Mert felépülök egyszer: ágakból fészek –Szentmártoni Jánossal beszélget Kondor Péter

A beszélgetés címéül a szerző utoljára megjelent verseskönyvéből azt a verssort választot­tam, amely leginkább kifejezi számomra Szentmártoni Jánost. Személyes ismeretségünk okán költészete mellett a mindennapokban is volt alkalmam megtapasztalni ezt az önmagát tudatosan építő, kalapáló személyiséget. De négy könyv után hol tart az idézett e mindenkinek tett ígérete teljesítésével?

Már az első, Útszéles magány című verses­könyvedben sok a fájdalmas, az elmúlást szür­reálisán megidéző visszaemlékezés. Ez a típusú költői versvilág inkább meglett korú alkotóra jellemző, aki dalaiban évtizedek élményeiből építkezhet - egy húszéves fiatalembertől azon­ban ez a hangvétel könnyen hathat nyűgös nyavalygásnak, esetedben azonban nem így van. Milyen út vezetett az első kötetedig?

Remélem, nemcsak a kritikusok találták úgy, hogy nem „nyavalygás" az első könyvem, hanem az olvasók is. Talán ma visszaolvasva is úgy ítélik, hogy nem az, csupán romantikusabb, lázasabb felmutatása annak a múltnak, amelyből érkeztem. Akkor még nagyobb volt bennem a kifejezni akarás intenzitása, mint a szakmai tevékenység tudatosítása, tehát hiányzott az alkotáshoz való hozzáállás érettsé­ge, de azt hiszem, talán ez minden költőnél így van... Azokra az alapokra mind a mai napig építkezem. Egyébként sem voltam, és most sem vagyok híve az „agyonérlelt" verseskötetnek, amelyet a végletekig csiszolva, egyfajta laboratóriumi formában tárnék a közönség elé, amely­ben csak a „jó", a sikerültebbnek érzett művek szerepelnek, a gyengébbek pedig kispórolódnak belőle. Úgy hiszem, teljes képet akkor for­málhat rólam az olvasó, ha valamennyi olda­lamat, tehát a gyengébb pillanataimat is meg­ismeri. Elég korán, tíz-tizenkét éves koromban kezdtem verseket írni, előtte inkább fociztam, rajzolgattam, éltem az egészséges srácok életét. Az első írást, egy prózai vallomást nagyapám halála vettette velem papírra. Aztán ostromol­tam a családot csasztuskákkal, köszöntőkkel, versikékkel. A másik hatás a kisebbik nővérem felől ért, aki romantikus novellákat írogatott reménytelen szerelmeinek feldolgozásául. Úgy gondoltam, nekem is sikerülhet. Aztán tizen­négy éves koromban, amikorra az írás hajlama már tudatosabbá mélyült bennem, felkerestem Kárpáti Kamiit Pestszenterzsébeten, aki mind a mai napig nagy lendülettel segíti a pályakez­dő fiatalokat.

Miért éppen őt kerested meg?

Mert akkoriban láttam vele egy tévéinter­jút, amely nagyon rokonszenvessé tette a szá­momra, s nem sokkal később a nővérem ke­zembe adta a Stádium folyóirat egyik számát, amelynek ő volt a főszerkesztője. Fel is kere­kedtünk, hogy az erzsébeti Gaál Imre Galériá­ban megrendeljük a lapot. A galéria vezetője a Kárpáti-versek múzsája volt, Gí (Lőkös Mar­git), aki biztatott, hogy keressem fel a férjét.

Milyen kapcsolat alakult ki köztetek?

Hosszú évek műhelymunkája ez az idő­szak, amely nemcsak szakmailag, de emberileg is sokat jelentett nekem.

Beszélhetünk mester-tanítvány viszonyról?

Ő nem szereti, ha mesternek szólítják, ta­lán mert úgy tartja, hogy azok az idők elmúl­tak rég; én mégis így gondolok rá. Kezdetben órákat beszéltetett magamról – ma már tudom, azért, hogy ne csak írásaim tükrében, hanem akár egy pszichológus, minél hitelesebb képet formálhasson rólam. Ezzel hatékonyan segítet­te szakmai-emberi elmélyülésemet. Egyszer kezembe nyomot egy templomról készült képeslapot és megkérdezte: mit tartanék a legfontosabbnak, ha le kellene fotóznom azt a templomot? Persze mondtam én mindenféle sületlenséget zava­romban: legyen a gépben film, ne süssön szem­be a nap, a lencsevédőt lehetőleg vegyem le idő­ben... Nagyokat nevetett és azt mondta: nem, vegyük úgy, hogy mindez adott. Először is menjek el egy trafikba, pörgessem végig a ké­peslapokat, aztán keressem meg azt az állást és szemszöget, ahonnan még nem késült kép arról a templomról.

Noha már korán egységes, sajátos világba rendeződtek verseid, mégis antológiában jelent­keztél először. Miért?

Eredetileg saját könyvet akartam, aztán mégis úgy gondoltam, nem vagyok még elég érett hozzá. Majd egyenként felkerestem a Stá­dium Kiadó vonzásába került fiatalokat, és megszerveztem a Stádium Fiatal írók Körét, amely Kárpáti Kamii vezényletével azóta is működik, és egyre nagyobb merítéssel segíti a pályakez­dő fiatalokat. Tehát 1994-ben hatodmagammal: Balázs Eszterrel, Bertalan Gergellyel, Kulicz Gáborral, Oravecz Péterrel, Renczes Cecíliával debütáltam A sivatag kupolája című antológiá­ban. Jóllehet előtte már megjelent két versem tizenhét éves koromban a Stádium lapjain, de igazi nyitánynak mégiscsak ezt az antológiát tekintem. Majd követte egy másik 1996-ban, Lépcsők a csendbe címmel, s a kettő között, 1995-ben jelent meg a már említett Útszéles magány.

Amelyre Gérecz Attila- díjat kaptál...

Igen, Oravecz Péterrel közösen, akinek szin­tén abban az évben jelent meg első versesköny­ve, a Mindenség-kalitka.

Elsőkként kaptátok ezt a díjat, amely csu­pán néhány éve vált állami elismeréssé. Beszél­nél a történetéről?

Nem mi voltunk az első díjazottak, hiszen előttünk megkapta már Lackfi János és Szakács Eszter is. 1992 óta osztotta ki a Stádium Alapít­vány az írószövetséggel közösen, s nemrégen minisztériumi díjjá vált. Kárpáti Kamii sokat küzdött azért, hogy az egykori börtön- és költőtársának emléke fennmaradjon minden idők ifjúságának tanulságaképp.

A költészete vagy inkább a sorsa érintett meg Gérecz Attilának, hiszen két versedben is megidézed? A Fénykép című inkább az utóbbit hangsúlyozza: „Ahogy a zuhanásban megre­kedt: / az ugrás alsó szárnyai s a föld között, / golyóvirágos teste szélnek, az el nem / ért tele­fonfülkefának öltözött."

A verseiben megrajzolt sorsa, hiszen ben­nem e kettő mindig szétválaszthatatlan. Gé­recz verseinek könnyed-borongós zeneisége, szó- használatának expresszivitása, drámai gondolatisága nélkül valószínűleg kevésbé ért volna el hozzám sorsának üzenete; és fordítva: egy unalmasabb sors nem tudott volna úgy átütni a versein, mint ahogy engem megérintett épp a betegágyamon. Gondoljunk csak bele: kiváló öttusázó, kamaszkorában kadétként már részt vesz a háborúban. Aztán összeesküvés vádjá­val halálra ítélik, az utolsó pillanatban éri csak utol a kegyelem híre életfogytiglanra módosít­va. Jönnek a börtönök sorra, egyszer a kiáradt Duna „fedezékében" meg is szökik, amiért cso­dálják. A legközvetlenebb környezete feladja, a börtönben kezd verseket írni, talán a „füves­kertiek" hatására Vácott, akik közül a cellatárs Béri Géza és Kárpáti Kamii áll hozzá a legkö­zelebb. De ott bábáskodik körötte Tóth Bálint, Tollas Tibor, Szathmáry György is. Aztán 1956 kiszabadítja a foglyokat, s Attilát máris Tamá­si Áron lakásán látjuk, békére intő rádióbe­szédét szövegezve, majd az utcákon fegyverrel kezében. Két orosz tankot meg is semmisít, de egy harmadik harckocsi géppuskasorozata le­teríti, épp, amikor oda akar ugrani egy alko­nyaiba burkolózó telefonfülkéhez, hogy felhívja az édesanyját: minden rendben, ne izguljon érte. Huszonhét éves ekkor. Ezt a pillanatot igyekszik megragadni az általad említett Fény­kép című négysoros. Gérecz emlékét egy Klau­zál téri emléktábla is őrzi, amelyet minden év­ben megkoszorúzunk.

Megmaradt az első antológia szerzői köre? Összejártok még?

Nem, a kezdőcsapat széthullt. A rangidős prózaíró, Bertalan Gergely távozott közülünk a legmesszebbre: kábítószer-túladagolásban halt meg; tisztességgel eltemettük. De mielőtt még szétszéledtünk volna, turnéink során sokan csat­lakoztak hozzánk - többek közt a mára már négykötetes, kiváló Nagy Cili és Rózsássy Bar­bara is. A „sivatagosok" közül Oravecz Péterrel és Kulicz Gáborral tartom csak a kapcsolatot, ők a legjobb barátaim közül valók.

Van-e olyan írói asztaltársaság, amelyben jól érzed magad, ahová szívesen tartozol?

Tudom, hogy szükség volna rá, de amikor a magam lábára álltam, elhatároztam, hogy nem csatlakozom semmilyen társasághoz, s magam sem szándékozom alapítani többé ilyesmit. Mos­tanában persze kacérkodom kissé a gondolattal, hiszen a közösségi érzés szárnyakat tud adni, de egyelőre nincs sem erőm, sem időm ilyesmire. A Magyar Naplónál amúgy is otthonra leltem.

Mindannyi versed látomásos alapállapotú. Motívumrendszered, metaforáid Ágh István, Csoóri Sándor vagy a népi szürrealizmus útján szerveződnek, mások Szabó Lőrinccel rokonítanak. Ki vagy kik voltak mestereid, milyen viszony fűz hozzájuk?

A felsorolt alkotók valóban mind hatással voltak rám. A valóság szürreális megközelíté­sének hajlama pedig már egészen korán, a Stá­dium műhelyében kifejlődött, hiszen Kárpáti Kamii költészetének is erősen sajátja. Valóban ez az az irány, amelyhez a leginkább kötődöm. A hagyományok továbbvitele számomra sok­kal fontosabb bármiféle szakmai, esztétikai lázadásnál. Az elődök által elvarratlanul hagyott szálakat szeretem továbbszőni. Ha a tőlük elle­sett formákba az ember belegyúrja a maga éle­tét, az is teremtés.

 Kiktől lestél el és mit?

Erre nem lehet kimerítő választ adni. Kárpá­titól tanultam meg, hogy a költészet leválaszthatatlan az írója életéről, s hogy ünnepként lás­sam és láttassam a legapróbb rezdüléseket is. Rákos Sándortól, hogy a kétségeivel szüntelen tusában álló individuum erkölcsi ereje teremti meg az emberhez leginkább méltó katarzist. Ágh Istvántól, hogy az elégikusság soha ne forduljon át pátoszba, ugyanakkor riadalomból ne is süllyedjen hülyéskedésbe. Mindig egyen­súlyra törekszem, amelyhez kitartás és követ­kezetesség kell. Ezt a felsorolt és a hozzájuk ha­sonló alkotóktól lestem el.

Az imént úgy fogalmaztam, hogy a népi szürrealizmus útján jársz, és úgy érzem, ez nem­csak szakmai, esztétikai értelmében igaz, ha­nem a „népi" minősítés a témaválasztásaidra, sőt az életszemléletedre is érvényesíthető. Úgy vélem, költészetednek fontos ihletője az empá­tia, a szociális érzékenység.

Nem szeretem a skatulyázgatást. Ponto­sítani is kell az általad felvázoltakon: tény, hogy költészetemnek (emberi világlátásomnak) kihagyhatatlan eleme a szociális érzékenység – de ironikus dokumentumverseimnek vagy épp szürreális balladáimnak nem parasztok a hősei, nem a vidék emberei, hanem inkább munkások. Bár származásom tököli, mátranováki gyökerekig ered vissza, s meglehet, még nemesi vér is csordogál az ereimben, hiszen a Szentmártoniaknak címerük volt a XVI. szá­zadban – de az én gyerekkorom már a nyolc­vanas évek Csepelén zajlott. Ebből az aspektus­ból talán József Attila tragikumérzékeléséhez, metaforákban izzó intellektualizmusához kö­tődöm inkább.

2000 ősze óta folyóirat- és könyvszerkesz­tőként dolgozol a Magyar Napi ónál. Mennyire érzed magadénak ezt a munkát, hol dolgoztál előtte?

Költővé a Stádium műhelyében értem; szer­kesztővé, felnőtté a Magyar Naplóban. 2000 nyarán, a Tokaji írótáborban azzal keresett meg Oláh János, hogy elkelne a könyvkiadásban egy szerkesztő, mivel megszaporodtak a kéz­iratok. Hol napközis tanárként, hol kerületi újságíróként, de leginkább egyetemista, mun­kanélküli, friss családapaként, éppen két térdműtét után (begipszelt lábbal bicegve) nagyon megörültem a felkérésnek, a lehetőségnek. A vá­gyam mindig az volt, hogy abból éljek meg, még ha szerényen is, amihez értek, amit szere­tek, amit életformául választottam: tehát az irodalomból. Aztán elkezdődött a munka, elég nehéz helyzetben volt akkoriban a Napló, úgy­hogy számtalan kihívás ért. Később megkap­tam a versrovatot is, melyet azóta gondozok...

Az immár negyedik éve megjelenő Az év ver­sei című antológián kívül mint kiadószerkesztő melyeket emelnéd még ki eddigi munkáid közül?

Öt év alatt több mint hatvan könyvet gon­doztam, s jónéhányat magam szerkesztettem. Mindegyik egy kicsit az én „gyerekem" is; ne­héz kiragadnom közülük bármelyiket, ezért csak a legújabb termésre szorítkoznék. Nagyon örülök, hogy Rákos Sándor halálának ötödik évfordulójára karácsonykor sikerült megjelen­tetnünk a költő Gilgames-fordítását impozáns kötetben, Szentpál Mónika jóvoltából. Napvi­lágra segítettünk egy gazdagon illusztrált, több mint hatszáz oldalas csángó mondagyűjte­ményt, Takács György néprajzkutató tízéves munkájának gyümölcsét, amelynek cédémellékletén hallhatók is e mondák a közlők – idős asszonyok, férfiak – ajkáról, akik közül bizony sokan nem élnek már. Egy vészesen süllyedő világ megrázó dokumentuma e kötet. Azt is si­kerként könyvelem el, hogy rá tudtuk beszélni Kányádi Sándort drámáinak kötetbe rendezé­sére, amely Ünnepek háza címmel jelent meg. Balassi Bálint verseivel elindítottuk A magyar irodalom zsebkönyvtára sorozatot, amelyet min­den nehézség ellenére folytatni akarunk, mert a közönség, főleg a diákság szereti.

Milyen nagyobb terveid vannak könyvszer­kesztőként?

A rohamosan pusztuló szépirodalmi könyv­kiadásban az embernek egyre kevésbé vannak nagy tervei, s azzal is kénytelen szembesülni, hogy tervezhet-e egyáltalán. Mindenképpen szeretnék egy puritán és elegáns sorozatot pá­lyakezdő fiataloknak, amely bár felismerhető­vé teszi könyvészetileg a kiadványokat, nem válik sem kényszerzubbonnyá, sem uniformis­sá – hogy a fiatal költő vagy prózaíró jól érez­ze magát tőle, benne, s egy kicsit rangnak, kitüntetésnek is tartsa azt, hogy megjelent ebben a sorozatban.

A mai közfelfogáshoz képest fiatalon, hu­szonkét évesen apa lettél, s mondhatni korán kellett egyeztetni alkotói világodat a családfő hétköznapibb felelősségvállalásával Mindezt ho­gyan élted meg?

Nehezen, hiszen a kedvesemmel nem ter­veztük a családalapítást; éretlenek voltunk, noha sok tragédia ért minket az idáig. De vál­laltuk mindketten saját otthon, egzisztencia nélkül, szerelemből. Az első időszak kemény volt, mert sok helyen kényszerültünk élni. Kez­detben féltettem az írói létmódomat is a csalá­di élettől, míg rá nem döbbentem, hogy amit addig felépítettem, már elvehetetlen tőlem, hi­szen én magam váltam azzá, vagyis a költésze­temmé, és fordítva: a verseim sokszor előre megírták az életem alakulását, amellyel utólag félelmetes érzés volt szembesülnöm. Versírás nélkül sokkal nehezebb lett volna a múltamat is feldolgozni. Az alkotás nálam olyan, mint a regresszív hipnózis, csak persze tudati állapotban. Szóval amikor minderre rádöbbentem, megnyugodtam, és igyekeztem egyben tartani a családot. Ennek a küzdelemnek az egyik leg­fontosabb része az apává érésem folyamata volt, amelynek különböző állomásait szintén nyomon követheti verseimben az olvasó.

Kislányod, Anna hamarosan iskolába megy. Úgy láttam, írni már tud. Te tanítottad?

Tanítottam, de ő volt a kezdeményező. A gyerekek már suli előtt érdeklődni kezdenek a betűk iránt, így mire iskolába mennek, már a legtöbbjüknek nem idegen az írás-olvasás. Egyébként a párom sokkal türelmesebb peda­gógus nálam, úgyhogy előre látom, mi lesz a szereposztás.

Írtál már Annának mesét?

Konkrétan neki, hozzá még nem. De két jó­pofa, meseszerű mininovellám van már több is, ha ráérnék, mert egy időben feljegyez­tem kislányom nyelvi ötleteit, meglepő fantáziálgatásait, amelyekből bőven meríthetnék.

Azt is nyomon lehet követni verseidben, hogy érzelmi életedet, családtagjaidhoz, baráta­idhoz fűződő kapcsolataidat valamiféle szent­séggel, méginkább misztikummal, az általad is említett balladisztikussággal övezed. Sőt, olykor tabuként sejteted. Ez kezdettől jellemez téged, így az Odüsszeusz kalandjait – személyes sorsod­ban – felelevenítő második könyvedben, a Madárjósban is: „A kertvégi kamrában lakik vala­ki. / Az ablakot benőtt indákon át esténként / mintha figyelne, ahogy a verandán / dolgozom. Arcát-alakját nem ismerem, / csak nézését, ami­től kiver a víz. / Néha úgy érzem, mellém ül, / s a magánéletemről faggat." (Valaki).

Az biztos, hogy egész gyerekkoromtól fog­va, talán anyám korai halála miatt (is) olyan vagyok, aki érzelmileg bezárja magát, nehezen nyílik meg. Aki szinte mindent csak az írásai­ban, retrospektíven képes tudatosan ellenőriz­ni, feldolgozni. Éppen ezért a hétköznapokban meglehetősen lassú vagyok. Viszont nagy tem­póban próbálom utolérni az írót önmagamban emberileg is. Tehát próbálom a kettőt együtt lélegeztetni. Úgyhogy bármit írok (verset, kri­tikát, esszét), abban folyamatos önelemzést, önfeltérképezést végzek. Ez segít tovább ala­kítani önmagam, amelynek érdekében nem­egyszer hajlandó vagyok versben kettéválni is akár, hogy több szempontból vizsgálhassam a lelkem és a tudatom mélyét.

Hiánya mélye felé című versed is ezt illuszt­rálja. Költészeted mintha a hiány mint fogalom­kör kiaknázására rendezkedett volna be...

Igen, az emberben kupaktanács ülésezik reggeltől estig, minden nap. Koncentráció kell ahhoz, hogy elcsendesítsük magunkban a leg­több esetben egymásnak ellentmondó érzelmeket, érveket, emlékeket. Le kell merülnünk önmagunk legmélyére, hogy lényegünk való­ságmagját kitapogathassuk. Hogy mit is aka­runk voltaképpen? Kik is vagyunk valójában? Melyek azok a hiányok, amelyek – a rádöbbenésekkel előszivárgó – szeretetünkkel még kitölthetők? Évekig kellett tanulnom mindezt. A tanulás legmélyebb értelmében – nem is elsősorban értelmi, mint inkább érzelmi és pszi­chikai kérdés, legalábbis egy művész esetében.

2004 karácsonyára jelent meg a válogatott esszéidet, kritikáidat és tanulmányaidat tartal­mazó Eleven csónak című köteted. Az ilyen típusú könyvet általában még nagyobb közöny fogadja, mint az elsődleges szépirodalmat. Mi­lyen a fogadtatása? Kikről írtál kritikákat az elmúlt tíz évben?

Ezt a könyvet tulajdonképpen a magam megnyugtatására állítottam össze, hiszen már régóta nyomta a vállamat. Közben reményked­tem persze abban is, hogy akikről írok benne, azoknak örömet okozok. Nem tudományos hangoltságú írások ezek, inkább egy szerzőtárs és buzgó olvasó belső bolyongásai. Azt hiszem, jól sikerült. Itt most nem sorolnám fel, ki min­denkiről írtam – elég annyi, hogy két hosszabb írás található benne: az egyik Rákos Sándor lírájának Isten-kereső vonulatát feltérképező diplomamunkám; a másik Kárpáti Kamii még készülő, Az Isten háta fekete című regénytetralógiájának első három könyvéről szóló esszém. Megemlékezem a könyvben elfeledett halottak­ról, portrét festek nemzedéktársaimról, megpróbálom villanásszerűen közeibe hozni főbb jellemvonásaik kiemelésével mesterek életművét egy-egy új könyvük tükrében. A végén a fiatal magyar költészetről igyekszem egyfaj­ta keresztmetszetet adni.

 „Konyhaasztalon / katonák. Anyám terít. / Vége a harcnak." Gyerekkor című versedet kira­gadva az Itt, a papíron című, harmadik köteted szerkezetéből, akár idillikusnak is érezhetném. Kötetbéli helyzetét tekintve azonban olyan sorok készítik elő az említett verset, mint: „Hiába nyo­mozom, / nem találom azt a képet, / azt a pilla­natot, / hol először nem nézel szembe velünk." Vagy „Anyám szép mellei közt / idegen száj hagyja csiganyomát." Milyen élet ért véget, és milyen kezdődött édesanyád halálával?

Többgenerációs családban nőttem fel egy csepeli kertes házban, többnyire idillikus kör­nyezetben és hangulatokban, így a nyolcéves koromban bekövetkezett tragédiát már csak azért sem tudtam teljes intenzitásában végig­szenvedni, mert a nagycsalád, élén keresztanyámmal és anyai nagyanyámmal, reflex- szerűen körém zárult, hogy megóvjon minden további szembesüléstől. Ez segített átvészelni a kritikus időszakokat, ugyanakkor utólag kény­szerít arra, hogy visszamenőleg felkutassam magamban azokat az elvarratlan szálakat és befejezetlen mondatokat, amelyekkel jelenem kapcsolatait is tovább építhetem. Hálával tar­tozom mára már igencsak megfogyatkozott családomnak, keresztanyám bölcsességének, hogy amikor a kamaszkor viharaiban igencsak messzire merészkedtem, akkor már nem akart erőszakkal visszatartani, mert megbízott ben­nem, és tudta, magamnak kell megtalálnom az utamat, még ha nagy árat fizetek is érte.

 Verseidben szereted magad iróniával ábrá­zolni. Ékes példa erre a Könyörgés végső elhí­zás ellen című, Csukás Istvánnak ajánlott köl­temény. Számodra hogyan és mennyire fontos a humor?

A magas szinten művelt humor az egyik legnehezebb és legnemesebb fajtája az embe­ri-művészi megnyilatkozásnak. Hiszem, hogy az igazi humor mélyén is dráma zajlik, csak éppen feloldja benned azt, így objektívebben tudod szemügyre venni. Nem belehalsz, in­kább értelmezed, hogy a jövőben erősödni tudj általa.

Tavaly neked ítélték az egyik első díjat a NKÖM Édes Anyanyelvűnk című nagysza­bású irodalmi pályázatának vers kategóriájá­ban, amely rangos szakmai elismerésnek minő­sül. Idejét érezted?

Váratlanul ért, és rendkívül jól esett ez az állami díj...

Miért ért váratlanul?

Elsősorban mindig a műhelymunkáimra összpontosítottam. Nem figyeltem, nem tud­tam figyelni a számomra méltán vagy méltat­lanul kijáró szakmai elismerésekre. Azok közé tartoztam, akik irtóznak a helyezkedéstől. Ri­asztanak a karrierizmus okozta személyiségtorzulások. Biztosan a neveltetésemből kifo­lyólag, de a tudatos önformálásomnak is alapfeltétele, hogy az embernek legelőször önma­gát kell kialakítania, s csak utána a karrierjét. Úgyhogy csak örülni tudtam kötetkéziratom sikerének.

 Úgy érzed, helyezkedéssel lehet csak elisme­réshez jutni, díjakat kapni?

Nem, de ugyanúgy naiv volnék, ha az el­lenkezőjéről akarnálak meggyőzni. Nézd, én szeretek a háttérben meghúzódva irányítani, szemlélődni. A szerkesztői munka egyébként ezért is jó, testhezálló feladat számomra. A műhelybeli sikerek általában kielégítették az elismerés utáni vágyaimat, fenntartották a lel­ki békémet. Nagyon örültem például a Tokaji írótábor díjának is, mert bár nem övezi reflek­torfény, de mégis csak az eddigi tevékenysége­met ismerte el vele a kuratórium.

Mikor jelenik meg negyedik versesköny­ved, amelyet az Édes Anyanyelvünk-díjjal jutal­maztak?

Ez amilyen egyszerű kérdés, olyan bonyo­lult választ von maga után. Tulajdonképpen azt a kéziratot, amely ebben a rangos elisme­résben részesült, az idő, illetve az életem alakulása kettészakította. Az egyik koncepciója nem fért össze a másikéval, és fordítva. Holott a két elképzelés valaha egy volt, vagy legalább­is homogén egységet alkotott. Míg az egyik „felét" – amely szinte tőlem függetlenül lezárta önmagát – a Stádium gondozza, mert úgy gon­doltam, nemcsak etikailag volna elegáns így a harmincnak a küszöbén annál a kiadónál je­lenni meg, amelyik elindított, hanem érzelmi­leg is sokat jelentene nekem – a másik „felét" a Magyar Napló és a Parnasszus közös kiadásá­ban tervezem. Hogy mikorra lesz ezekből a ter­vekből eredmény, az nemcsak rajtam múlik.

Tagjává választottak az írószövetség vá­lasztmányának, valamint a költői szakosztály elnökségének. Az alkotói felelősség mellett érzel tisztségviselői felelősséget is?

Sajnos, igen. Azért sajnos, mert kezdettől fogva él bennem a vágy, hogy egy csendes kis helyen éldegéljek a családommal, békében, nyugalomban, hogy nagyobb szabású alkotói terveimben jobban elmélyülhessek. Talán el­jön majd ez az idő is. Addig megpróbálok a tehetségemhez mérten megfelelni az ilyen jel­legű megtiszteltetéseknek és kihívásoknak, hiszen mindig szívemen viseltem írótársaim, kollégáim sorsát, s legfőképp a pályakezdőkét. Hogy csak egy meghatározó munkámat említ­sem: az évről évre jelentkező Az év versei című antológiát, amely rendszerint nyolcvan-kilencven költő évi terméséből igyekszik sokszí­nű keresztmetszetet felmutatni a kortárs lírát kedvelő olvasóknak. Az idén negyedik alka­lommal lát napvilágot Az év novelláival és Az év esszéivel karöltve, amelyek tavaly – az olva­sók fokozódó érdeklődésével arányban – a ke­reskedelem szigorúan piacközpontú falait is áttörték végre. 2004 áprilisában a Nemzeti Szín­házban Jordán Tamás vezényletével még ün­nepi bemutatót is rendezhettünk a verskötet­nek a költészet napja alkalmából, a könyvhét szombatestjén, a Magyar Napló-hajóúton pedig – hagyományszerűen – sajtótájékoztatót (közel négyszáz érdeklődő részvételével), amely az idén forráshiány miatt bizony kisiklani látszott.

  Mi az a szerkesztői koncepció, amely ilyen rohamléptekben a versantológiára irányíthatta a kortárs költészet iránt érdeklődő olvasók fi­gyelmét?

Nincs benne semmi trükk. Egy kimondot­tan emberi hang felmutatására törekszik Az év versei, amely a lehető legsokszínűbb formában igyekszik prezentálni költőink gondolati-érzelmi-morális problémáit, amelyek alapján ta­lán körvonalazhatók az emberek, társadalmunk személyes és közéleti katarzisai is – az esztéti­kai és ideológiai többszólamúság jegyében. Minden évben olyan fiatalokra is ráirányítja a figyelmet, akikre valamiért kevesebb reflek­torfény vetül.

 Legutóbbi verseskönyvedet olvasva - mivel valamennyi ciklusban megidézed Dino Buzzati Tatárpuszta című regényét - úgy éreztem, biz­tosan azt említenéd legkedvesebb olvasmá­nyodként. Egyébként mi a véleményed a nem­rég indított Nagy Könyv című programról? A Tatárpusztáí ajánlanád?

A Tatárpuszta nagyon jó regény, de nem az hatott rám elementáris erővel életem során. Inkább a Varázshegy, A félkegyelmű, A mester és Margarita vagy Ambrus Zoltán, Kosztolányi, Márai, Németh László regényei. Buzzati műve olyan rejtélyt kezdett bennem fejtegetni, amilyenre akkoriban éppen rá kellett jönnöm, át kellett élnem. Szerencsés pillanat volt. A Nagy Könyv program alapötlete jó (vagyis hogy na­gyobb kedvet csináljon a hétköznapok gondja­iba falazódott embereknek az olvasáshoz), de ha arra gondolok, hogy a magyar szépirodalmat megjelentető kiadóknak a kilencven szá­zaléka filléres gondokkal küzd missziója telje­sítése közben, igencsak feldühödöm. Soha nem tartottam hosszútávon kifizetődőnek az olyan kezdeményezéseket, amelyek a biztos alapok lefektetésének teljes mellőzésével felülről kezd­tek hatásos akciókba.

Mi az, ami annyira megindított Giovanni Drogo sorsában, hogy életre keltsd verseidben?

A meddő várakozásban a teljes reményte­lenséggel fokozatosan szembesülő ember erkölcsi helytállása és hite egy morálisan és szakralitásában igencsak kifosztott korban. Ma is nagyon időszerű.

Köteteidben rendszerint nem laza szálak­ban kapcsolódnak egymáshoz a versek, hanem mindig valamiféle mélyszerkezeti struktúrában...

Igen, mert nemcsak összegyűjtöm egy-egy kötet összeállításakor az érettebbnek gondolt munkáimat, hanem dramaturgiai koncepcióba is ágyazom őket, amely részben saját agyszüleményem, részben az élet alakíttatja ki velem. Nem hiába vonz kezdettől fogva a színház világa, van több drámaötletem is.

Mi az a kettősség, amely tartalmilag végül is szétválasztotta készülő verseskönyvedet?

Nem is elsősorban tartalmilag, mint in­kább a dikcióban és a struktúrában vált ketté az egy. Mindig igyekeztem a legszemélye­sebb, legintimebb élményeimet egybeforrasz­tani a külvilágba általánosabban is kitekintő észrevételeimmel, tapasztalataimmal. Ez az első alkalom, hogy ez nem sikerült. Maga az anyag nem hagyta, hogy sikerüljön. Míg az egyik ma­gánéletemnek egy újabb, meghatározó állomá­sának lelki dokumentuma – a másik egy elfeledett német kisregény s egyben Brueghel Vak vezet világtalant című festménye szereplőinek lírai újraélesztése, amelynek erkölcsi, pszi­chikai következményei sok emberi tanulság­gal szolgálhatnak számomra, és talán az olva­sóknak is.

Verseidben meglepő élességgel exponálod emlékképeidet, amelyek követhetően egy nagy családtörténetet is sejtetnek. Gondolkozol-e re­gényíráson?

Igen, már régóta szeretnék hozzáfogni egy kisregény megírásához, de egyelőre nincs időm rá. Életem alakulása azonban tovább követhe­tő legújabb verseimben, amelyek a közelmúl­tamat meghatározó családi dráma élményeit „voltak kénytelenek" feldolgozni.

Beszéltél már arról, hogy távol áll tőled a programköltészet, a szerepvállaló líra. Magam máshonnan közelítenék. Úgy ragadnám meg a verseidre jellemző hozzáállást, mintha a gyer­mek, aki csillámló követ talált a parton, s nem társainak büszkélkedne vele, hanem visszahají­taná a folyóba, visszamenekítve a megismerés vagy a megismertetés tisztátalannak ítélt aktu­sától. Az eredendőnek valamiféle óvása, védel­me nyilvánul meg nálad. Mintha a megismerés­sel nem kisajátítani akarnád a jelentést, hanem őrizni inkább.

Nem rossz gondolat, de ezt te talán jobban meg tudod ítélni kívülről. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy jelentést csak általam nyer­hetnek azok a dolgok, amelyeket megnevezek. Hogy a megnevezés aktusa inkább vala­miféle megóvó léthelyzetben manifesztálódik, mintsem egyfajta birtokló attitűdben – ez szá­momra rokonszenves idea. Soha nem próbál­tam elvonatkoztatni magamtól: csak úgy tu­dok elmélyülni, ha magamra koncentrálok és a tapasztalataim, élményeim tükrében szem­lélem, vizsgálom másokét is. így tudom elérni talán – nyugtass meg, így van –, hogy még a legintimebb titkaimban is magára ismer mindaz, aki szereti a verseimet. Én ehhez ér­tek, ezt csinálom.

(2005.május, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Az idő csak kiszárítja a sebeket, de be nem gyógyítja

Szentmártoni Jánossal beszélget Bíró Gergely

A József Attila díjas költőnek, a Magyar Írószövetség elnökének az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Szomjúság című prózakötete kiadónk gondozásában. Ennek alkalmából beszélgettünk a kisregény születésének körülményeiről és egy rendszerváltáskor kamaszodó nemzedékről.

  Mindig is lakozott benned egy elbeszélő: a verseid gyakran cselekményesek, van történeti magjuk, amelyből aztán kihajt a vallomás, a látomás. Számodra, akinek az Itt, a papíron című vers szerint a költészet a legteljesebb létmódod, legbelsőbb otthonod, menynyire vált hajlékoddá a próza, mi alatt a kisregényedet írtad?

Valóban jellemző rám az epikusság. Ez kezdetben ösztönös volt, de aztán a köteteim szerkesztése kor egyre tudatosult bennem. Ha valaki ma időrendben egymás után rakja a verseskönyveim, és van olyan elszánt, hogy végig is olvassa őket, egyfajta önéletrajzi regény is kirajzolódhat előtte. Számomra az írás kezdettől fogva elsődlegesen inkább önterápia, mint önkifejezés. A traumák feldolgozása a ki beszélés által sokkal erősebben nem, mint az, hogy extravagánsat produkáljak. A művészi kifejezés módja és igénye idővel persze szintén mércémmé vált, de mind végig igyekeztem ottmaradni a szavaim mögött. Így vagyok a magam számára hiteles. S ha a történeteim, élményeim másoknak is nyújtani képesek valamit (kapaszkodót, visszaigazolást), akkor annak nagyon tudok örülni.
      A regényírás egész más kihívások elé állított. Hétköznapi életem besűrűsödésével persze a múzsák is kezdtek ki-kimaradozni, de azért verset olykor lehet lopott órákban vagy éjszakai műszakban is írni. A prózához egészen más alkat és időbeosztás szükséges. Ha egy regényhez nem kiszámított és rend szeres ütemben ülsz oda, szétpereg az ujjaid közt. Egy kicsit én is így jártam. A Szomjúságot hat évvel ezelőtt kezdtem el írni. Úgy éreztem, hogy kissé megfáradt bennem a költő, ismételgetni kezdi önmagát, ritkulnak papírján a szavak. Egy időben még a nyomát is elvesztettem. Szükségem volt a próza tágasabb tereire, hogy friss levegőt szívhassak. S hogy olyan dolgokat is elmesélhessek, amelyeket nem lehet a vers jóval fegyelmezettebb és fukarabb formáiba belegyömöszölni. Így szinte adta magát, hogy a 2010-es Ballada hétköznapi díszletekkel című válogatott kötetem számvetése után regényben is húzzak egyfajta mér leget életem első feléről. De nem sokra rá megválasztottak a Magyar Írószövetség elnökének, így a rendszeres és elmélyült próza írás terve elfüstölgött. Azért nem adtam fel. Az utóbbi kéthárom évben egyre kitartóbbá is váltam: az év két szakaszában, augusztus közepén és karácsony után hetekre elrejtőztem a világ elől, hol Badacsonyban, hol Iszkázon, hogy tető alá hozzam végre ezt a kisregényt. A vajúdás kissé hosszúra sikeredett. Eredetileg nagyobbat akartam markolni vele, de szembesülnöm kellett azzal, hogy ilyen zaklatott élet mellett ez lehetetlen. Ami ebből kimaradt, majd megírom más kor, ha úgy hozza a sors, és eset leg fontos lesz még. Mindenesetre örülök ennek a könyvnek, hogy nem száradt belém. De annak is, hogy nem adtuk ki idő előtt, ha nem érleltem még magamban, ahogy ezt te és Ferdinandy Gyuri is tanácsolta.
      Most úgy érzem, hogy nem leszek soha regényíró. Ha a lírát és a prózát összevetem, azt mondhatom, kérdésedre konkrétabban is felelve, hogy a vers az otthonom, de végre van nyaralóm is, a próza, amelynek verandáján kipihenhetem a hétköznapok fáradalmait, el mélázhatok a világ dolgain, és mesélhetek hosszabban is annak, akit érdekel.

Ha már az önterápiát említetted, verseidnek ez a védjegyük, ezen belül is a folyamatos számvetés. A másik ezzel szoros összefüggésben az önvizsgálatnak, őszinteségnek az a foka, amely előbb sarokba szorít, hogy utána előre mozdulhass. Csakhogy amíg verseidben többnyire első személyben szólalsz meg, ritkább esetben meg szólítod önmagad, a Szomjúságot nem egyszerűen harmadik személyben írtad, de kerettörténetet is építettél bele. Miért érezted szükségét így eltartani magadtól a tárgyadat?

  Mert nem csupán önéletrajzi regényt akartam írni. Persze, a saját élményeim, emlékeim szavakba öntése volt az elsődleges szempont, de úgy éreztem, hogy többről is szól mindaz, ami bennem munkál. Hogy kicsit egy nemzedék nevében is beszélnem kell, amikor a férfinő ellentétéről, a kudarcba fulladt házasságokról morfondírozom. Vagy amikor a rendszerváltás körüli kamaszkorról elmélkedem. Nem utolsósorban azokról, akik külkerületek útvesztőiben rekedtek. Másrészt azért is volt szükséges eltávolítani magamtól a történetet, hogy nagyobb térben és szabadabban mozoghassak. Ezért is örültem, amikor kitaláltam egy tőlem „független" elbeszélőt, egy idős újságírót, aki épp a maga memoárját szeretné elkezdeni egy élet összegzéseként, amikor a főhős nőm beállít hozzá hihetetlen kérésével. S bevallom, ha már az önterápiánál tartunk, hogy annak is a végére szerettem volna járni, hogy hová tűnt belőlem a költő. Úgy érzem, hogy ezzel a könyvvel sikerült a nyomára bukkannom. Újra kell szelídítenem, mert elvadult kissé, amiért nem olyan életmódot választottam, amilyet szeretett volna, de legalább már szóba áll velem.

Hogyan bukkanhattál a költő nyomára, ha életmódod a kisregény írása közben sem változott?

Az említett szünetekben, ami kor magamra zártam búvóhelyeim ajtaját. Olyankor kívül rekedt a világ zaja, és meghallhattam magamban a csöndet. Erre a belső csöndre mindig szükségem van az alkotáshoz, hogy azt is meg hallhassam, aki ebben a csöndben megszólal. Hogy mennyire nem a levegőbe beszélek, az is igazolja, hogy menet közben hosszabb ki hagyás után újra verseket is kezdtem írni. Nem sokat, persze, de addig szokatlan prozódiájú darabokat, amelyek megvilágították a verstelen éveket is. Ezek a művek adták később a 2014es Miféle földet című kis válogatásom keretét. Hiszem, hogy ez a két lelki és alkotói folyamat egymással kölcsönhatásban zajlott le bennem.

Talán nem véletlen, hogy a kerettörténet szerint is többek között egy eltűnt költőért készül a kis regény, amelyet a fiktív szerző, egy idős bestselleríró vet papírra. Látsz-e összefüggést, s ha igen, milyet az általad említett csönd és a Szomjúságból való következő mondat között, amelyet az író intéz a kiadójának vezetőjéhez: „Amikor már nemcsak beszélni tudsz, ha nem meg is hallod azt, amit mondasz, kétségbeesel"?

Iszonyú zajban élünk, és akkor is beszélünk, amikor nem kéne. Sokszor az az érzésem, hogy nem is halljuk meg, amit mondunk. Mintha egyfajta lelki ürességet akarnánk kompenzálni a locsogással. A tehetségtelenséget és a tehetetlenséget kongó szavak halmazával. Vagy félelemből tesszük ezt, mert nem merünk szembesülni önmagunkkal, a hibáinkkal és a tévedéseinkkel. Elfojtjuk magunkban a lelkiismeret hangját, amelynek üzenetével jóval nehezebb érvényesülni. Az alkotás mozzanatát Rákos Sándor gyönyörű kétsorosának sűrítményével érzékeltethetem: „A lélek felemeli ujját / csöndet kér a világtól" (A lélek). Az isteni teremtéssel rokon alkotói teremtés transzcendens mozdulatát érhetjük tetten ebben a pontos versben. Aki nem így áll ehhez hozzá, melléfog. Az általad említett jelenet két nemzedék vitáját próbálja artikulálni az öreg író és a korombéli kiadóigazgató heves párbeszédével. Igyekeztem mind kettőnek igazat adni, mert a maguk szempontjából vannak jó meg látásaik. Értékeltem bennük, hogy szembenéztek a maguk kudarcaival, s azokat ütköztették. Nem titkolhatom, bár csak írás közben döbbentem rá, hogy ebben az idős narrátorban egy kicsit a magam vágyott jövőképét is megformáltam. Szeretnék olyan letisztult és már-már idillikus öregkort, mint az övé. De kikívánkozott belőlem a magam nemzedékének tapasztalatában felgyülemlett feszültség is.

Erősen rímel a Szomjúság érték devalválódásról szóló fejezeté re ez a néhány sor a Miféle földet című kötetedből:,, Úgy érzem magam, mint egy filmben, / amit nem vetít le senki, sehol, / csak kézről kézre jár az alkohol" (Beszélgetünk az üres szó mögött). A kis regényed azonban egy hosszú és válságokban bővelkedő párkapcsolat története, mi több, drámája is. Anélkül, hogy minden lehetséges értelmezését számba vennénk, mit mond számodra a címe? Az említett verseskötetedben legalább háromszor fordul elő a „szomjúság" szó, amelyekre akár előképekként is tekinthetünk: „Nem akartam soha többet, mint amennyit a sors adott / s a küzdelem kicsi kart. Ma sem gondolom másképp. / Mintha szomjaznék mégis. Mint ha az öröm hegyén / nem lakna senki. Mintha nem találnám azt az idegent, / aki vásárok, sétálóutcák forgatagában meglép előlem/folyton, hideg-csípte kezében szorongatva a nyugalom szérumát" (Dominikai búcsú); „Egykor örömed pohara voltam. / Mára csak szomjadat örököltem" (Pohár); „Aki ivott az ég vizéből, / egy életen át szomjazik" (A hideg ellen).

Az egyszerűség kedvéért azt mondanám, hogy az életszomjúságról van szó. A meg nem élt élet, az elillanni hagyott, telített pillanatok utáni vágyról. De ebben sok minden van: az otthon utáni sóvárgás, az egymás lelkéért való szomjazás. Hogy megértsük egy mást és magunkat, és elfogadjuk olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Mert folyamatosan erőszakot követünk el magunkon és a másikon, s amikor rádöbbenünk, hogy ez téves út, sokszor már késő. Ekkor a szomjúság nemhogy alábbhagyna, fölerősödik, azáltal, hogy tudatosul. De benne van ebben a címben a világ egész meg értése iránti vágy is, mert szimbiózisba szeretnénk kerülni vele, hogy megleljük a belső békénk. És ott munkál a mélyén az elmúlással szembeni tehetetlenségünk, értetlenségünk is. Azt hiszem, mindnyájunkat ez hajt. Csak ritkán ismerjük fel. S talán sokszor el is zárkózunk a küzdelem elől, mert tizedelnek a hétköznapok, és mert érezzük, hogy jóval hosszabb és viszontagságosabb út várna ránk. A mítoszok hajósai ezt még értették, és nem voltak restek egy életen át bolyongani ezért.

Az utóbbi mondatod miatt idekívánkozik a Dominikai búcsú című versed zárlata: „Tudni fogom, ha a pálmák / szívem körül majd elhajolnak, csak Ulysses helikoptere / érkezik, integet róla minden emlék, s én csodálkozom, / hogyan férnek benne el, és korholom őket, hol késtek eddig, / és boldog leszek, és sírni fogok. Addig is megpróbálok / minden nap hajnalban kelni, mint a karibi halászok. " A Szomjúságban a Férfi és a Nő is eredendően a saját történetét kutatja, amelyet aztán egy harmadik szereplő emel mítosszá, aki közben gyökeresen megváltozik, holott a maga memoárja helyett megint másét kellett meg írnia. Mi hat rá ilyen erővel szerinted? Mintha nemcsak az apák örökségével kellene kezdeniük valamit a fiataloknak, hanem a fiatalokéval is az apáknak.

Teljesen jól látod, köszönöm ezt a megállapítást. Azt hiszem, soha nem késő jóvátenni a ballépéseinket, vagy legalább lefaragni valamennyit a mulasztásainkból. Az idősebbektől, akik még történelmet csináltak, joggal várhatunk el egy bölcsebb és empatikusabb odafordulást. Nekik ugyanúgy számvetést kell végezniük, ahogy a mi nemzedékünknek is, amely mostanra jutott el és ért meg az első összefoglalásra. A lényeg, hogy ne bűntudattal, sem mindent a másikra hárítva akarjunk egymással elszámolni, hanem a megértés és a szeretet nyelvén. Tudom, hogy ez nem mindig könnyű, annyi fáj dalom és frusztráció gyűlt össze mindkét nemzedékben, az elsőben a diktatúra fojtogató öröksége által, a miénkben pedig talán azért is, mert a legérzékenyebb életkorban nyílt meg előtte sokkolóan a nagyvilág, amelynek a teljesen újszerű kihívásaira és kísértéseire nem mindenki tudott rohamléptekben felkészülni.

Az öreg elbeszélő több okból is megváltozhatott a fiatalok történetének írása közben. Fokozatosan kezdett rádöbbenni arra, hogy talán ez lesz az utolsó könyve, mert egyre többször suhintja meg az elmúlás szele. Ezért próbálja ki hozni magából a maximumot, és azért is, mert regénye tárgya egy, a maga életénél jóval összetettebb és mélyebb nyersanyagot szolgál tat a munkához, amely izgalomba hozza, és úgy érzi, végre méltó témát tűz a tolla hegyére. Nem utolsósorban plátói szerelmet kezd táplálni főhősnője iránt, amit sokáig nem akar magának bevallani, de a családja rögtön észleli rajta. Lelki rokont lát a fiatalasszonyban, aki attól tart, hogy neki nincs is története, mert folyamatosan mások életét szolgálta. Az öreg magára ismer ebben, hiszen hasonlót művelt ő is egész életében: mások történetét írta a magáé helyett. Regényírás közben egyre inkább érti vagy érteni véli a gyermekei és a főszereplői nemzedékét is, amelynek bukdácsolása és szenvedése megejti, segíteni pró bál, még ha nem is áll túl sok esz köz a rendelkezésére.

A főhősnő csakugyan attól tart, hogy nincsen saját története, de biztos vagy benne, hogy amiatt, mert folyamatosan mások éle tét szolgálta?

Attól is, igen. Mert olyan fokon volt képes a másikra összpontosítani, hogy magára nem maradt figyelme. Ettől idővel mindig ki fulladt. Olyankor kétségbeesetten keresni kezdte önmagát, személyisége gyökereit, de oly mértékű hátrányt kellett volna rendszerint behoznia, amelyre nem érezte ma gát elég erősnek. Ezért inkább visszagubózott szerettei életébe s azok szolgálatába. Aztán minden kezdődött elölről. Ezzel a problémával sokan küzdenek. Jó pár kapcsolat fut zátonyra emiatt. Mindenkinek van története, csak nem mindenki képes felvállalni, vagy azt a másikéval összeegyeztetni. Ilyenkor segíteni kell. A segítség nyújtáshoz azonban kialakult személyiség szükséges. Ha a másik fél is még önmagával harcol, bizony elég reménytelen a helyzet. Ez egyébként olykor nem csupán egy szerelmespár, de a szülőgyermek kapcsolatában is tetten érhető.

Egyfelől reménytelen helyzet, másfelől pedig ellenkezőleg, hiszen jó, ha a másik, jelen esetben a Férfi szintén sérült ember: annál inkább értheti, segítheti a párját, és viszont. Hogyan látod az ön megvalósítás és a felelősség, a közösségvállalás kettősének egy re aktuálisabb kérdését? Mert mint ha a Szomjúságban ennek a problémának a bemutatására vállalkoztál volna.

Erre is, igen. Ez a könyv a személyes küzdelmeimnek és kudarcaimnak is a lenyomata. Felkészületlenül alapítottam családot, és sokáig kellett harcolnom magammal, mire az alkotói létet és világ értelmezést össze tudtam egyeztetni a hétköznapi és családi élet apróságnak tűnő, de nagyon fontos feladataival. Nem sikerült maradéktalanul, de azért előbb-utóbb benő az ember feje lágya. Amíg az ember önző módon, és sokszor önvédelemből is, csak vagy főleg magára koncentrál, észre sem veszi, milyen rombolást végez szeretteinek a lelkében és környezetében. Ezen az sem szépít túl sokat, ha ezt a szerettei érdekében is teszi, mert teljesen kihagyja vagy kifelejti őket a történetből. Ettől elmagányosodnak mellette, s vagy ráhagyják az egészet, vagy elmenekülnek előle, és próbálnak kevésbé nyomasztó életet élni. Azt hiszem, ezt mindenki érti, aki mű vész mellett horgonyzott le. Mindenesetre sokat segíthet a gubancok kibogozásában az empátia és a szeretet. Ha ez hiányzik, az idő csak kiszárítja a sebeket, de be nem gyógyítja. A távolság csupán abban nyújt esélyt és lehetőséget, hogy ne vesszünk el a részletekben, és egészében lássuk a másik embert meg a problémáját. Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni őt, és megismerni olyannak, amilyen, akkor újra és újra felhorzsolódunk. Ezt nem csupán a kapcsolatainkban kell végigjárni, de önmagunk feltérképezésének is nélkülözhetetlen velejárója. Közhely, de épp ezért örök igazság, hogy ha nem vagyunk képesek magunkat szeretni és elfogadni, a másikat sem tudjuk. Sok időmbe és veszteségembe került, mire rádöbbentem, hogy jóval felszabadultabb az ember, ha azon töri a fejét, hogy mit tud adni a szeretteinek és a világnak, és nem azon, hogy mit akar kicsikarni belőlük. Ugyan ezt a küzdelmet meg kellett vívnom az alkotó és a közéleti, közösségek és az irodalmi hivatás ügyeit felvállaló ember szerepei között is. Ebben sokat segített az, amikor ráébredtem, hogy amit meg kell írnom, az előbb-utóbb úgyis meg születik, hogy amit én tudok elmondani, azt más nem fogja. Ezzel nem azt állítom, hogy nem vágyom egy jóval nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb életre, amely több időt és lehetőséget biztosítana az elmélyült alkotáshoz, de azzal is számot kellett vetnem, hogy valahol alkotás az is, ha az ember másokért cselekszik. S hogy nem őrlődhet a végtelenségig, különben elvész minden. Szimbiózisba kell hoznia magában a kettőt. Ha még tágabban értelmezzük ezt a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy a világ tanulságának is ennek kellene lennie: a sok önmegvalósítás bár előbbre viszi, de boldogabbá nem teszi. Ahhoz a közösségben való önmegélés is szükséges. Ezt még a lélekcsonkító diktatúrákban is jobban értjük, mint a szabadságban, amikor jóval nagyobb a mozgásterünk. Nem tudom, hogy időben ráfogunk-e döbbenni erre.

A kisregényben következetesen nem adtál egyik szereplődnek sem nevet, ahogyan a történések helyszíneit sem pontosítottad. Magától alakult így, vagy szándék is húzódik mögötte?

Természetesen szándékos volt. Úgy éreztem, ha elnevezem őket, akkor egy kicsit mondjuk a Sándorok és Ibolyák történetévé válik, holott amit megírtam, az minden Gyulakeszin, a Csobáncra fel kié, legalábbis reményeim szerint. A problémák és lelki küzdelmek szintjén általános. A nőférfi kapcsolatában mindenképp, de talán a mai középnemzedék sorsában is számos rokonjeggyel. Igaz ugyan, hogy ez a könyv fő vonulatában önéletrajzi regény, de semmiképpen sem szerettem volna leszűkíteni magamra és az én életemre. Úgy gondolom, hogy a benne összefoglalt tapasztalatok sokféle emberben azonosak vagy hasonlóak, csak nem mindenki ismeri fel őket, és még kevesebben képesek beszélni róluk. Bízom abban, hogy az egyéni dráma megértésén túl, egy kicsit mindenki, aki kézbe veszi ezt a könyvet, megtalálja benne a saját élményeit is. S ha kész válaszokra nem is, de a maga életében is érvényes kérdésekre lel. A helyszínek? A külvárosok világa. De úgy gondolom, talán még hangsúlyosabbak benne a belső, lelki vidékek, amelyeket időről idő re újra és újra be kell járjunk, hogy igazán megismerhessük önmagunkat.

(2016. június, Nyitott Műhely)