Huszár Lajos: Curriculum vitae

Régi hódmezővásárhelyi család leszármazottja vagyok, őseim többnyire iparosok, kiskereskedők voltak. Apám, dr. Huszár Lajos a város közismert orvosa volt, anyám Nagy Mária. Az apai ág evangélikus vallású, az anyai ág katolikus. Művészeti hajlamot, lírai beállítottságot édesanyám családjától örököltem, két anyai nagybátyámnak is volt költői ill. festői tehetsége.

Zeneiskolás éveimben két tanárom volt rám hatással. Az egyik zongoratanárnőm, Berei Lajosné, aki magánének-tanár is volt, talán tőle ered vokális műfajok iránti vonzalmam, a másik Steiner Béla, aki elméleti, zeneszerzői téren adott meghatározó impulzusokat. A szegedi Zeneművészeti Szakiskolában Vántus István növendéke lettem zeneszerzés szakon (1963–67). Nagy hatással voltak rám Nagy Kálmánné Varju Irma zongoraórái, és mindenekelőtt a Vaszy Viktor által vezényelt feledhetetlen operaelőadások. A budapesti Zeneakadémián Szervánszky Endre zeneszerző-növendéke voltam (1967–73). Szervánszky mély humanizmusa, erkölcsi nagysága életreszóló élmény volt számomra. Zeneakadémiai tanáraim közül emlékezetes maradt Durkó Zsolt, Bartha Dénes, Pernye András, Almásy László.

Zeneszerzői pályám együtt indult tanári pályámmal. 1973-ban kezdtem Szegeden tanítani. Néhány év múlva azonban megszakítottam a tanítást egy csodálatos római félévért: a Santa Cecilia Akadémia zeneszerzés mesterkurzusának hallgatója lettem, mesterem az a Goffredo Petrassi volt, aki előttem már több jelentős magyar zeneszerzőt tanított.

Miközben Szegeden tanítottam, lassan elindult zeneszerzői pályám is. A '70-es évek műveire legnagyobb hatást a kor magyar és lengyel zenéje tette (Lutoslawski, Durkó, Kurtág). Ebben az évtizedben írtam a 69. zsoltárt (1976) és a Scherzo és adagio-t (1978). 1980 után érdeklődésem fokozatosan a hagyományok beépítése, a tonalitás újszerű alkalmazása, valamiféle szintézis felé fordult. Ennek jegyében keletkeztek  olyan művek, mint A magány dalai (1983–95), a Kamarakoncert (1987), A csend című opera (1994–98) és az Ikonok Pilinszky János emlékére (2000).Ennek a quasi-tonális korszaknak a záródarabja a Passió (2003–2004).

Újabb alkotókorszakomban többnyire mellőzöm a tonális megoldásokat, bizonyos értelemben visszatérek 70-es évekbeli stílusomhoz: Ezt a törekvést mutatja a Nyári triptichon (1998–2002), az Alföldi varázsénekek (dalciklus Polner Zoltán verseire, 2009–2011), a Ballada (cimbalomra, 2011–2013), a Sonata rustica (hegedű, 2013-2014), a Cherubinische Gesänge (dalciklus Angelus Silesius verseire, 2016) és a Momenti umani (két fuvolára és ütőkre, 2017). Ugyanakkor készültek tonális alapállású művek is:  a Feltámadási oratórium (szólisták, vegyeskar, zenekar, 2015–2017) és az Und er trug sein Kreuz (tenorra és orgonára, 2016).

A magyar zenei közéletben mindvégig igyekeztem jelen lenni. Annak ellenére, hogy lakásom és munkám hosszú időre Szegedhez kötött, a budapesti kollégák nem feledkeztek meg rólam, műveim rendszeresen megszólaltak a fővárosi koncerteken is. Budapesti aktivitásom megnőtt azóta, hogy 2008-ban nyugdíjba mentem és a főváros környékén (Monoron) telepedtem le.

Elnökségi tagja vagyok a Magyar Zeneszerzők Egyesületének, tíz évig voltam tagja a Zeneakadémia Doktori Tanácsának, óraadó zeneszerzéstanár voltam a budapest Bartók Konzervatóriumban.

A zenén kívüli közéletben nem vettem részt, a politikai eseményektől, pártoktól mindvégig távoltartottam magam. Amit viszont – részben ösztönösen, részben tudatosan - mindig meg akartam őrízni: az emberszeretet, az érzelmi gazdagság, a szülőföldem iránti vonzalom,és az elkötelezettség a magyarság, Kelet- Európa és a kereszténység iránt.