Bakonyi István: Bella István költő

Bár Bella István Székesfehérváron született, eszmélni Keresztúron kezdett. Ott, ahol hiába várta a második világháborúban eltűnt apját, s ott, ahol anyja egyedül nevelte a hadiárvát. És ott, ahol a legendás tanítónő, a versbe emelt Ünnep Margit tanította a betűvetésre.

A Kossuth-díjat még időben megkapta. Időben, hiszen az Úr korán magához szólította. Azt hiszem, hogy életműve így sem torzó. Kerek és egész. Korának hű lenyomata. Mint ahogy a Hetekhez tartozók közül immáron Ratkó Józsefé, Kalász Lászlóé vagy Raffai Saroltáé. És jó, hogy Ágh István, Buda Ferenc és Serfőző Simon még köztünk van. S ha már erről a csoportról szó esett: természetesen mind a heten saját útjukat járták és járják, de jó tudni, hogy a széteső világban ilyen együvé tartozások is akadnak. Hitben, hűségben, a minőség eszményében rokonok ők mindahányan.

Közülük talán Bella István a „legköltőibb" költő. Nem írt regényt, novellát, esszét. Nála a vers szinte egyeduralkodó. Igaz, lefordította a lengyel romantika remekét, Adam Mickiewicz Ősök című művét, de a drámában is költő maradt. Mint ahogy egyéb műfordításaiban is. És az is igaz, hogy van színdarabja is Margit-passió címmel, de ott is költő maradt egy olyan korban, amelyben másfajta „trendek" érvényesülnek inkább. Az ő lírai életműve arra bizonyíték, hogy nincs olyan idő, amelyben ne lenne szükségünk a lélektől lélekig ható szó erejére. Arra, ami szinte kimondhatatlan. És arra is bizonyíték minden tollvonása, hogy a hagyomány és a modernség nem kijátszható egymás ellen. Gyakran archaikus nyelven szólt rendkívül korszerűen, kötött dalformában vallott a legújszerűbb dolgokról.

Az 1966-os első kötet, a Szaggatott világ idejétől a halálig tart ez a költői út. Már idejekorán fölfigyelt a kritika Bella kivételes tehetségére, a József Attila nevével fémjelezhető lírai világ folytatására, s ugyanígy a Hetek számára különösen fontos Illyés-, Nagy László vagy éppen Juhász Ferenc-életmű termékeny hatásaira. Ez az életmű is jelzi, hogy a magyar költészet történetében különösen fontos a folytonosság, és vele együtt természetesen az állandó megújítási szándékok sora is. Az ilyesfajta költő mindig azt keresi, hogy miként lehet tájékozódni és eligazodni a történelem és a társadalmi lét útvesztőinek valóságában. Miként lehet helytállni a múló időben, fölvállalván az elődök tapasztalatait, s azokat fölhasználván építeni új erkölcsi és művészi világot. Miként társait, Bella Istvánt is jellemzi a legnemesebb értelemben vett népben és nemzetben gondolkodás, miközben az alanyban és állítmányban helytállás is természetes a számára…

Az ilyen életmű alkalmas arra, hogy szétszabdalt korunkban az egymásnak feszülő indulatok is csituljanak, hogy a szót érteni akarók ne távolodjanak el egymástól végérvényesen. (Egyébiránt éppen a temetése volt szép példája ennek: olyanok álltak egymás mellett a sírjánál, akik alig váltanak ma már szót egymással…) Amikor Belláék elindultak, jórészt a múlt század hatvanas éveiben, számos, azóta hiúnak bizonyult álom vezérelte őket. Igaz, nagy változásokon ment át akkoriban a világ, itthon is, külföldön is. Nálunk főleg az ötvenes évek még szűkebb levegője után. De az is tény, hogy ezek az álmok alig valósultak meg. Mindez persze nem csökkenti a „szaggatott világ" költőjének érdemeit, szándékainak tisztaságát. A „tiszta szívvel" erkölcsiségét.

Korábban 1956 forradalma és szabadságharca is megihlette, hatalmába kerítette az akkor székesfehérvári gimnazistát. Részt vett több megmozduláson, Csórra ment, hogy élelmiszert és ruhát gyűjtsön a pestieknek. Eszmélésének fontos korszaka volt ez, és verseket is eredményezett. Például az 1956 decemberében keletkezett Kollégiumot:

Fél öt.
Kint katonák menetelnek.
Az élők
rabjai lettek a rendnek.

Sóhajt,
a falról a lepkecsönd rebben,
egy sóhajt
fojt el az ész a szívemben.

Ne feledjük: ez a tömör mű egy 16 éves fiú alkotása! Egy olyan világot rögzít tehetséggel, amely a nála 4 évvel idősebb, majdani kor- és sorstárs, Buda Ferenc akkori verseivel mutat rokonságot. (Tudjuk, Budának egy éves börtönt kellett elviselnie néhány verse miatt. Azokban a „rend" motívuma ugyancsak sajátos hangot kap.) Itt, Bellánál is a szabadság hiánya jellemzi a nyomasztó valóságot, és kifejezi, hogy neki sem rokonszenves az a rend, ami szuronyokkal és tankokkal jött el közénk. Mennyire rokon ez a felfogás már akkor a József Attila-i szabadság- és rendfogalommal, amelyben a rendet szülő szabadság a mérce! És van még néhány figyelemre méltó lírai pillanat ugyanebből az időből, pl. az ugyancsak 56-os A ligetben ma újra láttam c. vers kapcsán. Ideírom mind a nyolc sorát: „A ligetben ma újra láttam, / vérszaggal terhes este volt. / Csak állt a kopott kiskabátban, / vérében haldokolt a hold. // Felhuhogott egy ócska fegyver. / A félelem szívemre dobta. / Élet vagy halál? Szerelemmel / néztünk a célzó csillagokba." Finom eszközökkel mutatja meg az ifjú költő azt, ami a szívét nyomja, s azt, hogy mi jellemzi a „vérszaggal terhes" estét. Ha az előbb József Attila neve került ide, akkor most egyértelmű, hogy Petőfi Sándor „szabadság és szerelem"-eszménye a képzettársítás tárgya. Az övé, de jellegzetesen XX. századi Bella István költői eljárása, képi világa, szóhasználata. Az ilyen korai versei már többet jelentenek, mint általában a „zsengék". Számos vonásukkal megelőzik a később nagy verseket, azokat, amelyek végleg a magyar líra élvonalába emelték költőjüket.

A Szaggatott világ után sorjáztak a jeles verseskötetek, és szerzőjük a korszak sokak által ismert és elismert poétája lett. Életműve tartalmaz olyan verseket, amelyek – ahogy mondani szokták – antológiadarabokká váltak, és mindegyik alkalmas arra, hogy általuk kitekintsünk az egész pályaívre. Az sem véletlen, hogy az 1992-ben a Zrínyi Kiadónál megjelent Testamentom c. válogatásba a címadó költeményen kívül a következő művek kerültek: Halotti beszéd, Sárkeresztúri ének, Szeretkezéseink, Az a jegenye, az a jegenye, Latinovits Zoltán, Sirató, Hervay Gizellának, Arccal a földnek, Székely Dózsa György imája, A Föld-, Hold-, Égember elsiratása. Nem vitás, hogy a megjelenés idejéig mindegyik vers a legsúlyosabbak közül való, de az is igaz, hogy minden válogatás tovább is bővíthető vagy módosítható.

A Bella István életművét ismerők számára azonban egyértelmű, hogy ezen művek segítségével közel kerülhetünk az összképhez is, természetesen a teljesség igénye nélkül. Annak a költői életműnek az összképéhez, amelyben a nemzeti sorskérdések épp oly fontos szerepet játszanak, mint a rokonnak tulajdonított népek kultúrája, a jeles kortársak sorsa, a szülőföldben gyökerező szellemiség és a maga természetességében a szerelem. A szerelem, ami az egyik legfontosabb emberi érték. Hasonlóképpen esztétikai értelemben is mércék ezek a művek, hiszen Bella nyelvhasználatának, nyelvteremtő tehetségének, a folklórból és az archaizmusból táplálkozó, s azt valódi, 20. századi modernséggel ötvöző képességének jó példái is. Rendkívül színes ez a lírai világ, melyben a szabadvers és a dal egyformán jelen van, mint ahogy a tragikum mély ábrázolása és vele együtt a játékosság. Ez utóbbi a József Attila-i értelemben, vagy éppen Weöres Sándor nyomán, akihez egyébként versciklusa is szól. Egy olyan költőhöz, akinek világától igencsak különbözik az ő világa, de a minőségeszmény, a „szakma" biztos ismerete, a bravúros verselés mégis összeköti őket.

A nagy Bella-versek közül időben az első a Sárkeresztúri ének, amely az 1975-ös A hetedik kavics című kötetben kapott helyet. Első hallásra arra gondolhat az ember, hogy ez a mű a fölnevelő falu tiszteletéről, kultuszáról szól. Természetesen jól tudjuk, hogy mit jelentett Bella István számára ez a hely, amiről többek között a Magyar Televízióban is vallott a Szülőföldem: Sárkeresztúr című filmben, miközben kalauzolta a nézőket a falu, Székesfehérvár és Budapest hármasságában. Más verseiben is gyönyörűen vall szűkebb hazájáról, pl. a Sárkeresztúri litániában nevével így játszik:

Szép és igaz a falum neve
sár is, kereszt is, úr is,
Mint minden ember élete
sár is, kereszt is, úr is.

Ez a szöveg szerepel azon az emléktáblán is, ami 2011 óta a falu művelődési házának a falán örökíti meg a névadó költő emlékét.)

A Sárkeresztúri ének azonban másról (is) szól. Itt túllép szerzőnk a hagyományosnak nevezhető szülőföld-lírán, és egy igencsak teremtő erejű szintézis születésének lehetünk tanúi. Nem túlzás, hogy távlatai egyetemes érvényűek. Azt is mondhatjuk, hogy bárhol másutt is megszülethetett volna. Emlékeztet az ősi sámánénekekre, azoknak a kiválasztott személyeknek az énekére, akik érintkezésbe léptek természetfölötti lényekkel. Persze mindez szó szerint nem vihető át a Bella István-féle költői közelítésre, s inkább azt mondhatjuk, hogy különös kegyelmi állapotban születhet meg az ilyesfajta műalkotás. Az egyéni és a közösségi sors ábrázolása olvad itt össze, a szűkebb haza kiváltotta élmény az egyetemes távlatokkal. Időben is, térben is utazunk általa, és különféle lírai rétegek is egymásra kerülnek. „Szanaszét széledt ujjaimmal / elveszett koponyám most megkeresem, / szanaszét széledt ujjaimmal / elveszett koponyám most / elveszejtett arcom elé emelem, // - hadd nézzék egymást!" Íme, a verskezdés a sajátos nyelvhasználattal, ezzel a különös és rejtélyes hangütéssel. Az ősiségben gyökerezik a mondandó, nagy intenzitással és láttató erővel. Az életmű egyik fő vonulata ez, a nyelvében és a formában oly gazdag, rendkívüli érzékenységgel megáldott szövegek vonulata. Maga, a költő így vallott verséről: „…Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyek érdemesek az emberi szóra."

Mint ahogy ennek a vonulatnak fontos része az 1977-es Igék és igákban olvasható Az a jegenye, az a jegenye is. Az imént értelmezett vers hangjának folytatása ez a mű is. Például abban a tekintetben, hogy innen sem hiányzik a szűkebb és a tágabb körök viszonya, feszültsége. A pusztuló nyárfa képe nyer szimbolikus értelmet, a hajdan diadalmas teremtmény most a legyőzöttség jelképe. És jelképe a gyorsan elmúló életnek, a gyors pusztulásnak. Bella ezt csak közvetetten érzékelteti, s ugyanakkor szinte himnikus a szárnyalása. Van egy sajátos történelmi rétege is, ami innen látható: „Az a jegenye, az a jegenye, / ott az út szélin, elfele / a határból, a hadi út fele / Fehéruváru meneh, / szanaszétszaggatva-meneh, / mintha az írás vérzene…" Itt a híres Tihanyi Alapítólevél néhány szava, s ezáltal ível át századokat a vers világa. A fa halála tehát így köt össze korokat és magasan ívelő gondolatokat. Az sem mellékes, hogy itt és még sok helyen történelmünk és sorsunk tragikus pillanatait rögzíti, és a kínok kimondásával egyben bizonyos mértékig a feloldás feladatát is teljesíti. Olyan felelős gondolkodóként és írástudóként, aki szívén viseli közössége sorsát, a nemzet bajait és sikereit. Vörösmarty Mihály és mások nyomán.

A Szózat költőjét pedig éppen a Testamentomban idézi meg különös lírai erővel és feszültséggel. Azt a költőt, aki írt a nemzethalál víziójáról, aki nyomába eredt régi dicsőségünknek, aki megalkotta a boldogságot kereső drámai hőst, aki már-már szürrealisztikus képekben siratta el 1848-49-et, aki „sárkányfogveteménynek" láttatta az ember, s aki súlyos kérdéseket tett föl a könyvek hasznával kapcsolatban. Ugyanakkor ő mondta ki az „itt élned, halnod kell" morális parancsát is. Őt idézi hát Bella ebben az emlékezetes műben. Méghozzá ünnepélyes, már-már romantikus hangon, a megidézett elődhöz méltó, veretes nyelven. Természetesen kihallani a szövegből a mának szóló üzenetet: „Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, / se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, / ne legyen világ korma, se lucska a létnek, / mit az idő a világ méhéből kikapar…" És kimondja az írás értelmét és pótolhatatlanságát: „Ahol elég a szó, elég a lélek is…" Bár érdekes módon a leírt szavak mást is jelenthetnek, hiszen az „elég" zárt e-s változata nem a pernyét előzné meg… Itt természetesen a nyílt e-s változatról van szó. S a Testamentom, a „Vén-cigány Mihálynak" ajánlott nagy mű nemzeti sorskérdéseinket, az irodalom küldetését, a mindenkori költő felelősségét állítja a középpontba – igen hatásos művészi eszközökkel.

Legalább ilyen intenzitású a sokszor idézett Halotti beszéd is. (Az első magyar nyelvemlék címét rajta kívül más költők is felhasználták, hogy csak Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor nevét említsem. Mindahány változat különbözik egymástól és az ősi szövegtől is.) Ebben a műben is egyszerre idézi föl Bella az ősi magyar nyelv elemeit, valamint a saját sorsát olyannyira meghatározó, tragikus apaélményt. Az apa alakja szinte mitikussá nő, de rajta keresztül egy egész nép szenvedése lesz a költő énekének tárgya. Mindez sajátos, mágikus előadásmódban kerül elénk, s azt is megkockáztatjuk kijelenteni, hogy még a HB előtti kultúrának is föllelhetjük a nyomait a műben. Nagyon érdekes, és a többféle értelmezést teszi lehetővé a négyszeres hívás: „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz." A költő is szólhat ily módon a fiához, de a többes szám rögtön megengedi az általánosítást is. A képek segítségével pedig láthatjuk a második világháború orosz frontjának „sírtalan sírjait", a hófödte földet, de fölidéződnek más korok és háborúk helyszínei is. S hasonlóképpen a magyarság eredetére utaló vonatkozások és a szétszóratottság tényei is jelen vannak. Korokon átívelő gondolatok, hangulatok, súlyos kérdések. Rokonságot mutat ez a vers egy másik, a Hetekhez tartozó költő, Serfőző Simon Feledésből az emlékmű c. művének világához. Serfőző ott hasonlóképpen perel a feledésre ítélt történelmi mozzanatokért, amelyek között ugyancsak különféle háborúk és nemzeti fordulópontok játszanak szerepet. S voltaképpen mindkét költő szót ejt a feledésről, illetve annak legyőzési szándékáról. Tisztázó, nagy sorsversek ezek.  A Halotti beszéd tehát több idősíkot és történelmi korszakot átfog, és közben arra az igazságra is figyelmeztet, hogy el kell mennünk az apák sírjaihoz. Jelképesen és valóságosan is. Így jöhet létre a vágyott megbékélés és a valódi szembenézés önmagunkkal. Mindezt Bella István érzékletes és intenzív versbeszédben mondja el.

Az is a teljes igazsághoz tartozik, hogy költőnk a nyolcvanas években – a líra eszközeivel – részese lett a nagy változásnak. Nem vállalt politikai szerepet, mint kortársai közül többen, Konrád Györgytől, Eörsi Istvántól, Göncz Árpádtól kezdve Csoóri Sándoron, Lezsák Sádoron át Csurka Istvánig és másokig. Talán alkata sem tette volna erre alkalmassá. Ám a szó erejével, költeményeinek sodrásával valamiképpen mégiscsak a „rendszerváltók" népes seregéhez tartozott és tartozik. 1988-as kötete ennek is bizonyítéka, olyan versekkel, mint pl. a címadó mű: „Igen: az arcom porból, hamuból. / Igen: hamu és por a fényem. / De ha már visszahazudol / a földbe, az arcom visszakérem…" És innen már csak néhány lépés az 1991-es könyv, az Arccal a földnek. A cím is egyértelműen jelzi, hogy itt a kamaszkorban általa megélt forradalmi idő tragikus megtorlása a tárgy. Az anyag persze egyáltalán nem egysíkú. Bizonyos versekben közelít a költő a halálhoz, a nemzet sorskérdéseihez, de mindeközben a gyermekekhez is szól. (Lírájának egyik fontos területe a gyermekverseké, gondoljunk csak híres Áni Máni-sorozatára!) S ha nem is egysíkú az anyag, azért a legsúlyosabbnak a címbe emelt témát érezhetjük. A meggyalázott mártírok emléke így testesül szöveggé: „Mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilág-halhatatlan rögökké / fényesedett emberremény…" Fennkölt hangon szól arról a költő, hogy az értékőrzőknek minden korban feladatuk, hogy a valós értékeket átmentsék a jövőnek.

Természetesen ennél is sokrétűbb Bella István 2006-ban lezárult életműve. Beszélhetnénk rendkívül fontos szerelmi lírájáról is, arról, hogy pl. a Szeretkezéseink című nagy verse ugyancsak a műfaj megújítást hozó alkotásai közé tartozik. Össze is köti azonban az itt jelzett művekkel a nyelvteremtő erő, a „kimondhatatlan kimondásának" szép szándéka. Írhatnánk a műfordító és a szövegíró, a zenében is jártas ember eredményeiről. Így, ezekkel együtt lenne teljes Bella István életműve.

[2015]