is akartam vele voltaképpen. A könyv kettévágásának egyszerű oka volt. A kiadó véleménye szerint egy kezdőtől nem adhattak ki ilyen vastag könyvet. Választanom kellett: vagy kettévágom a kéziratot, vagy kidobom a szemétbe. Az előbbit választottam.
Mikor kezdődött ez az érdeklődés a rajzolás, festészet iránt? Az iskolában?
Már előtte, gyerekkoromtól. És ezt valahogyan el is fogadta mindenki, hogy festő akarok lenni. A festés falusi viszonylatban is szakma, foglalkozás volt. Képeket festettek a templom falára, a kazettás mennyezetre, néhány aranykezű szobafestő tájképeket pingált a tornácok falára. Egy-két módosabb gazda a szekerét is kifestette. Ebben is segítettem nagyapámnak. A geometrikus minták mellett jó néven vették, ha egy-két virágmotívum is került a kocsioldalra. Bádogból kivágták a keresztre feszített Jézus sziluettjét, aztán kifestették az ügyes mesteremberek. A népművészetnek ezek a rejtett indíttatásai ott lüktettek a hétköznapi életben, s a mesteremberek sajátos egyedi látásmódjába menekülve jelentek meg. írói mesterség azonban a falusi ember számára nem létezett. Két írói mesterséget ismertek: az ügyvédét, aki a periratokat írja, meg a jegyzőét, aki a kisbíró számára a kidobolandó hirdetményeket. Így aztán nem is volt kérdés, merre veszem az utam. Habár, mint említettem, hetedikes nyolcadikos koromban sokat olvastam, az írással is megpróbálkoztam, a Képzőművészeti Középiskolába, jelentkeztem. Fel is vettek. Göllner Miklós festőművész és Somogyi József szobrászművész nevét kell elsősorban említenem, akik művészeti – és nem csak képzőművészeti – ízlésem alakulására nagy hatással voltak. De talán az igazi fertőzést a könyvtár jelentette. Az iskolának csodálatos könyvtára volt. Nemcsak művészeti könyvek sorakoztak a polcokon, hanem irodalmi, művészetelméleti és filozófiai gyűjteménye is figyelemre méltó volt, filozófiai írásokkal – Pascal, Szent Ágoston, Kant, Pázmány Péter, Erdélyi János műveivel például – ekkor találkoztam először. Azonban a könyvek önmagukban mit sem értek volna, ha könyvtárosként nem Varga Magda gondozza őket, és nem ő irányít bennünket a szellemi tájékozódás rögös útjain.
A képzőművészeti középiskolásból hogy lesz végül író?
Ekkor már írtam verseket, de olyan valaki, aki szakmai véleményt tudott volna mondani róluk, nem látta őket. Nem emlékszem, hogyan kerültek végül is Magdához a verseim; arra sem emlékszem pontosan, megmondta-e nekem előre, hogy megmutatja a verseimet a férjének, Varga Domokosnak, akiről akkor még nem tudtam, hogy az egyik legjobb magyar prózaíró. Igaz, nem is tudhattam, hiszen a Kutyafülűek novellafüzére, a magyar irodalom egyik legszerethetőbb remekműve még csak készülőben volt. Azt meg végképp nem tudtam róla, hogy 1956-os szerepvállalása miatti börtönbüntetéséből is csak nemrég szabadult. Ha van az embernek a nemző s felnevelő apja mellett szellemi apja is, akkor nekem Dombi volt a szellemi apám. Két-háromhetente vagy ritkábban, ahogy sikerült néhány megmutatható kéziratot – szó szerint értve, hiszen kézzel írtam, ahogy Dombi többször bosszúsan meg is jegyezte: bolhabetűkkel – összehoznom, rendszeres vendége lettem a családnak. Együtt vacsoráztunk, aztán segítettem ágyba terelni a hat gyereket. Nyolc-kilenc óra tájékán jutott időnk arra, hogy hármasban visszavonuljunk a svábhegyi villalakás tenyérnyi cselédszobájába, és én meghallgassam Dombi véleményét az írásaimról. Mindig készült, gondos jegyzetek alapján vesézte ki a verseket. A kritikákat is hálásan fogadtam, ha örömmel nem is. Dombi fenntartotta magának a tévedés jogát, igényelte is, hogy mérlegeljem, jogosak-e a kritikái. Az esetek nyolcvan-kilencven százalékában igazat kellett adnom neki. Ettől aztán már-már beteges tisztelet ébredt iránta bennem. Egyre kevesebb hibát talált az írásaimban. Elfogadott már-már barátnak. A Kutyafülűek készülő darabjait is megmutatta nekem. Utólag szégyellem, hogy nem szóltam semmit. A tökéletességük némított el. Semmi bravúr nem volt bennük, semmi parfüm, semmi ízfokozó: olyanok voltak, mint a Tátra levegője vagy a pilisi patak forrásvize. Az ő tanácsára és közbenjárásával jelent meg első versem nyomtatásban Földesi József üzemi lapjában, a Magyar Közértben, a Mint a szél címmel, tizenhat-tizenhét éves koromban. A Közért szerkesztőségében, amely a Károlyi-palota földszintjén foglalt helyet, élénk irodalmi élet zajlott. A sok lobogó és a Közért újság szintjén ünnepelt tehetség közül egyetlenegyre emlékszem, aki túlélte a magyar irodalmi élet tehetségfaló kataklizmáit: Bella Istvánra. Az Elérhetetlen föld című versem megjelenésének útját is Varga Domokos egyengette. Valamikor a hatvanas évek elején jelent meg az Új írásban. Igen, ekkor dőlt el, hogy mégis inkább betűvető leszek, s nem, mint gondoltam, festőmester. Ellenben az érettségi előtti hetekben felmerült egy harmadik kísértés is. Mária néni, matematikatanárunk behívatott magához. Reszkető, csontváz, őszöreg asszonynak láttam, akinek ujjai közül sose fogy el a parázsló cigaretta, pedig az arcára, a tekintetére visszaemlékezve, legalábbis mai magamhoz képest – fiatal nő volt. Mondta, le akar beszélni a döntésemről. ne menjek én se bölcsésznek, se festőnek, a Műszaki Egyetem építészkarán van a helyem. Tanácsét matematika-zseniségem tévhitére alapozta. Azt mondta, tisztességes ember manapság nem léphet irodalmi pályára, festőnek meg annyi, de annyi ember képzeli magát, hogy velük nem érdemes versengeni, az építészeti pályán azonban az olyan ember, aki egyaránt otthon van a matematika, a festészet, a szobrászat és a költészet világában, ritka, mint a fehér holló. Ráadásul mivel az építészet nem fogalmi művészet, művelőjének nem kell okvetlenül megalázkodnia az éppen regnáló politikai rezsim diktátumai előtt. És az értékei az irodalmi értékekkel szemben nemzetközi értékek, bárhol érvényesülhetek velük. Utólag be kell látnom, nagy hibát követtem el, hogy nem hallgattam Mária néni tanácsaira. Az ő emberi és tanári nagyságára jellemző adatként azonban még meg kell említenem, hogy amikor értesült döntésemről, mégiscsak a bölcsészkart választom, megajándékozott kedvenc költőjének, Vas Istvánnak legújabb kötetével. Az irodalmi pálya melletti döntés körülményeiről nagyjából mindent elmondtam. A nagyszülői ház könyvtárát két kötet képezte, a legféltettebb kincs a gőzgépek képes enciklopédiája volt. A könyv Nagy Ferenc nagyapám ifjúkori álmait őrizte, aki gépészmérnök szeretett volna lenni, de szegénysége okán csak a Ganz-Mávagban eltöltött kovácssegédi tanulmányokig jutott. A kényszerű pályamódosításba beletörődve első nekifutásra községi kovácsnak készült. Mestere beleegyezésével olyan szerszámkészletet készített munkaidőn túl a saját kezével pályaindításul, hogy az a falusi kovácsmesterségeket bemutató tanulmány díszkollekciója lehetne, ha a készlet nagyobb részének lába nem kelt volna időközben. A falusi kovácsmesterség második, feljebbviteli lépcsője a cséplőgép-tulajdonlás lett volna. Ennek az ábrándnak azonban a kommunizmus beköszönte már a kezdet kezdetén elmetszette a gigáját. Nagyapám jobb híján velem olvastatta kedvenc könyvét azon ábrándozva, hátha nekem sikerül, ami neki nem, s gépészmérnöki pályára lépek. A második könyv nagyanyám révén került a házba, édesapja, dédapám, Eibeck István, ahogy a bejegyzés írja, „tulajdona" volt. (Negyedrészt ennek a Németföldről érkező, de a családi „könyvtár" tanúsága szerint magyarrá lenni igyekvő családnak a sarja vagyok. A másik negyed, a somogyi őshonos Hadnagyok, Nagyok, Gyurkók, ha igaz, megveszekedett Koppány-ivadék mind. Az Oláhok a fáma szerint Temesvárról érkeztek Somogyországba, s az Oláh ragadványnév. E díszkiadású Petőfi- összest kisiskolás koromban a sok szóvirágot meg eszmezengést olvasva nemigen értettem, még a gőzgépek tanát is jobban, de az olyan sorokhoz érkezve, mint például: „Ide fészkel a visító vércse / A királydinnyés homokba" – felsajdult a szívem. Nem értettem, hogyan lehet ilyen, a táj lelkébe hatoló szavakra rátalálni. A második pillanat, amikor rácsodálkozhattam a költészet lényegére, a Kincses Kalendárium egyik, nyelvhelyességi problémákat taglaló cikkének olvasása közben érintett meg, Ady példamondatként idézett versrészletével szembesülve: „Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág, / S finom remegések: az erőm." Tíz- tizenkét éves lehettem. A szavak jelentését inkább éreztem, semmint értettem. Nem is a jelentésüket, azt a pezsgő izgalmat, ami részleges érthetetlenségükből fakadt. Mert például én is „álmodoztam déli verőn", a szőlőhegyi csendben azt képzelve, hogy gyöngeségemből erő fakadhat. A Gangesszel meg a harangvirág-szívvel ugyan nem tudtam kezdeni semmit, de éreztem: szükség van rájuk ahhoz, hogy az idézett sorok mitikus teljessége kibontakozhassék. Később a vers befejező, eszmei mondanivalót rögzítő részével szembesülve csalódnom kellett, a „gatyás, bamba társak" lenézése, az anyafölddel, a „dudva-muharral" szemben kinyilvánított felsőbbrendűség-érzés bennem visszatetszést keltett. Nyaranta órákat töltöttem az árokparti szamárkórók lila bogáncsvirágai körül bódultan kerengő fecskefarkú lepkék megfigyelésével, esetenként óvatos foglyul ejtésével, s egyáltalán nem gondoltam, hogy ezek az Isten által ajándékozott, a mindenség lelki lüktetéséhez kapcsoló kivételes pillanatok „gatyás, bamba" léttudatlanságként bármiféle kultúrgőg által lenézhetők volnának. Nem biztos, hogy igazam volt, de akkor, az utóolvasás idején, valamikor középiskolás koromban arra a következtetésre jutottam: az irodalomban, de különösen a költészetben a külső elvárásoknál, céloknál jóval fontosabb a szavak ereje.
Akkor nálad annyiban sem maradt meg a késztetés, mint Nagy Lászlónál, hogy az írás mellett olykor fessél, rajzolj, faragj?
Nekem az írásra sem nagyon maradt időm. Említettem, soha nem adatott meg, hogy az írásaimból éljek, akár csak részlegesen is, az egyetlen év ösztöndíjas időszak kivételével mindig munka mellett írtam. Talán most, ha elhagynám a Naplót... Nem mondom, néha érzek kísértést rá, így, az élet vége felé megbocsátható ez, hogy mindent odahagyva csakis a saját kedvteléseimmel foglalkozzam, de annyi bevégzetlen irodalmi képzet sorjázik előttem, hogy a festésre, rajzolásra valószínűleg akkor sem jutna idő.
Térjünk vissza második könyvedhez, a Közelhez. Sok világirodalmi párhuzamot emlegettek a regénnyel kapcsolatban. Én fontosabbnak láttam a különbséget. Míg például a nouveau román a rideg külvilágot pásztázza szünet nélkül, szinte teljesen kikapcsolva az ábrázolásból az embert, az emberi lelket legalábbis, nálad az emberi lélek áll a középpontban.
Ezt a könyvet a recsegő gyóntatószék ihlette, így hát nem véletlen, hogy középpontja a lélek. Olvastam Bútort, Robbe-Grillet-t, a látásmódjukat érdekesnek találtam, de riasztott, hogy a pásztázó tekintet mögül s annak fókuszából is hiányzik a lélek. Azok a nyelvi mezők, amelyekből hiányzik a lélek, a konfliktus, a jellem, a lelkiismeret, a feszültség, számomra érdektelenek.
Voltak, akik Proustot emlegették veled kapcsolatban. Prousttól viszont élesen megkülönböztet, hogy nem polgári környezetbe helyezed a történetet. Az önvizsgálat és az emlékezet működésének metafizikaivá emelt kérdése szokatlan téma a paraszti miliőben. Nem lehet ez az egyik oka a hallgatásnak, ami a nagyregényedet övezte?
Nem elhelyeztem a történetet, hanem megvallottam a történteket. És ez lényeges különbség. A hatalmat és az anyagi javakat birtokló kiváltságosok kasztja igazságtalanul azonosítja a szegénységet a tudatlansággal és az érzéketlenséggel. Gőgjük, a kitaszítottak iránti közömbösség és lenézés érthető önigazolási szándék, de számomra semmiképpen sem vállalható magatartás. Régebben legalább az értelmiség törekedett arra, hogy nemcsak a társadalmi szolidaritás jegyében, de önazonosságának tisztázása érdekében is közel kerüljön a népiség szelleméhez. Azóta sok minden megváltozott. Kolumbán Miklós barátom évtizedekkel ezelőtt azt mesélte: Amerikában nem olvassák Steinbecket, mert szegény emberekről írt. Beláttam, a szegénységtől való dühödt elfordulás nemcsak a magyar értelmiség és polgárság árulása: világjelenség. De bármennyire is az, képtelen vagyok azonosulni vele. Sosem voltak, most meg már különösen nincsenek a lelki békémet veszélyeztető alkuk által megszerezhető karriervágyaim. Minden későbbi kudarc ellenére ennek a könyvnek a születését sikerként elfogadva kell megköszönnöm a sorsnak. A sors azonban nem személytelen vákuum. Szereplői vannak. Közülük is legelső a feleségem. Biztatása és megértése nélkül ez, a magyar hallgatás falára írt emlékirat sohasem született volna meg. A kinyomtatása újabb csoda. Ennyi sorskegyelem árnyékában szinte eltörpül a csalódás, hogy szem elől veszett ez a könyv, azóta sem jelent meg egy kötetben új kiadásban. De hát ennek is jórészt én vagyok az oka. Kiadóként megtehettem volna, hogy kísérletet teszek az újrakiadás érdekében, de másra vártam. Nem kellett volna.
Mondtad, sosem lehettél szabad író. Miféle munkakényszerek rabságában sínylődtél?
Első munkahelyem, ahol számottevő időt töltöttem, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat Andrássy úti alagsori propagandaosztálya volt. Főnökünk, a verőlegény kinézetű, tengerészgyalogos frizurát viselő Jászberényi elvtárs akkoriban került a vállalathoz a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatói székéből, ide is – mi másnak – igazgatónak. Éppen Hidas Antal Ficzek úr című trilógiájának tanulmányozásával voltam elfoglalva, s nem vettem észre, hogy belép az irodába. Megállt az asztalom előtt és rám förmedt: „Maga mért olvas munkaidőben?" „Erről a könyvről kell ismertetőt írnom" – szabadkoztam. „Hát akkor írjon, és ne olvasson!" – adta ki a megfellebbezhetetlen utasítást. Első pillanatban elképesztő ostobaságnak tartottam a főnöki utasítást, és titokban azért mégiscsak elolvastam a könyvet. És ekkor be kellett látnom: Jászberényi elvtárs parancsában akaratlanul is mély életbölcsesség rejtezett, mert olvasatlanul valóban könnyebb lett volna egy semleges ismertetőt írni a könyvről. Ennek ellenére kellemes, afféle szocialista módi dagonyázó munkahely volt ez: egy szobában dolgoztam Mosonyi Alizzal, aki akkor Petri György felesége volt, Sumonyi Papp Zoltánnal, Váradi Lászlóval többek között, csak éppen elképesztően alacsony volt a fizetésem, ezerháromszáz forint, miközben a nyolc osztályt sem végzett takarítónőé több mint kétezer. Kihallgatást kértem a már említett Jászberényi elvtárstól, csodák csodája, fogadott, és szóvá tettem a sérelmemet. Elkerekedett a szeme. Nem erre számított, inkább valamiféle zaftos feljelentésre. „Maga a munkásosztály ellen lázit?" – válaszolt kérdéssel a kérdésemre. Megszégyenülve hátráltam ki az igazgatói szobából. Ezzel a váddal akkoriban könnyen börtönbe lehetett kerülni, jobbnak láttam hát, ha menekülőre fogom a dolgot. Az Elérhetetlen föld körüli küzdelmek a Művelt Népnél eltöltött időszakra estek. Azért jutott Angyal Jánosra és rám az antológia ügyeinek intézéséből az oroszlánrész, mert helyben voltam, és munkahelyi kötelességeim folytán a többieknél könnyebben el tudtam menni bárhova. Innen kerültem a Csepel Művek Munkásotthonába, népművelőnek – ezt ma úgy mondanák: közművelődési menedzsernek. Előtte azonban történt két csábítás. Az első Pándi Páltól, a Népszabadság kulturális rovatának vezetőjétől jött. Próbaként íratott egy cikket velem a magyar közművelődés helyzetéről. Elolvasta, s a fejét csóválta: „Túl sötét a kép – mondta –, inkább ezt meg ezt kellett volna írni " „De hát ezek statisztikai adatok – védekeztem –, és amit írtam, logikusan következik belőlük." „Szóval nem dolgozza át?" – kérdezte csodálkozva, s elbúcsúzott tőlem végleg. Király István volt a második csábító. Korai verseimtől nem idegenkedett, nem én vittem el hozzá, véletlenül kerültek a kezébe. Behívatott magához, hogy megdicsérje őket. Igaz, a hozzá került kollekció többnyire tájverseket tartalmazott, egzisztenciális kételyeim elég rejtve tükröződtek bennük. Szemináriumi dolgozatot is írtam hozzá, amely a kettős időkezelés dramaturgiai szerepét taglalta Illyés Gyula néhány prózai művében. Azt firtatta, kinek az elmélete alapján írtam a dolgozatot. Mondtam neki, a saját megfigyelésem alapján. Kissé csodálkozott rajta, hogy egy egyetemi hallgatónak is eszébe juthat valami csak úgy magától, de elhitte. Egyetem után felajánlotta: bővítsem ki a dolgozatot, s doktoráljak nála, ő mindenben támogatni fog. Kezdtem komolyan venni az ajánlatát, amikor újra behívatott magához. Közölte, hogy a mi kettőnk világnézete nagyon távol áll egymástól. Nem tiltakoztam. Maradt a Művelt Nép Jászberényi elvtárssal, s aztán Csepel. Itt elfogadható körülményeket és fizetést biztosítottak. Milyen áron, az csak később derült ki.
És hogy lesz az ELTÉ-n magyar-népművelés szakot végzett fiatalemberből, e két kitérő után, dzsúdóedző?
Nem edzőként kerültem kapcsolatba a sporttal. Első, kényszerszülte amatőr próbálkozásomról már beszéltem. Ennek sikerén felbuzdulva Páncél Jancsi barátommal együtt elhatároztuk: keresünk egy egyesületet, ahol a dzsiu-dzsicu hetvenhét fogását nem könyvből, hanem igazi mester irányítása alatt gyakorolhatjuk. Akkoriban, közvetlenül az 1956-os forradalom leverése után, a judo, a jó út, félrefordított magyar szakkifejezés szerint a cselgáncs önvédelmi tudományának gyakorlása csak kifejezetten megbízható és ellenőrzött műhelyekben történhetett. Mi két klubot fedeztünk fel: az Újpesti Dózsát, amelyről köztudomású volt, hogy rendőrklub, ami ezért sem, meg topográfiai helyzeténél fogva sem – rettentő messze volt Újpest Soroksártól – jöhetett számításba. A másik klub az MTK volt – emellett döntöttünk. Az edzések az MTK-pálya tribünje alatti szuterénben zajlottak. A por, az izzadságszag és a disznószőrrel bélelt hagyományos tornaszőnyegek éktelen dübögése sem riasztott el bennünket a jelentkezéstől. Egy koszlott füzetbe rótta fel a segédedző a nevünket és a címünket, telefonja jószerivel akkoriban az elvtársakon kívül senkinek sem volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy részt vehetünk az edzéseken. Heteken át csak a karzatról szemlélhettük, mi zajlik odalenn a „szentélyben". Amikor mégis sorra kerültünk, egy rövid bukfenckúra után rögtön belöktek bennünket a mélyvízbe pofozóbábunak. Páncél Jancsi azonnal meg is szökött, nem bírta a gyűrődést. Én igyekeztem ellenállni. Ettől a menők kedvenc edzőpartnere lettem. Nem szerették azokat, akikkel, mint a felmosóronggyal, úgy lehetett feltörölni a szőnyeget. Küzdelemben akartak győzni. És győztek is. Elvertek rendre, de egyre nehezebben. Innen, ebből a pofozó- bábu szerepből, ahol a fogáshárításokon kívül alig valamit tanultam, neveztek első versenyemre, az ifjúsági Budapest-bajnokságra, amelyet meg is nyertem. Ez a fegyvertény aztán némi melléktekintélyhez juttatott a klubon belül. Még az edzések utáni sörözésekre is meghívtak hébe-hóba, de nagyon furcsállták, hogy csak Bambit iszom. Többnyire azonban el sem fogadtam a meghívást, mert nem volt pénzem. Ennek ellenére megbecsültek, még egy külföldi túrára is elvittek tizenéves ifistaként a felnőtt csapattal. Érettségi előtt némi könnyebbséget kértem, néhány hónapot, hogy tanulhassak. Az edző, mindenki csak Hanzinak hívta, a teljes nevére már nem emlékszem, választás elé állított: döntsem el, mondta, okostojás akarok lenni vagy dzsúdóbajnok. Akkor az okostojásság mellett döntöttem, s egy időre abbahagytam a versenyszerű sportolást. Bölcsészként a Közgazdasági Egyetemen tértem vissza hozzá az akkor induló egyetemi klubban. Itt a kevés edzés ellenére a válogatottságig jutottam. Bár szerettem a sportot, a dzsúdót, különösképpen pedig a versenysport mögött megbúvó, Dzsigoro Kano által kanonizált ősiséget, a zen buddhizmus mindenségig sugárzó szellemiségével körülvett szamuráj virtust, de én inkább a magyar irodalom akkor még mágikusnak hitt, a nemzet lelkéig hatoló szó-légvárában akartam otthonra találni, s valamiképpen az ebben az irányban is szabad kezet biztosító foglalatosságot kerestem. Sorsomat a dzsúdó irányába a Csepel Művek Munkásotthonában működő, Tamási Lajos vezette Olvasó Munkás Klub egyik rendezvénye terelte vissza. A rendezvényt, amelynek meghívottja Tamási Lajos jóvoltából Veres Péter volt, én szerveztem. A mintegy száz fő befogadására alkalmas előadóterem zsúfolásig megtelt munkásokkal. Veres Péter fellazító – talán a lázító sem volna túlzó kifejezés - beszéde nyomán záporoztak a felszólalások, mindegyike egy-egy tiborci panasz az akkori, 1969 körüli kommunista hatalom ellen. Cédula jött a nagyfőnöknőtől, Szabóné szaksz. ágit. prop. kult. biz. titk.-tól (mindig így írta alá a nevét, címeihez a körme szakadtáig ragaszkodva): hallgattassam el Veres Pétert. „Hallgattassa el maga!" – írtam vissza meggondolatlanul. Láttam, összetépi, majd dühösen földre dobja a cédulát. Nem tudom, ennek az incidensnek vagy egyéb renitens megnyilvánulásaimnak a következtében, nevelő célzattal minden héten egyszer meg kellett jelennem a pártbizottság egyik főnöke előtt, hogy beszámoljak neki a Népszabadság elmúlt heti számairól. Nem tudom, hány ilyen beszélgetés hangzott el, mire betelt a pohár. A hangulatukat megidézendő egyről beszámolnék. Mi a szocialista demokrácia lényege? – ezt firtatta a kérdés. Válaszom felháborította a funkcionárius elvtársat. Szabadkoztam, mondván: de hiszen én csak Biszku Béla vezércikkéből idéztem. A funkcionárius elvtárs felemelte és az orrom elé tolta a mutatóujját: „Vegye tudomásul: amit szabad Biszku Bélának, azt nem szabad magának!" Nem bírtam tovább a kiképzést, és otthagytam Csepelt. Amikor álláskeresésbe kezdtem, akkor jöttem rá: valami nagy baj történt; de nem tudtam, hogy mi. Sorra utasították vissza az imént még barátságosan invitálok is a jelentkezésemet. Végső elkeseredésemben – a feleségem szerény újságírói fizetéséből elképesztő létbizonytalanságban éltünk, Jani fiunk születésére vártunk, s egész hónapban azért takarékoskodtunk, hogy hó végén a villanyszámlát ki tudjuk fizetni – Ibos Ferenchez, egykori tanáromhoz fordultam, akivel az egyetemen jó viszonyt ápoltam, s aki közben a Központi Bizottság osztályvezetője lett. Protekciója folytán szerkesztői állást kínáltak elsőre a Televízióban. A mosolygós, barátságos bemutatkozó beszélgetést két hét múlva durva elutasító levél követte. Végre úgy a tizenvalahányadik próbálkozás után - még kétkezi segédmunkásnak is jelentkeztem, de ott már eleve elutasítottak, mondván: túlképzett vagyok – a budakeszi művelődési ház vezetője (aki civilben Ágh István költő, Ménesi úti kollégista társam sógora volt) szánt meg. Nemcsak alkalmazott, meg is mutatta a Csepelről mindenhova utánam küldött káderjelentést, mill-lapot vagy mi az ördögöt. Körülbelül ez állt rajta: „Fasiszta nézeteket vall. A rendszer ellensége." Ha az elsővel nem is, a második mondattal mindenképpen egyet kellett értenem. Itt menedéket találtam. Elhatároztam, meghúzom magam. Sajnos, a sors újabb szirénhangokat küldött felém: az ország egyik legnagyobb cselgáncs-szakosztályának a vezetőedzője, akinek munkáját önként, barátságból Csepelen segítgettem, felkért, hogy legyek az egyesület utánpótlás-szakágának a vezetője, s én nem hallgattam a józan eszemre, sem a budakeszi főnököm óvó tanácsára, elfogadtam az invitálást. Ebben nemcsak a sport iránti nosztalgiám motivált, amely azt sugallta, hogy ott azért számít valamit a teljesítmény, hanem a jóval magasabb anyagi megbecsülés is. Hamar rá kellett jönnöm, hogy rossz vásárt csináltam. Sokszor előfordult, hogy a felnőttek reggel nyolckor kezdődő edzését főnököm egyéb elfoglaltsága miatt nekem kellett megtartanom, s délután a másodikat is, este meg az ifikét. Egy-egy ilyen nap az utazásokkal együtt reggel fél héttől este tízig tartott. A közbeeső időket szinte lehetetlen volt értelmesen kitölteni. Jó, hát akkor legyen a sport, ha az irodalom világa nem akar befogadni - gondoltam. És tényleg, mint minden munkát, ezt is teljes odafigyeléssel végeztem. Az eredmények engem is megleptek. Tanítványom, Tóth Béla lett például a sportág első ifjúsági Európa-bajnoka. Az ifjúsági magyar bajnokságon a hét súlycsoport közül ötben a tanítványaim végeztek az élen. Némi elismerést reméltem, mivelhogy azt gondoltam: legalábbis itt, nem úgy, mint az irodalomban, a teljesítmény mégiscsak számít. Helyette szemrehányást kaptam, mondván: túlzott teljesítményre késztetve kiégetem a fiatalokat; nem lett volna szabad ennyi győzelmet aratnunk. Kábultan villamosoztam haza az évzáró értekezletről, jutalom helyett elmarasztalással, amelynek nem értettem az indító okait. Pedig érthettem volna. Még a kezdet kezdetén, talán fél éve lehettem a klubnál, amikor megpendítették: ilyen felelős állásban, amilyent én betöltők, illenék jelentkeznem a pártba, hiszen aki az ifjúsággal foglalkozik, annak szilárd ideológiai alapon kell állnia. Én akkor elengedtem a fülem mellett ezt a meghívást. A válasz mégis megérkezett. Egyre több probléma merült fel a munkámmal kapcsolatban. A végén már nemcsak a munkámmal. Az egyesületből eltűnt száz négyzetméter tatami (zárójelben jegyzem meg, ez akkor egy lakás ára volt), s valakik a tatami eltűnését az én nyakamba akarták varrni. Egy névtelen levél azonban figyelmeztetett, hogy az általam valóban használt sportfelszerelések mellé rávezettek a kartonomra száz négyzetméter tatamit, s odahamísították az aláírásomat is. Nem volt könnyű kikászálódnom a csapdahelyzetből, de sikerült, s az élsporttal együtt kezdődő gyomorfekélyemtől is megszabadultam. Állásom, kenyérkereseti lehetőségem azonban továbbra sem volt. Először a Közgazdasági Egyetemen vezettem tanfolyamokat: a tanfolyamos gyerekekkel több magyar bajnokságot is nyertünk. A versenyeztetés mákonya beleivódott a sejtjeimbe, nehéz volt megszabadulnom tőle. Néhányszor volt klubomnak is megmutattuk: jobbak vagyunk náluk. Be kellett látnom lassan: bármilyen eredményeket érünk is el, ez az út nem vezet sehová. Egyesületi, társadalmi támogató háttér nélkül felesleges erőlködni. Elhatároztam, ésszerűsítem a tevékenységemet: megélhetési dzsúdóedző leszek. Mivel Máriaremetén laktunk, itt szerveztem tanfolyamokat. Lemondva a versenyeztetésről, először is arra próbáltam megtanítani a gyerekeket, hogy ha elesnek, ne törjék el kezüket-lábukat; másodszor: ha megtámadja őket valaki, eredményesen térhessenek ki. A rendszerváltásig a tanfolyamokból meg a feleségem fizetéséből éltünk. Könnyebbség volt, hogy csak este kellett dolgoznom, a délelőttjeim felszabadultak. És teljesen a magam ura voltam.
Ezeken a szabad délelőttökön írtad a Közel – Visszatérési?
Nem egészen, kicsit korábban, 1968-tól 1975-ig. Ez az időszak azonban nemcsak a Közel megszületése miatt fontos számomra. Ekkor határoztuk el a feleségemmel, Mezey Katalinnal, hogy családot alapítunk. Megszülettek a gyerekek: 1971-ben Jani fiunk, 1974-ben Kati lányunk és 1975-ben Matyi fiunk. írásra szabadidőm akkor se volt: úgy zsaroltam ki – sajnos, ekkor már nemcsak magamtól, a családtól is. A célegyenesben már nem ment másként: hajnali öttől dolgoztam rajta.
Térjünk egy kicsit vissza a hatvanas évekhez, az Elérhetetlen föld című antológia megjelenéséhez Miért kovácsolódtatok össze nemzedéki csoporttá? Nem volt kockázatosabb csoportba tömörülve indulni? Nem lett volna taktikusabb és könnyebb külön-külön jelentkezni, kerülve az összefogásnak még a látszatát is?
Az a népi, nemzeti kuruc érzület, ami bennünket akkoriban egy húrra hangolt, csak elvétve adott táptalajt a karrier-megfontolásoknak. Érvényesülési szempontból nem jól döntöttünk, az érzelmi és az erkölcsi szempontok azonban akkor számunkra fontosabbak voltak, és számomra ma is fontosabbak a puszta karrierépítésnél. Az akkori antológiák – Tűztánc, Első ének, Költők egymás közt – a politika által szervezett gyűjtemények voltak. Szereplőik engedelmesen kuporodtak a hatalom lábához, amikor mi, rongyos kurucok a biztos bukás kockázatát vállalva is kirántottuk a kardot igazságérzetünktől ösztönözve. El kell ismernem, a karrierharcban ők győztek, de nem biztos, hogy a hiteles szavakért vívott harcban is.
Foglald össze, kérlek, az Elérhetetlen föld létrejöttének, utóéletének meglehetősen kalandos történetét!
Tizenhárom év választotta el az antológia megjelenését az 1956-os forradalom leverésétől. A nyilvánosan is emberéleteket követelő megtorlások alig néhány éve csillapodtak el, senki sem tudta, meddig. A szovjet-orosz gyarmati hatalmat képviselő helytartói kultúrpolitika szolgákat keresett, esetenként beérte a fennhatóságát elismerő csendestársakkal is. A hatvanas évekre már sikerült konszolidálnia az irodalmi közállapotokat. Az 1956 utáni passzív rezisztenciát, az „írósztrájkot", amely már a születése pillanatában is csak részleges volt, nemcsak az ifjú kommunisták, Györe Imre, Garai Gábor meg a többi tűztáncos törte meg, de a korábban elhallgattatott újholdasok is sorra jelentek meg, részben betöltve a hallgató ötvenhatosok helyét. A hatvanas évek végére aztán mindenki belátta: akinek a hatalom – az aczéli kultúrpolitika – kezet nyújt, annak el kell fogadnia ezt a parolát, mert ha nem teszi, vége van, és senki nem ejt érte könnyet. A hatalom diadalünnepet ült. Nos, hát ebbe a diadalünnepbe piszkítottunk mi bele, mint légy a koccintásra emelt pezsgőspohárba. Az antológia ötlete 1965–1966 táján, még egyetemista korunkban kezdett kialakulni. Eleinte csak közös felolvasóesteken léptünk fel az Eötvös Kollégiumban, a Ráday Kollégiumban és másutt, mai szemmel nézve óriási érdeklődés közepette. Akkoriban különösen pezsgő volt az egyetemi irodalmi élet, egymást érték az induló, majd betiltott lapok: a Mozdulók, a Napok, az országos botránnyá dagadt Tiszta Szívvel. Nem volt hát különös óhaj, számunkra legalábbis nem tetszett annak, hogy azt a hangot, azokat a lázadó érzéseket, kétellyel átitatott gondolatokat, amelyekre rátaláltunk, s a múlttal való őszinte szembenézés vágyát a Tűztánc patyomkinfal- költészetével szemben felmutassuk. Számunkra mindez természetes törekvés volt - nem úgy a hatalom számára. A bolha ellen, mikor kiderült, hogy nagyon ugrál, egész kulturális hadosztályt mozgósított. A Magvetőnél szervezni kezdték az Első ének, a Szépirodalminál a Költők egymás közt című antológiákat, hogy a miénket okafogyottá tegyék. Néhányunkat külön-külön megkörnyékezve a belső bomlasztás taktikáját is bevetették. Több mint három évig tartott a harc, amit Angyal János és jómagam a kiadók és a minisztérium hivatala, a Kiadói Főigazgatóság ellenében vívtunk, vállalva az ügyintézés feladatát. Aztán amikor már minden elveszett, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás egy többtagú lektori bizottság élén, a Magvetőnél egy fennhéjázó titkárnő, a Kiadói Főigazgatóságnál Rádics József feltörölte velünk a padlót, és mi belenyugodva a vereségbe, a magánkiadás módozatait fontolgattuk, bekövetkezett a váratlan fordulat. Kovács István és Utassy József Kiss Ferenc tanyáján találkozott Darvas Józseffel, az írószövetség akkori nagyhatalmú elnökével, s előadták neki vesszőfutásunk történetét. Darvas elkérte a kéziratot, és átolvasása után kiadása mellett döntött. Miért? Erről semmit nem tudok, csak feltételezem, annak ellenére, hogy Darvas a szovjet-kolonialista rezsimet szolgáló keményvonalas káderré lett, az antológia olvasása közben felébredhettek benne ifjúsága lázadó népi-írói emlékei. Számító karrieristaként is felmérte: itt az alkalom, hogy fityiszt mutasson a népiség eszméjét sárba taposó aczéli kultúrpolitikának. Bármilyen indítékok játszottak is közre, a döntés megszületett: az antológia 1969 végén megjelent, ha jól emlékszem, kétezer példányban. És hamarosan el is fogyott. 1970. március tizenötödikén a Kossuth Klubban került sor a kötet bemutató estjére. Az érdeklődők nem fértek el az előadóteremben, egy részük kiszorult a Múzeum utcába. A hatalom azonban nem nyugodott bele a vereségbe. Később Király István meg is gyónta a feleségemnek, hogy az antológia értékelését követően ő fogalmazta meg a párt központi bizottsága számára az 1970-es, népi írók elleni határozatot, amely elsőrendű kultúrpolitikai célkitűzésnek tekinti a magyar történelmi folytonosságot vállaló irodalmi szereplők – így az Elérhetetlen föld – költőinek a háttérbe szorítását (úgymond, hogy ne ismétlődjék meg 1956). A határozatot, mint ismert, tettek követték. Ennek ellenére Juhász Ferenc, Nagy László és Illés Endre segítségével 1972 és 1988 között öt könyvem jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.
Éreztetek-e olyasmit később, mondjuk az Elérhetetlen föld megjelenése után tíz évvel, hogy az irodalomtörténet még mindig ez alapján alkot képet rólatok, miközben már mindenki a maga útját járta? Gondolok arra a leegyszerűsítésre, hogy a Kilencek Illyés és Nagy László poétikájából építkeznek S eközben figyelmen kívül hagyták teljesen egyéni és egyedi útkereséseiteket, az új tárgyiasságtól a neoavantgárdig.
Csak a saját nevemben nyilatkozhatok. Rólam, az én írásaimról az irodalomtörténet nem vesz tudomást: sem a Kilencek tagjaként, sem egyébként nem tart számon. Egyetlen irodalomtörténeti felsorolásban sem találkoztam soha a nevemmel. Ettől még persze előfordulhatna valahol, mert be kell vallanom, azért nem én vagyok az irodalomtörténetek legnagyobb búvárlója. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a mellőzés nem érdekel, még kevésbé, hogy jólesik, csupán annyit, hogy ha mégis írtam volna valami érdemlegeset, akkor ez az eljárás nem az én szégyenem. Az igazat megvallva nem a mellőzés, nem a megbecsülés hiánya, és még csak nem is a megvetés fáj igazán, hanem az, hogy azokat a könyveket, amelyeket képes lettem volna megírni, és a magyar irodalom szempontjából is fontos, mások által megírhatatlan könyvek lehettek volna, az ellenünk, ellenem irányuló ellehetetlenítési hadjárat következtében nem tudtam megírni.
Említetted az egyetemi irodalmi élet élénkségét. Gondolom, ez ösztönzött drámaírásra is.
Pontosabban az Egyetemi Színpad. Nem voltak sem színészi, sem rendezői ambícióim, de az előadásokon, a próbákon sokszor jelen voltam. Évfolyamtársam volt Mezey Kati, aki akkor még nem volt a feleségem: színészként részt vett a munkában. Az ottani színészek közül Kristóf Tibor és Jordán Tamás voltak a kedvenceim és később afféle távoli barátaim is. Első párbeszédjátékom, az Utazás megelevenítését is nekik köszönhetem. Nem emlékszem pontosan, Tiborék vagy Tamásék konyhájában rögzítettük magnószalagra a hangjátékot kettejük alakításában. A hangeffektusokat Halász Péter szolgáltatta, mesterien. Sokszor lejátszódtuk a szalagot közönség előtt. Akkoriban még volt becsületük az efféle földalatti üzeneteknek. A felvétel, úgy éreztem, igazi művé, már-már zeneművé avatta esendő mondataimat. Tíz évvel ezelőtt próbáltam megszerezni a felvételt, a nyomok még megvoltak, de nem sikerült: mint múltunk annyi minden megőrzendő mozzanata, ez is elveszett. Ez a miliő szülte a Kenyérpusztítókat. Meg a Ráday Kollégium földszinti szobáinak fülledt, lázadástól lüktető légköre. A szabadulás utáni vágyat meg a szabadulásra való képtelenségünket írtam meg abban a többszáz oldalas párbeszéd-folyamban, amely Ruszt József kezébe került. Igazán magam sem gondoltam, hogy ez előadható színmű. Vallomás volt, hideglelős látlelet, a nemzeti léttelenség egyéni létekbe kódolt döbbenete. Mondhatni, zűrzavaros fecsegés, de szándékosan nem akartam formába önteni. Azt hiszem, Kati adta oda Rusztnak: olvassa el. Meglepetésemre Ruszt ahelyett, hogy a szemétkosárba dobta volna vagy átdolgozásra visszaadta volna a kéziratot, egy lelkesült olvasópróbára hívott, ahol a vázlatosan összeollózott mondatokból egy mások számára is érthető konstrukció bontakozott ki. Természetesen ezek után is sokat kellett dolgoznom rajta, de végül is összeállt a szövegkönyv meg az előadás is. Az Egyetemi Színpad lehetőségeit tekintve sikerrel játszották. A híre még Londonba is eljutott. Ezt onnan tudom, hogy Illyés Gyula jóvoltából a darab bemutatója után egy háromhetes párizsi-londoni ösztöndíjhoz jutva ott Sipos Gyula, Szabó Zoltán és Határ Győző is mint reménybeli, a magyar drámát megújító szerzővel beszélt velem. Én már, aki túl voltam a Király Istvánnal történt szakításon, és náluk tisztábban láttam, tudtam: ez a darab nem a sikerek, sokkal inkább a kudarcok felé vezet. Mit mondjak, nem örültem neki, amikor idő múltával kiderült: nekem lett igazam.
A drámáidat, hangjátékaidat közreadó kötetedben, amelyet az Új Kézirat adott ki, korai műveid közül még Az ember jelent meg.
Az 1956 utáni depresszió, ha nem volna ez a kifejezés visszatetsző, azt mondanám: a kedvenc témám. Ezt írtam meg a darabban, amelynek végső formába öntése máig várat magára. Tudniillik a darab sokáig kéziratként hányódott a megelevenítés leghalványabb esélye nélkül. A rádiószínház 1968-as pályázatára dolgoztam át. Ezt a változatot többször is játszották a rádióban. Az átdolgozott változatot sem tartom idegennek magamtól, de igazi hőfokon a történet csak az 1956 leverésének pillanatait megidéző légkörben élne. Például ezt a munkámat is restaurálni kéne.
A mi lányunkat a kötet záró darabját, úgy tudom, be akarta mutatni a debreceni Csokonai Színház, de aztán visszakoztak. Mi volt ennek az oka?
Bényei József volt akkor a színház igazgatója, s ő pártfogolta a bemutatót. Már az olvasópróbák is lezajlottak, amikor Siklós Olga, a Rádió és a színházi élet nagyhatalmú megmondója Szabó Magdával elutazott Debrecenbe, és leállították a darabot. Ez a keserű és kiábrándult bohózat Európai vőlegény címmel, átdolgozva, Bucz Hunor rendezésében a Térszínházban tizenvalahány év elmúltával mégiscsak színre került. Sajnos, idő híján ennek a darabnak nem készült el a nyomdakész változata, csupán az előadás szövegkönyve bujkál valamelyik irattartómban...
Kodolányi Gyula Harold Pintér, Sámuel Beckett világába helyezi a Kenyérpusztítókat. Egyetértesz ezzel az értelmezéssel?
Ezek a szerzők is hatottak rám, azonban talán náluk is inkább az ír Brendan Behan. Lélektanilag, ha belegondolok, mindegyik színpadi művem, hangjátékom sültrealista. A Kenyérpusztítók a Ráday utcai bezártságról szól, meg az akkori egyetemi életről, a minket körülvevő rideg és kíméletlen légkörről.
Visszatérve fő műfajaidhoz, találtam egy, a verseidet és a prózádat (és a Közeit a későbbi prózakötetekkel) összekötő közös, lényegi pontot A középpontban mindig a látvány van, egyrészt valamilyen festői látásmóddal megfogott látvány, a láttatás mámora, másrészt ennek analízise, amely nem magyarázat, hanem a látványból eredő metafizikai élménnyé magasodó gondolatfutam. A legegyszerűbb, tárgyias látvány mögött is ott van mindig, amit Kodolányi metafizikai szorongásnak nevez. Csak a verseidből kiragadva két példát: „bámulod a hatszögletű nyár / lépesméz-lobbanását"; „a szöcske / acéldrót-bambán pattan el". Olyasféle látásmód ez, amelynek talán a filmhez, a kinagyított, kimerevített vagy lassított mozgóképhez is van köze.
A festészet, a színház, a film közelébe az alkalom sodort, a nyelv, a szavak s a beléjük rejtjelezett, ki tudja, hány ezer éves titkok, azaz a költészet iránti vonzódás kiirthatatlanul ivódott bele a sejtjeimbe. Pedig részt kellett vennem néhány költészet-elvonókúrán. Nem segített. Természetesen mindannyian a szavak hangalakja, a szavakat körülzsongó jelentésmezők, a szavakat egymáshoz közelítő, egymástól eltávolító vonzások-taszítások világában élünk, de nem mindenki érzékeli és éli át, kutatja kíváncsian ennek a világnak kockázatokkal terhelt közelségét, a nyelvben rejtőző emlékezetet és lelkiséget. Én ezt szerettem volna. Azokat a szavakat, szókapcsolatokat, mondatokat kerestem, amelyek erre a kifürkészhetetlen, ősidőből üzenő erőtérre utalnak. Innen a furcsa szemlélet, a túlzott részletezés, a több időből egyszerre ugyanarra a jelenségre irányuló szinkronlátás, amely főként a Közel sajátja, s amelyet sokan kifogásoltak, mondván: modoros különcködés.
Én ezt nem problémának látom, inkább egyfajta narratív bravúrnak. Pontosan modellezi az emlékezet működését: egyszerre látjuk gyermekönmagunkat a magunk akkori, egykori nézőpontjával, és logikusan hozzátesszük utólagos, mai értelmezésünket. Mondhatni, az egyetlen hézagmentes, hiteles emlékezésfolyamat.
Szó volt róla, azt én is hiteltelennek éreztem volna, hogy a harmincéves leírja, a hároméves mit gondolt, de úgy, mintha közben ő nem gondolt volna semmit. A látványhoz sem társíthattam pusztán a gyerek értelmezését, mert harmincévesen nem is emlékezhettem rájuk pontosan. Úgy gondoltam, az emlékezetemben megőrzött értelmezések teljességével kell szembenéznem minden pillanatban, de úgy, hogy tudatában vagyok annak is, hogy ez sérült teljesség. Visszatérve eredeti kérdésedhez: nem a film inspirált erre a látásmódra. Úgy kerültem először a filmkészítés közelébe, hogy a Közel megjelenése után Szobolits Béla megkeresett: vegyek részt készülő, tervezett filmje forgatásában. Azért nem mondom, hogy forgatókönyvíróként, mert a Makacs álmok nem igazi játékfilm volt. Nem lehetett a hagyományos értelemben vett forgatókönyvet írni hozzá. Egy falusi színjátszó kör élete, s rajta keresztül a falu élete jelent meg a vásznon a Szobolits Bélára jellemző fanyar, megbocsátó humor görbe tükrében. Afféle dramaturgiai, irodalmi tanácsadó voltam, szükségtelen kerékkötője a forgatásnak. Ennek ellenére szerintem a Makacs álmok kitűnő film lett, igazi, húsvér falusi embereket ábrázol szeretettel. Talán ezért is merült feledésbe. Pedig Béla Japánban még egy fesztiváldíjat is nyert vele.
A Közel viszonylagos visszhangtalansága nem lehetett egyetlen oka annak a váltásnak, ami Az őrült poétikája felé vezetett. Miközben a különbségek mellett az közös bennük, hogy mindkettőben a főhős vívódó, kíméletlen önanalízise áll a középpontban.
Nem, nem hiszem, hogy ez volt az indító ok. A téma és a problémafelvetés terelt más irányba. A világ változott meg, amelyről írnom kellett. Nem tudtam kikerülni. Pedig talán jobb lett volna. Volt, aki azt mondta róla: kietlen, szerethetetlen könyv, lélek nélküli, visszataszító főszereplővel. Nem tudom. Állandóan az motoszkált a fejemben, mi lenne, ha a Kenyérpusztítók tükörszereplői közül az egyik kiléphetne az ajtón? Valahogyan ezt próbáltam modellezni Az őrült jelenetsoraiban. Hallottam olyan véleményt is, hogy ez nem is regény, ezek a saját élményeim, és hogy a főszereplő is én vagyok. Éppen az ellenkezője igaz. Ebben a regényben sokkal kevésbé vagyok benne személyesen, mint a Közelben. Czine Mihály, aki írt róla a Jelenkorban, jól látta, mit akartam. Ebben a könyvben találtam rá arra a jelenetezési módszerre, amelynek segítségével Az Örvényes partján sokáig kallódó történeteit sikerült életre keltenem.
Akár Az Örvényes partján formájára gondolok: novellafüzér, akár a Kenyérpusztítók mély- realista-abszurdoid kísérletére, akár a Közel- Visszatérés narratív technikájára: mindegyik olyan formai kísérletezés, amellyel évekkel megelőzted a hazai divatot. A novellafüzér a kilencvenes években lesz divatossá, a Közel joyce-i, prousti ösztönzésű és értékű narrációja vagy tíz év múlva, Nádas Péter Emlékiratok könyvében nyer újabb formát. Mintha előbb meglátnád – nem a divatot, hanem az irodalmi megújulás lehetséges útjait.
Én nem tudom a saját könyveimet irodalomtörténeti mozzanatokként megítélni. Hol túl közel vannak hozzám, mintha az életem részei lennének, vagy néha már-már a testrészeim; máskor meg annyira távoliak, annyira idegenek, hogy szinte gyűlölöm őket.
Versesköteteid tízéves időközökkel láttak napvilágot. Költészeted kapcsán emlegetik Füst Milánt, Kassákot, Gulyás Pált. Az a gyanúm, hogy irodalmi megosztottságunk is az oka annak, hogy akik nagyra tartják Pilinszkyt, azok sem akarnak tudomást venni rólad. Pedig, úgy érzem, érdekes módon egyik legközelebbi rokona vagy – nem poétikai szempontból elsősorban, hanem inkább a gondolatiság szintjén. Ha nem is oly krisztianizáltan, de nálad is a megfoghatatlanba, a metafizikaiba siklik gyakran a legreálisabb leírás, a legplasztikusabb látvány is.
Pilinszky verseit elég későn olvastam és lassan barátkoztam meg velük. A bennük rejlő mágneses erő hatása akkor érintett meg először, amikor Mensáros László egy hosszú, monológgá szervezett versestjét hallgattam, amelyben a versek a szerzők neve nélkül sorjáztak egymás után. Pilinszky verse szinte kivilágított a többi remekmű közül. Talán azért, mert új volt, a többi költő klasszikus vagy a közelmúlt nagyjai, az ő hangjuk már ismerősen csengett a fülemben. Pilinszkyé, hiába olvastam néhány versét korábban is, nem. Akkor, ott egészen a hatalmába kerített. Ma sem tudnám megmondani, hogy mivel. Hatott-e rám? Igen, valószínű hatott. De nemcsak ő. Nagyon sokan. Gulyás Pál nem. Túl későn ismerkedtem meg a verseivel ahhoz, hogy tanuljak tőle.
Költészetedet végigkíséri a formákkal való virtuóz kísérletezés. Honnan tanultad a mesterséget? Mert ma már ez nem olyan magától értetődő, hogy egy költő a mesterség fogásait is ismerje.
Már az én időmben sem volt ez iskolai tananyag, még a bölcsészkaron sem. Varga Domokos sem igazított el verstani kérdésekben: hagyta, hadd keresgéljek. Csak a hibákra hívta fel a figyelmemet, meg arra, ha önkéntelenül rátaláltam valamire. Zenei műveltségem is nagyon hiányos volt, innen sem hozhattam ritmikai kultúrát. Verseket olvasva, régi és élő klasszikusokat, kortársakat, s az ő módszereiket ellesve tanultam. Később, már az egyetemen természetesen megismertem Horváth János, Fónagy Iván, Vargyas Lajos, Németh László verstani munkáit is. A vers ritmikai rendszerét, a ritmusban, rímekben, a hanganyag tonalitásban, a képekben rejlő lehetőségeket, a velük való bánásmódot azonban felnőtt fejjel már nemigen lehet tanulni. Tudatosítani kezdeti hályogkovácsosságot, azt igen. Erre törekszem is folyamatosan.
Említetted, hogy íróvá válásodban jelentős szerepet játszottak a folyóiratok, amelyekhez tanárod révén jutottál hozzá. Tizenöt éve szerkeszted a magyar irodalom egyik meghatározó folyóiratát, a Magyar Naplói. Több egyedülálló rovat és kezdeményezés fűződik a lap nevéhez, mint a világirodaimat közlő Európai Figyelő, szociográfiai írások sorát közöltétek, amelyek aztán könyvben is megjelentek, szemléztétek a társfolyóiratokat, jelent meg városbemutató sorozatotok, egy időben felvételi-felkészítő anyagot is közöltetek. Hogy látod, mi a szerepe ma a huszadik jubileumát ünneplő Magyar Naplónak a folyóiratok piacán és az irodalom folyamataiban?
A húszévnyi időből tizenöt fűződik az én főszerkesztőségemhez, az első öt évben egy sorom sem jelent meg a Magyar Naplóban, és látható volt, hogy itt nincs szükség rám. A rendszerváltás után a máriaremetei kultúrházat vezettem, s közben saját és a barátaim szórakoztatására kiadtam a hébe-hóba megjelenő Remetei Kéziratok című periodikát. 1994 nyarán Tornai József kérésére, aki akkor az írószövetség elnöke volt, benyújtottam pályázatomat a csődbe jutott Magyar Napló főszerkesztői állására. Amikor a választmány szavazati eredménye alapján kiderült, hogy én nyertem el a cseppet sem hálás feladat ellátására a megbízást, azonnal tudtam, megértésre és kíméletre az irodalmi terepet uraló szereplők részéről nem számíthatok. Azonban az a fortyogó gyűlölet, amely levelekben, buta, rágalmazó újságcikkekben, kuratóriumi áskálódásokban ellenem és a lap ellen megnyilvánult, még engem is meglepett. Mondják, ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyengeségem ellenére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam. Ha érdem ez egyáltalán, és nem butaság. Ennek a kitartásnak nagy ára volt. Legalább öt-tíz könyv. Személy szerint jobban jártam volna, ha megírom őket, ezért nem érzek a Napló életben tartása miatt túlzott elégedettséget. Mondják, a sors előbb-utóbb az irodalomban is igazságot szolgáltat. Bármennyire nem tudok hinni benne, jobb pillanataimban azért abban reménykedem, valóban így lesz. Mint minden szerkesztő, én is azt mondom, a legfontosabb a jó kézirat, a minőség. Csakhogy mi a minőség? Az éppen aktuális irodalmi divathoz való ügyes alkalmazkodás? Mintha manapság ez a tévhit uralkodna a legtöbb irodalmi műhelyben. Szerintem a divathoz alkalmazkodó simulékony stílus, valamint a politikailag korrektnek tartott témák körüli sündörgés csak álminőséget szül. Ma másra van szükség. Először is jó volna végre mai szemmel, mai érzékenységgel hozzányúlni a nemzeti önismeret hatvan éve tabuként kezelt témáihoz, aztán a maiakhoz is. Ha harcban áll a Magyar Napló, ezért a célért harcol azokkal szemben, akik továbbra is amnéziában akarják tartani a magyar irodalmi tudatot, s általa az egész nemzetet is.
Mindezek mellett vagy ellenére utánpótlást is sikerült a Napi óban kinevelni. Nagyon sok fiatal indul a lapnál, és fontos pillanat volt, amikor kiadót is alapítottak a folyóirat mellé, hogy az igazán tehetségesek könyvvel is jelentkezhessenek.
Nagyon sok fiatal indult itt, de sokan elpártoltak a könnyebb érvényesülés reményében; különben is, könnyebb semmitmondó ujjgyakorlatokat pötyögtetni, mint a lényeget, a sokszor riasztó, szívszorító lényeget keresve küzdeni a szavakkal. De maradtak elegen. Legutóbb a regénypályázatunk hozott napvilágra ismeretlen szerzőket. Berta Zsolt a Jancsiszögben olyan nézőpontból meséli el hőseinek hányódását a késő Kádár-korban, amely újnak számít irodalmunkban, és erre a felfrissülésre nagy szükség van. Az a véleményem egyébként, hogy nemcsak a divatos irodalmi jártasságot, de a témafelfedező képességet is meg kell becsülni. Móricz Zsigmond Hét krajcárját korábban, mások két változatban is megírták, nyilván olvasta ezeket Móricz, és harmadjára megírta sokkal jobban. Tehát szükség van arra, hogy a téma az irodalmi megfogalmazás közelébe kerüljön, hogy aztán kiforrhassa magát. A mai magyar életből, de még történelmünkből talán éppen a legfontosabb mozzanatok nem találták meg irodalmi formájukat.
Többször felmerült benned, hogy elég volt. Mégis maradtál.
Az utóbbi időben annyi adóssággal küzdöttünk, hogy becsületbeli ügy volt maradnom. Ez az első év, amit, ha valami katasztrófa közbe nem jön, viszonylagosan kezelhető adósággal zárunk, tehát emelt fővel léphetnék le a színről. Hazudnék, ha azt mondanám: nem fordult meg ez a lehetőség is a fejemben.
Hogy látod, van-e, lesz-e folytatása, utánpótlása a népi irodalomnak? Egyetértesz-e azokkal, akik már le is mondanak a népi megjelölésről, s helyette nemzeti irodalomról beszélnek?
Létezik olyan nemzet, amely nem a népen alapul? A mai népfogalom nem szűkíthető le a parasztságra. A társadalom szerkezete teljesen átalakult. Nem akarok botcsinálta szociológusként okoskodni, de azt azért mindannyian érzékeljük, a felső tízezer, és az alattuk hullámzó tömeg között óriási a különbség, talán soha ekkora nem volt. Nem akarok az arctalan, a jogaitól és egzisztenciális biztonságától megfosztott tömeg és a nép közé egyenlőségjelet tenni, pedig talán ezt kellene. A modern társadalom tömeggé gyúrta át a népet. Sajnos azt látom, a mai felső tízezer, tisztelet a kivételnek, tagjaiban alig-alig pislákol a nép iránti felelősségérzet. Talán ezért is nevezik inkább tömegnek, hogy ne lehessen felelősséget érezni iránta. Mert ugyan az arctalan tömeg lenézésen kívül mit érdemel? Én a népiséget, egyetértve Czine Mihállyal, érzületnek, a néplélek iránti fogékonyságnak tartom, nem stílusnak, nem irányzatnak, nem divatnak. Amíg a nemzet s benne megtartó erőként a nép létezik, addig a népi irodalomnak is van létjogosultsága. Ha eltűnik, a nép emlékezete tűnik el vele. Az irodalomnak – miközben természetes joggal foglalkozik az egyén, a lélek belső ügyeivel – meg kellene jelenítenie azt a közösséget is, amelyben létezik. A népi irodalom tehát nemcsak a parasztokról szóló irodalom. A nép a kis egzisztenciák világa, a nemzet kilencven százalékát ők alkotják, mi alkotjuk. Ha a nemzet nagyobb részének ábrázolásával, gondjainak, panaszainak számbavételével nem foglalkozik senki, s ha a feladatot önként vállaló néhányak eltiltatnak az igazi nyilvánosságtól, összeomlik a nemzettudat. Ez volna a cél? A fennhéjázó, magukat a szürkeállomány egyedüli birtokosainak mondó médiaértelmiségiek szerint a nép, a kisember szemszögéből azért nem érdemes komolyan szemlélni a világot, mert a szegény ember primitív. Én szegény emberek között nőttem fel, és azt tapasztaltam, hogy nagyon sokszor bölcsebben és tisztábban formáltak véleményt, mint azok az elit értelmiségiek, akik elárulták a nemzetet és folyamatos tragédiába sodorták.
Az iskolázatlan szegény emberre is igaz, hogy nem feltétlenül primitív...
Nagyapám hat elemit végzett és intelligens ember volt. Ehhez tudni kell, hogy régen – s ma is efelé haladunk – hiába volt valaki osztályelső, ha nem volt családi háttere, nem tudott továbbtanulni. Aki okosnak születik, az okos marad, akkor is, ha műveletlen lesz. Az okosságot nem lehet az iskolában megtanulni – ott legfeljebb műveltséget lehet szerezni hozzá, mármint olyan iskolában, ahol művelt tanárok ülnek a katedrán, és valóban tanítani és nem túlélni akarnak. A népi gondolkodáshoz az is hozzátartozik, hogy a szegény tehetségeknek is meg kell teremteni a lehetőséget a tanuláshoz már a kezdetektől.
Ráadásul a szegény parasztember, akármilyen keveset tanult, a faluban egy teljes világnyi közösség részese, és teljes értékű, emberi életet élhet. Ezért is katasztrófa a falvak megszűnése.
És tegyük ehhez hozzá, hogy a nemzet utánpótlását soha nem a városi lakosság biztosította, hanem a falvaké. Miért kell megszüntetni a falvakat? Mert így lehet megszüntetni a nemzetet. Azt mondják, milyen gyalázat osztatlan iskolában tanítani a gyerekeket. Miért volna az? Hány tehetség került ki ilyen iskolákból? Miért ne hallhatnák, ösztönözhetnék egymást a különböző korosztályok? Soroksáron több mint negyvenfős osztályokban tanultunk, kezelhetetlen keverék népességgel – svábok, csángók, betelepülők, mint mi is –, mégis: a kiváló tanárok révén mindegyikünk, aki felsőbb iskolába lépett, megállta a helyét. Az oktatást nem elsősorban a rendszerek teszik hatékonnyá vagy hatástalanná, hanem azok a tanárszemélyiségek, akik a katedrán állnak.
Kíváncsi volnék, milyen gondolatokat kelt benned ma ez a néhány sor korábbi verseidből. Nem a versek magyarázatát kérem persze, csak afféle mai, spontán reflexiót. „Gyermeket nemzzek / s felneveljem őket a folytatáshoz" – írod a Döblingi múltban. „Ezen a földön nincs csoda, / mindezt ki kell bírnunk csupán, / ki többre vágyik, ostoba" – ez pedig a Gramofonból való.
A Gramofon a hatvanas években született. Az idézett két sor egy profán, kuplészerű dal summázata, a hatvanas évek fiatalságának kiábrándultságát, amely az enyém is volt, próbáltam bennük kifejezni. A Döblingi múlt későbbi, a hetvenes években született, abban az élethelyzetben, amikor a saját kezünkkel próbáltuk rendbehozni, kibővíteni a házat, hogy a három gyerekkel valahogyan elhelyezkedhessünk benne. Nem Széchenyi-léptékű építkezés volt ez, de a belé fektetett személyes energiák tekintetében talán meg is haladta azt.
A vers egy másik rétegét megragadva: ha nem kellettél te, Oláh János a kádári világnak, nemes bosszút álltái, hogy mintegy – három gyermek apjaként, unokák hadával – megsokasítottad magad.
Ez nem elvi kérdés volt. A gyerekeket, ha meg akarnak születni, örömmel kell fogadni. S mi örültünk nekik. Sok baj, sok gond szakadt ránk, de ez megtartó erő is volt. A feleségem és a gyerekek nélkül, bármennyi bosszúságot is okoztak olykor, aligha bírtam volna ki azt a mérhetetlen kilátástalanságot, amely akkor körülvett.
Nyilván az sem elszánás eredménye, hogy a gyerekeid mind művészek lettek. Elsőszülött fiad, Lackfi János immáron neves, elismert költő, író, két kisebb gyereked viszont a képzőművészeti vénádat örökölték. Nem ódzkodtál, nem próbáltad őket lebeszélni?
Janit az édesanyja indította el a költői pályán. Hozzá fordult első próbálkozásaival. Nem csupán azért, mert jobban bízott az ízlésében, mint az enyémben, hanem mert ebben a kérdésben, az irodalmi tehetségek istápolásában ő utolérhetetlen volt és maradt. A sárvári diákírók pályázatának és táborának vezetőjeként a mai, már nem is csak fiatal írók többsége az ő nevelvénye. így hát természetes volt, hogy ő adta áldását fiunk első verseire is. Nemcsak én voltam ideig-óráig képzőművész, Kati a tatabányai képzőművészeti kör szorgalmas látogatójaként tovább kitartott a festés-rajzolás mellett, mint én. Tehát kétpólusú volt a fertőzés. Matyi fiam kezdettől a képzőművészet iránt érzett s kapott családi biztatást. Kati lányom biológusnak készült, kertésznek anyai nagyszülei nyomdokán. Hamar otthagyta azonban a kertészeti egyetemet, keramikus lett, Kun Éva tanítványa. A formák iránti érzékenységét látva ösztönöztük: tanuljon tovább. Pécsett kezdte a képzőművészeti egyetemet, majd Budapesten fejezte be Matyi fiammal együtt, Kő Pál tanítványaként.
„E konok nyelvet kevesen beszéljük, / ahhoz mégis túl sokan, / hogy értsük egymást." „Megosztva kell kiállni az együtt is reménytelent" - szól két epigrammád, a Magyarok és az Egyszerűsítés. Hogy látod ezt a kérdést ma?
A meg nem értés, az együttműködés hiánya, sokszor így érezzük, magyar átok, magyar betegség, s a vers írása közben így éreztem én is, de – jutott eszembe aztán – ez a nyelv konokságával, létével mégiscsak a megértésre ösztönöz. Rejtve az a remény is benne van a versben, meghallva e megtartó nyelv ősi, konok hívását, egymás felé fordulunk végre. Nemzet csak akkor létezhet, ha van olyan erő, amely összefogja a sok egymással viszálykodó akaratot. Vallási, politikai intézmények, szimbólumok, a gyarapodás, az erő érzete, a mártíromság tudatosítása, vagy bármi. A magyarság a XX. században mindent feladott, elvesztett, nem véletlen hát, hogy a nemzeteszme ereje aggasztóan elapadt. Az utolsó mentsvárunk a nyelv maradt. Most ezt is el akarják venni tőlünk, és mi nem ragaszkodunk eléggé hozzá. De megosztva ki lehet-e állni, amit együtt is reménytelen?
És ma vigasztal-e, egyáltalán fontossá tud-e válni, hogy átlátsz a „szögesdrót-szitán" (noha ez ma nem szögesdrótból van)?
Nem jó átlátni a szitán. Mert amit látok, azt jobban szeretném nem látni. Jobban szeretném illúziókban ringatni magam. Aztán meg ott lappang bennem a kétely, hogy igazán azt látom-e, ami mögötte van, vagy csak elképzelem, és nem valós fenyegetésekkel, csupán a saját rémálmaimmal viaskodom! A szabad szellemet most valóban nem szögesdrót veszi körül, most a hazugság-szitán próbálunk átlátni. Ennek a tisztánlátási kísérletnek is megvannak a maga buktatói, ha mások is, mint azé a kísérleté volt, amikor a szögesdrót véresre sebezte az arcunkat.
„Nem-létre hangolódva / élvezem a ringó lomb-sötét / elvesző ritmusát." Bár elvesző ez a ritmus, mégis azt érzem hangsúlyosabbnak, amit az ige mond: élvezem. Mi hoz neked megnyugvást, mi pihentet a mindennapokban, kilépve innen a Ferenc körúti szerkesztőségből, a mindennapok imamalmával?
Ha kiülhetek otthon a teraszra, és nézhetem a Remete-szurdokot.
Szőlővel, borral is foglalkozol...
Majdnem el is felejtettem. Igen, és ha felhozhatok a pincéből egy üveg öreghegyi rizlinget, saját termést a lovasi szőlőből, fellélegzem. A bor, amikor kitöltőm, olyan nehezen moccan meg a pohárban, mint az olaj. Illata felidézi a Balaton tükrét. Szeretem a szőlőt. A vele való fárasztó bajlódást is. Metszeni is szeretek. Jó barátságban lenni a földdel, amiből vétettünk, mert úgyis ő fogad be végül.
Jó, tehát Máriaremete, és pihensz a teraszon.
Írhatnék is, amikor hazamegyek. Néha fel is teszem magamnak a kérdést: miért ülök a teraszon és nézem mindig semmittevően ugyanazt a látványt? Nem unom még? Miért nem csinálok valamit? A mai civilizáció azt sugallja: ha szükség van rá, ha nincs, örökké cselekedni kell, minden örökké él, a televízió örökké sugároz, a rádió örökké bömböl, tehát sose halunk meg. Pedig dehogynem. Ha van is öröklét, az nem a médiavilág örökké tolakvó jelenléte, valami egészen más, talán a világegyetem isteni nullpontja, amelyhez lassan-lassan éveink múlásával közelítenünk kell. A mai ember menekül ettől az Isten csendjét sugárzó nullponttól. Megadta magát a modern társadalompszichológia cselének, amely szerint egy pillanatra sem maradhat magára büntetlenül, mert a magányban felébrednének benne egzisztenciális félelmei, s elnyelné a depresszió kútja. Én éppen a fordítottját érzem. Nekem pihenés, ha békén hagynak, ha csend vesz körül. A „nemlétre hangolódni", ahogy írtam, csak úgy lehet, ha az ember átadja magát az elemi létezés ritmusának.
(2009. december, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)
Munkásság
Csontos János: Oláh János
Költészete
Oláh János költészete több mint fél évszázadot ölel át, mégis egy tömbből való versvilág: ugyanaz a magyar földhöz kötött, ugyanakkor univerzálisan filozofikus, egyszerre érzéki és racionális poézis. Az idő előrehaladtával érzékelhetően klasszicizálódott ugyan, túlsúlyba kerültek a rímes, kötött versformák, költői alapállása azonban alapjában véve nem változott. A Kilencek költőcsoport debütáló antológiájának címadó verse egyúttal programadó ars poetica is, az alkotó pedig hű tudott maradnia hozzá, a sorjázó évtizedek során nem kellett elárulnia. Bertha Zoltán „emblematikus, korszakjelző versnek" nevezi az Elérhetetlen földet: „Egy egész nemzedék, de egy egész korszak közérzetét is torokszorító szuggesztivitással fejezi ki ez a vallomás, amely éppen nem didaktikus egyszerűsítéssel vagy olcsó moralizálással, hanem az esztétikum talányossá légiesítő, enigmatikussá átszellemítő sugárzásával teremti meg a hiányérzet elégikus vagy melankolikus, egyszersmind bölcseleti mélységeket felkavaró atmoszféráját." Az irodalomtörténész szerint „a kötődésérzet a vallomástevő egyéniséget ugyan elementáris erővel hatja át, de ez a lélekviszony azonnal az elszakadás, a visszatalálási remény és reménytelenség, a föld és ég, a múlt és a jelen, az időiség és az időtlenség közötti lebegés érzületét is magával áramoltatja". Ez a programvers, s általában véve Oláh János egész költészete is új fénytörésben mutatja meg hagyomány és újítás viszonyát a magyar lírában. Bertha szerint „Oláh János az egyike azoknak, aki például a Nagy László-i költői szenvedélyesség és drámai vitalizmus kép- és hangzásfelcsigázó, látomásos mágiáját az elszürkítésre berendezkedett »történelemszünetes« kor silányságainak jellemzésére és elutasítására bizonyos szempontból alkalmasabb, vagy legalábbis tárgyszerűbb nyelvezettel váltja, cseréli föl, aki »a torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát« társaival együtt viselve a hétköznapok lélekölő sivárságát és hazugságáradását is realisztikusabban kívánja már megjeleníteni". A lírai elmozdulás az 1991-es Nagyító fényben teljesedik ki: „nagyítólencse alá veszi korának visszásságait, látleletet készít arról, amit magán- és közemberként megélt, amit leleplező tömör iróniával kipellengérezhetett, amit szomorkás szarkazmussal vagy önreflexív, önélveboncoló őszinteséggel megvallhatott privát pillanatairól, személyes, családi és művészi felismeréseiről, a szerelemérzéstől a gyermeknevelésig, az utazásoktól az irodalmi életben is megtapasztalt haszonleső tülekedések és álságos törtetések valódi arculatának észrevételéig". Ez voltaképpen az az előre jelzett „elérhetetlen föld", amit Vasy Géza úgy ír le, hogy „paradox módon egyrészt maga a megtalált, vagy még hitelesebben: a soha el nem vesztett föld; másrészt viszont a maga elégikus hangvételével mégis az elérhetetlenség szimbólumát állítja a középpontba". Jánosi Zoltán úgy látja, hogy „a természeti képek gyöngyszerű izotópjai, akár a Kalevalában, úgy sugározzák szét erejüket a társadalmi világ fölött", s e programnak erőteljes a kisugárzó hatása is: „a versantológiában tartalmi síkon e mű mögé sorakozó nyolc másik költő alkotásaiban is ennek a világnak a kivételes akarása összegződik". A pályatársak közül Tőzsér Árpád a mesterség és a lélek felől közelít az Oláh János-i költészethez: „Néhány sor, s mennyi finom, rejtett mélység, titok, utalás, kérdés. A rímeknek, a ritmusnak, a zenének itt hirtelen nagy szerep jut, s ez élét veszi a radikális halál-nézőpontúságnak." Ez utóbbi megjegyzés a hetven évet betöltött Oláh Jánosnak az elégikussá, filozofikussá vált költészetére utal, ahol azonban a tragikumot mindig feloldozza az emberi létrend fölötti bölcs szemlélődés.
Prózaírói tevékenysége
Oláh János eredetileg a líra felől közelítette a prózaírást: Közel című regénye (amely eredeti, majd évtizedek múltán ismét egybeszerkesztett változatában a mesterségesen leválasztott Visszatérést is tartalmazza) visszhangtalansága ellenére a hetvenes évek magyar prózájának egyik legizgalmasabb megújítási kísérlete. Bonyolult fűzésű regény, amely emlékezésfolyamatba ágyazott történeteket tartalmaz. Ezeket az énkeresés lírai monológjai sokszor elfedik, de így is felismerhetők a jelenetek, amelyek többségét az akkori irodalmi etikett szerint nem illethetett volna nyomdafesték. Réz Pál úgy vall a regényről: „A Közel, amit lektorként, kéziratban is olvastam, nagyon tetszett. Végre egy olyan paraszt-, vagy pontosabban szegényregény, amely nem ragad bele a magyar irodalom hagyományaiba. Nem a szociográfiai anyag foglalkoztatja, nem az a célja, hogy a mélységek egzotikumát mutassa fel, vagy akár a társadalmilag determinált drámákat; hanem az, hogy egyszerűen közel hajoljon egy emberhez, egy gyerekhez – aki történetesen ebben a közegben él, nő fel, s ez persze némileg meg is határozza –, és költőileg (vagyis íróilag) elemezze." Határ Győző valósággal ünnepelte az emigráns Irodalmi Újságban: „Oláh Jánosnak sikerült. Ámuldozva és elragadtatva tapasztaltam, hogy önéletrajzi regényében, a Közelben, nemcsak tartani tudja ezt a hangot, hanem még fokozni is. Ezt a hangot, a csontig vetkőző őszinteséget, az őszinteség, az önpusztító önkeresés, önélveboncolás hangját, amely végső soron a szókratészi önmegismerés felé vezet. A Közel különös szintézist valósít meg, s bármi paradoxul hangzik is, nem tudnám jobban megközelíteni a permanens tudathasadás kultúrszintézisét." Az Oláh János-i próza másik, realistább irályát a Száműzött történetekben összegződő elbeszélés-irodalom képviseli. Drámaiság és líraiság egyaránt jellemzi ezeket az írásokat, amelyek a múltból kimentendő történések krónika-igényével íródtak, s Pécsi Györgyi szerint egyenesen „a háború utáni évtized Magyarországának a kortárs magyar prózában leghitelesebb dokumentumai".
Szerkesztői tevékenysége
Oláh János irodalmi munkásságában a költészettel és a prózaírással azonos súlyúnak tekinthető a szerkesztői tevékenység, noha valódi irodalom- és kánonformáló lehetőséghez csupán az ötvenet betöltve, a Magyar Napló főszerkesztőjeként juthatott. Ködöböcz Gábor szerint „szerkesztőként, kiadóként, s az utóbbi években a magyar irodalom hajóskapitányaként hátszélben és ellenszélben hajózott az irodalom, illetve az irodalmi közélet sokszor cunamiszerűen fölkorbácsolt vizein", miközben „az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el". Az irodalmi tevékenységtől temérdek energiát elszívó misszió során „akárcsak korábban a tatamin, sok-sok ipponnal fenyegető támadást, nem egy végzetesnek tűnő fojtást, lábkisöprést és leszorítást hárított, mígnem a lapot a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette. Az újítás hagyományát a hagyomány újításával ötvöző, nagyívű és tág horizontú szerkesztői koncepció eredményeként válhatott a lap az összmagyarság létgondjait és sorsproblémáit reveláló erővel és egyetemes érvénnyel kifejező szellemi műhellyé." Kövesdi Zsuzsa a szerkesztői titkot is tudni véli: „Szelíd arca, kedves mosolya, vidám tekintete megőrzött valamit abból a hamu alatt pihenő világból, amely a békebeli, egyszervolt Magyarországot idézi meg, a tán sosemvolt hazát. Ugyanezzel a csendes derűvel, magabiztos nyugalommal vívja meg csatáit a Magyar Napló főszerkesztőjeként is: pontos stratégia, nagyszerű taktikai érzék jellemzi őt a lövészárokban." Péntek Imre a Kilencek tagjaként nemcsak költőtársa, hanem az Árgus és a Pannon Tükör főszerkesztőjeként szakmailag is képes Oláh János teljesítményét megítélni: „A Magyar Napló – a fanyalgók ellenére – sikertörténet. A »másféle« lap, a könyvkiadó, a körülötte kialakult szellemi holdudvar. Egy alternatív kánon felmutatása. A »hivatalos, szakmai« ellenében." Elmondható: Oláh János szakmai pályáján az irodalmi szerkesztés éppolyan központi, valóságformáló műfaj, miként a költészet és a prózaírás.
[2015]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
Regények
Fordulópont, 1972
Közel, 1976
Visszatérés, 1979
Az őrült, 1983
Közel (második, átdolgozott kiadás), 2014
Az őrült (második, átdolgozott kiadás), 2014
Csókold meg a csizmám (posztumusz kiadás), 2017
Novellák, elbeszélések
Az Örvényes partján, 1988
Elbeszélések (Mezey Katalinnal), 1990
Vérszerződés, 2001
Száműzött történetek, 2011
Versek
Jel, 1981
Nagyító fény, 1991
Por és hamu, 2002
Belső tükör (összegyűjtött versek 1958–2014), 2014
Dráma
Kenyérpusztítók : színművek és hangjátékok, 1993
Művei idegen nyelven
Erzählungen (Elbeszélések) (Katalin Mezey, János Oláh) Ford. Hans Skireckli, 1991
An unexpected meeting (Váratlan találkozás). Ford. Kolumbán Miklós, 1995
Recepció
„…mint egy mély folyóban…" : antológia Oláh János 70. születésnapjára, 2012
Alföldy Jenő: Az őszinteség szabadító ereje. Oláh János: Belső tükör. Összegyűjtött versek 1958-2014. Magyar Napló, 2015/7. p. 62-65.
Bertha Zoltán: Belső tükör: Oláh János összegyűjtött versei. Bárka, 2015/1. p. 109-111.
Bertha Zoltán: Belső tükör: Oláh János összegyűjtött versei. Partium, 2015/ősz p. 92-94.
Bertha Zoltán: Földem. Vonások Oláh János költői arcképéhez. Partium, 2014/nyár p. 34-42.
Bíró Gergely: A kristálnak mindegy : interjúk, esszék, kritikák, 2014
Csongrády Béla: A két Chorin és a többiek… (Oláh János: Kohn, a bányász). Palócföld, 2013/3. p. 92-95.
Csontos János: Közelítések. Oláh János Közel című regényének motívumaira. Magyar Napló, 2014/12. p. 6-7.
Csoóri Sándor: Mi az, amiben élünk? : az irodalmi szociográfia napjainkban : Csoóri Sándor, Elek Tibor, Oláh János és Rott József kerekasztal-beszélgetése. Kortárs, 2003/2. p. 119-128.
Csordás László: A gyermeklétű semi (Oláh János versei elé). Együtt, 2013/2. p. 15.
Elek Tibor: Az irodalmi siker természetrajza : kritikák, tanulmányok, beszélgetések a kortárs magyar irodalomról, 2014
Európai utasok. Albert Gábor, Ágh István, Deák László, Gyurkovics Tibor, Jókai Anna, Kukorelly Endre, Nagy Gáspár, Oláh János, Sándor Iván, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly, Szigethy Gábor, Tornai József, Tóth Krisztina : magyar írók jegyzetei (együttműködve a Kossuth Rádióval). Európai Utas, 2003/2
Fiatal magyar költők 1969-1978, 1980
G. Komoróczy Emőke: A tűrt és a tiltott határán : az elmúlt félszázad háttérbe szorított alkotóiról, 2010
G. Komoróczy Emőke: Nemzedéki sorsmodell – Kilencek : Gondolatok Mezey Katalin és Oláh János költészetéről. Hitel, 2006/6. p. 102-116.
Hegedüs Imre János: Repkény a falon : esszék, tanulmányok, jegyzetek, 2016
Ircsik Vilmos: Oláh János: Vérszerződés. Kortárs, 2004/1
Kelemen Lajos: Oláh János: Por és hamu. Szépirodalmi Figyelő. 2002/5
Kő Pál: Oláh János költőről, íróról, barátomról. Magyar Napló, 2016/11. p. 53-54.
Kocsis Csaba: Az emberi lét titka: In memoriam Oláh János (1942-2016). Partium, 2016/ősz p. 119-120.
Ködöböcz Gábor: Szépen magyarul, szépen emberül, 2014
Kontra Ferenc: Oláh János: Közel. Kortárs, 2015/4. p. 102-104.
Kovács István: Az ezredelő Magyar prózaírásának Bruegele (Oláh János regényeiről). Magyar Napló, 2012/6. p. 42.
Lajtos Nóra: A tiszta beszéd varázsa, 2014
Lajtos Nóra: Négyszáz oldal a gyarlóságról (Oláh János: Száműzött történetek). Hitel, 2012/8. p. 108-113.
Nagy Gábor: Oláh János. Hitel, 2016/9. p. 126-128.
Péntek Imre: Oláh János születésnapi köszöntése. Pannon tükör, 2007/6. p. 89.
Szakolczay Lajos: Göröngy a talpam alatt (Oláh János: Közel). Hitel, 2015/9. p. 125-128.
Szemes Péter: Itt és otthon, 2015
Szemes Péter: Vidékrombolás-lélekrontás (Oláh János Száműzött történetek című könyvéről). Pannon Tükör, 2012/6. p. 70.
Tóth László: Oláh János halálához. Somogy, 2016/3. p. 3-6.
Újrealizmus és modern népiség a mai magyar irodalomban, 2015
Vasy Géza: Megalázva, megnyomorítva. In: Töredék és egész, 2012
Vasy Géza: Oláh János: Száműzött történetek. Kortárs, 2012/7-8. p. 164-167.
Vitéz Ferenc: Száműzött történetek – Oláh János novellakötete és helye az életműben. Nézőpont, 2012/46. p. 284.
A bibliográfiát összeállította: Marosi Edit [2017]
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017