Kocsár Miklós 1933. december 21-én született Debrecenben. Édesapja Kocsár László (1897–1969), debreceni hentes és mészárosmester, református presbiter. Második felesége, Miklós édesanyja Borsy Erzsébet (1910–1995). Miklós két idősebb testvére édesapja első, fiatalon elhunyt feleségétől született: László (1924–1988), kutatóorvos és sugárbiológus, illetve Olga (1926–1999), postatiszt.

Zeneszerető családból származott: édesanyja zongorázott, édesapja hegedült. Kisiskolásként a nyári szünidőt többnyire keresztanyjánál, egy szabolcsi faluban töltötte, ahol esténként nagy népdalénekléseket csaptak.[1]

Kocsár öt-hat éves korától heti két alkalommal kapott zongoraórákat „Irma nénitől."[2] Gyorsan haladt a zongorázással, tanárával nyolc-tíz éves korára eljutottak az akkor divatos Kis kezek, nagy mesterek című zongoraalbumhoz, amely több népszerű opera- és operettrészletet tartalmazott könnyített letétben. Ezek előadásával Kocsár nagy sikert aratott a család és az ismerősök körében. Tizenhárom évesen már végigjátszott egy szilveszteri bált.[3] Egy-két év tanulás után már saját táncdarabokat szerzett.[4]

Kocsár a Debreceni Református Gimnázium tanulója volt, ahol nem túl nagy lelkesedéssel az énekkar munkájában is részt vett.[5] A gimnáziumból 17 évesen eltanácsolták, érettségit az Állami Fazekas Mihály Gimnázium magántanulójaként tett 1951-ben.[6] Az érettségi tanévében került kapcsolatba a debreceni Csokonai Színházzal, ahol zongoristaként és harmonikásként kapott megbízást. Ebben az intézményben volt korrepetitor a Debreceni Zenede akkori igazgatójának, Mikulai Gusztávnak a felesége. Tanácsára kezdett el Kocsár komolyabban zenét tanulni és ennek a kapcsolatnak köszönhetően iratkozott be tizenhét évesen a Zenedébe.[7]

Az első két hétben klarinétozott – amit azért választott, mert közel áll a könnyűzenéhez, továbbá azt remélte, hogy hamarosan átválthat szaxofonra[8] –, de két hét után Zeitler Márton „átcsábította" harsonázni.[9] Egy év múlva már zeneszerzést is tanul a Kodály-növendék Szabó Emil irányításával.[10]

Debrecen zenei élete nem sok nyomot hagyott Kocsáron, inkább a Zenede kitűnő növendékei, a hetente többször is megrendezésre került délutáni hangversenyek és a fővárosból odajáró művész-tanárok voltak rá hatással.[11] Főbb hangversenyélményeit később, Budapesten gyűjtötte össze, ahol módja volt a modern zenével is behatóbban megismerkedni.[12]

A gyermekkori rendszeres zongoraszereplések hangszeres biztonságot teremtettek a későbbi zeneszerzőnek, a tánczenékkel való foglalatoskodás pedig megszilárdította formaérzékét.[13] A szabolcsi rokonoknál szerzett népzenei emlékek is fontos forrássá váltak.[14] A Zenedében a dzsesszel való foglalkozás kibontakoztatta improvizációs készségét.[15] Saját bevallása szerint a tény, hogy ezekben az években harsonát tanult és ezáltal kapcsolatba került a többi fúvós diákkal, alapozta meg azt, hogy később előszeretettel komponált fúvós hangszerekre.[16] Életrajzírója, Gerencsér Rita szerint a rézfúvós hangszerek hangszíne, dallamrajza, „szonórus cantabilitása" Kocsár egész életművén nyomott hagyott. Szerinte ennek a hatásnak köszönhető továbbá az is, hogy Kocsár életművében nagy arányban találhatóak dalok és kórusművek.[17]

Kocsárt 1954-ben, második próbálkozásra vették fel a Zeneakadémia zeneszerzés osztályába.[18] Ugyanekkor – egyik napról a másikra – abbahagyta a dzsessz- és tánczenével való foglalkozást.[19] Zeneszerzés főtárgy-tanára Farkas Ferenc lett, aki – visszaemlékezései szerint – mindenben támogatta.

Szintén saját elbeszélése szerint a legtöbbet tőle tanulta a Zeneakadémián.[20] Farkas később „mintanövendékként" emlékezett Kocsárra.[21] Farkastól a zeneszerzés klasszikus megoldásai mellett Kocsár olyan, akkoriban tiltottnak számító technikákat is megtanult, mint a dodekafónia.[22] Tanárai voltak még Bárdos Lajos (zeneelmélet, prozódia), Járdányi Pál (szolfézs, népzene), Szőllősy András és Legány Dezső (zenetörténeti tárgyak). A körülötte lévő évfolyamokban tanult Petrovics Emil, Kurtág György, Szokolay Sándor, illetve Durkó Zsolt és Bozay Attila. Kollégiumi szobatársa a szintén debreceni tanszaktársa és életre szóló barátja, Vántus István volt. Ebben az időben Bartók művei mellett – amelyekkel való találkozást Kocsár tudatosan kereste – elsősorban a Maros Rudolf közvetítésével megismert Webern szeriális zenéje és Stravinsky orosz korszaka volt rá hatással.[23]

Kocsár kivette a részét a diáság szakmai szerveződéseiben is, ő alapította meg – talán a debreceni rendszeres tanulmányi hangversenyek hatására – a Zeneszerző Kört, amely magas nívójú bemutatkozási lehetőséget teremtett a pályakezdő zeneszerzőknek és előadóművészeknek.[24] Politikailag azonban nem volt cselekvő, az 1956-os forradalom – ahogy Kocsár fogalmazott – „elzúgott felette."[25]

A főiskola elvégzése után anyagi feltételei megteremtése végett elsősorban könnyebb műfajú műveket írt.[26] 1963-ban néhány hónapig a Zeneműkiadó szerkesztője, majd egy évtizedig a Madách színház zenei vezetője és karmestere lett. Erre az időre esik házasságkötése Herboly Ildikóval, illetve közös gyermekük, Balázs születése.

Ez a periódus azonban törés volt Kocsár zeneszerzői pályáján. Abban az időben nyílt lehetősége megismerni a darmstadti és lengyel iskolák – különös tekintettel Pendereczki Hiroshimájára – kísérleteit. Ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy a világ zeneszerzése másfelé halad, mint ahogyan azt – többi kollégájával együtt – Budapesten látta.[27] Az 1970-es években negatív élményként az elektronikus zene, pozitívként Mahler művészete gyakorolt rá hatást.[28]

1972-ben megvált a Madách Színháztól, helyette a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzéstanára lett, 1974 és 1984 között a zeneszerzés tanszéket is vezette. Az ő osztályából került ki – többek között – Andorka Péter, Csemiczky Miklós, Bella Máté, Hámori Máté, Mohay Miklós és Vajda Gergely. A tanítást nagyon hasznosnak találta, mert így kénytelen volt olyan dolgokat is megfogalmazni, amelyeket egyébként szóban sosem formált volna meg.[29] 1974-től a Magyar Rádió Népzenei Rovatának lett vezetője, 1983-ban a Zenei Főosztály helyettes vezetőjévé léptették elő. Azt, hogy ennyi helyen dolgozott viszonylag rövid ideig, azzal magyarázta, hogy ezzel tudta megelőzni a fásultságot. Viszont akármennyi teher is volt rajta, a zeneszerzésre mindig szakított elegendő időt.[30]

Talán egykori zeneakadémiai tapasztalataira is emlékezve éveken keresztül sikerrel irányította a Magyar Zeneművészek Szövetsége Zeneszerző szakosztályának munkáját. 1988-ban tagja lett a Magyar Zeneművészeti Társaságnak, 1992-ben egyik alapító tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. [31]

Kocsár Miklós művészetét 1973-ban és 1980-ban Erkel-díjjal ismerték el. 1987-ben Érdemes Művész lett, 1992-ben a Bartók–Pásztory-díjat is elnyerte.[32]

Az ezredfordulón és az azt követő évtizedben további magas rangú állami kitüntetéseket vehetett át: Magyar Művészetért díjat (1999), Kossuth-díjat (2000), Kölcsey-emlékplakettet (2005) és a Magyar Érdemrend középkeresztjét (2014). Ugyanebben az évben, 2014-ben A Nemzet Művészének választották. Korábban, 2004-ben elnyerte a KÓTA-díját.

Az életrajzot összeállította: Németh Zsombor [2016]

Életrajzi adatok
Debrecen, 1933. december 21.

Tanulmányok / iskolák
1943–1950: Debreceni Református Gimnázium
1950–1951: Állami Fazekas Mihály Gimnázium – magántanuló
1950–1954: Debreceni Konzervatórium , harsona (Zeitler Márton), zeneszerzés (Szabó Emil)
1954–1959: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, zeneszerzés (Farkas Ferenc)

Munkahelyek
1963: Zeneműkiadó (szerkesztő)
1963–1972: Madách Színház (zenei vezető, karmester)
1972–: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola; 1974-1984: zeneszerzéstanár,  Zeneszerzés-szak (tanszékvezető) 
1974–1985 Magyar Rádió; Népzenei rovatvezető (1974–1983), Zenei Főosztályvezető-helyettes (1983–1995)

Művészeti szervezeti tagság
Magyar Zeneművészek Szövetsége Zeneszerző Szakosztálya
1988–: Magyar Zeneművészeti Társaság
1992–2011: az MMA társadalmi szervezet alapító tagja
2011–: a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja