Életrajz
A vers ma
Tőzsér Árpáddal beszélget Elek Tibor
„A vers ma a közismert kivénült kóbor lovag" – írod egyik legutóbb, néhány hete, megjelent versedben (Vágtass, bolond), de ha visszatekintünk eddigi pályádra, a verssel, a költészettel kapcsolatban számtalan más meghatározást vagy körülírást is idézhetnénk tőled („A vers: látható szabadság"), mivel mindenkor rendkívül tudatosan reflektáltál arra, amit költőként csináltál („Állok a papír partján"). Hogyan tudnád most megfogalmazni prózában, mire is volt jó, mit is jelentett számodra a vers, a versírás kezdetben, az ötvenes évek végi indulásodkor, s hogyan alakult, módosult a viszonyod hozzá majdan, a későbbi évtizedekben?
Meggyőződésem, hogy ha az embert eltiltanák a légzéstől, rövidesen egy légzéspótló szervet fejlesztene magának. Ha a verstől eltiltanának bennünket, hamarosan megszületne a verspótló szervünk is. S többek között ez is azt bizonyítaná, hogy a líra egzisztenciális fontossággal bír az ember számára. Csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mi az az egzisztenciális szükségletünk, amelyet a lírának mondott nyelvi képződmény kielégít. Ezért lehet a vers újra és újra az önmaga témája, önmaga reflexiója: rossz az a vers, amelynek valamilyen formában nem kérdéses önmaga léte, amely túlságosan biztos önmagában, a mondandójában, a „művészi tervben". – Az indulásom idején, az ötvenes évek végén, ma már világosan látom, az én versem is túlságosan „biztos volt önmagában", céljaiban, a „küldetésében", a szülőföldhöz, s az ún. valósághoz való elkötelezettségében. Csak nagyon lassan jöttem rá, hogy a vers ugyan mindig egy bizonyos jelentésből indul ki, de miután megjárja a jelbéli, a nyelvi alakulás odisszeáját, teljesen más jelentéssel, pontosabban egy olyan tulajdonsággal, kommunikációs plusszal gyarapodva tér vissza „Ithakába" (azaz az eredeti jelentéséhez), hogy ez a második Ithaka már akár az egész univerzumot is jelentheti.
S máris nyakig vagyunk a költői tudatosságban, sőt „tudósságban". Az elmúlt években, évtizedben, mintha minden korábbinál inkább foglalkoztatott volna, illetve foglalkoztatna a vers és a költő aktuális szerepe, lehetőségei. A tavaly megjelent versesköteted már a címével és alcímével is erre hívja fel a figyelmet: Tanulmányok költőportrékhoz (Új és kevésbé új versek a versről és a költőkről). Gondolom, a költészettől elforduló korunkban és a személyes alkotói törekvéseid alakulásában egyaránt keresnünk kellene erre a magyarázatot…
Ha úgy érzed, hogy a „korunkban" is van ennek magyarázata, akkor ez annak a jele, hogy a szóban forgó verseim kommunikációs plussza, hálistennek, működik. Én, természetesen, nem azért írok annyi verset a versről, mert korunk versellenességére vagy versidegenségére akarok reagálni. Hogy úgy mondjam: a dolog személyes referenciája sokkal egyszerűbb. Petri György magyarázza valahol, hogy a költő számára, aki történetesen szakértelmiségi, a szellemi vagy tudományos problémák ugyanolyan elementáris élmények, mint a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját. Nos, én különböző főiskolákon, s végül az egyetemen harminc évig tanítottam irodalomtörténetet és sokáig irodalomelméletet is. Napjában volt az irodalom és irodalomelmélet „elementáris élményem", ezért azt tartanám furcsának, ha ez valahogy nem jelent volna meg a költészetemben. Persze, ez a „megjelenés" távolról sem volt egyszerű. Fogcsikorgató munka volt számomra a verseim és irodalmi tanulmányaim között a korridort megtalálni, azaz az irodalomelmélet és irodalomtörténet nyelvéből érvényes verset csinálni. S ha ezt a korridort valóban megtaláltam, akkor ez, azt hiszem, az én privát posztmodern „nyelvmegelőzöttségem": én ilyenformán ugyanis, kicsit karikírozva a dolgot, valóban egy már előttem létező komplett nyelvből csináltam verset, vagy egy komplett nyelv csinált magából a segítségemmel versszerű szöveget.
Erre a „nyelvmegelőzöttségre", s egyáltalán a posztmodernhez való viszonyodra később még visszatérek, de az elmúlt évtizedben verseidben az irodalmi vershősök is megszaporodtak. Míg a nyolcvanas éveket (plusz mínusz néhány év) szinte egyedül a fiktív, de valahol mégis valóság-földeltségű Mittel úr uralta, addig a legutóbbi köteteidben (Leviticus, 1997, Finnegan halála, 2001 és a már említett Tanulmányok…) tucatnyi irodalmi, művelődéstörténeti alakot idézel meg: Iuvenalis, Euphorbosz, Kappus kapitány, Sebastianus, Prufrock, Zuboly, Finnegan és társai hangján, sőt a legutóbbi kötet címadó ciklusában tizenkét kortárs magyar költő hangján szólalsz meg. Valóban igaz lenne az korunkra, amit egyik esszédben (Ha egy északi/éjszakai utazó) a svéd Tranströmer költészete kapcsán állítasz: „csak másokban lehetünk azonosak magunkkal, csak a máslétben nyerhetünk tulajdonképpeni létet"? Napjainkban már valóban csak más költői világokban feloldódva, másságukkal azonosulva találhatja s fogalmazhatja meg magát érvényesen az a bizonyos egykori lírai én?
Az ugye ismeretelméleti közhely, hogy az én önmagát mint szubjektumot csak a másokon át vezető kerülő úton birtokolhatja, azaz nem az vagyok, akinek én tartom magamat, hanem az, akinek mások tartanak engem, de arra, nálunk, bizonyos hagyományosabb érzékenységű irodalmi körökben, kevesebbet gondolnak, hogy ez a felismerés az ún. személyes vagy vallomásos lírára nézve milyen katasztrofális következményekkel járhat, vagy tulajdonképpen már járt is. Mármint az olvasó részéről. Röviden: a személyes líra olvasói kelendősége az ún. versértő körökben nagyon megcsappant. A művelt olvasó, akárcsak a művelt költő, szintén olvas Heideggert, Plessnert, Jausst, s gyanúperrel él az érzelmeket közvetlenül kiénekelő versekkel, lírai vallomásokkal szemben. Körülbelül így gondolkodik: vallomásainkban vágyainkról beszélünk, az énről a tettek, a vers esetében a megalkotottság szól. Miért mondja meg nekem a költő és bárki is, hogy hogyan lássam őt? Nekem is van szemem! – S mennyire hogy van! Nemrég került a kezembe egy furcsa album, egy szlovák festő-házaspár, Rudolf Fila és Dorota Filová műve. Címe: Premeny (Átváltozások), alcíme: Kópiák, idézetek, átfestett képek. Ahogy belelapoztam, annyira ismerős dolgokkal találkoztam, hogy elállt a lélegzetem: két-három avatott ecsetvonás mondjuk Botticeli Szent Sebestyénjén és megszületik az a látható/hallható párbeszéd művész és befogadója, vagy mondjuk két művész között, amely az idő átjárhatatlansága miatt általában virtuális, takart. Az én, általad említett verseim is ilyen átfestett képek. Olyan párbeszédek a felsorolt irodalmi alakok és a szerző (de akár két irodalmi alak) között, amelyekből valószínűleg többet meg lehet tudni a szerző feltételezett „szubjektumáról" is, mint az esetleges személyes vallomásaiból. Szent Sebestyén (ahogy említetted, véletlenül nekem is van egy Sebastianus c. versem) többet és hitelesebbet tud rólam elmondani, mint én magam.
Egy korábbi interjúban azt is mondtad, az is motiválja az effajta kísérleteidet, hogy a versnyelv így egyetemesebb, a világirodalmi alakok mint a jel- és utalásrendszer részei mindenki számára érthetők. Kritikusaid közül ugyanakkor többen szóvá tették – szerintem sem alaptalanul –, hogy az intellektuális lírának ez az általad művelt változata (az egyre kevesebbek által ismert, széles körű műveltséganyagot mozgásba hozó, történeti és irodalomtörténeti alakzatokat átíró, felülíró, filozófiai és irodalomelméleti tételeket feldolgozó, fokozottan intertextuális jellege) szövegeidet „egyfajta hermetikusan elzárt terráriummá, az irodalmiság mesterséges tenyészetévé" (Németh Zoltán) alakíthatja. Nem félsz attól, hogy a maradék olvasóidat is elriasztod így?
Sajnos, ez a veszély fennáll. De ennek, úgy vélem, nem csak a verseim „hermetizmusa" az oka. Az utóbbi évtizedekben a kritika nagyon magára hagyta a versolvasót az igényeivel és ízlésével. Köztudott: annyira „tudományos" lett, hogy inkább taszít a verstől és irodalomtól, mintsem hogy valakit is hozzá vonzana. Ennek következtében a „maradék olvasók" nagy részének az ízlése is megrekedt valahol, a legjobb esetben is a klasszikus modernségnél, a Nyugat környékén. Ezeknek a megmaradt és lemaradt olvasóknak azt kell mondanom, hogy jobban teszik, ha kritika helyett a beszélgetésünk elején említett önreflexív irodalmat olvassák: Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című verséből többet megtudnak a posztmodern költészetről, mint egy könyvnyi kritikából vagy irodalomtudományból. Valahogy úgy, ahogy sokan, mondjuk, Szép Ernő és Füst Milán verseit is csak Karinthy Frigyes paródiáiból ismerik. – Ami pedig kedves és tisztelt fiatal barátomat, Németh Zoltánt illeti, neki megvan az a hendikepje, hogy néha nemcsak a verseimmel, de velem is kénytelen párbeszédet folytatni. Üzenem hát neki, hogy az irodalom mindig is „mesterséges tenyészetként" létezett, mindig is olyan mesterséges nyelv volt, amely nem úgy került a nagyközönség szájára, hogy az, mondjuk, éjjel-nappal Shakespeare-t olvasott, hanem úgy, hogy a Németh Zoltánhoz hasonló, nagy műveltségű, olvasottságú olvasókban megfogant, napi beszédmóddá vált, s azoktól aztán átvette a „nép" is. Kíváncsi volnék például, azok közül, akik napjában mondják, hogy „A szívnek meg kell szakadni" vagy „Szakadj meg, szív", hányan tudják, hogy hol a szép mondat lelőhelye. Szinte biztos, hogy a használói közül sokan nem tudják, hogy Kent siratja így a haldokló öreg barátját, uralkodóját, Lear királyt.
Az elmondottak ellenére is ellentmondásosnak érzem a viszonyodat az ún. posztmodern irodalmisághoz, elmélethez, költészethez. A legutóbbi kritikakötetedről (Milétoszi kumisz, 2004) és a legutóbbi verseskötetedről írva meg is fogalmaztam azt, hogy miközben kritikusként a legmodernebb irodalomelméletek szempontrendszereit, elemző-értelmező eljárásait, fogalomkészleteit igyekszel működtetni, sőt költőként is ezek figyelembe vételével alakítod műveidet, rendre hangot adsz mindkét minőségedben ellenérzéseidnek is a posztmodern irodalmisággal szemben, mert hiányolod belőle a metafizikai, ontológiai érzékenységet, az emberi lényeg keresését, azokról az örök emberi témákról szólást, amelyek számodra mindig is fontosak voltak. Hogyan tudod magadban feloldani ezt az ellenmondást?
Hasonló logikával neveztek engem már „kettős ügynöknek" is, holott én egyszerűen csak „dilettáns" literátor vagyok, de a szó eredeti, olasz és renan-i értelmében: az olasz „dilettare" jelentése „gyönyörködni", „élvezetet találni valamiben", s a tudós Renan szerint a „dilettáns" az élet legmagasabb rendű élvezője. Mindent igyekszik megérteni, de semminek sem adja magát oda teljesen. Vagy ahogy ő, Renan mondja: „a megértés révén vesz részt a dolgok végtelen termékenységében". Számomra minden ismeret szellemi kaland, ilyen kaland az ún. posztmodern vers és irodalomtudomány is. Kevesebbnek, sőt csonkának érezném magamat, ha nem tanultam volna meg a nyelvüket. Mint ahogy korábban megtanultam a népiek és avantgardisták nyelvét is. Persze, ez a tanulás nem megy anélkül, hogy az ember ideig-óráig népinek, avantgárdnak vagy akár posztmodernnek érezze magát, de – ha nem is „ellenérzésekkel" – fenntartással kezeltem és kezelem minden irodalmi státuszomat, s az igazi énem valószínűleg a megismerésben, az ismeretben, a szellemi kalandban élvezetet találó emberé. – De megfogalmaztam én ugyanezt már az irodalomelmélet nyelvén is, s éppen egy, az előbb emlegetett Németh Zoltánnak adott interjúmban. Németh ott, a változatosság kedvéért, klasszicistának nevezett, én pedig, Valéry után szabadon, körülbelül azt mondtam neki, hogy minden klasszicizmus egy romantikát tételez föl, azaz valami után következik, jóvoltából az előtte járók, a foglalók zsákmánya civilizált földdé válik. Az én esetemben a foglalók a „posztmodern" vers és irodalomtudomány művelői lennének, s a zsákmányuk azok a szövegtengerek, érzelmi és tudati területek, amelyeket a „nyelvmegelőzöttség", a jelentésdisszemináció, a szubjektum decentráltsága stb. kalózhajóin sikerült felfedezniük és bekalandozniuk. Én meg, kiérdemesült klasszikusként, talán a „civilizátor" lennék mellettük vagy inkább a nyomukban. Tanuláséhes énemmel és fenntartásaimmal felszerelve. – Illetve hát persze az Isten tudja, hogy milyen az én igazi énem. Néha arról fantáziálok, hogy halálom után a hamvaimat egy helikopterből szétszóratom szeretett városom, Pozsony fölött, néha meg arról, hogy harminchat ökör fog bevontatni a paradicsomba, otthon, a falumban, mint Arany János vén gulyását, s a nyomunkban legalább három cigánybanda fogja húzni, hogy „Zöld erdőben van egy betyár megölve, kék selyemmel van az álla felkötve". Most akkor hát mi vagyok: romantikus vagy klasszikus, népi vagy urbánus, ortodox-realista vagy posztmodern?
Az önismereti problémakör részeként a szülőföld (újabban, Szenci Molnár Alberteddel szólva: „Az egykori lét emlékezete") mindenkor nagy súllyal volt és van jelen a költészetedben. Persze, te azt is a magad folyton változó, átalakuló módján kezelted és kezeled, de még a Leviticus című versedben is azt írod: „minden fóbiám belőle gajdol" (mármint a szülőföldedből), s mintha Finnegan is még mindig a konkrétan és az emberiség, a tágabb értelemben vett hagyományok metaforájaként is érthető családi örökség megértésével, feldolgozásával bajlódna. Körkörösen mozogva (ahogy az egész költői pályád is alakult), a kezdetekhez vissza-visszatérve. De mit is kaptál Te attól a gömöri szülőföldtől, családtól, s mi is az, ami egész életedben, költészetedben nem hagy nyugodni, ha rá gondolsz?
Hetvenéves korában az ember gyakran azon kapja magát, hogy akármit mond, önmagát ismétli. Erre a kérdésedre is csak azt tudom mondani, hogy azokban az írásaimban, amelyekből „Az egykori lét emlékezete" és a „minden fóbiám belőle gajdol" idézetek származnak, s amelyek feltehetően a kérdésedet ihlették, a válasz is megtalálható. Itt csak összefoglalom az egykor mondottakat. A szülőföld számomra már csak „emlékezet" és „éjszakai tudat". (A kifejezések margójára: az előbbit illetően a súlypont ma már inkább az emlékezet működésének a technikáján van, mintsem az általa közvetítetteken, lásd ilyen vonatkozásban a Kísértet-makett című versemet; az utóbbi kifejezés pedig azt hiszem, Jungtól származik, s a „tudattalanunk" éjszakai működését jelenti.) Az továbbra is igaznak tűnik, hogy a gyermekkor az alkotó és fantáziája, érzelmei számára eredendően meghatározó, de azt hiszem, más eredményre jutunk, ha a „meghatározóról" nappal elmélkedünk, s megint másra, ha az „éjszakai tudatunkat" hagyjuk róla szólni. A nappali emlékezet hajlamos az idealizálásra, az éjszakai tudat a lényeget, az egzisztenciánkat, legtöbbször a félelmeinket hozza föl a múltunkból. Száz szónak is egy a vége, bizony, mostanában a szülőföldemből már inkább csak a „fóbiáim gajdolnak". Egy aktuális példa: nemrégen díszpolgár lettem otthon, a szülőfalumban, Gömörpéterfalán. Egy napig mennyország volt számomra az egykori életem színhelye. Aztán visszajöttem Pozsonyba, s éjszaka, álmomban, az „éjszakai tudatomban" apám jött elő véres fejjel, úgy, ahogy egyszer, gyermekkoromban az éjszaka mélyéből belépett közénk, a rá váró, rettegő családja körébe. Most is hallom, ahogy mondja: A bakóházi juhászok az Agyagosnál agyonverték Singlár Pistát.
Az az „éjszakai tudat" és „emlékezet" a te költészetedben, jellemző módon, akár világegyetemmé is képes tágulni, de ne ugorjuk át a közép-európai, európai áttételeket sem. A hetvenes-nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején az egyéni létezés kérdései versben, esszében, publicisztikában egyaránt, hangsúlyozottan a maguk történelmi, társadalmi, földrajzi meghatározottságaikkal együtt foglalkoztattak téged, elég, ha csak A homokóra nyakában című 1970-es esszédre, a Pozsonyi páholy című 1994-es köteted publicisztikájára, vagy a Mittel-versekre utalok. Azóta sikeresen megszüntettük a „közép-európaiságunkat", igaz, inkább csak a nagypolitika szintjén, s nem úgy, ahogy egy nyolcvanas évek végi nyilatkozatodban te óhajtottad, hogy kiírtuk volna magunkból, hogy „mint életérzés, mint magatartásforma, mint múlttudat megszűnjön, s mint szellemi-irodalmi jelenség felragyogjon Európa, vagy akár a goethei »Weltliteratur« firmamentumán". Hogyan látod ma a közép-európai „kontextusok" (erről jut eszembe: volt neked a nyolcvanas évek második felében Kontextus címmel egy négy kötetig eljutó folyóiratpótló antológia-vállalkozásod is) múltját és jövőjét, mai irodalmi esélyeit?
Néhányszor ugyan már elbúcsúztam Mittel úrtól és az irodalmi Közép-Európától, de változatlanul ez a véleményem: lesz idő, hogy az irodalomban, a tudat tartományaiban Közép-Európa fogja jelenteni Európát. Nyugat-Európa elmohamedánosodik, s Európa emlékezete csak a mi, közép-európai tudatunkban, irodalmainkban fog tovább élni. Persze a mi sajátosságainkhoz, mítoszainkhoz idomulva. A sok helyi-nemzeti mítoszunkból és a közpréda Európa-hagyományokból alakul ki az új Európa-tudat: közép-európai fejekben és lelkekben. Valahogy úgy, ahogy a római időkben görög volt a forma, de latin volt a lélek, a szellem. Ha ennek az európai formájú közép-európai léleknek a korai műhelyeit akarod látni, akkor lásd a magyar Mészöly Miklós, a cseh-francia Milan Kundera, a szerb-magyar Danilo Kiš, a lengyel Zbigniew Herbert munkáit
Közülük Zbigniew Herbert verseit fordítottad is, s mellette még jó néhány közép-európai (lengyel, cseh, szlovák) költő verseit is megszólaltattad magyarul. Gondolom Tadeusz Rózewicz, Vladimír Holan, L'ubomir Feldek és társaik költészetében is egyfajta Közép-Európa poétikát, kerestél és találtál. De a kérdésem igazából arra is irányult, hogy vajon megvan-e még mindig az összetartozás-tudat a térség népei vagy legalább a térség értelmisége köreiben, hogy a kölcsönös érdeklődés, kapcsolatkeresés, együttgondolkodási törekvések élnek-e még?
Hát a kölcsönös érdeklődés, az együttgondolkodási törekvések bizony nagyon megcsappantak. Hiába létezik „Visegrád", ha létezik egyáltalán, ez az irodalomban szinte semmit sem jelent. De formális volt persze annak idején a szocialista közép-európai „keressétek, ami összeköt" jelszó elmélete és gyakorlata is. Köztudott, hogy a negyven évig internacionalista kölcsönösségi alapon működő kágéestés könyvkiadás milyen töméntelen, de felesleges, mert raktárakba vándorló közép-európai műfordításirodalmat eredményezett! Nem lenne ez másként most se, ha valami csoda folytán a „V-4" is beindítana valamiféle közös könyvkiadást. A jövő közép-európai irodalmát nem így képzelem el, hanem úgy, hogy Mészölyék, Danilo Kišék kezdeményeire ráépül az a szellemi-regionális ellenállás, amely a globális világ általános támadásával szemben alakul majd ki, s az így létrejövő új irodalom a „megszüntetve megőrzés" elve alapján egyszerre lesz globális és lokális. Az egykori, ókori és középkori globális latin helyére lépő angol nyelv és irodalma, valamint a nemzeti nyelvek és irodalmaik még sokáig egymás mellett vagy egymással mintegy harcban állva léteznek és alakulnak majd, de a globalitás (valószínűleg angol) nyelvének idővel kialakul egy olyan békés, hellenisztikus európai-közép-európai irodalma is, amely távolról sem lesz azonos az angol vagy amerikai irodalommal, s amely egyidőben funkcionál valamiféle helyi „világirodalomként", s az európai-közép-európai transznacionális elit identitásának kifejezéseként. Azaz a korábbi globális-európai-közép-európai ökonómia és etikum egy hellenisztikus-közép-európai esztétikumként véglegesedik.
Apropó: világirodalom. Szavaztál a Nagy Könyv mozgalomban?
Nem szavaztam. Nekem úgy félévenként, évenként más-más a Nagy Könyvem.
2005 augusztusában micsoda?
Shakespeare Troilus és Cressida című regénye.
Regénye?
Igen. Én a Troilust mindig is regényként olvastam. De tulajdonképpen a Shakespeare-szakértők sem döntötték még el, hogy micsoda ez a mű. Annyit azért tudni vélnek róla, hogy nem dráma: semmilyen dramaturgiának nem lehet megfeleltetni. Játszani nem lehet, olvasni kell; nincs egységes cselekménye, drámai szerkezete, csak pompás jellemei vannak, s abban következetes, hogy mindenki elárul benne mindenkit; a trójai alap emberiség-mítoszt úgy alakítja át, hogy benne az emberiség szinte minden korábbi eszményét elárulja, azaz elárulja önmagát. Mintha egyenesen a huszadik és huszonegyedik századról és századnak írta volna a szerző. Szócsöve talán Thersites, az antik udvari bolond, aki azt tartja magáról, hogy ő egy „...utolsó rongy; rossznyelvű, tetves gazember; igazi piszkos bitang". Nos ez a „rossznyelvű, tetves gazember" így jellemzi a mű többi szereplőit: a „kutya-róka Ulysses", a „vén-büdös egérrágta sajt Nestor"; a főhős Troilus „szerelmes-bolond trójai siheder", imádottja, Cressida „álnok-buja nőszemély..., trójai ringyó", Troilus szerelmi riválisáról, Diomedesről az a véleménye Thersitesnek, hogy „fő-szoknyavadász görög csirkefogó", a trójai háború két dicső hőséről, hogy a „felemás kuvasz Ajax és a felemás-kutya Achiles". Bizarr kép az istenek, félistenek és hősök világáról, mi?
S a magyar irodalomból, ha szavazol, kire vagy kikre szavaztál volna?
Tegyük föl inkább úgy a kérdést, hogy melyik magyar regényekről írtam mostanában vagy talán egyáltalán, s elismerően. Nos, ilyen kettő van: Ottlik Géza Iskola a határonja és Závada Pál Jadviga párnája c. könyve. Hadd ne ismételjem meg itt a róluk szóló szuperlatívuszaimat, az apropójukon inkább azt mondanám el, hogy az idei budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém hallani Tatjana Tolsztaját, a kitűnő orosz írónőt, aki olyasmit fejtegetett, hogy a jelenkor giccsé teszi a múltat: ahány regény, annyi átirat, de mindig felhígítása valami töménynek, valami egyszerinek. Szerintem, s persze nemcsak szerintem, az irodalomban mindig is a romantika (az eredetiség, az érzelmek, a szenvedélyek egyszerisége) és a klasszicizmus (a fölülírás, az értelemelvű utánzás) vívják harcukat. S a fölülíró klasszicisták (főleg a posztmodern fajtából valók) sokszor esnek át a ló másik oldalára, azaz valóban giccsesítenek, hígítanak. „Fölülirat" az Iskola és a Jadviga is, de úgy, hogy Ottlik és Závada nem esik át a ló túlsó oldalára, ők nyeregben maradnak. Az Iskola a Törless iskolaévei „fölülírása" (bár Ottlik még azt is tagadta, hogy az Iskola írása idején ismerte volna a Törlesst, de a „fölülirathoz" nem kell okvetlen aprólékosan ismerni az archetípust, sőt!), a Jadviga meg, mondjuk, az Üvöltő szelek digráfja. A Törless végzet-regény, ha van ilyen, Musil „matematikai determinizmusának" a regénye, Medve, az Iskola főhőse viszont egyfajta keresztény Törless. Ő nem le akarja győzni, nem meg akarja semmisíteni a Rosszat (mondjuk Schulze tiszthelyettest vagy a velejéig gonosz iskolatársát, Merényit), hanem meg akarja őket változtatni, azt akarja, hogy ők is Jók legyenek. A Jadvigával pedig pontosan úgy robbant be a magyar posztmodern se hús, se hal világába a szerelmi megszállottság, a végzetes családi rejtélyek, a pusztító testi-lelki szenvedély, mint 1847-ben a fanyar, enervált Stendhal-féle realizmus sivatagába az Üvöltő szelek újromantikus lélektisztító vihara. Csak egyetlen példa: a Mamovka haldoklásának hátborzongató mélységeit, erejét azt hiszem, joggal hasonlíthatnánk össze Heathcliffe poklokat mozgató haláltusájának az erejével. Túlzok talán kicsit, mégis kimondom: a magyar irodalom Szelesdombját akkor is Tótkomlósnak hívják, ha Tótkomlós és környéke csupa síkság.
Térjünk vissza a te műveidhez. A szülőföld, Közép-Európa, Európa, a világegyetem egymásra épülő, de akár egymást metsző körei nálad is korán, már az Adalékok a nyolcadik színhez című, 1982-es kötetedben megjelentek, e kötet címadó versét pedig még a legutóbbi kötetedben is újraközölted, sőt, ha jól láttam, bedolgoztad az eddig csak folyóiratokban közölt, részleteiből sejthető Faustus Prágában című drámai költeményedbe is. Kérlek, mutasd be ezt az új művedet, áruld el róla, ami elárulható!
Már minden elárulható róla, mert a napokban, a Kalligram kiadásában könyvalakban is megjelent. A kérdésedre válaszolandó talán legegyszerűbb, ha felolvasom a könyv általam írt fülszövegét: „A Faustus Prágában c. munkám műfaja drámai költemény, tehát valami köztes minőség a dráma és a líra között. Lebegés, mint fő protagonistáinak, beszélőinek az élete a kor (II. Rudolf Prágája) meghatározottságai és saját költői habitusuk között. Molnár Albert, a »magyar Faust« (az irodalomtörténeteink Szenci Molnárja, aki 1604 őszén két hónapot tölt Prágában, s ott katolizáltatni akarják, de ő hű marad protestáns hitéhez), Elisabeth Weston, az egykorú Prága »Szaphója«, Jan Campanus, a cseh humanista drámaíró és költő (aki, nemzeti érdekekre hivatkozva, protestánsból valóban katolikussá lesz), Marlowe Faustusa (akit elkárhozása előtt néhány nappal – a véletlenek egybejátszása folytán szintén 1604-ben – Lucifer, elszámolásra, Prágába rendel) – mind, mind egyszerre költők és valami mások, s ezt a kettősségüket egzisztenciálisan s a költészetükben is megélik. Sőt ha jól meggondoljuk, még maga II. Rudolf is ilyen »kétlaki« ember: bogarasnak, sőt kicsit ütődöttnek tartják, de inkább erősen művészeti és filozófiai orientáltságú uralkodó, akinek köszönhetően a cseh Prága ekkor az európai politikai történések legizgalmasabb színtere s egyben a kontinens művészvilágának s kalandorainak a találkozóhelye is. – Különösen élveztem a kísérletet nyelvileg: Shakespeare-nek e kortársait egy Shakespeare-re hajazó nyelven beszéltetni – valóban magas rendű élvezet volt ."
Köztes minőség a dráma és a líra között, lebegés. Korábbi műveid pedig gyakorta a vers és a próza, a vers és az esszé, vers és tanulmány között lebegtek. A műnemi, műfaji „köztesség poétikájának" is a már emlegetett ontológiai háttér vajon a magyarázata?
Ottliktól származik az elmésség: „Az író a létszakma gyakorlója". A lét pedig mindig között-lét, lebegés. Aki elkötelezi magát a dolgok, a társadalom egyértelműségének, az a heideggeri nem-tulajdonképpeni-lét, a külső világ kedvéért feladja a tulajdonképpeni létét. A darabom Faustusszá vedlett Molnár Albertje, akit a hatalom bécsi katedrával csábítgat a katolikus hitre, de ő inkább a „közöttben" marad, ezt így fogalmazza meg: „Prága, Altdorf, Bécs – végül egyre megy! / Az egyénből a világ közt (értsd: közösséget, T. Á.) csinál, / kísérti torral, fényes városokkal, / de önmagán túlra, álságba, hegyre, / sivatagba, téves térbe viszi." S ha mindezt az irodalom anyagába vetítjük, ez a lét-köztesség valóban megjelenhet a „műnemi, műfaji köztesség" gyakorlatában, de jelenthet akár intertextualitást is. Mikor a Mittel-verseket kezdtem írni, valamikor a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején, Mittel Ármin „mittelségét" a legtöbb kritikusom csak Közép-Európára és a kisebbségi létre vonatkoztatta, holott bizony ez már akkor is sokkal többet jelentett. Jelentette a Mittel-verseim esszé-epika-líra-közötti átmenetiségét és az európai-közép-európai olvasmányaim intertextuális egymásra vonatkoztatottságát, ha úgy tetszik: a „köztesség poetikáját" is.
Az idén a pozsonyi AB-ART kiadó Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes mellett Tőzsér Árpád legszebb verseit is kiadta egy sorozat első köteteként. Ha valaki a „szép verssel" kapcsolatos fogalmait az elmúlt évtizedekben nem értékelte volna át még, akkor e három összeállítás kapcsán bizonyára rákényszerül, bár a te köteted válogatója, az utószó írója, Füzi László mellőzi is a „szép vers" kifejezést, ő deklaráltan Tőzsér Árpád intellektuális lét-és költészetszemléletét igyekszik bemutatni a versekkel. Véleményed szerint milyen a „szép vers" ma, mik a lehetőségei?
Fogas kérdés. Pontosan talán csak Umberto Eco tudná megválaszolni egy újabb 500 oldalas könyvben, amelynek ezúttal (A szépség története után) A szép vers története lehetne a címe. Én itt csak annyit kockáztatok meg, hogy az európai vers már Baudelaire előtt sem volt „szép", azaz nem illatozott, nem lehetett a virággal felcserélni, s mellre vagy kalaphoz tűzni, de Baudelaire Egy döge óta a versbéli szépség, a művészi megalkotottság mellett, egyenesen a penetráns illatokhoz kapcsolódik. Újabban meg mintha már az értékfumigálás s az elvetemültség is a tartozéka volna. (Azt hallom valamelyik nap a rádióban a nagyon tehetséges szolnoki színházrendezőtől, hogy ma a színpadról is inkább a gonosz, cinikus hősök visszhangzanak, a nézők sokszor lelkesebben tapsolnak Jago ötös és ötödfeles jambusainak, mint az ugyanolyan jól megcsinált othelló-i rapszódiáknak.) Nos, énnekem minderről az a véleményem, hogy a költők mióta a világ világ, mindig is írtak illatosan gyönyörű és penetránsan szép verseket is, s a jó költő éppen úgy meg tudta írni Jagót, mint Othellót (vö. Shakespeare!), csak aszerint, hogy a néző/olvasó melyiknek tapsolt, húzta ki a szerző hol az egyiket, hol a másikat a fiókból. A mai költő a sajtónak és kiadóknak nyers-naturalista, orrfacsaró bűzű verseket ír, az asztalfiókoknak meg feltehetően illatos és szentimentális-romantikus Werthereket. 150-200 éve még pontosan fordítva volt. De általában a költő habitusa nem hiszem, hogy sokat változott. Ami pedig engem illet: állítólag az univerzumnak csak 10%-a áll atomokból, a maradék 90%-ról még azt sem tudjuk, hogy miből áll, de azt tudjuk, hogy nem atomokból. Szerintem az én legszebb verseim ennek a borzongató 90%-nak a sejtelméről szólnának. De ha megírnám őket, valószínűleg az asztalfiókban végeznék, hisz Nietzsche és Heidegger óta a metafizika nem sikk.
Úgy tudom, új versesköteted és egy publicisztikagyűjteményed is megjelenésre vár…
Jól tudod. S a verskötetem csak annyira fog illatozni, amennyire egy kórterem illatozhat: a világirodalom nagy kórtermei (vö. Csehov, Gottfried Benn, Tennessee Williams) után ugyanis szerénytelenül valószínűleg az lesz a a kötetem címe, hogy Újabb jelentés a 67-es kórteremből. De a címet illetően tulajdonképpen még nem döntöttem. Van talonban néhány más címem is. A kötet anyagán persze a cím nem változtat, s az, mármint a kötet-corpus valóban betegség-illatú.
A betegség mint metafora. Susan Sontag…
Persze. Ő mondja, hogy a modern betegségek már nem csupán a jellem kifejezői, mint például a romantikában volt a tbc, a mai betegségek, amelyeket pedig épp úgy tarthatnánk a természet részének is, a természetidegenség metaforájává lettek. Tennessee Williams pedig, mintegy Sontag illusztrációjaképpen, azt mondatja az egyik szereplőjével: Az egész világ egyetlen hatalmas kórház, ideggyógyászati kórterem. Grendel Lajos meg mindezt egy szerzői estem bevezetőjében az én verseimre alkalmazta. Ami – a világirodalmi párhuzamok miatt – felemelő is lehetett volna, de számomra inkább megdöbbentő és lehangoló volt. Nem gondoltam, hogy az én konkrét betegségeim és kórházaim is simán értelmezhetők világbetegség-metaforaként.
S a publicisztikagyűjteményed?
Annak egy kicsit vidámabb címe van: A Matrjosa-baba szubjektuma. Nem annyira publicisztikát, mint inkább interjúkat fog tartalmazni, amelyekben a kérdezőkkel együtt azt próbálom kifürkészni, hogy hová kerül a szubjektum a versben (főleg a posztmodern versben), ha „szituálják". Jacques Derrida ugyanis azt mondja (mintegy a posztmodern költők képviseletében), hogy „Nem lerombolom a szubjektumot, hanem szituálom".
„A rozzant vers fegyverét s jelentését / cipelő költő tulajdonképpen már únja / a meddő szolgálatot, / mégis lohol, liheg: / A hóbortos gazda fukarul méri / a honort, de nagy baj volna, / ha végleg lefeküdne!" – írod a beszélgetésünk kezdetén említett új versedben. Miért lohol, liheg mégis Sancho Panzaként a költő a vers nyomában, miért volna nagy baj, ha a Vers-Don Quijote végleg lefeküdne? Egy nyolcvanas évek elejei megnyilatkozásod szerint verset az ír, akinek szüksége van valamire, s a hiányt, a szükséget verssel tölti ki. Neked, hetvenévesen, mire van szükséged, mi hiányzik még mindig (hála Istennek!), kedves Árpád?
Kezdjük messzebbről: mi hiányzik a sültrealista Sancho Panzának, s mi hiányzik a fogyasztó társadalom materialistájának, mi hiányzik a konzumidiótának? Világos, hogy Don Quijote idealizmusa. Az emberiség korábbi történetében ezt sok minden pótolta, most, amikor már sem Isten, sem szubjektum, sem személyiség nincs, csak a sivár anyag van és „bonctanilag látni a pénz nemiszervét" (Rilke), akkor a vers-Don Quijote az egyetlen lehetőség, amelynek/akinek a segítségével az ember (s a költő is) túl nyúlhat önmaga materiális létén, átlépheti a saját határait. A végtelen, a kozmikus működés, a transzcendencia irányában. – Mi hiányzik hetvenévesen nekem? Sokszor szeretnék még részese lenni a kozmikus határátlépés azon élményének, amit egy-egy sikerült versem jelent számomra.
(2005. október, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)
Nevem: Tőzsér Árpád, felmenőim, apai ágon iparosok, vízimolnárok, ácsok, asztalosok, anyai ágon pásztorok, főleg juhászok. Születtem 1935. október 6-án, Gömörpéterfalán, egy parasztfaluban, Közép-Európában. S ezzel a néhány mondattal máris nagyon sokat elmondtam magamról. Származásomról, gyermekkoromról főleg azt, hogy nyelvemet és öntudatomat már legkorábban az anyag, a csillagos ég és a természet szeretete alakította. A születésemről azt, hogy az én születésnapom az „aradi tizenhárom" miatt sohasem lehetett felhőtlenül boldog, Közép-Európámról lásd az ún. Mittel-verseimet, a szülőfalumról pedig azt kellene tudni, hogy a palóc fáma szerint ott van a „világ közepe". A hegyek közé szorult falucska a valóságban persze inkább a világ vége, onnan ugyanis már sehová sem vezet út. Zártsága miatt nyelve archaikus, folklórban gazdag. Talán ez a nyelv tett költővé, ha állíthatja magáról bárki is, hogy költő. 1963-ban jelent meg (Mogorva csillag címmel) az első, s 2016-ban (Imágók címmel) ez idő szerint az utolsó verskötetem. (A kettő között írtam és kiadtam kb. negyven kötetnyi verset, irodalomtörténetet, publicisztikát.) Szerkesztőként (A Hét, Irodalmi Szemle, Madách Könyvkiadó) és egyetemi oktatóként (Nyitra, Pozsony) az irodalom elméletével és történetével is sokat foglalkoztam, ennek megfelően írtam és írok irodalomelméleti-történeti tanulmányokat és kritikákat is. Mi több: hosszú és kanyargós írói-költői pályám utóbbi évtizedeiben éppen ezt az elméleti-szépirodalmi hasadtságomat próbálom bizonyos (saját használatra esszé-verseknek nevezett) szövegekben felszámolni. Kicsit Derrida ismert szentenciáját magamhoz szelídítve, aki szerint a filozófiát irodalomként, az irodalmat filozófiakén kell művelni. – Két legfontosabb irodalmi díjam: József Attila díj (1993); Kossuth-díj (2004). Csak a rend kedvéért említem őket. Nem kifejezetten a „társadalomnak" dolgozom, s ennél fogva a szociális karácsonyfadíszek (ahogy Orbán Ottó hívja az irodalmi díjakat) jelentőségében sem hiszek különösebben. Hiszek viszont Umberto Eco egyik aperçujében, amely szerint a halál után igenis lehetséges egyfajta túlvilági élet: valahol a világűr mélyén elképzelhető egy metafizikus tartomány, amelyet megélt életünk elemei (műveink, eszméink, szenvedélyeink) alkotnak.
Én ennek a tartománynak dolgozom.
Pozsony, 2018. augusztus 26.
Munkásság
Bedecs László: Tőzsér Árpád író, költő
Tőzsér Árpád lassan hatvan éve alakuló költői életműve a korszak magyar líratörténetek is élő tablója, hiszen ez a példátlanul nyitott életmű képes volt befogadni a legkülönfélébb hatásokat, képes volt újra és újra megújulni, szembenézni a kortárs magyar irodalom poétikai kihívásaival, és azokra egyedi, a pályatársakra számára is párbeszédképes alternatívát jelentő válaszokat adni. A szlovákiai magyar irodalom legjelentősebb képviselőinek egyikeként pályája egészében hű maradt szűkebb szülőföldje hagyományaihoz, de úgy, hogy közben a magyar irodalmi köznyelvet is szűkösnek érezve folyamatosan világirodalmi élményeiből nyert inspirációt. Műfordítóként, szerkesztőként, egyetemi oktatóként nagyon tudatosan és körültekintően követi, pontosan érzékeli a költői nyelvek változásának irányait, és ezekhez mindig kreatívan, sőt sokszor kifejezetten provokatívan nyúl.
Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy sok más, hasonló társadalmi helyzetből induló pályatársához hasonlóan Tőzsér is a népi lírai mintáit követő, jellemzően a falusi élet zsánereire épülő, természeti képeket használó, formailag általában nem túl bonyolult versekkel kezdte. Nála azonban az idillikus faluábrázolás mellett vagy helyett már ekkor megjelentek a kis közösségek problémáit, illetve a szegénységet, a magányt, esetleg a fejlődés reménytelenségének jeleit és a kommunista politika hazugságait (legalább kódolva) megmutató szövegek. Tőzsérnél a paraszti kultúra sohasem „néma", de ahhoz, hogy meghallja a problémákat és aztán megszólaltassa, kellett valamilyen belső motiváció, pont olyasmi, ami ettől a kultúrától idegen. Első kötete, a Mogorva csillag 1963-ban, a hozzá szorosan kapcsolódó második, a Kettős űrben, 1967-ban jelent meg. Mit látunk ezekben a kötetekben? A felszínen egy idillikus, probléma nélküli világkép lenyomatát, harmóniát a beszélő („a költő") és az őt körülvevő világ között, szépséget, derűt, otthonosságélményt – táj- és szülőföldköltészetet. Paraszti életképeket, de a fejkendős öregek, a szíjas nagyapák szemében fel-feltűnik a megtörtség, az eres kezeken a nehéz munka nyoma. A valamivel későbbi Időnként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu még jelzi ugyan a nosztalgiát és a faluval kapcsolatos pozitív érzelmeket, és plasztikus a Történet egy kripta lakóiról és a mítoszokról című hosszúvers is, melyben a kripta a lakótelepi házakat jelenti, ahol a faluval ellentétben magányosan, elidegenedetten és főleg: közös élmények nélkül élnek az eredeti lakókörnyezetükből kiszakított, szűkös és egészségtelen környezetbe kényszerült emberek – de ekkor Tőzsér már elmozdult a népies nyelvezettől. Verseiben szép lassan átvették a főszerepet a műveltségelemek, a világirodalmi utalások és a létfilozófiai reflexiók, majd az önironikus esszéversek, melyek már általánosabb, habár a kisebbségi léthelyzetet is érintő kérdéseket fogalmaz meg, messze kerülve a korai dalszerű formáktól. Németh Zoltán hívja fel a figyelmet arra, hogy szülőföld képzete mindezzel párhuzamosan a személyes lét tragikumának okává alakul át, sőt ezzel kapcsolatban akár „szülőföld-komplexus"-ról is beszélhetünk. Elek Tibor a Genezis új kiadásáról írva hosszan érvel Tőzsér „szülőföld-totalitarizmus"-tól a szülőföld átértékelésig tett útjának okairól és szükségszerűségéről, de részletesen tudja idézi Tőzsér ezzel kapcsolatos, az önértelmezés szempontjából is rendkívül értékes naplójegyzeteit és későbbi esszéit is. Eszerint a költő az elsők között ismerte fel a kommunista ideológia és a szülőföld mítoszának egymásra rímelését, ezért próbált elszakadni az utóbbitól is, ez viszont nem pusztán ideológiai kérdés volt, hanem, természetesen, poétikai is: a városba került fiatal költő megismerkedett a modern világirodalom legnagyobbjaival, és ahogy aztán erről már ő maga vall: felismeri, hogy a föld élményétől el kell jutni a lét élményéig – azóta is ez ad saját költészetének teret és lehetőséget. Egyetértek Elek Tiborral abban is, hogy e poétikai váltás két legfontosabb verse a Szülőföldtől szülőföldig és a Fejezetek a kisebbségtörténelemből című – az utóbbi, már terjedelméből és komponáltságának átgondoltságából adódóan is megkerülhetetlen előzménye a későbbi nagy esszéverseknek.
Mindezzel párhuzamosan a népi költészetek hagyományos közösségi alapja is megrendül Tőzsér verseiben és egy intim, a személyes sorsra irányuló, azon belül az utóbbi évtizedben a halálfélelemre fókuszáló költészet születik meg – egy nagyon gazdag és bonyolult világirodalmi utaláshálóra támaszkodva. Ezután olyan impozáns utat járt be ez a költészet, melyet ezek az első kötetek, valljuk be, nem ígértek. De Tőzsér költészetének épp a megújulási képesség az egyik legfőbb értéke, vagy ahogy Csehy Zoltán fogalmaz: „[Tőzsér Árpád költészete] kötetről kötetre változott, intellektualizálódott, mélyült, a személyes és személytelen közti oszcillálás avantgárd gesztusaitól kezdődően a posztmodern szerepverseken át a filozófiai tételversekig sok szólam megtalálható ebben a kiapadhatatlan energiákat mozgósító szövegvilágban." De a másik oldalról nézve ez azt jelenti, hogy Tőzsér képes volt saját életművén belül összebékíteni egymással vitázó poétikákat, egyszerre, vagy közvetlenül egymás után megszólaltatni egymástól távoli költő nyelveket.
Az életmű dinamikáját mindemellett az is bizonyítja, hogy Tőzsér rendszeresen újraírja a korábbi verseit, és az új változatokat egy-egy kötet friss kontextusa ruházza fel új jelentésekkel. Van olyan verse, melynek négy változata ismert, de korántsem biztos, hogy a jelenlegi legutolsó lesz a végleges. Már csak azért sem, mert Tőzsér költészetét nem az időrend szervezi, hanem a kötetek zárt világa, tehát az új változatok nem veszik el a korábbiak érvényességét: azok ott, a maguk helyén továbbra is megőrzik jelentésüket és súlyukat, nem cserélhetők fel tehát a későbbiekkel. A 2010-es válogatáskötet címe például épp egy ilyen folyamatosan vándorló, átalakuló és az új környezetben újjászülető versből származik, nyilván nem véletlenül: a Sebastianus mondja azonban nemcsak emiatt vált az életmű olyannyira emblematikus darabjává, hogy ha csak erről a versről beszélnénk, akkor is érintenénk a tőzséri költészet legfontosabb ismérveit: a filozofikus attitűdöt, az esszéisztikus, könnyed ritmusú beszédet, a hosszúvers gondosan kimért szerkezetét és a vers egészén végighúzódó, hol groteszkbe, hol szatírába hajló humort. Sőt még valamit: az intertextusok állandó és látható jelenlétét, hiszen ez a szöveg történetesen Rilke Szent Sebestyén című versére utal, de ezen keresztül mindazokra a képzőművészeti alkotásokra is, melyek viszont Rilke ihletői voltak. Tőzsér versváltozatai eközben azt is megmutatják, ő maga miként tud elszakadni a mintáktól, hogyan tud egy romantikus témát is távolságtartóan kezelni és mégis a sajátjává tenni. Hiszen a pogányból kereszténnyé lett katona, az agyonnyilazott, de a könyörületes nők által csodaszerűen meggyógyított, majd mégiscsak halálra kínzott mártír-szent a hagyományban az erkölcsi erő, a tartás, a mártíromság és mindezek magasztos szépségének szimbólumává nőtt, Tőzsérnél viszont a nyilazást túlélt mártírt a megkínzatása előtt, reményvesztve, a börtönben ülve látjuk. Bár a témával való azonosulás és a vallomásos hang megmaradt, a börtön nála a létezés és a vers börtönét is jelenti (épp ez a garanciája az öniróniának, azaz a távolságtartásnak), sőt a negyedik versszak egy szintre emeli az emberi létet és a mártíromságot, hogy az égi és a földi szférák közti metafizikai kapcsolat már a tényleges halál előtt megvalósulhasson:
S ahogy a tekintet ki-kirepes:
a vers ablakán kihajolva
fölnyújtózkodsz egy égi sorba,
kikattan halkan a földi retesz.
E vers megírásával egy időben zajlott le Tőzsér költészetének máig legfontosabb változása, amikor a Mittel úr-féle ironikus, kelet-európai groteszk folytathatatlanságát megértve és átérezve elkezdődött egy, a posztmodern poétikákat jobban érvényesítő versnyelv kidolgozása. Ez a változás nagyban elősegítette költészetének magyarországi recepcióját. Az 1996-os verseskötet az év könyve lett, röviddel azelőtt, 1995-ben jelent meg Pécsi Györgyi monográfiája, majd egyre több hazai lapban olvashattunk neves szerzőktől kritikákat, esszéket az életmű értékeiről. Érdekes látni, hogy a Mittel-versek ekkorra már tulajdonképpen inkább terhet jelentettek az életműnek, azok beszédmódja és nézőpontja túlságosan hozzátapadt e költészethez, és sokan még akkor is ezekhez kötötték Tőzsér kísérleteit, amikor azok már egészen más irányba indultak – noha talán sohasem tudtak a Mittel-féle szatirikus-ironikus beszédmódtól megszabadulni. Külön érdekesség, hogy az ezekben a versekben megjelenő kelet-európai életérzés a rendszerváltással együtt átértelmeződött, a politikai határok helyét másfajta falak vették át, melyek másféle megszólítást követeltek. Tőzsér kiváló önismeretét dicséri, hogy ekkor írta meg az utolsó Mittel-verseket, és 1995-ben a Mittelszolipszizmus című válogatáskötettel végleg lezárta ezt a pályaszakaszt. Mintha maga is menekülni próbált volna a börtönné váló kritikai skatulyától.
A kijutás, a kiszakadás, a bezártság egyébként is alapélménye e költészetnek. Reményi József Tamás egyenesen úgy fogalmaz, hogy Tőzsér „életútját sokáig a menekülés és a látszólagos beérkezés ellentmondása jellemezte: szökés gyerekkorában a szlovákiai kitelepítés elől, betegségbe rejtőzés a felnőttkor terhei elől, vállalt száműzetés az irodalmi közéletből". Tőzsérnél hamar megjelennek a később még nagyobb szerepet kapó műveltségelemek, illetve az idegen nyelvű szövegelemek, melyek kifejezetten előremutató, a posztmodernhez köthető eszközök. Az idegen szövegek szlovák, cseh és lengyel nyelvűek, és szerepük jelentős: jelzik azt a kulturális közeget, amelyben ezek a versek születtek, és jelzik az élethelyzet sajátosságait is, valamint az ebből az élethelyzetből megszülető közösség nyelvi világát, hiszen a magyarországi olvasók számunkra csak nehezen érthetetlen sorok a szerző és az olvasók egy szűk körének jelentéssel bírnak, és ezzel épp az egymáshoz tartozást tematizálják.
Még a nyolcvanas években született az életmű másik kulcsverse, az Adalékok a nyolcadik színhez című is, mely aztán a 2005-ös Faustus Prágában című drámai költemény előzményekét kerül ismét a figyelem terébe. A vers mintegy kétszáz sorban ugyanazt a szituációt vázolta fel, ugyanolyan dialogikus formában, mint amivel és ahogy a későbbi dráma is élt: a szegénységből indult, majd korának legragyogóbb szellemei közé emelkedett, és néhány évig ennek megfelelően megbecsült Szenczi Molnár Albert nélkülözések között, teljesen elszegényedve halt meg Kolozsváron. Tőzsér jó szemmel látja meg ennek az élettörténetnek a nem mindennapi tragédiáját: miként történhet meg a több nyelven beszélő, zsoltárfordító, szótárkészítő, teológiai munkákat író és fordító tudóssal, hogy miután Németországból és Prágából – ahol történetesen Keplernél lakott – visszatért szülőföldjére, állástalanul, adósságok elől menekülve, nyomorúságosan volt kénytelen élni? A vers és annak címe azonban azt is jelzi, hogy Tőzsér a Faust-tematikához (gondoljonk még a 2012-ben Faustus Pozsonyban címen megjelent publicisztikagyűjteményre is!) nem feltétlenül Goethén keresztül, hanem inkább Madáchot és Az ember tragédiáját olvasva és továbbgondolva jutott el. Az Adalékok… a Tragédia nyolcadik, „álom" színének kiegészítése egy afféle magyar színnel, egy újabb álommal, melyet talán már nem is Kepler, hanem a vele beszélgető Szenczi Molnár lát. A Madách-mű ilyen direkt jelenlétének a dráma alapkonfliktusán belül is lehet jelentése, hiszen Tőzsér számára – mint esszéiből tudhatjuk – az egyébként hozzá és Szenczi Molnárhoz hasonlóan felvidéki Madách az abszolút világirodalmat jelenti, amolyan példaadó, radikálisan újat hozó szerzőt, akit utánozni nem, legfeljebb követni lehet. Nem véletlen, hogy nincs is napjaink és a közelmúlt magyar irodalmában olyan alkotás, melyen ennyire átsütne Madách hatása, ahogy persze olyan sincs, amely ennyire evidenciának tekintené Szenczi Molnár európai kapcsolatainak kultúraközi szerepét. Azt a szerepet, melyet nem is csak barátságai, hanem szótára és fordításai is emblematikussá tesznek.
A Faustus Prágában – a Goethe- és a Madách-műhöz hasonlóan – drámai költemény, Tőzsér tehát ebben a művében is elsősorban költő, aki a drámai kereteket inkább csak a párhuzamos szereplehetőségek és a könnyen ütköztethető álláspontok miatt használja. A történelmi és a kulturális múltból a saját szövegébe behívott figurákat nem jellemük, hanem nyelvük és a gondolkodásukban megjelenő értékpreferenciájuk alapján különbözteti meg, így végső soron nem is szereplőkkel, hanem nyelvekkel, értékekkel és érvrendszerekkel dolgozik. Mindamellett az archaizáló, latinos magyarsággal megszólaló Shakespeare-kortársak a korban megszokott természetességgel használják a bibliai metaforikát, miközben Tőzsér becsempészi dialógusaikba a kétszázötven évvel Szenci Molnár után élt Madách nyelvhasználatát, sőt a tizenkilencedik század némely filozófiai problémáját és a kifejezetten mai költői képalkotás sajátosságait is. Mindez egy nem éppen könnyen olvasható, gondolatiságában is mély, mégis pezsgő és változatos, épp az egymásra rakódó nyelvi rétegek kapcsolatától izgalmas szöveget eredményez.
Láttuk, a Mittel-féle ötletek, ez a gondolatvilág és az ehhez kapcsolódó beszédmód és formavilág méltán vívott ki figyelmet, de kevés volt ahhoz, hogy az akkor hatvanéves költő recepciója áttörjön a magyarországi kánonok falain, hogy széles körben olvassák, és elismerjék e költészet eredményeit. Ennek oka lehetett a versek prózai, anekdotázó, sőt értekező stílusa, a jelentősebb versek terjedelme, a magyar lírahagyománytól idegen filozofikum, a kisebbségi problémák iránti érzéketlenség és legalább ennyire a határon túli publikációk hazai hozzáférhetetlensége. Nagyon tanulságosak ebből a szempontból a kilencvenes évek közepén írt Kappus-versek, melyekben Tőzsér mintegy megvédi a saját groteszk-ironikus szövegeit, „önmagába mélyed". Holott Tőzsér művei már ekkor sem voltak olyan távol a kortárs költészet fő sodrától, mint ahogy a Kappus-versek láttatják.
Ezen a felemás helyzeten változtattak valamelyest a 1997-ben megjelent Leviticus, majd a 2001-es Finnegan halála című kötetek. Tőzsérre korábban is jellemző volt, hogy több versnyelvet, több stílust is kipróbált, ahogy az is, hogy nem ragadt le egy-egy bejáratott formánál, mégsem nevezhető mindennapinak, ha egy költői pályán valaki a tízedik kötet után kezd egy, az addigiakhoz képest több szempontból is más versbeszéd kibontakozni. Márpedig a Leviticus-ban ez történt, a Finnegan… pedig még letisztultabb formában erősítette és egyértelműsítette ugyanezt. A korábban a szülőföldhöz való viszony sokarcúságát megszólaltató, de mégis partikulárisnak megmaradó költészet ekkorra félretette korábbi alapkérdéseit, és univerzálisabb létfilozófiai problémákra fókuszált. Mindamellett e két könyv már-már egymásra utaló kapcsolatát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy apróbb változtatásokkal a másodikban újraolvashattuk az időrendben első kötet két legjelentősebb darabját, az Euphorbosz monológját és az ottani címadó verset, a Leviticust.
Az elmúlt másfél évtizedben született versei Tőzsért klasszikus, metafizikai kérdésekre választ kínáló költőnek mutatták, de csak azzal a megszorítással, hogy mindez egy másik síkon nagyon is reflektált, tehát akár a korszerűtlenség vádjára is felkészült versnyelvet takar. Tőzsér eleinte dacosan és sértetten, a divatokkal szembefordulva mintha szándékosan korszerűtlen költő akart volna lenni, holott utalásaiból, alcímszerű célzásaiból láthatóan pontosan tudta, hogy mely költészeti beszédmódok voltak akkortájt a leginkább párbeszédképesek, és azt is, hogy miért éppen azok. Mégis valami mást, és érdekes módon nem is feltétlenül a trendekkel ellentétes dolgot próbált írni: átvinni, átmenteni a költészet hagyományos, önidentikus kérdéseit egy szándéka szerint posztmodern státuszú versnyelvbe, de közben megtartani a modernség témaköreit és megőrizni a szépségeszményt, vagyis kötött formájú és rímelésű versekben továbbra is életről, halálról, líráról és szerelemről beszélni.
A kétezres évtizedben született versekre is jellemző, hogy a filozófiai ihlet az alkotói tér része, de a kötetekben ennél sokkal összetettebb problémák is felszínre kerülnek, így például a hatalom és az erőszak viszonyának kérdései. Azt nehéz vitatni, amit Tőzsér is állít, hogy a filozófia vagy legalábbis egy bizonyos filozófiai hagyomány mindig is költészetszerű nyelvet használt, de ebből még nem következik, hogy a költészet minden további nélkül alkalmassá tehető filozófiai kérdések közvetítésére, vagy akár csak arra, hogy a problémák mélységeit is megjelentesse. Különösen annak fényében elgondolkodtató mindez, hogy a rendkívüli műveltséget mozgató, a római irodalom több rétegét is egymásra író könyvek amúgy is komoly munkát követelnek az adott utalások között nem oly otthonosan mozgó olvasótól. A világirodalmi, világtörténelmi és művelődéstörténeti hálóval, fogalmakkal és figurákkal teleírt szövegek kiváló lehetőséget kínálnak a szerepek mögé kívánkozó „én" számára, melyekkel a szerző él is.
Tőzsér Árpád legalább tizenöt éve kísérletezik a halálvers különböző formáival, és a legutóbbi kötetében már egy-egy lehetséges forma alkotott egy-egy ciklust a nyelv, a műveltséganyag, az identitás, a metafizikai jelentésadás, a történetiség és a hagyomány eltérő kontextusai szerint. A halálhoz kapcsolódó jelentéstulajdonítás azonban nála minden esetben belefut abba a paradoxonba, ami a halál léten-túliságából adódik: hogy lehetne beszélni arról, ami már túl van az élethez kapcsolódó beszéd határain? A Tőzsér-versek másik paradoxona viszont az, hogy miközben a kötet kimondja: csak a halálról érdemes beszélni, mert ez az egyetlen igazi lírai téma, kénytelen belátni, hogy a halálról való beszéd lehetetlensége végső soron a költészet halálát jelenti. És bár a halálhoz való viszony nagyon különböző tud lenni két ember esetében, lényegileg minden halál egyforma, így megint csak az üresség, a jelentés-nélküliség felé visz a Tőzsér-féle versbeli gondolkodás – azaz megint ott tartunk, ahol húsz éve Mittel úrtól elbúcsúztunk. A költő a halállal és a semmivel áll szemben, és így az elnémulás állandó fenyegetésével kell találkoznia. A valóság abszurditását elviselni nem tudó Mittel Ármin az „n.-i elmegyógyintézetbe" került.
Igen, talán erre válasz Tőzsér újabb verseinek laza, fecsegő hangvétele a halálról egyedül azt kóstolgatva, ízlelgetve, körbejárva, de a drámaiságáról valamelyest elfeledkezve lehet beszélni. A Fél nóta című kötet első felét elfoglaló A gyöngykapu kitárva…, a hasonló című Bach-kantátára írt, huszonegy részes ciklus a halált elfogadó, megbékélő embert mutatják, a második, Visszanézés a csillagokból ciklus pedig már egy a halál problémáján túl levő, épp ezért könnyedén viccelődő, a nyelvvel és a verssel játszó költőalakot láttat, aki nyíltan szóvá teszi elégedetlenségét, ellenszenvét, véleményét bármiről. Mintha már minden mindegy lenne neki. A ciklus tulajdonképpeni utolsó verse játékosan helyre is teszi a kérdést, egyszersmind a filozófiai, elvont szférából az anyagiba utalva: „E sírban friss tetem kékül, / elégséges okok nélkül, / jelezve, a halál nem vicc, / mindegy, mit írt erről Leibniz." (Sírvers) Tehát mintha a test pusztulása minden filozófiai okoskodást felülírna, a „nem vicc" kitétel pedig végső soron a költészetet is inkompetensnek nevezi a halállal szemben – merthogy, ebben a kötetben legalábbis, a viccből van a legtöbb. Sőt, ez a kettőség az újabb versek egészére jellemző: a halálversek és az öregséggel ironizáló, a halált afféle közjátéknak tekintő mondatok sokszor egymást váltják. Ez a gesztus teszi igazán izgalmassá Tőzsér Árpád legújabb verseit: filozofál, verset ír, de mintha most már azt a tudását is megosztaná velünk, hogy sem a filozófia, sem a költészet nem oldja meg a legsúlyosabb emberi problémát: a halált.
[2016]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló saját művek
Mogorva csillag (versek; Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1963)
Kettős űrben (versek; Tatran, Bratislava, 1967)
Az irodalom valósága (kritikák, esszék, jegyzetek; Madách, Bratislava, 1970)
Érintések (versek; Madách, Bratislava, 1972)
Genezis (versek, esszék, interjúk; Madách, Bratislava, 1979)
Szavak barlangjában (tanulmányok, kritikák, esszék; Madách, Bratislava, 1980)
Adalékok a Nyolcadik színhez (versek; Madách, Pozsony, 1982)
Na brehu papiera (A papír partján; szlovák nyelvre fordított versek, Slovensky Spisovatel, Bratislava, 1982)
Régi költők (irodalomtörténeti tanulmányok; Madách, Pozsony, 1984)
Körök (válogatott versek, Madách, Pozsony, 1985)
Történetek Mittel úrról (versek; Madách, Pozsony, 1989)
Escorial Közép-Európában (tanulmányok; Madách, Pozsony, 1992)
Pozsonyi Páholy (eszék, jegyzetek; Kaligram, Pozsony, 1994)
Mittelszolipszizmus (versek; Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995)
Egy diófa és környéke (válogatott irodalomtörténeti tanulmányok; Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1995)
A homokóra nyakában (válogatott irodalmi kritikák és esszék; Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997)
Leviticus (versek; Argumentum, Budapest, 1997)
Csuang-ce és a pillangó (válogatott publicisztikai írások és interjúk; Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1998)
Az irodalom hattárai – Hranice literatúry (magyar-szlovák, kétnyelvű kismonográfia Cselényi László és Grendel Lajos műveiről; Kalligram, Pozsony, 1998)
Négy negyed (összegyűjtött versek; Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1999)
A nem létező tárgy tanulmányozása (az irodalomról vegyes műfajban; Kalligram, Pozsony, 1999)
Finnegan halála (versek; Kalligram, Pozsony, 2001)
Milétoszi kumisz (tanulmányok; Kaligram, Pozsony, 2004)
Tanulmányok költőportrékhoz (versek; Széphalom Könyvműhely, 2004)
Faustus Prágában (drámai költemény; Kalligram, Pozsony, 2005)
Tőzsér Árpád legszebb versei (AB-ART, Pozsony, 2005)
A Matrjosa-baba szubjektuma (Esszék, jegyzetek, interjúk; Madách-Posonium, Pozsony, 2005)
Léggyökerek (versek; Helikon, Budapest, 2006)
Genezis (versek, esszék, interjúk; Madách-Posonium, 2006., második kiadás)
Szent Antal disznaja (Naplók naplója, Kalligram, Pozsony, 2008)
Csatavirág (Lét-dalok; Kalligram, 2009)
A vers ablakán kihajolva (Válogatott versek; Palatinus, 2010)
Érzékek csőcseléke (Naplók naplója; Kalligram, 2011)
Faustus Pozsonyban (Publicisztikai írások; Madách-Posonium, 2012)
Fél nóta (Versek; Kalligram, 2012)
A kifordított ember. (Naplók naplója 2001-2004 Kalligram, Pozsony, 2013)
Imágók, (versek, Kalligram, Pozsony, 2016)
Műfordításkötetek
Vladimír Mináč: Összefüggések (a szlovák szerző történelmi esszéinek magyar fordításai; Madách, Pozsony, 1980)
Ľubomír Feldek: Virradat a ceruza körül (versfordítások, válogatás a szlovák költő műveiből; 1986)
Vladimír Holan: Éjszaka Hamlettel (a cseh költő poémája magyarul; Kaligram, Pozsony, 2000)
Mintha erdei állat volna és angyal (válogatott versfordítások svéd, finn, lengyel, cseh és szlovák költők verseiből; Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2002)
Bohumil Hrabal: Színnyomatok (Válogatott versek 1947-1976); Kalligram, 2006)
Vladimír Holan: Falak (Válogatott versek 1925-1980)
Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászéneke (Válogatott versek, többekkel); Kalligram, 2009).
Recepció
Önálló, könyvek
Pécsi Györgyi: Tőzsér Árpád (Kalligram, 1995)
Németh Zoltán: Az életmű mint irodalomtörténet – Tőzsér Árpád (Kalligram, 2011)
Tanulmányok, kritikák T. Á. műveiről – folyóiratokban, könyvekben (válogatva)
Fábry Zoltán: Res poetica. In: F. Z.:Harmadviráhzás. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1963.
Koncsol László: Mogorva csillag. Irodalmi Szemle, 1963/5
Turczel Lajos: Tőzsér Árpád versei. In: T. L.: Írás és szolgálat. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1965
Szalatnai Rezső: Kettős űrben. Magyar Nemzet, 1968. szept. 15.
Zalabai Zsigmond: A megélt légszomj állapota. T. Á.: Kőmetafora. Irodalmi Szemle, 1971/10
Kássa Péter: Az irodalom valósága. Irodalomtörténet, 1972/1
Bata Imre: Tőzsér Árpád új versei (Érintések), Irodalmi Szemle, 1972/10
Szepesi Attila: Tőzsér Árpád: Érintések. Kortárs, 1973/3
Lengyel Balázs: Érintések. In: L. B.: Verseskönyvről verseskönyvre. Bp., 1977.
Páskándi Géza: Szlovákiai ovasónapló. Tőzsér. Kortárs, 1977/6
Koncsol László: Férfikor. In: Kísérletek és elemzések. Madách, Bratislava, 1978.
Pomogáts Béla: Két szlovákiai magyar költőről. Új Írás, 1980/3
Csűrös Miklós: Genezis. Kortárs, 1981/1
Koncsol László: Szintézisek lírája. In: K. L. Ívek és pályák. Madách, Bratislava, 1981
Sziklay László: Régi költők – mai tanulságok. ItK, 1985/4-5
Tüskés Tibor: Tőzsér Árpád: Genezis. In: T. T.: Triptichon. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986
Grezsa Ferenc: Az életmű egysége (Régi költők – mai tanulságok). Új Írás,1986/6
Ágh István: A közép-európai ember megteremtődése. Életünk, 1986/7
Domokos Mátyás: A „Harmadvirágzás" kritikus öntudata. In: D. M.: Átkelés, áttűnés. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987, Versszármazástan és világidő. In: D. M.: i.m.
Grendel Lajos: A közép-európai költő. Hét, 1988/25
Koncsol László: A búvár (első?) gyöngyszemei (Régi költők – mai tanulságok). I: K. L.: Nemzedékem útjain, Madách, Bratislava, 1988.
Tőzsér Árpádról szlovákoknak. In: i. m.
Mészáros András: Mittel úrról és a transzcendenciáról. Irodalmi Szemle,1990/6.
Zalán Tibor: A nyelv artériáiról, avagy Mittel urat környékezik a végső dolgok. Hitel, 1990/12
Domokos Mátyás: A „lét nélküli tudat költője". (Körök). Holmi, 1992/6.
Pécsi Györgyi: Quo vadis, Tőzsér Árpád? In: P. Gy. Olvasópróbák. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1994
„Anyag és eszme közt a féluton". Szilágyi Domokos és Tőzsér Árpád költészetéről. I. m.
Tóth László: A szerkesztő, avagy a személyiség felszabadulása. Új Szó, 1995. okt. 24.
Kondrót, Voktech: Pochmúrna hviezda. Slovenské pohlady, 1995/11
Mészáros András: Mittel úr státusza. T. Á. költészetéről. Kalligram, 1996/2
Domokos Mátyás: Mittel úr az esztergomi-sturovói hídon. Új Forrás, 1996/1
Vörös István: Az egyetlen vers felé. Élet és Irodalom, 1996. április 26.
Zalán Tibor: 60 tűnődésforgács rendszertelen elrendeződése egy újabb Tőzsér-könyv körül. Kalligram, 1996/5
Görömbei András: Tőzsér Árpád adalékai a Nyolcadik színhez. In: A szavak értelme. Püski Kiadó,
1996.
Domokos Mátyás: A kritikus költő. Új Forrás, 1996/7
Wirth Imre: Tőzsér Árpád: Mittelszolipszizmus. Kalligram, 1996/9
Kovács Sándor Iván: T. Á. irodalomtörténeti tanulmányai. In: Vágy és emlékezet. Széphalom-Nap,
1996
Bohár András: Solus ipse: Középről? T. Á. Mittelszolipszizmus. Jelenkor, 1997/3
Reményi József Tamás: Szólítja, ami nincs: önmagát. Élet és Irodalom, 1997
Lator László: Egy állhatatlan költő. Népszabadság, 1997/185. szám.
Esterházy Péter: 1 könyv (Leviticus). Élet és Irodalom, 1998/13. sz.
Bžoch, Jozef: Zo zápisníka (Jegyzetfüzetből). Szlovák jegyzet Az irodalom határai c. monográfiáról.
Práca, 1999/65. sz.
Radics Viktória: Egy irodalom létkérdései (A nem létező tárgy tanulmányozása). Népszabadság,
1999/60
Németh Zoltán: A levitáló Leviticus. Forrás, 1999/6.
Vörös István: Történet a kőzép közepéről (A nem létező tárgy tanulmányozása). Élet és Irodalom, 1999/22
Reményi József Tamás: Egérút (A nem létező tárgy tanulmányozása). Népszabadság, 1999/123. sz.
Mojík, Ivan: O integrácií a autonómií umenia (A művészet integrálódásáról és autonómiájáról). Szlovák kritika Az irodalom határai c. monográfiáról. Romboid, 1999/8.
Grendel Lajos: Mittel úr kilenc hónapja. Kalligram, 1999/12
Kovács Sándor Iván: Egy magyar Faust, Molnár, Kepler, Tőzsér. Tiszatáj, 1999/10
Borcsa János: Az irodalom határairól. Új Könyvpiac, 1999/6-7
Alföldy Jenő: A Mittel-szituáció (Négy negyed). Új Könyvpiac, 1999/48
Reményi József Tamás: Finnegan halála. Népszabadság, 2001. május 26., 122. sz.
Bedecs László: Aki viszi át (Finnegan halála). Élet és Irodalom, 2001. június 8. 23. sz.
Varga Lajos Márton: Között (Finnegan halála). Népszabadság, 2001. szept. 27. 226. sz.
Tóth Erzsébet: A lét elviselhetetlen fájdalma. Új Könyvpiac, 2001. december
Németh Zoltán: A tökéletes olvasó keresése (Finnegan halála). Vasárnap, 2002. január 9.
Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Finnegan halála). Tiszatáj, 2002/2
Szekér Endre: Dublin és Pozsony (Finnegan halála). Forrás, 2002/5
Ács Margit: Panta rhei (1.Elgyötörten 2.Sztoikusan) (Finnegan halála). Holmi, 2002/6
Csűrös Miklós: A vers ablakán kihajolva. Parnasszus, 2002/2, június
Bordás Sándor: A megtestesült szellemiség (Finnegan halála). Bárka, 2002/3, június
Németh Zoltán: A klasszikus pozíció elfoglalásának lehetőségei és veszélyei (Finnegan halála). Irodalmi Szemle, 2002/7
Bodor Béla: „Folyamatos jelenibőr". Alföld, 2002/8.
Gömöri György: Versben gondolkodó. Alföld, 2002/8.
Cselényi László: Az út, T. Á. útja... (Finnegan halála). Könyvjelző, 2002. szept. 19.
Takács Ferenc: Középen és északon (Mintha erdei állat...). Népszabadság, 2002. szept. 28.
Csehy Zoltán: Mintha erdei állat volna... Új Szó-melléklet: Könyvjelző, 2002. november (?)
Szőke Katalin: Az ízlés hatalma (Gömöri György és Tőzsér Árpád műfordításairól). Új Könyvpiac, 2002. dec.
Négyes fogat. (Kritikák T. Á. Finnegan halála c. verskötetéről. Beke Zsolt: Az újraírás alakzatai; Polgár Anikó: A múzejum és környéke; Sánta Szilárd: Szövegek vonzásában; Vida Gergely: A megszólalás trópusai a Finnegan halálában.) Kalligram, 2003/
H. Nagy Péter: Kedves Árpád. (Nyílt levél a Sebastianus c. vers elemzésével.) Új Szó, 2003. jan. 10.
Sánta Szilárd: Az író és az olvasó találkozása. Új Szó, 2004. ápr. 5.
Pomogáts Béla: A tudós költő. Irodalmi Szemle, 2004/4.
Takács Ferenc: A széljárás ellenében (Milétoszi kumisz). Népszabadság, 2004. május 8.
Beke Zsolt: A milétoszi kumisz. Bárka, 2004/5.
Elek Tibor: Az esszéista tudós és a tudós költő. Új Könyvpiac, 2004. június
Ferenczi Győző: Kiadás és bevétel. (Könyvheti névsorolvasás.) Népszabadság (Könyvszemle), 2004. jún. 3.
Acsai Roland: Gyorsfényképek egy költő tájairól. Új Szó (Könyvjelző). 2004. jún. 17.
Olasz Sándor: Elea és Milétosz. Forrás, 2004/7-8.
Reményi József Tamás: A műhely énekese (Tanulmányok költőportrékhoz). Népszabadság, 2004. aug. 7.
Bodor Béla: Ex libris (Tanulmányok költőportrékhoz). Élet és Irodalom, 2004. szept. 24.
Benyovszky Krisztián: A kettős ügynök (Milétoszi kumisz). Új Szó (Könyvjelző),
2004. okt. 21.
Cselényi László: Tanulmányok költőportrékhoz. Új Szó (Könyvjelző), 2004. okt. 21.
Beke Zsolt: Hamlettől Finneganig (Milétoszi kumisz). Új Szó (Könyvjelző), 2004. dec. 9.
Benyovszky Krisztián: A költő nagy kémlelő. (T. Á.: Milétoszi kumisz.) Kortárs, 2005/1.
Király Levente: A Tanulmányok költőportrékhoz és a Milétoszi kumisz c. kötetekről). Élet és Irodalom, 2005/4. szám (január).
Varga Imre: Szerepjátékok vagy egyén-felettiség? (T. Á.: Tanulmányok költőportrékhoz). Magyar Napló, 2005. március, 03. szám.
Füzi László: A költészet körei – térben és időben. In: T. Á. legszebb versei. AB-ART, 2005.
Deák László: Év Könyve díj 2004. (Tőzsér Árpád: Tanulmányok költőportrékhoz c. kötetének laudálása.) Irodalmi Szemle, 2005/7.
Bedecs László: Prágai szín. (A Faustus Prágában c. kötetről.) Új Könyvpiac, október
Doboss Gyula: A kert és a létra. (A Hütteldorfi kertész c. vers elemzése.) Kalligram, 2005 december.
Kemsei István: Tőzsér Árpád: Tanulmányok költőportrékhoz, Faustus Prágában. Kortárs, 2006/2.
Bedecs László: Időben és térben. (A Faustus Prágában-ról.) Tiszatáj, 2006/3.
Ménesi Gábor: A köztesség poetikája. (T. Á. esszéiről és verseiről.) 2006/3.
Borbély Szilárd: A megkísértés kísérlete. (A Faustus Prágában-ról.) Élet és Irodalom, 2006/9. (március 3.)
Bodor Béla: Mittel úr a Közöttbe ér. (A Faustus Prágában-ról.) Élet és Irodalom, 2006/9. (március 3.)
Reményi József Tamás: Mi a vers? (A Léggyökerekről.) Népszabadság, 2006. május 27.
Németh Zoltán: Léggyökerek. Új Szó, 2006. július 22.
Ács Margit: Panta rhei. (A Finnegan haláláról.) In: Jeleneink és múltjaink. Felsőmagyarországi Kiadó, 2006.
Duba Gyula: Faustus Pozsonyban? (A Faustus Prágában c. kötetről.) Irodalmi Szemle, 2006/8.
Bodor Béla: Csapda – kinek? (A Léggyökerekről.) Könyvjelző, 2006. szeptember.
Németh Zoltán: Halálvers, filozófia, paleoantropológia. (A Léggyökerekről.) Irodalmi Jelen, 2006. szeptember.
H. Nagy Péter: Hagyománytörténés. (Benne: T. Á., a „példaértékű teljesítmény".) Szőröskő, 2006/6 (december).
Bányai János: Jelentésfosztás három verskötetben. (T. Á.: Tanulmányok költőportrékhoz; Faustus Prágában; Léggyökerek). Alföld, 2007/1.
Elek Tibor: Hogy is kezdődött. (T, Á. Genezis c. kötetéről.) Irodalmi Szemle, 2007/1
Tóth László: De. (T. Á. Léggyökerek és A Matrjosa-bab szubjektuma c. köteteihez.) Új Könyvpiac, 2007. január-február
Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (3). (T. Á. és Gál Sándor költészetéről.) Irodalmi Szemle, 2007/2.
Báthory Csaba: Léggyökerek légvirágai. (T. Á.: Léggyökerek.) Élet és Irodalom, 2007.
március 9.
Vida Gergely: Az én fikcionalitása. (T. Á.: Zuboly epelógusa. Verselemzés.) Katedra, 2007. május 25. 9. szám.
Bárczi Zsófia: Sziget a versfolyamban. (Tőzsér Á.: Faustus Prágában c. drámai költeményéről.) Tiszatáj, 2007/5.
Fried István: Könyvek között. Töredékek egy olvasmánynaplóból. (Benne: a Léggyökerek c. T. Á.-verskötet kritikája.) Tiszatáj, 2007/9.
Angyalosi Gergely: A mítosz mint a líra alapanyaga. (T. Á. lírájáról.) Alföld, 2007/10.
Fónod Zoltán: T. Á. költészete (1). Irodalmi Szemle, 2007/10.
Major Anita: Bicikliző Krisztus. Hrabal szép szabad versei. (Hrabal: Színnyomatok. Ford.: T. Á. Kalligram, 2006.) Magyar Nemzet, 2007. október 13.
Fónod Zoltán: T. Á. költészete (2). Irodalmi Szemle, 2007/11.
Beke Zsolt: Minőség és dilettantizmus I. (A szlovákiai magyar irodalom egy éve. Benne: T. Á.: Léggyökerek). Litera, 2008. jan. 18.
Vida Gergely: T. Á. kulturális emlékezete. (A léggyökerek c. verskötetről.) Kalligram, 2008/1
Keserű József: Mit, hová, kinek? (Tőzsér Árpád: Léggyökerek). Szőrös Kő, 2008/2
Debreceni Boglárka: T. Á.: Szent Antal disznaja. Palócföld, 2008/4
Dávid Virág: Megértés, kánon (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Népszabadság Könyvszemle. 2008. június 5-9. (Könyvhét)
Perecz László: Mittel úr közelről (T. Á.: Szent Antal disznaja). Népszabadság, 2008. június 21.
Angyalosi Gergely: A megértés mint létszerű képződmény. (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Élet és Irodalom, 2008. június, 23, szám
Nagy Gábor: Irodalomelmélet az irodalom történetében (T. Á. költészete mint híd a modern és posztmodern között.) Kortárs, 2008/7-8
Hites Sándor: A rettenetes kilencvenes évek. (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Kalligram, 2008. július-augusztus
Halmai Tamás: Korrajz önarcképpel. (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Új Szó-Szalon, 2008. aug. 9.
Tarján Tamás: Félközép, féltávol. (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Könyvhét, 2008. augusztus
Csehy Zoltán: Nekünk nyolc? (A „nyolcak" antológiájáról. Benne: T. Á. költői indulásáról.) Irodalmi Szemle, 2008/9
Lacza Tihamér: Költő a naplóban (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Szabad Újság, 2008. 9. 3
Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (A későmodern költészet képviselői). Irodalmi Szemle, 2008/11
Falusi Márton: Mennyi filozófiát bír el a költészet? (Vitairat egy hamis toposz ellen.) Kortárs, 2008/11
Bedecs László: Napló: most – T. Á.: Szent Antal disznaja. Bárka, 2009/1.
Halmai Tamás: Korajz önarcképpel (T. Á.: Szent Antal disznaja). Tiszatáj, 2009/2.
Bányai János: Virágének és Kavafisz. Ráírások Lator László mondataira. T. Á. verseiről. Híd, 2009/2.
Csanda Gábor: Észcselek, virágcsaták (T. Á.: Csatavirág). Új Szó, 2009. november 7.
Takács Ferenc: Csenderes és apeiron (T. Á.: Csatavirág). Népszabadság, 2009. dec. 12.
Szörényi László: A költő elrejtett kincse (Az Esti dramolett elemzése). Tempevölgy, 2009/4. december.
Keserű József: Mit, hová, kinek? (T. Á.: Léggyökerek). In: K. J.: Mindez így. Nap Kiadó, 2009.
Korpa Tamás: „…a személyesség különleges varázsa". (T. Á.: Szent Antal disznaja.) Irodalmi Szemle, 2010/1.
Polgár Anikó: Ovidius a polai amfiteátrumban. (Közelítések egy Tőzsér-vershez.) Partitúra, 2010/1.
Elek Tibor: Őszikék helyett csatavirágok. Bárka-online, 2010. február 12.
Elek Tibor: Rettenet/én/ek. (A Csatavirágról.) Nagyítás, 2010. február 10-14.
Nagy Csilla: Csak ami nincs, annak van bokra. (Tőzsér Árpád: Csatavirág.) Palócföld, 2010/3.
Csehy Zoltán: A lift és a liftakna esete. (T. Á. köszöntése.) Opus, 2010/4.
Babiczky Tibor: Eszköztelen pompa. (T. Á.: Csatavirág.) Élet és Irodalom, 2010. március 5.
Duba Gyula: Önmaga utókora. (T. Á.: Csatavirág. Létdalok.) Irodalmi Szemle, 2010/5.
Halmai Tamás: Püthagorasz ipszilonja. (T. Á.: Csatavirág.) Tiszatáj, 2010/5.
Németh Zoltán: A kategorikus esztétikai imperatívusz. (Egy állhatatos költő, T. Á. 75. születésnapjára). Palócföld, 2010/5.
Bedecs László: Metafizikus közérzet. (Közelítések T. Á. Költészetéhez.) Palócföld, 2010/5.
Csehy Zoltán: A lift és a éiftakna esete. (T. Á. Köszöntése.) Irodalmi Szemle, 2010/7.
Ferencz Győző: A vers ablakán kihajolva. (Kötetbemutató előadás az Írók Boltjában, 2010. október 5.)
Varga Lajos Márton: Úgy vagyok, hogy nem vagyok. (A 75 éves T. Á.) Népszabadság, 2010. október 6.
Csehy Zoltán: Tavirózsák, halak, mítoszok. (Születésnapi köszöntő.) Új Szó, Kultúra, 2010. okt. 6.
Csuhai István: T. Á. Születésnapjára. Élet és Irodalom, 2010. október 8. 40. szám.
Hörcher Eszter: Hagyományhasználat és egyéniesség. (T. Á.: Csatavirág.) Kortárs, 2010/10.
Szalay Zoltán: A költészet valósága. (T. Á. 75 évéről.) Parnasszus, 2010 Tél. IV. szám.
Németh Zoltán: T. Á. Halálversei. (Tanulmány.) Parnasszus, 2010 Tél. IV. szám.
Csehy Zoltán. Endümion álma, Luna ánusza. (Közelítések T. Á. Antikizáló verseihez.) Parnasszus, 2010 Tél. IV. szám.
Ayhan Gökhan: Pompás méltóság. (T. Á.: A vers ablakán kihajolva.) Új Könyvpiac, 2010 december.
Bányai János: Esszézés és verselés. (T. Á.: Léggyökerek); Az esszévers változatai. (T. Á.: Tanulmányok költőportrékhoz); Nomádok megkísértése. (T. Á.: Faustus Prágában); Iróniába mártott mítoszok és létdalok. (T. Á.: Csatavirág. Létdalok). In: Bányai János: Költők, könyvek, versek. Fórum Könyvkiadó, 2010.
Brassai Zoltán: A műfajok császára. (Tőzsér Árpád: Az érzékek csőcseléke.) Vár Ucca Műhely 33, 2011/3.
Szalay Zoltán: Euphorbosz kegyelme. (T. Á.: A vers ablakán kihajolva.) Irodalmi Szemle, 2011/6.
Kinyik Anita: Jób lajtorjája. (T. Á.: A vers ablakán kihajolva.) Új Forrás, 2011/7.
Németh Zoltán: A naplóírás metafizikája. (T. Á.: Érzékek csőcseléke.) Irodalmi Szemle, 2011/7.
Kőrössi P. József: A perem sajája a gyönyörködés. (Isten éltesse T. Á.-ot, a 75 éves költőt, gondolkodót!) Várad, 2010/8.
Szilágyi Zsófia: Tollal, szikével. (T. Á.: Érzékek csőcseléke, 1998-2000.) És, 2011. aug. 5.
Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig . (Tanulmány T. Á.-ról.) Irodalmi Szemle, 2011/10.
Gerold László: T. Á.: Érzékeke csőcseléke. (Vigília, 2011/11.)
Ferencz Győző: Perifériák a központban. (T. Á. : A vers ablakán kihajolva.) Népszabadság, 2010. november 6.
Luzsicza István: A tegnapelőtti újság holnaputáni kiadása. (T. Á.: Érzékek csőcseléke.) Új Könyvpiac, 2011. december.
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017