Kávási Klára: Ablonczy László 

„Csehovnál a munka a rezignált menekvés egyik fajtája, hová az ember az élettel folytatott reménytelen küzdelme után menekül." – írja első nyomtatásban is megjelent színibírálatában Ablonczy László, 1966-ban. Húsz éves volt, amikor a Hajdú-Bihar megyei Napló közölte a Még egyszer a Sirályról című dolgozatát. Most hetven évesen – az újságíró, kritikus, színháztörténész és színházigazgató Ablonczy László – a huszadik önálló kötetét írja. A munka élteti.

Első színházi élményei a Debreceni Csokonai Színház ötvenes évekbeli nagy korszakához kötődnek. Akkoriban Téri Árpád igazgató országos hírű előadásokat rendezett Debrecenben. A civis városba hívta Soós Imrét, Simor Erzsit, Mensáros Lászlót, Márkus Lászlót, és Latinovits Zoltánt is, aki '56-ban a debreceni társulatban kezdte pályáját. A fiatal Vámos László rendező színvonalas opera bemutatóiban gyönyörködhettek a nézők. Aztán sokasodtak az élmények: A Templom, parlament, kínpad: megannyi színpad című könyvében[1] Ablonczy László felidézi 1960-ban milyen döbbent ámulattal nézte a budapesti Nemzeti Színház előadásában Bessenyei, Gózon, Mészáros Ági, Lukács Margit játékát; Csehov Ványa bácsiját Gellért Endre rendezésében. A '60-as évek elején új főiskoláról érkezett fiatalokkal erősödött a debreceni színház (Dégi István, Tóth Judit, Kézdi György, Sinkó László, Nagy Anna, Haumann Péter, Kóti Árpád stb.), és Lengyel Györgyöt (27 éves korában) főrendezővé nevezték ki. Ez változást jelentett, új szemléletet, frissességet hozott a színház életébe. A '60-as évek debreceni színházáról 2015-ben Ablonczy László így vall:

„A Sirály dilemmával sokat vívódtam, mert a színházcsinálás módozata, a megújulás esélye, összeomló színészi sorsok nyugtalanítottak a szklerotikus közéletben. Kísérleti pódium ugyan miként vajúdhatja ki az igazságot? A legjobb ambíciók törvényszerűen összeomlanak Nyína-módra? Dégi Pista mást, jobbat, a kor zaklatottságát kifejező Trepljovja pisztolyának dörrenése is visszhangzott Bajor Gizi, Somlay, Soós Imre, Latinovits végzetében – ugyan miként álmodhatunk színházat ezen a kelet-közép-európai tájon; mennyi verejtékkel, könnyel és meg-megújuló reménnyel a kockázatban? Kérdezem magamtól azóta is."[2]

Színháztörténeti kutatásait is egyetemi évei idején kezdte. „Horváth Árpád álmai és harcai"[3] foglalkoztatták, aki a budapesti Nemzeti Színház főrendezője volt, majd 1936–1939 között a Debreceni Csokonai Színház igazgatója lett, és élete 1944-ben – máig tisztázatlan tragikus körülmények között – ért véget. Szakdolgozatának megírásához Budapesten felkereste Horváth Árpád özvegyét, Neményi Lilit, megismerkedett Cenner Mihály színháztörténésszel. Pártoló segítségével a Színháztörténeti Intézet dokumentumaiba is betekinthetett, s az Országos Széchényi Könyvtárban a Nemzeti Színház múltjának eseményeit kutatta, különös tekintettel Hevesi Sándor és Horváth Árpád együttműködésére. Ez időben kezdte feltárni a Mensáros László debreceni éveihez kapcsolódó történeteket, emlékezéseket, melyek évtizedek múltán kiegészítve és kötetbe rendezve 2004-ben jelentek meg „Szélfútta levél…"- Évek Mensáros Lászlóval címmel. Egyetemista korában gyakran utazott Budapestre, nézte a fővárosi színházak előadásait, a külföldi társulatok vendégjátékát. 1964. június 28-án a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban Shakespeare Lear királyának előadása első és utolsó emléke a régi épületről. A végzetes esemény is inspirálta, hogy a Blaha Lujza téri színházépület halálra ítélésének majd felrobbantásának történetét, dokumentumok és kortárs színészek személyes emlékeinek közreadásával, több mint 30 év múltán – immár a Nemzeti Színház igazgatójaként – a Nemzeti a magasban[4] című kötetben megörökítse.

Újságírás

Az első újságcikk megjelenésének évében, az Alföld című irodalmi lap is közölte írását: a debreceni Moliére bemutatónak (Scapin furfangjai – Kénytelen házasság), és a Budapesten vendégszereplő Comédie Française Moliére előadásának (Nők iskolája) elemzését. A Hajdú-Bihar megyei Napló rendszeresen közreadta írásait, sőt ötödéves egyetemistaként már újságíró gyakornok a Naplónál; közelebbi kapcsolatba kerül a színészekkel. Szívesen töltötte idejét Kóti Árpád, Simor Ottó, Fonyó István, Bűrös Gyöngyi, Berczelly István társaságában. Tudósítója volt az 1970-ben Debrecenben megrendezett Első Anyanyelvi Konferenciának, mely történelmi fordulópontot jelentett a határon túli és a nyugati magyarsággal való kapcsolatokban. Itt ismerte meg Jancsó Adrienne-t, Czine Mihályt, Keresztury Dezsőt,Vass Lajost, akiknek összmagyarságban való hite, elkötelezettsége, a kisebbségben élő magyarság sorskérdéseiről alkotott véleménye életre szólóan meghatározta gondolkodását. 1971-ben jelent meg A magyar dráma új vonulatáról címmel írt tanulmánya[5], az Együtt-ben, a debreceni fiatalok antológiájában. Mészöly Miklós, Sarkadi, Csurka, Örkény, Szakonyi Károly drámáit elemezve közös vonásként említi a történeti-társadalmi meghatározottságból való kiindulást, a hatalom személyiségromboló erejének felmutatását, a zárt, fojtott térben való belső mozgást, a hiányt, amely „sokszor új mítoszt szül, a kilátástalan cselekvés értelmének mítoszát, a meg nem nevezhető, életünket irányító, s meghatározó hatalom és erő mítoszát". Munkája a pártközponti cenzúra (Tóth Dezső) ellenkezésével találkozott. A magyar dráma sorsa, annak pártoló támogatása, életének későbbi szakaszában is meghatározó jelentőségű. Húsz év múltán a Nemzeti Színház igazgatójává történt kinevezése alkalmával[6]így nyilatkozik:

„Arra döbbentem, hogy a színház közösségösszetartó hatalom, határokon kívül és belül gondolatokat, érzéseket képes eleven élménnyé emelni. S ha felelős emberek, tehát művészek alkotása elevenedhet meg, akkor olyan titokzatos és szuverén kapcsolat teremtődhet meg a színpad és a nézőtér között, amely bármely diktatúra fölött győzedelmeskedni tud abban az estéli három órában. Ezért mutatott oly hisztérikus és megkülönböztetett figyelmet a színház iránt Aczél György, s jegelte Csurka István, Mészöly Miklós, Weöres Sándor és mások darabjait, s volt Illyés Gyula Kegyencének ősbemutatója Párizsban – a magyar színjátszás örök szégyenére."

1972 szeptemberében Farkaslakán, a Tamási Áron emlékünnepen ismerte meg Sütő Andrást. Emlékművet avattak aznap „ és onnan hazafelé kívánkozva, a zuhogó esőben a »stoppos szerencse« az írót az ünnepi beszéd tartóját állíttatta meg velük. [Idővel] ez a találkozás juttatta el Sütő András munkáinak gondozásáig. Az alkalmi utasból a Szépirodalmi Kiadónál megjelentetett sorozat válogatója, szerkesztője, sajtó alá rendezője, végül az író monográfusa lett. És rendszeres utazó is, a magyar nemzetiségi színjátszás talán legjobb hazai ismerője, a határainkon túli színházaknak – míg csak ki nem tiltották Romániából – a legrendszeresebb látogatója." – írja róla Márkus Béla: „Mintha mindig ugyanabban a dologban járna"[7] című írásában. Erdélyi útjairól, a színházi bemutatókról, irodalmi eseményekről szóló írásai az Alföldben a Forrásban és a Tiszatájban jelentek meg. Tamási Áron későn előkerült darabját, az Ősvigasztalást ő vitte a szegedi szerkesztőségbe. A darabról, az íróról, számos erdélyi eseményről és a sorsszerű találkozásokról A szivárvány alatt[8] című kötetben olvashatunk elemzéseket, beszámolókat. Vezető gondolata: a Duna-medence népeinek bartóki, Németh László-i összetartása. Erre az időre tehető megismerkedése Tompa Miklóssal, az egykori Székely Színház igazgatójával és Harag Györggyel, akinek marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi és vajdasági rendezéseit a 20. századi magyar színjátszás kiemelkedő fejezeteként értékelte, s akinek művészi elgondolásait, emberi lényét beszélgetés-sorozatban örökítette meg, és a Megélt színház című kötetben külön fejezetben adta közre. 1970 őszén Budapestre költözött, a debreceni Naplótól ösztöndíjasként a Csepel hetilaphoz került. 1971-től 1975-ig a Magyar Hírlap munkatársa volt. 1974 őszén, az Alföldben jelent meg botrányt keltő írása Magyar dráma – magyar színház[9] címmel. A dolgozat körüli vita a pártközpontig, Aczél György köréig visszhangzott. A belterjes színházi körökből származó hivatalos álláspont képviselői a legolvasottabb országos lapokban, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban, a Színházban támadták meg, többek között Várkonyi Zoltán, Kerényi Imre és Berkes Erzsébet kritikus fejtette ki– olykor becsületsértésig menő – ellenvéleményét. Ablonczy számára elégtételt jelentett Illyés Gyula 1975. február 28-án keltezett elismerő, bátorító levele: „Mit mondhat az ember a jó ügy lándzsatörőjének, mégha meg-megvágják is? Tovább! Márcsak azért is, mert – lehet más út? A becsület színeiben?"

1975 nyarától a MOKÉP Sajtó- és Propaganda Osztályának helyettes vezetője. Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc, Ruttkai Éva ismeretségét, barátságát ennek az időszaknak köszönhette. Ekkor szerkesztette a MOKÉP által kiadott A Színész Arca sorozatot, melynek 4. darabja – a tíz évig betiltott – Latinovits Zoltán füzet. (Benne: naplójegyzetek, levelek, felkérésére Nagy László, Illyés Gyula versei, Pilinszky János, Sütő András, Fábri Zoltán, Huszárik Zoltán írásai.) 1978 januárjától 1990-ig – strasbourgi távozásáig – a Film Színház Muzsika munkatársa volt. Riportok, interjúk, kritikák, jegyzetek sokaságát írta. Írókkal, rendezőkkel, színészekkel találkozott. A Film Színház Muzsikában megjelent beszélgetések egy része (Páskándi Géza, Gyárfás Miklós, Ruszt József, Pártos Géza, Sík Ferenc, Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre) a Nemzeti lélekharang című válogatott kötetben is megjelent. Másodközlésként a Megélt színház[10] című könyvébe is bekerült a Harag György, Soós Imre, Latinovits Zoltás, Őze Lajos, Dajka Margit, Ruttkai Éva, Illyés Gyula alakját megörökítő írás. 1986 nyarán éles hangú színházi vita kerekedett a Védekező magatartásban – Színházi jelek '86[11] című Alföldben megjelent írása kapcsán. A dolgozat címe J. L. Barrault megállapítására utal: a színházművészet „mindeddig valamiféle védekező magatartást jelentett, nem pedig erkölcstelen és öncélú szórakozást". Ezután a '80-as évek magyar színházi életének azokat a magatartás zavarral párosuló jeleit sorolja, amelyek a szellemi és erkölcsi tartás válságából következnek. Például: a színházi vezetők alkalmatlansága, a rendezők „lépcsőházi okoskodása" a sanda percpolitikai üzenet kimondása érdekében, nincs igazi értékrend, a világszínház percdivatja a mérce stb. Végül kijelenti, hogy „Hiányzik az irányításban színházi közéletünk etikai-szakmai tisztításának igénye." Ez nyílt támadás volt a nemrég távozott Aczél György színházpolitikája ellen, egy hónappal a Tiszatáj folyóirat betiltása után, a rendszerváltó éles küzdelem kezdetén. Az Alföld háromezer példányban megjelenő dolgozatának megállapításait a 800 ezer példányszámban megjelenő Népszabadság támadta, majd az Élet- és Irodalomban (1986. szept. 5.) Szinetár Miklós Vigyázat! Tartuffe! című terjedelmes írása következett, melyben az elmúlt évtizedek értékeinek bemocskolásáról beszélt, a pártpolitikai álláspontot hangsúlyozva, kioktató hangnemben. Szinetár felhívja az olvasók figyelmét: „Cselekedni kell, ha nem akarjuk, hogy művészeti közéletünk afféle szellemi Libanonná váljon, ahol ki tudja, milyen célú csoportok pokolgépei teszik lehetetlenné az életet." Az ÉS-ben megjelent cikk stílusára utalva Fejes Endre Hogyan vitázunk? címmel, szarkasztikus humorral megírt esszével válaszolt (Alföld, 1987/1.), majd a szerkesztőség is összefoglalta a vitát (Utószó – de mihez is?). A vitaindító cikk szerzője Ablonczy László időközben a „színészkirály" életének részleteit próbálja felderíteni, a nagy beteg Ruttkai Éva sürgető óhajára. Latinovits Zoltán nem ereszt el[12]című írásában így emlékezik:

„csörrent a telefon és elgyöngülő hangon a kérdést hallom: „Jól vagy? Mi van veled?" Ruttkai Éva hívott a kórházból; értesült a köröttem feltámadt forgószélről, s nagybetegen is a baráti aggódás érzésével szólított. Mert a Ködszurkáló nyomán pontosan tudta, hogy dolgozatom miféle erőket érint, és ismerte az 1974-es Alföld-botrány történetét is, amire szintén a Ködszurkáló bátorított… De az 1986-os augusztus nagyobb hőhullámot is hozott a szellemi életben: a Tiszatájat betiltották, vezetőit elcsapták, bár a tiltakozó aláírásokat gyűjtöttem magam is. És így odalett egy másik, terjedelmesebb színházi híradásom is: a Pozsgay Imrével készült beszélgetés került mélyhűtőbe, amely majdcsak 1989 augusztusában jelenhetett meg. A terjedelmes interjúból annyit azért megmenthettem a színházi lap sorozatába, ami Latinovits Zoltánra vonatkozott. Éppen az utolsó fejezetben idéztem az egykori kulturális minisztert, aki lelkiismeret-furdalással beszéli el: nem segíthetett Latinovits színházteremtő álmában."

1986 tavaszán a Film Színház Muzsikában képekkel kísérve hetenként folytatásban jelent meg Latinovits Zoltán életét, küzdelmeit összefoglaló Debrecentől Debrecenig című tizennégy részes sorozata. Az utolsó fejezet Ruttkai Éva halála előtti szombaton került az újságárusokhoz, még olvashatta, megköszönte. Színészek, rendezők, társak elbeszéléseit személyes élmények leírásával és dokumentumokkal kiegészítve Latinovits Zoltán tekintete[13] címmel könyv alakban is megjelent 1987 őszén. „A szerző módszere nem túlzottan bonyolult… a kronológiára, a tényekre bízza magát, megjegyzései, állításai dokumentáltak. […] Életrajzot ír, ahogyan az alcím is jelzi, pályaképet rajzol remek szerepelemzésekkel: és rakja egymás mellé, mondhatnánk kíméletlenül a kitagadás, megszégyenítés, megalázás, a félresöprés, megbillentés mozzanatait. Összeállítja a halálba vezető út stációit. Neveket csak ritkán rejtjelez, még ritkábban hallgat el – úgy véljük, egyszer sem kellene -, könyörtelenül idéz, elevenít fel jegyzőkönyvmélyi utalásokat, eseményeket: amiként annak idején Latinovits Ködszurkálója, ez a könyv sem kíméli senki érzékenységét." (Cs. Nagy Ibolya)[14] A Latinovits Zoltán tekintete című könyv új változatban, album-szerű formában a Latinovits Zoltán élete, halála és feltámadásai című kötet I. fejezete lett. A későbbi Latinovits könyv II. fejezete a „veszélyes sorsú zseni"[15] édesanyjának jóvoltából, újabb fényképek, levelek megismerése, újabb kérdések megválaszolása után formálódott.

Szerkesztői munka

1972-ben ismerkedett meg Jékely Zoltánnal, aki megajándékozta egy drámájának kéziratával. Az író halála után felajánlotta a Magvető Kiadónak, hogy Jékely ismeretlen, ill. alig ismert színműveiből, verses játékaiból összeállítást készít. 1984-ben utószavával jelent meg Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban című drámagyűjteménye. Tamási Áron szellemi hagyatékával ugyancsak 1972-ben került közvetlen kapcsolatba, miután özvegye jóvoltából tanulmányozhatta kéziratait, leveleit, megismerhette Tamási barátait, és engedélyt kapott a róla szóló írások Alföldben, Film Színház Muzsikában való közlésére. 1988-ban érkezett el az idő, hogy Tamási Áron színjátékainak hiteles szövegét – húzások, csonkolások nélkül - két kötetben kiadta a Szépirodalmi Kiadó. A drámagyűjtemény szerkesztése, a jegyzetek, mellékletek és az életmű megértését segítő függelék Z. Szalai Sándorral közösen készült. Sütő András írásaiból 1982-ben szerkesztett először könyvet, az ifjúságnak Gyermekkorom tükörcserepei címmel, mely a Móra Kiadónál jelent meg. Ugyanebben az évben a Szépirodalmi Kiadó felkérte Sütő András esszékötetének szerkesztésére. A kötet Idő markában címmel1984. március első napjaiban jelent meg. Sütő Andrást Bukarestbe hívatták, keményen felelősségre vonták, budapesti szerkesztőjét pedig 1985 tavaszán kitiltották Romániából. Ablonczy László neve a Szekuritate határőr-listájának élén szerepelt, a diktátor bukásáig többé nem léphette át a határt. A történtek megerősítették Sütő Andráshoz fűződő szoros barátságát. Az Advent a Hargitán dráma betiltása körüli politikai és színházi harcokban jelentős szerepet vállalt (az eseménytörténet a Nemzeti lélekharang 377–417. oldalán olvasható), majd a nagysikerű színpadi bemutatót követően megszerkesztette Sütő András népi játékainak gyűjteményét, amely Advent a Hargitán címmel a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg, 1987-ben. Ugyanebben az évben, az író hatvanadik születésnapját köszöntve Sütő András válogatott cikkeinek, naplójegyzeteinek gyűjteményét szerkesztette, melyet az Ifjúsági Lapkiadó adott közre Sikaszói fenyőforgácsok címmel. 1988-ban elkezdődött Sütő András életmű-sorozatának szerkesztése. Az író kérésére a kötetek írásait Ablonczy László válogatta és szerkesztette. A nyolcvanas évek végi változások idején kockázatos politikai szerepet vállalt a demokratikus Magyarország létrejöttét követelő értelmiségiek körében. Részt vett és felszólalt a lakitelki tanácskozáson (1987. szeptember 28.), majd a rendszerváltó ellenzékiek gyűlésein a Jurta Színházban 1988 tavaszán.

Strasbourgban

1990 februárjától 1991. áprilisig családjával együtt Strasbourgban élt. Innen írta cikkeit a Népszavába – a francia lapok kommentárjai és a francia televízió híradásai alapján – a marosvásárhelyi pogromról, Sütő András kálváriájáról (1990. márc. –ápr.). Később a Magyar Fórumnak küldött tudósításokat, interjúkat, jegyzeteket, melyek az újság Strasbourgi látó rovatában jelentek meg (pl.: Strasbourgi beszélgetés Sütő Andrással; Petre Roman mosolya stb.). Ezek A szivárvány alatt című kötetben olvashatók. 1989 augusztusától (1995-ig) a régi munkatársak közreműködésével újból megjelenő Tiszatáj szerkesztőbizottságának tagja. Írt a lapba tanulmányokat, beszélgetéseket. „Mint sajátosan kitűnő tollú, magával ragadón egyéni stílusú, különlegesen gazdag, színes, élénk és érzékletes kifejező erejű újságíró, publicista, kritikus, esszéíró számtalan riportszerű és elemző tanulmányában, olvasmányos krónikájában számolt be a kisebbségi magyar irodalom fejleményeiről, eredményeiről és értekezett legkiválóbb alkotóiról Kányádi Sándortól Farkas Árpádig. Fogalommá vált szerkesztői munkássága szintén küldetésszerűnek számított: például az Erdélyben vagy másutt betiltott művek magyarországi publikálásának lehetőségét számos esetben vívta ki az akkori anyaországi akadályoztatások ellenére is. Legfőbb szakterülete a magyar dráma és színháztörténet, évtizedekig ő tudósított a legszélesebb horizontokat átlátva a Kárpát-medencében zajló színházi törekvésekről. A rendszerváltás után, mint arra legméltóbb személyiséget nevezték ki a Nemzeti Színház élére, s mint igazgató egy évtizedig igyekezett a klasszikus és kortárs magyar drámaírás, a hivatásszerűen megnemesített és kiteljesített nemzeti színjátszás ügyét sikerrel előmozdítani." (Bertha Zoltán)[16]

A Nemzeti Színház igazgatója

1991 tavaszán Strasbourgból tért haza – április 18-án iktatták be a Nemzeti Színház igazgatói tisztébe. Főrendezőnek, művészeti vezetőnek Sík Ferenc rendezőt kérte fel. A Nemzeti Színház műsorprogramjának kidolgozásában Páskándi Géza író volt segítségére. A Nemzeti Színház szellemi építését tűzte ki célul, Tamási Áront idézve: „A színház nem stílus kérdése, hanem a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye". Fontos feladatának tartotta a magyar színházművészet Trianon és a kommunista diktatúra által megcsonkított szellemi egységének helyreállítását, visszaépítését. A sorsfordító társadalmi változások után „A színházcsinálás a demokratikus élet- és gondolkodásra tanítás szakrális helye."[17]- vallja. Ablonczy László nevéhez a rendszerváltás utáni időszak, a kilencvenes évek, az Agárdy, Bessenyei, Kállai, Sinkovits Imre, Béres Ilona, Raksányi Gellért, Iglódi István nevével fémjelzett korszak fűződik. Társulatépítése a generáció-váltással összefüggésben, főiskolát végzett fiatalokkal valósult meg (Őze Áron, Juhász Judit, Tóth Sándor, Bede Fazekas Szabolcs), de az ő érdeme, hogy a Nemzeti Színházhoz kötődött Mensáros László és Tolnay Klári utolsó nagy korszaka. A színház műsorát a Hevesi Sándor által kimunkált gyakorlat szerint alakította, úgy, hogy a repertoáron tartott színművek nagy része kipróbált érték legyen: hazai és külföldi klasszikusok mellett, új magyar drámák bemutatását szorgalmazta, és gondoskodott a kortárs külföldi szerzők (Marosvásárhelytől Amerikáig) repertoárba való beillesztéséről. Madách Imre, Katona József, Vörösmarty Mihály után Bródy Sándor, Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Molnár Ferenc színművei, és Móricz, Mikszáth, Szép Ernő, Herczeg Ferenc ritkán játszott darabjai is színpadhoz jutottak. Igazgatói működésének negyedik évében a Nemzeti Színház műsorára vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva a következőket mondta:

„Mi a sokféleségben összekötő közös eszményünk? Ha színházunk mai repertoárját áttekintjük, nemzeti történelmünk, társadalmi változásaink és sorsunk szinte teljes színképe előtűnik az érdeklődőnek. Más-más helyszínen, halványabb vagy erős megfogalmazásban a Bánk bán, Az ugató madár, Az ember tragédiája, a Különc, a Noszty-fiú esete…, az Úri muri, a Tündöklő Jeromos, a Tóték, az Oszlopos Simeon – változatos nézőpontban és stílusban, az elmúlt évszázadokat, véres, elbukó, önpusztító mivoltunkat jelenítik meg."[18]

A történelem, mint nemzetformáló erő, állandóan jelen van a színház darabválasztásában. És bemutatók sorát vállalta: Szakonyi Károly, Sütő András, Gyurkovics Tibor, Dunai Ferenc, Göncz Árpád mellett például Szentmihályi–Szörényi–Bródy Kiátkozott című zenés történelmi játékát avatta színpadi művé. 1994 nyarán meghívásos drámapályázatot írt ki a színház. Az I. díjat megosztva Páskándi Géza, Hubay Miklós és Sütő András kapta. 1995 márciusában – miközben más fórumokon a Nemzeti Színház létjogosultságát is megkérdőjelezték –, az Írószövetségben tartott eredményhirdetésen az elért eredményekről is szó esett: „Tizenhét magyar dráma, egyetlen hónap műsorában, és a tizenhét között legalább tizenhat remekmű! És mellettük három Shakespeare, Romain Rolland, két Shaw, egy Elmer Rice. Vegyük hozzá az újvidéki Szerb Nemzeti Színház vendégjátékát – mindez arra vall, hogy a mai Nemzeti világirodalomban is tartja a szintet, és hogy Közép-Európában is tudja a feladatát."[19] A Nemzeti Színház nyitottságot hirdetett és sikeres együttműködést alakított ki művészi együttesekkel, vendégtársulatokkal, vendégrendezőkkel. Az egyetemes magyar művészeti életből változatos művészi irányzatokat képviselő együtteseket, személyeket hívott meg, egy-egy előadás vagy feladat igénye szerint.

A hagyományos színjátszás alkotóművészei mellett az alternatív színházi életből ismert személyek is lehetőséget kaptak a Nemzeti Színházban való bemutatkozásra. Külföldi és magyar rendezők jöttek Párizsból (Funtek Frigyes), Barcelonából (R. Salvat), Tel-Avivból (Pártos Géza), Londonból (Bruck János), Kolozsvárról Victor Frunză, és Duna medencei magyar színházi rendezők is érkeztek Marosvásárhelyről (Kincses Elemér), Újvidékről (Pintér Gábor). A világhírű rendező Andrej Wajda a lengyelek klasszikus művét a Menyegzőt, magyarországi ősbemutatóként állította a Nemzeti színpadára (1994). A határok közötti szögesdrótok lebontása után európai igényességű távlat jegyében szerveződtek a nemzetközi kapcsolatok. Folyamatos együttműködés alakult ki a határon túli magyar színházakkal. 1992 májusában a Nemzeti Színház társulata a történetének legnagyobb turnéját bonyolította le: Erdélyben 9 nap alatt 22 előadást tartottak (Csíksomlyói passió, Advent a Hargitán, Kő a kövön). Többször vendégszerepelt a társulat Partiumban, Felvidéken, Vajdaságban, jó kapcsolat teremtődött a nyugaton működő Magyar Intézetekkel, felléptek Párizsban, Strasbourgban, Stuttgartban, Bécsben. Volt olyan évad, amikor tizenhatezer magyar néző látta a bp-i Nemzeti Színház külföldi vendégjátékait. Külföldi együttesek is érkeztek a Nemzeti Színházba. Bemutatkozott a kolozsvári színház román és magyar társulata, a marosvásárhelyi, pozsonyi, kassai, sepsiszentgyörgyi, beregszászi társulat. 1993 májusában - a bartóki gondolat, a Duna medencei népek összefogása jegyében - Kelet-Közép-Európai Nemzeti Színházak vezetőinek tanácskozására került sor. 8 ország 12 nemzeti színházának igazgatói, vezetői és drámaírói találkoztak Budapesten, vitatkoztak közös feladataikról, gondjaikról. Változatos álláspontok ellenére is egyetértettek: az értékek megőrzése, a nemzeti sajátosságok, a nemzetközi kapcsolatok intézményes erősítésének okán is a nemzeti színházra szükség van. A nemzetközi konferencia előkészítésének időszakában, 1993 áprilisában került sor, a hazai nemzetiségi színházak bemutatkozására, a Nemzetiségi színházi napok rendezvénysorozat keretében. A hazai német, szerb, horvát, cigány színházi vezetők tanácskozásán elfogadott állásfoglalást eljuttatták a kulturális kormányzathoz. Az igazgató elképzelése szerint a Nemzeti Színháznak éppen nemzeti volta miatt, olyan kulturális tetteket is fel kell vállalnia, amelyeket más színházak anyagi vagy egyéb okok miatt nem vállalnak (meghívások, határon kívüli színházak és hazai nemzetiségi színházak támogatása, a szétszóródott magyarság összetartozását képviselő rendezvények vállalása). Élő kapcsolat az iskolákkal (ókortól napjainkig színháztörténeti sorozat); koszorúzások; nagy színészek emlékműsora; írók tiszteletére rendezett születésnapi gála vagy hagyományőrző megemlékezéseken való részvétel (Farkaslaka, Tass, Csanádpalota).

1995 tavaszán, a Nemzeti Színház másságát kétségbe vonó támadásokra válaszként megszerveződött a Nemzeti Színház Baráti Társasága (elnöke Jókai Anna író és Cenner Mihály színháztörténész). A pártoló tagok havonként találkozókat szerveztek a Várszínházban, ahol a 20. századi modern magyar művek: Pilinszky, Sarkadi, Spiró, Hubay darabjai voltak műsoron. A Refektóriumban rangos előadóművészek közreműködésével „Vers a Várban", – Gulyás Dénes érdemeként – „Dal a Várban" programsorozat indult, a művelődési és művészeti élmények gazdagítására. A Várgalériában évente 4-5 kiállítást rendeztek. A színház és a hozzá kötődő írók, művészek, alkotók életműve gyakran jubileumok alkalmával került bemutatásra.

A színház programját kiadványok népszerűsítették. A Szín-Világ, a Nemzeti Színház 1992–1999 között – kezdetben havonként, majd kéthavonként – megjelenő lapja rangos írók, Szakonyi Károly, Sütő András, Páskándi Géza cikkeit közölte. Népszerű volt Raksányi Gellért rovata és Sinkovits Imre is folyamatosan szerepelt írásaival. Az újság sok képpel számolt be a színház eseményeiről, készülő előadásairól és rendszeresen közölt interjút a színház művészeivel. A színház dramaturgjai Nemzeti-Téka címmel a színház műsorához kapcsolódó kiadványsorozatot szerkesztettek. 19 füzet készült el a tanárok számára. Egy-egy dráma keletkezésének körülményeit, írók, rendezők, kritikusok írásait, a színpadra állítás jobb megértését szolgáló háttéranyagokat tartalmazott ez a házi sokszorosítású kiadvány. A Nemzeti Könyvtár könyvsorozatban nyolc kötet jelent meg. Kiváló művészek portréköteteivel indult a sorozat: Raksányi Gellért, Agárdi Gábor, majd a Nemzeti a magasban című munka a Nemzeti Színház fel nem építésének dokumentumait adta közre. Megjelent Páskándi Géza színházi írásainak gyűjteménye, Szakácsi Sándor vallomása és a Sütő András 70 évét összegző kötet. A sorozat záró darabja A csillagok felé… Fiatalok a Nemzeti Színházban 1991–1998 címmel – Sinkovits Imre ajánlásával – a pályakezdő fiatal művészeket mutatta be.

1991-ben a művészeti intézményen belül hivatalosan létrejött az oktatási intézmény: a Színi Akadémia. Az iskola 1997-től Kovács Gábor Dénes igazgatásával, csaknem 20 főből álló tanári karral művészeti szakközépiskolává alakult. A tanulók három éves stúdió-rendszerű képzésben részesültek, a Nemzeti Színház művészeinek segítségével sajátíthatták el a gyakorlati ismereteket, esti előadásokon a színházban statisztálhattak és végzettségükről bizonyítványt kaptak. Közel száz itt végzett akadémista dolgozik az ország színházaiban színészként, asszisztensként vagy más színházi területen. Ablonczy László 1991-1999 között volt a Nemzeti Színház igazgatója.

A nyolc évig tartó igazgatás voltaképpen két szakaszból állt. A '91-től '93-ig tartó első periódus végén – 1994 januárjában – a minisztérium pályázatot írt ki a Nemzeti Színház igazgatói állására, melyet a zsűri érvénytelennek minősített, majd Boross Péter miniszterelnök – a Nemzeti Színház művészeinek meghallgatása után – Ablonczy Lászlót felkérte a pályázat beadására. A pályázati anyag a Nemzeti Színház szellemi terve volt (teljes szöveg a Nemzeti a magasban c. könyv 146. oldalán). Ennek 1. pontja értelmében a Nemzeti Színház „ A nemzet egyik alapvető szellemi intézménye, mely a hazai és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését hivatott szolgálni. Műsorában, munkájában sem pártot, sem napi politikai célokat nem képviselhet." A zsűri egyhangúlag elfogadta ezt a szellemi tervet és Ablonczy Lászlót öt esztendőre kinevezte a Nemzeti Színház igazgatójának. Néhány hónap múlva a kultúrpolitika irányítói összefogott támadást indítottak a Nemzeti Színház ellen, kijelentve, hogy a Nemzeti más koncepciót igényel. A Fodor Gábor miniszter indította hajsza közvetlen összefüggésében Sík Ferenc főrendező rosszul lett és 1995. január 18-án elhunyt. Februárban a minisztérium kezdeményezésére a Merlin Színházban konferenciát tartottak a Nemzetiről, ahol a tradíciót, a történelmi örökségből fakadó kötelezettségeket elutasító - szabaddemokrata politikusok holdudvarához tartozó - meghívottak voltak a hangadók. Ablonczy László nem ment el. A „Tanácskozáshoz"[20] írott levelét Béres Ilona olvasta fel. Főként a Nemzeti elleni intézményes támadások felelősét Horn miniszterelnök leváltotta és Magyar Bálint került a helyére. Hosszú huzavona után a Nemzetiben Iglódi István lett a főrendező. 1996 júniusában, az új Nemzeti Színház tervpályázatának eredményhirdetésekor Magyar Bálint művelődésügyi miniszter új koncepció tervvel állt elő. A lehetséges alternatívák kinyilatkoztatása az írókból, művészekből értetlenséget váltott ki. Kolozsvári Papp László[21] a Kortárs 1996. novemberi számában a kulturális közélet változásaira irónikusan reagált:

„Magyar Bálint kultúrbajnok félönkéntes tolnokoncai nem felmelegítették újra a megépítendő Nemzeti Színháznak, mint befogadó színháznak az elméletét?! Nem mintha tartana tőle akár csak a kutyám is (már azért sem mert nincs), tollvonással másítható meg minden tollvonás, még a Nemzeti Színház történésze fiának az alsó madártollvonása is. De már megint a felfurakodó kérdés: kinek jó a befogadó Nemzeti, kinek nem jó egy jó állandó, magyar Nemzeti? Miért jó a franciáknak a Comédie Française? Az angoloknak az épp felépülő Globe, Shakespeare színházának mása? Nekünk pedig, akik geopolitikai, lélekszámi és az egy főre eső csatavesztési lelkiségünk alapján igazán rászolgáltunk, miért nem kell egy Nemzeti? És miért és kinek a meghatalmazásából döntik el némelyek, hogy mi kell, és mi nem kell? Egy hatalomba beszavazott posztkommunista párt?, a műve fölött pállott arccal, kihűlő szemmel földre meredő posztkádári nép?, tán csak nem jogosít fel egy futólagos (és elődjénél jóval tehetségesebb) kultuszminisztert, hogy egy – soha nép által jóvá nem hagyott – koalíció tojmányaként eldöntse, milyen színháza legyen a nemzetnek?"

Magyar Bálint művelődésügyi miniszter azt is bejelentette, hogy a jelenlegi társulat nem kerülhet be az új épületbe. Ez fenyegetésként hatott, létbizonytalanságot jelentett a Hevesi Sándor téren dolgozó közel háromszáz ember számára. Az igazgató a színházcsinálással járó feszült munka mellett felvállalta munkatársai érdekvédelmét, és minden fórumon – sajtóban, rádióban, televízióban, parlamentben – hangoztatta ellenvéleményét a döntéshozókkal szemben. Két évig tartott a nyílt háborúskodás a hivatalos álláspont képviselői és a Nemzeti Színház dolgozói között. Ablonczy László komolyan véve a szolgálatot, a legnehezebb pillanatokban is átsegítette munkatársait a válságos helyzeteken. Az 1998-as májusi parlamenti választások előtt – megnyugtatásnak szánva – Magyar Bálint futárpostával átküldte a Magyar Színház alapító okiratát, jelezve, hogy a társulat egyben marad, csak nem Nemzeti Színháznak nevezik majd. Mint kiderült: a miniszteri döntés törvénytelen volt. De a parlamenti választás elsodorta a minisztert és pártját, bár Magyar Bálint terve az új épület avatása előtt (2000. szeptember), Ablonczy László igazgatói mandátumának lejárta után megvalósult. A Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Béres Ilona nevével jegyzett Nemzeti Színház társulatát rangjától megfosztották. Ablonczy László utódja Iglódi István 1999. június 22-én írott levelében a színház igazgatójától így búcsúzott:

„Kedves Laci! Köszönöm ezt a nyolc évet, amit a te igazgatásod alatt töltöttem el! Főrendezőként a majdnem ideális főnököt tisztelhettem benned. Szabad kezet adtál, néha-néha egy-egy ötletnek feltüntetett irányítással (pl. Tragédia, Lumpáciusz, Gerle stb.), amik mind jó ötletek voltak. A „majdnem" a fentiekben azt jelenti, hogy néha olyan küzdelmekbe mentél bele (cikkek, levelek stb.), amit én nem tettem volna. Persze én nem értek a „nagypolitikához". Az viszont fantasztikus volt, hogy egy olyan igazgató mellett dolgozhattam, akinek sosem kellett a szavában kételkednem. Nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. (Én tudom, mert dolgoztam más igazgató mellett is.) Fantasztikus, hogy nem kell az embernek állandóan a háta mögé nézni. Laci! Te az általam ismert legbecsületesebb ember vagy! Ezért érdemelted meg, amit (hál' Istennek) megkaptál és ami – tudtommal – példa nélkül áll a magyar színháztörténelemben. Éveken át gyaláztak, gúnyoltak, de úgy mész el, ahogy innen még igazgató nem távozott (legalábbis az én emlékezetem szerint) köszönettel és virágcsokorral. Ebből a pozícióból az emberek megalázva, leköpve szoktak távozni. Te dübörgő taps közepette búcsúztál. Szolgáljon ez gyógyírül azokra a sebekre, amiket igazgatásod közben kaptál. Kívánok Neked boldog, értelmes és értékes munkálkodást és mégegyszer tisztelettel köszönök mindent! Pista"

A Nemzeti Színház igazgatásának idején négy önálló kötete jelent meg. Márkus Béla, a Széchenyi-díjjal kitüntetett irodalomtörténész a Külön sors-külön irodalom című könyvében "Mintha mindig ugyanabban a dologban járna" címmel tanulmányt írt Ablonczy László négy kötetéről. Ebből idézünk. A szivárvány alatt (Utak Erdélybe): „A Sepsiszentgyörgyön, a Kaláka könyvek sorozatában Farkas Árpád ajánló soraival útjára bocsátott kötet több műfaj gyűjtőhelye ugyan, a beszélgetéseken túl riportok és emlékezések, nekrológok és naplójegyzetek, kritikák és tanulmányok, levelek és tudósítások is helyet kapnak benne…"mintha mindig ugyanabban a dologban járna" . […] Hisz abban, hogy a színpadi művészetnek missziója van, és ennek a küldetésnek a közgondolkodás tisztítása éppúgy része, mint a kollektív önismeret ébresztése. Mert – sulykolják más írások is – az erkölcs az, aminek a 20. században mindennél nagyobb szükségét szenvedjük. Erkölcsi tartalom nélkül nincs esztétikum – állítja." Nehéz álom – Sütő András 70 éve (monográfia): „A Nehéz álom Sütő András viselkedésváltozatainak kialakulását igen gazdagon szemlélteti, több szögből világítja meg, sokféleképpen magyarázza. Legelőbb, magától értetődően, a szociológia és a szociálpszichológia nézőpontját érvényesíti. Kérdése, hogy adott szociális közegéhez – a szűkebb családhoz, mint elsődleges szociális kiscsoporthoz, és a tágabb környezethez, a szülőfaluhoz, Pusztakamaráshoz, illetve a szülőföldjéhez – milyen szorosan kötődött, felnövekedése folyamatát az összetartás ereje, az utazás és az azonosulás vágya és akarata határozta-e meg, vagy a kiválás nagy óhaja, a különbségtevés, sőt a tagadás erős szándéka. […] A 20. századi „fejezet" politikai és művelődéstörténeti eseménynaptárnak, a legújabb időket nézve pedig zavarba ejtően aprólékos kronológiának, személyesen ihletett, hasznos kalauznak is beillenék." Jelentés a völgyből : „A hónapról hónapra, januártól decemberig rendszeresen jelentést készítő Ablonczy László a magyar történelemnek sok eseményére, a nemzeti kulturálódásnak és művelődésnek sok alakjára lel és mutat rá, mintegy bíztatva magamagát is, hogy „magasból nézvést még megvolna az ország… Ablonczy Lászlót a földi nehézségi erőnél is jobban húzza-tapasztja valami a mindennapi politikához, és magányra vágyó hétvégi bolyongóként nagyon nehéz kiszabadulnia ebből a vonzásból. Egyelőre lehetetlennek látszik, hogy sikerülne a vágyott mutatvány, nem a kötéltáncosé, nem a megidézett Jékely Zoltáné, hanem az Ady által elképzelt: „förtelmeit egy rövid Mának/Nézze túl szemem". Megélt színház :„Kötete a Megélt színház csak nyomatékosítja, ami az eddigi főbb munkái a Latinovits Zoltán tekintete (1987), a Nemzeti a magasban (1996), a Sütő Andrásról szóló monográfia, a Nehéz álom alapján is nyilvánvaló volt: a szerző régóta feladattá változtatta magát… A feladat, akár az előadásokról tudósító kritikusé, akár a régi játékszíni események történész kutatójáé, akár pedig a művészek fellépéseit szervezőé és kísérőé: mindhárom ágon a színházhoz kötötte és köti. A feladat tehát: a magyar színjátszás szolgálata."

1999–2005 között Párizsban

Nemzeti színházi mandátumának lejárta után feleségét követve Párizsba költözött. Felesége, A. Szabó Magda a párizsi Magyar Intézetben művészeti igazgató-helyettesként dolgozott, így családi kapcsolata révén a magyar diaszpóra kulturális központjába jutott. Megismerkedhetett, barátságot köthetett a Franciaországban élő magyarok hírneves képviselőivel és a világ különböző tájairól ide érkező művészekkel. Találkozásairól, tűnődéseiről jegyzeteket készített, irodalmi-, színházi eseményekről beszámolókat, közéleti témákról tudósításokat küldött a marosvásárhelyi Néplapba, a sepsiszentgyörgyi Háromszék-be, a bp-i Reformátusok Lapjába és a Debrecen hetilapba. Párizsi tartózkodása alatt megélt élményeiről a Múló levelek[22] című könyvében számol be, amely egy vallomással kezdődik Magdónak:

„A mindennapokban sokszor sajogtam hiányodban. Rád várakozva időm volt tűnődni, s haza-gondolva írtam leveleket. Elfogultan, mert Ady indulata kísértett. Napi, heti lobbanások; a hazugságot, a nemzetámítókat, a megigazulásra képtelen lovagok handabandáját nem viselhetem. Az Eiffel torony árnyékában talpraállásunk módozatait is kerestem. Kerestük pontosabban, mert oly sok párizsi pillanatot és életem legfontosabb kérdéseit is csak Veled tisztázhattam. Minden időben köszönet érte. Hulló falevelek – múló levelek… Boldogok voltunk Párizsban…"

Ablonczy László és A. Szabó Magda közös munkája az „Állj fel" torony árnyékában[23] című antológia is vidám pillanatot örökít meg, Bartókot idézve. Első párizsi útja alkalmával (1905. aug. 19.) Bartók Béla tréfás kedvében a következő rímes klapanciát írta nővérének: „Által mentem én a Szajna-hidacskán, hida-, hida- hidacskán / Felmentem az »Állj fel« torony csucsára, felmentem a csucsára / Liften mentem én oda / Onnan néztem Párisra / Hej, de szép az élet itten Párizsban, szép az élet csuhajja!" A művelődéstörténeti szempontból is értékes antológia a XX. századi magyar sors francia földön gondolat jegyében született. Bevezető ajánlásában Mádl Ferenc politikai pályájának Franciaországhoz kötődő emlékeiről számol be, az utószóban Ablonczy László Sors és ihlet cím írása ad összefoglalást, és bátorítja a fiatal kutatókat: „dolgozzák fel azokat a tényeket és eseményeket, amelyek a magyar emigráció, a párizsi hivatalos képviselet és a hazai politika kölcsönhatásában történelmi sorssá formálódtak." A szöveggyűjteményben 180 alkotó, több mint 200 alkotása szerepel. Költők, írók, festők, diákok, politikusok vallanak Párizshoz kapcsolódó élményeikről, emlékeikről, a XX. század sorsfordító eseményeiről. TV film is készült Hunok a (háztetőkön) Párizsban címmel (Duna Televízió – Cselényi László rendezése) az összeállítás felhasználásával, az antológia szerkesztőinek közreműködésével. A párizsi Magyar Intézet programjában központi helyen szerepelt a Kelet-Európából érkező magyarok előadássorozata. Boldog volt, akit hívtak, mert a magyar művészek vágyálmaiban mindenidőkben a világ közepe Párizs. Sütő András a Párizs poharai[24] című írásában, benne az Ablonczy házaspárnak írott levelében így ír: „Ki tehet róla, hogy minden magyar úgy indul Párizsba, majd úgy is tér meg onnan, hogy a hírhedett színdróma soha ki nem kopik a szíve csücskéből. Majdnem azt mondhatjuk: genetikai örökségünkké lett. Párizs keserű poharát is ki kell inni. […] Holttengeri szórványmagyar szerencséje volt az én szerencsém. Hogy erdélyi sorsunkról dadogó vallomásaimat a magyar kulturális diplomáciának oly nagyszerű képviselője öltöztette francia nyelvi köntösbe, mint Szabó Magda. De ily módon talált a szó, s a gondolati rezonancia Ablonczy Lacival is. Mert olyan a mi régi barátságunk, mint a só: nem romlik és nem romlaszt… Áldom sorsomat és köszönöm Nektek, hogy a Világ Szívében én is megfordulhattam." A Franciaországban töltött évek alatt a Reformátusok Lapjába folyamatosan írta cikkeit, interjúit, tanulmányait a magyar irodalom protestáns műveiről, alkotóiról (Kodolányi János, Németh László, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Sütő András, Gulyás Pál, az erdélyi Benkő Samu, a felvidéki Koncsol László stb). Ezeknek az írásoknak nagy része a Bartók Béla kertjében: Marosszentimrétől Párizsig című (tanulmányok, beszélgetések, jegyzetek) kötetben jelent meg a Püski Kiadónál, 2003-ban.

2005-től Budapesten

a magyar színháztörténet forrásértékű dokumentumai alapján, a Nemzeti Színház köré szerveződő történelmi, közügyi gondolatokkal áthatottan írja tanulmányait, könyveit. Két portrékötetében Árvai Réka csodái – Kubik Anna könyve (Bp., 2010, Kairosz) és Sinkovits Imre a Hargitán – Fél évszázad töredékei a Nemzeti Színház 175 esztendejéből (Bp., 2013 Kairosz), a szakmát, a színházat sohasem megkerülő beszélgetések leírásával érzékletes portrét fest. Szakolczay Lajos[25] könyvszemléje szerint: „az Árvai Réka csodái nem egyszerűen szerepekre, állomásokra, pályafordulatokra kihegyezett életrajz – noha annak is bőven megteszi -, hanem személyi jegyekkel, a színész és az író személyes jegyeivel, confiteor mélységű vallomásával átitatott kettős portré." A Sinkovits Imréről szóló kötet tiszteletadás az utolérhetetlen művésznek, aki első volt a sorban és utolsónak távozott, akinek elmúlása a Nemzeti Színház legnagyobbjainak elmúlását jelentette. Az utóbbi évtizedben keletkezett színháztörténeti írásait történészi alaposság, filológusi aprómunka jellemzi. Tanulmányai a magyar színjátszás múltjának és jelenének szerteágazó ismeretéről tanúskodnak. Írásai erősen dokumentáltak (Gellért Endre, Földes Gábor és mások munkássága), bizalmas, titkos iratok adatainak felhasználásával bizonyítottak. Régimódi színháztörténet ÁVH-s iratokkal…- és Raksányi Kutyával (Bp., 2012, Kairosz Kiadó), és a „Templom, parlament, kínpad: megannyi színpad" ÁVH-s(be)súgókkal – Új évezredi tűnődések, jegyzetek, beszélgetések (Bp., 2014, Kairosz Kiadó) könyvei a belügyi levéltár iratainak tanulmányozása alapján számos új tényt, eddig ismeretlen politikai, személyi összefüggést tárnak fel. Az elmúlt évtized közélethez kapcsolódó írásait a Hitel és a Magyar Szemle közölte. „A Hitel 2006/2. száma több figyelemre méltó egyéni megközelítésű, hangvételű esszét tartalmaz. Kiemelkedő közülük Ablonczy Lászlóé (Alvilágosodás kora), aki naplószerű feljegyzéseiből állította össze saját, izgalmas látleletét a rendszerváltozásról." – írja tanulmánykötetében Falusi Márton[26]. A Hitel felelős szerkesztője Papp Endre, a 70 éves Ablonczy Lászlót így köszöntötte (Hitel, 2015/10. szám): „Ő az egyik legfiatalabb Hitel-alapító. Ott ült 1982-ben, a lélekemelő társaságban, Illyés Gyula „bűvkörében", hogy a függetlenségről és a nemzeti összetartozásról tegyen hitet. […] Az önérdekű, magyarul beszélő nemzetrongálók, internacionalisták-globalisták, uniformizálók, kizárólagosságra törekvők, politikai, szellemi és ízlésbeli zsarnokok elleni védelmet keresi a történelemben, a kultúrában, az irodalomban, a színházban és az emberi közösségben. E két utóbbi egybeforr nála. A színház nála áhítat, ünnep, szeretet, belső rejtelem megsejtése, „titokzatos sugallatok„lelőhelye. Ha nem az – s gyakran nem az –, akkor önző játszmák, ártó szándék, kicsinyesség, gonoszság, tehetségtelenség, hatalmi manipuláció és politikai elnyomás van helyette. Nyomában pedig emberi szenvedés és pusztulás… Ablonczy László eszménye – én ekként látom – a „megváltó cselekvés", a családi, baráti, eklézsiabeli, eszmetársi, nemzeti összetartozás menedéke. Reménye a szeretet győzelme a veszedelmek felett, egy lehetséges megtisztulás és megbékélés. A nemzeti közösséghez való ragaszkodásának természetes indítéka a bennünket körülvevő folytonos hiányérzet. Kontinensünkből a lelki összehangoltság hiányzik leginkább, véli, „egy eszmefosztott Európa polgárai vagyunk". „Ideje már, hogy boldog életünket sóvárogjuk" üzente mindnyájunknak a Hitel negyedszázadára ajánlott nagyesszéjében. De nem csak vágyakozik, tesz is érte. Az utóbbi másfél évtized írói működése könyvek sokaságát gyümölcsöztette. Csak egy kívülálló mondhatja: alighanem kész az (élet)mű. Remélem, az alkotó mégsem pihen!"[27] Az egykori publicista, sietősen írt cikkek szerzője, ma elmélyülten, visszafogott indulatokkal, az esszé műfaja felé fordult – remélhetőleg még manapság is népszerű és művelhető ez a műfaj. Bár a személyességre a világ már alig kíváncsi. Így hát marad a bíztatás és az önbiztatás: az írás, mint palackposta a jövőnek. Életét, sorsát a debreceni színház ihlette, s 2015 őszén a Csokonai Színház 150 éves ünnepe alkalmából terjedelmes mélyinterjút készített Lengyel Györggyel, aki a pályán elindította (Hitel, 2015/8.). A Sirály előadását újra felidézve, Ablonczy László munkásságát áttekintve, talán Csehov alakjának Samrajevnek gondolata kísérte: „Süllyed a színművészet…! Hatalmas tölgyek álltak itt egykor, most csak fatönköket látunk." A Nemzeti Színház egykori igazgatója mindennapi munkájában ma is a tölgyeket gondozza.

[2016]