Lakatosné Ircsik Teréz: Reviczky Gábor színművész pályaképe

A játékos

Reviczky Gábor nagy játékos, tud és szeret is játszani. Művészi pályára kerülésének nem voltak családi előzményei. Felmenői között grófok, pénzügyi szakemberek, műszaki érdeklődésűek voltak túlnyomó többségben. A művészi vonalat egyedül talán a korán, tragikus körülmények között elhunyt édesanyja képviselte, aki énekesnő szeretett volna lenni. Vonzalma a szerepjátékhoz, a színészkedéshez korán megmutatkozott. Gimnazistaként került az Éless Béla vezette Tatabányai Bányász Ifjúsági Színpad tagjai közé. Ez a társulat nem a hétköznapi értelemben vett módon volt amatőr. Az 1964-ben alakult társulat Éless Béla jóvoltából olyan darabokat mutatott be, mint például Alfred Jarry: Übü királya vagy Peter Weiss: Marat halála… Reviczky Gábor nagy élvezettel szerepelt, és egyértelmű volt, hogy útja a Színház- és Filmművészeti Főiskolára vezet majd. Első felvételije azonban sikertelen volt, így egy évet a Nemzeti Színház Stúdiójában töltött, majd ismét megkísérelte a felvételit, ezúttal sikerrel. Így került Kazimir Károly osztályába. Diplomaosztás után egyértelmű volt, hogy osztályfőnöke szerződteti. Ő egy beszélgetés után mégis úgy döntött, hogy a szintén frissen végzett Ascher Tamással Kaposvárra megy. Ezzel szembement a mindenkori végzősök főváros-centrikusságával. Mindenképp jól döntött, hiszen így változatos és nagyobb szerepeket kapott már az első években is. Egész korán megfogalmazódott benne, hogy a szakmát csak a színpadon, a közönség előtt lehet megtanulni igazán. Akkortól igazán színész valaki, amikor egy színháznyi ember előtt önmaga tud lenni.
Kaposvári alakításai közül kiemelkedett Sztavrogin figurája, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij – Andrzej Wajda: Ördögök[1] című darabjában. Erről az alakításáról így írt Nádas Péter: „Monori Lili és Reviczky Gábor játéka érvénytelenné teszi azt a sokat hallott, szentimentálisnak és önmutogatónak tetsző színészi panaszt, hogy a színész művészete csak a pillanatnak szól."[i] A két fiatal színész játékát Törőcsik Mari és Latinovits Zoltán művészetéhez hasonlítja, de ennek okát nem az utánzásban és nem is az alkati hasonlóságban látja, inkább az originális teljesítmény felhasználásának minőségében. Sztavrogin figuráját, mint a nihilizmus megtestesítőjét mutatja be, aki minden érzelemtől és empátiától mentes, mégis képes hitelesíteni végső összetörését. Pályája során gyakran játszott negatív, intrikus figurákat, de ezek megformálását is speciális, rá nagyon jellemző módon tette, teszi. Már az első években sajátos és igen határozott véleménye volt erről a szereptípusról: „Az intrikus szerepeket kedvelem igazán. Szeretek ellentmondani a hősnek, és ugyanakkor hinni az én figurám logikájában. Bár sokszor játszom fekete ruhában, mégis hiszem, hogy a bonyolultan megírt intrikus karaktereknek nincsenek színei, sem külső jegyei. Az intrikus nem kancsal, nem sánta, nem liheg, nem vág torz arcot. Ki bíznék akkor benne? Ellenkezőleg: a lényeg az, hogy bizalomgerjesztő és szimpatikus. Arca és modora hitet teremt személye iránt. És a tettei beszélnek. Én azt gondolom, szép III. Richárd, és Lucifer is szép."[ii]
A debreceni évek után ugyan csak egy-egy évadot töltött Miskolcon és Kecskeméten, de pályájának néhány fontos szerepét ezekben a városokban játszhatta el. Ezek közül az első a sorban Alfred de Musset: Lorenzaccio[iii] című művének címszerepe, Lorenzo di Medici alakja volt. A kritikus részletesen elemezte alakítását, kiemelve drámai erejét: „Orgánuma, testi felépítettsége, szellemi rugalmassága és akrobatikus mozgáskészsége egyaránt arra képesíti, hogy nagy alakzatú drámai hősöket jelenítsen meg. Arcán a hangsúlyos beszéddel egyidőben és teljesen azonos ritmusban jelennek meg a kifejező vonások, hogy egy-egy lelki tartalmat tisztán és jelentőségének megfelelően érzékeltessenek. Végigküzdi, végigverítékezi ezt a játékot, mert a lélek küzdelmét belülről viszi véghez, önmaga helyett kínlódik és önmaga miatt bukik el."[iv]
Nánay István hasolóan értékeli, jellemzi Harold Pinter: A gondnok[v] című darabjában játszott szerepét, Astont. A szituáció és az elért hatás bemutatása jellemzi a művész alkotói módszereit: „Imbolygó, lassú járásában mindig érezni a kompenzációt: nehogy észrevegyék mozdulatainak bizonytalanságát. […] vontatottan beszél, halkan, alig modulálva ejti a szavakat, kezdettől érezni, hogy valami nincs rendben vele, anélkül, hogy ütődöttet vagy beteget játszana. […] Csak kezelésének elmondásakor változik meg pillanatokra az arckifejezése, ekkor úgy tűnik, mintha élet költözne a szomorú vonások helyére. Ez a monológ döbbenetes hatású, pedig semmiféle külső színészi eszközt nem vesz igénybe Reviczky. Ül az ágya szélén, kezében a deszka, amit az elbeszélés kezdetekor még csiszolt. Aztán megáll a jobb kéz, baljával a földön álló deszka végét fogja. Egyre görcsösebben markolja a deszkát, a jobb kezével a bal mellé nyúl, az a kéz is görcsbe rándul. Ugyanakkor a szövegmondás laza, csaknem közömbös. Ez az ellentét, a színészi test normális állapota, a hang túlzott lazasága és a kezekben összpontosuló görcs iszonyú feszültséget fejez ki."[vi] Ez a fajta kettős megközelítési mód szinte minden alakításában utolérhető. Nagyon erős fizikai megnyilvánulások jellemzik figuráit, másfelől koncentrált pszichológiai jelenlét. Ez mutatkozott meg két jelentős, Kecskeméten eljátszott szerepében is. Két szerep, kétfajta megformálás. Az elsőben erősebben jelentkezett a már előzőleg vázolt pszichologizáló felfogás: Miskin herceg gyermekien tiszta alakja Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij – Száraz György: A félkegyelmű[vii] című művének címszerepe. „A ritkán bekövetkező aktív pillanatokat leszámítva Reviczky figurája csupa belső remegés, ahogy történnek körülötte az események, úgy válik egyre bezárultabbá, védtelenebbé. […] Olyan ember, akinek másként jár az esze mint a többieké, aki más következtetéseket von le a jelenségekből mint mások […], aki a legjobb szándék mellett sem képes eligazodni a számára felfoghatatlan világban. Ennek a magatartásnak az életképtelenségét, ugyanakkor vitathatatlan szépségét mutatja meg a színész."[viii] Ezzel az alakításával átírja a szerephez fűződő sztereotípiákat. Miskin figuráját addig általában ideggyenge, határozatlan figurának ábrázolták. Reviczky tisztességével, ártatlanságával, lelki tisztaságával provokáló alakot mutatott be.
A másik kecskeméti szerep Fadinard figurája Eugène Labiche: Olasz szalmakalap[ix] című vígjátékában. Ezt a szerepet teljesen más eszközökkel, elsősorban fizikai adottságait kihasználva formálta meg. „A színész legszembeszökőbb erénye csodálatos hajlékonysága. A figurát mozgással teremti meg, mozdulatokból rakja össze. Gesztusok egész arzenáljában tobzódik. Illetve dehogyis tobzódik: ritkán láthatni ily szerényen előadott bohócremeklést. Harsányság és hivalkodás nélkül játszik: nem emeli oltárra saját kitűnő képességeit. Játéka élvezetes, üdítő és példamutató. Reviczky tüneményes eleganciával ábrázolt peches fajankója a darab középpontja, és mint ilyen, bizonyos mértékig kívülállónak is tekinthető."[x]
Alakításának sikerére jellemző volt, hogy a közönség özönlött Budapestről is, hogy láthassa a darabot. Ennek az előadásnak és A félkegyelműnek köszönhetően szerződtette a Vígszínház 1979-ben. Első fővárosi szerepét azonban beugróként játszotta a Népszínház-Várszínházban: Malvoliot alakította a Vízkeresztben.[xi] Ezt a figurát több alkalommal játszotta pályafutása során. Saját bevallása szerint egyik kedvenc szerepe, talán azért, mert ebben nagyobb szabadságot élvez. Láttathatja személyiségábrázoló erejét és egyúttal kedvére mókázhat is. Az elbizakodott szolga szerepében mind pszichologizáló hajlamát, mind karakteres mozgáskultúráját megmutathatja. Erről így beszélt: „Egy-egy szerepet az azt játszó színész személyisége befolyásol, tőle függ, hogy milyen lesz. Fontos, hogy az ember higgye: ő az, amit, akit alakít. Nem arra kell figyelni, hogy én legyek jó, hanem akit megszemélyesítek. Ha Malvoliót játszom, egész este az vagyok. Ha viszont medve a szerepem, azzá kell válnom lélekben, és ettől alakul a mozgásom, a beszédem. Ez a lényege a színpadi létnek. Ez érzelem kérdése."[xii]
Vígszínházi debütálására a nagysikerű Csurka-darabban, a Deficitben[xiii] került sor. A kortárs értelmiségi problémákat feszegető, a kiúttalanság okát kereső előadás majd nyolc évig volt műsoron. Érdekesség, hogy kettős szereposztásban játszották a művet. A Vígszínház társulatát minősíti, hogy mindkét szereposztásban a korszak legnagyobb színészei játszottak, Reviczky Gábor (Z) partnerei: Szilágyi Tibor (X), Béres Ilona (W) és Bánsági Ildikó (Y) voltak. A másik szereposztás, mely semmiképp nem nevezhető másodiknak: Tordy Géza (X), Tahi Tóth László (Z), Szegedi Erika (W) és Hernádi Judit (Y). X – Szilágyi Tibor – egy abszurd feleségcserés „játékra" hívja ki Z-t, akit Reviczky Gábor alakít. Z-nek sikerül elcsábítani a másik feleségét, ő lesz a nyertes. Valójában ő az, aki igazán elveszíti magát azzal, hogy nem képes a magát egy hagyományos értékrendhez tartani. „…világossá válik számára: nincs többé visszaút. Hova is, kihez is térne vissza? Netán önmagához? De hát létezik ő egyáltalán? »Önbecsülés nélkül nem lehet élni« – mondja tárgyilagosan –, s Reviczky egy ember végső összeomlásának drámáját sűríti ebbe a későn, túlságosan későn megfogalmazott felismerésbe."[xiv]Ebben a szerepben ismét hiteles megjelenítő erejének, lelki átalakuló-képességének erejét mutathatta meg, de az előadás többi szereplője számára is nagy sikert hozott a darab.
Sok-sok feladat között a következő igazán neki való szerep Szép Ernő: Május[xv] című darabjának Öngyilkosa volt. Ebben az alakításában mindkét játékos oldalát megcsillogtathatta: pszichologizáló, abszurd énjét és fizikális képességeit egyaránt. Gyurkovics Tibor így ír erről: „ Reviczky azon kevés színész közé tartozik, akiknek titkuk van, sejtelmességük, belső adottságuk, akik – úgy is mondhatnám – médiumok. […] Az öngyilkosságokkal kísérletező pasas imbolygó, csetlő-botló mozgásával, madárkézfejével a Halál jelenlétévé növekszik, ugyanakkor megmarad esendő-zokogó embermajomnak. Megrendítő, elemi színészet."[xvi]
Ennek az időszaknak másik jelentős szerepe Stanley Kowalski figurája Tennessee Williams: A vágy villamosa[xvii] című darabjában. A rendező, Szikora János a szereposztás több pontján szembement az általános gyakorlattal. Így például a férj szerepét Reviczky Gáborra bízta, aki sokkal inkább a figura intellektusát, mintsem fizikai adottságait emelte ki. Általában Stanleyt erős testfelépítésű színészre szokták bízni, aki az alak műveletlenségét, ösztönös lényét emeli ki. Reviczky azonban egész másutt kereste a szerep mozgatórugóit. Olyan férfit játszott, aki valamiért nem találta meg a helyét a világban, és ezt próbálja különöző eszközökkel kompenzálni. A kritikus így látta alakítását: „Az »ellenszereposztás« diadala Reviczky Gábor remeklése ebben a figurában. Laza ízületű, vonagló mozdulatai, görbített szája íve, melyekkel értelmiségi, vagy eleve távolságtartással kezelt, véleményezett alakokat szokott jellemezni, most a hányavetiségével is magabiztos Stanleyt karakterizálják kiválóan. […] Reviczky szavainak hangsúlyával is taszigálja maga előtt az életet. Löki az asztalra a kártyalapot, löki minden esti szórakozásként a tekegolyót, és – legyen most már vulgáris a kifejezés – hátulról löki majd az ágyra utált, de megkívánt sógornőjét. Azon az éjszakán, amikor a felesége szül."[xviii]
A következő években elsősorban olyan vígjátéki szerepeket kapott, amelyekben jól kamatoztathatta groteszk, ironikus humorhoz való vonzódását. Trinculo[xix], Beppo[xx], Victor-Emanuel Chandebise[xxi], Bakter[xxii], Balu[xxiii], Argan[xxiv], Oszip[xxv] és külön kiemelendő Katz tábori lelkész[xxvi] figurája és Tevje, a tejesember[xxvii] alakja. Ez utóbbi alakításaiért nyerte el 1997-ben és 2010-ben az Ajtay Andor-emlékdíjat. Arra a kérdésre, hogy nem szeretne-e úgymond komolyabb szerepeket játszani, és nem fél-e attól, hogy beskatulyázzák egy bizonyos szerepkörbe, így válaszolt a maga fanyar stílusában: „Talán azzal ment félre a dolog, hogy én egy gazfickó vagyok, mert osszanak rám bármilyen szerepet, nem tudok kihagyni egyetlen poént sem, ha úgy hozza a véletlen. Elunom a komoly színházat, számomra semmi érdekes nincs benne. Nem szeretem az olyan előadásokat, ahol a nézők nem szórakoznak."[xxviii]
Filmszerepeiben is elsősorban ezt az elvet követi, az utóbbi évtizedek szinte valamennyi vígjátékában szerepelt. Országos ismertséget szereztek neki a következő filmekben nyújtott alakításai: Zimmer Feri, az Üvegtigris három része, vagy legutóbb a külföldön is nagy sikert aratott Liza, a rókatündér.
Hogy milyen színész Reviczky Gábor, milyen játékos? Egy majd' negyven éves kritika ma is érvényes sorai elárulják: „Reviczky olyan az Olasz szalmakalapban, mintha valami jubileumát ünnepelné, jutalomjátékkal; gáláns derűvel köszöni az eddigieket, és ravaszkásan srófol egyet a vele szemben támasztott igényeken.
Egyszóval – játszik.
Játszik a hangjával, flegmán, hízelgőn, csicseregve, riadozva, másképpen.
Játszik az arcával, mintha gumiból lenne.
Játszik a mozdulataival, azok korrekcióival és a korrekció korrekcióival is.
Játszik a játékával.
Játszik egyedül, játszik a partnerekkel.
Játszik a közönséggel és játszik a közönségnek – föl-földobva és megpróbálgatva ilyen vagy olyan megoldásokat."[xxix]

[2016]