Erhardt Gábor: Nagy Ervin építész

Nagy Ervin az építész társadalom azon szűk – és egyre szűkülő – rétegének képviselője, akik számára az építészet nem „csupán" szakma, hanem annál jóval több, élethivatás. Hatalmas műveltségük, bámulatra méltó emberi tartásuk szinte kizárólag közéleti aktivitásukon keresztül nyilatkozik meg, magánemberként alig „láthatóak". Annyiban léteznek, amennyiben építészként tevékenykednek.

Szinte hatványozottan igaz ez Nagy Ervinre, akinek publikációi, a vele készült interjúk túlnyomó része szinte kizárólag szakmai kérdésekről szól. "Nem az alkotó, hanem az alkotás a fontos." A magánéleti háttér mindössze néhány villanásra korlátozódik, pedig ezek a momentumok – mint minden eredeti alkotónál – valamilyen szinten meghatározzák, befolyásolják a művészi pályát.

Nagy Ervin tipikus budai polgári értelmiségi család sarja, édesapja közgazdász, édesanyja ügyvéd volt. „Szerényen éltünk, de zongorázni, németül tanulni és teniszezni kötelező volt", emeli ki az 1950-ben Budapesten született építész, gyermekkoráról. Édesapja évekig csak fizikai munkásként tudott elhelyezkedni, de esténként Homéroszt olvasott gyermekeinek, Bartókot hallgatott velük. Generációja számára megkerülhetetlen alapélmény az 1956-os forradalom, amelynek természetesen nem lehetett aktív részese, de nagybátyjai hősiessége, a kibombázott lakásukból hozzájuk költöző ismerősök, a külföldre menekült közeli hozzátartozók sorsa meghatározó hatással volt életére.

Magától értetődő egyszerűséggel fejti ki, hogy mindig is építésznek készült. Az anyai nagyszülők balatoni nyaralójában és a tó partján barátaival töltött nyarak a megszokott gyermeki tevékenységekkel, csavargással, fürdéssel, egyebekkel teltek… és építéssel. A háború után lassan életre kelő balatoni miliőben ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. Ahogy mondja: van aki sportolt, van aki hangszeren játszott és abban teljesedett ki. Ő inkább barátaival épített, konstruált, rajzolt.

A budapesti általános iskola hatodik osztályában rajztanára hívja fel a szülők figyelmét, a gyermek átlagon felüli rajzkészségére. Középiskolai tanulmányait – családi hagyományokat követve – a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban folytatja, ami a hatvanas években a legjobb volt az országban. A középiskolai évek hozadékát érdekesen fogalmazza meg: „Kitűnő tanáraink arra neveltek, hogy éljünk meg a magunk lábán. Ridegtartáson voltunk: az épületben hideg volt, ehetetlen ételeket kaptunk, de elvárták, hogy jól tanuljunk."

Ez az egyetemi felvételi szempontjából nem volt túl jó ajánlólevél. Ám – a részben a kiváló tanárainak köszönhető – tanulmányi eredményei, országos tanulmányi versenyeken elért helyezése, illetve némi – az akkori életben való túléléshez szükséges – „okosság" segítségével felvették a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára.

A hetvenes évek első felére eső egyetemi éveket egy nagyon érdekes, a későbbi formatörekvések csíráját magában hordozó diplomamunka, a hortobágyi Nemzeti Lovarda terve zárta le. A terv alaprajzi szervezése, a lovarda nagy tömbjének és a hozzá kapcsolódó istállószárnyak kettőssége több későbbi tervében is megjelenik. Az antropomorf megjelenés, az összetett ácsszerkezet, a Makovecz Imre által a minimál tér kapcsán felvázolt sajátos térforma, metszet a Mester közvetett hatását engedi sejtetni. Ugyanakkor a fa tartószerkezetek összetettségéből, önmagában való poetikus szépségéből már sejthető, hogy egy nem mindennapi tehetséggel megáldott építésszel van dolgunk.

Ezek alapján talán nem véletlen, hogy közös barátok, ismerősök révén felfigyelt rá Makovecz Imre és meghívta a műtermébe dolgozni. A Mester akkor a VÁTI-ban, a sárospataki művelődési ház tervein dolgozott és ifjú munkatársát rögtön a mély vízbe dobta. Az első nap egy rajzot kapott, a felszólítással: „na, fiacskám ezt rajzold tovább!". A rajzokon a sárospataki művelődési ház főbejárata fölötti íves üvegtető vázlatai voltak láthatók. A „két szem fölötti ív" geometriájának kitalálása nagy kihívás volt a pályakezdő építész számára, ugyanakkor hatalmas megtiszteltetés is. A Mester gondolkodás nélkül rábízta akkori főművének legfontosabb részletét. Ez a gesztus és természetesen a Mester emberi, szakmai kvalitásai egy életre megalapozta kettejük felbonthatatlan kapcsolatát. „Az opportunista kádári Magyarországon Makovecz Imre olyan büszke házakat kezd rajzolni, amelyek a szellem és a hazaszeretet erejét sugározzák. Mivel elkötelezettsége Lechneréhez méltó, kitűnő formálási készséggel párosul, házai olyan elementáris erővel robbannak vegetáló hétköznapjainkba, hogy a politika nem tudja teljesen marginalizálni. Olyan nemzetközi elismerést vált ki, mint magyar építész még soha" – emlékszik vissza a kezdetekre.

1977 őszén Szentkirályi Zoltán professzor úr és mestere segítségével két hónapos tanulmányúton járja be Európát, rajzokat, diákat készítve az építészettörténeti tanszéknek. Azóta is sokat utazik, fényképez, rajzol.
Az elkövetkező évek a Mester aktuális munkáival teltek, többek között a sárospataki Rákóczi utcai telektömb beépítésén, a sárospataki református könyvtár kiállítóterme, illetve a jászkiséri Művelődési ház tervein dolgozik. Néhány saját terv (a talányos nevű tatabányai Turulház, illetve egy budai társasház) után egy kis üvegpavilon volt az első megépült „épülete". A helyszín nem mindennapi: a líbiai nagykövetség Stefánia úti épülete, amely eredetileg Zala György szobrászművész villájaként épült, mégpedig Lechner Ödön tervei alapján. A kristály-szerkezetre emlékeztető, acél-üveg szerkezetű épület az organikus építészet Nagy Ervin-i felfogásának origója, mint azt később látni fogjuk. 1982 és 85 között elvégzi a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskolája VII. ciklusát. 

1983-ban Makovecz Imre és Koppány Zoltán társaként alapító tagja a MaKoNa gazdasági munkaközösségnek, azaz magánvállalkozóként végzik – az addig gyakorlatilag kizárólag állami keretek között folytatott – tervezési munkát. E korszak két meghatározó, Nagy Ervin által tervezett lakóépülete a Balatonalmádiban található dr. Rohonyi-ház és az ún. Patikaház Sárospatakon.
A balatonalmádi terv alapja egy meglévő présház megkettőzése, a két egybevágó, egymással szöget bezáró épületrész közötti tér beépítése. A zártabb épületrészekben vannak a lakó- és kiszolgáló helyiségek, míg az általuk közrezárt nagyobb alapterületű és belmagasságú tér a közösségi életet szolgálja. A zárt épületrészek egyszerű, helyi kőből épült oromzatát és a nappali tér faoszlopos nyitottságát egységes keretbe foglalja a barátságosan hullámzó nádfedésű tetőzet. Ez az „L"-alakú családi ház alapképlet később még visszatér komolyabb villaépületeinél, a rendszerváltás idején.

A sárospataki Rákóczi utcai lakótömb története „tipikus" makoveczi dramaturgia szerint zajlott. A beépítésre vonatkozó közvetlen tervezési megbízást nem akarta magának megtartani, abba munkatársait (Nagy Ervint, Kravár Ágnest), illetve számára kedves, a környéken élő építészeket (Ferencz Istvánt, Bodonyi Csabát) is bevont. Mindegyikük egy-egy társasház megtervezésével mutathatta meg, hogy mit gondol a többlakásos házról, a paneles házgyárak működési csúcsának idején. A Nagy Ervin tervezte ún. Patikaház az egyik legérdekesebb szituációjú része a kompozíciónak, mivel a központi tengely végpontjában helyezkedik el, egy átjárót is magában rejtve. A szimmetrikus épület földszintjén üzletek vannak (többek között egy patika), a felsőbb szinteken pedig szintenként kétszer öt, nagyjából azonos méretű lakás. Az alaprajzok sajátossága volt, hogy a közös közlekedőterek nyitottak és tágasak voltak, lehetőséget adva a szomszédok emberi körülmények közötti kapcsolattartására. A lakások nem az akkor szokványos „funkcionális" (ámde használhatatlan) alaprajzi sablont követték. A lakások közepét egy tágas étkező, lakóelőtér képezte, amelyből nappali, lakószobák és kiszolgáló helyiségek nyíltak. Az épület – tornyokkal tagolt – antropomorf tömege szinte becsalogatja a főutca felől az arra járót és nagyon jól példázza Nagy Ervin építészeti formavilágát. "Egy nagyon szép és nagyon érdekes házat tervezett, sokkal jobbat, mint amiket én csináltam akkor." - emlékezik Makovecz tanítványára egy 2005-ös interjúban.
Makoveczék a hetvenes évek közepétől a Népművelési Intézet munkatársaival (Beke Pállal, Varga A. Tamással, Szentpéteri Zoltánnal) járták a vidéki települések „Kultúr"-jait, hogy új életet leheljenek a szocializmus által kreált, de életképtelen közösségi intézményekbe. A két világháború között működött, alulról szerveződő, demokratikus közösségek szétverését – még ha a hivatalos gondolkodás ellenkezése mellett is, de – természetesen követte az elkötelezett népművelők tevékenykedése a perifériákon: a beteg társadalom gyógyítása, az emberi közösségek visszaépítése. Ebben Makovecz Imre többedmagával az építészeti kereteket biztosította olyan épületek építésével, ahol ezek a folyamatok a korhoz mérten ideális állapotok között indulhattak újra.

A nyolcvanas évek elejének körzetesítése számtalan kistelepülést halálra ítélt, így ekkorra „érdeklődésük" törvényszerűen erre a területre terelődött. Bármilyen furcsán hangzik tevékenységük első lépése a portások eltávolítása volt és egy hívogató előtér létrehozása. Az évek során megismerve a használók igényeit, lassan kikristályosodott egy alaprajzi, térszervezési koncepció, amely gyakran a legegyszerűbb anyaghasználattal, minimális pénzből, de annál több lelkesedéssel mind több faluház megújulását eredményezte. Természetesen legtöbbször a hivatalosságok rosszallása mellett.

Nagy Ervin saját gondolatait vitte ezekbe az épületekbe: a fa használatát, a részben centrális, de mindenképpen tisztán átlátható térszervezést, illetve a Mester formavilágának értő interpretációját. Ennek egyik legjobb példája a ceglédpusztai faluház volt, amelynek történetére így emlékszik vissza:

„Volt egy nagyon érdekes kísérletünk… egy Ceglédpuszta nevű kicsi, Baranya-megyei településen, ahol nem volt semmi, se út, se templom, csak a puszta. Meg egy romos kocsma, ott lehetett tejet, kenyeret venni, s már reggeltől ott voltak az emberek, nem is tudtak volna máshova menni. Többségében romák laktak ebben a faluban. Szentpéteri Zoltán népművelő barátommal elhatároztuk, hogy változtatunk ezen. Egy fillér sem volt rá, de akkor éppen futott egy kiállításom Bécsben, ahová ellátogattak német céhlegények. Szóba elegyedtem velük, s azt mondták, vándorolnak a világban, tanulják a szakmát: szívesen dolgoznának nálam is. Mondtam, hogy hajrá. Velük építettük fel a faluházat, a fát hozzá a környékbeli erdőkből kaptuk. Ez egy centrális tér lett, kicsit templomszerű. Ott tartották ezután az összejöveteleket, az esküvőket, felléptek néptáncosok, s voltak, akik eljöttek ide tanítani, gazdálkodásra, földművelésre, arra, mit csináljanak az emberek a terméssel, hogyan kell valamit eladni. Fölépült egy ház és azóta is működik. De ebben benne van az is, hogyha nem akarja valaki ezt a házat, egy építészen kívül valaki, akkor nem működött volna. Meggyógyulni akkor lehet, ha a beteg is szeretné."
Az 1984-ben tervezett épület – kicsiny mérete ellenére – Nagy Ervin egyik legfontosabb munkája, saját elmondása szerint is. Úgy emberi, mint építész szakmai szempontból. Hiszen a szerves gondolkodásmód szerinti építés nem csak arányokról, formákról, anyaghasználatról szólt. Nem csak a politikai ellenállásról. Hanem legalább annyira a normalitásról, amit ma talán szociális elkötelezettségnek mondanánk.

Néhány település, ahova 1983–1987 között Nagy Ervin ilyen épületet tervezett: Bodajk, Kunágota, Letenye, Csurgó, Somogysámson, Zirc, Szenta, Nagypeterd, Bóly. Sajnos, csak néhány épült meg közülük, de azok – azon túl, hogy jól ellátják funkciójukat – építészetileg fontos értékeket hordoznak. A zirci terv két kisvárosi, zártsorú épület összekapcsolásáról szólt, egy faszerkezetű, tornyos, tornácos köztes épületrésszel, aulával. Az alaprajzi szervezés funkcionálisan tiszta és dramaturgiailag tökéletes. A megvalósult somogysámsoni faluház tiszta, fehér falaival, méltóságteljes tetőfelületeivel a népi építészet világát gondolja tovább. Ugyanakkor már a külső térben is megjelennek, az amúgy a belsőben dominánssá váló egyedi faszerkezetek. A részben galériázott aula göcsörtös „ágasfáira" terhelő tetőszerkezet alkotta térélmény a már idézett gondolatot, „a szellem és a hazaszeretet erejét sugározza". Igazi avantgarde építészet volt ez a perifériákon.

Akárcsak az Andrássy-kastély parkjának egyik hatalmas platán fája árnyékában meghúzódó – ma már védett – letenyei könyvtárépület, amely a ceglédpusztai faluház továbbgondolásából jött létre, valamivel nagyobb méretben, de ugyanolyan átlátható, cikkelyszerűen osztott, galériás belső térszervezéssel. Az építész védjegyének is tekinthető, sisakszerű, földig érő tetőszerkezet itt áttörtebb, a fa tartóoszlopok köze teljesen üvegezett. A kettős kupolaszerkezet terhét tizenkét csupasz fatörzs tartja, amelyre azonban Letenyén a ceglédpusztainál jóval bonyolultabb tetőszerkezet és egyedi korláttal díszített galériaszint épül. 

Az 1985-ös Magyar Élő Építészet kiállítás katalógusában Makovecz Imre 14, az organikus építészet egyéni aspektusaira rákérdező kérdést tett fel a 19 kiállító építésznek, barátnak, köztük Nagy Ervinnek is. Ő így írta le a szerves gondolkodást: „A „szerves" nekem nem biomorfot, hanem „lélekkel bírót", magasabb rendűt, többet jelent, mint ahogy egy fa több egy kőnél… Számomra ez nem „izmus", stílusirányzat, hanem a mély, lényegi egység kifejeződése." E kissé elvont megfogalmazás a fent felsorolt faluházak bármelyikébe lépve egyértelműen átérezhető, megtapasztalható, önálló entitás. Akárcsak az ekkortól mind nagyobb számban tervezett családi házaknál.
A rendszerváltás környékén tapasztalható fellendülés a családi ház építésben az organikus építészet képviselői praxisában különösen érzékelhető volt. Akinek volt pénze és a szocializmus évtizedeinek egyhangúsága után valami egyedire, de legalább is a saját igényeinek megfelelőre vágyott (a típustervek helyett), az szinte törvényszerűen Makovecz Imrénél kötött ki, aki magától értetődő természetességgel adta tovább a munkákat tanítványainak, munkatársainak. Mondhatjuk, hogy válogatott megbízói kör volt ez, ahogy Nagy Ervin írja „mindenkire fel lehetett nézni, sokat lehetett tanulni tőlük emberileg és a megbízói kapcsolatból legtöbbször barátság alakul ki". Az egyik fontos családi háza, az Ady-ligeti Szemesy-ház térszervezése eltérő a fentebb tárgyalt faluházakétól. Bár az alaprajzi szerkesztés itt is tiszta, de nem centrális, hanem inkább additív, ami bizonyára a (lakó)funkciónak is köszönhető. A bejárat középre került, a hozzá kapcsolódó előtér-közlekedő-lépcső tér két részre választja a házat. Az utca felé eső hálószobákra és kiszolgáló helyiségre, illetve a kert felé néző, nappali-étkező-konyha térsorra. Utóbbiak formálása szabadabb, a nagy belmagasságú tereket látszó tetőszerkezet fedi. A kőburkolatos épület egy erdei lényként bújik meg a telken lévő és tudatosan megőrzött hatalmas tölgyek közé. E lényszerűségre rájátszik az utcai homlokzat arcszerű megjelenése.

A rendszerváltás idején természetesen nem csak a családi ház-építés területén volt tapasztalható a fellendülés, számtalan nagyobb középület tervezése is ekkorra esett, amikből azonban kevés valósult meg. A csurgói népház ekkor készült első változata, a galyatetői síház, illetve az esztergomi Prímás szigetre tervezett szállodakomplexum több tervvariánsa, bizonyos szempontból szerves továbbgondolása a diplomatervi épülettest alapgondolatának: a centrális főtömeghez szimmetrikusan oldalszárnyak kapcsolódnak, amelyek szintén egy-egy hangsúlyos „gubó"-val záródnak. Ugyanakkor részletformálásukban egyfajta evolúció, komolyodás tapasztalható, miszerint a faoszlopokat felváltják az épített szerkezetű pillérek, védjegyszerűvé tisztulnak a tetőfelépítmények, a homlokzatok vertikális tagok sorolásából állnak össze. Az épületek egyszerre tűnnek bonyolultnak, de mégis tisztán szerkesztettnek és mindenekelőtt végtelenül arányosnak.

E koncepció legkiérleltebb, megvalósult példája a csurgói művelődési ház, amely egy „tipikus" kisvárosi tér sarkán, a szemközti oldalon álló polgármesteri hivatal historizáló épületének pandantjaként valósult meg. A sajátos alaprajzhoz egy egészen bámulatra méltó főhomlokzat tartozik, amely olyan természetesességgel illeszkedik a kisvárosi miliőbe, mintha mindig is ott állt volna Csurgó református hagyományainak reprezentánsaként.
Az 1989–1990-es évek fordulóját egy svédországi építészirodában tölti, ahol – többek között – megismerkedik a számítógépes tervezési programok használatával. Hazatérve meg is hozza a döntést, ő is átáll erre a tervszerkesztési módra, de természetesen ezt is egyedi módon teszi: hónapokig nem vesz ceruzát a kezébe, rákényszeríti magát, hogy megtanuljon „számítógépen rajzolni".

Az építész pálya kétségtelenül legmeghatározóbb épülete a budapesti Hattyúház, amely a fenti épületektől teljesen eltérő nagyvárosi környezetben jeleníti meg a szerves építészeti koncepciót. Az épület tervezése 1987-ben kezdődött egy rejtélyes életű vállalkozó megbízásából. Az akkori tervek lenyűgözőek, a mai ember számára érthetetlen az indíttatás, amely egy ilyen épületet álmodott a budai vár lábához. Az első vázlatok egy romantikus épületlény vízióját sejtetik, de a tervek fejlődésével egy letisztult építészeti koncepció bontakozott ki. Az építkezés a kilencvenes évek első harmadában egy időre megakadt, majd megváltozott tulajdonosi háttérrel, folytatódott.

A három utca által határolt, több mint nyolc métert lejtő telken egy olyan keretes beépítés valósult meg, amely mondhatjuk, hogy addig teljesen ismeretlen volt a honi építészetben. Az épületnek nincsen kevésbé kitűntetett része, minden sarkát, látható és láthatatlan pontját ugyanolyan igényességgel felügyelte az építész tervező, a megvalósulás szakaszában – finoman szólva – nem túl ideális körülmények között. A hatalmas épület homlokzata végig egy nyelven beszél, de kisebb változások, módosulások teszik érdekesebbé, a változatosat még változatosabbá. A hangsúlyossá tett sarkok jól tagolják az épületet, más arcot mutatva a nagyvárosias Hattyú utcai (alsó) oldalon és mást a felső, vár felőli részen. Az épület építészeti eszközkészlete megosztotta a magyarországi építész közéletet és a laikusokat is állásfoglalásra késztette. Akkor még egyértelműen hiányzott az emberek fogalomkészlete, hogy el tudjanak helyezni egy ilyen épületet a rendszerváltás utáni felbolydult világképükbe. Az idő azonban mindenben a tervezőt igazolta. Ahogy Reimholz Péter, a Kossuth-díjas építész doyen 2006-ban, nyolc évvel az átadás után írta: „összességében a ház ennyi év után győzelemre áll, ami nem azt jelenti, hogy túlharsog, hanem hogy konok, férfias kiállása miatt nem „mosódott" bele a masszába." Ellenállt a pénz szavának, és a spekuláns tőke ellenében azóta is csak ritkán tapasztalható építészeti minőséget valósított meg. Makovecz Imre így méltatta az épületet egy 1998-as kiállítás megnyitó beszédében: „Állítom, hogy Európa egyik építészeti csodája, ami nem következik semmilyen kortárs törekvésből, csak az igazság alkut nem ismerő kereséséből, és ha bármelyik nyugat-európai vagy amerikai kollégám meglátja, akkor joggal fogja azt mondani: ez lehetetlen! 

Ha Nagy Ervin építész pályafutása ennek az épületnek a megvalósulásával zárult volna le, akkor is azt mondhatnánk, hogy meghatározó szerepet játszott a 20. század végének magyar építészetében. Azonban a 2001-es, XII. kerületi főépítészi megbízásával egy egészen más területen bizonyította a már fent vázolt egyedi gondolkodását, jó értelemben vett megalkuvás nélküliségét. Tisztában volt vele, hogy a megbízatás nem egy „egyszerű" főépítészi megbízatás, a Balatonakarattyán 1989 óta végzett hasonló tevékenységéhez képest egészen más hozzáállásra lesz itt szüksége. Háttérbe szorítva tervezői praxisát a kerületi szabályozási terv készítésébe vetette magát teljes lelkesedéssel. „Amikor a városrendezési tervet készítettük, több ezer kerületi lakóval beszéltünk, tornatermekben, iskolákban tartottunk konzultációkat. Nem az a lényeg, hogy mit akar az építész, hanem az, hogy akarja-e a társadalom is." Ebből a szempontból Budapest – Hegyvidék lakossága különlegesnek volt mondható, akárcsak az engedélyeztetésre beadott tervek érzékenysége, elsősorban a potens megbízók miatt. Szinte kivétel nélkül nyitott, művelt, érdeklődő, konzervatív értelmiségiekkel találkoztak. Nagy Ervin tervtanácsot hozott létre, amelynek Kossuth- és Széchenyi-díjas akademikus építészek lehettek csak a tagjai, és amelynek munkáját egy irigylésre méltó (tér)informatikai háttérrel tudta az irodája támogatni. A tervtanács munkája, a kerület frekventáltsága miatt néhány támadást is kapott, ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy csak így van értelme építészetről beszélni. Sokat segített mestere, az Akadémia és az építész szakma támogatása.

A kerület főépítészeként harcolt azért, hogy Makovecz Imre egy jelentős épületet építhessen a kerületben, mivel Budapesten – politikai okokból – méltatlanul mellőzve volt. Ez lett a Szent Mihály templom, a Felső-Krisztinavárosi plébániatemplom grandiózus terve, ami később még fontos szerepet fog játszani Nagy Ervin életében. A XII. kerületi évek másik fontos hozadéka volt, hogy kinevelt maga mellett egy fiatalokból álló csapatot, amely az ő erejét megsokszorozva tudta érvényre juttatni gondolkodását, építészeti hitvallását. Erre szüksége is volt, hiszen a 2001–2008 közötti kerületi főépítészséget 2011-ben komolyabb megbízatás, az országos főépítészi feladat követte. A két megbízatás közötti éveket nagy utazások, kisebb – de nem jelentéktelen – megbízatások, és nem mellékesen 2006-ban elnyert Alternatív Kossuth-díj fémjelezte. Nem ez volt az első rangos díja, hiszen 2003-ban Magyar Művészetért-díj, 2004-ben a Magyar Művészeti Akadémia aranyérem kitüntetésben részesült, de az Alternatív Kossuth-díj státuszát az azt odaítélő bizottsági tagok kiléte (Gyurkovics Tibor, Jankovics Marcell, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Schrammel Imre) tette kiemelkedővé számára. 2005-ben rendes tagjává választotta a Magyar Művészeti Akadémia.

A 2010-es kormányváltás Nagy Ervin életében is változást hozott, az országos főépítészi megbízatáshoz vezetett, amelynek mottója az alábbi volt: „Tradíciókra alapozott egészséges modernitást."
Pályázatában kiáll az építész szakmát sújtó bürokrácia csökkentése, a szakmai tekintélyek irányításba való bevonása, az általános környezetkultúra hosszútávú javítása mellett. Ahogy írja: „Saját gyakorlatomból látom, hogy a jó példa a hatékony, nem a tiltások. Méltatlan, hogy a társadalom, „tornából felmentve" alapon kezeli az építészetet, a rajzot, a tárgykultúrát. Látjuk, hogy hová vezetett ez: torz személyiségekhez, lelakott országhoz. A felsőoktatásból ömlenek az építéssel foglalkozók, de a többség „archicadben-ügyes" technikus. Felelős hivatott építészek csak egy-két egyetemről kerülnek ki. Rájuk, a Magyar Művészeti Akadémiára, a Mesteriskolára, a Vándoriskolára, a Magyar Építőművészek Szövetségére és a Kamarára kell építeni. Be kell végre látnunk, hogy egy országunk, egy épített környezetünk van, azt közösen kell kezelnünk, a „kft" irányításnak véget kell vetni."
Minden építésznek anyanyelvi szinten kell tudnia a szakmáját, ugyanakkor a mindennapokban meg kell kapnia a lehetőséget, hogy a minőségi építészetet művelni tudja. Ehhez tervpályázatokra, tervtanácsokra és a legfontosabbra: a főépítészi hálózatra van szükség.

Járja az országot, folyamatosan konzultál az építészekkel, építész szervezetekkel és a jó hangulatú beszélgetések alapján arra a felismerésre jut, hogy a problémák mindenhol hasonlók. Egy zárt közösséget talál, ahol szinte mindenki ismer mindenkit, nincsenek áthidalhatatlan szakadékok építész és építész között. Alapvető értékeket igyekszik megfogalmazni, amire a hosszútávú együttműködés alapozható az építésztársadalmon belül. Vitruvius alapján a jó építészet ismérveit találja ilyennek: a tartósságot, hasznosságot és arányosságot. Mesterségbeli szinten nem tartja rosszabbnak a magyar építészeket, mint bármely más nemzetéit, de a mieink nem tartják követendő értéknek a saját kultúránkat. Pedig ez, a magyar népi és műépítészet ugyanolyan magasrendű, mint a nyugatiak. Szerinte a magyar építészeti anyanyelv valós dolog, amit világhírűvé kell tenni, a világszerte ismert Bartók mintájára. Minden építésznek „kitűnőnek kell lennie a szakmában, amihez sokat kell utaznia a világban, de aztán haza kell jönni, a szívnek magyarnak kell maradnia". Mint példaképe, Lechner Ödön tette a századfordulón, akit Makovecz Imre mellett a legeredetibb, nemzetközileg is jegyzett magyar építésznek tart.
Az országos főépítészi megbízatása öt éve alatt előkészítette a Nemzeti Építészetpolitika dokumentumát, egy komplex jogszabály egyszerűsítési koncepciót, az országos főépítészi hálózat gondolatát. A Nemzeti építészetpolitika azóta elfogadásra került, a többi törekvése a napi politika sajátszerűsége miatt eddig csak részben valósulhatott meg, illetve ma is formálódik az újabb és újabb jogszabályok által.

2016. március 15-én Kossuth-díjat kapott, „a magyar népi építészet forma- és motívumvilágát továbbörökítő, organikus stílusú ikonikus alkotásokat kiérlelő építőművészete, illetve a nemzeti építészetpolitika és építészeti érdekképviselet területén végzett értékőrző munkája elismeréseként".

Keramikus művész feleségével, Mokk Mónikával, két, már felnőtt gyermekével – az informatikus Domonkossal és a belsőépítész Annával – illetve unokáival egy régi svábhegyi kúriában élő építész az utóbbi időben Mestere, Makovecz Imre még meg nem épült főműve, a Szent Mihály templom tervein dolgozik… megszállottan. Napi tíz órában CAD modelleket készít, mindent megtesz, hogy az épület megépüljön.

[2016]