Gilányi Gabriella: Dubrovay László zeneszerző

Dubrovay László a 20–21. század nemzedékének egyik legtermékenyebb magyar komponistája, az elektronikus zenei újító, aki maradandót alkotott az összes hagyományos zenei műfajban is ‒ vokális és zenekari művek, kamaradarabok, opera, balett, szólóhangszeres kompozíciók sora kap helyet a szerzői műjegyzékben. Míg az egyik oldalról az elektronikus zenei tapasztalatok, a hangzó világ lehetőségeinek kikutatása, más oldalról a gyökerek felvállalása, a hagyományok tisztelete jellemző zeneszerzői habitusára. Művészi meggyőződése, hogy az összes inspiráció, ismeret, amit az évtizedek alatt magába szívott, végül megtalálta a helyét az életműben.

*

A szerző megítélése szerint a korai alkotóperiódus zeneszerzői stílusának alakulása szempontjából poszt-weberiánusnak tekinthető. Az első években főként kamaraegyüttesekre komponált. 1967-ben elkészült Sei duo című műve a fiatalkori időszak jellemző, összegző darabja (lásd az 1. kottapéldát). A weberni stílus eszköztárából ‒ amely minden kortársát intenzíven foglalkoztatta ‒, elsősorban három elem jelent meg nála: a nagy kifejező erő, a felfokozott színkultúra és az aforisztikus rövidség. E mikro-tételek dinamikus és bonyolult formák, összezsugorított szonáta-forma emlékek, vagy másfajta, de mindenképpen többféle zenei elemet tartalmazó, egyszerű szimmetriát nélkülöző darabok. Dubrovay olyan módon finomítja és sűríti a zenei anyagokat, hogy a dallam, a harmónia, és a ritmus egymástól elválaszthatatlanná válik. A hangszín-elem itt közvetlenül a melódia-elem mellé kerül fontosságban (a hangszínekkel való játék majd a későbbi művekben teljesedik ki), sőt, bizonyos körülmények között a hangszín elsődleges jelentőséggel bír. Olykor úgy tűnik, hogy a komponista csupán apró töredékekkel, mottókkal, sejtekkel, és nem témákkal operál. Ám a Sei duóban egy olyan sajátosan áttört szerkesztésmódot figyelhetünk meg, amelyben a különböző hangszereken megszólaló motívumtöredékeket egyetlen nagy dallam összetartó ereje egyesít. Fontos eleme e stílusnak a csend. A művekben a szünetek teszik plasztikussá a struktúrákat. A hat darab hangszerválasztásának különlegessége, hogy az együttest egy hegedű és három ütő hangszer alkotja: a csőharangsor, a vibrafon és a xilofon. A tételekben szabadon alkalmazza a 12-fokúságot, hiszen saját bevallása szerint mindig tartózkodott a tiszta dodekafóniától. Ha valamelyik hang megítélése szerint nem illeszkedett zenéjébe, akkor kicserélte, mert alkotómunkájában nem a konstrukció elsődlegessége, hanem a zeneszerzői hitelesség vezette. A darabok lényege a feszültségkeltés, majd a feszültség feloldása. Fontosak a különleges hangszín-kombinációk, jól érzékelhető, hogy minden hangnak szerepe van, minden megszólalás jelentőséggel bír. A végletes tömörség mellett azonban figyelmet kap a melódia is, melyben nagy energiák feszülnek: a néhány hangos zenei ötletmagok témának érzékelhetőek, ahogy néhány ütem akár egy-egy különálló formaegységnek tekinthető. Az 1. tétel ABA szerkesztése után a 2‒4. tétel négyrészes (ABCA vagy ABAvA), az 5. tétel (mindössze 17 ütem) egyetlen zenei mondat, amely a hegedűszólamban tükörfordításban megismétlődik. A 6. tétel a legszabadabb, mintegy összegzése az előzményekben felhasznált színeknek és hangszeres technikáknak. A korálszerű, felfelé tekintő befejezés gyakori zárlati elem, már-már stílusjegy a szerző darabjaiban.

*

Az 1970-es évek elején az Interkoncert ‒ legfőbb tevékenységi köreként ‒ művészeket közvetített nyugatra. Mivel professzionális zongoratudásra sok helyen szükség volt, ráadásul ez tűnt a kiutazás egyetlen módjának, Dubrovay német színházaknál érdeklődött zongorakísérői álláshely iránt, abban a reményben, hogy továbbtanulására is lehetőséget talál. Két sikeres próbajáték után került a Hamburgische Staatsoperhez korrepetitorként. A Rolf Liebermann vezette színház abban az időben Európa egyik legjobb operaháza volt, a fiatal zeneszerző életreszóló tapasztalatokat szerzett itt. A balett-együttes mellett dolgozhatott, ahol megismerte a műsoron szereplő összes Stravinsky-balettet, de felejthetetlen élményt jelentett számára a rendkívül magas színvonalú operaelőadások látogatása is. Korábbi terve 1971-ben teljesült: a magyar Ösztöndíj Tanács ebben az évben engedélyezte a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst) ösztöndíj igénybevételét, amelyet német részről már korábban elnyert. Hosszas mérlegelés után Köln mellett döntött.

Dubrovay számára az elektronikus zene a 70-es években egy teljesen új zenei gondolkodást tett lehetővé. Hans-Ulrich Humpert professzor akusztika-óráin a legújabb hangkutatási eredményekbe avatta be diákjait, kitágította elektronikus zenei ismereteiket, megváltoztatta felfogásukat, a hangról, mint a zene legkisebb építőkövéről:

„Az új hangkutatási eredmények úgy forradalmasították a hangról alkotott képünket, mint a hangkutatás a fizikában a század elején. Ugyanis itt is lehetőség nyílt különböző technikai eszközök segítségével feltárni a hang mikrovilágát. Fel lehetett térképezni egy hang belső életét, felépítését, frekvencia, amplitudó, hanghullámforma (hangszín) változásait. A hanganalízisek sok összefüggést tártak fel a zenei paraméterek között. Egy hang felbontása, szűrése különböző módokon új hangminőségeket eredményezett. Mivel a színusz-generátorok a legegyszerűbb rezgéseket is létre tudták hozni, saját elképzelés szerint olyan hangkeverékeket, hangspektrumot állíthattunk össze, amely nem létezik sem a zenei hangok birodalmában, sem környezetünk zajkészletében. Mindig, mindenütt a cél az új, eddig nem hallott hangminőség létrehozása volt, amivel kifejezési eszközeinket gazdagíthattuk új mondanivalók közlésére. A technika fejlődésében a következő fontos lépés az volt, hogy mivel a meglévő technikai berendezések az elektromos áramerősség és feszültségváltás alapján működtek, össze lehetett kapcsolni őket és megszületett a feszültség-vezérlés gondolata. Akár 256 különböző hangformájú generátor is vezérelhette egymást, amelynek a hangzó eredménye sok millió hangfolyamat is lehetett. Következő lépésként megépítették a szintetizátorokat. Az ún. »life« elektronika élő előadás közben képes volt belenyúlni a hangszer hangspektrumába és új hangminőségei révén egészen új hangzó világot teremtett. Azután következett a digitális technika. A hang digitalizálásával ‒ a számítógép lehetőségeinek a hang területén való használatával ‒ a legkülönbözőbb szoftverek segítségével fantasztikus módon gazdagodott a zene eszköztára. Ma minden korlátlanul megvalósítható a technika segítségével. A legfontosabb, hogy minden akusztikai hangesemény képezheti a zene alapanyagát, ha a szerző tudja humanizálni, azaz egy olyan esztétikai rendszerbe építeni, amely világunk integrált, élő része."

Bár Stockhausen tanítványaként Németország bármelyik elektronikus strúdiójában tárt karokkal és fényes karrier lehetőségével várták volna a fiatal magyar komponistát, ő itthon szeretett volna valami újat és merészet létrehozni. Legfontosabb célja az volt, hogy élénk, új színt vigyen a kortárs zenei életbe, elsősorban az oly alaposan megismert, de Magyarországon még idegen „nyugati" elektronikus zene meghonosításával és népszerűsítésével. Különleges lehetőséget és kihívást jelentett számára, hogy a németországi ösztöndíj letelte után ‒ a felbecsülhetetlen értékű személyes tapasztalatok mellett ‒ magával hozta a kor legmodernebb, legpraktikusabb elektronikus technikáját (az összegyűjtött berendezések között található egy az analóg technikában azóta is korszerű EMS AKS szintetizátor, Yamaha hangfalak, erősítők, elektromos orgona stb.), és e berendezések segítségével egymaga képes volt élő elektronikus zenei hangversenyeket realizálni.

A szintetizátor modulációs adottságaival Dubrovay a legkülönbözőbb hangszerek hangjait különféle módokon változtathatta meg, a lehetőségek végtelensége ihlette sok későbbi élő (live) elektronikus zenemű komponálására. Úgy tűnt, az úttörő vállalkozása sikeres: 1979-ben jelent meg a Hungaroton gondozásában Live electronic című lemeze, amely a kortárs zenei érdeklődésben több évig eladási csúcsot képviselt. Ez volt az első magyar elektronikus zenei album.

Az első „computer music" is az ő aktivitásának az eredménye. 1985-ben megkapta a DAAD Künstler-program igen megtisztelő ösztöndíját Nyugat-Berlinbe (az idős Luigi Nonóval egy esztendőben). Az ösztöndíj elnyerése előtt egy-egy hónapot töltött a nyugat-berlini Technische Universität elektronikus stúdiójában, ahol újabb műveket komponált. Közben elkészült egy darab a stockholmi EMS stúdióban is. A Hungaroton lemez ezekből a művekből válogatott.

1972 után ismételten vissza-visszatért Európa különböző elektronikus stúdióiba. Az 1990-es évek elejéig sokat utazott élő elektronikus művekkel zongoristaként és szintetizátor-játékosként Európa különböző városaiba, fesztiváljaira. Közben kurzusokat tartott többek között Reykjavikban, a dél-koreai Taeguban, Tel Avivban és az Egyesült Államokban. Elektronikus zeneműveket realizált Kölnben, Freiburgban, Bourges-ban, Nyugat-Berlinben, Lüneburgban, Stockholmban.

A külföldi kollégákkal nagyon szívélyes kapcsolatban állt, e kapcsolatokat személyesen ápolta. A bourges-i központtal működő Nemzetközi Elektronikus Zenei Szövetség tagjaként itthon megalapította a magyar Elektroakusztikus Zenei Szövetséget, amelynek az elnöke lett. A szervezeteknek kettős célja volt: egyrészt minden évben összejövetelt tartottak a tagországok egyikében, ahol a szakemberek konferenciákon, hangversenyeken oszthatták meg egymással tapasztalataikat. Másrészt természetes volt, hogy a tagok saját országukban is szerveztek koncerteket, és ezzel népszerűsítették az elektronikus zenei irányzatot.

Dubrovay László az elektronikus zenét továbbra is az egyik legígéretesebb területnek tekinti, ahol hagyományos kötöttség nélkül bármikor újat lehet létrehozni, éppen ezért később sem hagyott fel elektronikus zeneművek komponálásával. Sőt, 1997-ben a Nemzetközi Elektroakusztikus Zenei Versenyen 1. díjat nyert Budapesten Cry into the night című darabjával. A 2000-es évek két fontos elektronikus zenei kompozíciója a Sound-landscape Hungary és Sound-shades.

*

Stílusának fejlődésében jelentős inspirációs forrás volt, hogy németországi hazatérése után kiváló magyar előadóművészekkel vette fel a kapcsolatot. E művészek speciális játéktechnikákkal új hangjelenségeket tudtak megvalósítani hangszereiken, akár olyan effektusokat is, amelyeket előzőleg elektronikus stúdióban hoztak létre. A zeneszerző szemszögéből izgalmas kihívásnak tűnt, hogy a hangszerjátékosok legújabb felfedezéseiből mindent megtanuljon, és hogy a közös munkából olyan művek szülessenek, amelyek a teljesség igényével mutatják be a 20. századvégi hangszerek akusztikai lehetőségeit valamint előadóik sokszor világcsúcsot jelentő egyéni virtuóz teljesítményét ‒ biztosítva ezzel a művész sikerét és örömét.

Ez a kompozíciós periódus a Matuz Istvánnal való együttműködéssel indult. Matuz ekkoriban egyedülálló teljesítménynek számító fuvolatechnikákat fejlesztett ki. Az ő adottságainak felhasználásával született meg a Matuziádák című sorozat (5 darab), amelyben olyan új játéklehetőségeket alkalmazott, mint a hangszín-moduláció, a fütyülő felhangok, az alaphang interferálása az oktávjával, az egyetlen hanghoz felhangakkord építése és a körlégzés különféle lehetőségei. Kiváló előadóművészek virtuóz játéktudása ihlette Solo-sorozatát, amely mintegy 15 különböző hangszerre készült szóló művet tartalmaz.

Az új hangszeres játéktechnikák Dubrovay kamarazenei kompozícióiban is azonnal megjelentek. Az 1983-ban írt 3. vonósnégyes, Hommage à Bartók alcímmel a szerző egyik legeredetibb, legsikerültebb kompozíciója. Döbbenetes hatású, rendkívül nehéz darab. Eddig három vonósnégyesnek sikerült megtanulnia a komplikált művet, amelyben a szerző számára általában igen fontos praktikussági szempontok ezúttal háttérbe szorulnak. A legalsó húr minden hangszeren elhangolt, ezáltal különleges, mély hangok is megszólalnak, az akusztika lehetőségei új dimenziók felé tágulnak ki. Ám azzal a szerzőnek is számolnia kellett, hogy a húrok elhangolása a hangszerek dinamikai egyensúlyát borítja föl: ha nincs külön preparált hangszer ‒ és lássuk be, utazó együttesekről lévén szó, ez nem elvárható szempont ‒, akkor az előadásban a többi húr is elhangolódik. Talán emiatt játsszák ritkán a művet.

A vonósnégyes lassú bevezetéssel indul a hegedűn, a lehető legmagasabban megszólaltatható hangokon, mintha egy másik szférából érkezne üzenet. Noha a tétel végig d-tonalitású, a kezdetből nehéz meghatározni a hangnemet. A bevezetés 3‒4 glissando elemre, kis fragmentumokra épül, amelyek fokozatosan körvonalazódnak témává. A dramaturgia lényege a mélység és a magasság szembeállítása, majd a két pólus közelítése. Ez a formáló elv a harmóniai gondolkodásra is jellemző. Az első tétel főtémája a Trisztán-akkord kivágata, amit a szerző fokozatosan darabjaira bont, majd szekundhalmazzá zsugorít. A tétel matériája vibráló: színek (col legno battuto, pizzicato, flageolet játékmódok), grafikus mozgások lefelé és fölfelé, egyetlen elem kaleidoszkópszerű megharmonizálásai, átrendezései, variált visszatérések és reakciók követik egymást. A 2. tétel természetzene: a felhang-glissandókat sul ponticello tremolók kísérik. A tétel a g-d kvintből indul ki, a rendszer ismét tágul, ahogy a hangszertechnikai lehetőségek is egyre gazdagabbak. A hangszeresnek egy ponton egészen az elemek improvizációjáig kell eljutnia.

A harmadik tétel is akusztikus témából építkezik: a fő gondolat nem más, mint egy felhang-glissando ritmizálása. A szövet dús, a hallgatót lenyűgözik a gyors, olykor már követhetetlen hangzó történések (lásd a 2. kottapéldát). Dubrovay bevallása szerint e művében Bartók utolsó vonósnégyeseit tekinti mintának. Különösen inspirálta őt a bartóki hangzó világ poláris elve: egyrészt az akusztikus 12 fokú valamint a kromatikus tengelyrendszer. Dubrovay a felhangrendszer kitágításában és a mikrokromatikában látta ezek folytatását.

*

A 80-as években az elektronikus- és kamarakoncertek iránti közönségigény hanyatlása arra késztette a szerzőt, hogy mondanivalóját más közönség számára, más zenei műfajokban is kifejezésre juttassa. Az előzmények után természetes következmény volt, hogy a sok új hangzás, hangszeres játéktechnika ezek után már a zenekar hangzásvilágába épüljön be. Ekkor születtek meg a különféle versenyművek: fuvolára, trombitára, hegedűre, cimbalomra, zongorára, majd a Hármasverseny trombitára, harsonára és tubára.

Dubrovay munkásságában kiemelt szerepet játszottak a fúvós hangszerek: az 1990-es években fedezte fel a fúvószenekart, és az abban rejlő méltatlanul ki nem aknázott hangzáslehetőségeket. A „hármashangzatzenét" játszó, többnyire amatőr fúvószenekarok számára kezdetben szokatlanul nagy feladatnak tűnt a legújabb technikákat, hangzásokat felvonultató hangszerelés. Azonban az új a művek végül mégis kiválóan megszólaltak, és ebben a szerző szerint a fő érdem az együtteseket irányító karmestereké. Dubrovay 14 fúvószenekari darabját a leggyakrabban előadott műveiként tartja számon: külföldi együttesek körében is nagy népszerűségnek örvendenek. Kisebb rézfúvós kamaraegyüttesre, többek között rézfúvós-ötösre is komponált.

Az 1990-es években a fúvószenekari és kamarazene mellett a színpadi zene felé fordult a zeneszerző figyelme. Gáli József szinopszisa alapján komponálta A képfaragó című egyfelvonásos táncjátékát, amelynek témája fiatal éveiben már foglalkoztatta: ekkor el is készült a történet nyomán egy szintén egyfelvonásos mű. A szöveg 25 évvel később került újra a kezébe: született belőle egy balett, amelynek a témán kívül semmilyen zenei kapcsolata nincs a korábbi kompozícióval. A mese, amely ismét megihlette, az alkotás problematikáját boncolja, azt, hogy a mestermű milyen kínok között, milyen szenvedések árán jön létre.

A balett után újabb színpadi mű következett: olasz nyelvű vígopera egy svájci pályázatra. A szerző A váltságdíj (Il ricatto) zenei anyagában a hagyományos olasz bel cantóra emlékeztető melodikus stílust használ. A régebbi nagy operai értékek felvállalása tudatos törekvés: a dallaminvenció bőséges, az opera tele van igazi énekes kvalitásokat igénylő áriákkal, recitatívókkal és egyéb betétszámokkal. A munka befejezése után Dubrovay felajánlotta a darabot az Operaház számára, ám ott ekkor egész estét betöltő nagy műre volt igény. Először Shakespeare Viharja foglalkoztatta, ám érdeklődésének középpontjába végül a Faust-történet került. Az Operaház megrendelésére készítette el a Faust, az elkárhozott című táncjátékot. A Faust-legenda a megszokottól eltérő, új területekre vitte el a szerző fantáziáját. A mű az emberi kapcsolatok sokféle drámáját hordozza magában. A középpontban három női típus, három egymástól különböző lehetősége áll: egy ideális nőalak, akit csak a tükörben ábrázol, Margit, a fiatal és érintetlen lány illetve Afrodité, az érett nő, a családanya.

A három elkészült színpadi műből az elmúlt évtizedben kettő, a Váltságdíj és a Faust műsorra került. A Faust utóélete a leggazdagabb. Négy zenekari szvitet állított össze belőle a szerző, amely 90 perc zenei anyagot jelent. Ezeken kívül készült még egy Parafrázis zongorára Faust és Margit szerelme címmel. A váltságdíj öt zárt jelenetéből fúvószenekari szvitet fűzött össze, de készült egy szimfonikus zenekari verzió is, amelyet opera-keresztmetszetként be is mutattak, majd az egész mű a Miskolci Operafesztiválon 2014-benhangzott el. A képfaragó a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertszerű előadásában került pódiumra.

*

Fontos helyet foglalnak el az ouvre-ben a népzenei ihletésű művek, jóllehet eloszlásuk nem egyenletes az egyes alkotói korszakokban. Az 1960-as években a még igen fiatal zeneszerző nem érezte magát felkészültnek ahhoz, hogy egyéni hangú népdalfeldolgozásokat/népi motívumok köré épülő darabokat komponáljon. Akkor úgy vélte, hogy Bartók és Kodály után ezen az úton csak epigonisztikus alkotások születhetnek. Negyven évvel később, a 2000. évi milleniumi ünnepségek viszont mégis arra inspirálták, hogy életműve tapasztalatának birtokában népi elemeket fölhasználó kompozíciókat alkosson, s ez a törekvése azóta változatos művek sorát eredményezte.

Dubrovay László népzenei elemek zenébe építésével valójában az 1985-ös Szimfónia című darabjában is találkozhatunk már. A számítógépre írott mű első tétele polipentaton sejtekből épült, és bár a kromatikus hangrendszer mind a tizenkét hangját használta a szerző, a háttérben kétségtelenül felfedezhető a magyar elem. A millenium kapcsán újra előtérbe került a népi gondolat; a Magyar szimfónia, a Cantata Aquilarum, a Concerto magyar népi hangszerekre és zenekarra és az Ünnepi Zene mind-mind a zeneszerző megrendítő tisztelgése a magyar gyökerek, a magyar kultúra előtt.

E művekben Dubrovay a népzenéből eredeztethető motívikát, az eredeti népi hangszerek naturalisztikus, „földszagú" hangját ötvözte egybe az általa kifejlesztett harmóniarendszerrel. A hangzó eredmény egységes lett, modern és személyes. A szerzőt mélyen foglalkoztatták a népi hangszerekben rejlő játéktechnikai lehetőségek, különleges hangszínek, és szokatlan feladatnak tűnt számára ezeket a zenekarba beilleszteni, sőt, akár szólistaként alkalmazni.

A Concerto komponálásának idején sok népi hangszerjátékossal vette fel a kapcsolatot. A hangszerek megismerésének a vágya késztette arra, hogy a játékmódok minden csínját-bínját kikutassa. Megoldandó feladatot jelentett számára, hogy a primitív népi hangszereken csak néhány hangot lehetett megszólaltatni, és ez a sajátos adottság megnehezítette a hangszerek komplikált, 21. századi zenekari szövetbe való integrálását, szólópozícióba helyezését.

A szerző saját bevallása szerint a népi hangszerek lehetőségeit a végletekig kimerítette, amikor a zenekari felhasználás után hangzásvilágukat az elektronikus zenébe (Sound-Shades), majd a kamarazenébe is beépítette. A Dudaszó hallatszik című művében Dubrovay a legegyszerűbb népi hangszereket alkalmazta, a láncos bottól a kanásztülökig és a kannáig. A tárogatóra komponált szólómű illetve a vonósnégyessel kiegészült Tárogató kvintett hangszerválasztásuknál fogva is különleges darabok ebben a csoportban. Az utóbbi években készült népi ihletésű kompozíciók közül kiemelkedik az 1956, a Magyar rapszódia, A Duna folyása és a Szózat-megzenésítés.

*

A merész megoldásokkal kísérletező, minden inspirációra, modern impulzusra nyitott fiatal komponista évek, majd a kivételesen termékeny, a hangok-hangszínek ezernyi árnyalatát felfedező és a művekbe kivételes fantáziával integráló érett alkotóperiódus után az életmű legutóbbi időszakában erőteljesen érezhető a zeneszerzői igény az összefoglalásra, betetőzésre.

Továbbra is a nagyszabású zenekari darabok állnak Dubrovay László művészetének középpontjában: a versenyművek (II–III. Trombitaverseny, Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra, After Mozart, III. Zongoraverseny, Versenymű két tubára, II. Hegedűverseny, Csellóverseny, Kettősverseny hegedűre és csellóra), valamint nagy apparátusú programzenék, amelyeket a magyar kultúra iránti mély elkötelezettsége inspirált (Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi, Csontváry, 1956, Szózat).

A Dubrovay-életműben korábban is jól megragadható, a legutóbbi időkben viszont teljesen nyilvánvaló a törekvés egy olyan zeneszerzői nyelv létrehozására, amely a kompozíció belső szövetében minden zenét alkotó elemnek, paraméternek egyenrangúan biztosítja a szerepét. A 20. század egyik uralkodó zenei irányzatához, a dodekafóniához és az abból kibomló szerializmushoz mérve, amely a maga szigorúan következetes, artificiálisan megszerkesztett rendszerében mind horizontálisan, mind vertikálisan (relatíve) kevés teret enged az invenciónak, Dubrovay a zenei-fizikai törvényszerűségekre építi zenei nyelvét. A hangrendszer alakításában arra törekszik, hogy az európai zenetörténet legkiválóbb elődeinek művészi teljesítményeit, eredményeit egyesítse és továbbgondolja.

A felhangrendszer egyre magasabb sorszámú hangjainak harmóniába illesztésével a szerző kitágítja a harmóniai lehetőségeket mind a hangok számát, mind az össz-hangzásképet tekintve, ugyanakkor a megkomponált zenei folyamatban a feszültség és oldás rendszerét (a régi-új zenei funkcionalitást) továbbra is a hagyományos fizikai törvényeknek rendeli alá. Dubrovay a legfrissebb kompozíciókban is fontosnak tartja, hogy a harmóniák térbeli igényes elrendezése a hallgatóság számára ideális, szép hangzást nyújtson. A dús vertikális zenei szövet mellett a horizontális felépítménynek, vagyis a dallamalkotásnak is fontos szerep jut a szerzői életmű legfrissebb alkotásaiban. Tisztelgés ez a klasszikus, tradicionális melódia-felfogás és formaelv előtt, ugyanakkor az újszerű kidolgozás révén a melódia könnyen azonosítható zeneszerzői védjeggyé válik: a hagyományos értelemben vett, de újszerű elemekkel dúsított dallamépítkezést kommunikációs csatornaként értelmezi a szerző, amellyel meg tudja szólítani a szélesebb közönséget is, célba érését a ritmus, hangszín és dinamika változatos árnyalatainak gondos megválasztása garantálja.

Dubrovay legutóbbi műveinek zenei textúrája még befogadóbb, mint korábban: sok mindent integrál az alkotó a zajszerű elemektől az elektronikus hangokon át az akusztikus hangzásokig, s ezzel az izgalmas eleggyel azt is eléri, hogy a disszonancia és a konszonancia egyensúlyba kerül zenéjében. Úgy véli, melódia-rendszerében is minden régi-új törekvés helyet kaphat: a diatónia, pentatónia, modális hangsorozatok, a 12-fokúság, de ezek közül tudatosan a magyar népzenei gyökerű pentatóniát emeli ki: a dallam építőkövének elsősorban a pentatón sejteket kombináló polipentatónia hangrendszert választja.

Betetőzés az életmű legutolsó időszaka abban az értelemben is, hogy a szerző jórészt hatalmas apparátusú együttesekben, intenzíven vibráló, a zenei paraméterek lehetőségeit minél szélesebb szintézisben megfogalmazó alkotásokban gondolkodik. Nagyon fontosak ugyanakkor a kisebb előadói együttesre írott legújabb kompozíciói, pl. a Gyöngykoszorú dalciklus, hegedű-cselló illetve a hegedű-brácsa Duó, A Duna folyása c. mű tárogatóra és vonósnégyesre, mely kompozíciók lecsendesedett, egyszerűbb, gesztusokkal telítettebb hangjukkal a zeneszerzői fantázia másféle oldalát domborítják ki.

Az alkotót az elmúlt években tovább inspirálták egyes kiemelkedő hangszeres teljesítmények, több versenyművet ajánlott virtuóz művész-barátainak, Kiss Gy. Lászlónak, Boldoczki Gábornak, Baráti Kristófnak, Várdai Istvánnak, Jávorkai Sándornak, Jávorkai Ádámnak. Az utóbbi évtizedben többször és nagy kedvvel működött együtt tehetséges fiatal muzsikusokkal, többek között Balázs János zongoraművésszel, aki a szerző összes zongoradarabjának, legújabban a Melankolikus daraboknak és az Hommage á Fellini c. műnek is kiváló megszólaltatója.

*

A hagyományosnak tűnő formák mellett Dubrovay László technikai újítások iránti vonzalma, innovatív megközelítése révén további utakat is talált a művészi önkifejezésre: 2014-ben újra számítógépes zenét komponált, a Logic pro 9 szoftver használatával a 12 tételes Computer Mikrokosmos-t.

 [2016]