Vári Fábián László: Curriculum vitae

1951. március 16-án születtem Tiszaújlakon (Szovjetunió), az egykori Ugocsa megyében. Arról már többször beszéltem, s ezt mások is megerősítették, hogy a születés körülményei, a gyermekkor környezeti hatásai (a család és a kissé tágabb közösség a maga teljes világával, a gyermekkor színterei) akár egy életre szólóan meghatározhatják a személyiség és az alkotói pálya fejlődését, amelyet ettől kezdve nyugodtan tekinthetünk akár sorsszerűnek is. Kétkezi munkából élő szüleimnek egyetlen gyermeke voltam, ezért talán az indokoltnál is több figyelmet kaptam, amely nagyrészt az iskoláztatásomra irányult. Lágert járt apám, aki természetesen tiszta értelme és tájékozottsága által akár értelmiségi is lehetett volna, elmondta jó párszor: „Ha a fiú nem viszi többre az apjánál, vagy az apában, vagy a fiúban van a hiba. Én minden tőlem telhetőt elkövetek azért, hogy a fiam, ha majd felnő, ne piszkos kézzel üljön este a vacsorához." S bár nem éppen irodalmi pályára szánt, első sikereimnek örülve ezt mondogatta: „Te nem az az ember vagy, akiből tizenkettő tesz egy tucatot". De szegény nagyanyám öröme és őszinte lelkesedése volt a leginkább megható, aki halála napjaiban is csak azt sajnálgatta – én ekkor már egy ideje katona voltam –, hogy nem fogja már megtudni soha, belőlem mi lesz. S ha már a katonaságot említettem, eszembe jut, hogy 1973-ban ott ért utol az irodalomtörténész Kis Ferenc üzenete egy levelezőlapon, mely szerint nemcsak a lapot aláíró kis társaságban (Kis Ferenc, Kovács Vilmos, S. Benedek András) emlegetnek szeretettel, de megvan a helyem az egyetemes magyar irodalomban is. Ez a bíztatás adott nekem elegendő erőt a következő hét-nyolc esztendő túlélésére, s ahhoz, hogy az irodalmi pályán való (korábbi) elbuktatásom terhét méltósággal hordozzam. S ezen túl megerősített abban a meggyőződésemben is, hogy jól döntöttem, amikor a könnyen szedhető babérok helyett a kényszerű hallgatást választottam.

Apámról – úgy érzem – el kell még mondanom egy-két fontos dolgot. Mielőtt azonban részletezném, hadd bocsássam előre, hogy én elfogadom a génkutatóknak a nemzedékek egész során át lappangó, majd hirtelen feltörő talentum természetéről szóló magyarázatát, de meggyőződésem, hogy a tehetség jelentkezéséhez a szellemi környezet térereje is fontos. Értelmem nyiladozása idején engem is értek ilyen rásegítő hatások, melyekből most csak apám szerepét emelem ki, aki tucatnyi verset és rengeteg idézetet tárolt a fejében, s elmondásukhoz mindig megtalálta az alkalmas pillanatot. Így lett számomra örökös élménnyé Ábrányi Emil Mi a haza? című költeménye, melyet hűvös őszi estéken, amikor anyám esti műszakos volt a cipőgyárban, a takaró alatt magához vonva mondogatott a fülembe. Polgári iskolai olvasókönyvében később megtaláltam és megtanultam ezt a verset, a hazaélmény és a hazaszeretet érthető közvetítésének egyik legalkalmasabb, legmaradandóbb szövegét, s állítom, hogy magyarságtudatomnak és a poézis iránti vonzalmamnak is ez lett egyik legelső forrása és ösztönzője. Ugyanakkor az én apám volt az a szülő is, aki később a Kovács Vilmos és Fodó Sándor köztudottan ellenzéki társaságától, helyesebben az ellenzékiség politikai következményeitől féltve rá akart bírni az elhallgatásra. Erre tett sikertelen kísérletei után szomorúan könyvelte el, hogy már nem vagyok az ő mindenben engedelmes fia.

Ezzel a családtól kapott örökséggel érkeztem 1958-ban az iskolába, ahol kilencévesen már megkaptam az első hatalmas pofont. Keservesen sírtam, mert ártatlannak éreztem magam. Ezt megelőzően senki sem mondta, hogy a járási inspektorok előtt nem illő emlegetni vallásos neveltetésemet. Így hamar megértettem, hogy ez a világ, ha nem is teljesen ellenséges, de a hazulról hozott értékeket a kommunista-ateista ideológia teljes súlyával igyekszik elnyomni, s ezt az új, barátságtalan környezetet csak úgy tudom elviselni, ha a magyarság, az ünnepek és a hit szentségeit magamba zárva igyekszem elkerülni az újabb konfliktusokat. De ezeknek a magam szabta feltételeknek sem tudtam következetesen eleget tenni, mert egy alkalommal – a nagyszőlősi tankerület magyar iskoláinak műkedvelő szemléjére készülve – orosz származású, a magyart kissé törve beszélő osztályfőnököm hozzájárulásával a tiszaújhelyi kultúrházban népes falusi közönség előtt elmondtam azt a nevezetes Ábrányi-verset. Igazgatóm, egyben magyar tanárom, a zsűri tagjaként – jól láttam – igazi kínok között szenvedte végig a produkciót, s amikor a taps megszólalását követően összehúzták a függönyt, felrohant a színpadra, mellemen két kézzel megmarkolta a zakót, s fejmagasságába emelve a képembe sziszegte: „Az anyád istenit, honnan szedted ezt a verset?" „Egy könyvben találtam" – válaszoltam. „Biztos, valami régi könyvben, ugye?" Erre csak bólintottam, mire ő pár pillanatnyi tétovázás után egyszerűen eleresztett. Amikor padlót értem, térdeim megcsuklottak. Tizennegy esztendős voltam. Hatalmas országunkban már javában tartott a személyi kultusz következményeinek felszámolása, de az iskolai kulturális rendezvényeken – oroszul és magyarul egyaránt – még mindig műsoron volt a Szulikó, Sztálin legkedvesebb dala. S én viseltem az úttörő-nyakkendőt, később a komszomolcsillagot, miközben belülről belémkövesült, egész lényemet kitapétázta a dac. Mást nem tehettem, ilyen képmutató világban éltünk.

Költői fejlődésem kezdeteiről nem sokat tudok mondani. Tizenhat-tizenhét évesen pont olyan primitív, értékelhetetlen verseket írtam, akár a legtöbb középiskolás, aki megrekedt Petőfinél, Vörösmartynál, Aranynál. Adyt és József Attilát, mivel tankönyveinkbe az úgynevezett forradalmi és proletárverseket rakták „csalinak", még nem ismertem eléggé, kortárs magyar költőkkel pedig csak elvétve találkozhattam. Figyeltem természetesen a rendszertelenül megjelenő kárpátaljai versközlésekre is, de Kovács Vilmoson kívül senki sem tudott igazán lekötni. Amikor '67 őszén táskámban mintegy tizenöt-húsz verssel Ungvárra indultam, volt ugyan bennem némi izgalom, de hiú reményekkel nem áltattam magam. Ennek ellenére rosszul esett, kissé talán el is kedvetlenített, hogy „munkáimat" a megvitatásra alkalmatlannak minősítve csak megmosolyogták. Maradtam mégis, végighallgattam Fodor Géza, Zselicki József és mások már publikált verseinek méltatását, s annyit rögtön érzékeltem, hogy a fiúk jókora lépéssel járnak előttem. Mindenképpen figyelemreméltó, frappáns kis verseik előnyét azonban csöppet sem tartottam behozhatatlannak, inkább kimondatlanul is elém állított mércének tekintettem, s valami kisebb csoda folytán villámgyorsan felfogtam, s magamban ott helyben leképeztem az általuk használt képalkotási technikát. A következő összejövetelre, amely egyben a Forrás Stúdió megalakulásának alkalma is volt, már magammal vittem három olyan írást, amelyek reményeim szerint meg kellett, hogy feleljenek az akkori igényeknek. Stumpf (Benedek) András, de főként Balla Gyula, későbbi barátaim és pályatársaim elképedve, majdhogynem hitetlenkedve fogadták a verseket, majd megállapították, hogy a két alkalom között valóban nagyot léptem előre. „Ha még egy ilyen lépést meg tudsz tenni, költő lesz belőled" – bíztatott szegény, ma már csak néhai Gyula barátom. Ekkor, ha maradt még bennem egy kis bizonytalanság, az említett versek megjelenésével, '68 márciusában az eloszlott teljesen. Barátaim várakozása, ama következő lépésem iránt, mivel már az egyetemi felvételire készülődtem, engem izgatott a legkevésbé, de egyre többet olvastam, s főként versesköteteket. Megismertem, s egy életre szívembe zártam a népköltészetet, hosszú órákat töltöttem együtt József Attilával, a Nagy László által tolmácsolt Lorcával, előfizettem a Kortárs és az Új Írás című magyar irodalmi folyóiratokra, néhány napra kölcsön kaptam a Kilencek Elérhetetlen földjét, s egyszer csak rákaptam Nagy Lászlóra.

Nekem rendkívüli élményt jelentett minden egyes szellemi kaland, melyekből végül azt szűrtem le, hogy az igényesebb költői beszédhez szükséges ugyan, de önmagában kevés a műveltséggel megszerezhető intelligencia. A költészet valójában a kivételezettek adottsága, a tudat mélyebb szintjein megvalósuló, magasabb szintű gondolkodás. Ezzel a felismeréssel jutottam – legalábbis azt hiszem – a következő lépcsőfok elé. Amikor apám hinni kezdte, hogy mégiscsak lesz belőlem valami, egy alkalommal halkan, bizalmasan tudtomra adta: elszomorítaná, ha családnevünket kevésnek vagy alacsonynak tartva irodalmi pályámhoz új nevet választanék. Meg sem fordult ilyesmi a fejemben – nyugtattam, nem is sejtve, hogy hamarosan aggodalmának oka is bezörget az ablakon. 1980 táján üzenetet kaptam, hogy a szerzői jogi bonyodalmak elkerülése végett meg kellene különböztetnem magamat azonos nevű, valamivel idősebb pályatársamtól. Hetekig tépelődtem, minduntalan apámra gondolva, azt remélve, majd csak elfelejtődik, vagy megoldódik valahogy. Nemsokára azonban jelentkezett S. Benedek András barátom, akit közvetítőnek kértek fel, s közölte, majd ő segít, ha egyedül képtelen vagyok dönteni, s én megkönnyebbülten bíztam rá magam. Tőle származik a lakhelyemre utaló előnév, s a barátom attól fogva irodalmi keresztapámnak mondja magát. Legyen hát úgy – egyeztem bele megkönnyebbülten, mert így nem kellett elhagyni családnevemet –, legyen ez köztünk egy újabb kötelék. De ez a névtörténet csak úgy lehet teljes, ha elmondom, hogy új nevem, különösen eleinte, hármas támasza ellenére is nagyon ingatag lábakon állt. Mert minél összetettebb egy név, annál több a tévesztés vagy elírás lehetősége. Voltam – bizonyára a kézzel írt névalak hibás olvasatából eredően Vócsi Fábián László; az ismerős hangzás miatti tévedés eredményeként Váci Szabó Zoltán; s nem is oly régen, valószínűleg a Fábián és Sebestyén nevek naptári szomszédsága okán: Vári Sebestyén László. Bizony, kellemetlen néha a szerkesztők felületessége.

Feleségemet, Borbély Klárát 1976 szeptemberében ismertem meg a vári iskolában, s ezt követően két héttel eljegyeztük egymást, majd november 6-án, mivel a házasságkötési törvény ennél korábbi időpontban nem tette lehetővé, megtartottuk szerény esküvőnket. Első két gyermekünk, Judit és Zoltán, mindjárt az elején, szép rendben születtek, Orsolya lányunk pedig 1989-ben már a közösen rakott fészekbe érkezett. Ha nem így alakul az életem, az életünk, bizonyára nem maradtam volna itt, s ebben az esetben nem tudom, most mit válaszolhatnék a névváltoztatást illetően. De itt maradtam, itt vagyok a történelmi Bereg megye egyik legjelentősebb, kuruc múlttal bíró településén, s ezt másként már el sem tudnám képzelni, mint ahogyan azt sem, hogy a községi iskolában töltött negyed századot, amikor az írás helyett többnyire tanítottam, más jellegű tevékenységgel töltsem ki. Nemcsak én próbáltam tanítani, magam is sokat tanultam, s rendkívüli szerencsének tartom, hogy szemem előtt, majdhogynem kezem alatt nőtt fel a kárpátaljai magyar próza egyik mai kiválósága, Bartha Gusztáv.

Van azonban a pályámnak még egy-két oldalága, s ezek egyike a társadalmi tevékenység. Ma már kétségtelen, hogy a kárpátaljai magyarság történelmének utóbbi két évtizede szinte azonos a KMKSZ és más társadalmi szervezetek történetével. A kulturális szövetséghez a már emlegetett ellenzékiségem egyenes következményeként csatlakoztam. Itt azonban most pontot teszek, s a további részletekről, ha szükséges, a későbbiek során még beszélek.

S még valami, ami főiskolai státuszomhoz köthetően is a pályám része: a ruszin népballadák fordítása és elmélyültebb tanulmányozása. Az érdeklődés az első fordításoknál is sokkal régebbi keletű. Még a nyolcvanas évek végén ismertem meg alaposabban P. Lintur kárpátaljai ukrán folklorista gyűjteményét, a Kárpátaljai ukrán népballadákat. Míg kezdetben a magyar anyagtól eltérő, gazdag tartalmi részletek kötötték le érdeklődésemet, egy idő után önkéntelenül is a párhuzamokra: a téma, a felépítés és a cselekményalkotó motívumok azonosságára vagy hasonlóságára terelődött a figyelmem. E jelenség múltbeli hátterét kutatva elsősorban a középkori balladáink kialakulásának és virágzásának időszakát, a 14–18. század gazdaság- és társadalomtörténetét kellene minél alaposabban átvilágítanunk, amikor népeink között a migrációs folyamatok és az állandó piaci kapcsolatok mellett meglehetősen élénk lehetett az érdeklődés egymás szellemi értékei iránt. A folklórtörténet már több olyan esetet feltárt – különösen a 19. századi betyárköltészettől kezdve, amikor ismertté váltak egy-egy ballada születésének körülményei, esetleg az ősszöveg szerzője is. Mivel középkori balladáink esetében ez kizárt, a folkloristák csak általánosságban beszélhetnek a ballada kialakulásának egyéni és közösségi feltételeiről. Nyomon követhetők olykor a téma- vagy motívumvándorlás egyes mozzanatai, azonban az átvétel első lépéseire készülő népi énekest csak a képzeletben tudjuk tetten érni, nagyjából oly módon, ahogyan az irodalomtörténet-írás tetten éri az első írott magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom névtelen fordítóját, aki csak az alkotás kényszerét érezte, és fogalma sem lehetett tette nagyszerűségéről. Hasonló érdeklődéssel és alkotási szándékkal fogadhatták a névtelen középkori énekszerzők a külországból vagy a szomszédos néptől érkező balladát, mely a beágyazódás első fázisában minden bizonnyal még csak elbeszélt formában lett a szájhagyomány része. Ezt a feltevést igazolják prózai alakban megrekedt, a mese és a monda határán közlekedő balladáink (Halott vőlegény, Fia-rabolta anya), valamint más, prózabetétes változatokban is elterjedt balladatípusaink közül a Halálra táncoltatott lány és a Csudahalott, amelyek azonban kedvező fogadtatás esetén, az átvétel következő fázisában már dalolt változatban is megszólaltak.

Régóta tudjuk, hogy a folklórkapcsolatok mind teljesebb feltárása, egymás szellemi örökségének megismerése azon túl, hogy népeink közeledését és újbóli egymásra találását szolgálja, saját kultúránkat is gyarapítja. Ezzel az én ismeretanyagom is gazdagodik és színesedik, s bízom benne, hogy ez a tapasztalat előbb-utóbb majd a versekből is visszaköszön. 

[2012]

Verset ne, csak ocsmány varangyot!

Vári Fábián Lászlóval beszélget Penckófer János

Vári Fábián László élete és alkotói pályája izgalmas egységben formálódott és így alakul most is. Mint mozaikkockák, úgy rakódnak egymás mellé a sorsszerűnek mutatkozó tragikus és mulatságos, a megkapóan szép és abszurd helyzetek: életének és költői fejlődésének fordulatai. Természetesen az életrajzi adatok - az ő esetében is szárazak - mindebből alig sejtetnek valamit. Mert igen keveset mond például az, hogy Vári Fábián László 1951. március 16-án született Kárpátalján, Tiszaújlakon. A Nagyszőlősi Középiskolában érettségizik, és 1968-tól az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanul. 1972-től sorkalonai szolgálatot teljesít a szovjet hadseregben, s 1978-ban, ötéves késéssel fejezi be egyetemi tanulmányait. 1976-tól a Vári Középiskolában dolgozik, 1989-től 1999-ig aktívan részt vesz a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség munkájában, 2000-től a II. Rákóczi Ferenc Kár­pátaljai Magyar Főiskola tanára, 2002-től az Együtt című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, majd 2004-től a szerkesztőbizottság elnöke. De a pályát fémjelző kötetek ugyancsak keveset árulnak el arról a világról, amely érdekes egységben él az alkotó emlékezetében, valamint verseiben és katonai éveit felidéző prózájában, amely Tábori posta címmel jelenik meg már évek óta különféle folyóiratokban. Legfeljebb arra kapja fel az ember a fejét, hogy Vári Fábián Lászlónak csak negyvenéves korában, 1991-ben jelent meg első verseskötete, a Széphistóriák. Merthogy azután már kisebb-nagyobb kihagyásokkal mégis sorjázni kezd­tek a kötetek: Kivont kardok közt (1992), 19 vers a hűségről és a halálról (2000), Világtalan csillag (2001), Harminchárom év (2002), Fecskehajtó idő - régebbi és új versek (2004). Ballada­gyűjteménye, a Vannak ringó bölcsők, a Kárpátaljai magyar népballadák alcímet viselő könyve pedig két kiadást is megért már: 1992-ben adták ki először, 2006-ban pedig másod­szor. Műfordításai, a balladafordítások a Kárpátaljai ruszin népballadák, valamint Szlavko Szlobodan versei a Világtalan csillag című kötetében jelentek meg. Tehát Vári Fábián László költő, író, néprajzkutató, főiskolai tanár, folyóirat-szerkesztő, a református egyház presbi­tere, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség választmányi tagja, közéleti szereplő; aki három gyermek apja, és aki immár négy unokával büszkélkedhet.

-    Mindig is egységben láttad az embert és az alkotót, az egyént és a közösséget, a múlt és jelen történéseit, vagy ez már a felnőtt ember tudatosan kialakított világnézete nálad? A „fel­négyelt Haza" - hogy mindjárt saját verssoro­dat használjuk - és az egység gondolata hogyan él egymás mellett?

Azt hiszem, nemcsak felületesnek, de dagályosnak is tűnhetnék, ha a kérdésre mindjárt

rávágnám, hogy igen, mindig tudtam. Ahhoz ugyanis, hogy a kérdésben megjelölt irodalomelméleti, illetve filozófiai kategóriák összefüg­géseiről viszonylag tartható véleményt alkossunk, az emberek többségénél bizonyos fokú bölcsesség szükségeltetik, amit általában az idő szokott meghozni. A kezdetekre visszagondol­va most úgy számolgatom, hogy korábbi verse­im még egyértelműen az ösztönösség jegyében születtek, s csak harmincas éveimhez közeled­ve alakult ki és állandósult bennem a kimon­dott szó iránt való felelősségtudat, ettől kezdve mérlegelem komolyabban a művek értelmét és kódolt üzeneteit, azok befogadhatóságát, lehet­séges olvasatait. Az ember és az alkotó viszo­nyára térve mindjárt az elején kételyek merül­nek fel bennem: ismerjük-e kellőképpen az alkotás természetét és összetevőit? A jelentő­sebb, már lezárt és az irodalomtörténet által alaposan elemzett életművek esetében viszony­lag tisztán láthatóak a kapcsolat elemei, de nincs két egyforma ember, nincs két egyforma alkotó, s ennél fogva a köztük fennálló vi­szonyt sem lehet sablonokba kényszeríteni. Az viszont tény, hogy az alkotó az emberben (szár­mazása, genetikai öröksége, neveltetése, életkörülményei függvényeként), annak fizikai és szellemi adottságaiból fejlődik ki, mint bábból a pillangó, s ettől kezdve önálló életet élhet. A hasonlat csak annyiban sántít, hogy míg a fejlettebb életformájában önfeledten csapon­gó pillangó már el is feledte odahagyott porhü­velyét, az alkotó személy, aki munkája közben korok és világok vándora, visszatér az ember­be, visszaadja kölcsönkért nyelvét, eszét, emlé­keit. Így talán szerencsésebb valamivel, ha ezt a viszonyt az álom idején a testből kijáró lélek­hez hasonlítjuk. Az eddigiekből - különösebb képzelőerő sem kell hozzá – közvetlen szál ve­zet az egyén és a közösség kapcsolatához, mely a történelmi korok váltakozásával maga is vál­tozik. Az egyénnek – ezt általában el is fogad­juk – többnyire alárendelt szerepe van a szűkebb és tágabb közösségi szintekkel szemben annak ellenére, hogy azok minőségi ismérvei (identitástudat, kultúra, gazdasági helyzet) el­sősorban az egyes személyek, vagyis az „alap­anyag" magával hozott értékeiből állnak össze. De tudjuk azt is, hogy a többség által fokozato­san alakított és elfogadott, a közösséget mű­ködtető konvenciók és tradíciók követése min­denkire, így az adott csoportból kiemelkedő politikai vagy gazdasági vezetőkre, jeles személyiségekre nézve is ajánlatos, mert a reni­tenseket a közösség kiveti magából. A történelem számontartja a nagy egyéniségek és a tö­megek jeles összecsapásait, melyekben – még ha gátlástalan diktátor az ellenfél, sokszor ak­kor is – a tömegek kerekednek felül. Ez a körül­mény több más tényező együttesében intő pél­da lehetne korunk politikusai számára, akik egyéni vagy pártérdekeik által hajtva megfe­ledkeznek arról, hogy nem az ország leépítésére, hanem a közjó fejlesztésére tettek esküt, s rég elfeledték, vagy meg sem tanulták, hogy a közösséget csak az iránta érzett feltétlen alá­zattal lehet szolgálni. Akik a múltban ellenke­zőképpen cselekedtek, azokat árulónak nyilvá­nítva a népharag rendszerint halállal büntette. Ezzel meg is érkeztünk a kérdés következő ré­széhez, a történelemhez. Már az ókori bölcsek is tudták: balga ember az, aki nem figyel „az élet tanítómesterére". Ok viszonylag korán fel­ismerték, hogy az emberi társadalmak fennál­lása óta mindig a javak birtoklásáért támadtak a jelentősebb konfliktusok, s ezek forgatóköny­vei koronként más környezetben, más szerep­lőkkel megismétlődtek. Magyarságunkat nem is Mohács, de Hunyadi Mátyás elvesztése óta sújtja a magyar átok, ám mi magunk mennyi­vel vagyunk bölcsebb, ügyesebb politikusok, mint gyakorta kárhozattal emlegetett apáink? A széthúzás olyannyira megszokott, szinte idültté váló társadalmi jelenség, hogy már csak az érzékenyebbek kedélyeit borzolgatja. Félő, hogy ebből az állapotból táplálkozik további romlásunk, és bizonyos, hogy „vezetőink" útja innen „ívelt" a nyílt nemzetárulással felérő 2004-es, decemberi népszavazásig, amikor a tör­ténelem prédájává lett, határokon túlra rekesz­tett nemzetrészektől megtagadták az állampol­gárságot. De mondhatom keményebb metafo­rákkal is: sóval szórták be a „felnégyelt Haza" máig eleven, soha nem gyógyuló sebeit. A „felnégyelt Haza" víziója, bár kora iljúságom óta kísérteiként jár a nyomomban, ebben a drámai tömörségben kerek húsz évvel ezelőtt jelent meg előttem. Mindmáig ez volt költői tevé­kenységem egyik legfájdalmasabb felismerése, melyet, mint szétdarabolásunk mementóját, az agyakba állított felkiáltójelnek szántam. De – mint újabban tapasztaljuk – további jelene­tek is előhívhatók a képből, ám azok megfogalmazása, további darabolásunk kimondása ma­radjon előttem tabu, s ily módon talán az egy­ség gondolata is velünk marad. Tekintsünk úgy az egységre, mint nemzetünknek egy majdan létrehozható eszményi állapotára, mely felé tö­rekedni minden magyar szent kötelessége.

Nem csupán egy értelmezési lehetőséget látsz abban, ami a születés körülményeinek mondha­tó, ami a tanulás alakulásában történt, és ami a költői létet tudatosította benned? Állítod, hogy mindennek így kellett történnie, sorsszerű volt minden?

Arról már többször beszéltem, s ezt mások is megerősítették, hogy a születés körülményei, a gyermekkor környezeti hatásai (a család és a kissé tágabb közösség a maga teljes világával, a gyermekkor színterei) akár egy életre szólóan meghatározhatják a személyiség és az alkotói pálya fejlődését, amelyet ettől kezdve nyugod­tan tekinthetünk akár sorsszerűnek is. Kétkezi munkából élő szüleimnek egyetlen gyermeke voltam, ezért talán az indokoltnál is több figyelmet kaptam, amely nagyrészt az iskolázta­tásomra irányult. Lágert járt apám, aki természetesen tiszta értelme és tájékozottsága által akár értelmiségi is lehetett volna, elmondta jópárszor: „Ha a fiú nem viszi többre az apjá­nál, vagy az apában, vagy a fiúban van a hiba. Én minden tőlem telhetőt elkövetek azért, hogy a fiam, ha majd felnő, ne piszkosan üljön este a vacsorához." S bár nem éppen irodalmi pá­lyára szánt, első sikereimnek örülve ezt mon­dogatta: „Te nem az az ember vagy, akiből tizenkettő tesz egy tucatot..." De szegény nagy­anyám öröme és őszinte lelkesedése volt a leg­inkább megható, aki halála napjaiban is csak azt sajnálgatta – én ekkor már egy ideje katona voltam –, hogy nem fogja megtudni, belőlem mi lesz. S ha már a katonaságot említettem, eszembe jut, hogy 1973-ban egy levelezőlapon ott ért utol az irodalomtörténész Kiss Ferenc üzenete, mely szerint nemcsak a lapot aláíró kis társaságban (Kiss Ferenc, Kovács Vilmos, S. Benedek András) emlegetnek szeretettel, de megvan a helyem az egyetemes magyar iroda­lomban is. Ez a biztatás adott nekem elegendő erőt a következő hét-nyolc esztendő túlélésére, s ahhoz, hogy az irodalmi pályán való (koráb­bi) elbuktatásom terhét méltósággal hordoz­zam. S ezen túl megerősített abban a meggyő­ződésemben is, hogy jól döntöttem, amikor a könnyen szedhető babérok helyett a kénysze­rű hallgatást választottam. Apámról – úgy ér­zem – el kell még mondanom egy-két fontos dolgot. Mielőtt azonban részletezném, hadd bocsássam előre, hogy én elfogadom a génku­tatóknak a nemzedékek egész során át lappan­gó, majd hirtelen feltörő talentum természe­téről szóló magyarázatát, de meggyőződve teszem hozzá, hogy a tehetség jelentkezéséhez a szellemi környezet térereje is fontos. Értel­mem nyiladozása idején engem is értek ilyen rásegítő hatások, melyekből most csak apám szerepét emelem ki, aki tucatnyi verset és ren­geteg idézetet tárolt a fejében, s elmondásuk­hoz mindig megtalálta az alkalmas pillanatot, így lett számomra örökös élménnyé Ábrányi Emil Mi a haza? című költeménye, melyet hű­vös őszi estéken, amikor anyám esti műszakos volt a cipőgyárban, a takaró alatt magához vonva mondogatott a fülembe. Polgári iskolai olvasókönyvében később megtaláltam és megtanultam ezt a verset, a hazaélmény és a hazaszeretet érthető közvetítésének egyik legalkalmasabb, legmaradandóbb szövegét, s állítom, hogy magyarságtudatomnak és a poézis iránti vonzalmamnak is ez lett egyik legelső forrása. Ugyanakkor az én apám volt az a szülő is, aki később Kovács Vilmos és Fodó Sándor köztudottan ellenzéki társaságától, helyesebben az ellenzékiség politikai következményeitől féltve rá akart bírni az elhallgatásra. Erre tett siker­telen kísérletei után szomorúan könyvelte el, hogy már nem vagyok az ő mindenben enge­delmes fia. Ezzel a családtól kapott örökséggel érkeztem 1958-ban az iskolába, ahol kilencéve­sen már megkaptam az első hatalmas pofont. Keservesen sírtam, mert ártatlannak éreztem magam. Ezt megelőzően senki sem mondta, hogy a járási inspektorok előtt nem illő emle­getni vallásos neveltetésemet. így hamar meg­értettem, hogy ez a világ, ha nem is teljesen ellenséges, de a hazulról hozott értékeket a kommunista-ateista ideológia teljes súlyával igyekszik elnyomni, s ezt az új, barátságtalan környezetet csak úgy tudom elviselni, ha a ma­gyarság, az ünnepek és a hit szentségeit magamba zárva igyekszem elkerülni az újabb konfliktusokat. De ezeknek a magamszabta feltételeknek sem tudtam következetesen eleget tenni, mert egy alkalommal, a nagyszőlősi tan­kerület magyar iskoláinak műkedvelő szemlé­jére készülve, orosz származású, a magyart kissé törve beszélő osztályfőnököm hozzájáru­lásával a tiszaújhelyi kultúrházban népes falu­si közönség előtt elmondtam azt a nevezetes Ábrányi-verset. Igazgatóm, egyben magyarta­nárom, a zsűri tagjaként - jól láttam - igazi kí­nok között szenvedte végig a produkciót, s ami­kor a taps megszólalását követően összehúzták a függönyt, felrohant a színpadra, mellemen két kézzel megmarkolta a zakót, s fejmagassá­gába emelve a képembe sziszegte: „Az anyád Istenit, honnan szedted ezt a verset?" „Egy könyvben találtam" – válaszoltam. „Biztos va­lami régi könyvben, ugye?" Erre csak bólintot­tam, mire ő pár pillanatnyi tétovázás után egyszerűen eleresztett. Amikor padlót értem, a térdeim megcsuklottak. Tizennegyedik esz­tendős voltam. Hatalmas országunkban már javában tartott a személyi kultusz következmé­nyeinek felszámolása, de az iskolai kulturális rendezvényeken – oroszul és magyarul egy­aránt - még mindig műsoron volt a Szulikó, Sztálin legkedvesebb dala. S én viseltem az út­törőnyakkendőt, később a komszomol-csillagot, miközben belülről belém kövesülve egész lé­nyemet kitapétázta a dac. Mást nem tehettem, ilyen képmutató világban éltünk. Negyven év múltán visszagondolva az indulásra, már nem tudom, hogyan summázzam. Hogy sorsszerű volt-e, vagy nem – döntse el az olvasó.

Költői fejlődésedet is a kárpátaljai barátok és a költészet tanulmányozása, valamint a meg­foghatatlan sejtelem és felfejthetetlen rádöbbenés egységében magyarázod. Hogyan is pillan­tottad meg azokat a bizonyos „lépcsőfokokat" amelyekre fel-fellépve haladtál előre?

Költői fejlődésem kezdeteiről nem sokat tudok mondani. Tizenhat-tizenhét évesen pont olyan primitív, értékelhetetlen verseket írtam, akár a legtöbb középiskolás, aki megrekedt Petőfinél, Vörösmartynál, Aranynál. Adyt és József Attilát, mivel tankönyveinkbe az úgy­nevezett forradalmi és proletárverseket rakták „csalinak", még nem ismertem eléggé, kortárs magyar költőkkel pedig csak elvétve találkoz­hattam. Figyeltem, természetesen, a rendszer­telenül megjelenő kárpátaljai versközlésekre is, de Kovács Vilmoson kívül senki sem tudott igazán lekötni. Amikor 1967 őszén táskámban mintegy tizenöt-húsz verssel Ungvárra indul­tam, volt ugyan bennem némi izgalom, de hiú reményekkel nem áltattam magam. Ennek ellenére rosszul esett, kissé talán el is kedvetlenített, hogy „munkáimat" megvitatásra alkal­matlannak minősítve csak megmosolyogták. Maradtam mégis, és végighallgattam Fodor Géza, Zselicki József és mások már publikált verseinek méltatását, s annyit rögtön érzékel­tem, hogy a fiúk jókora lépéssel járnak előttem. Mindenképpen figyelemreméltó, frappáns kis verseik előnyét azonban csöppet sem tartottam behozhatatlanak, inkább kimondatlanul is elém állított mércének tekintettem, s valami kisebb csoda folytán villámgyorsan felfogtam s ma­gamban ott helyben leképeztem az általuk használt képalkotási technikát. A következő összejövetelre, amely egyben a Forrás Stúdió megalakulásának alkalma is volt, már vittem magammal három olyan írást, amelyeknek reményeim szerint meg kellett felelniük az akkori igényeknek. Stumpf (Benedek) András, de főként Balla Gyula, későbbi barátaim és pályatársaim elképedve, majdhogynem hitetlenkedve fogadták a verseket, majd megállapítot­ták, hogy a két alkalom között valóban nagyot léptem előre. „Ha még egy ilyen lépést meg tudsz tenni, költő lesz belőled" – biztatott sze­gény, ma már csak néhai Gyula barátom. Ek­kor, ha maradt még bennem egy kis bizonyta­lanság, az említett versek megjelenésével, 1968 márciusában az eloszlott teljesen. Barátaim­nak ama következő lépésem iránti várakozása, mivel már az egyetemi felvételire készülődtem, engem izgatott a legkevésbé, de egyre többet olvastam, s főként versesköteteket. Megismer­tem s egy életre szívembe zártam a népköltészetet, hosszú órákat töltöttem együtt József Attilával, a Nagy László által tolmácsolt Lorcával, előfizettem a Kortárs és az Új írás című folyóiratokra, néhány napra kölcsön kaptam a Kilencek csoport Elérhetetlen földiét, s egyszer- csak rákaptam Nagy Lászlóra. Nekem rendkí­vüli élményt jelentett minden egyes szellemi kaland, melyekből végül azt szűrtem le, hogy az igényesebb költői beszédhez szükséges ugyan, de önmagában kevés a műveltséggel megsze­rezhető intelligencia. A költészet valójában a kivételezettek adottsága, a tudat mélyebb szint­jein megvalósuló magasabb rendű gondolko­dás. Ezzel a felismeréssel jutottam – legalábbis azt hiszem – a következő lépcsőfok elé.

Nemrég az egyik író-olvasó találkozón fel­olvastad kedves pályatársad épp nyomtatásban megjelent költeményét, és azzal illusztráltad mondanivalódat, hogy „Na, ez vers!''Milyen köl­teményt tekint Vári Fábián László jó versnek tehát?

Sietve bocsátom előre: nem tartom magam arra illetékesnek, hogy én mondjam meg, mi­lyen a jó vers. A rendkívül változatos, sokszí­nű, sokszólamú kortárs magyar költészet köré –  úgy gondolom – az olvasói világszemlélet, ízlés, társadalmi rétegeződés, tájékozottság és más egyéb kötődések szerint szerveződnek ol­vasói táborok. Ezek népességének és hatékonyságának becslése, minősítése – megfelelő mé­rési adatok híján – szintén nem az én dolgom, azt azonban joggal feltételezem, hogy a vers minőségének kérdésében mindenki saját ízlése, olvasási kultúrája, rokon- vagy ellenszenve alap­ján formál véleményt. S ebben – legalábbis ná­lam – nem játszik szerepet, hogy gazdagon burjánzó költészetünknek ki melyik vonulatá­ba vagy szekértáborába tartozik. Csak a vers a fontos, amely ha valóban jó, szólhat bármi­ről, de azt a líra arisztokratikus méltóságával tegye. Adjon érzelmi többletet, üzenjen, kelt­sen visszhangokat, hogy az olvasó hetek múl­tán is érezze az újraolvasás kényszerét, legyen élmény a vele való találkozás. Tudom, ezzel a felsorolással még nem sikerült együvé terel­nem a jó vers ismérveit, nem is erre tettem kísérletet, csak azt szeretném valami módon rögzíteni, hogy az én szépérzékem mitől kezd hullámzani. S jöhetnének itt az idézetek vagy akár teljes terjedelmű költemények, mert több kortársamtól is tudok akár iskolás módon, kívülről verseket, de ezt most hagyjuk. Czébely Lajos Quo vadis? című kis remekéből viszont – hiszen a kérdésben őrá utaltál - idemásolom a befejező szakaszt: „Megy az ember, néha megáll, / Mintha várna / Valakire. Nem tudja, hogy / Önmagára. / Megreng a föld, kapaszkodna, / De nincs mibe. / Fény önti el, s utolsót lép / A semmibe.'

Ma már szinte alig akad olyan ismerője Vári Fábián Lászlónak, aki ne ellenállóként tar­taná számon azt a tevékenységedet, amelyet Fodó Sándorral és a Forrás Stúdióvá/ végeztetek egyetemi éveid alatt. Mennyi tudatosság volt a cselekedeteitekben? Ellenállónak éreztétek ma­gatokat már akkor is, avagy a hatalom által rátok sütött bélyeget láttátok később felemelő tettnek?

Bizony, eljár az idő. Ennek is negyven éve már, s tapasztaljuk, hogy az emlékezet olykor hajlamos egybemosni az egymáshoz valóban közelálló dolgokat. De azért vagyunk most együtt, hogy ebben a kérdésben is valamelyest rendet tegyünk. A felidézett történetnek ugyan­is legalább három szála van. Ezek végül való­ban összefutnak, most azonban kövessük őket a maguk rendje szerint, sorjában. Az 1967 no­vemberében alakult Forrás Stúdió fiataljaitól, mint csoporttól, még távoliak az ellenállás esz­méi, de nem keverhetjük őket rossz hírbe azzal sem, hogy esetleg szocialista hazafiak lettek volna. Egyelőre csak irodalmi sikerekről, a Szi­laj nádparipán címmel készülődő versantoló­giáról, a publikációs lehetőségek bővítéséről álmodoznak, de 1970 táján, Kovács Vilmos er­kölcsi támogatásával már a magyarországi fo­lyóiratokban való megjelenésről is. A műhely legtehetségesebb tagjai (Balla Gyula, Benedek András, Fodor Géza, Füzesi Magda, Zselicki József) mai szemmel nézve is elfogadható, vál­lalható verseket írnak, melyekben az egyre inkább kiszoruló pártideológia helyét az egye­temes emberi értékek veszik át, Benedek And­rás költészetében pedig a nemzeti élmény be­szédes kifejezéseként megjelenik s szinte azon­nal továbbterjed, rám is átragad a kurucos attitűd. Azt hiszem, a stúdión belül ekkor kezd tudatosulni és állandósulni - még nem az el­lenállás - a hazug, zsarnoki rendszerrel szem­ben táplált tagadás gondolata. Ezt csak megerősíti a Benedek-Kovács szerzőpárosnak a kárpátaljai magyar irodalomról készített és a Tiszatáj 1970. októberi és decemberi számai­ban közreadott tanulmánya, ahol először mon­datik ki nyilvánosan a kárpátaljai magyar lakosság 1944-es sorstragédiája. Ezzel a szá­munkra fontos irodalom- és kultúrtörténeti eseménnyel a Forrás életében egy jelentős for­dulóponthoz érkeztünk. A területi (megyei) pártbizottság előretolt szemei ettől kezdve fo­kozott figyelemmel követik minden lépésün­ket. A második szál Fodó Sándor tanári pálya­futásával indul, aki a tartui egyetemről, egy szabadelvű, már-már európai miliőből érkezve a gondolat szabadságát is elhozta közénk. Szűkebb szakterületén, a nyelvtudományon belül is kiválóan fel tudta kelteni hallgatóinak ér­deklődését, de igazán jó a magyarságismeret­ben volt, amiből viszont nem szerzett oklevelet. Hogy is tehette volna, mikor az erre való ké­pességét Illyés Gyula, Veres Péter és Németh László szellemi tanodájában fejlesztette, csi­szolta, s lelkesedésével csakhamar bennünket is hatása alá vont. Jól emlékszem: köznyelvünk nem kapta még fel az identitás ma oly divatos fogalmát, ellenben a népben és nemzetben gondolkodás, a nemzet szolgálatára való ké­szülődés egyre többször volt egyre kimerítőbb beszélgetéseink tárgya. Fodó zseniális szerve­zői képességét a bölcsészkar vezetése is felfedezte, s meglehetős gyakorisággal igénybe is vette. Őrá bízták – többek között – a diákság műkedvelő tevékenységének szervezését, ame­lyet a magyar szakos hallgatók öntudatára, lelkesedésére és szakértelmére számítva Sándor elvállalt, és missziónak tekintett. A műsorok irodalmi blokkjának összeállítása és megje­lenítése – természetesen – a Forrás-tagok jogosultsága volt, s ehhez köthetően akár rögzít­hetjük is a Forrás és a Fodó körül kialakult tágabb közösség tevékenységének és céljainak találkozását. Hamarosan összeállt a Kovács- Fodó-Benedek triumvirátus, ami egyértelmű­en maga után vonta a stúdió baráti körének bővülését, a szakmai jellegű beszélgetéseiben viszont napirendre kerültek a nemzetiségi közügyeket felvető polémiák. Az egyetem vezetése ezt a szálat Fodó elbocsátásával igyekezett elvarrni, ezáltal is remélve a nyilvánvalóan ér­lelődő magyar ügy elcsendesedését. Ehelyett tiltakozások sorozata kezdődött, az ukrán ok­tatási minisztertől terjedelmes táviratban kö­veteltük a tanárunkat ért jogtalan sérelem kivizsgálását és Sándor állásába való vissza­helyezését. A bizottság kiszállt, vizsgálódott, a rektori döntést jóváhagyta, a tiltakozók nevét és arcát pedig ismételten megjegyezték. Az ügy harmadik szála a hatvanas évek közepétől kezdett sodródni, mégpedig a Kovács Vilmos- Balla László közti személyes, illetve szakmai eredetű konfliktus miatt, de a vége csak 1971 tavaszán került felszínre – talán nem véletle­nül – az előbbi két szál közelében. Mivel Vil­most direkt módon nem lehetett ellehetetlení­teni, Balla a Tiszatáj-ügy kapcsán felbőszített megyei pártbizottság támogatásával – remekül kiagyalt módon – a Forrást vette célba. Május kilencedikén – Benedek András kivételével – a Kárpáti Igaz Szó fejléces meghívóját kézbesí­tette számunkra a posta - ma is őrzöm! mely által 1971. május huszonkettedikére meghir­dették a József Attila Stúdió alakuló ülését. A szíves invitálást a Forrás tucatnyi tagságából mindössze négyen (Benedek, Fábián, Fodor, Zselicki) utasítottuk vissza, így az ellencsoport létrejött, s hamarosan olvashattuk előre beha­rangozott közleményeiket. Sejthető volt, hogy az ügy ezzel még nem zárult le, de arra a kegyelemdöfésre, amit számunkra augusztus hú­szadikára időzítettek, mégsem számítottunk. A Kárpáti Igaz Szó elhíresült cikkének (Elidege­nedés?!) fenyegetve támadó, névtelen szerzője verseink eszmeisége felől kezdte döntögetni a Forrás falait, de a verseknek helyet adó lapszerkesztőtől, valamint a bölcsészkar párt- és kommunista ifjúsági vezetőitől is számonkérte az elmulasztott éberséget. Szeptemberben, ahogy várható volt, fegyelmi vizsgálatok indultak el­lenünk, majd azok csendesedtével számvetést végezve, válaszunk fogalmazásába fogtunk. A készülő dokumentum a bennünket ért mél­tánytalan támadás tényén túl a kárpátaljai magyarság legégetőbb gondjait is felpanaszol­ta, s a területi pártbizottságtól kérte azok ala­pos kivizsgálását és orvoslását. A Beadvány ti­zenhat oldalas, sűrűn gépelt három példányára Kovács Vilmos, Fodó Sándor, Benedek András neve mellé támogató egyetértése jeleként to­vábbi háromszáz magyar (köztük néhány ru­szin!) értelmiségi „véste" oda a nevét. Vajon ellenállásnak számít-e egy tiltakozó aláírásgyűjtés a Szovjetunióban, 1971-ben? Ahogy vesszük, de sokkal elfogadhatóbb, árnyaltabb módon fejezi ki a lényeget, ha azt mondjuk, hogy ez az időszak volt polgárjogi mozgal­munk kezdete. Tíz esztendeje Fodó Sándor, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke e régi történet kapcsán a következőket mondta: „A »szovjet- magyarok« fogalmát bevezetni szándékozó és meglévő iskolahálózatunkat is folyamatosan romboló hatalmi szándék legalább részben megtorpant ellenállásunkon, és így sokban en­nek köszönhető, hogy a rendszerváltozás után sok mindent sikerült megvalósítani korábbi tö­rekvéseinkből. Az egykori egyetemisták, Forrás­tagok egyéni helytállása jelentette azt a bázist, amelyen immár egy évtizede megalakulhatott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Ezért mondtam már ki több fórumon: a Forrás a KMKSZ előképe volt."

És milyen volt a népköltészeti gyűjtőmun­ka? Milyen volt akkor, a hatvanas-hetvenes évek­ben Kárpátalján olyan diáknak lenni, aki érdek­lődik az ősi hagyományok iránt? A kárpátaljai ballada- és népdalkinccsel való megismerkedé­sednek szerinted volt-e hatása akkor még igencsak formálódó költői személyiségedre?

A tiszaújlaki Vásártéren, gyermekkorom talán legfontosabb színterén – visszaemlékezni is milyen jó rá! – hasonló korú társaim közt meglehetősen mozgalmas életben volt részem, s ugyanakkor a felnőttek világa is módfelett ér­dekelt. Emlékszem a fontosabb eseményekre, beszélgetésekre, a Rákóczi-kor mondáira, var­rónő nagyanyám kuncsaftjainak hátborzonga­tó hiedelemtörténeteire, de sajnálattal álla­pítom meg, hogy a család és a környezet már majdnem kisvárosi jellegű életéből hiányzott a lírai folklór. Népdalt a rádióban hallhattam először, ám a népdalfeldolgozásokra és a ko­molyabb zenére, főként az opera hallatára nagyapám azonnal felpattant a heverőről és ki­kapcsolta a készüléket. „Nem kell a kópéra" – mondta röviden, s én később magamban derül­ve még sokáig mérlegeltem, hogy az opera és a kópéra (kooperatíva – szovjet típusú fogyasz­tási szövetkezet) közül melyikre is haragudott jobban? Ezzel a „zenei" előélettel és az első egyetemi évfolyamon szerzett, eléggé felületes elméleti ismeretekkel kezdtem el tapogatózni a folklór pitvarában. Már 1969-et írtunk, nyár volt, és a magyar tanszék által kijelölt feladat szerint meséket, mondákat, esetleg balladákat kellett volna gyűjtenünk, de a munkához sem­milyen gyakorlati útmutatást nem kaptunk. Az első napok eredménytelen bolyongásai után aztán mégiscsak összehozott a Gondviselés valakivel, aki négy-öt igazi balladával kárpótolt a kezdeti kudarcokért. Köztük volt a Halálra táncoltatott lány, a Szégyenbe esett lány, A ha­lálraítélt húga, melyek szüzséjét ismertem ugyan, de ezeket az eredetien szerkesztett vál­tozatokat – bizonyára a „felfedezés" lázában égve – én egyszerre magaménak éreztem, akár egy váratlanul előkerült hozzátartozót. Az termé­szetes, hogy ilyenkor érdeklődni szokás a szár­mazás, a kötődések, a további rokonok iránt, s én szorgosan olvastam, kutattam, megnéztem minden elérhető forrást, és sajnálattal gondolok rá, hogy Kallós és Vargyas munkái csak készülődvén, akkor még nem állhattak segítségemre. Azt hiszem, ekkortájt, mondhatni „első látásra" létesült az az érzelmi forródrót, amely máig fennállóan jellemzi és szolgálja a balladákhoz való viszonyulásomat. Közérthetőbben fogalmazva: én ma is útra kelek, ha tanítványaimtól, de bárkitől hírt kapok egy szebb változatról, vagy akár egy tisztázatlan eredetű töredékről is. Azt, hogy költői kibonta­kozásom a balladák és népdalok mélyebb meg­ismerésével egyszerre indult, le sem tagadhat­nám. Ismerőim, akik régóta érzékelik nálam a balladákra mutató epikum dominanciáját, maguk is tudják, hogy ez a kapcsolat sokkal többről szól, hiszen rendszerint verssoraimon is kiüt a „vadrózsák" s más mezei virágok óha­tatlanul rám tapadt hímpora. Ez azonban még mindig csak a nyelvi külsőségek jól látható ro­konsága, holott ennél – azt hiszem – fel tudtam fogni többet is. A legtisztább és számomra leg­értékesebb lírai folklórnak arra az ősköltészet­ből átmentett képességére gondolok, mely által valószerűtlenül szerkesztett terekben és hely­zetekben, ép ésszel követhetetlen összefüggé­sekben s mégis jól azonosítható valóságban tudja lebegtetni előttünk a természeti és az em­beri környezet, az élet fontosnak vélt fragmen­tumait. Szürrealista látásmódnak és beszédnek mondjuk ezt már jó ideje, ami az én felfogásom szerint valaha talán sámánok és táltospapok mágiaközeli képessége volt. Majd felfedezvén és eltanulván XX. századi lírikusaink egész sora alkalmazta ezt a nyelvet, itta e forrás mennyei eredetű vizét, miközben mélységeit kutatva értelmezte többször is nekiiramodva, mint Csoóri a Szántottam gyöpöt... vagy a Ten­ger és diólevél káprázatosán szép és tanulságos esszéiben.

Költői neved kialakítása, párválasztásod, tanári pályád és hivatásod további alakulása maga is szép és kerek, szerves történet.

Amikor apám hinni kezdte, hogy mégis­csak lesz belőlem valami, egy alkalommal halkan, bizalmasan tudtomra adta: elszomorítaná, ha családnevünket kevésnek vagy alacsonynak tartva irodalmi pályámhoz új nevet választa­nék. Meg sem fordult ilyesmi a fejemben – nyugtattam, nem is sejtve, hogy hamarosan aggodalmának oka is bezörget az ablakon. 1980 táján üzenetet kaptam, hogy a szerzői jogi bonyodalmak elkerülése végett meg kellene különböztetnem magamat azonos nevű, vala­mivel idősebb pályatársamtól. Hetekig tépelődtem, minduntalan apámra gondolva, azt re­mélve, majd csak elfelejtődik vagy megoldódik valahogy. Nemsokára azonban jelentkezett S. Benedek András barátom, akit közvetítőnek kértek fel, s közölte: majd ő segít, ha egyedül képtelen vagyok dönteni, s én megkönnyebbül­ten bíztam rá magam. Tőle származik a lakhe­lyemre utaló előnév, a Vári, s a barátom attól fogva irodalmi keresztapámnak mondja ma­gát. Legyen hát úgy – egyeztem bele megkönnyebbülten, mert így nem kellett elhagyni csa­ládnevemet –, legyen ez köztünk egy újabb kötelék. De ez a névtörténet csak úgy lehet tel­jes, ha elmondom, hogy új nevem, különösen eleinte, hármas támasza ellenére is nagyon in­gatag lábakon állt. Mert minél összetettebb egy név, annál több a tévesztés vagy elírás lehető­sége. Voltam – bizonyára a kézzel írt névalak hibás olvasatából eredően – Vócsi Fábián Lász­ló ismerős hangzás miatti tévedés eredménye­ként; Váci Szabó Zoltán s nem is oly régen, s valószínűleg a Fábián és Sebestyén nevek naptári szomszédsága okán Vári Sebestyén László. Bizony, kellemetlen néha a szerkesztők felületessége. Feleségemet, Borbély Klárát 1976 szeptemberében ismertem meg a vári iskolá­ban, s ezt követően két héttel eljegyeztük egy­mást, majd november hatodikán, mivel a há­zasságkötési törvény ennél korábbi időpontban nem tette lehetővé, megtartottuk szerény eskü­vőnket. Első két gyermekünk, Judit és Zoltán mindjárt az elején, szép rendben születtek, Or­solya lányunk pedig 1989-ben már a közösen rakott fészekbe érkezett. Ha nem így alakul az életem, az életünk, bizonyára nem maradtam volna itt, Váriban, s ebben az esetben nem tudom, most mit válaszolhatnék a névváltozta­tást illetően. De itt maradtam, itt vagyok a tör­ténelmi Bereg megye egyik legjelentősebb, kuruc múlttal bíró településén, s ezt másként már el sem tudnám képzelni, mint ahogyan azt sem, hogy a községi iskolában töltött ne­gyedszázadot, amikor az írás helyett többnyire tanítottam, más jellegű tevékenységgel töltsem ki. Nemcsak én próbáltam tanítani, magam is sokat tanultam, s rendkívüli szerencsének tar­tom, hogy szemem előtt, majdhogynem a ke­zem alatt nőtt fel a kárpátaljai magyar próza egyik mai kiválósága, Bartha Gusztáv. Van azonban pályámnak még egy-két oldalága. Ezek egyike a társadalmi tevékenység. Ma már kétségtelen, hogy a kárpátaljai magyarság tör­ténelmének utóbbi két évtizede szinte azonos a KMKSZ és más társadalmi szervezetek tör­ténetével. A kulturális szövetséghez már em­legetett ellenzékiségem egyenes következmé­nyeként csatlakoztam. Ami pedig főiskolai stá­tuszomhoz köthetően is a pályám része: az a ruszin népballadák fordítása és elmélyültebb tanulmányozása. Az érdeklődés az első fordí­tásoknál is sokkal régebbi keletű. Még a nyolcvanas évek végén ismertem meg alaposabban P. Lintur kárpátaljai ukrán folklorista gyűj­teményét, a Kárpátaljai ukrán népballadákat. Míg kezdetben a magyar anyagtól eltérő, gaz­dag tartalmi részletek kötötték le érdeklődése­met, egy idő után önkéntelenül is a párhuzamok­ra: a téma, a felépítés és a cselekményalkotó motívumok azonosságára vagy hasonlóságára terelődött a figyelmem. E jelenség múltbeli hátterét kutatva elsősorban középkori balladá­ink kialakulásának és virágzásának időszakát, a XIV-XVIII. század gazdaság- és társadalom- történetét kellene minél alaposabban átvilágí­tanunk, amikor népeink között a migrációs fo­lyamatok és állandó piaci kapcsolatok mellett meglehetősen élénk lehetett az érdeklődés egy­más szellemi értékei iránt. A folklórtörténet már több olyan esetet feltárt – különösen a XIX. századi betyárköltészettől kezdve, amikor ismertté lettek egy-egy ballada születésének körülményei, esetleg az ősszöveg szerzője is. Mivel középkori balladáink esetében ez kizárt, a folkloristák csak általánosságban beszélhet­nek a ballada kialakulásának egyéni és közös­ségi feltételeiről. Nyomon követhetők olykor a téma- vagy motívumvándorlás egyes mozza­natai, azonban az átvétel első lépéseire készülő népi énekest csak a képzeletben tudjuk tetten érni, nagyjából oly módon, ahogyan az irodalomtörténet-írás tetten éri az első írott magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom névtelen for­dítóját, aki csak az alkotás kényszerét érezte, és fogalma sem lehetett tette nagyszerűségéről. Hasonló érdeklődéssel és alkotási szándékkal fogadhatták a névtelen középkori énekszerzők a külországból vagy a szomszédos néptől érke­ző balladát, mely a beágyazódás első fázisában minden bizonnyal még csak elbeszélt formá­ban lett a szájhagyomány része. Ezt a feltevést igazolják prózai alakban megrekedt, a mese és a monda határán közlekedő balladáink (Halott vőlegény, Fiarabolta anya), valamint más, pró­zabetétes változatokban is elterjedt balladatípusaink közül a Halálra táncoltatott lány és a Csudahalott, amelyek azonban kedvező fo­gadtatás esetén, az átvétel következő fázisában már dalolt változatban is megszólaltak. Régóta tudjuk, hogy a folklórkapcsolatok mind telje­sebb feltárása, egymás szellemi örökségének megismerése azon túl, hogy népeink közeledé­sét és újbóli egymásra találását szolgálja, saját kultúránkat is gyarapítja. Ezzel az én ismeret- anyagom is gazdagodik és színesedik, s bízom benne, hogy ez a tapasztalat előbb-utóbb majd a versekből is visszaköszön.

A népek közeledését és újbóli egymásra ta­lálásának lehetőségét emlegetvén, álljunk meg itt egy kis időre! A magyarság érdekvédelme is olyan természetes számodra, mint például az ember és a költői személyiség egységes történel­mi tudata? A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségben betöltött magas tisztségedről tör­tént lemondásod után is ugyanúgy végigáramol­tatod magadon a folyton-folyvást alakuló ese­ményeket? Tisztség híján is lehet netán, és ha lehet, hogyan lehet érdekeket védeni ma Kár­pátalján?

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség­hez vezető utam olyan magától értetődő volt, mint szántás után a vetés, s azt hiszem, ehhez hasonló természetességgel jött el az alakuló ülésre rajtam kívül még legalább negyven-öt­ven ember. A változások terhével érkező 1989- es esztendő elején jártunk, de az SZKP még nyeregben érezte magát, ezért elküldte közénk „magyar ügyekben" illetékes kádereit: az eddi­giekben már a szükségesnél is többet emlege­tett főszerkesztőt és az ungvári magyar tan­szék örökös vezetőjét. A pártgyűléseken isko­lázott, rutinos elvtársak kész tervekkel érkez­tek, s egymás közt talán már fel is építették az alakulandó szövetség vezető apparátusát. így a terembe érve meg sem álltak a pódiumig, s az alakuló ülés gyeplőjét egy kis időre magukhoz ragadták. De csak addig, míg sor nem került az elnök jelölésére. „Fodó Sándor! Fodó Sándor!" -       zengett a terem minden sarkából. „Őt akar­juk!'' „De Fodó még mindig nem írta meg a disszertációját, neki az az első!" – próbált meg fordítani a hangulaton Sándor munkaadója. „Megírjuk helyette!" – hárította valaki rögtön a döfést, s ekkor már mindenki érezte, tudta, hogy ezzel nyertük meg az első csatát. Három évnek kellett eltelnie, míg kiderült, hogy a szö­vetség fórumain túl sok a meddő vita. Képtelenség volt például az autonómia létfontosságú kérdésében vagy a parlamenti jelöltállításban közös elhatározásra bírni az egyre növekvő, de különböző neveltetése és politikai előélete mi­att másként gondolkodó tagságot. Menetrend­szerűen érkeztek a személyi ellentétek és riva­lizálások miatti konfliktusok is, aztán kezdetét vette a szakadás. A legszembetűnőbb kiválá­sok a beregszászi alapszervezeteket tizedelték, s 1994 nyarán már úgy tűnt, hogy a kiválás szorgalmazói a Beregvidék teljes magyarságát átvezetik az általuk létrehozott ellenszervezetbe. A KMKSZ elnöksége szeptemberben rend­kívüli közgyűlésre hívta a szövetséghez hű, főként a vidéki alapszervezetek képviselőit, akik egyhangú szavazással engem választottak el­nökükké. Ettől kezdve megyei alelnökségem mellett öt éven át, 1999-ig vezettem a szerveze­tet, amely megerősödve, tagságát öt-hatezerre növelve a beregszászi járás legjelentősebb tár­sadalmi szervezetévé fejlődött. Eközben, bár munkatársaimtól csak részben kaptam hozzá támogatást, mindvégig igyekeztem a rám bí­zott tagságot a másik szervezettel, a BMKSZ- szel (Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség) való „békés együttpolitizálás" szellemében ve­zetni. Ünnepeink bőven kínálták a közös rendezvények alkalmait, az 1998-as választások helyhatósági szintjein pedig közös jelöltállítás­sal nyilvánítottuk ki, hogy a köztünk lévő ellentétek nem kibékíthetetlenek. Az 1999-es tisztújításkor kiderült, hogy rajtam kívül még ketten pályáznak az én minden tekintetben kopott elnöki székemre, ezért a közgyűlésen a beszámolóm megtartását követően bejelentettem visszavonulásomat. Jólesett a sokszor éjszaká­ba nyúló elnökségi ülések, idegtépő és haszta­lan viták után megpihenve visszatérni a csa­ládhoz, a tanításhoz és az irodalomhoz. Ennek ellenére nem tartom feleslegesen elpazarolt időnek azt a tíz esztendőt, mert egyértelműen ott volt a helyem azokban a küzdelmekben, melyek eredményeként a kárpátaljai magyar­ság visszaszerezte nemzeti önbecsülését, leckét kapott a demokrácia játékszabályaiból és buktatóiból, elindulhatott a felnőtté válás felé. De végig kellett néznem azt is, hogy nemzeti kö­zösségünk szépen ívelő fejlődése hogyan re­kedt meg, hogyan szakadt pártokra a képviselete, s ebben a folyamatban cselekvő módon részt venni a továbbiakban nem akartam. Nem volt ez könnyű döntés, mert nem tudtam, és ma sem akarok teljesen elszakadni ettől a moz­galomtól, hiszen a KMKSZ nagyválasztmá­nyának változatlanul tagja vagyok...

Mit gondolsz, mi történik a kárpátaljai ma­gyarsággal, ha sürgősen nem sikerül változtat­ni azon az ukrán törvényerejű rendeleten, amely idén a kárpátaljai magyar végzős diákok előtt gyakorlatilag elvágta a továbbtanulás le­hetőségét? Hogyan látod és értékeled az érdek- védelmi szervezetek tevékenységét és feladatát most, hogy több olyan településen sem indul magyar első osztály, ahol a szovjet legrosszabb időkben sem fordult ez elő?

Bárhonnan közelítjük is a kérdést, azt ta­pasztaljuk, de ösztöneink már régóta jelzik, hogy újabb, szörnyű igazságtalanság készü­lődik ellenünk. Az ukrán oktatáspolitika reformjaként feltüntetett rendeletek valójában a nemzetállamiságra törekvő, türelmét vesz­tett nagyukránságnak az ukrajnai nemzeti ki­sebbségekre irányuló asszimilációs szándékait leplezik. A hírhedt kormányrendeletek – egyéb­ként Ukrajna alkotmányát és nyelvtörvényét egyaránt sértő – sorozatának csak részben tör­ténő megvalósítása is ránk nézve egy újabb deportálással felérő kollektív büntetést helyez ki­látásba. Ez év tavaszán – éppen csak megjelent az ukrán érettségi vizsgaközpontokról szóló hír – a gyermekeiket iskolába készítő magyar szülők között pánikhangulat tört ki. Őket is meg tudom érteni, hiszen ebben a helyzetben a védekező szülői ösztön csak egy megoldást ismer: az ukrán iskolát. íme, a hatás. Balsor­sunk ostorát az Úr, úgy látszik, ez alkalommal arra méltatlan, ukrán kezekbe adta, és maroknyi magyarságunk, jelenlegi demográfiai és gazda­sági helyzetében erős politikai pajzsa nem lé­vén, csak a hátával foghatja fel a csapásokat. Meddig lehet ezt bírni? Az első reagálások sze­rint nem sokáig, de a tapasztalatok alapján el­tart néhány évtizedig, míg az óvodai-iskolai anyanyelvi környezet megvonását kiterjesztik az egyházakra is, s akkor menthetetlenül el– csángósodunk. Ha hagyjuk. Mit tehetünk egy ördögi – éppen ezért zseniális – asszimilációs projekt ellenében, amelynek egy lelkiismeretét vesztett, talpig bürokratizált államapparátus a kivitelezője? Alaposan átgondolt, minden ele­mében megtervezett védekezési stratégiára van szükség. Sorakozzanak fel mögötte a szülők, pedagógusok, egyházak és megosztottságukat félretéve a szakmai és érdekvédelmi szervezetek – a teljes kárpátaljai magyarság. De gon­doskodjunk szövetségesekről is. Nyerjük meg a velünk rokonszenvező ruszinság és más sors­társaink – így a máramarosi román etnikum – egyetértő támogatását, szervezzük meg, hozzuk létre az egyetemes magyarság politikai és erkölcsi hátországát, érjük el, hogy az ügy az Eu­rópa Tanács asztalára kerüljön. De teremtsük meg mindenekelőtt e védekezési stratégia ki­dolgozásának legfontosabb előfeltételét, a társadalmi összhangot. Ha erre képesek vagyunk, hosszú időre elháríthatjuk, bár véglegesen vissza nem verhetjük ezt az időnként újabb hul­lámzásaival nemzetiségi létünkre zúduló támadást. Mindenekelőtt azonban, s ezt szándékosan hagyom a végére, azokat a szülőket kell felvilá­gosítanunk, akik jelenleg az első vonalban áll­nak. Hozzájuk fordulva álljanak elő a közélet és az alkotó értelmiség képviselői, mondják el meggyőző érvekkel, hogy kétségbeesett meg­hátrálásuk, az első puskalövésre feltartott kezük védelmi állásaink azonnali feladását jelent­hetik. Tudniuk kell, hogy áldozat nélkül most sem juthatunk előre, s az első áldozat vállalá­sa – helyzetüknél fogva - most rájuk hárul. Meg kell érteniük, hogy számukra a „Csakazértis magyar iskola!" magatartása az egyet­len lehetséges alternatíva, ami még korántsem véráldozat. Követésével legfeljebb gyermekeik jövőbeni érvényesülését teszik kockára, ha koc­kára teszik egyáltalán. Mert azt sem garantál­ja senki, hogy az ukrán érettségivel egyúttal belépőt kapnak a bőséges boldogságba. Külön­ben az érettségiig még annyi minden történ­het, annyi változás jöhet!

A gondok tehát egyként jelentkeznek a ta­nár, a költő, a közéleti szereplő, a családfő előtt. És ha a Kárpátaljai Református Egyház felől te­kint az ember erre a problémára?

A Kárpátaljai Református Egyház kishazánk legnagyobb történelmi egyházaként magyarságunknak mintegy felét ölelheti keblére. Ez az a tény többek között úgy is értelmezhető, hogy kedvező feltételek mellett nagyjából hetven-hetvenötezer kárpátaljai magyar gondolkodására és döntésére lehet hatással, s ha e hely­zet adta lehetőségével élni kíván, azt csaknem félévezredes múltja, hitvalló ősei példaadó helytállása jogán meg is teheti. „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kál­vin?"– kérdezi Illyés Gyula. – „Nem hiszem" –feleli mindjárt ő maga, s jól tudjuk, hogy a vers­ben némi túlzással a kálvini hitelvek terjesztőinek az írott magyar kultúráért és a magyarsá­gért folytatott áldozatos, sokszor önfeláldozó tevékenységét értékeli. Nem is oly régen egy­házi vezetőink még azt hangoztatták, hogy nem avatkoznak a társadalmi szervezetek poli­tikai küzdelmeibe, ugyanis kifejezetten előny­telen megvilágításba kerülhetne az egyház, ha hívei egyik vagy másik politikai tömörülésben kerülnének szembe egymással. Ez teljesen kor­rekt álláspont, ezt meg lehet érteni, de fon­tosabb választási hadjáratok idején még így is felkereste a parókiákat a kortesként kísértő gonosz. Ez a mostani azonban teljesen más ügy: nem hallgathatnak Szenczi Molnár Al­bert, Károly Gáspár és Kocsi Csergő János mai utódai sem, ha Kárpátalján veszélybe kerülnek a magyar iskolák. A Kárpátaljai Református Egyház Zsinata az ukrán oktatási miniszter május huszonhatodikán kiadott 461. számú, a magyar iskolák leépítését szolgáló rendeleté­re már június kilencedikén reagálva tiltakozó nyilatkozatot tett közzé, melyet körlevél formá­jában a gyülekezetekhez is eljuttatott. Össze­fogásra és további tiltakozásra szólította ezen kívül a Zsinat a római és görög katolikus egy­házakat, s teljes támogatását ígérte minden tár­sadalmi szervezetnek és mozgalomnak, amely a magyar iskolák megtartásáért szót emel. De témája volt a közfelháborodást kiváltó törvényerejű rendelet a Kárpát-medence reformátussá- gát képviselő Generális Konvent júniusi ülésén is, ahol Zán Fábián Sándor, a KRE püspöke tá­jékoztatta kollégáit az itthon kialakult helyzet­ről. Jelenleg még tart a nyár, s e kérdés körül egyelőre csend van, én azonban hiszem, hogy egyházkerületünk vezetői, lelkészei és világi tisztségviselői az első adandó alkalommal (pedagógus-sztrájktól tüntetéseken át a több tízezres nagyságrendű tiltakozó aláírásgyűj­tésig) megmozdítják a hívek táborát.

Az irodalomra is hatással lesz, ha nem sike­rül visszaállítani azt az oktatási helyzetet, amely ezidáig fennállt? Az Együtt című folyóiratnak lehet valami hatása az itteni magyarság önma­gáról történő gondolkodásának alakulására? Elő­fordulhat, hogy hiábavaló volt a legendás Együttnek létrejönnie még a múlt század hatvanas éve­iben, majd halottaiból is feltámadnia 2002-ben?

Teljesen el vagyok képedve. Amint alapo­sabban elmélyedünk e kérdésben, úgy tolaksza­nak elő várható társadalmi hatásának újabb és újabb vonatkozásai. Az mindjárt a rendeletek megjelenésekor világos volt, hogy a magyar iskolák leépítésével óvodáink létjogosultsága is megszűnne, így a pedagógusok nagy része – is­kolákból és kisdedóvókból egyaránt – utcára kerülne, esetleg alkalmassága folytán iskolát, munkahelyet változtatna. De gondoljuk tovább: egy-két röpke év, s felvételre jelentkezők híján a beregszászi magyar főiskola is lehúzhatná a redőnyt. Úgy működik ez, akár egy fékezett, de biztos lefolyású láncreakció. Követhetnék példáját hamarosan a magyar színtársulat, a könyvtárak magyar részlegei, a sajtó, s ezzel már el is jutottunk az Együtthöz. Az egykori gépiratos, szamizdatszerű diáklap 2002-es újraindításával a kárpátaljai magyar tollforgatók végre olyan önálló fórumhoz jutottak, amely a szépirodalom és a műfordítás rendsze­res közlése mellett a humán tudományok (irodalomtörténet, kritika, helytörténet, néprajz) művelését és közvetítését is fontosnak tartja. Mindemellett a lapra nem az írószövetség kár­pátaljai írócsoportjának volt szüksége elsősorban – az ő igényeiket a magyarországi pub­likációs lehetőségek többnyire kielégítik hanem a napi sajtóban szépirodalommal csak elvétve találkozó olvasóknak és az írogató fiataloknak, a mi reményteli utánpótlásunknak. Az Új Veíésben történt bemutatkozást követően már többen (Bakos Kis Károly, Kudla György, Lengyel János) eljutottak a magyarországi fo­lyóiratok közönségéhez, s példájuk a nyomukban járókat is csábítja. Ha folyóiratunk néhány éves létezésének vannak eredményei, akkor ezt a megújulási folyamatot egyértelműen ide kell sorolnunk. S nem csupán a „termelés" növeke­dése, de az olvasótábor természetszerű szélesedése miatt is, melynek egyes csapásai a bereg­szászi magyar főiskolára vezetnek. Az írogató fiatalok ugyanis nagyrészt innen jönnek, s mi­vel intézményünk az utóbbi időben többször is fogadhatta a kortárs magyar irodalom kiváló­ságait, irodalmi tájékozódásukkal sem lehet­nek különösebb gondok. De nemcsak a diákok keresik fel műveikkel folyóiratunkat. Szívesen küldik el történeti, szociolingvisztikai vagy szociológiai kutatásaik eredményeit a főiskola fiatal tanárai, akik egyúttal különböző magyarországi egyetemek doktoranduszai is. Közel­múltunkkal – a két háború közötti csehszlovák kolonizációval vagy az ötvenes évek donbászi kérdésével – foglalkozó közleményeik olykor a kárpátaljai magyarság önismerete szempont­jából is alapvetően fontos, eddig hozzáférhetetlen információkat közvetítenek. Az Együtt te­hát – úgy vélem – a legjobb úton halad afelé, hogy magyarságunk önismeretét, önmagáról történő gondolkodását tovább árnyalva és gaz­dagítva Kárpátalja egyik jelentős szellemi mű­helyévé fejlődjék. Azonban a kérdés utolsó ré­szében ismét előrevetített balsorsunkat vélem felismerni. Bocsáss meg, de nem szeretném előhívni, mert csak a keserűség dőlne a nyo­mában, ezért inkább röviden válaszolok: igen, előfordulhat, hogy a lapot már nem lesz kinek a kezébe adni. De hadd legyek ez alkalommal dacos optimista: mégsem fordulhat elő, nem hagyhatjuk.

Az eddig elmondottak alapján olyan érzete van az embernek, mintha mindig pontosan tud­tad volna, mit kell tenned. Legalábbis jó ösztönnel nyúltál a tennivalóid után. Hogyan gondolod: most mi lehet a legsürgősebb dolga egyénnek és közösségnek, ennek a sokat próbált töredék magyarságnak? Vagy nincs visszaút, most már valóban felszámolja önmagát Kárpátalja ma­gyarsága?

Aki engem régebbről és közelebbről ismer, emlékezhet rá, hogy a pesszimizmus öröklött alaptermészetem. De arra is emlékeznie kell, hogy nyilatkozataim kulcsszavai között időnként ismétlődnek az olyan pozitív tartalmú fogalmak, mint a megoldáskeresés, a bizalom, a remény. Látszólag ezekkel szoktam ellensú­lyozni eredendő borúlátásomat, de ilyenkor is komolyan gondolom, hogy a közhelyek mögött valós a cselekvő szándék. Távolabbi jövőnket fürkészve ezért most is azt mondom, hogy mindig keresnünk kell a biztató távlatokat, te­hát ez alkalommal is. Egyelőre hát most ne fes­sük az ördögöt a falra, gondolkozzunk inkább reálisan, de azzal a feltevéssel, mintha nálunk minden a legjobb rendjén menne. Induljunk ki abból, hogy a kárpátaljai magyarság továbbra is megtarthatja és zavartalanul működtetheti hosszú évek során kiépített oktatási rendszerét, ahol gyermekeink az állam nyelvét is elsajátít­ják. Feltételezzük, hogy magyar végzős diákja­ink továbbtanulási szándékát nem korlátozzák különböző ártó szándékú minisztériumi ren­deletekkel. A magyar közalapítványok folya­matosan támogatják kiemelt nemzeti intézmé­nyeinket és programjainkat. Az anyaországgal – intézményeivel, közösségeivel, rokonokkal, barátokkal – való kapcsolattartásunk a vízum­szerzés feltételeinek enyhítésével egyre könynyebb és zavartalanabb, s egy nemzetbarát magyar kormány segítségével talán rövidesen a kettős állampolgársághoz is hozzájuthatunk. Tegyük fel, hogy Ukrajnában előbb-utóbb, ta­lán a nemzeti kisebbségek számára kedvező módon demokratizálódik a választási rendszer, s akkor ismét parlamenti képviselethez – mind­járt kettőhöz is – juthatunk. Társadalmi szer­vezeteink vezetői nem rivalizálnak a különbö­ző dominanciákért, együtt lobbiznak Kijevben a nemzetiségek további jogaiért. Alapjában véve jól érezzük magunkat, Kárpátalja újból a béke szigete – amint néhai Fodó elnök úr jel­lemezte valaha általános helyzetünket. S most kezdjük elölről, kérdésekkel és tömör válaszok­kal, a valós helyzetet nézve. Vajon születik-e a magyar családoknál a magyarság újratermelé­séhez elegendő gyermek? Nem születik. Lesz-e elég elsős a visszaperelt magyar osztályokba? Helyenként már erősen érződnek a gondok. Általános és középiskolai éveik alatt megtanulják-e növendékeink az államnyelvet? Amíg anyanyelvként akarják rájuk kényszeríteni, so­ha. Főiskolát, egyetemet járt fiatal szakembereink idehaza találnak-e képzettségüknek meg­felelő munkahelyet? Alig, ezért inkább másutt próbálkoznak, s talán majd családot is ott ala­pítanak. Fontos-e a magyar államnak, hogy kárpátaljai magyar közösségünk sokáig fenn­ maradjon? Miért nem viszonyulnak hozzánk legalább olyan szeretettel és megértéssel, mint a szomszédos népek (lengyelek, szlovákok, ro­mánok, szerbek) saját nemzeti kisebbségeik­hez? Ezt a kérdést jobb felelet nélkül hagyni. Mikor lesz a kárpátaljai magyar közösségnek méltó parlamenti képviselete? E tekintetben egyelőre jövendölni sem lehet. Megvalósul-e a közeljövőben a társadalmi szervezeteink köz­ti béke? Legszebb ideje lenne. Milyen ma a ma­gyarság közérzete saját szülőföldjén, a béke szigetén? Az ukrán nacionalizmus egyre kelle­metlenebb lélektani teher. íme, magyarságunk kórképe. A többnyire társadalmi eredetű bajok súlyossága váltakozó, de van köztük halálos is. Ilyen a demográfiai mutatók rohamos esése, ám a kárpátaljai magyarság felszámolódásáról ennek ellenére ne beszéljünk. A KMKSZ majd húszéves fennállása alatt kidolgozott komplex programja viszonylag mérsékelt politikai és gazdasági körülmények mellett elegendő lehet a fennmaradáshoz. Alapító okirataik szerint szintén a magyar társadalom épülését, további kulturális felemelkedését szolgálják a szakmai és egyéb szervezetek. Szerveződésekben és se­gítő szándékban, mint érzékelhető, bővelkedünk, de az ukrán társadalom mozgását és bel­politikai küzdelmeit nem tudjuk a magunk hasznára befolyásolni. Ehhez Magyarország céltudatos és határozott támogatását várjuk, de még ez is kevésnek bizonyulhat, ha nem nyerjük meg hozzá az európai közösség rokonszenvét. S ha ez sem jön össze, már csak a hihe­tetlen csodában bízhatunk. Én látok rá esélyt. Vegyük észre, hogy az ukránság jó ideje hatal­mas és egyelőre megoldhatatlannak tűnő, országnyi gonddal birkózik, amelyet az ölébe hullott államisággal örökölt. Ez nem más, mint a gigászi méretű orosz nemzeti kisebbség, melynek anyaországa a világ egyik szuperhatalma. Kelet-Ukrajnában már jó ideje évelődik a nemzetiségi kérdés és közbeszéd tárgya az elszakadás, de érkeznek Moszkva felől olyan szelek is, amelyek Kárpátalja helyzetét Koszovóval vetik össze, és a terület további sorsát, jö­vőjét is lebegtetik. Ha esetleg arról hallunk majd, hogy ez a rendezési szándék találkozik a ruszinság törekvéseivel, nekünk is lépnünk kell, de maradjunk addig is éberek.

Látható: az emberi érzelmek mindent fel­ölelnek. Ugyanakkor mégis látjuk, hogy ezek kialakulásában nem minden embernél - napja­inkban pedig már ritkaságszámba megy, ha egy-egy költőnél szintén - fontos a történelem­hez és a közösséghez fűződő (érzelmi) viszony olyasféle rendezése, mint nálad tapasztalható. A te életedben és alkotói magatartásodban hogyan került központi helyre a történelemhez (és a közösséghez) kötődő szemlélet és érzés?

Jó lenne, ha elkészítené egyszer valaki az érzések és érzelmek egyetemes katalógusát, rendszerbe fogva és magyarázva, lehetőleg köl­tői példákkal szemléltetve tudatunknak, lelkivilágunknak minden lehetséges állapotát, lelkünk legkülönbözőbb, legszélsőségesebb rez­düléseit. S bár igaz, hogy ez a képzeletbeli leltár az emberi civilizáció különböző korszakaiban - egyéni, közösségi, nemzeti vonatkozásban – meglehetősen változó képet mutatna, az alapérzések között vizsgálódva nagyon közeli is­merősöket, majdhogynem hozzátartozókat üd­vözölhetnénk. Ilyen, egész magyarságunkra jellemző, közös arculatunkat formáló lelkiállapot a bánat, más népek megítélésében egyik legszembeszökőbb ismertetőjegyünk. „Nincs a világon még annyi bánat, mint itt" – vissz­hangzik ma is Ady keserű szemrehányása. Más klasszikusainknál is jó eséllyel gyűjthetők az erre utaló megállapítások, én azonban ezúttal is a népköltészethez fordulok testvéri támo­gatásért. Tartós szomorúságáért népi líránk hőse a kiváltó körülményeket teszi felelőssé: az utcát, melynek neve is „bánatutca", s az csakis „bánatkővel van kirakva." A társadalommal szembeforduló betyár sorsának rosszra fordu­lását panaszolva a „bánathajóra" száll, amely a bánat újabb, hatalmas vizeire tart. A vándor, lelke terhét súlyosnak találván úgy kerekedik felül, hogy „hosszú út porából vett köpönyegét" cifrázza vele: „búval és bánattal kigomboztattatom, / hulló könnyeimmel kirojtoztattatom". S ha már akkora mennyiségben torlódik fel a bánat, hogy nem fér el a Földön, hová len­nénk tehetetlenségünkben, ha a népdal sem panaszolná el helyettünk: „Annyi bánat a szí­vemen, kétrét hajlott az egeken, / Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna." De le­gyen itt a határ, maradjon tőlünk távol minden hirtelen jött szívhalál, kiváltképp, ha ellenszert is tudunk rá: „Túl a Tiszán van egy malom, / bánatot őrölnek azon. / Nekem is van egy bá­natom, / oda viszem, lejáratom." Úgy legyen hát, s ebben megnyugodva most faggassuk egy kissé az emlékezetet. Hány évszázada szitál­hat felettünk köd vagy aprószemű eső képében a szomorúság, hogy ekkora tapasztalatot hal­moztunk fel róla? Hogyan szivárgott be tuda­tunkba, s milyen életfelfogás dajkálgatta népköltészetünkben ezt a számos szövegváltozat­ban felnevelt bánatkultuszt? Volt egyáltalán történelmitársadalmi indítéka, vagy csak úgy, ösztönszerűen vetette fel valaha a tudatmély, mint hatásos képalkotási lehetőséget? Ki tudna ma erre egyértelműen válaszolni, s kell-e rá egyáltalán törekednünk? Nem hiszem. Azt azon­ban vegyük figyelembe, hogy népirtással fel­érő honvédő háborúink mindig a védtelen, a hadak örökös vonulásának kiszolgáltatott paraszti rétegeket sújtották leginkább, az ő se­beik állandó elevenségben égtek. Mint a példa mutatja: meg lehet szokni, túl lehet élni ezt is, az örökös menekülésbe, bujkálásba is bele lehet unni, hátat lehet fordítani jégverésnek, tűznek, de a befelé menekülő lélek ilyenkor kéregszerű burkot nevel maga köré. Ezek a dalok egytől-egyig e burok alól szólnak, s így érthetjük meg titokzatos komorságukat. Nem a megszenve­dett időket, nem az egyéni veszteségeket teszik panaszba - a szűrőkön fennakadt végterméket mutatják fel: a végletekig finomult lélek látlele­teit. Sok-sok töprengés után úgy hiszem, talán történelmi tárgyú verseim is ilyen látleletek, melyek megidézik ugyan a múltat, de annak valóságáról – kellő garancia híján – nem ad­hatnak hiteles képet. Az ilyen vers nem króni­ka: sokkal inkább a múltból érkező impulzusok által megtermékenyített és kiérlelt gondolat. Olyan szülemény, amely jól felismerhetően vi­seli az ősök ismertetőjegyeit, mégis a jelenvaló világ emlőire tapad, s a tápláló tejjel annak nagyszerűségeit, de betegségeit, idült társadal­mi problémáit is magába szívja. Remélhetőleg élni fog, s a rábízott üzenetet, a történelmi ta­nulságot eljuttatja a jövő kapujába. Eszerint e versek az idő hármas egységében közleked­nek, s bár patakként gyűjtik magukba a bejárt tartományok megcsodált valóságát, az olvasó már csak annak párlatával találkozhat – a vers teljesen önálló világával.

Ars poetica... Nincs ilyen versed. Nem fon­tos, hogy külön is megfogalmazd költői hitval­lásodat?

Azt, hogy soha meg sem fordult fejemben egy szabályos költői hitvallás gondolata, nem állíthatom, de tény, hogy ez idáig még nem éreztem égető kényszert a megírására. Gondol­ni is inkább csak zsengébb koromban mertem rá, de amit akkor megvallhattam volna, ma csak gyermeteg képzelgésként hatna, mostaná­ban pedig már nemigen foglalkoztat. Úgy lát­szik, az én fejem lágya enélkül is be tudott nőni. De félre a tréfát: elismerem, hogy verseimben néhol elpukkan egy magnéziumlámpa, s ilyenkor személyes sorsomról kezdenek be­szélni az exponált részletek. Egyértelműen ide sorolom az Összefoglalás című versem kezdő­sorait, az eddig egyetlen olyan szövegrészt, ahol kimondom és vállalom a költőszerepet: „Bátorítsd nyelvem, Istenem, / rázd meg az eget felettem; / merthogy kegyelmedből talán /én is költőnek születtem, / akár azok, / kik »széllel szemben« /megkísérlik, megpróbálják, / bőrük­be sütve felmutatják, / mi mindent/ kell kibír­nia - /s rettentse bár Szibéria, / emelt fővel in­dul az ember, / foga közt hordva elveit / járja a titkok termeit, / hogy vértet szerezzen magá­nak." De ezt megelőzően is írtam már ars poe­tica-közeli verset, melynek főként az életrajzi előzményei lehetnek érdekesek. Tudom, sokat beszéltem már, de hogy érthető legyek, most kénytelen vagyok feltárni szerény pályámnak egy újabb részletét, mégpedig azt, amelyik a József Attila Stúdióhoz való közeledésemről a következőket mondja. 1978–1979 táján a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője először baráti közvetí­téssel, majd hivatalos levél által beszélgetésre hívta a Forrás be nem hódolt, hallgatásra kényszerített tagjait (még Fodor Gézát, Zselic- ki Józsefet). A találkozón elvi megállapodás született, melynek értelmében a lap hajlandó közölni írásainkat, amennyiben azok megfelel­nek az elvárásoknak. Hogy milyen elvárások­nak, azt egy 1981-ben keltezett kiadói válaszle­vél alapján szeretném érzékeltetni: „Mellékelve visszaküldjük a kiadónak benyújtott verseit, mivel tematikailag a kézirat igen szűkkörű, egyetlen mai témájú, a jelent éneklő vers sincs benne, és szinte szó sincs a békéről, a barátság­ról, a pártosságról. Viszont annál több a pesszi­mista kicsengésű vers, s bennük a vér, kín, elmúlás, átok. Ajánljuk, hogy terelje lírai hősé­nek figyelmét a mára, a békés alkotómunka örömeire s egy teljesebb, tágabb témakörű vá­logatással jelentkezzék újra a kiadónál." Talán mondanom sem kell, hogy ezek az elvárások nem a képességeim miatt támasztottak számom­ra áthághatatlan akadályokat, hanem azért, mert minden sejtem tiltakozott ellenük. Engem akkoriban sem gyötört annyira a közlés kény­szere, hogy „ilyen" verseket írtam volna, ezért a meglévőkből adtam át néhányat, s illő alku­dozást, majd „kisebb plasztikai beavatkozást" követően valóban megjelent belőlük kettő-há­rom. Ugyanakkor azt is a tudtomra hozták, hogy előbb-utóbb nekem is nyitnom kell a „he­lyes" irányba, mert ugye az mégis tarthatatlan, hogy mindig mások írják meg helyettem azo­kat a verseket, amelyek ideológiailag lefedik, legalizálják az irodalmi összeállításokat. Ek­kor valóban fontolóra vettem, hogy saját mér­cémet lejjebb engedjem-e, és mennyivel, de az e tépelődésből felszínre került írásokat (Glória az embernek, Majakovszkij utolsó éneke) a főszerkesztő közölhetetlennek nyilvánítva szin­tén lesöpörte az asztalról. Ezen a ponton aztán megálljt parancsoltam magamnak, s nyomaté­kül megírtam Téli táj koporsóval című, nú_nt már említettem, ars poetica-közeli versemet. Az idő nagyot lépett előre, de a kommunizmus, amelynek csak Európában több tízmillió híve és haszonélvezője volt, a rendszer szétesésével sem hagyott el bennünket. Kísértetté válva jár a nyomunkban ismét, tudjuk, hogy ott van minden betölthető zugban, mégsem tehetünk ellene. Hű és elszánt serege is alakot és szólamokat váltott, szétszéledt a világban, s ezzel vele szemben is megszűnt a lírai perlekedés csak­nem minden esélye. Mi a teendő ilyenkor? Csuk­juk be a boltot vagy nyissunk posztmodem vállalkozást? Én egyiket sem tehetem. Ha az egyiket csak szememre vetnék, a másikért már meg szólnának, s mindkét esetben igazuk len ne. Éppen elég baj, hogy beteg az emberiség, pusztulófélben a természeti környezet, züllenek az értékőrző közösségek, fogy a nemzet – Magyarországon és Európában szinte minden­ütt. Ázsiai és afrikai eredetű szelek nyomul­nak az elnéptelenedő falvak és kisvárosok tere­ire, betörnek templomainkba, s nyomukban egy újkori barbarizmus érkezik. Mindez az európai kultúra hanyatlását vetíti előre, szinte már a gondolata is fáj. Félre sem tudok nézni, mert mindenütt égbekiáltóan nagy a baj. A költő sem tehet ellene semmit, mert a földön már régóta nem ő a mágus. Valamit azért mondania kell, mert még mindig sokan vannak, akik tőle vár­nak vigasztaló sorokat. Úgy illik hát, hogy verset adjon a kérő kezekbe, s ne ocsmány varangyot.

(2008. szeptember, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)