Életrajz
Bereményi Géza 1946. január 25-én született Budapesten. Fiatal szülők gyermeke volt. Édesanyja Bereményi Éva. Bereményi Géza eredetileg a Vetró családi nevet viselte. Ősapja, Giovanni Vetro, olasz építőmester a 18. században telepedett le Magyarországon. Huszonnégy éves koráig nevelőapja után Rózner Géza néven szerepelt, majd anyai nagyapja iránti tiszteletből – aki Teleki téri kereskedő volt – vette föl a Bereményi családnevet. Hatéves koráig a nagyszülei nevelték. Az 1950-es nagy diftéria-járvány idején majdnem meghalt.
Általános iskoláit több helyen járta ki. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Iskolában, majd a Vörösmarty Gimnáziumban végezte, ahonnét egy fegyelmi ügy miatt kicsapták. Végül Pápán érettségizett le kollégistaként a Türr Istvánról elnevezett tanintézetben, 1964-ben. Sorkatonai szolgálata után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–olasz szakos diplomát 1970-ben. Utána egy évig reklám-propagandistaként dolgozott a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál. 1970-től Cseh Tamás dalainak szövegírója, akivel hosszú ideig, lényegében az énekes haláláig, elválaszthatatlan párost alkottak. A kisebb-nagyobb megszakításokkal több, mint három évtizeden át keletkezett dalok a közönség széles körében tették népszerűvé mindkettőjüket. Első önálló kötetével rögtön a fiatal írónemzedék élvonalába került. 1971 és 1978 között szinkrondramaturg volt a Pannónia Filmstúdióban; külföldi játékfilmek magyar szövegváltozatát írta, s olykor – munkáltatója felkérésére – lehetősége nyílott, hogy egyes filmeket vágások, kihagyások segítségével „feljavítson". Eközben már önálló forgatókönyveket készített rendező kortársai számára.
1978-tól szabadfoglalkozású íróként élt. A forgatókönyvek mellett számos film konzultánsa volt a MAFILM-nél. Nemeskürty István stúdióvezető jóvoltából 1985-ben készítette első önálló játékfilmjét A tanítványok címmel, amelyet Magyary Zoltán két világháború között tevékenykedett professzor emlékiratai alapján, saját forgatókönyvéből rendezett. Attól kezdve több egész estét betöltő filmet készített, valamennyit saját forgatókönyve alapján. Életmentő nagyapjának az önéletrajzi ihletésű Eldorádó című alkotásában állított emléket. 1995 és 1997 között a szolnoki Szigligeti Színház rendezője volt, majd 1997-től 2006-ig a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művészeti vezetőjeként dolgozott. 2006-ban ennek a színháznak örökös tagja lett. Jelenleg a fővárosi Thália Színház ügyvezető igazgatójaként dolgozik.
Kelecsényi László [2015]
__________________________________________
Életrajzi adatok
Budapest, 1946. január 25.
Tanulmányok
1952–1960: Bezerédi utcai ált. iskola, Üllői út 138. sz. alatti ált. iskola, Vendel utcai zeneiskola, Cukor utcai ált. iskola
1960–1961: Apáczai Csere János Gimnázium
1961–1962: Vörösmarty Mihály Gimnázium
1962–1964: Türr István Gimnázium (Pápa)
1965–1970: ELTE Bölcsészettudományi Kar, magyar-olasz szak
Munkahelyek
1970–1971: Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat, propagandista
1971–1978: Pannonia Filmstúdió, szinkrondramaturg
1978–: szabadfoglalkozású író
1995–1997: Szolnoki Szigligeti Színház, rendező
1997–2006: Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, művészeti vezető
2012-: Thália Színház, igazgató
Művészeti Szervezeti tagság
Magyar Írószövetség
2012-: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag
Munkásság
Munkásság
Bereményi Géza rendkívül sokoldalú, több művészeti ágban is évtizedek óta magas szinten alkotó, de egy-egy területen is megújulni képes művész: íróként, színpadi szerzőként, dalszövegek és forgatókönyvek írójaként, film- és színházi rendezőként is megbecsült. Köszönhetően annak is, hogy átjárásokat talál az egyes művészeti ágak, megnyilvánulási és kifejezési formák között, rendszerint transz- és multimediális közegekben mozog, a magyar valóság, a közép-európai létállapot kifejezéséhez, megéléséhez és reflexiójához vonja maga köré a különféle médiumokat; Tovább...
Munkásság
Kelecsényi László: Bereményi Géza pályaképe
Novellista? Szövegíró? Szcenarista? Regényíró? Drámaszerző? Filmrendező?
Kicsoda Bereményi Géza? Melyik az igazi szakterülete? Film? Színház? Irodalom? Hirtelenében nem lehet mellé állítani senkit sem, aki az elmúlt több mint négy évtized során művészeti életünkben ilyen szerteágazó tevékenységet folytatott. Hiába kíséreljük meg beleerőltetni valamelyik műfajba, rögtön kínálkozik egy másik, amelyben ugyanolyan jelentős teljesítményt nyújtott.
Cseh Tamásnak írott dalszövegei egy elmúlt történelmi kor pontos látleletét adták. Filmrendezései megkerülhetetlen értékei a magyar mozgókép históriájának. S akkor nem említettük, hogy nagy erejű novellákkal tette le névjegyét irodalmunkban, és drámái a hazai színpadokon arattak megérdemelt sikereket.
Kicsoda tehát Bereményi Géza? Utólag nézve és címkézve, az ún. nagy generáció tagja, talán legjelentősebb képviselője. Életét meghatározó élményeit, amint műveiből és nyilatkozataiból kiderül a hatvanas években szerezte. Nem lehet pontosan tudni, ki és mikor használta először szóban vagy írásban a „nagy generáció" kifejezést. Bereményi bő két évtizeddel később filmforgatókönyvet írt ezen a címen, melyből András Ferenc sikeres játékfilmet rendezett. Az állandó jelző rajta ragadt ezen a nemzedéken.
Kétségtelen, hogy egy állandóan elfojtott, mégis feltörő lázadás szelleme jellemezte a hatvanas évek ifjúságát, különösen a művészekét. Miközben a magyar filmgyártás (amelybe Bereményi Géza egy évtizeddel később kapcsolódott be) világhírű lett, a magyar iskoláról cikkeztek a nyugati szaklapok, közben búvópatakként rejtőzött a hazai underground. Bódy Gábor és Bereményi javában barátkoztak, figyelték, véleményezték egymás munkáit – még a monogramjuk is azonos volt, bár ebből nem lehet semmiféle messzemenő következtetést levonni. Sőt, ha igaz a legenda, Bereményi első könyvének megszületésében jelentős szerepe volt Bódynak. A nagy feltűnést keltő A svéd király című novellás-kötet úgy keletkezett, hogy az ígéretes címadó elbeszélés megnyerte a Magvető szerkesztőjének tetszését, de az írónak nem akadt több rövid próza a tarsolyában. Ezért barátja biztatására, és dacból is, gyorsan megírta a többi szöveget.
Mivel hatott igazán, akkor is, később is ez a prózaírás? Nos, Bereményinél mindig lappang valamilyen titok. Talán születése és nevelődése kalandosságát mentette át önkéntelenül is az írásaiba. Semmi sem az, aminek látszik. A valóság, a látszatokra épülő valóság mögött mindig van egy igazabb, mélyebb réteg, amelyben, ha csak pillanatokra is, felsejlik az igazság, amit nem tudunk, vagy nem tudhatunk, mert titkolni kell. A Kádár-korszak a nagy elhallgatásokra és a nagy elfojtásokra épült. Az időszak második felében már sok mindenről lehetett beszélni, de az igazán lényeges dolgokat továbbra is hallgatás illetve tiltás övezte. Nagy hazugságban éltünk, mindenki, az is, aki részt vett a művészeti életben, az is, aki kivonult, aki a második nyilvánosságba merült alá.
Bereményi kezdő korszakának talán éppen ezért lett vezető műfaja a dal, azok a szövegek, melyeket a nála néhány évvel idősebb Cseh Tamás számára kezdett írogatni. Addig ilyen dalszövegek egyáltalán nem keletkeztek. Kimondódtak benne olyasmik, amiről hallgatott az irodalom és a film. A nagy igazságokat a történelmi múltról (szabadságharc, világháborúk, forradalmak) lassacskán el lehetett mondani, főként a parabola nyelvén, a képes beszéd formájában. A múlt megszólalt, hol barokkosan pompázatos, hol szikáran realista nyelvezetben, de a jelenről nem volt igazán őszinte szava a művészetnek. Ezek a kezdetben félreismert dalok közvetítették a rejtőzködő igazságot, vagy legalább annak csíráit. Csak egy közérzetet fogalmaztak meg, annak holdudvarában viszont jól át lehetett élni a fennálló társadalmi rend elleni, olykor már nyílt szembenállás élményét.
Bereményi Gézából, az egykori szinkrondramaturgból, kezdő szépirodalmi szerzőből egyszerre titkos nagy író lett. Nem lehet megjelölni az életútján egyetlen pontot sem, amikor ez a – bátran mondható – minőségi ugrás megtörtént. Eleinte a dalait éneklő Cseh Tamás alakjában állott elénk; sokan nem tudták, hogy a „dupla fenekű" szövegeknek más az írójuk, nem az, aki előadja.
A rejtőző szerepkör a filmforgatókönyvek írásával folytatódott. Amikor egy-egy rendező elakadt az akkor még uralkodó szerzői filmmodell alapján készülő forgatókönyvével, jött a megváltó mondat: „Szóljatok Gézának". Géza, azaz Bereményi pedig jött és írói konzultánsként mentette a menthetőt. Előbb társszerző lett, majd önálló forgatókönyvíró, később rendező.
A fordulatot talán a Megáll az idő forgatókönyvének megírása jelentette. Mivel magam is részt vettem a produkcióban, tanúsíthatom, hogy – úgymond – teljes fegyverzetben lépett színre. Semmiféle dramaturgiai tanácsra vagy segítségre nem volt szüksége. Akár meg is rendezhette volna a könyvét. Néhány év múlva ez be is következett, amikor a filmgyártásból távozó Nemeskürty István stúdióvezető 1985-ben lehetőséget adott számára, hogy saját forgatókönyve alapján leforgassa A tanítványok című filmet.
Mindkét mű, a Megáll az idő és A tanítványok centrális szerepet töltött be a nyolcvanas évek hazai filmtörténetében. Az első az ún. kádári konszolidáció hamis mivoltának leleplezése által lett bátor tett. A másik film a technokrácia árnyoldalait mutatta fel, egy olyan korban, amikor még annak az áldásaira volt nyitott a magyar társadalom. Mindkét esetben a hagyományos történelmi, filozófia gondolkodásmód ellenében szólította meg a nézőit a filmalkotás. Bereményi Géza, mint filmrendező, nem tűnt ígéretes kezdőnek – kész filmalkotóként lépett elénk. A tanítványok a nyolcvanas évek közepén a honi mozgóképkultúra megújulását jelző alkotásként lett ismert, s ezt a pozícióját úgy is megőrizte, hogy nem követték hasonló filmek más rendezők műhelyéből.
A nagy kérdés, amit ez az igen termékeny életpálya felvet: lehet-e ilyen sokoldalúnak lenni, lehet-e egyszerre ennyi műfajban jeleskedni? A kérdés költői, mert a művek válaszolnak. Igen, lehet. Rangsorolni pedig nincs értelme. Mármint, hogy Bereményi Géza dalszövegírónak, drámaszerzőnek, film- vagy színházi rendezőnek jobb-e? Úgy vélem, hogy ő minden műfajában ugyanazt keresi. Megérteni és megértetni a világot, s benne önmaga szerepét.
Nemzedéki elővédből így lett egy egész korszak protagonistája. Ebbe még az is belefért, hogy legkedvesebb műfaját, a dalszövegírást nem kevés időre szüneteltesse. A hitelesség forgott kockán. Nem lehetett rutinból folytatni. Azt hiszem, ez Bereményi Géza egész művészi habitusának kulcsa. Nem lehet rutinból dolgozni. Nem lehet a bevált sémákat ismételni. Sőt, talán ez a sokműfajúság titka is: ha beleun az egyikbe, ott a másik. Ha szünetelnek a dalok, lehet filmet írni és rendezni. Ha nincs pénz a forgatásra, lehet színészközelben maradva, színházat vezetni, ott rendezni. Persze csak annak, aki mindegyik műfajában közelítőleg azonos színvonalon teljesít.
Ő az az ember, aki „többfele van" és „mindenhol tanítható már óvodától egyetemig" – hogy ezúttal egyik saját dalszöveg-töredékével jellemezzük a munkásságát. A sokféleség azonban szinte csak a műfajokra és műnemekre vonatkozik. Minden valamirevaló művésznek van egyetlen alapeszméje, melyet folyton körbejár, melyet – jó értelemben – ismétel. Hogyan lehetne megfogalmazni Bereményi Géza egyetlen mondatát? Az ilyen okoskodásoknak természetesen mindig van olyan hátulütője, hogy azt mondhatják rá: „akarta a fene". Minerva baglya, azaz a tudomány, a szólás szerint, éjszaka kezdi meg a röptét.
A kulcsszó: történelem. Bereményi bármilyen kortársi sztorikat fogalmaz meg, akár dalszövegben, akár más prózai műfajokban (novella, regény), sőt, drámáiban is, a történelemnek kiszolgáltatott nem-hősöket járja körül, s mutatja be. Gazdag életanyaga, hányatott gyermek- és ifjúkora bőséges élményanyagot szolgáltatott számára, hogy életműve, az olyan nagy történelmi tablók, mint A Hídember, mellett megmaradjon a hétköznapi igazságok, az átlagemberek sorsának szívén viselőjeként.
(2015)
Dalszövegek játékfilmekben
Még kér a nép (1971)
Szerelmem, Elektra (1974)
Magánbűnök, közerkölcsök (1975)
Déryné, hol van? (1975)
Teketória (1976)
Ideiglenes paradicsom (1981)
A zsarnok szíve (1981)
Dögkeselyű (1982)
Szörnyek évadja (1986)
Moziklip (1987)
Jézus Krisztus horoszkópja (1988)
Kék Duna keringő (1991) – szereplő is
Blue box (1992)
Sose halunk meg (1992)
Szökés (1996)
Dalszövegek színpadi előadásokban
A dal nélkül (25. Színház, 1973)
Vörös zsoltár (25. Színház, 1973)
Harmincéves vagyok (Vígszínház, 1975)
Uránbányászok (Pécsi Nemzeti Színház, 1976)
Levél nővéremnek (25. Színház, 1976)
Fehér babák takarodója (Várszínház, 1978)
Frontátvonulás (Várszínház, 1980)
Jóslat (Katona József Színház, 1982)
FILM
Rendező
A tanítványok (Budapest Stúdió, 1985) – Magyar Filmkritikusok díja, legjobb rendezés (1986)
Eldorádó (Hunnia Stúdió, 1988) – Magyar Filmszemle fődíja (1989)
A turné (Hunnia Stúdió, 1993)
Szabadság tér '56 (MTV, 1997)
A Hídember (MTV, MAFILM, FilmArt Kft, 2002)
Hóesés a Vízivárosban (Duna TV, 2004)
Régimódi történet I-VI. (MTV-sorozat, 2006)
Irodalom (MTV, 2009)
Forgatókönyvírói, konzultánsi és dramaturgi közreműködések
Romantika (1972)
Násznép (1976)
Kérdőív (1976)
Veri a ördög a feleségét (1977)
Imre (1978)
Olyan, mint otthon (1978)
Tíz év múlva (1978)
A kedves szomszéd (1979)
Utolsó előtti ítélet (1979)
Irén (1979)
Haladék (1980)
Megáll az idő (1981)
A remény joga (1981)
Visszaesők (1982)
Suli-buli (1982)
Laura (1986)
A nagy generáció (1986)
A szárnyas ügynök (1987)
Meteo (1989)
Potyautasok (1989)
Szürkület (1990)
Vörös vurstli (1991)
Indián tél (1992) – szereplő is
A nagy postarablás (1992)
Video blues (1992)
Apacsok (2010)
Így, ahogy vagytok (2010)
A régi házban (2013)
Kincsem (2015)
Bedecs László: Bereményi Géza író
Bereményi Géza rendkívül sokoldalú, több művészeti ágban is évtizedek óta magas szinten alkotó, de egy-egy területen is megújulni képes művész: íróként, színpadi szerzőként, dalszövegek és forgatókönyvek írójaként, film- és színházi rendezőként is megbecsült. Köszönhetően annak is, hogy átjárásokat talál az egyes művészeti ágak, megnyilvánulási és kifejezési formák között, rendszerint transz- és multimediális közegekben mozog, a magyar valóság, a közép-európai létállapot kifejezéséhez, megéléséhez és reflexiójához vonja maga köré a különféle médiumokat. Regények és novelláskötetek, játékfilmek, tévé- és dokumentumfilmek, dalszövegek és sikeres színházi előadások kötődnek a nevéhez, filmjeiben önéletrajzi és történelmi témákkal egyaránt foglalkozik, drámaíróként az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig mindenben megmutatta tehetségét, prózaíróként a líraiság és a humor, az anekdotikus és a groteszk elemek, a történelmi érdeklődés, a családi anekdoták továbbadása, továbbá az önreflexív, elemző elbeszélésmód egyaránt jellemzi, művészetét az egyes művek önértéke mellett épp ez a voltaképp kiismerhetetlen sokrétűség teszi kitüntetetté. A szerteágazónak látszó, de talán mégis egységesnek nevezhető életművet akkor érthetjük meg igazán, ha felfejtjük az egy irányba tartó szálakat, ha engedjük, hogy az egyik műfajban, illetve művészeti ágban keletkezett művét egy azt támogató, kiegészítő másik felől értsük meg, hiszen Bereményit egy-egy pályaszakaszán többnyire azonos életérzések, hasonló alkotói problémák foglalkoztattak, de alapkérdései az egész életművön végigvonulnak.
Prózai életműve és így művész pályája az 1970-es, A svéd király című novelláskötettel indult. Egy értelmiségi hangulat, egy létállapot és egy világnézet művészi kifejezése állt az írói program központjában, később vette át ennek a helyét a személyes múlt és a történelem ismétlődő, sokszor abszurd, felfoghatatlan eseményeinek, összefüggéseinek megértésvágya, vagyis a gyökerek megismerésének, a „honnan jövök?" megválaszolásának igénye, melyben a személyes és a családi múlt, például a szülők és a nagyszülők egymásra találásának és szerelmének története éppannyira fontos, mint a nemzeti múlt csomópontjai, melyek az egyes emberek személyes sorsára is hatással vannak. De míg Bereményi közvetlen kortársainál, Nádas Péternél és Lengyel Péternél a múltvesztés és ezzel kapcsolatban az identitás elbizonytalanodásának kérdése vált fontossá, nála inkább az elveszettnek hitt múlt visszaszerzése, újbóli megkonstruálása. A gyökerek, illetve ezek elfelejtése, a család kollektív amnéziája mindhármuknál fontos téma, hiszen mindegyik életműben hangsúlyos reflexiót kap, fontos az is, hogy mindhárman novellákkal indulnak, de a különbség a beszédmódokat vizsgálva már látványos: Bereményi könnyed, játékos, gyors kézzel írt elbeszélései a lényegi kapcsolatok ellenére is egész mások, mint Lengyel és Nádas részletekig kidolgozott, míves szövegei. Ráadásul Bereményinél nemcsak a nyelv játékos, hanem a témák is a játék körül forognak, és ironikusak: a szereplők eljátsszák például, hogy indiánok (Játékok a vadászterületen), hogy motorcsónakjuk van (Utolsó kör a vizén) vagy eljátszanak egy kivégzést (Csendőrök).
Ezekben a novellákban válnak az alkotói világ meghatározó részévé a későbbi filmekből és a Cseh Tamás által énekelt dalokból is ismerős, rosszkedvűen csellengő, lézengő, saját magukban is bizonytalan, farmernadrágos fiatalok, lesz gyakori kulissza a házibuli, a füst és az alkohol, a rossz, frusztráló munka, az olcsó albérlet, a minden szereplőt mélyre lökő szerelmi háromszög, a presszók mélye, a kívülmaradás illúziója és a lázadás póza, melyben minden kilátástalanság ellenére is van valami elementáris, élményszerű, megtartó. Ott van az életnek, a fiatalságnak a szeretete és a rálátás, az irónia felemelő, a dolgok fölé helyező könnyedsége. Az ezekben a művekben megjelenített, végül is reménytelenül félrecsúszó, hazugságokkal és önbecsapásokkal teli, keserű, vagy inkább keserédes élettörténetekben megtalálható tehát a „szűrt" levegő ellenére is a szabadság, a barátságok és a szerelmek pedig a külső körülményekkel szemben is a közösen átélt, erős, valós érzelmek. A korra jellemző óvatosság a politikával kapcsolatos beszélgetéseket szinte tiltja, de az érzelmeket annál szabadabban beszélik ki a történetek szereplői, hiszen épp ezekben a kapcsolatokban igyekeznek a szereplők megszabadulni a kor, a politikai környezet és a szüleik által rájuk pakolt terhektől, melyek egyébként a sodródó, céltalan, frusztrált életbe kényszerítették őket. Bereményi hősei általában próbálnak új életet kezdeni, szeretnének boldogok lenni, de próbálkozásaik folyton kudarcba fulladnak. A vert helyzet, az eleve sikertelenségre ítélt cselekvések, a szerelmi csalódás mint közös tapasztalat – ez köti össze már a pálya első két évtizedében, tehát a hetvenes és nyolcvanas években született műveket is.
Az 1977-ben megjelent Legendárium, Bereményi első regénye (melyet a kritika néhol történet-füzérnek, sőt egymással szoros kapcsolatban álló novellák gyűjteményének is nevezett már), úgy próbálja az egymással lazább kapcsolatban lévő szövegek hátterében futó nagyobb családi történetet megalkotni, hogy ehhez a családi mitológiát, „egy zilált sorsú közösség" egyes tagjainak történeteit meséli el, azaz egy hálót sző, melynek egyik pontja, itt történetesen a középpontja, a legidősebb fiú. A regény nagyon fontos újdonsága, hogy az egyes családtagok emlékeinek ellentmondásait a szöveg nem próbálja feloldani, nem keresi az „igazságot", ahogy az emlékezés sötét foltjait, a hiányos történeteket sem próbálja kitölteni, sőt még a hazugságokat sem leplezi le. Hagyja tehát, hogy az élményeire ki-ki a maga módján emlékezzen, hagyja, hogy mindenki megteremtse a saját múltját, kitaláljon magának egy saját élettörténetet. Ezzel még azt is érzékelteti, hogy nem csak egy igaz történet van, hanem sok, szubjektív igazság – ezáltal is szembehelyezkedik a totalitárius politika, azaz a korabeli társadalom egyszólamúságával, hivatalos igazságával. Az elbeszélői nézőpontokat folyamatosan cserélgeti, ez pedig a beszédmód és mondatszerkezetek változatosságát is jelenti. Ez a szokatlan elbeszélésmód a prózai szöveg lazaságához, töredékességéhez, esetlegességéhez vezet, azaz formailag is leképezi a szóban forgó család szétesettségét. Bereményi tudatosan osztja meg az befogadói figyelmet, és végső soron az olvasóra bízza, hogy az egyes történetek közös nevezőjét megtalálja, hogy metszéspontokon keresztül az egymástól már külön élő, egymásról jóformán már tudomást sem vevő családtagok történetét felvillantsa.
A könyv az első novelláskötettel együtt pontosan körülrajzolja Bereményi prózavilágának, de tulajdonképpen művészi világának a problémaköreit is, megmutatja a szerző érzékenységét, és azt is, hogy sok kortársával ellentétben az emberi kapcsolatok és a személyes élettörténetek problémáit nemcsak felismeri, de elemző módon dolgozza be műveibe. Vagyis a problémaérzékenységén túl legalább bizonytalan válaszai is vannak generációjának és általában a hetvenes-nyolcvanas évek magyar társadalmának égető kérdéseire, a szabadsághiányra, az éppen csak elfogadható életszínvonalra, a családon belüli kommunikáció válságára, a kallódásra, a jövőtlenségre. A kor budapesti fiatal értelmiségének magára eszmélése, ami a Bereményi által ebben az évtizedben írt Cseh Tamás-dalokban tükröződve egy nemzedék közös élményévé vált, és a folyamatos sikertelenségről, az egyedüllétről, a család és a tágabb közösségek széthullásáról, valamint az örökölt értékek elveszítéséről vagy eleve érzékelt hiányáról szólt.
A Legendárium egy család regénye, a közel három évtizeddel később, 2013-ban megjelent Vadnai Bébi, Bereményi második regénye szintén egy különleges, széteső, nagyon erős személyiségekből álló család egyes tagjainak története, ahol az egyik legfontosabb kérdéssé lesz, hogy mégis mi tartja össze egyáltalán ezeknek az embereknek a kapcsolatait. A címszereplő az érzéseit minden körülmények között vállaló nő, aki, bár szépségével bárkit elcsábíthat, maga is saját érzelmeinek az áldozata, fia pedig, Doxa, egyszerre két ember lelkét hordozza: kótyagosnak, sőt őrültnek és lázadónak ugyanúgy láthatjuk, mint végtelenül tisztának, őszintének, zseniálisan tehetségesnek. Ők mindketten, Bébi és a fia is saját életüket élik, fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra – irigylésre méltó bátorságnak tűnik ez, de mindketten keményen megfizetnek a bátorságukért: végül széteső, megkeseredett életük lesz. A regény egyik cselekményszála újra a hetvenes évek Budapestjére viszi az olvasót, azon belül is az underground művészvilág köreibe – nem is kérdés, hogy a szerző ebben a közegben mozgott a legotthonosabban, ennek a világnak az arcait, keserűségeit, belső törvényeit ismeri a leginkább. A regény mindezek mellett nyomozás egy apa után, közben egy nagy szerelem történetének felidézése is, és egy legendás művészfigura életének emlékműve, hiszen Doxa alakjának a művészkörökben Dixi-ként ismert Gémes János volt a mintája. A történet ráadásul magáról az írásról, az írói kiteljesedésről, egy regény megszületésének folyamatáról is szól, hiszen a fikció szerint az életmű ismerősen? visszatérő és a szerzőre nagyon emlékeztető alakja, Dobrovics épp a kutakodása során megszerzett információkból írja azt a könyvet, amit épp olvasunk.
Az életmű leginkább jelenlévő, szélesebb körben ismert darabjai a már emlegetett dalszövegek. A Cseh Tamással kialakult barátságnak és több évtizedes alkotói kapcsolatnak számtalan legendája ismert, a ma már klasszikusnak számító és nemzedékek számára emlékezetes dalokat az első lemezüktől, az 1977-es Levél nővéremnek címűtől kezdődően sokáig lehetne sorolni. Ezek a dalok valóban afféle ellen-mozgalmi, tábortűzi dalokká tudtak válni, sokaknak adtak támpontot és segítséget a hetvenes és nyolcvanas évek szűk levegőjének túlélésére, és nagyszerűségük, hogy a nyilvánvaló cenzúra ellenében, a sorok és a dallamok között tudtak a rossz közérzetről, az elnyomásról és a szorongásokról is beszélni. Kikacsintással, összenézéssel, iróniával vagy épp látványos mellébeszéléssel. Az élőbeszédet imitáló fordulatok, az állandó helyesbítések és persze a nagy érzelmek hozzák őket közel a hallgatókhoz, és építenek egy virtuális közösséget belőlük. De közös művek még a rendszerváltás után is születtek. A szerzőpáros dalainak számtalan feldolgozásából is látszik, hogy a többnyire egy szál gitárral megszólaltatott darabok nemcsak a nemzedéktársak, hanem az azóta felnövő generációk számára is érvényesek, párbeszédképesek, frissek. De ne feledjük, Bereményi írt dalszövegeket Udvaros Dorottyának, Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek, valamint Für Anikónak – az így született lemezek is sokakhoz eljuttatták Bereményi Géza költői világának hangulatát, értékrendjét, világlátását. Azt, hogy a dalszövegek kapcsán versekről beszélhetünk, maga szerző is megerősítette, amikor 2016-ban Versek címen, gondosan átgondolt ciklusokba rendezve adta ki ezeknek a szövegeknek az ismert dallamok nélkül is, önmagukban is helytálló részét. Az énekelhető vers a költészet egy ősibb, eredetibb formáját idézi fel, de a kötet lapozgatva azért kérdés marad, mennyire tudnak ezek a szöveg önállóan is működni, van-e annyi erejük, hogy a zene nélkül is maradandóak legyenek – van-e bennük annyi potenciál, hogy új arcukat mutassák meg.
Bereményi művészetének harmadik pillére a film és a színház. Olyan jelentős, a magyar filmtörténetben is megkerülhetetlen filmek kötődnek a nevéhez, mint, rendezőként, az Eldorádó, A tanítványok, vagy forgatásának idején az addig legnagyobb költségvetésből készült magyar film, A Hídember, illetve, forgatókönyvíróként, a Megáll az idő (1981), A nagy generáció (1986) vagy a Meteo (1989). Bereményi első filmje, A tanítványok (1985) az értelmiségi szereplehetőségeket vizsgálja a különféle attitűdöket egymás mellé, vagy inkább egymással szembe állítva. Megmutatja, mennyire hasonló volt a helyzet a Horthy- és a Kádár-korszakban: ugyanazok a magatartásminták ugyanazokkal a következményekkel jártak: a hatalom előbb-utóbb megtöri az ellenállókat és megalázza a megalkuvókat – végül a legtöbben a vesztesek oldalára kerülnek és csendben maradnak, nem vállalnak konfliktusokat, a túlélésre játszanak. A rendező filmnyelvi eszközei közül kiemelendő a harmincas évekből származó archív felvételek és a korabeli ruhákba öltöztettetett, színészekkel felvett újabb jelentek összemontírozása, ami később, az 1989-ben bemutatott Eldorádóban is visszaköszön.
Az Eldorádó-ban, mely az általános kritikai vélekedés szerint Bereményi legjobb és legérettebb filmje, és amely, mint annyi más műve, önéletrajzi ihletésű: nagyapjának a történetét meséli el. A lélek rejtettebb bugyraiba jut el itt, mint az előző filmben. Kalandos történetet kerít egyetlen központi figura, az helyenként balkáni világot idéző Teleki téri piac legjobb, legdörzsöltebb kereskedőjének sorsdrámája köré, és az ő életének pulzáló, hihetetlen, már-már szürreális fordulatait a képek izzásával és lendületével együtt, egy felismerhetően saját filmnyelvet teremtve képes elmesélni. Az emberben rejlő fantasztikus energiákat és a fanatikus hitet, az ösztönök működését, az erő hatalmát és persze a történelem meg a sors még nagyobb hatalmát ütköztető filmben a Bereményi-alkotásokra jellemző erőteljes, aktív, dinamikus hőst látjuk. A tevékeny apa azonban nem tudja átörökíteni ezeket az energiáit a fiára, és ugyanaz történik, mint a mester és a tanítványok viszonyában: a tehetség és a lendület már egy generációt lépve is megtörik. A film a bemutatása évében megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, Párizsban a legjobb rendezésért járó Európa Filmdíjat (Félix-díj) kapott, de a magyar filmkritikusok is az év filmjévé választották.
Bereményi drámaíróként és színházi szerzőként is jelentős. Darabjai és átdolgozásai közül talán Az arany ára című drámát érdemes leginkább kiemelni. Nemcsak azért, mert ezt már legalább hat különböző színház játszotta, nem is csak azért, mert az író a 2007-es drámakötetének is ezt a címet adta, jelezve ezzel, hogy életművében milyen fontosnak tartja ezt a szöveget, hanem azért is, mert ez mutatja meg leginkább, hogy az író munkáit, szülessenek azok bármilyen művészeti ágban és bármilyen műfajban, mégiscsak összeköti valami lényegi, mégpedig a szerző személyes tudása és gondolkodása. Az arany ára ugyanis a 1988-as Eldorádó című film némileg átdolgozott színpadi változata, de ugyanez a történet, ugyanezen a címen novella-formában is olvasható. Bereményi saját gyermekkori emlékeiből ásta elő a parabolaként is értelmezhető történetet és hozzá az erős, emlékezetes karaktereket. A drámában ott vannak a filmből ismerős jelenetek, mondatok, de dramaturgiai vagy talán színpadtechnikai okokból nincs benne a nagyon fontos és jelentős 1956-os jelenet és elmarad a novella gyermeki nézőpontja is. Élesebben látszanak viszont a három generációt megmutató családtörténet erővonalai, a családtagok vitái, melyek ideológiai és világnézeti kérdések körül forognak. A pénz és az üzlet a hittel kerül konfliktusba, az arany, azaz a pénz ereje az imádság erejével.
Fontos, hogy Bereményi darabjai, ahogy Az arany ára is, pontosan körülhatárolható helyhez és korhoz kötődnek, és az adott kor, annak minden társadalmi és politikai meghatározottságával erősen hat az egy-egy konkrét, de általában nagyon komplikált morális dilemmával szembesülő szereplők személyiségére és döntéseire. Az arany árában ugyan Skultéti kimondja, hogy „nem a világgal van a baj, hanem velünk", de a többi dráma többi szereplője épp azért érzi életét, helyzetét reménytelennek, mert minden baját és kínlódását a külső körülményekre fogja, ahelyett, hogy bátran és kockázatosan élne. Bereményi épp ennek a gondolkodásnak a hazugságára igyekszik a különböző szituációk mindegyikében rámutatni.
A különböző művészeti ágak, műformák, tartalmak, történetek ebben az életműben összeérnek, de legalábbis nagy felületen érintkeznek egymással. Ez talán azt érzékelteti, hogy Bereményit hosszú évtizedek óta hasonló kérdések foglalkoztatják, a személyiség, az egyéni egzisztencia külvilágban betöltött helyét keresi, ahol az egyén múltja és az őt körülvevő közösség történelme rajzolják meg a koordinátákat. A gyökereket a hozott-kapott értékek jelentik, de a nagy kérdés mindig az, hogy ezek az értéke hogyan alkalmazhatóak a jelenben, irányíthatjuk-e saját életünket az adott politikai és társadalmi viszonyok között, különösen akkor, ha a politika kifejezetten bele szeretne szólni az életünkbe. A zilált családtörténetek, a hazug legendák, az apák lendülete és a fiúk beletörődése, az ötvenes–hatvanas években felnövő, elveszett, mert határok közé zárt nemzedékek sorsa érdekli: a terhekkel teli múlt és a félrecsúszott, harmóniát sosem kínáló jelen. Hősei legtöbbször a különös, a sorból kilógó, boldogtalan fiatalok, akiknek nincsenek céljaik, de azt tudják, hogy mások szeretnének lenni, mint akik, és szívük szerint biztosan mások lennének, mint amire egyáltalán lehetőségük van. Bereményi Géza önmitológiájának része az is, hogy ösztönös tehetségként néhány nap alatt ír meg egy novellacsokrot, három hét alatt egy egész novelláskötetet, egy-egy este egy fél nagylemezt, ha a határidők rászorítják. Ugyanakkor volt türelme a műformákkal és a megszólalásmódokkal kísérletezni, volt lehetősége magát több művészeti ágban is kipróbálni, és megmutatni, hogy az egyes művészeti ágakra jellemző kifejezésformák önkéntelenül is milyen mértékben módosítjhaták az alaptörténeteket, helyezhetik át a hangsúlyokat és terelhetik az olvasók-nézők-hallgatók figyelmét az életmű súlypontjai felé.
[2016]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
1970 A svéd király (elbeszélések), Magvető, Bp.
1978 Legendárium (regény), Magvető, Bp.
1982 Trilógia (drámák), Magvető, Bp.
1987 A Werthert már megírták (dráma-átdolgozás), Magvető, Bp.
1988 Eldorádó (irodalmi forgatókönyv), Filmintézet – Hunnia Stúdió, Bp.
1993 Kelet-nyugati pályaudvar (dalok), T-Twins, Bp.
1994 A feltűrt gallér (elbeszélések), Seneca, Bp.
1994 Dalok Cseh Tamás zenéjére. Közművelődés Háza, Tatabánya.
1997 A telihold dalai (dalszövegek) Kulturtrade, Bp.
1998 Az arany ára (dráma) Neoprológus, Bp.
2001 Shakespeare királynője (dráma) Pufi Press, Bp.
2002 A Hídember (irodalmi forgatókönyv) Válasz, Bp.
2002 Azt meséld el, Pista (Mácsai Pállal) Palatinus, Bp.
2008 150 dalszöveg. Cseh Tamás zenéjére. Napkút, Bp.
2013 Jézus újságot olvas (válogatott novellák), Kossuth, Bp.
2013 Vadnai Bébi (regény), Magvető, Bp.
[2016]
Önálló lemezek, hanghordozók
Levél nővéremnek, 1977 (Hungaroton, Pepita, SLPX 17524)
Antoine és Désiré, 1978 (Hungaroton, Pepita, SLPX 17548)
Fehér babák takarodója, 1979 (Hungaroton, Pepita, 17595)
Műcsarnok, 1981 (Hungaroton, Pepita, SLPX 17656)
Frontátvonulás, 1983 (Hungaroton, Krém, SLPX, 17756)
Jóslat, 1984 (Hungaroton, Krém, SLPM, 17857)
Átutazó, 1985 (Hungaroton, Krém, SLPX, 17877)
Utóirat, 1987 (Hungaroton, SLPX, 14061-62)
Hallgass kicsit, 1988 (Hungaroton, SLPX, 14092)
Vasárnapi nép, 1989 (Hungaroton, SLPX, 14155)
Dalok, 1990 (Hungaroton, SLPX, 14186)
Nyugati pályaudvar, 1993
Levél nővéremnek 2. (Hungaroton, Gong Kft, MK 37775)
A telihold dalai, 1997 (Royal Records, 97001)
A véletlen szavai, 2004
Férfi és nő, 2008 (Sony–BMG, 88697407972)
Recepció
1977 Alexa Károly: B. G. Pályakép. Mozgó Világ, 1977. 3. szám
1980 Alexa Károly: Fiatal magyar prózaírók, Akadémiai Kiadó, Bp.
1980 Thomka Beáta: A hetvenes évek regénye? In Narráció és reflexió, Újvidék.
1981 Gáll István: A svéd király. In Hullámlovas, Kozmosz, Bp.
1981 Csengey Dénes: „És mi most itt vagyunk". Valóság, 1981. 3. szám
1981 Csengey Dénes: Tíz év után. Alföld, 1981. 3. szám
1982 Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró. Életünk, 1982. 1. szám
1982 Balassa Péter: A családfa-vágás nehézségei. In A színeváltozás. Szépirodalmi, Bp.
1982 Radnóti Zsuzsa: Hiánydramaturgia. In Cselekvés-nosztalgia. NPI.
1983 Tarján Tamás: Hát itt mindenki mindenkinek mindenkije? In Kortársi dráma. Magvető, Bp.
1983 Feyér Zoltán: Írok, tehát vagyok. Népszabadság, 1983. augusztus 13.
1984 Berkes Erzsébet: Csípjük csak fülön. In Pillanatképek. Szépirodalmi, Bp.
1984 Kovács Dezső: A személyiség aranyfedezete. Kritika, 1984. 7. szám
1984 Szávai János: A legendák igazsága. In Zsendül-e a fügefa ága? Szépirodalmi, Bp.
1986 Ézsiás Erzsébet: Mai magyar dráma. Kossuth, Bp.
1989 P. Müller Péter: A drámai cselekménymozgás dilemmái. Jelenkor, Bp.
1992 Kelecsényi László: A dal újra él. In A múlt lépcsői. (szerzői kiadás)
1992 Kelecsényi László: „Ezen a héten a Nyugati pályaudvaron jártam" Köztársaság, 1992. 26. szám
1993 Bérczes László: Egy kém a tömegből. In A mezsgyén. Cégér.
1994 Kelecsényi László: Egy lélek történetei. (Interjú) Respublika, 1994. 2. szám.
1996 Mester Ildikó: Bereményi Géza (életmű-interjú) Seneca, Bp.
1997 Szajbély Mihály: Bereményi Gézáról, avagy csellengő hősök nyomában az irodalomtól a történetig. In Álmok álmodói. Magvető, Bp.
2000 Székely Gabriella: A Széchenyi terve. Filmvilág, 2000. 9. szám
2014 Víg György: Bereményi Géza kilenc élete. MNO, Internet, 2014. április 10.
[2016]
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017