Sípos László: Véssey Gábor

Véssey Gábor több évtizede tartozik a hazai képzőművészet színterének élvonalába. Igen termékeny alkotó – több száz pasztell, kb. 100 db. olajkép és 35–40 gouache mellett megszámlálhatatlan mennyiségű grafika létrehozása fűződik a nevéhez. Rendszeresen készít rajzokat irodalmi művekhez, illusztráció-sorozatokat kreál, grafikai albumokat ad ki.

A Képzőművészeti Főiskola festő szakát 1972-ben végezte el, majd 1975-ig a mesterkurzus keretében folytatta tanulmányait. Mestereiként Barcsay és Fischer Ernő mellett Benkhard Ágost tanítványát, a táblaképfestő és mozaikművész Fónyi Gézát és a főleg figurális műveket alkotó Veress Sándor Lászlót nevezi meg. 1988–2017-ig ábrázoló geometriát, rajzot és anatómiát tanított a Képzőművészeti Egyetem docenseként.

A tanulmányait követő években főként grafikákat alkotott, majd egyre gyakrabban készített pasztelleket is. Ezekkel párhuzamosan mindvégig létrehozott olajfestményeket és mintegy kikapcsolódásként szobrokat, plaketteket és kisplasztikákat.

Fő művei saját bevallása szerint a Rouault-napos délelőtt, a Cézanne-vörös hasáb, a Gilles, a bohóc című Watteau-kép parafrázisa (360x320 cm-es), a Tükör és anamorfikus szív című Bacon-hommage és a Van Gogh epitáfium című pasztellsorozat, melyet  nem sokkal később olajjal is megfest.

Véssey Gábor sokoldalú alkotó, akinek képzőművészeti tevékenysége mellett szervezőkészsége is figyelemre méltó. Az 1989-től 1993-ig a Vajdahunyad vára Jáki kápolnájában funkcionáló Kerengő Galéria alapító tagja, 1996-ban részt vett a Hon-Lét-Fríz csoport létrehozásában. Több nagyszabású, kollektív műalkotást festett barátaival, művésztársaival. A Honfoglalás témaköréhez kapcsolódó Hon-Lét-Fríz című, 16x5 méter hosszú vászonpannót tizenhatan hozták létre az Operaház díszletfestő műhelyében, majd a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban állították ki a Millecentenárium alkalmából. A mű születéséről készült dokumentumfilmet az MTV Donátor című műsora is sugározta. Az évtized végén a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szanticska falu Szent István kápolnájának dekorációs munkálatai során István király cselekedeteit megörökítő tondók elkészítésére vállalkozott Elekes Károly, Gaál József, Jovián György és Szurcsik József társaságában.

Műveire általánosságban a fokozott drámaiság, a belső feszültség és az önkritikus, iróniával telített hangvétel jellemző, melyet egyedi vonalvezetés és karikaturisztikus kifejezésmód révén valósít meg. Tevékenysége nem korlátozódik kizárólag a vizuális művészetekre – metaforikus kompozíciói, azok változatos előadásmódja, stílusának sokszínűsége, kiállításait kísérő, szépirodalmi igényességű szövegei a művészeti ágak közötti összhang megteremtésére való törekvést jelzik. Nem tesz különbséget a festészet és filmművészet, zene és irodalom között, mert mind egy célt szolgál: „minden művészet legbensőbb lényege a költészet, – és itt természetesen nem csak az írott költészetre gondolok, hanem magára a költőiségre. Arra a műfajok felett álló, asszociatív, látnoki erőre, amely minden értelem, és tudás fölött úgy világítja át a művész személyiségén keresztül a létet, hogy az – közismert ellentmondásai dacára – transzcendenssé szublimálódik" – áll Rajzolás közben című írásában, melyet Apollinaire-albumának bemutatóján olvasott fel.

„Meglátni, a szó igazi és teljes értelmében felfogni és átérezni a világ szétszóródó jelenségeit, majd egyidejűségüket megragadva formát adni e költői anyagban, ráadásul úgy, hogy e formálás a dolgok természetes állapotában, és azok önazonosságában változást ne okozzon, de azokat mégis új minőségben állítsa elénk."

Ennek az „új minőségnek" a rögzítését elősegítendő, Véssey ábrázolásmódjának rendszeresen előforduló tartozéka a képi síkon alkalmazott metafora, melynek használata a művek rendkívül árnyalt értelmezési lehetőségeit teszik lehetővé. A kép megszületése részben az alkotói folyamat tudatalatti aktusának terméke, mely észrevétlenül hat a mű szemlélőjének hangulatára.

Véssey hol melankóliát sugárzó, hol a tragédia előérzetétől terhes, expresszív és álomszerű víziói „szenvedélyes önvizsgálatok" a felszín alatt rejtőző ösztönvilágot, „a szellemi szférák"-at különös képzettársítások segítségével képezi le. A tömegvonzás törvényeinek ellentmondó, állandó mozgásban lévő kompozíciók szokatlan adaléka a geometrikus elemek jelenléte, mely a lobogó belső energiától eltorzuló alakok körül gyűrűző vonalak révén a nyugtalanság és széthullás hatását keltve a formai redukálódás és az absztrakció irányába mutatnak. Impulzív kompozícióinak sajátos jegyei közé tartozik a letisztult formák, a helyenként éles kontúrok és a sfumatora emlékeztető technika, a víziószerű alakok, a homályos, illékony, vagy valószínűtlen részletek állandó váltakozása. Ez a folyamatosan jelen lévő, hullámzó átalakulás a „köztes állapot lebegő, ugyanakkor konkrét, mégis áttetsző atmoszférájában" erős feszültséggel tölti meg a műveket, melyek ugyanakkor gyakran – szavakkal nem feltétlenül megfogalmazható – impressziókat keltenek a nézőben, mondanivalójuk pedig a homályba vész. Nem marad más utánuk, mint egy különös érzés, mellyel mintha valamikor nagyon rég már szembesültünk volna – saját magunkban. „Munkáim … szenvedélyes önvizsgálatok. Nem hiszem, hogy irodalmi értelemben megfejthetőek, magyarázhatóak. Létrejöttüket sokszor csak egy hang, egy gondolat, vagy egy fénysugár inspirálja…" Ugyanakkor „nem rajzi automatizmus ez, amely a káosz vizein hajtja magát tovább, hanem sokkal inkább a Jung által említett processzus, ami nem éri be a képek puszta felmerülésével, hanem azok felett tárgyias értelemben meditálni próbál".

Képei sokszor komor hangulatúak, melankolikusak, az egyedüllét, a magány tükröződik róluk (különösen Baudelaire-illusztrációi esetében), időnként azonban – különösen mitológiai témájú képei – helyenként szinte derűsnek mondhatók.

„Aki látni szeretne, annak bizonyos távolságra, distanciára van szüksége – vagyis térre. A tér elmozdul az időben, a jelenvaló távolodni látszik tőlünk, lassan a múltba kerül, és egyre inkább a szellemi fény világítja meg. E fény egyik szála a melankólia, az elmúlás tudata és bizonyítéka bennünk, mely a végtelenre, s benne az egyszeri pillanatra emlékeztet. Ezért minden szabadság, és így minden igazi művészet megrendítő is egyben."

Ez a „szellemi fény" jelenik meg bibliai témájú művein is, melyeken a '90-es évek elejétől dolgozik – legutóbb János jelenéseinek pár lapját rajzolta meg ebben a témakörben. Korábbról emlékezhetünk a Noé bárkáját, Szent Péter történetét és a Kiűzetést ábrázoló bronzreliefjeire, vagy a Száz rajz a Bibliához című sorozatára is. A hithez fűződő kapcsolata a kereszténységen alapul, de emellett más vallások (pl. a Tibeti halottaskönyv által a buddhizmus) és a görög mitológia hatása (pl. Ixión történetének feldolgozása révén) is érzékelhető művészetében.

„Mindenki üdvözülhet!" – akár ezt is kihallhatjuk Véssey festészetéből, mely – mondjuk ki, még ha manapság félreérthető is – vallásos művészet. De nem úgy vallásos és keresztény, hogy ideákat, vagy kánonokat emelne be a formálásba, mint általában a vallásosnak tudott régi és új művészetek. Lényegileg az: egyrészt a vallás szempontjából alapvető tartalmakkal (is) foglalkozik – alázat, imádság, eksztázis, szenvedés –, valamint, és ez a döntő, a  legesendőbb emberi kapcsolatokat világítja át állandóan a festészet eszközeivel. Mert a vallás azt jelenti, hogy a szellem (nem az ész!) képes megfékezni a démonokat" (írta Lajta Gábor „A képzelet folyóírása" című esszéjében). Azokat a démonokat, „apokrif lényeket", melyek bestiáriumaiban is szerepelnek. Vörös és fekete című kiállításának bevezetőjében maga a művész fohászkodik a következőképpen:

„Mindenható! – ki földi helytartód hangtalanságra ítélt hősi mozdulatait engeded csupán látnunk ezekben a napokban egy távoli ablak fényében, »add meg nekem boldogabb énekem«, add meg nekünk a béke nyugalmát, a szépség igazi erejét, mely mint tudva levő a hit erejével átlátott igazság lehetősége, az igazi szeretet útja, mi nem annyira érzés, hanem inkább a megismerő erő maga, mit az igazak ösvényének mondanak, mely a hajnal derengésével indul, s meg sem áll a teljes délig. Amen."

Véssey Gábor 2004-ben kapta meg a nagy múltra visszatekintő római ösztöndíjat – két hónapot töltött el a via Giulia 1. szám alatt található Római Magyar Intézetben, melynek a Palazzo Falconieri ad otthont. Erről az időszakról így vall:

„Mindent beterít, átsző a fény… A lét messze tetsző, természetes és drámai jelenés egyszerre, itt a mindennapok évezredekkel vannak folyamatos kapcsolatban… A lét, a létezés itt az a forma, az a szeretett és szent gyakorlat, melyben minden emberi ügy megélheti és megismerheti önnön mivoltát. Természetes módon, feltételek nélkül, szabadon szólalhat meg a személyes, s a kontinuitás, vagyis a létezés folyamatosságának, mindennek ami elmúlt, ránk mért, kialakított, vagy akárcsak az eljövendő lehetőség szintjén formált, tehát mindennek belátása és elismerése itt evidencia. A mediterráneumi lét végül is káprázat, kézzel fogható gyönyör, és szellemi igazság egyszerre, vagyis: beteljesülés."

Rómában még 2002-ben vett részt csoportos kiállításon nyomtatott grafikáival, melyet a rézkarcoló művészek egyesülete szervezett meg, de több nagy sikerű kiállítása nyílt más külföldi helyszínen is, mindenekelőtt Németországban, Hollandiában és New Yorkban. A kölni Galerie Grosser Bachem közvetlenül a rendszerváltás előtt, 1988-ban rendezett tárlatot pasztelljeiből „Hatvan rajz" címmel. 1995-ben a leideni Galerie Zichyben grafikái mellett filmrajzai is kiállításra kerültek. 1997-ben a saarbrückeni Galerie Thriller állította ki huszonnégy gouache-aktját. Még ugyanebben az évben nyílt tárlata a New York-i magyar konzulátus galériájában, a Gallery OMO-ban, a Bibliához készített rajzaiból. 2002-ben a wiesbadeni Luca Art Galerie tárlatán ismét gouache képeket állított ki, majd a New York-i Gallery Port of Call-ban nagy méretű pasztelleket. Egyéni kiállításai mellett csoportos kiállításokon is részt vett külföldön. 1982-ben szerepelt műveivel a II. Nemzetközi Ifjúsági Rajzbiennálén Nürnbergben, majd a rákövetkező évben a gautingi Rathaus Galerie-ben állított ki. 1989-ben részt vett a Bari Art Fairen Bestiárium című pasztelljével. Ezt követően Nijmegenben, majd a bonni Galerie Rathausban szerepelt. Még az ezredforduló előtt Amszterdamban, Dortmundban, a dilingeni Galerie Schlossban és Brüsszelben állított ki. 2000-ben és 2002-ben ismét New Yorkban volt látható, először a Magyar Nagykövetségen, majd a Manhattan Graphics Centerben.

Még 1997-ben töltött el három hetet New Yorkban, melynek változatos kultúrájára, színes forgatagára és lüktető művészeti életére ma is szívesen emlékszik. A New York-i Metropolitanban láthatta Francis Bacon profán Önarckép-triptichonját is. Két évvel később ellátogatott Bacon – a müncheni Haus der Kunst-ban rendezett - nagyszabású kiállítására is. A neoexpresszionista törekvésekkel való rokonság szembetűnő Véssey Gábor művészetében, de nem Bacon az egyedüli, aki nagy hatást gyakorolt rá – a holland festészetet is meghatározónak tartja, különösen Van Gogh munkái ragadják magukkal. Saját bevallása szerint „támaszai, s bíztatói" voltak munkájában Manet művei, Goya grafikai lapjai, Giacometti egzisztencialista alakformálása, de főképp Baudelaire költészete és Hamvas Béla szakrális metafizikája.

Bár stiláris értelemben nem kapcsolódik szorosan az olyan festőkhöz, mint Ferenczy Károly, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai, Mednyánszky vagy Egry, az ő pályafutásukra is mindig példaként tekintett. Mint ahogy a filmművészet feledhetetlen alkotásai is nagy hatással voltak művészetére. A kilencvenes évek elejétől az olasz neorealizmus és a klasszikus hollywoodi mozi egy-egy halhatatlan remeke művein is megjelenik.

Önarcképeket nem készít, de volt már rá példa, hogy némelyik alakján felfedezte saját vonásait. Visszatérő motívumai közé tartozik a szív, az organikus alakzatok, a merev mértani idomok. Gyakran látható például a figurái szájához kapcsolódó geometrikus „ektoplazmára" emlékeztető forma, mely a középkori festészetben előforduló mondatszalag parafrázisa. Műveire jellemző a szimmetria teljes hiánya is.

Képeivel kapcsolatban eszünkbe juthat az először Wölfflin stílustipológiájában felbukkanó non finito kifejezése, mely a formai zártság elvetésére, a „nyitott mű" létrehozására vonatkozik. Noha a módszer által a művek sokszor a befejezetlenség látszatát keltik, a kompozíció szerkezeti lezáratlansága révén többféle értelmezés válik lehetővé. Érdekes az is, ahogy a melankolikus hangulatú, széteső-szétfolyó és lebegő, az elmosódó kontúrvonalak miatt szemkápráztató figurák által uralt, látszólag kaotikus kompozíciókon mintegy ellenpontként felbukkannak a szögletes, szigorúan geometrikus alakzatok, jelenlétükkel a befejezetlenség illúziója mögött létrehozva a műalkotások szerkezeti egyensúlyát. A metszően konkrét mértani formák bevonása a kompozíciókba nem véletlen, hiszen Véssey Gábor 1988-tól a Magyar Képzőművészeti Egyetem ábrázoló geometria oktatójaként a proporcionalitás témakörének szakembere is...

Véssey Gábor egy olyan egyéni formanyelvet alkotott meg, melynek „kifinomult, költői színhasználata minduntalan összefonódik egyféle jelképes, ornamentális és kalligrafikus kifejezéssel". Művein gyakran használ pasztellt, de újra és újra visszatér az olaj technikájához is, mely kifejezési lehetőségeit tekintve a leggazdagabbnak mondható. Koloritja pályafutása során nem mutat lényeges különbségeket. Képein a drezdai expresszionisták színei tűnnek fel, csak kivilágosodva – a piros például rózsaszínné, a méregzöld nála világosabbá válik, a citromsárga, okker, ciklámen, vérvörös, vagy méregzöld pedig gyakran vegyül a szürkével, ezáltal lehetetlen színhatásokat, homályos hangulatokat előidézve. Erőteljes, állandó kontraszthatásra épülő színkezelése művészetének meghatározó vonása. „Az érzéki színpáncél, a félig szikkadt lávakéreg-felületű festék drámát takar." Vagy ahogy maga a művész fogalmaz Vörös és fekete című kiállítása kapcsán: „Elhatározásom így szólt: »hát akkor legyen ROUGE ET NOIR! Legyen VÖRÖS és legyen FEKETE! Életre, halálra! Szív és gyász. Sznob irónia, elegáns parabola, feszes metafora. Szenvedély és fagyos idegenség. Dráma a köbön, közép európai kivégzéses balett. Lápvilág, megvető viszolygás, spleen. Ugyanakkor a szabadság legyőzhetetlen vágya, és mindvégig önérzet, és mindvégig álomlátó, erős öntudat«."

Rendszerint erős kontúrok és éles kontrasztokat jelenít meg a formaképzés terén is – gyakorta váltakoznak az éles kontúrú, hosszúkás és az elmosódott, lágy, gömbölyded formák. Impulzív figurái néha mintha szétrobbannának, máskor befelé fordulást, magányt, aszexualitást sugároznak, hol egymást ölelik, hol pedig darabjaira hullik a kompozíció. A nyers látomásokon kaotikus rendszertelenségben váltakozik az antropomorf és amorf figuralitás, sokszor mintha szétolvadnának a nyakatekert pózokban gyötrődő fantasztikus emberi és állati alakok vagy bábszerű figurák, akikről eredeti állapotukban sem lehetett megmondani, hogy miféle szülemények. Némelyik alak mintha testén hordaná elhalt ikertestvérét, vagy akár a szívét, görnyedt majmok, hiénák, delfinek, különös madarak fenyegetően hegyes csőrrel, tar fejű, torz férfiak(?), stb. groteszk őskáoszban oldódnak fel.

Lajta Gábor úgy fogalmaz A képzelet folyósítása című írásában, hogy Véssey képei lélek-képek: „az ösztönlét fénytől átjárt és geometriával át-meg átmetszett feltárásai…Véssey azonban hosszú évek következetes munkájával eljutott odáig, hogy úgy rajzol és fest, ahogy a költő verset ír. Keze alól metaforák sora kerül ki: a láb delfin lesz, az ember bárány, a disznó ember, a kar cső, a szív gép, a nemi szerv szív, a test üres érnyék, a beszéd tőr és így tovább egészen a kiismerhetetlen formákig, melyek úgy játszanak velünk, mint a sötét szobában szemlélt megfejthetetlen árnyak."

Mintha egy gigantikus olvasztótégelybe szórt kavalkád lüktetne a képeken. Mintha minden olvadna, bomlana, hogy ledobva régi bőrét, húsát, átlényegülve és újramaterializálódva más alakban létezzen tovább. És mégis: a kompozíciók zaklatottságuk, feszültségük és kifacsarodottságuk ellenére is érzékenységet és szépséget sugárzó képek – létünk ironikus, görbe tükreiként hatnak.

De hogy valójában miről szólnak a művek? „Remélem (legalábbis irodalmi értelemben) semmiről – mondja Véssey Gábor. – Mert szólni valamiről csak az irodalom nyelvén, s a történet szintjén lehetséges. De hát végülis minden történet banális. Érdekes csupán a hozzá való viszony lehet. Az önmagán túlmutató, az önmagát felülmúló, az önmagát kioltó történet lehet csak érdekes történet."

[2014]