Dalszövegek játékfilmekben

Még kér a nép (1971)
Szerelmem, Elektra (1974)
Magánbűnök, közerkölcsök (1975)
Déryné, hol van? (1975)
Teketória (1976)
Ideiglenes paradicsom (1981)
A zsarnok szíve (1981)
Dögkeselyű (1982)
Szörnyek évadja (1986)
Moziklip (1987)
Jézus Krisztus horoszkópja (1988)
Kék Duna keringő (1991) – szereplő is
Blue box (1992)
Sose halunk meg (1992)
Szökés (1996)

Dalszövegek színpadi előadásokban

A dal nélkül (25. Színház, 1973)
Vörös zsoltár (25. Színház, 1973)
Harmincéves vagyok (Vígszínház, 1975)
Uránbányászok (Pécsi Nemzeti Színház, 1976)
Levél nővéremnek (25. Színház, 1976)
Fehér babák takarodója (Várszínház, 1978)
Frontátvonulás (Várszínház, 1980)
Jóslat (Katona József Színház, 1982)

FILM

Rendező
A tanítványok (Budapest Stúdió, 1985) – Magyar Filmkritikusok díja, legjobb rendezés (1986)
Eldorádó (Hunnia Stúdió, 1988) – Magyar Filmszemle fődíja (1989)
A turné (Hunnia Stúdió, 1993)
Szabadság tér '56 (MTV, 1997)
A Hídember (MTV, MAFILM, FilmArt Kft, 2002)
Hóesés a Vízivárosban (Duna TV, 2004)
Régimódi történet I-VI. (MTV-sorozat, 2006)
Irodalom (MTV, 2009)

Forgatókönyvírói, konzultánsi és dramaturgi közreműködések
Romantika (1972)
Násznép (1976)
Kérdőív (1976)
Veri a ördög a feleségét (1977)
Imre (1978)
Olyan, mint otthon (1978)
Tíz év múlva (1978)
A kedves szomszéd (1979)
Utolsó előtti ítélet (1979)
Irén (1979)
Haladék (1980)
Megáll az idő (1981)
A remény joga (1981)
Visszaesők (1982)
Suli-buli (1982)
Laura (1986)
A nagy generáció (1986)
A szárnyas ügynök (1987)
Meteo (1989)
Potyautasok (1989)
Szürkület (1990)
Vörös vurstli (1991)
Indián tél (1992) – szereplő is
A nagy postarablás (1992)
Video blues (1992)
Apacsok (2010)
Így, ahogy vagytok (2010)
A régi házban (2013)
Kincsem (2015)

Bedecs László: Bereményi Géza író

Bereményi Géza rendkívül sokoldalú, több művészeti ágban is évtizedek óta magas szinten alkotó, de egy-egy területen is megújulni képes művész: íróként, színpadi szerzőként, dalszövegek és forgatókönyvek írójaként, film- és színházi rendezőként is megbecsült. Köszönhetően annak is, hogy átjárásokat talál az egyes művészeti ágak, megnyilvánulási és kifejezési formák között, rendszerint transz- és multimediális közegekben mozog, a magyar valóság, a közép-európai létállapot kifejezéséhez, megéléséhez és reflexiójához vonja maga köré a különféle médiumokat. Regények és novelláskötetek, játékfilmek, tévé- és dokumentumfilmek, dalszövegek és sikeres színházi előadások kötődnek a nevéhez, filmjeiben önéletrajzi és történelmi témákkal egyaránt foglalkozik, drámaíróként az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig mindenben megmutatta tehetségét, prózaíróként a líraiság és a humor, az anekdotikus és a groteszk elemek, a történelmi érdeklődés, a családi anekdoták továbbadása, továbbá az önreflexív, elemző elbeszélésmód egyaránt jellemzi, művészetét az egyes művek önértéke mellett épp ez a voltaképp kiismerhetetlen sokrétűség teszi kitüntetetté. A szerteágazónak látszó, de talán mégis egységesnek nevezhető életművet akkor érthetjük meg igazán, ha felfejtjük az egy irányba tartó szálakat, ha engedjük, hogy az egyik műfajban, illetve művészeti ágban keletkezett művét egy azt támogató, kiegészítő másik felől értsük meg, hiszen Bereményit egy-egy pályaszakaszán többnyire azonos életérzések, hasonló alkotói problémák foglalkoztattak, de alapkérdései az egész életművön végigvonulnak.

Prózai életműve és így művész pályája az 1970-es, A svéd király című novelláskötettel indult. Egy értelmiségi hangulat, egy létállapot és egy világnézet művészi kifejezése állt az írói program központjában, később vette át ennek a helyét a személyes múlt és a történelem ismétlődő, sokszor abszurd, felfoghatatlan eseményeinek, összefüggéseinek megértésvágya, vagyis a gyökerek megismerésének, a „honnan jövök?" megválaszolásának igénye, melyben a személyes és a családi múlt, például a szülők és a nagyszülők egymásra találásának és szerelmének története éppannyira fontos, mint a nemzeti múlt csomópontjai, melyek az egyes emberek személyes sorsára is hatással vannak. De míg Bereményi közvetlen kortársainál, Nádas Péternél és Lengyel Péternél a múltvesztés és ezzel kapcsolatban az identitás elbizonytalanodásának kérdése vált fontossá, nála inkább az elveszettnek hitt múlt visszaszerzése, újbóli megkonstruálása. A gyökerek, illetve ezek elfelejtése, a család kollektív amnéziája mindhármuknál fontos téma, hiszen mindegyik életműben hangsúlyos reflexiót kap, fontos az is, hogy mindhárman novellákkal indulnak, de a különbség a beszédmódokat vizsgálva már látványos: Bereményi könnyed, játékos, gyors kézzel írt elbeszélései a lényegi kapcsolatok ellenére is egész mások, mint Lengyel és Nádas részletekig kidolgozott, míves szövegei. Ráadásul Bereményinél nemcsak a nyelv játékos, hanem a témák is a játék körül forognak, és ironikusak: a szereplők eljátsszák például, hogy indiánok (Játékok a vadászterületen), hogy motorcsónakjuk van (Utolsó kör a vizén) vagy eljátszanak egy kivégzést (Csendőrök).

Ezekben a novellákban válnak az alkotói világ meghatározó részévé a későbbi filmekből és a Cseh Tamás által énekelt dalokból is ismerős, rosszkedvűen csellengő, lézengő, saját magukban is bizonytalan, farmernadrágos fiatalok, lesz gyakori kulissza a házibuli, a füst és az alkohol, a rossz, frusztráló munka, az olcsó albérlet, a minden szereplőt mélyre lökő szerelmi háromszög, a presszók mélye, a kívülmaradás illúziója és a lázadás póza, melyben minden kilátástalanság ellenére is van valami elementáris, élményszerű, megtartó. Ott van az életnek, a fiatalságnak a szeretete és a rálátás, az irónia felemelő, a dolgok fölé helyező könnyedsége. Az ezekben a művekben megjelenített, végül is reménytelenül félrecsúszó, hazugságokkal és önbecsapásokkal teli, keserű, vagy inkább keserédes élettörténetekben megtalálható tehát a „szűrt" levegő ellenére is a szabadság, a barátságok és a szerelmek pedig a külső körülményekkel szemben is a közösen átélt, erős, valós érzelmek. A korra jellemző óvatosság a politikával kapcsolatos beszélgetéseket szinte tiltja, de az érzelmeket annál szabadabban beszélik ki a történetek szereplői, hiszen épp ezekben a kapcsolatokban igyekeznek a szereplők megszabadulni a kor, a politikai környezet és a szüleik által rájuk pakolt terhektől, melyek egyébként a sodródó, céltalan, frusztrált életbe kényszerítették őket. Bereményi hősei általában próbálnak új életet kezdeni, szeretnének boldogok lenni, de próbálkozásaik folyton kudarcba fulladnak. A vert helyzet, az eleve sikertelenségre ítélt cselekvések, a szerelmi csalódás mint közös tapasztalat – ez köti össze már a pálya első két évtizedében, tehát a hetvenes és nyolcvanas években született műveket is.

Az 1977-ben megjelent Legendárium, Bereményi első regénye (melyet a kritika néhol történet-füzérnek, sőt egymással szoros kapcsolatban álló novellák gyűjteményének is nevezett már), úgy próbálja az egymással lazább kapcsolatban lévő szövegek hátterében futó nagyobb családi történetet megalkotni, hogy ehhez a családi mitológiát, „egy zilált sorsú közösség" egyes tagjainak történeteit meséli el, azaz egy hálót sző, melynek egyik pontja, itt történetesen a középpontja, a legidősebb fiú. A regény nagyon fontos újdonsága, hogy az egyes családtagok emlékeinek ellentmondásait a szöveg nem próbálja feloldani, nem keresi az „igazságot", ahogy az emlékezés sötét foltjait, a hiányos történeteket sem próbálja kitölteni, sőt még a hazugságokat sem leplezi le. Hagyja tehát, hogy az élményeire ki-ki a maga módján emlékezzen, hagyja, hogy mindenki megteremtse a saját múltját, kitaláljon magának egy saját élettörténetet. Ezzel még azt is érzékelteti, hogy nem csak egy igaz történet van, hanem sok, szubjektív igazság – ezáltal is szembehelyezkedik a totalitárius politika, azaz a korabeli társadalom egyszólamúságával, hivatalos igazságával. Az elbeszélői nézőpontokat folyamatosan cserélgeti, ez pedig a beszédmód és mondatszerkezetek változatosságát is jelenti. Ez a szokatlan elbeszélésmód a prózai szöveg lazaságához, töredékességéhez, esetlegességéhez vezet, azaz formailag is leképezi a szóban forgó család szétesettségét. Bereményi tudatosan osztja meg az befogadói figyelmet, és végső soron az olvasóra bízza, hogy az egyes történetek közös nevezőjét megtalálja, hogy metszéspontokon keresztül az egymástól már külön élő, egymásról jóformán már tudomást sem vevő családtagok történetét felvillantsa.

A könyv az első novelláskötettel együtt pontosan körülrajzolja Bereményi prózavilágának, de tulajdonképpen művészi világának a problémaköreit is, megmutatja a szerző érzékenységét, és azt is, hogy sok kortársával ellentétben az emberi kapcsolatok és a személyes élettörténetek problémáit nemcsak felismeri, de elemző módon dolgozza be műveibe. Vagyis a problémaérzékenységén túl legalább bizonytalan válaszai is vannak generációjának és általában a hetvenes-nyolcvanas évek magyar társadalmának égető kérdéseire, a szabadsághiányra, az éppen csak elfogadható életszínvonalra, a családon belüli kommunikáció válságára, a kallódásra, a jövőtlenségre. A kor budapesti fiatal értelmiségének magára eszmélése, ami a Bereményi által ebben az évtizedben írt Cseh Tamás-dalokban tükröződve egy nemzedék közös élményévé vált, és a folyamatos sikertelenségről, az egyedüllétről, a család és a tágabb közösségek széthullásáról, valamint az örökölt értékek elveszítéséről vagy eleve érzékelt hiányáról szólt.

A Legendárium egy család regénye, a közel három évtizeddel később, 2013-ban megjelent Vadnai Bébi, Bereményi második regénye szintén egy különleges, széteső, nagyon erős személyiségekből álló család egyes tagjainak története, ahol az egyik legfontosabb kérdéssé lesz, hogy mégis mi tartja össze egyáltalán ezeknek az embereknek a kapcsolatait. A címszereplő az érzéseit minden körülmények között vállaló nő, aki, bár szépségével bárkit elcsábíthat, maga is saját érzelmeinek az áldozata, fia pedig, Doxa, egyszerre két ember lelkét hordozza: kótyagosnak, sőt őrültnek és lázadónak ugyanúgy láthatjuk, mint végtelenül tisztának, őszintének, zseniálisan tehetségesnek. Ők mindketten, Bébi és a fia is saját életüket élik, fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra – irigylésre méltó bátorságnak tűnik ez, de mindketten keményen megfizetnek a bátorságukért: végül széteső, megkeseredett életük lesz. A regény egyik cselekményszála újra a hetvenes évek Budapestjére viszi az olvasót, azon belül is az underground művészvilág köreibe – nem is kérdés, hogy a szerző ebben a közegben mozgott a legotthonosabban, ennek a világnak az arcait, keserűségeit, belső törvényeit ismeri a leginkább. A regény mindezek mellett nyomozás egy apa után, közben egy nagy szerelem történetének felidézése is, és egy legendás művészfigura életének emlékműve, hiszen Doxa alakjának a művészkörökben Dixi-ként ismert Gémes János volt a mintája. A történet ráadásul magáról az írásról, az írói kiteljesedésről, egy regény megszületésének folyamatáról is szól, hiszen a fikció szerint az életmű ismerősen? visszatérő és a szerzőre nagyon emlékeztető alakja, Dobrovics épp a kutakodása során megszerzett információkból írja azt a könyvet, amit épp olvasunk.

Az életmű leginkább jelenlévő, szélesebb körben ismert darabjai a már emlegetett dalszövegek. A Cseh Tamással kialakult barátságnak és több évtizedes alkotói kapcsolatnak számtalan legendája ismert, a ma már klasszikusnak számító és nemzedékek számára emlékezetes dalokat az első lemezüktől, az 1977-es Levél nővéremnek címűtől kezdődően sokáig lehetne sorolni. Ezek a dalok valóban afféle ellen-mozgalmi, tábortűzi dalokká tudtak válni, sokaknak adtak támpontot és segítséget a hetvenes és nyolcvanas évek szűk levegőjének túlélésére, és nagyszerűségük, hogy a nyilvánvaló cenzúra ellenében, a sorok és a dallamok között tudtak a rossz közérzetről, az elnyomásról és a szorongásokról is beszélni. Kikacsintással, összenézéssel, iróniával vagy épp látványos mellébeszéléssel. Az élőbeszédet imitáló fordulatok, az állandó helyesbítések és persze a nagy érzelmek hozzák őket közel a hallgatókhoz, és építenek egy virtuális közösséget belőlük. De közös művek még a rendszerváltás után is születtek. A szerzőpáros dalainak számtalan feldolgozásából is látszik, hogy a többnyire egy szál gitárral megszólaltatott darabok nemcsak a nemzedéktársak, hanem az azóta felnövő generációk számára is érvényesek, párbeszédképesek, frissek. De ne feledjük, Bereményi írt dalszövegeket Udvaros Dorottyának, Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek, valamint Für Anikónak – az így született lemezek is sokakhoz eljuttatták Bereményi Géza költői világának hangulatát, értékrendjét, világlátását. Azt, hogy a dalszövegek kapcsán versekről beszélhetünk, maga szerző is megerősítette, amikor 2016-ban Versek címen, gondosan átgondolt ciklusokba rendezve adta ki ezeknek a szövegeknek az ismert dallamok nélkül is, önmagukban is helytálló részét. Az énekelhető vers a költészet egy ősibb, eredetibb formáját idézi fel, de a kötet lapozgatva azért kérdés marad, mennyire tudnak ezek a szöveg önállóan is működni, van-e annyi erejük, hogy a zene nélkül is maradandóak legyenek – van-e bennük annyi potenciál, hogy új arcukat mutassák meg.

Bereményi művészetének harmadik pillére a film és a színház. Olyan jelentős, a magyar filmtörténetben is megkerülhetetlen filmek kötődnek a nevéhez, mint, rendezőként, az Eldorádó, A tanítványok, vagy forgatásának idején az addig legnagyobb költségvetésből készült magyar film, A Hídember, illetve, forgatókönyvíróként, a Megáll az idő (1981), A nagy generáció (1986) vagy a Meteo (1989). Bereményi első filmje, A tanítványok (1985) az értelmiségi szereplehetőségeket vizsgálja a különféle attitűdöket egymás mellé, vagy inkább egymással szembe állítva. Megmutatja, mennyire hasonló volt a helyzet a Horthy- és a Kádár-korszakban: ugyanazok a magatartásminták ugyanazokkal a következményekkel jártak: a hatalom előbb-utóbb megtöri az ellenállókat és megalázza a megalkuvókat – végül a legtöbben a vesztesek oldalára kerülnek és csendben maradnak, nem vállalnak konfliktusokat, a túlélésre játszanak. A rendező filmnyelvi eszközei közül kiemelendő a harmincas évekből származó archív felvételek és a korabeli ruhákba öltöztettetett, színészekkel felvett újabb jelentek összemontírozása, ami később, az 1989-ben bemutatott Eldorádóban is visszaköszön.

Az Eldorádó-ban, mely az általános kritikai vélekedés szerint Bereményi legjobb és legérettebb filmje, és amely, mint annyi más műve, önéletrajzi ihletésű: nagyapjának a történetét meséli el. A lélek rejtettebb bugyraiba jut el itt, mint az előző filmben. Kalandos történetet kerít egyetlen központi figura, az helyenként balkáni világot idéző Teleki téri piac legjobb, legdörzsöltebb kereskedőjének sorsdrámája köré, és az ő életének pulzáló, hihetetlen, már-már szürreális fordulatait a képek izzásával és lendületével együtt, egy felismerhetően saját filmnyelvet teremtve képes elmesélni. Az emberben rejlő fantasztikus energiákat és a fanatikus hitet, az ösztönök működését, az erő hatalmát és persze a történelem meg a sors még nagyobb hatalmát ütköztető filmben a Bereményi-alkotásokra jellemző erőteljes, aktív, dinamikus hőst látjuk. A tevékeny apa azonban nem tudja átörökíteni ezeket az energiáit a fiára, és ugyanaz történik, mint a mester és a tanítványok viszonyában: a tehetség és a lendület már egy generációt lépve is megtörik. A film a bemutatása évében megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, Párizsban a legjobb rendezésért járó Európa Filmdíjat (Félix-díj) kapott, de a magyar filmkritikusok is az év filmjévé választották.

Bereményi drámaíróként és színházi szerzőként is jelentős. Darabjai és átdolgozásai közül talán Az arany ára című drámát érdemes leginkább kiemelni. Nemcsak azért, mert ezt már legalább hat különböző színház játszotta, nem is csak azért, mert az író a 2007-es drámakötetének is ezt a címet adta, jelezve ezzel, hogy életművében milyen fontosnak tartja ezt a szöveget, hanem azért is, mert ez mutatja meg leginkább, hogy az író munkáit, szülessenek azok bármilyen művészeti ágban és bármilyen műfajban, mégiscsak összeköti valami lényegi, mégpedig a szerző személyes tudása és gondolkodása. Az arany ára ugyanis a 1988-as Eldorádó című film némileg átdolgozott színpadi változata, de ugyanez a történet, ugyanezen a címen novella-formában is olvasható. Bereményi saját gyermekkori emlékeiből ásta elő a parabolaként is értelmezhető történetet és hozzá az erős, emlékezetes karaktereket. A drámában ott vannak a filmből ismerős jelenetek, mondatok, de dramaturgiai vagy talán színpadtechnikai okokból nincs benne a nagyon fontos és jelentős 1956-os jelenet és elmarad a novella gyermeki nézőpontja is. Élesebben látszanak viszont a három generációt megmutató családtörténet erővonalai, a családtagok vitái, melyek ideológiai és világnézeti kérdések körül forognak. A pénz és az üzlet a hittel kerül konfliktusba, az arany, azaz a pénz ereje az imádság erejével.

Fontos, hogy Bereményi darabjai, ahogy Az arany ára is, pontosan körülhatárolható helyhez és korhoz kötődnek, és az adott kor, annak minden társadalmi és politikai meghatározottságával erősen hat az egy-egy konkrét, de általában nagyon komplikált morális dilemmával szembesülő szereplők személyiségére és döntéseire. Az arany árában ugyan Skultéti kimondja, hogy „nem a világgal van a baj, hanem velünk", de a többi dráma többi szereplője épp azért érzi életét, helyzetét reménytelennek, mert minden baját és kínlódását a külső körülményekre fogja, ahelyett, hogy bátran és kockázatosan élne. Bereményi épp ennek a gondolkodásnak a hazugságára igyekszik a különböző szituációk mindegyikében rámutatni.

A különböző művészeti ágak, műformák, tartalmak, történetek ebben az életműben összeérnek, de legalábbis nagy felületen érintkeznek egymással. Ez talán azt érzékelteti, hogy Bereményit hosszú évtizedek óta hasonló kérdések foglalkoztatják, a személyiség, az egyéni egzisztencia külvilágban betöltött helyét keresi, ahol az egyén múltja és az őt körülvevő közösség történelme rajzolják meg a koordinátákat. A gyökereket a hozott-kapott értékek jelentik, de a nagy kérdés mindig az, hogy ezek az értéke hogyan alkalmazhatóak a jelenben, irányíthatjuk-e saját életünket az adott politikai és társadalmi viszonyok között, különösen akkor, ha a politika kifejezetten bele szeretne szólni az életünkbe. A zilált családtörténetek, a hazug legendák, az apák lendülete és a fiúk beletörődése, az ötvenes–hatvanas években felnövő, elveszett, mert határok közé zárt nemzedékek sorsa érdekli: a terhekkel teli múlt és a félrecsúszott, harmóniát sosem kínáló jelen. Hősei legtöbbször a különös, a sorból kilógó, boldogtalan fiatalok, akiknek nincsenek céljaik, de azt tudják, hogy mások szeretnének lenni, mint akik, és szívük szerint biztosan mások lennének, mint amire egyáltalán lehetőségük van. Bereményi Géza önmitológiájának része az is, hogy ösztönös tehetségként néhány nap alatt ír meg egy novellacsokrot, három hét alatt egy egész novelláskötetet, egy-egy este egy fél nagylemezt, ha a határidők rászorítják. Ugyanakkor volt türelme a műformákkal és a megszólalásmódokkal kísérletezni, volt lehetősége magát több művészeti ágban is kipróbálni, és megmutatni, hogy az egyes művészeti ágakra jellemző kifejezésformák önkéntelenül is milyen mértékben módosítjhaták az alaptörténeteket, helyezhetik át a hangsúlyokat és terelhetik az olvasók-nézők-hallgatók figyelmét az életmű súlypontjai felé.

 [2016]