Életrajz
Sára Sándor 1933. november 28-án született a Galga-menti Turán, ahol apai nagyapja vasutas volt. Anyai ágon Jászberényből származik, szintén vasutas családból. Édesapja Turán aljegyzőként, majd a közeli Ikladon jegyzőként dolgozott, ezért – mint „osztályellenséget" – a háború után alaptalan vádakkal többször internálták.
Elemi iskoláit Turán, Ikladon és Aszódon végezte, középiskolai tanulmányait Jászberényben, anyai nagyszüleinél kezdte, majd Aszódon folytatta. Ott kötött barátságot a Domonyban élő Huszárik Zoltánnal. Hiába volt azonban Sára az aszódi gimnázium egyetlen tiszta kitűnő diákja, édesapja miatt még a nevét sem említették az évzárón. Az erkölcsi és szociális igazságra már akkor érzékeny kamaszból ez a méltánytalanság a rá később is jellemző „csakazértis" dacreakciót váltotta ki. Mikor hatodikos gimnazistaként azt olvasta, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára érettségi nélkül is felvételt lehet nyerni, ki akarta használni ezt a lehetőséget, de lekéste a jelentkezést. Szülei kérésére folytatta a középiskolát. Előbb Berettyóújfalun tanult, végül Budapesten, a Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. Rendezőnek készülő osztálytársa biztatására elhatározta, hogy operatőr szakra felvételizik. Akkor már sokat fényképezett, és a turai művelődési otthon Kossuth-díjas igazgatója, Kovács László segítségével fotószakkört alapított. Mindent elolvasott, amit a fotózásról és a filmről a Szabó Ervin Könyvtárban talált. Néhány emlékezetes filmélménye, elsősorban Bán Frigyes 1950-ben látott Talpalatnyi föld című alkotása, olvasmányai közül Balázs Béla műveinek film iránti szenvedélye mellett a véletlen is segítette a pályaválasztásban. Turán találkozott a Népművészeti Intézet megbízásából Raffai Anna néprajzkutatóval együttműködve a még élő népszokásokat filmen megörökítő Szőts Istvánnal, az Emberek a havason nagy tehetségű, de a Rákosi rezsim által önkéntes száműzetésbe kényszerült rendezőjével. Sára akkor mindezt nem tudta még róla, Szőts azonban felfigyelt rá, és ettől kezdve nyomon követte az akkumulátor cipelésében segédkező fiatalember útját. Sára a fotóit is megmutatta neki, s a kép, a kompozíció fontosságára Szőts hívta fel először a figyelmét. Az érettségit követő sikertelen felvételije híréhez a tétlenségre kárhoztatott rendező keserűen csak annyit fűzött hozzá: „A tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik…", mire Sára dacosan azt gondolta magában: „Márpedig én nem fogok elkallódni! És most már, ha a fene fenét eszik, akkor is operatőr leszek!" [1] Mester-tanítványi, majd baráti kapcsolatukat Szőts István 1998-ban bekövetkezett haláláig ápolták.
A család kívánságára Sára felvételizett ugyan a villamosmérnöki karra is, de – miután szándékosan rosszul szerepelt – oda sem vették föl. A Földmérő és Talajvizsgáló Irodához került figuránsnak, majd technikusnak, és az ország különböző tájain dolgozott – közben megismerte a népnek a hivatalos politikai propagandától gyökeresen eltérő életét, és szorgalmasan fényképezett. Az 1953-as sikeres felvételijén bemutatott fotóit Illés György, a főiskola operatőr tanszakának vezetője később így méltatta: „Feljött vidékről egy fiatalember, egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált".[2] Nagyrészt a két felvételi közötti év tapasztalatait örökítette meg 1968-ban rendezett első játékfilmjében, a Feldobott kőben.
A Főiskola szegény volt, ezért az első évben csak fotóetűdökkel vizsgáztak. Néhány tanárukkal (Szőllősy Évával, a művészettörténet oktatójával, az operatőr tanárokkal, Badal Jánossal és Illés Györggyel vagy Szentiványi Lajos rajztanárral) érdemben meg lehetett beszélni a képeiket, sokan azonban felháborodtak a „szocialista realizmus" elvárásaitól mind tartalmi, mind formai szempontból távol álló fotók láttán. Évfolyamtársaikon kívül – közülük elsősorban a pályakezdés alkotótársát, Gaál Istvánt kell kiemelni – a felsőbb évesekkel (köztük a „magyar operatőr iskola" 1956-os disszidálásuk után világhírűvé vált képviselőivel, Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval) is elemezték, bírálták egymás képeit. Sára Sándor számára a kép azóta is elsőrendűen fontos, és mind a mai napig fényképez.
Másodévtől a hallgatók már filmet is forgathattak, a modern művészet fortélyait azonban jóformán maguknak kellett kitalálniuk, hiszen a 20. századi képzőművészettel csak akkor találkozhattak, ha elmentek a rezsim által betiltott festők, például Gyarmathy Tihamér, Kondor Béla, Korniss Dezső műtermébe, vagy hozzájutottak egy-egy művészeti könyvhöz Köpeczi Boócz István díszlettervező és Szőllősy Éva könyvtárában. A nemzetközi filmművészet remekműveiből is elsősorban szovjet filmeket, Eisenstein, Pudovkin, Dovzsenko – mégoly kiváló – alkotásait, vagy Tisse operatőri munkáját, illetve a szocialista országok filmjeit elemezték, valamint főleg francia és olasz műveket láthattak. A magyar filmek közül a Talpalatnyi föld után az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről című Szőts-filmekben vagy a Körhintában (Fábri Zoltán, 1955) megjelenő képi világ állt legközelebb Sára ízléséhez.
Gaál Istvánnal közös vizsgafilmjüket, a Pályamunkásokat Gaál rendezte és vágta, Sára pedig fényképezte 1957-ben. A modern magyar filmművészet nyitányának tekinthető filmetűd 1959-ben a bécsi Világifjúsági Találkozón aranyérmet nyert. Gaál ennek köszönhette két éves római ösztöndíját, Sárát ellenben – mivel az 1956-os forradalom alatt a főiskolai forradalmi bizottság tagja volt – végérvényesen el akarták tanácsolni a pályáról. Szőts István, Illés György és a Főiskola akkori igazgatója, Olthy Magda a kirúgástól ugyan megmentette a tehetséges fiatalembert, de amikor 1957-ben végül megkapta a diplomát, „büntetésként" a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba helyezték, ahol legfeljebb népszerű-tudományos filmek segédoperatőre lehetett. Igaz, a forradalom leverését követő véres terror idején „nem nagyon szerzett örömet, hogy pufajkások között szolgált operatőrök után vigyem az akkumulátort. Ezért amikor csak lehetett, elkerültem a munkákat. Voltunk ezzel így néhányan. Helyette képeztük magunkat, és olyan emberek közé jártunk, akik be voltak tiltva, és akiktől tanulhattunk" – nyilatkozta Sára 2008-ban.[3]
A „passzív rezisztencia" lassan kezdett oldódni. Az első önálló operatőri feladatra – az akkor már Bécsbe „disszidált", ezért itthon hivatalosan tiltó listára került Szőts István ajánlására – Raffai Anna kérte föl Sárát 1959-ben, a Busójárás című néprajzi filmben. Főnökei azonban csak Illés György felügyelete mellett engedélyezték számára a munkát. „Gyuri rábeszélt, hogy vállaljam el. Elkezdtünk forgatni. Gyuri második vagy harmadik nap megérkezett, jó távol a kamerától leült, majd odajött és hangosan megkérdezte: »Sanyikám, nincs szükséged valamire? Hozok neked egy kávét!« Hozott kávét, aztán elment" – emlékszik vissza Sára a történetekre.[4]
1960-ban megszületett első rendezése, a Virágát a napnak című kísérleti film. Többek között Vittorio De Sica 1953-ban látott Csoda Milánóban című filmje hatására kezdett érdeklődni a nálunk formalistának bélyegzett, ezért szigorúan tiltott műfaj iránt. Sára akkoriban dédelgetett kísérleti filmtervei közül azonban csak ez az egy valósult meg.
*
A magyar filmtörténet – és Sára nemzedéke – számára a Balázs Béla Stúdió 1960–61-ben kiteljesedett „kivételes időszaka" hozott mind tartalmi, mind formai tekintetben gyökeres fordulatot. A kádári konszolidáció egyik első jeleként tulajdonképpen Aczél György találta ki, hogy nagyobb lehetőséget kell adni a pályakezdő fiataloknak. A már 1959-ben létrehozott BBS valójában akkor robbant be a köztudatba, amikor odakerült a „Máriássy-osztály" (Szabó István, Kardos Ferenc, Rózsa János, Elek Judit, Huszárik Zoltán és mások), valamint néhányan az előttük végzettek közül (Sára, Gaál, Gyöngyössy Imre). Egy játékfilmnyi összeget kaptak évente, és az utólagos cenzúra korábban elképzelhetetlen „kiváltságát", melynek köszönhetően elképzeléseiket egymás között vitathatták meg, a benyújtott forgatókönyveket maguk fogadták vagy utasították el, lelkesen dolgoztak egymás filmjeiben, és közösen védekeztek az elkészült filmek ellen intézett gyakori támadásokkal szemben. A szabadság (mégoly csalfa) illúziójától fűtve meg akarták újítani a magyar filmművészetet, meg akarták tisztítani a filmképeket a sematizmus hazugságaitól, és egy ideig hittek abban, hogy a szocializmus „emberarcúvá" formálható, hogy a múlttal való őszinte szembenézés jobbá teheti a jelent és a jövőt. A politikai propagandával átitatott művek helyett saját személyes élményeiket akarták megjeleníteni a filmvásznon, a legjobb magyar hagyományokat a világon akkor tért hódító modern filmművészet eszközeivel ötvözve. Erre a reményre a Balázs Béla Stúdióban készült több film – köztük például Szabó István 1961-es Te című rövidjátékfilmje és Sára 1962-es dokumentumfilmje, a Cigányok – nemcsak itthon, hanem külföldön aratott váratlan sikere is feljogosította őket. Az utóbbi keletkezéstörténete érzékletesen kifejezi a korszak abszurditását. Sára eredetileg a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba adta be a filmtervet, az igazgatótól azonban az alábbi levelet kapta: „...a Cigányok forgatókönyvét az elkészült film megtekintése után fogadom vagy utasítom el..."[5]. Így lett a film a BBS egyik műfajteremtő alkotása, Sára pedig rendezőként (Vízkereszt, Pro patria) és operatőrként (Gyöngyössy Imre: Férfiarckép, Kósa Ferenc: Öngyilkosság, Tízezer nap) egyaránt aktív részese a stúdió műhelymunkájának, amelynek eredményeként – legalábbis részben – megszületett a magyar új hullám. Ezen belül Sára annak a jelentős, de a kultúrpolitika által meghatározott három kategória közül (támogatott – tűrt – tiltott) nagyon gyakran az utóbbi kettő határán egyensúlyozó irányzatnak az egyik vezéralakja lett, amelyik a népművészet „tiszta forrásából" bartóki–kodályi módszerekkel merítve járult hozzá a modern magyar filmművészet megteremtéséhez.
A BBS-ben akkor még nem alakultak ki a későbbi „szekértáborok", a magyar kultúrát újra meg újra megosztó, megmételyező népies-urbánus szembenállás. A közösen kidolgozott formai, tartalmi és szemléleti újítások az alkotók „felnőtt" műveiben is meghatározó szerepet kaptak, s az autonóm döntések, a kritikai szellem, a demokratikus(abb) irányítás tapasztalatát és igényét magukkal vitték a nagy stúdiókba is, és megpróbálták érvényesíteni a politikai korlátokkal szemben, mind jobban tágítva azok határait. A BBS első nemzedékének legendás közösségi szellemét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő években Sára olyan eltérő szemléletű és stílusú, de egyformán korszakos jelentőségű filmek új és erőteljes képi világot, kompozíciós módszereket teremtő operatőre lett, mint a Sodrásban (Gaál István, 1963), a Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc-Rózsa János, 1965), az Apa (Szabó István, 1965), a Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965, bemutató:1967) vagy a Szindbád (Huszárik Zoltán, 1970). Gaálnak és Kardos Ferencnek ezt követően egy-egy (Orfeusz és Eurydiké, 1985, illetve Ünnepnapok, 1967) filmjét fényképezte. Szabó Istvánnal még két (Tűzoltó utca 25., 1973; Budapesti mesék, 1976), Kósa Ferenccel pedig további négy játékfilmben (Ítélet, 1970; Nincs idő, 1972; Hószakadás, 1974; A mérkőzés, 1981) dolgozott. Az idősebb nemzedék alkotói közül ő volt az operatőre Ranódy László Árvácska (1976) és Radványi Géza Circus Maximus (1980) című filmjének.
*
Sára Sándort a dacos tettvággyal párosult formateremtő érzékenység nemcsak operatőrként, hanem rendezőként is jellemezte. Feldobott kő című önéletrajzi ihletésű első játékfilmje szerves folytatása a környezet és a táj adta lehetőségek – elsősorban Gaállal és Kósával tökéletesített – expresszív kiaknázásának. A személyes közelmúlt etikai és szociális problémáinak hiteles ábrázolására vállalkozó Sára mellett a forgatókönyvet Csoóri Sándor és Kósa Ferenc jegyzi, akikhez a hatvanas évek közepétől több évtizedes szoros munkatársi és baráti viszony fűzi. A film végét pozitívra áthangoltató cenzorokkal való csatározás nem vette el Sára kedvét attól, hogy Páskándi Géza ironikus-szatirikus látásmódjával a jelen társadalmi anomáliáiról is pontos látleletet készítsen. Miután a Holnap lesz fácán (1974) szintén közel került a betiltáshoz, Csoórival a leginkább talán a mindkettejük által nagyra becsült Szőts István meghiúsult elképzeléseivel rokonítható klasszikus történetmondás, a látványos történelmi film felé fordultak. Ám a magyar filmnek a múlt drámai helyzeteit, minden korban aktuális etikai kérdéseit epikusabb eszközökkel feldolgozó – a lengyeleknél elsősorban Andrzej Wajda tartalmi és képi utalásokban, szimbólumokban gazdag, nemzeti-romantikus művészetében kiteljesedő – vonulata Magyarországon nemcsak az ötvenes, hanem a hetvenes-nyolcvanas években sem erősödhetett meg. Sára és Csoóri nagyszabású történelmi víziói közül csak a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors visszatérő dilemmáival szembe kerülő 80 huszár (1978) valósult meg. Másik közös nagy tervüket, a császári hadseregbe való erőszakos besorozást elutasító szabad székelyek elleni véres megtorlásról, az 1764-es madéfalvi veszedelemről írt forgatókönyvet pénzügyi nehézségekre hivatkozva – valójában azonban a mindig gyanakvással fogadott erdélyi téma, s az 1956-os és 1968-as áthallások miatt – többször elutasították. Az ilyen típusú filmek hiánya máig pótolhatatlan vesztesége a magyar filmművészetnek – és az egészséges nemzeti azonosságtudatnak.
Sára erre a kudarcra egy újabb kihívóan bátor és dacos fordulattal reagált: olyan formát talált, amelyhez mindössze egy kamera és egy eléje ültetett ember kellett. Elhatározása pillanatában bizonyára maga sem sejtette, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű dokumentumfilmes irányzata megszületésénél bábáskodott. Ezek a „beszélő fejes" hosszú-dokumentumfilmek az évtizedekig hallgatásra ítélt tanúságtevők megszólaltatásával a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, a 20. századi történelem különböző színezetű diktatúráinak kiszolgáltatott egyszerű emberek mérhetetlen szenvedéseiről tudósítottak. Sára Sándor a Néptanítók (1981), a Krónika I–XXV. – és mozi-változata, a Pergőtűz I–V. (1982) –, az Elátkozva a hatodik napot (Zelk Zoltán portré, 1982), részben a Bábolna I–VI. (1982–85), valamint a "Sír az út előttem…" I–IV. (1987), a Csonka-Bereg I–II. (1988), a Te még élsz? (1989) című alkotásaival – Ember Judit, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza, az Erdélyi János–Zsigmond Dezső alkotópáros, Schiffer Pál és mások hasonlóan bátor történelmi dokumentumfilmjeivel együtt – nemcsak a magyarok kényszerű történelmi amnéziájának enyhítéséhez, nemzeti azonosságtudatuk erősítéséhez, hanem magának a rendszerváltásnak a szellemi előkészítéséhez is hozzájárult. A legsúlyosabb tabutémák érintésére természetesen csak 1989 után forgatott dokumentumfilmjeiben kerülhetett sor (Lefegyverzett ellenséges erők I–II., 1991; Magyar nők a Gulágon I–III., 1992; "Aki magyar, velünk tart" I–II., 1993; Nehézsorsúak I–XV., 2004; Memento, 2006). Az utóbbi negyedszázadban azonban ezek a filmek alig láthatóak, s a 20. század tragédiáit túlélőkkel együtt lassan eltűnnek a köztudatból – az ország jövője szempontjából is rendkívül fontos tanúbizonyságokkal és tanulságokkal egyetemben.
A rendszerváltásig a történelmi dokumentumfilmeknek szentelt évek alatt Sára Sándor idejéből mindössze egy játékfilmre futotta: a Tüske a köröm alatt (1987) a múlt kísérteteinek fenyegető jelenlétére figyelmeztetett a gyökeresen átalakuló magyar társadalomban. A rendszerváltozást követő mély strukturális, és még annál is mélyebb esztétikai-társadalomlélektani változásokon átment magyar filmgyártás új feltételeihez a magyar új hullám alkotói nehezen tudtak alkalmazkodni. Sára még három játékfilmet rendezett – részben abban a reményben, hogy a dokumentumfilmekben megismert emberi tragédiák így a szélesebb hazai és nemzetközi közönséghez egyaránt könnyebben eljuthatnak. A Könyörtelen időkben (1991) a háború, a Vigyázókban (1993) az ötvenes évek élet- és lélekpusztító poklát idézte fel Domahidy Miklós írásai segítségével, a valós történeten alapuló A vádban (1996) pedig egy magyar család és a felszabadító-megszálló szovjet hadsereg – az előbbi számára szükségképpen tragikus végkimenetelű – „találkozását" dolgozta fel. S ha Sárának a tabuk megdőltével és a szólásszabadság kiteljesedésével csak részben sikerült is a diktatúra alatt készült remekműveihez hasonlóan erőteljes filmes kifejezőeszközöket találni az évtizedekig elhallgatott sorstragédiák ábrázolásához, ezek a filmek is a Sára egész művészetére jellemző magatartás és történelemszemlélet koherens részét alkotják.
*
Sára Sándor sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életművének különös időszaka volt az a hét év (1993–2000), amíg a televízió „mindent elárasztó rágógumi-képeit" legszívesebben betiltásra ítélő[6] képalkotó művész a napi politikai csatározások egyik fő célpontjaként indult Duna TV elnöke volt. Sára azonban – ismét a rá jellemző „csakazértis" indulattal – néhány év alatt egy, korábban (és főleg azóta) elképzelhetetlen valódi közszolgálati, sőt kulturális televíziót épített föl a munkatársaival, amelynek érdemeit ma már egykori legádázabb ellenfelei is kénytelenek elismerni. Szakmai elképzelései igazolásaként hiába ítélte azonban 1999-ben az UNESCO a csatornának a Világ legjobb kulturális televíziója címet, Sára Sándor mégsem maradhatott elnök. A televíziót nem objektív tájékoztatásra és értékközvetítésre, hanem manipulálásra és népbutításra használó (bármely) hatalomnak ugyanis nem a hozzá hasonló erős és autonóm személyiségekre van szüksége.
Sára Sándor szoros együttműködést valósított meg a Duna Televízió és az értékes dokumentumfilmeket gyártó Dunatáj Alapítvány között, és ő hívta életre 1995-ben a Balázs Béla Stúdióhoz hasonlóan a fiatal filmesek számára filmkészítési lehetőséget biztosító Duna Műhelyt is, amelyben már működése első évében egy cannes-i Aranypálmát érő rövidfilm, Iványi Marcell Szél című munkája született. A számos hazai és külföldi fesztiváldíjas Duna Műhelyt 2010-ben (az önálló Duna Televízióval együtt) megszüntették. A hazai és határon túli magyar televíziósok-filmesek szakmai továbbképzésére 2000-ben ugyancsak Sára kezdeményezésére alapított Dunaversitas Egyesület azonban azóta is működik, a részben hozzá kapcsolódó, és 2015-ben 15. alkalommal megrendezett Lakitelki Filmszemlével együtt.
Sára Sándor 2000 nyara óta hiába vár arra, hogy megvalósíthassa két, számára oly fontos filmtervét: az indiai-magyar festőnő életéről szóló Amrita Sher-Gilt (akiről legalább egy három részes portréfilmet sikerült elkészítenie 2001-ben), valamint a Gulág-téma lezárásának szánt Transzszibériai álom című tervet. Új filmek helyett az utóbbi másfél évtizedben tucatnyi kiállítással vigasztalódhatott az akár egy teljes fotós életművet is kitevő – főleg magyar, erdélyi és indiai tematikájú – fotóiból. Ideje nagy részét pedig a természet közelében, a Balaton-felvidéken és szülőfalujában, Turán tölti.
A Filmklub Szövetség egykori elnökeként máig szívügye a magyar film és a közönség találkozásának elősegítése. A Magyar Művészeti Akadémiánál ezért kezdeményezte az 53 magyar film, majd a 100 magyar dokumentumfilm című vetítéssorozatot az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amelyen 2012. novembere óta sok száz fiatal ismerhette meg a magyar filmművészet kiemelkedő alkotásait és még élő alkotóit.
2013 őszén, 80. születésnapja alkalmából Sára Sándort országszerte ünnepelték. Tucatnyi budapesti és vidéki oktatási és kulturális intézmény képviselői az ELTE Filmtudományi Tanszékén tartott konferencián és egy vaskos tanulmánykötetben[7] elemezték sokoldalú életművét, s azonos című portréfilm[8] is készült a magyar kultúra kiemelkedő képviselőjéről.
Az életrajzot összeállította: Pintér Judit [2014] [1] Pintér Judit: Képek sodrásában. Beszélgetés Sára Sándorral. Metropolis, 2000/1.
[2] Idézi Bakos Edit: Sára Sándor, a teremtő ember. In Pro patria. Sára 80. (szerk.: Pintér Judit), Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2014
[3] http://www.lilli.hu/news/news/12/sara-sandor.html
[4] Pintér Judit i.m.
[5] Pintér Judit i.m.
[6] Pintér Judit i.m.
[7] Pro Patria. Sára 80. (Szerk.: Pintér Judit), Magyar Művészeti Akadémia, 2014
[8] Rendező: Mohi Sándor; operatőr: Balog Gábor, Szalay Péter; producer: Kovács László, 2013
_________________________
Életrajzi adatok
Tura, 1933. november 28.
Tanulmányok
1952: Vörösmarty Mihály Gimnázium, Budapest
1953–1957: Színház- és Filmművészeti Főiskola, Operatőr szak (Badal János, Illés György tanítványa); operatőri vizsgafilmje: Pályamunkások című etűd (R.: Gaál István)
Munkahelyek
1957–: Mafilm; Híradó- és Dokumentumfilm Gyár, 1962–: III. Játékfilmstúdió, 1976–: Objektív Fillmstúdió
1993–2000: Duna Televízió, 1993–1996: elnök-főigazgató, 1996–2000: elnök
Művészeti szervezeti tagság
1986–1993; 2002–2005: Magyar Filmklubok Szövetsége, elnök
1992–2011: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagja, 1995–2007: elnökségi tag, 2007–2010: ügyvezető elnök
2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag, 2011–2014:elnökségi tag
Munkásság
Munkásság
Sára Sándor élete és művészete kivételesen gazdag és változatos. Rendezőként a kísérleti etűdtől a lírai szociográfiáig, a szatirikus jelenkori parabolától a történelmi és a legújabb kori társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozó játékfilmekig és a tabudöntő „beszélő fejes" riport-dokumentumfilmekig sok minden egymás mellé kerül benne. Az operatőri életmű is hasonlóan gazdag és változatos, hiszen ahány rendezőpartnere volt, annyi képi stílust teremtett.; Tovább...
Munkásság
Pintér Judit: A történelem – és a képek – sodrásában
Sára Sándor élete és művészete kivételesen gazdag és változatos. Rendezőként a kísérleti etűdtől a lírai szociográfiáig, a szatirikus jelenkori parabolától a történelmi és a legújabb kori társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozó játékfilmekig és a tabudöntő „beszélő fejes" riport-dokumentumfilmekig sok minden egymás mellé kerül benne. Az operatőri életmű is hasonlóan gazdag és változatos, hiszen ahány rendezőpartnere volt, annyi képi stílust teremtett. Ennek a nem csupán művészi, hanem közéleti szempontból is jelentős életműnek a „nehézsorsúak" arcát nemcsak Magyarországon, hanem Indiában is megörökítő fotók és a Duna Televízió című „mozi" képei is a szerves részét alkotják.
Sára Sándor első olyan alkotása, amelyet ő maga írt, fényképezett, rendezett és vágott, a Virágát a napnak című kísérleti film volt 1960-ban. Az áthatolhatatlannak tűnő palánk árnyékában pusztulásra ítélt, ám az apró réseken beszűrődő napfény erejétől életben maradó virág allegorikus története nemcsak Sára formateremtő kísérletező kedvvel, kivételes erejű képi látásmóddal és dacos tenni akarással párosuló, szociálisan elkötelezett művészetének, hanem akár egész nemzedékének, sőt a hatvanas évek első felében nemzetközi rangot kivívott „új magyar filmművészetnek" is a jelképe lehet. Noha a palánk (avagy Kovács András 1967-es filmje szimbolikus címével szólva, a „falak") lebontására nem volt módjuk, de az ötvenes évekkel ellentétben ők legalább a rajta támadt rések tágításával próbálkozhattak.
Pályaválasztás a szocialista realizmus árnyékában
„A magyar filmet a közönség ízléséhez való állandó alkalmazkodás, üzleti szempontok, szűklátókörű cenzúrák a nívó feladásának örök körforgására késztették. S ezek a körök nem a sas felfelé törő, a művészet elöljáró pályájához hasonlítanak, hanem az örvény lefelé húzó gyűrűihez" – jellemezte a múltat Szőts István az újrakezdés reményében, 1945 áprilisában megjelent Röpiratában,[1] de már a háború utáni demokratikus átmenet időszakában keserű csalódások érték. Előbb kiszorították a szakma újjászervezéséből, a kommunista hatalomátvétel küszöbén, 1948-ban pedig a magyar paraszti sorsot ritka kifejező erejű képeken ábrázoló Ének a búzamezőkről című filmjét maga Rákosi Mátyás tiltatta be egy, az élet minden területét újra „lefelé húzó örvénybe" taszító politikai diktatúra egyik első intézkedéseként. Szőts elvei föladása helyett önként a „bűnös múltból" megtűrt népszokások filmes megörökítését választotta – többek között Turán, ahol 1951-ben találkozott a film iránt érdeklődő és fényképező Sára Sándorral.
Mivel Sára későbbi operatőri-rendezői látásmódja és közéleti elkötelezettsége már a Rákosi-diktatúra legsötétebb éveiben készült fotóin megjelenik, érdemes megvizsgálni a „talajt", amelyben tehetsége magja csírázni kezdett.
1951 februárjában, a Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusa alkalmából Magyarország új arca címmel megjelent egy „reprezentatív" képeskönyv,[2] amelyben minden festmény és fotó a diktatúra agitációs-propaganda céljainak megfelelő országról és az új szocialista embertípusról tudósított, akit tilos volt fáradt vagy szenvedő emberként, s a tömegek számára érthetetlen formában ábrázolni. 1948 és 1953 között az államosított filmgyártásban is szinte kizárólag politikai-agitációs tematikákról készülhettek filmek. A fotó- és képzőművészek számára kötelezően előírt témák között pedig vezérportrék, „az országépítés, a mezőgazdaság átszervezésének »nagyszerű« pillanatait megörökítő művek, a napsütötte, idillikus környezetben megjelenített »boldog« munkások és munkásnők portréi, és gondosan kiválogatott pózokkal beállított zsánerjelenetei szerepeltek"[3]. A szabad témaválasztással együtt az emberi-művészi szuverenitás bármely megnyilvánulását üldözték.
Köztudomású, hogy a jó fotó (festmény, film) a témaválasztás, a kompozíció, a fények használata és a kétdimenziós kép térben való ábrázolására törekvés függvénye. A fenti album fotósai mit sem törődtek a fotó(művészet) legelemibb szabályaival, példának okáért az aranymetszéssel. A kezdő fotósok leggyakoribb hibáját elkövetve a témát mindig a kép közepére helyezték, mert egyetlen céljuk a diktatúra mindenkire ráerőszakolt „üzenetének" a közvetítése volt. A cenzorok a természeti képeket is „öncélúnak" ítélték, és jószerivel csak a szocializmus új létesítményeinek hátterében vagy a földművelés fáradságos munkáját gépekkel megkönnyítő termelőszövetkezetek szorgos és vidám népe mögött tűrték el.
A másik alapszabályra, a képsíkok alkalmazására szintén nem fordítottak figyelmet. Perspektivikus megjelenítésük helyett jelzésszerű háttér elé helyezték az emblematikus figurákat vagy közösségeket. Elvetették a drámai hatást erősítő, illetve a háromdimenziós érzet megteremtését segítő fény-ányék technika használatát is, mert a műveknek egyedül az örök boldogság érzetét lehetett erősíteniük a nézőkben. A sematikus fotókon elvétve van árnyék, s a szereplők elhelyezkedése is művi, beállított. Alig találkozunk természetes mozdulattal vagy hátat fordító alakkal. Jóformán csak örömtől ragyogó arcokat lehet látni, mert bármely más érzelmet, gondolatot tilos volt közvetíteni.
Az alkotó személyiségét, látásmódját tükröző, a valóságot hitelesen ábrázoló egyedi művek helyét a diktatúra támogatott kultúrájában a szocialista realizmus kötelező előírásainak és a tömegízlésnek megfelelő sorozat-termékek foglalták el. Az impresszionizmustól kezdve a nyugati művészet valamennyi irányzatát formalizmusnak bélyegezték, s az írmagját is ki akarták irtani.
Sára Sándor 1952-ben, a diktatúra tombolásának évében, de még a főiskolára való felvétele előtt született, tehát csak ösztönös érzékére, néhány fotós könyvből szerzett ismereteire, Szőts István tanácsaira támaszkodva készített első fotóin azonnal feltűnik egyrészt, hogy a szocialista realizmus egyetlen tematikai vagy formai elvárásának sem felelnek meg, sőt mintha kifejezetten azok tagadásaiként születtek volna. Másrészt, hogy megelőlegezik Sára – és a magyar új hullám – későbbi legfőbb törekvését, a történetek és a képek megtisztítását a hazugságoktól. Az épülő-szépülő szocializmus általában nézővel szembe forduló, szinte mindig mosolygó emblematikus figurái helyett Sára lehajtott fejű, meggyötört arcú öregembereket, fekete kendőbe burkolódzó, nehéz batyut cipelő, rongyos, fogatlan öregasszonyokat, sebesült ujjú, maszatos vagy mezítlábas gyerekeket fényképezett, gyakran profilból vagy egyenesen hátulról! Nála az Ebédelő aratómunkások sem a boldog jövőt, hanem szegényes batyujukat fürkészik. Szülőföldjének, a fás-ligetes Galga-menti tájnak is több képet szentelt a szocialista realista ítészek által száműzött kifejezési és kompozíciós eszközök tudatos alkalmazásával. Sára hol balladisztikus, hol poétikus, hol szociografikus hangulatú korai képein is tudatosan alkalmazta – vagy rúgta föl – a kompozíciós szabályokat. A korszak fércműveitől eltérően nála számtalan példát látunk a szokatlan perspektívára, az átlós vagy geometrikus szerkesztésre, a mélységélesség, az ellenfény használatára, a részletek kiemelésére vagy a keretezésre – csupa olyan kifejezési eszközre, amelyeket majd operatőrként és rendezőként is alkalmaz, ám amelyek miatt a képeit „egy főiskolai kiállításról 1953-ban azzal zsűrizték ki, hogy némelyik túl formalista, a többi pedig hamis színben tünteti fel a munkás-paraszt (és szövetséges értelmiségi) hatalmat, különösen azzal, hogy egyik alap-pillérét mezítlábas elesettként ábrázolja.".[4] Kincses Károly szavai a Szilvát evő fiú a turai piacon című, 1952-ben készült fotóra vonatkoznak, amelyen „a zsákon üldögélő fiú a mellette lévő szilváskosárból oly jóízűen eszegette a gyümölcsöt, hogy még a nagylábujja is belefeszült a harapásba. Ezt nem tudta összeegyeztetni saját ideologikus faluképével a túlbuzgó tanárnő-funkcionárius".[5] Továbbá azt sem – tehetjük hozzá –, hogy a fiú nem a kép közepén, hanem az első harmadában, nem frissen meszelt, hanem málló vakolatú, nem egyenes, hanem a képet átlósan kettémetsző fal előtt, nem felénk, hanem kissé jobbra fordulva, szemébe húzott kalapban üldögél a zsákon – s mindezen tűrhetetlen hibák betetőzéseként a kép jobb felső sarkába még egy kosarat tartó kéz is belóg!
Sára 1952-ben érettségizett, nem csoda, hogy ezekkel a fotókkal nem vették föl a Főiskolára. A sikertelen felvételi után egy évig járta az országot, és még elszántabban fényképezte a lesöpört padlások és nyomorúságos cigányputrik „megalázott és megszomorított" népét.
Pályakezdés az enyhülés évében
1953 márciusában meghalt Sztálin, s a szocialista realizmus palánkján támadt résen beszűrődött az első éltető napsugár. Illés György és Szőllősy Éva (Szőts István mellett Sára fő „mentorai") most már – a Feldobott kő című első, önéletrajzi ihletésű filmje végén uborkásüvegben úszkáló, a vidéki valóságot az uralkodó ideológiától eltérő módon ábrázoló fotóival – felvehették őt a főiskolára. Budapesten készített fotóit is bátor témák, szokatlan képkivágatok, mozgalmasan geometrikus, s szimbolikus jelentéseket sűrítő formák, a képmélységet tökéletesen kihasználó kompozíciók, erőteljes fény-árnyék hatások jellemzik. Bizonyára több szerepelt a főiskolai kiállításról kizsűrizett művek között, hisz Sára előszeretettel választott tiltott témákat. Ilyen volt egy 1954-es vizsgamunkája, az Alkoholista című (megrendezett) fotóetűd témája is. Az első képen egy kezében poharat tartó férfi látható, falra kivetülő expresszionista árnyékával. A másodikon az üres, feldőlt flaskákkal és poharakkal teli, perspektivikus rövidülésben ábrázolt asztal végére borulva látjuk.
1954 és 1956 között a filmgyártásban is nagyobb teret kapott a művészi alkotómunka. 1955-ben Szőts István is újra dolgozni kezdett, s Sára többször elment a Kövek, várak, emberek forgatására. Ebben az évben készült a Körhinta című Fábri Zoltán-film, amelyre Bán Frigyes Talpalatnyi földje és a két Szőts-játékfilm (Emberek a havason, Ének a búzamezőkről) mellett – a paraszti sors és közeg hiteles ábrázolása okán – követendő példaként tekintett.
Szőts és kedves főiskolai tanárai, valamint a Rákosi-korszak háttérbe szorított képzőművészei mellett, akiktől a modern nyugati művészetről is hallhatott, Sára legközelebbi barátaival (Gaál, Huszárik, Gyöngyössy) is megvitatta a fotóit, terveit, és közös munkára szövetkezett velük. Gaál István és Sára (mint operatőr) – 1956. október 21-én még elutasított, 1957 elején viszont már jóváhagyott – közös vizsgafilmjük forgatása előtt rengeteg motívum-fotót készítettek, és a mindössze négy perces, az európai (főleg szovjet) avantgárd hagyományt felelevenítő Pályamunkások című kísérleti etűd a magyar új hullám egyik előfutára lett. A film mind tartalmi, mind formai szempontból forradalmi változást hozott a sematikus munka- és munkásábrázoláshoz képest, plánozás-technikája, a szokatlan szemszögek és képkivágatok, a beállítások hosszának dinamizmusa, a vágás ritmusa és zeneisége, a kép és a hang jelentéssűrítő kapcsolata pedig máig a konstruktivista szerkesztésmód iskolapéldájává teszi.
Sára 1957-ben a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióba került. Sokat fotózott, és kísérleti filmekről álmodozott, amelyek többségéből csak fotók maradt meg.
Játékfilm-operatőrként 1960-ban debütált Fehér Imre Asszony a telepen című filmjében, és ebben az évben készítette a Virágát a napnak című kísérleti filmet közelik és szuperközelik sokaságával, a virág fejlődését nem reális időben megjelenítő trükkökkel, a színek és a fekete-fehér expresszív használatával, a síkszerű, statikus és a dinamikus kamerakezelés, a szabad asszociációs montázs, a zoomolás alkalmazásával.
Kibontakozás a Balázs Béla Stúdió indulásának „kivételes időszakában"
Az 1956-os forradalom leverését és véres megtorlását követően, sőt az utóbbival párhuzamosan megkezdődött a Kádár-rezsim ellentmondásokkal terhes konszolidációja. A hatalomnak a rendszer legitimálásához szüksége volt a „sokszínűségre", ezért a hatvanas évek elejétől már nem két (tiltás–támogatás), hanem három (tiltás–tűrés–támogatás) „T" volt érvényben. Ám az „aki nincs ellenünk, az velünk van" szlogennel, az életkörülmények fokozatos javításával a hatalom valódi célja a társadalom depolitizálása volt. A kultúrpolitika pedig miközben néhány korábban elképzelhetetlen gesztussal megpróbálta magához közelebb édesgetni a művészeket, a három „T" és az „oszd meg és uralkodj" módszerével néhány év alatt elérte a különböző nemzedékek és az eltérő szemléletű (urbánus, népies) csoportok szembefordítását. A hatvanas évek első éveiben azonban a korábban indult nemzedékek tagjai (Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Kovács András, Herskó János stb.) és a fiatalok különböző szemléletű csoportjai közös nevezőre találtak a változás lehetőségébe vetett hitben (vagy inkább hinni akarásban). Ezért míg a nyugati filmművészet új hullámai kiábrándult, egymástól és a társadalomtól mind elidegenedettebb hősökről adtak nyugtalanító látleletet, a magyar új hullám filmjeiben olyan cselekvő értelmiségiekkel találkozhattunk, akik a kényszerű amnézia után tartalmilag esélyt láttak mind saját nemzedékük őszinte bemutatkozására, mind apáik szenvedéstörténetének újraértelmezésére, formailag pedig a klasszikus és a modern képalkotás ötvözésére. A kortárs magyar művészet más ágainak a képviselőivel való kapcsolatot szorosabbra fűzték, de megszülettek a hagyományokhoz, a bartóki „tiszta forráshoz" való visszatérés első jelentős eredményei is. Az 50-es években tiltott polgári és támogatott népi irányzatra kettészakított Bartók-életmű újjáértékelése ekkor már folyamatban volt, többek között Szőllősy András munkája révén, aki Gaálnak valamennyi, Sárának és Kósának pedig több játékfilmjéhez szerzett zenét.
A hatvanas évek nemzetközileg is elismert, elsősorban szerzői filmes magyar új hulláma azonban talán meg sem születhetett volna a ma már csak legendaként létező Balázs Béla Stúdió nélkül. A kádári konszolidáció ambivalenciájával együtt is „kivételes időszakának" elején, 1961-ben (Aczél György jóváhagyásával) kezdődött a fiatal filmesek „kísérleti műhelye", a Balázs Béla Stúdió első nagy korszaka. A stúdió alapítói között volt az 1957-ben végzett Gaál István, Sára Sándor és Novák Márk, valamint az 1961-ben diplomázott „Máriássy-osztály" (Szabó István, Kardos Ferenc, Rózsa János, Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Gábor Pál, Huszárik Zoltán), akikhez majd a náluk fiatalabb Kósa Ferenc is csatlakozott. Ennek a (gyakran apa nélkül felnőtt) nemzedéknek a tagjai nem voltak a Rákosi-diktatúra cselekvő részesei, de már emlékeztek a háború borzalmaira, különösen pedig az ötvenes évek jogtiprásaira, az 1956-os forradalomban való részvételükért pedig többen közülük súlyos árat fizettek. A változtatás lehetősége, a közös célok azonban egy ideig elfedték a BBS-ben az eltérő hagyományokból, alkati és ízlésbeli sajátosságokból fakadó stilisztikai és szemléleti különbségeket. Önzetlenül segítették egymást, s a rendezéstől a fényképezésen át a vágásig mindent megtanultak. Szoros alkotói kapcsolatok nemcsak az azonos gyökerű (Gaál-Sára-Kósa-Huszárik), hanem az eltérő hátterű művészek között is szövődtek. Sára Sándor fényképezte később Szabó Istvánnak a saját és szűkebb-tágabb polgári-városi közössége történetét feldolgozó három filmjét. Az Apa (1966), a Tűzoltó utca 25. (1973) és a Budapesti mesék (1976) operatőreként Sára az újhullámos szubjektív kamerahasználattól, a mítoszteremtő (vagy épp romboló) lírai személyességen, a dokumentarista hitelességen át a képzelet és az álmok szürreális világát megjelenítő szimbolikus és allegorikus képalkotásig a filmes stílusok és kifejezőeszközök szinte végtelen eszköztárát felsorakoztatta.
A BBS-ben talán a legforradalmibb változást az utólagos cenzúra jelentette. Az éves kerettel a tagok szabadon rendelkezhettek: maguk vitatták meg a terveket, s döntöttek arról, melyikből legyen film. A cenzorok elé csak az elkészült művek kerültek, s ha valamelyikről úgy határoztak is, hogy nem lehet nyilvánosan bemutatni, a létezését már nem tudták megakadályozni. A BBS-ben készülhetett el Sárának (Gaál operatőri közreműködésével) a sematikus dokumentumfilmek propagandisztikus-agitatív stílusával radikálisan szakító, bátor, iskolateremtő alkotása, a Cigányok (1962) is. A film elsőként mutatta be őszinte együttérzéssel, egyszerre szociografikus és lírai eszközökkel annak a kitaszított népcsoportnak az archaikus szokásait és nyomorúságos helyzetét, amelynek „felzárkóztatásáról" már akkor is legfeljebb hangzatos „intézkedési tervek" születtek – az emberhez méltó élet egyre fogyatkozó reménye nélkül. Ugyanabban az évben (Nemeskürty István védőszárnyai alatt) forgatták Gaál Istvánnal az Oda-vissza című filmet a fővárosba ingázó munkások fáradságos életét – a cigányokéhoz hasonlóan – bátran és hitelesen ábrázolva. Ezeket a témákat a BBS későbbi nemzedéke újra előveszi majd a hetvenes években (Schiffer Pál: Fekete vonat, Faluszéli házak, Cséplő Gyuri stb.) – e művek keményebb stílusa az ingázók és a romák helyzetének javításába vetett hit gyengülését jelzi (hogy a máról ne is beszéljünk…)
Sára 1962-ben Gaálnak még egy rövidfilmjét fényképezi: a Tisza – Őszi vázlatok filmköltemény a folyóról (és a partján élő emberekről), egyben első közös játékfilmjük, a Sodrásban előtanulmánya.
1963-ban Sára több, változatos stílusú rövidfilmet jegyez: rendezőként az Egyedül című dokumentumfilmet a városi ember, operatőrként Gyöngyössy Imrével a Férfiarcképet egy idős falusi körorvos, Huszárik Zoltánnal pedig a Groteszk című rövidfilmet az Ember magányáról. Ekkor fényképezi a Nádasy László rendezte első holokauszt témájú hosszú dokumentumfilmet is (Éva A5116 ).
A BBS-ben rendezi Sára a Vízkeresztet (1965), amelyet a „bartóki vonulat" más alkotásaival is túl szigorú Perneczky Géza-írás[6] óta, azt árnyalva sokan elemeztek, köztük Stőhr Lóránt 2009-ben[7]: „Perneczky bírálata Sára Sándor dokumentumfilmjét, a Vízkeresztet éri, amelyben szerinte a kiegyensúlyozott képi harmónia hivatott »a folklór szépségével itatni át a változások történetét. Ez a szépség pedig önmagában, funkciótlanul nem létezik, ezért alkalmazása is öncélú díszítésekre vezethet.«[8] A »himnikus ragyogású« záróképet hozza példaként, amely egy tágas képkivágatban ábrázolja a korcsolyázó kisfiúkat, akik a nézőnek háttal, a napnak kitárulkozva, »angyalszárnyakkal« siklanak szerteszét a befagyott tóvá terebélyesedő jégen. Perneczkynek kétségtelenül igaza van, amikor a gyönyörű záróképnek és a komor, együttérzést keltő feliratnak (egymillió magyar él tanyán) az ellentmondására hívja fel a figyelmet. A Vízkereszt korábbi képei ugyanakkor nem rejtegetik a tanyasi emberek életének nehézségeit, a sárban taposást, a járhatatlan utakat, a háziállatok etetésének nyűgeit."
Sára utolsó, a stúdióban készült Pro patria (1970) című montázsfilmje – saját fotói és korabeli archív anyagok invenciózus felhasználásával – az első világháborús emlékművek hamis heroizmusát állította szembe a történelemnek kiszolgáltatott ember szenvedéseivel.
Kósa Ferenc is a BBS-ben készíti Sárával 1967-ben a József Attila-ihlette Öngyilkosság című drámai rövid játékfilmet.
A „bartóki modell" művészi kiteljesedése a hatvanas években
„Képekben gondolkodtunk, és képekben akartunk mindent megfogalmazni" – hangsúlyozta Sára Sándor Gaál István 2007-es fotókiállításának megnyitóján is.[9] Mindenekelőtt a paraszti kultúra és annak magas színvonalú képi megjelenítése iránt érzett elkötelezettség szőtsi hagyományának folytatása és kiteljesítése jellemezte a kritikusok által bartóki vonulatnak vagy bartóki modellnek nevezett irányzat három kiemelkedő alkotását, Gaál István Sodrásban (1963), Kósa Ferenc Tízezer nap (1965/1967), és az előbbi két film operatőre, Sára Sándor első, maga fotografálta és rendezte, Feldobott kő (1968) című játékfilmjét.
A Tisza-menti táj az emberekkel egyenrangú szereplője Gaál István első, jelenkori témájú játékfilmjének, amely egy véletlen baleset következtében felnőtté váló fiatalok története. Gaál és Sára (továbbá a rendező munkatársaként Huszárik Zoltán és írói konzultánsként Gyöngyössy Imre) együttműködésének itthon és külföldön egyaránt nagy sikerű eredménye volt a korábbi munkáikat is jellemző, irodalomtól függetlenedő autonóm, modernista filmnyelv, a képi költészet tökéletesítése, a környezet, a táj nyújtotta lehetőségek expresszív kiaknázása, a kompozíció, a kameramozgás, a ritmus, a montázs stb. tudatos és kreatív használata.
Sára volt az operatőre a hatvanas évek egyik legnagyobb paraszti tematikájú vállalkozásának, Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjének is. A Csoóri és Gyöngyössy forgatókönyvírói közreműködésével megvalósuló filmeposz a BBS kollektív munkájaként kezdődött, méghozzá Aczél György megrendelésére. A feladat a paraszti élet forradalmi átalakulásának ábrázolása volt a harmincas évektől a hatvanas évekig. A kollektív filmből végül szerzői bemutatkozás, a minden politikai rendszerben kiszolgáltatott parasztság történelmének három évtizedét formateremtő vizuális eszközökkel és ritka bátorsággal ábrázoló tablója lett – a politikai megrendelésből pedig politikai botrány. Kósa és alkotótársai ugyanis nem szépítették meg a paraszti élet valóban forradalmi átalakulásának krónikáját, beleértve a földosztás eufóriáját, majd a kollektivizálás drámáját, s legfőképp 1956 valóban forradalmi eseményét, amelyet ebben a műben neveztek először forradalomnak a magyar film történetében. A film két évig dobozban maradt, és csak a sikeres cannes-i bemutató után (ahol a legjobb rendezés díját kapta meg), bizonyos változtatásokkal – de a „forradalom" szó bennhagyásával! – juthatott el a hazai közönséghez. A Csoóri-Kósa-Sára hármas munkái azonban – amelyek közös jegye a társadalmi-ideológiai-politikai konfliktusok személyes és/vagy nemzedéki alapon történő megélése, a múltbeli történelmi-társadalmi traumák kimondatlansága, feloldatlansága okozta belső feszültség oldása volt – ettől kezdve legtöbbször a „tűrt" kategóriába kerültek.
Sára már korai rövidfilmjeiben, de operatőri munkái többségében is elsősorban a vidéki élet egyszerre szociografikus és lírai bemutatására vállalkozott. A Feldobott kő mindennek a szintézise volt. A Cigányok világát a kényszermosdatás tabusértő jelenete idézi, amelyben Sára alteregó főhőse már nemcsak együtt érez a kiszolgáltatott emberekkel, hanem azonosul velük – s még a rendőrökkel is szembeszáll, hogy fényképezőgépével dokumentálja megaláztatásukat. A politikai körülmények ismeretében ezért tűnik föl igazságtalannak a mából visszatekintve ennél etikusabb alkotói attitűdöt számon kérni a filmen, ahogy Pócsik Andrea teszi,[10] hiszen nehezen elképzelhető, hogy akkor bárki ennél többre vállalkozhatott volna!
A Sodrásban bizonyára a felnőtté válás drámai folyamatának, a Tízezer nap az egyszerű vidéki emberek hányattatásainak az ábrázolásában szolgált tapasztalatokkal Sára számára, a Vízkereszt hangulatát pedig a tanyavilágban rendezett szabadtéri filmvetítés nagyszabású epizódja fogalmazta meg újra. A vizuálisan rendkívüli erejű, nagytotálok és nagyközelik dinamikájára épülő képsor a paraszti világ megjelenítésében a folyamatosságot is jelképezte, méghozzá többszörös értelemben. A határban felállított vásznon a Horthy-korszakban játszódó Talpalatnyi föld pergett, de a film sokat megélt parasztjaiban az ötvenes (hatvanas) évek tanyavilágbeli közönsége is magára ismerhetett.
A főszereplőt, Pásztor Balázst bebörtönzött apja miatt nem vették föl a filmművészeti főiskolára, ezért egy évig – épp a Rajk-per és az erőszakos téeszesítések vészterhes időszakában – földmérőként dolgozott egy tanyaközpont és egy vízi erőmű építésénél. A közben szerzett tapasztalatok nem csupán felnőtté érlelték, hanem abban az elhatározásában is megerősítették, hogy az átélt emberi tragédiákat mindazok – az annyiszor meghurcolt parasztok, a hatalom iránti bizalmatlanságuk áldozatául esett jó szándékú görög kommunista menekült vagy a kilátástalan sorsú cigányok – helyett megörökítse, akik minderről nem tudnak beszélni. Sára filmjét csak a kényszerűen „optimistára" hangolt epilógus mentette meg a betiltástól (a főhőstől – akit Sárához hasonlóan fölvettek a főiskolára – a tapasztalatait megörökítő első filmje forgatásán veszünk búcsút).
„Számon kérik tőled a történelmet, s igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, s igazad lesz" – hangzik a film mottója, egyben Sára Sándor hitvallása, amelyhez mindig hű maradt.
Operatőri csúcsteljesítmények és rendezői útkeresések a hetvenes években
A Feldobott kő kényszerűen „optimista" végkicsengését valamelyest a keletkezése évéhez, 1968-hoz fűződő illékony reform-remények is indokolhatták. A rezsim azonban még a reformoknál is jobban félt a forradalmi tematikát saját sematikus vagy a Jókai-filmek romantikus történelemszemléletétől eltérő módon megközelítő művektől. Pontosan jelezték ezt az olyan eltérő alkotói attitűdöt és stílust felmutató művek körül kirobbant heves viták, mint Jancsó Fényes szelek című filmje vagy a Csoóri-Kósa-Sára triász Dózsa-film terve 1968-ban, illetve már a következő nagy művészgenerációt képviselő Magyar Dezső, Bódy Gábor és Dobai Péter forradalom-képét tükröző Agitátorok betiltása 1969-ben. Ez a nemzedék (a jelen) valóságának is a Szociológiai filmcsoportot! című kiáltvány szellemében, tudományos alapon, dokumentumfilmes látásmóddal kívánt a mélyére hatolni – elutasítva a hallgatólagos kiegyezést is a hatalommal, amely ezért minden eszközzel gáncsolta tartalmi és nyelvi újításaik tovább vitelét, újra felszította a nemzedékek közötti ellentéteket, s mindezzel negatív hatást gyakorolt a magyar film további fejlődésére is.
A Fényes szelek körüli vita után Jancsó folytatta a történelemben újra meg újra megjelenő erőszak és a vele szembekerülő egyén harcának – a nagyközönség ízlésétől egyre távolabb álló – parabolisztikus ábrázolását. Az Ítélet című, 1970-ben, a brezsnyevi neosztálinista „visszarendeződés" erősödése idején bemutatott filmet a kultúrpolitika megpróbálta elhallgatni – és a cenzorok később is csak ritkán adtak lehetőséget „a magyar történelem könyörtelen örökségét"[11] kíméletlen őszinteséggel, de közérthetőbb, epikusabb formában feldolgozni szándékozó filmek megvalósítására.
A politikai és társadalmi légkör romlása ellenére Sára (és a magyar film) számára a hetvenes évtized termékeny volt, és kiemelkedő eredményeket is hozott. Sára 1970 és 1980 között tíz játékfilmben dolgozott – kettőben rendező-operatőrként, nyolcban operatőrként. Az utóbbi minőségében háromszor nyerte el a magyar filmkritikusok operatőri díját (Szindbád, Nincs idő, Tűzoltó utca 25.), de az Alföld egyidejűleg a határtalan szabadság és a teljes kiszolgáltatottság érzetét kifejező nagytotáljaival, valamint a szenvedő kisgyerek megrendítő közelijeivel bizonyára hozzájárult Ranódy László Árvácska című filmje Fődíjához is 1976-ban, Karlovy Varyban. A Szabó István filmjeiben végzett operatőri munkája fontosságára már korábban utaltunk. A Virágát a napnak című kísérleti filmben kidolgozott lírai montázs- és plánozási technikáját, mikroszkópikus közelképei festőiségét és zeneiségét pedig Huszárik Zoltán 1970-ben született Szindbádja egyedülállóan gazdag és szuggesztív szecessziós képi világának megteremtésében fejlesztette tökélyre.
A megváltozott helyzet hatására a hatvanas évek „cselekvő filmjeit" a jelen nagy erkölcsi és ideológiai kérdéseit a múltba vetítő, parabolikus vagy szimbolikus-allegorikus alkotások váltották fel. Többek között Kósa Ferenc mindhárom, az évtizedben készült filmje ebbe a típusba sorolható, míg stilisztikailag eltérő, markáns képi világuk kidolgozása elsősorban Sára érdeme. Az Ítéletben (1970) az elemzők Sárát mindenekelőtt a víziószerűen és „dinamikusan megragadott tömegképek"[12] alkotójaként dicsérik. A Nincs idő (1972) egyidejűleg konkrét és jelképes börtönének zárt terében a humánus igazgató és diktatórikus helyettese között zajló összecsapás képi megfogalmazása a szatirikus és groteszk stilizáció iránti érzékét tanúsítja.
A Hószakadás (1974) második világháború (bármely háború!) idején játszódó erkölcsi példázatában pedig az ember és természet misztikus egységét Szőts Istvánt idéző vizuális kifejezőerővel ábrázoló hegyvidéki látványvilág és a balladai hangulat megalkotásában volt a rendező segítségére.
A hetvenes évek konkrét társadalmi-politikai valósága azonban az ideologikus, morális vagy mitikus ábrázolás helyett sokkal inkább az ironikus-szatirikus szemléletmóddal való megközelítésre lett (volna) alkalmas – ha engedték volna. A paranoid, humortalan hatalom számára ugyanis ez a látásmód kiszámíthatatlan veszélyeket rejtett. Bizonyíték erre az általában támogatott Bacsó Péter Rákosi-diktatúrát kifigurázó A tanú (1969) című filmje hosszas „jegelése", a többnyire a tűrt kategóriába sorolt Sára jelenkori parabolája, a Holnap lesz fácán (1974) majdnem, s az új nemzedéket képviselő Gazdag Gyula Bástyasétány '74 című operett-paródiája tényleges betiltása..
Noha Sára rendezői és operatőri látásmódjától – legalábbis az elkészült művek szerint – távol áll a szatirikus ábrázolásmód, Páskándi Géza, az 1974-ben Magyarországra „menekült" kiváló erdélyi író közreműködésével vállalta a jelen ilyen hangnemű bemutatásával járó kihívást. A Holnap lesz fácán egy, a világtól elzárt, látszólag békés szigeten játszódik. Ide vonul vissza egy középkorú (értelmiségi) házaspár, ám a remélt nyugalmat és pihenést váratlan események zavarják meg, amelyek nyilvánvalóvá teszik idegenkedésüket mind a manipulatív hatalmi téboly kisszerű képviselőjétől, mind az eszményeiktől oly távol álló fiatalabb nemzedéktől. Sára maró kritikája, karcos iróniája tulajdonképpen senkit, saját nemzedékét sem kíméli. A (a Jankura Péterrel együtt fényképezett) film tele van dialógusbeli és képi leleményekkel, gegekkel. A cenzorok akadékoskodása elvette Sára kedvét a jelenkori történetektől, pedig aki újranézi, meggyőződhet arról, mennyire érvényes ma is.
Sára Sándor ismét a múlt felé fordult, s 1978-ben elkészítette a rendezőként és operatőrként egyaránt óriási feladatot jelentő 80 huszárt, a mindenekelőtt Andrzej Wajda lengyel történelmi tablóihoz hasonlítható, ám sajnálatos módon folytathatatlannak bizonyult alkotását.
„A história csak akkor teljesíti a feladatát, csak akkor lesz az élet tanítómestere, ha nemcsak véres csaták és királyok koronázási évszámait lajstromozza, hanem felerősítve tovább hirdeti, nem hagyja felejteni morális tettek, eszméjüket bártan megvalló igaz emberek, elnémított mártírok üzenetét" – foglalta össze lényegtörően a történelemszemléletét Szőts István a G. B. L. Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága című forgatókönyve előszavában.[13] „A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, de szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbe boruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvízébe." Ezek már Csoóri Sándor szavai a 80 huszár című, Sárával közösen írt film kapcsán.[14] A Kárpátokon át emberpróbáló körülmények között a magyar szabadságharc megsegítésére igyekvő huszárszázad tragikus sorsa – hasonlóan a mártír miniszterelnök(ök)éhez – a történelem külső erői által satuba fogottak harcát jelképezi a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors vissza-visszatérő, jelenig ható dilemmáival. A 80 huszár lenyűgöző képsorain a zöldellő völgyek, csupasz sziklák, ködben úszó hegycsúcsok, valamint a gazdáikéhoz hasonlóan megrendítő sorsú lovak ugyanúgy „játszanak", mint a remek férfi színészcsapat.
Sára és Csoóri a madéfalvi veszedelemről is szeretett volna hasonló szemléletű történelmi filmet készíteni, ám pénzhiányra hivatkozva többször elutasították a tervet.
A tabudöntő történelmi dokumentumfilmek évtizede
Mivel ilyen filmekre nemcsak pénz, hanem politikai igény sem volt, hiszen az erdélyi téma önmagában sokféle érzékenységet sérthetett volna, a tétlenség vagy a kompromisszumok helyett Sára ismét egy kihívóan bátor fordulattal reagált. „Miután nem tudtam elkészíteni ezt a látványos, nagyszabású filmet, úgy döntöttem: jó, akkor leegyszerűsítem a filmgyártást, és a lehető legolcsóbb filmeket fogom elkészíteni. A legegyszerűbb filmkészítés az, amikor a kamera előtt ül egy ember, és beszél" – nyilatkozta.[15] Így született meg a '80-as évek legnagyobb hatású ún. beszélőfejes dokumentumfilmes irányzata, amelyben a látványbeli visszafogottságot a riportalanyok, a korai Sára-fotókat idéző, meggyötört arcú férfiak és asszonyok felkavaró vallomásai ellensúlyozzák. Sára mellett elsősorban Ember Judit, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza, az Erdélyi János–Zsigmond Dezső alkotópáros vagy Schiffer Pál készített olyan hosszú-dokumentumfilmeket, amelyekben először esett szó a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról.
Sára első nagy vállalkozása, a – Nemeskürty István 1972-ben megjelent könyve óta – már (legalább részben) feloldott egyik legnagyobb korábbi tabutémának, a 2. magyar hadsereg Don-kanyarbeli kálváriájának szentelt film volt. (Ennek „mellékterméke" pedig az 1981-ben bemutatott Néptanítók, amely először adott hírt a „nemzet napszámosainak" megpróbáltatásairól, emberi és erkölcsi tartásáról.)
Sára az egész országban felkutatta a Don-kanyar túlélőit, s az évtizedekig „Hitler utolsó csatlósaiként" üldözött és megfélemlített idős emberek többségét sikerült szóra bírnia. Az összegyűjtött hatalmas anyagból készült a szigorú időrendet követő, 25 részes Krónika című televíziós sorozat 1982-ben. Sára több, egymást nem ismerő résztvevővel eleveníttette föl, s ezzel hitelesítette ugyanazt az eseményt. A hadseregparancsnok, a vezérkari tisztek, a tábori lelkészek, a munkaszolgálatosok, az orvosok, az állatorvosok, a hadapródok és a bakák eltérő szemszögéből alkotta meg a kollektív emlékezet korális eposzát. A sorozat televíziós sugárzását néhány rész után betíltották, és a Pergőtűz című moziváltozatot is csak egy moziban és rövid ideig vetítették, ám hatásuk így is rendkívüli volt a korabeli közgondolkodásra. A mából visszatekintve, persze, ezeken a filmeken is könnyű akkor elképzelhetetlen teljességet számon kérni.
„A megszólalók mellett ott áll az áldozatok mindenkori morális hitele. Az alkotóknak sikerült áttörniük a hallgatás falát, visszaadták a katonák múltját, ez fontos érdeme a filmnek. Igyekeztek apolitikusak maradni, a humánumot emelve ki a történetekből. Ez a hozzáállás az, amely maradandó alkotássá emeli, függetlenül a benne fellelhető és kritika tárgyává tehető narratív keretektől és érzelmi elkötelezettségtől" – cáfolja Sárközy Réka[16] a Krónika „történeti realitásával"[17] szemben mostanában felmerült kételyeket.
1984-85-ben Sára több részes dokumentumfilmet készített a világhírű Bábolnai Gazdaság múltjáról és jelenéről, benne Burgert Róbert, a szovjet modell helyett a világban élenjáró agronómiai normák követését makacsul és soha (főleg a rendszerváltozás óta!) nem látott sikerrel kiküzdő elnök portréjával.
1987-ben született a Sír az út előttem… című négyrészes ballada-füzér a bukovinai székelység szenvedéstörténetéről, amely a madéfalvi veszedelemmel kezdődött 1764-ben, amikor a vérengzést túlélt elődeik Moldvába, majd Bukovinába menekültek, s a második világháború alatt vett újabb tragikus fordulatot, mikor Bukovinát is kénytelenek voltak elhagyni. A magyar hatóságok azzal biztatták a Bukovinában életveszélyes fenyegetettségben élő székelyeket az „áttelepülésre", hogy Magyarországon hazára lelnek. Az öregekkel, gyerekekkel és minden mozdítható javaikkal 1940-ben útra kelt „hazátlanokat" azonban az ország déli határvidékén – a „hadak útján" –, a Bácskából elűzött szerbek házaiban helyezték el, amiért 1944 őszétől a háború végét követő „hazatérésig" szörnyű „keresztutat" kellett végigjárniuk. A szerb partizánok elhurcoltak és meggyilkoltak 42 férfit, a többiek pedig hóban-fagyban, étlen-szomjan vánszorogtak Magyarország felé a hol előre, hol visszavonuló német, román, szerb, orosz és magyar katonák kegyetlenkedésinek, s ami még fájóbb volt számukra, a civil lakosság közönyének, olykor ellenséges érzületeinek kiszolgáltatva. Az erőszakos téeszesítések idején pedig – mivel az „őshonos" parasztságnál is jobban ragaszkodtak a földecskéjükhöz –, még kíméletlenebbül bántak velük.
Sára a palánkok, falak, tabuk ledöntése után is rendíthetetlenül folytatta a „történelmi fekete dobozok"[18] nyitogatását. A beregi síkságról a terület Szovjetunióhoz csatolását megelőző hónapokban elhurcolt és szovjet lágerekben elpusztult ártatlan magyarokról (Csonka Bereg I-II., 1989); a bénán is hosszú évekig szibériai munkatáborban sínylődő Keményfi Béláról, akinek egyetlen bűne az volt, hogy leventeként Nyugatra vitték (Te még élsz?, 1990); a nyugati, amerikai és francia hadifogságba esett, többségükben szintén Nyugatra terelt leventék itthon ugyancsak elhallgatott szenvedéseiről (Lefegyverzett ellenséges erők I-II., 1991); a magyar és szovjet hatóságok által a háború után elhurcolt ártatlan magyar lányok és asszonyok kálváriájáról (Magyar nők a Gulágon I-III., 1992); a Somogy megyei Csurgó lakóinak tragikus sorsáról a kommunista diktatúra, majd az 1956-os forradalmat követő megtorlások során (Aki magyar, velünk tart I-II., 1993); az ugyancsak Gulágot túlélt nőkről és férfiakról (Nehézsorsúak I-XIV., 2004); végül egy, a „felszabadító" szovjet hadsereg erőszakos cselekedeteinek áldozatául esett család még élő nőtagjáról (Memento, 2006). Valamennyiük sorsa „memento", kivételes erejű tiltakozás minden múlt-, jelen- és jövőbeli háború ellen.
Noha ezek a filmek fontos szerepet töltöttek be a rendszerváltást megelőző és követő néhány év közgondolkodásában, azóta „kimentek a divatból", miközben a mai – főleg fiatal – nézők el sem tudják képzelni, hogy dédszüleik-nagyszüleik milyen poklokat jártak meg. Ezek a személyes vallomások pedig a történelemkönyveknél jobban hozzájárul(hatná)nak tragikus múltunk feldolgozásához és a magyar történelem – immár az ő jövőjüket fenyegető – „zsákutcáinak" elkerüléséhez.
A nyolcvanas években Sára a két régi barát egy-egy filmjét is fényképezte. Kósa Ferenccel A mérkőzést (1981) az erőszak jelenlétéről és drámai következményeiről egy vidéki kisvárosban, 1956 nyarán. Végül utolsó játékfilm-operatőri remeklését, Orfeusz és Eurydiké mitikus történetének egyszerre archaikus és modern látvánnyá varázsolását Gaál István különleges operafilmjében, 1985-ben.
Sára a Tüske a köröm alatt (1987) rendezésével (forgatókönyvíró: Csoóri Sándor, operatőr: Kurucz Sándor) riasztó képet festett a késő-kádárkori vidéki Magyarországról – a rendszerváltás utáni „vadkapitalizmus" viszonyait is előre vetítve. A számára egykor oly otthonos táj átalakult, a múlt még le nem rombolt parasztházait most a „vissza a természetbe" illúziójával a fővárosból elmenekült értelmiségiek lakják. A múlt tovább élő sötét árnyaival és diktatórikus eszközeivel szembeni tehetetlenség azonban immár örökre megfosztja őket a menekülés, a cselekvés – a szabadság – reményétől.
„Engem úgy neveltek: vannak feladatok, amelyeket az embernek elvállalni – kötelező"
1989, a gyökeres változásba vetett hit, a végre elnyert szabadság rövid eufóriáját csalódások, az országot mindinkább megosztó politikai események követték. A „szekértáborok" közötti szakadék mind áthidalhatatlanabbá mélyült. Sára Sándor azonban makacsul tovább járta a saját útját. A lanyhuló érdeklődés ellenére a kilencvenes években is folytatta a hosszú dokumentumfilmeket, s három játékfilmet is rendezett a történelem kegyetlen erőivel szemben tehetetlen egyszerű emberek tragikus sorsáról – az egész életművét jellemző elkötelezettséggel és stiláris igényességgel. Domahidy Miklós svájci emigrációban írt, és Magyarországon csak a rendszerváltozás után megjelent kisregényei alapján két film készült. A háború végnapjait túlélni akaró katonaszökevényekről szóló (fiával, Sára Balázzsal közösen fotografált) Könyörtelen idők (1991) tudatosan komponált fekete-fehér totálképei a nézőben az „űzött vad" asszociációs láncot indítják el. A Rákosi diktatúra idején a magánélet legvédettebb zugaiba is behatoló félelem és gyanakvás légkörét ezzel szemben a Vigyázók (1993, operatőr: Sára Balázs) szereplőinek arcát, tekintetét, mozdulatait fürkésző közelik hangsúlyos használatával érzékelteti.
1993 és 2000 között Sára újabb nagy vállalkozásba kezdett: elfogadta a felkérést a Duna Televízió vezetésére, s a kíméletlen médiaháború és az állandó pénzhiány ellenére megteremtette az első magyar műholdas közszolgálati csatornát, amely 1999-ben a világ legjobb kulturális televíziója lett. Sára szerződését 2000 elején mégsem hosszabbították meg.
Elnöksége alatt egyetlen játékfilmet forgatott a Magyar nők a Gulágon egyik tragikus családtörténete alapján. A vád (1996, operatőr: Sára Balázs) fogadtatása szélsőséges volt, amiben a jogos esztétikai kifogások mellett nyilvánvalóan az ország megosztottsága is szerepet játszott. Az erőszak néha valóban túl naturális ábrázolását azonban nemcsak a szovjet katonák nőkkel, s a győztesek vesztesekkel szemben elkövetett, az ártatlanokat sem kímélő gaztetteivel, vagyis a múlt legtovább elhallgatott borzalmaival való (első!) nyílt szembenézés szándéka, hanem a film készítése közben folyó balkáni háború brutalitása elleni tiltakozás is indokolhatja.
Sára Sándornak volt még néhány dédelgetett filmterve, amelyeket nem tudott megvalósítani. Mindenekelőtt a Gulág-tematikát lezáró Transszibériai álom, azután egy Kőrösi Csoma Sándorról szóló film, melynek kapcsán Dardzsilingbe, a nyelvtudós a sírjához is eljutott. A film nem készült el, Indiai utazásai azonban mély nyomot hagytak benne, s látható eredményei is születtek. Az Indiai képsorok I-V. (1997), majd az anyai ágon magyar származású indiai festőnőről, Amrita Sher-Gilről szóló három részes portréfilm 2001-ben (a szintén tervezett játékfilm helyett).
Sára Sándor pályáján mindig meghatározó jelentősége volt a fényképezésnek, ám fotós szenvedélye – ha részben kényszerűségből is – az utóbbi másfél-két évtizedben lángolt fel újra. Noha Indiában mindig mindkét gépe vele volt, a sok érdekes arc láttán gyakran inkább letette a kamerát, és csak fotózott. „Az utca volt a terepem. A teljes nyilvánosság. Az utcán lehetett fényképezni, az esetleges tiltakozás ellenére. Az utca az elesetteké, a szegényeké, a kiszolgáltatottaké. Zárt helyeken, gazdagabb környezetben, ahova nemigen kerültem, kedvem sem lett volna fotózni"[19] – vallja Sára az ezredforduló körül. Pontosan ugyanazt gondolja és cselekszi tehát, mint 1950-ben, és azóta is. Mindig.
1993 óta sok-sok itthoni és külföldi kiállításon csodálták meg hazai és indiai témájú fotóit, s 2015 nyarán is egy nagy kiállítás előkészítésével foglalatoskodik. S noha a Nemzet Művésze cím átvétele után készült beszélgetésben „békésebb, nyugodtabb, emberibb Magyarországot" szeretne[20], arra a kérdésre, hogy több mint nyolc évtizedet megélt emberként boldog-e, a rá mindig jellemző dacos méltósággal válaszol: „Igen, tulajdonképpen az vagyok. Igen. Van ugyan egy-két film, amit elkészítettem volna, de nem jött össze, és már nem is fog létrejönni, de ez már nem tölt el szomorúsággal és keserűséggel, hiszen magamban ezeket a filmeket is elkészítettem."[21] Jóvátehetetlen veszteség, hogy mások számára láthatatlanok maradnak.
[1] Röpirat a magyar filmművészet ügyében. Budapest, 1945, p. 81.
[2] Budapest, Szikra Könyvkiadó
[3] http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index4.html
[4] Kincses Károly: A fényképező Sára. In „Feledheted-e ezeket az arcokat?". Sára Sándor fényképei. (Szerk.: Kolta Magdolna), Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003. p. 29.
[5] Kincses Károly i.m.
[6] Perneczky Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete, Filmkultúra, 1968/6. 28.
[7] Stőhr Lóránt: Elégiák. A hatvanas évek dokumentarizmusa. In BBS 50 (szerk.: Gelencsér Gábor), Budapest, Műcsarnok, 2009, pp. 88-89.
[8] Perneczky Géza i.m.
[9] Képekben gondolkodtunk. Kincses Károly beszélgetése Gaál Istvánnal és Sára Sándorra. In Sodrásban. Gaál 80 (szerk.: Pintér Judit és Shah Gabriella), Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2014, p. 179.
[10] Pócsik Andrea: A Sára-életmű korai darabjainak szerepe a filmemlékezetben. In Pro patria. Sára 80. p.197.
[11] Csoóri Sándor–Kósa Ferenc: Kíméljük-e magunkat az igazság súlyától?, Filmkultúra, 1968/5.
[12] Almási Miklós: Ha a hit az egyetlen fegyver… Filmkultúra, 1970/3. p. 82.
[13] Magvető Kiadó, Budapest, 1987, p. 18.
[14] http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/CSOORI/csoori00246a/csoori00449/csoori00449.html
[15] Pintér Judit: Képek sodrásában. Beszélgetés Sára Sándorral. Metropolis. 2000/1.
[16] Sárközy Réka: A Krónika humánuma. In Pro patria. Sára 80. i.m. p. 370.
[17] Dombrándy Lóránd: Emlékezés egy negyedszázad előtti krónikára. A 2. magyar hadsereg katonáinak vallomása az 1943. januári harcokról és a történeti realitás. Hadtörténeti Közlemények, 2011. június
[18] Zsugán István: Fekete dobozaink. Filmvilág, 1988/2.
[19] Sára Sándor: India, a szépség koldusa. Budapest, Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány, 2009
[20] Jezsó Ákos: „Békésebb, nyugodtabb, emberibb Magyarországot szeretnék." Beszélgetés Sára Sándor filmkészítővel. A Magyar Művészeti Akadémia Évkönyve 2014, Budapest, MMA, 2015, p. 74.
[21] Uo. p. 77.
Sára Sándor filmjei
Játékfilmek
Feldobott kő (operatőr is, 1968)
Holnap lesz fácán (Jankura Péterrel operatőr is, 1974)
80 huszár (operatőr is, 1978)
Tüske a köröm alatt (1987)
Könyörtelen idők (Sára Balázzsal operatőr is, 1991)
Vigyázók (1993)
A vád (1996)
Rövidfilmek, etűdök, dokumentumfilmek
Virágát a napnak (kísérleti film, író és operatőr is, 1960)
Cigányok (dokumentumfilm, 1962)
Egyedül (dokumentumfilm, író és operatőr is, 1963)
Vízkereszt (Kende Jánossal operatőr is, dokumentumfilm, 1967)
Pro Patria (operatőr is, kísérleti film, 1969)
Teszt (operatőr is, dokumentumfilm, 1972)
Portré Csoóri Sándorról (dokumentumfilm, 1977)
Égi kökényfák alatt (operatőr is, tévéfilm, 1980)
Néptanítók (dokumentumfilm, 1981)
Fúga (dokumentumfilm, 1982)
Krónika I-XXV. (dokumentumfilm, 1982)
Pergőtűz I-V. (dokumentumfilm, 1982)
Elátkozva a hatodik napot (Zelk Zoltán portré, 1982)
BábolnaI-VI. (dokumentumfilm, 1984-85)
Dózsa (tévéfilm, 1985)
"Sír az út előttem..."I-IV. (dokumentumfilm, 1987)
Jeles napok I-III. (dokumentumfilm, 1987)
Csonka-Bereg I-II. (dokumentumfilm, 1988)
Te még élsz? (dokumentumfilm, 1989)
Lefegyverzett ellenséges erők I-II. (dokumentumfilm, 1991)
Magyar nők a Gulágon I-III. (dokumentumfilm, 1992)
"Aki magyar, velünk tart" I-II. (dokumentumfilm, 1993)
Indiai képsorok I-V. (operatőr is, dokumentumfilm, 1997)
Bangkok, a kelet Velencéje (operatőr is, dokumentumfilm, 1997)
Tájak, borok, városok (operatőr is, dokumentumfilm sorozat, 1999)
Amrita Sher-Gil I-III.(operatőr is, dokumentumfilm, 2001)
Amit magammal viszek (Európából Európába című szkeccsfilm epizódja, 2003)
Nehézsorsúak I-XIV. (dokumentumfilm, 2004)
Memento (dokumentumfilm, 2006)
Operatőri munkák
Játékfilmek
Asszony a telepen (Fehér Imre, 1962)
Sodrásban (Gaál István, 1963)
Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc, Rózsa János, 1965)
Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965 – bemutató: 1967)
Apa (Szabó István, 1966)
Ünnepnapok (Kardos Ferenc, 1967)
Ítélet (Kósa Ferenc, 1970)
Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971)
Nincs idő (Kósa Ferenc, 1972)
Tűzoltó utca 25. (Szabó István, 1973)
Hószakadás (Kósa Ferenc, 1974)
Árvácska (Ranódy László, 1976)
Budapesti mesék (Szabó István, 1976)
Circus Maximus (Radványi Géza, 1980)
A mérkőzés (Kósa Ferenc, 1981)
Orpheus és Eurydiké (Gaál István, 1985)
Rövid- és dokumentumfilmek
Pályamunkások (diplomafilm, filmetűd, 1957) - r. Gaál István
Busójárás (dokumentumfilm, 1959) - r. Raffai Anna, Lestár János
Festenek a gyerekek (dokumentumfilm, 1959) - r. Bán Róbert
Szorongó varázs (rövidfilm, 1960) - r. Rémiás Gyula
Ki bírja tovább? (rövidfilm, 1961) - r. Vas Judit
Hajnal után sötétség (filmetűd, 1961) - r. Bán Róbert
Oda-vissza (dokumentumfilm, 1962) - r. Gaál István
Tisza – Őszi vázlatok (dokumentumfilm, 1962) - r. Gaál István
Groteszk (rövidfilm, 1963) - r. Huszárik Zoltán
Férfiarckép (dokumentumfilm, 1963) - r. Gyöngyössy Imre
Éva A5116 (dokumentumfilm, 1963) - r. Nádasy László
Öngyilkosság (rövidfilm, 1967) - r. Kósa Ferenc
Csudavilág (rövidfilm, 1972) - r. Rózsa János
Tűz vagyok (dokumentumfilm, 1972) - r. Kósa Ferenc
Erdei Ferenc (dokumentumfilm, 1976-80) - r. Hanák Gábor
Szeretném, ha szeretnének (dokumentumfilm, 1977) - r. Kósa Ferenc
In memoriam Gyöngyössy Imre (dokumentumfilm, 1996) - r. Petényi Katalin, Kabay Barna
Filmek Sára Sándorról
Bekezdések Sára Sándorról (Pörös Géza-portréfilm, Duna TV. 1996)
Amit magammal viszek... Sára Sándor Káli-medencéje (Hollós László filmje, Szerelmes földrajz, ismeretterjesztő magazin, Duna TV, 2010)
Képekben gondolkodtunk - Kincses Károly 2007-es beszélgetése Gaál Istvánnal és Sára Sándorral (Nádorfi Lajos riportfilmje, 2013)
Sára 80 (r.: Mohi Sándor, op.: Balogh Gábor, Szalay Péter, MMA, 2013)
Fontosabb alkotói díjak
Játékfilmek
Rendező
Feldobott kő (operatőr is, 1968)
– Pécs, 1969: Magyar Játékfilmszemle Fődíja; a legjobb férfialakítás díja Balázsovits Lajosnak
– Budapest, 1969: Magyar Flmkritikusok díja a legjobb rendezésért
80 huszár (operatőr is, 1978)
– Verona, 1978: Pieracavalli Emlékplakett
Tüske a köröm alatt (1987)
– Budapest, 1988: Magyar Játékfilmszemle különdíja
– Karlovy Vary, 1988: Fődíj; a Nemzetközi Filmklub Szövetség elismerő oklevele
– Aurillac, 1988: a Zsűri Elismerő Oklevele; Újságírók díja
Vigyázók (1993)
– Budapest, 1994: Magyar Filmszemle: a játékfilmes zsűri díja a legjobb női alakításért Nagy-Kálózy Eszternek
A vád (1996)
– Budapest, 1977: Magyar Filmszemle: a legjobb női alakítás díja Lázár Katinak
– Lagów, 1997: Arany Szőlőfürt
Operatőr
Sodrásban (Gaál István, 1963)
– Karlovy Vary, 1964: fődíj;
– Budapest, 1964. Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért;
– Pesaro 1965, Fiatal Kritikusok díja.
Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc, Rózsa János, 1965)
– Teherán, 1967. „Arany Szobor" a fiatal alkotók legjobb filmjének;
– Moszkva, 1967. „Ezüst díj";
– Phnom-Penh, 1968. Második díj
Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965 – bemutató: 1967)
– Budapest, 1967: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért
– Cannes, 1967: A legjobb rendezés különdíja
Apa (Szabó István, 1966)
– Moszkva, 1966: Nagydíj
– Budapest, 1967: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért
Ünnepnapok (Kardos Ferenc, 1967)
– Mannheim, 1968: a Zsűri Különdíja
Ítélet (Kósa Ferenc, 1970)
– Karlovy Vary, 1970: Karlovy Vary városának díja
– Pécs, 1970: Magyar Játékfilmszemle közönségdíja
Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971)
– Budapest, 1971: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért
– Mannheim, 1972: „Joseph von Sternberg"-díj; A Luteránus Zsűri díja
– Atlanta, 1973: a Zsűri Különdíja
– Milánó, 1973: Nagydíj
Nincs idő (Kósa Ferenc, 1972)
– Budapest, 1973: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért
Tűzoltó utca 25. (Szabó István, 1973)
– Budapest, 1974: Magyar Filmkritikusok díja az operatőri munkáért
– Locarno, 1974: Nagydíj
– Atlanta, 1974: A Legjobb Külföldi Film díja
Hószakadás (Kósa Ferenc, 1974)
– Prodes, 1975: a Nemzetközi Filmklubszövetség díja
Árvácska (Ranódy László, 1976)
– Karlovy Vary, 1976: Fődíj
– Cartago, 1978: Második díj
Rövidfilmek, etűdök, dokumentumfilmek
Rendező
Cigányok (dokumentumfilm, 1962)
– Budapest, 1963: a Rövidfilmfesztivál Nagydíja
– Lipcse, 1963: a Dokumentumfilmfesztivál Második díja
– Budapest, 1964: Magyar Filmkritikusok díja
– Krakkó, 1964: a legjobb nemzeti műsor
Egyedül (dokumentumfilm, író és operatőr is, 1963)
– Budapest, 1964: Magyar Filmkritikusok díja
Vízkereszt (Kende Jánossal operatőr is, dokumentumfilm, 1967)
– Miskolc, 1968: a dokumentum- és riportfilm kategória díja; a Magyar Filmkritikusok díja
– Oberhausen, 1968: a Dokumentumfilm Kategória Fődíja
Pro Patria (operatőr is, kísérleti film, 1969)
– Miskolc,1971: a kísérleti film kategóriadíja
Pergőtűz I-V. (dokumentumfilm, 1982)
– Budapest, 1983: Magyar Játékfilmszemle díja a legjobb dokumentumfilmért
BábolnaI-VI. (dokumentumfilm, 1984-85)
– Budapest, 1986: Magyar Játékfilmszemle Fődíja
– Budapest, 1987: Magyar TV-kritikusok díja a legjobb rendezésért
"Sír az út előttem..."I-IV. (dokumentumfilm, 1987)
– Budapest, 1987: Magyar Játékfilmszemle: a társadalmi zsűri fődíja (megosztva), a szakmai zsűri rendezői díja
Csonka-Bereg I-II. (dokumentumfilm, 1988)
– Budapest, 1989: Magyar Filmszemle, a társadalmi zsűri kiemelt alkotói díja dokumentumfilm kategóriában
Te még élsz? (dokumentumfilm, 1989)
– Budapest, 1990: Magyar Filmszemle: a Magvető Kiadó irodalmi díja Keményfy Bélának, Bajcsy-Zsilinszky-díj Sára Sándornal
Magyar nők a Gulágon I-III. (dokumentumfilm, 1992)
– Budapest, 1993: Magyar Filmszemle, a dokumentumfilmes zsűri díja a legjobb történelmi dokumentumfilmnek
Operatőr
Pályamunkások (diplomafilm, filmetűd, 1957) - r. Gaál István
– Bécs, 1959: a Világifjúsági Találkozó díja
Ki bírja tovább? (rövidfilm, 1961) - r. Vas Judit
– Mannheim, 1962: a Filmfesztivál Elismerő oklevele
Öngyilkosság (rövidfilm, 1967) - r. Kósa Ferenc
– Tours, 1968: FIPRESCI-díj
– Oberhausen, 1968: a Népfőiskolai Zsűri Elismerő oklevele
1993 A megállított kép. Fényképező filmesek – Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (csoportos)
1997 India – Néprajzi Műzeum (csoportos)
1998 Sára Sándor képei Indiáról – Duna TV aulája (megnyitotta: Makovecz Imre építész)
1998 Sára Sándor képei Indiáról – Mai Manó Galéria (megnyitotta: Tornai József költő)
1999 Sára Sándor fotói Indiáról – KL Galéria, Kolozsvár (megnyitotta: Xantus Gábor rendező)
1999 Képek Indiáról – Cigány Közösségi Ház, Pécs
1999 Képek Indiáról – Almássy téri Szabadidőköpont, Budapest
1999 Képek Indiáról – Kőrös Főiskola, Békéscsaba
2000 Képek Indiáról – Párizsi Magyar Intézet (megnyitotta: Badal János operatőr)
2001 Képek Indiáról – Vörösmarty Gimnázium (megnyitotta: Erdős Pál filmrendező)
2001 Képek Indiáról –Örökmozgó Filmmúzeum (megnyitotta: B. Müller Magda fotós)
2001 Létportrék Amrita Sher-Gil tiszteletére – Művészeti Malom, Szentendre (megnyitotta: Dobai Péter író)
2002 Létportrék Amrita Sher-Gil tiszteletére – Művészetek Háza, Szombathely
2002 Képek Indiáról – Gyulai Várszínház
2002 Fotók Indiáról – Debreceni Egyetem, Elméleti Galéria (megnyitotta: dr. Görömbei András irodalomtörténész)
2003 Képek Indiáról Amrita Sher-Gil tiszteletére – Római Magyar Akadémia (megnyitotta: dr. Szabó Győző igazgató)
2003 "Feledheted-e ezeket az arcokat?" Sára Sándor fényképei – Mai Manó Ház
2011 India, a szépség koldusa – Sára Sándor szemével – Országos Széchényi Könyvtár
2013 India, a szépség koldusa – Jászberény
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló kiadványok
Csoóri Sándor – Sára Sándor: 80 huszár. (Ötlettől a filmig) Magvető, Budapest, 1980.
Csoóri Sándor – Sára Sándor: Gyászba öltözött csillag (filmnovella). Alföld, 1979/8.
Csoóri Sándor – Sára Sándor: Madéfalva, 1764 (filmregény). Tiszatáj, 1974/12.
Gervai András (szerk.): Néptanítók. Budapest, MAFILM-Objektív Stúdió-MTV, 1981.
Kass János (szerk.): Szervátiusz Tibor. (Sára Sándor fotózta), Corvina, Budapest, 1978.
Dr. Kovács Ákos (szerk.): Monumentumok az első háborúból. (Sára Sándor fotóival) A Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállítása (Kiállítási kalauz), Statisztikai Hivatal, Budapest, 1985.
Lázár István: Kiált Patak vára, (Sára Sándor fotóival) Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1980.
A mérték. Kósa Ferenc és Sára Sándor a közös mesterre és barátra, Szőts Istvánra emlékezik. In Pintér Judit – Záhonyi-Ábel Márk (szerk.): Ember a havason. Szőts István 100. Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány, Budapest, 2013.
Sára Sándor ünnepi köszöntője. In Ember a havason. i.m.
Sára Sándor: "Sír az út előttem..." (Részletek egy filmeposzból), Filmvilág, 1987/2.
Sára Sándor: Emlékképek. In Csoóri Sándor 80., Éghajlat Kiadó, Budapest, 2010.
Sára Sándor: Francia hadifogság. In A.Szabó Magda – Ablonczy László (szerk.) Az „állj fel" torony árnyékában. Magyarok francia földön - Egy század tükörcserepei. Új Horizont Folyóirat- és Könyvkiadó Alapítvány, Veszprém, 2003.
Sára Sándor: Fúga. Filmvilág, 1985/1.
Sára Sándor: Fújja a szél, fújja. Filmvilág, 1988/12.
Sára Sándor: Hol vannak a katonák? Szemelvények Sára Sándor doni dokumentumfilmjeiből és korabeli hadiokmányokból. Új Horizont Folyóirat- és Könyvkiadó Alapítvány, Veszprém, 2005; 2006.
Sára Sándor: Holnap lesz fácán (részletek a forgatókönyvből). Filmkultúra, 1974/5.
Sára Sándor: India, a szépség koldusa. Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány, 2009.
Sára Sándor: Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. In Malkovics Tibor (szerk.): Sajtó- és médiatörténet (Szöveggyűjtemény). Zsigmond Király Főiskola, 2003.
Sára Sándor: Pergőtűz (A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban 1-3.), Filmvilág, 1981/2-3-5.
Sára Sándor: Pergőtűz. A 2. magyar hadsereg pusztulása a Donnál. Tinódi Könyvkiadó, Budapest, 1988. (Előzménye: Pergőtűz. Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. RTV-Minerva 1983: a könyvet akkor néhány napon belül visszavonták a könyvesboltokból)..
Sára Sándor: Szindbádot játszottunk. Filmvilág, 1982/1
Sára Sándor: Un commiato. In Pintér Judit-Paolo Vecchi (szerk.) Radici. Il cinema di István Gaál. Lindau, Torino, 2008.
Sára Sándor: Vallomás a Cigányokról (Részlet), Filmkultúra 1970/3.
Sára Sándor: Virágát a napnak… Filmkultúra, 1964./1-2.
Tál Gizella – Raffai István (szerk.): Nehézsorsúak. Magyarok szovjet rabszolgaságban. Sára Sándor dokumentumfilmje tanulmányokkal. Túlélők vallomásai. Új Horizont Folyóirat- és Könyvkiadó Alapítvány, Veszprém, 2006.
Végh Antal: Erdőháton, Nyíren (Magyarország felfedezése), (Sára Sándor fotók) Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1972.
Veszprémi Imre. Kezek, vonzások, kövek. Veszprémi Imre szobrászművész kiállítása, (Sára Sándor fotózta) Műcsarnok, Budapest, 1977. január (Kiállítási katalógus)
Interjú
Bársony Éva: A gyanakvás légköre. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág 1993/10.
Bodnár Dániel: Beszélgetés Sára Sándorral. Vigilia1999/8.
Bodnár Dániel: Változatlanul filmrendezőnek tartom magam. Sára Sándor a filmművészetről és a politikáról. Magyarország 1994/32.; 1995/11.,13.
Boldog Zoltán – Weiner Sennyey Tibor: A filmgyártás katasztrofális helyzetben van - Beszélgetés Sára Sándorral - http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1028/filmgyartas-katasztrofalis-helyzetben-van-beszelgetes-sara-sandorral
Bori Erzsébet: Csonka történelem. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág. 2005/11.
Boronyák Rita: Belső mozizás. Szentgotthárdi beszélgetés Sára Sándor rendezővel, a Magyar Filmklubok és Filmbarátok Szövetsége elnökével (2002. április 26., Filmbarát találkozó) az Amrita Sher-Gil vetítése után. http://www.filmkultura.hu/regi/2002/articles/profiles/saras.hu.html
Bozsogi János – Ozsda Erika: „Mindenünk volt a film"– Beszélgetés Sára Sándorral. http://www.filmkultura.hu/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=335
Ember Marianne: Az ötvenes évek emlékei. Beszélgetés Sára Sándor új filmjéről, a Vigyázókról. Népszabadság, 1993/239.
Erdősi Katalin: A Holdra és Földre néző ember. Magyarok világlapja. 1994/1.
Filmköltészet és képkompozíció. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmkultúra 1967/1.
Gambetti, Giacomo: Conversazione con Sándor Sára. Lumiére, 1993/4.
Jakab Dia: „Hát ez tud cigányul…". Beszélgetés Sára Sándorral, Amaro Drom, 2004/6.
Létay Vera: A filmkép rangja. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág 1968. január 1. In Filmélet 1968/II. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1968.
Lőcsei Gabriella: A boldog szikla. Művekről, pénzekről és döntésekről. Magyar Nemzet 1993/30.
Lőcsei Gabriella: Keretes történetek. A nyolcvanéves Sára Sándor ötvenhatos kalandjáról, a dokumentumfilm-készítés dühéről és a madéfalvi veszedelemről. http://mno.hu/magyar_nemzet_magazin_ajanlo/keretes-tortenetek-magazin-ajanlo-1196756
Marchiori, Dario: „Fragment d'une oeuvre : Sándor Sára", Festival États Généraux du Film Documentaire, Lussas, 2014
Mesterség vagy művészet. Beszélgetés az operatőr szerepéről (Somló Tamás, Sára Sándor, Illés György, Perneczky Géza). Filmkultúra, 1968/3.
Papp Dénes, Petri Lukács Ádám: "Úgy fogom fel a Duna Tévét, mint egy filmet." Respublika, 1994/23.
Pintér Judit: Intervista a Sándor Sára. In Paolo Vecchi (szerk.) Sciogliere e legare. Il cinema ungherese degli anni '60. Lindau, Torino, 1996.
Pintér Judit: Képek sodrásában. Beszélgetés Sára Sándorral. Metropolis. 2000/1.
„Valahogy menni kell a dolognak". Pörös Géza beszélget Sára Sándorral. Új Forrás, 1986. ápr. 2.
Sára Sándor: A Duna Televízióról. In Akadémiai beszélgetések 2., Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2000.
Sára Sándor: A filmezésnek saját etikája van. In Csáky Zoltán – Kelecsényi László (szerk.) Esti kérdések. „Szívében él a nemzet". 1994–99. Duna Televízió, Budapest, 1999.
Sára Sándor: A gépben mindig kell filmnek lennie. In Hovanyecz László: Értékteremtők, Kossuth Kiadó, Budapest, 2005.
Sára Sándor: Egy élet sodrában. In Schäffer Erzsébet: Hol nem volt… Nők Lapja Műhely, 2004.
Sipos Tamás: "Azt mondták, amit átéltek, láttak." Beszélgetés Sára Sándorral. Heti Magyarország, 1992/ 43.
Szalay Károly: Beszélgetés Sára Sándorral, Fotóművészet, 1970/2.
Számvetés az örökséggel. Beszélgetés a Tízezer nap alkotóival, Filmkultúra, 1967/3.
Székely Gabriella: Együttműködik-e a kultúra? Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág 2000/6.
Szilágyi Erzsébet "Filmjeiben nem egy személy, hanem egy egész ország, egy egész korszak beszél.". Sára Sándor – Csoóri Sándor. Kapu, 1994/4.
Szilágyi Erzsébet: Alapozás. Beszélgetés Sára Sándorral. Kapu, 1993/10-12.
Szilágyi Erzsébet: Alkotó hármas. Sára Sándor – Hanák Gábor – Csoóri Sándor. Kapu, 1994/1-3.
Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág, 2001/10.
Tihanyi Péter: Keveset beszélek, inkább cselekszem. http://hetek.hu/interju/199911/keveset_beszelek_inkabb_cselekszem
Tóth Klára: „Nem én válogattam, hanem a történelem". Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág, 2009/6.
Tóth Pál Péter "Gazdálkodom, tehát vagyok." Beszélgetés Sára Sándorral. Jászsági évkönyv. 1994.
Történetek a magyar filmről 19561986 – Sára Sándor. Filmspirál 5 (1999) no. 2. (no. 18.) pp. 123-129., no. 3. (no. 19.) pp. 168-177., no. 4. (no. 20.) pp. 190-196. no. 5. (no. 21.) pp. 159-174
Vámos György: Nem élünk igazán jó világban. Beszélgetés Sára Sándorral. Új horizont, 1998/1.
Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág, 2012/9.
Zsugán István: „A szökés gyanítható oka: hazaszeretet" – Sára Sándor. Filmvilág, 1977/22. In Zsugán István Szubjektív magyar filmtörténet 19641994. (Szerk.: Zalán Vince). Osiris-Századvég, Budapest, 1994.
Zsugán István: A „parasztbarokktól" – a szatíráig. Sára Sándor. Filmvilág, 1975/1. In Zsugán i.m. is
Zsugán István: A kamera mellett és mögött – Kerekasztal beszélgetés az operatőri munkáról. Filmkultúra, 1975/2.
Zsugán István: A Krónika kalandos krónikája. Új Magyarország. 1992/307.
Zsugán István: A legújabb magyar „új hullám". (Pályakezdő filmművészek bemutatkozás előtt.) Filmvilág, 1969/3-6. In Zsugán i.m. is
Zsugán István: A szintézis küszöbén. Sára Sándor. Filmvilág, 1964/24. In Zsugán i.m. is
Zsugán István: A világ magyarjainak lámpása. Válaszol Sára Sándor, a Duna TV főigazgatója. Új Magyarország, 1993/189.
Zsugán István: Fekete dobozaink – Sára Sándor. Filmvilág, 1988/2. In Zsugán i.m. is.
Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról. Beszélgetés Sára Sándorral. Filmvilág, 1983/2. In Zsugán i.m. is
Zsugán István: Még forr a must – Sára Sándor. Filmvilág, 1991/2. In Zsugán i.m. is
Recepció
A 80 éves Sára Sándor köszöntése. www.tura.hu/pdf/turaihirlap201312.pdf
A megszólított ember. Történészek beszélgetése a magyar dokumentumfilmekről. Filmvilág, 1984/5.
Ágh Attila: Filmeposz a 2. magyar hadseregről. Filmvilág, 1983/3.
Ágh Attila: Mit ér a néptanító, ha magyar? Sára Sándor dokumentumfilmjéről, Filmvilág, 1981/10.
Almási Miklós: Tüske a köröm alatt, Filmvilág, 1988/4.
B. Nagy László: Feldobott kő. Élet és Irodalom, 1969/18. In B. Nagy László: A látvány logikája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974.
Cinematography in Hungary today. American Cinematographer 1976/ 3.
Csala Károly: A megszerkesztett látvány. Filmkultúra 1978/3.
Csala Károly: Sára Sándor, avagy a filmkép mint "egész" keresése és feltalálása. Filmkultúra 1979/5.
Dobai Péter: Létportrék Amrita Sher-Gil tiszteletére. Sára Sándor indiai képei. Fotóművészet 2001/5-6.
Dobos László: Sára Sámdor: A vad című filmjéről. Filmvilág, 1997/11.
Ember Marianne: A költői film igénye. Filmkultúra 1980/6.
Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? (Málenkij robot; Te még élsz?), Filmvilág, 1990/3.
„Költő" a kamera mögött. Sára Sándorral beszélget Fazekas Valéria. (Magyarnak lenni sorozat). Kairosz Kiadó, Budapest, 2007.
Fikejz, Miloš: Odhalovat kamerou pravdu. Film a Doba, 1989/2.
Filmvilág, 1968/1.
Gaál Katalin (szerk.): Sára Sándor. Filmek és alkotók 12., MOKÉP, 1978.
Gálfalvi György: Szilánkos töredékek a 80 éves Sára Sándorról. Székelyföld, 2013/11.
Giacomo Gambetti (szerk.): Personale di Sándor Sára. La Medusa Centro di Cultura, Este, 1999.
Halász László-Sípos Kornél: A Cigányok és a cigányok megítélése. Filmkultúra, 1970/5.
Hegedűs Zoltán: Sára Sándor és a magyar mélyvilág. 1968/4.
Hegedűs Zoltán: Történelem és kaland. Sára Sándor: 80 huszár. Filmkultúra, 1978/!.
Hegyi Gyula. Magyar mártírium. Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I., Filmvilág, 1992/6.
Hovanyecz László: Sára Sándor beszélő fejei. http://www.nol.hu/archivum/archiv-362312
Kelecsényi László (szerk.): Bekezdések. Pályakép Sára Sándorról. Duna Televízió, Budapest, 2000.
Kolta Magdolna (szerk.): Feledheted-e ezeket az arcokat? Sára Sándor fényképei. Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2003.
Koltai Tamás: Hurrá nyaralunk (Sára Sándor: Holnap lesz fácán). Filmkultúra, 1975/2.
Korniss Péter: Fényképek az uborkásüvegből – Sára Sándor kiállítása, Új Horizont, 2004/1.
Lengyel László: „Sír az út előttem…". Filmvilág, 1988/10.
Márton László: A történelem elvonul. Könyörtelen idők. Filmvilág, 1992/2.
Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a nyolcvanas évek történelmi dokumentumfilmjeiről. Filmvilág, 1989/5.
Murai András: Tapasztalat és emlékezet között (Krónika – újranézve). Filmvilág, 2013/11.
Páskándi Géza: Levél Sára Sándornak. Hitel 1994/9.
Perneczky Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete. Magyar filmképek stílusváltozatai. In Filmkultúra 1965-1973 – Válogatás. (szerk. Bíró Yvette, Zalán Vince), Budapest, Századvég, 1991.
Pintér Judit: Varietas delectat. Rendezőportrék: Sára Sándor. Filmtett, 2003. október 15.
Pócsik Andrea: Romaképek és lenyomataik. Sára Sándor: Cigányok (1963) és Mohi Sándor: Ahogy az Isten elrendeli…–Olga filmje (2000). http://www.filmtett.ro/cikk/1889/sara-sandor-ciganyok-1963-es-mohi-sandor-ahogy-az-isten-elrendeli-olga-filmje-2000
Pörös Géza: Tisztelet a nemzet napszámosainak. (Sára Sándor: Néptanítók), Filmkultúra, 1981/5.
Reményi József Tamás: Csorba csészéink. Vigyázók. Filmvilág, 1993/12.
Sárközy Réka: A krónikás hunánuma (Sára Sándor: Krónika). Filmvilág, 2013/11.
Schubert Gusztáv: Póttörténelem. A vád. Filmvilág, 1996/11.
Szilágyi Ákos: A vad tanúja Filmvilág, 1997/11.
Tóth Pál Péter: Nemzedékek nőttek fel azóta…Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről. Filmvilág, 1983/3.
Varga Domokos: Gondolatok egy költői vallomásról. Feldobott kő. Filmkultúra, 1968/4.
Vígh Károly: Pergőtűz (A történész szemszögéből), Filmvilág, 1983/8.
Zalán Vince: A krónikás ember. Bábolna, Filmvilág, 1986/4.
Zalán Vince: Képkrónika. Sára Sándor, a fotográfus. Filmvilág, 2004/12.
Zaoral, Zdenek: Sándor Sára. Film a Doba, 1986/5.
Zsugán István: Jancsó Miklós: Jelenlét; Sára Sándor: Vízkereszt; Kósa Ferenc: Öngyilkosság
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017