A vers ma

Tőzsér Árpáddal beszélget Elek Tibor

„A vers ma a közismert kivénült kóbor lovag" – írod egyik legutóbb, néhány hete, megjelent versedben (Vágtass, bolond), de ha visszatekintünk eddigi pályádra, a verssel, a költészettel kapcsolatban számtalan más meghatározást vagy körülírást is idézhetnénk tőled („A vers: látható szabadság"), mivel mindenkor rendkívül tudatosan reflektáltál arra, amit költőként csináltál („Állok a papír partján"). Hogyan tudnád most megfogalmazni prózában, mire is volt jó, mit is jelentett számodra a vers, a versírás kezdetben, az ötvenes évek végi indulásodkor, s hogyan alakult, módosult a viszonyod hozzá majdan, a későbbi évtizedekben?

Meggyőződésem, hogy ha az embert eltiltanák a légzéstől, rövidesen egy légzéspótló szervet fejlesztene magának. Ha a verstől eltiltanának bennünket, hamarosan megszületne a verspótló szervünk is. S többek között ez is azt bizonyítaná, hogy a líra egzisztenciális fontossággal bír az ember számára. Csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mi az az egzisztenciális szükségletünk, amelyet a lírának mondott nyelvi képződmény kielégít. Ezért lehet a vers újra és újra az önmaga témája, önmaga reflexiója: rossz az a vers, amelynek valamilyen formában nem kérdéses önmaga léte, amely túlságosan biztos önmagában, a mondandójában, a „művészi tervben". – Az indulásom idején, az ötvenes évek végén, ma már világosan látom, az én versem is túlságosan „biztos volt önmagában", céljaiban, a „küldetésében", a szülőföldhöz, s az ún. valósághoz való elkötelezettségében. Csak nagyon lassan jöttem rá, hogy a vers ugyan mindig egy bizonyos jelentésből indul ki, de miután megjárja a jelbéli, a nyelvi alakulás odisszeáját, teljesen más jelentéssel, pontosabban egy olyan tulajdonsággal, kommunikációs plusszal gyarapodva tér vissza „Ithakába" (azaz az eredeti jelentéséhez), hogy ez a második Ithaka már akár az egész univerzumot is jelentheti.

S máris nyakig vagyunk a költői tudatosságban, sőt „tudósságban". Az elmúlt években, évtizedben, mintha minden korábbinál inkább foglalkoztatott volna, illetve foglalkoztatna a vers és a költő aktuális szerepe, lehetőségei. A tavaly megjelent versesköteted  már a címével és alcímével is erre hívja fel a figyelmet: Tanulmányok költőportrékhoz (Új és kevésbé új versek a versről és a költőkről). Gondolom, a költészettől elforduló korunkban és a személyes alkotói törekvéseid alakulásában egyaránt keresnünk kellene erre a magyarázatot…

Ha úgy érzed, hogy a „korunkban" is van ennek magyarázata, akkor ez annak a jele, hogy a szóban forgó verseim kommunikációs plussza, hálistennek, működik. Én, természetesen, nem azért írok annyi verset a versről, mert korunk versellenességére vagy versidegenségére akarok reagálni. Hogy úgy mondjam: a dolog személyes referenciája sokkal egyszerűbb. Petri György magyarázza valahol, hogy a költő számára, aki történetesen szakértelmiségi, a szellemi vagy tudományos problémák ugyanolyan elementáris élmények, mint a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját. Nos, én különböző főiskolákon, s végül az egyetemen harminc évig tanítottam irodalomtörténetet és sokáig irodalomelméletet is. Napjában volt az irodalom és irodalomelmélet „elementáris élményem", ezért azt tartanám furcsának, ha ez valahogy nem jelent volna meg a költészetemben. Persze, ez a „megjelenés" távolról sem volt egyszerű. Fogcsikorgató munka volt számomra a verseim és irodalmi tanulmányaim között a korridort megtalálni, azaz az irodalomelmélet és irodalomtörténet nyelvéből érvényes verset csinálni. S ha ezt a korridort valóban megtaláltam, akkor ez, azt hiszem, az én privát posztmodern „nyelvmegelőzöttségem": én ilyenformán ugyanis, kicsit karikírozva a dolgot, valóban egy már előttem létező komplett nyelvből csináltam verset, vagy egy komplett nyelv csinált magából a segítségemmel versszerű szöveget.

Erre a „nyelvmegelőzöttségre", s egyáltalán a posztmodernhez való viszonyodra később még visszatérek, de az elmúlt évtizedben verseidben az irodalmi vershősök is megszaporodtak. Míg a nyolcvanas éveket (plusz mínusz néhány év) szinte egyedül a fiktív, de valahol mégis valóság-földeltségű Mittel úr uralta, addig a legutóbbi köteteidben  (Leviticus, 1997, Finnegan halála, 2001 és a már említett Tanulmányok…) tucatnyi irodalmi, művelődéstörténeti alakot idézel meg: Iuvenalis, Euphorbosz, Kappus kapitány, Sebastianus, Prufrock, Zuboly, Finnegan és társai hangján, sőt a legutóbbi kötet címadó ciklusában tizenkét kortárs magyar költő hangján szólalsz meg. Valóban igaz lenne az korunkra, amit egyik esszédben (Ha egy északi/éjszakai utazó) a svéd Tranströmer költészete kapcsán állítasz: „csak másokban lehetünk azonosak magunkkal, csak a máslétben nyerhetünk tulajdonképpeni létet"? Napjainkban már valóban csak más költői világokban feloldódva, másságukkal azonosulva találhatja s fogalmazhatja meg magát érvényesen az a bizonyos egykori lírai én?

Az ugye ismeretelméleti közhely, hogy az én önmagát mint szubjektumot csak a másokon át vezető kerülő úton birtokolhatja, azaz nem az vagyok, akinek én tartom magamat, hanem az, akinek mások tartanak engem, de arra, nálunk, bizonyos hagyományosabb érzékenységű irodalmi körökben, kevesebbet gondolnak, hogy ez a felismerés az ún. személyes vagy vallomásos lírára nézve milyen katasztrofális következményekkel járhat, vagy tulajdonképpen már járt is. Mármint az olvasó részéről. Röviden: a személyes líra olvasói kelendősége az ún. versértő körökben nagyon megcsappant. A művelt olvasó, akárcsak a művelt költő, szintén olvas Heideggert, Plessnert, Jausst, s gyanúperrel él az érzelmeket közvetlenül kiénekelő versekkel, lírai vallomásokkal szemben. Körülbelül így gondolkodik: vallomásainkban vágyainkról beszélünk, az énről a tettek, a vers esetében a megalkotottság szól. Miért mondja meg nekem a költő és bárki is, hogy hogyan lássam őt? Nekem is van szemem! – S mennyire hogy van! Nemrég került a kezembe egy furcsa album, egy szlovák festő-házaspár, Rudolf Fila és Dorota Filová műve. Címe: Premeny (Átváltozások), alcíme: Kópiák, idézetek, átfestett képek. Ahogy belelapoztam, annyira ismerős dolgokkal találkoztam, hogy elállt a lélegzetem: két-három avatott ecsetvonás mondjuk Botticeli Szent Sebestyénjén és megszületik az a látható/hallható párbeszéd művész és befogadója, vagy mondjuk két művész között, amely az idő átjárhatatlansága miatt általában virtuális, takart. Az én, általad említett verseim is ilyen átfestett képek. Olyan párbeszédek a felsorolt irodalmi alakok és a szerző (de akár két irodalmi alak) között, amelyekből valószínűleg többet meg lehet tudni a szerző feltételezett „szubjektumáról" is, mint az esetleges személyes vallomásaiból. Szent Sebestyén (ahogy említetted, véletlenül nekem is van egy Sebastianus c. versem) többet és hitelesebbet tud rólam elmondani, mint én magam.  

Egy korábbi interjúban azt is mondtad, az is motiválja az effajta kísérleteidet, hogy a versnyelv így egyetemesebb, a világirodalmi alakok mint a jel- és utalásrendszer részei mindenki számára érthetők. Kritikusaid közül ugyanakkor többen szóvá tették – szerintem sem alaptalanul –, hogy az intellektuális lírának ez az általad művelt változata (az egyre kevesebbek által ismert, széles körű műveltséganyagot mozgásba hozó, történeti és irodalomtörténeti alakzatokat átíró, felülíró, filozófiai és irodalomelméleti tételeket feldolgozó, fokozottan intertextuális jellege) szövegeidet „egyfajta hermetikusan elzárt terráriummá, az irodalmiság mesterséges tenyészetévé" (Németh Zoltán) alakíthatja. Nem félsz attól, hogy a maradék olvasóidat is elriasztod így? 

Sajnos, ez a veszély fennáll. De ennek, úgy vélem, nem csak a verseim „hermetizmusa" az oka. Az utóbbi évtizedekben a kritika nagyon magára hagyta a versolvasót az igényeivel és ízlésével. Köztudott: annyira „tudományos" lett, hogy inkább taszít a verstől és irodalomtól, mintsem hogy valakit is hozzá vonzana. Ennek következtében a „maradék olvasók" nagy részének az ízlése is megrekedt valahol, a legjobb esetben is a klasszikus modernségnél, a Nyugat környékén. Ezeknek a megmaradt és lemaradt olvasóknak azt kell mondanom, hogy jobban teszik, ha kritika helyett a beszélgetésünk elején említett önreflexív irodalmat olvassák: Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című verséből többet megtudnak a posztmodern költészetről, mint egy könyvnyi kritikából vagy irodalomtudományból. Valahogy úgy, ahogy sokan, mondjuk, Szép Ernő és Füst Milán verseit is csak Karinthy Frigyes paródiáiból ismerik. – Ami pedig kedves és tisztelt fiatal barátomat, Németh Zoltánt illeti, neki megvan az a hendikepje, hogy néha nemcsak a verseimmel, de velem is kénytelen párbeszédet folytatni. Üzenem hát neki, hogy az irodalom mindig is „mesterséges tenyészetként" létezett, mindig is olyan mesterséges nyelv volt, amely nem úgy került a nagyközönség szájára, hogy az, mondjuk, éjjel-nappal Shakespeare-t olvasott, hanem úgy, hogy a Németh Zoltánhoz hasonló, nagy műveltségű, olvasottságú olvasókban megfogant, napi beszédmóddá vált, s azoktól aztán átvette a „nép" is. Kíváncsi volnék például, azok közül, akik napjában mondják, hogy „A szívnek meg kell szakadni" vagy „Szakadj meg, szív", hányan tudják, hogy hol a szép mondat lelőhelye. Szinte biztos, hogy a használói közül sokan nem tudják, hogy Kent siratja így a haldokló öreg barátját, uralkodóját, Lear királyt. 

Az elmondottak ellenére is ellentmondásosnak érzem a viszonyodat az ún. posztmodern irodalmisághoz, elmélethez, költészethez. A legutóbbi kritikakötetedről (Milétoszi kumisz, 2004) és a legutóbbi verseskötetedről írva meg is fogalmaztam azt, hogy miközben kritikusként a legmodernebb irodalomelméletek szempontrendszereit, elemző-értelmező eljárásait, fogalomkészleteit igyekszel működtetni, sőt költőként is ezek figyelembe vételével alakítod műveidet, rendre hangot adsz mindkét minőségedben ellenérzéseidnek is a posztmodern irodalmisággal szemben, mert hiányolod belőle a metafizikai, ontológiai érzékenységet, az emberi lényeg keresését, azokról az örök emberi témákról szólást, amelyek számodra mindig is fontosak voltak. Hogyan tudod magadban feloldani ezt az ellenmondást?

Hasonló logikával neveztek engem már „kettős ügynöknek" is, holott én egyszerűen csak „dilettáns" literátor vagyok, de a szó eredeti, olasz és renan-i értelmében: az olasz „dilettare" jelentése „gyönyörködni", „élvezetet találni valamiben", s a tudós Renan szerint a „dilettáns" az élet legmagasabb rendű élvezője. Mindent igyekszik megérteni, de semminek sem adja magát oda teljesen. Vagy ahogy ő, Renan mondja: „a megértés révén vesz részt a dolgok végtelen termékenységében". Számomra minden ismeret szellemi kaland, ilyen kaland az ún. posztmodern vers és irodalomtudomány is. Kevesebbnek, sőt csonkának érezném magamat, ha nem tanultam volna meg a nyelvüket. Mint ahogy korábban megtanultam a népiek és avantgardisták nyelvét is. Persze, ez a tanulás nem megy anélkül, hogy az ember ideig-óráig népinek, avantgárdnak vagy akár posztmodernnek érezze magát, de – ha nem is „ellenérzésekkel" – fenntartással kezeltem és kezelem minden irodalmi státuszomat, s az igazi énem valószínűleg a megismerésben, az ismeretben, a szellemi kalandban élvezetet találó emberé. – De megfogalmaztam én ugyanezt már az irodalomelmélet nyelvén is, s éppen egy, az előbb emlegetett Németh Zoltánnak adott interjúmban. Németh ott, a változatosság kedvéért, klasszicistának nevezett, én pedig, Valéry után szabadon, körülbelül azt mondtam neki, hogy minden klasszicizmus egy romantikát tételez föl, azaz valami után következik, jóvoltából az előtte járók, a foglalók zsákmánya civilizált földdé válik. Az én esetemben a foglalók a „posztmodern" vers és irodalomtudomány művelői lennének, s a zsákmányuk azok a szövegtengerek, érzelmi és tudati területek, amelyeket a „nyelvmegelőzöttség", a jelentésdisszemináció, a szubjektum decentráltsága stb. kalózhajóin sikerült felfedezniük és bekalandozniuk. Én meg, kiérdemesült klasszikusként, talán a „civilizátor" lennék mellettük vagy inkább a nyomukban. Tanuláséhes énemmel és fenntartásaimmal felszerelve. – Illetve hát persze az Isten tudja, hogy milyen az én igazi énem. Néha arról fantáziálok, hogy halálom után a hamvaimat egy helikopterből szétszóratom szeretett városom, Pozsony fölött, néha meg arról, hogy harminchat ökör fog bevontatni a paradicsomba, otthon, a falumban, mint Arany János vén gulyását, s a nyomunkban legalább három cigánybanda fogja húzni, hogy „Zöld erdőben van egy betyár megölve, kék selyemmel van az álla felkötve". Most akkor hát mi vagyok: romantikus vagy klasszikus, népi vagy urbánus, ortodox-realista vagy posztmodern?

Az önismereti problémakör részeként a szülőföld (újabban, Szenci Molnár Alberteddel szólva: „Az egykori lét emlékezete") mindenkor nagy súllyal volt és van jelen a költészetedben. Persze, te azt is a magad folyton változó, átalakuló módján kezelted és kezeled, de még a Leviticus című versedben is azt írod: „minden fóbiám belőle gajdol" (mármint a szülőföldedből), s mintha Finnegan is még mindig a konkrétan és az emberiség, a tágabb értelemben vett hagyományok metaforájaként is érthető családi örökség megértésével, feldolgozásával bajlódna. Körkörösen mozogva (ahogy az egész költői pályád is alakult), a kezdetekhez vissza-visszatérve. De mit is kaptál Te attól a gömöri szülőföldtől, családtól, s mi is az, ami egész életedben, költészetedben nem hagy nyugodni, ha rá gondolsz?

Hetvenéves korában az ember gyakran azon kapja magát, hogy akármit mond, önmagát ismétli. Erre a kérdésedre is csak azt tudom mondani, hogy azokban az írásaimban, amelyekből „Az egykori lét emlékezete" és a „minden fóbiám belőle gajdol" idézetek származnak, s amelyek feltehetően a kérdésedet ihlették, a válasz is megtalálható. Itt csak összefoglalom az egykor mondottakat. A szülőföld számomra már csak „emlékezet" és „éjszakai tudat". (A kifejezések margójára: az előbbit illetően a súlypont ma már inkább az emlékezet működésének a technikáján van, mintsem az általa közvetítetteken, lásd ilyen vonatkozásban a Kísértet-makett című versemet; az utóbbi kifejezés pedig azt hiszem, Jungtól származik, s a „tudattalanunk" éjszakai működését jelenti.)  Az továbbra is igaznak tűnik, hogy a gyermekkor az alkotó és fantáziája, érzelmei számára eredendően meghatározó, de azt hiszem, más eredményre jutunk, ha a „meghatározóról" nappal elmélkedünk, s megint másra, ha az „éjszakai tudatunkat" hagyjuk róla szólni. A nappali emlékezet hajlamos az idealizálásra, az éjszakai tudat a lényeget, az egzisztenciánkat, legtöbbször a félelmeinket hozza föl a múltunkból. Száz szónak is egy a vége, bizony, mostanában a szülőföldemből már inkább csak a „fóbiáim gajdolnak". Egy aktuális példa: nemrégen díszpolgár lettem otthon, a szülőfalumban, Gömörpéterfalán. Egy napig mennyország volt számomra az egykori életem színhelye. Aztán visszajöttem Pozsonyba, s éjszaka, álmomban, az „éjszakai tudatomban" apám jött elő véres fejjel, úgy, ahogy egyszer, gyermekkoromban az éjszaka mélyéből belépett közénk, a rá váró, rettegő családja körébe. Most is hallom, ahogy mondja: A bakóházi juhászok az Agyagosnál agyonverték Singlár Pistát.

Az az „éjszakai tudat" és „emlékezet" a te költészetedben, jellemző módon, akár világegyetemmé is képes tágulni, de ne ugorjuk át a közép-európai, európai áttételeket sem.  A hetvenes-nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején az egyéni létezés kérdései versben, esszében, publicisztikában egyaránt, hangsúlyozottan a maguk történelmi, társadalmi, földrajzi meghatározottságaikkal együtt foglalkoztattak téged, elég, ha csak A homokóra nyakában című 1970-es esszédre, a Pozsonyi páholy című 1994-es köteted publicisztikájára, vagy a Mittel-versekre utalok. Azóta sikeresen megszüntettük a „közép-európaiságunkat", igaz, inkább csak a nagypolitika szintjén, s nem úgy, ahogy egy nyolcvanas évek végi nyilatkozatodban te óhajtottad, hogy kiírtuk volna magunkból, hogy „mint életérzés, mint magatartásforma, mint múlttudat megszűnjön, s mint szellemi-irodalmi jelenség felragyogjon Európa, vagy akár a goethei »Weltliteratur« firmamentumán". Hogyan látod ma a közép-európai „kontextusok" (erről jut eszembe: volt neked a nyolcvanas évek második felében Kontextus címmel egy négy kötetig eljutó folyóiratpótló antológia-vállalkozásod is) múltját és jövőjét, mai irodalmi esélyeit?

Néhányszor ugyan már elbúcsúztam Mittel úrtól és az irodalmi Közép-Európától, de változatlanul ez a véleményem: lesz idő, hogy az irodalomban, a tudat tartományaiban Közép-Európa fogja jelenteni Európát. Nyugat-Európa elmohamedánosodik, s Európa emlékezete csak a mi, közép-európai tudatunkban, irodalmainkban fog tovább élni. Persze a mi sajátosságainkhoz, mítoszainkhoz idomulva. A sok helyi-nemzeti mítoszunkból és a közpréda Európa-hagyományokból alakul ki az új Európa-tudat: közép-európai fejekben és lelkekben. Valahogy úgy, ahogy a római időkben görög volt a forma, de latin volt a lélek, a szellem. Ha ennek az európai formájú közép-európai léleknek a korai műhelyeit akarod látni, akkor lásd a magyar Mészöly Miklós, a cseh-francia Milan Kundera, a szerb-magyar Danilo Kiš, a lengyel Zbigniew Herbert munkáit

Közülük Zbigniew Herbert verseit fordítottad is, s mellette még jó néhány közép-európai (lengyel, cseh, szlovák) költő verseit is megszólaltattad magyarul. Gondolom Tadeusz Rózewicz, Vladimír Holan, L'ubomir Feldek és társaik költészetében is egyfajta Közép-Európa poétikát, kerestél és találtál. De a kérdésem igazából arra is irányult, hogy vajon megvan-e még mindig az összetartozás-tudat a térség népei vagy legalább a térség értelmisége köreiben, hogy a kölcsönös érdeklődés, kapcsolatkeresés, együttgondolkodási törekvések élnek-e még?

Hát a kölcsönös érdeklődés, az együttgondolkodási törekvések bizony nagyon megcsappantak. Hiába létezik „Visegrád", ha létezik egyáltalán, ez az irodalomban szinte semmit sem jelent. De formális volt persze annak idején a szocialista közép-európai „keressétek, ami összeköt" jelszó elmélete és gyakorlata is. Köztudott, hogy a negyven évig internacionalista kölcsönösségi alapon működő kágéestés könyvkiadás milyen töméntelen, de felesleges, mert raktárakba vándorló közép-európai műfordításirodalmat eredményezett! Nem lenne ez másként most se, ha valami csoda folytán a „V-4" is beindítana valamiféle közös könyvkiadást. A jövő közép-európai irodalmát nem így képzelem el, hanem úgy, hogy Mészölyék, Danilo Kišék kezdeményeire ráépül az a szellemi-regionális ellenállás, amely a globális világ általános támadásával szemben alakul majd ki, s az így létrejövő új irodalom a „megszüntetve megőrzés" elve alapján egyszerre lesz globális és lokális. Az egykori, ókori és középkori globális latin helyére lépő angol nyelv és irodalma, valamint a nemzeti nyelvek és irodalmaik még sokáig egymás mellett vagy egymással mintegy harcban állva léteznek és alakulnak majd, de a globalitás (valószínűleg angol) nyelvének idővel kialakul egy olyan békés, hellenisztikus európai-közép-európai irodalma is, amely távolról sem lesz azonos az angol vagy amerikai irodalommal, s amely egyidőben funkcionál valamiféle helyi „világirodalomként", s az európai-közép-európai transznacionális elit identitásának kifejezéseként. Azaz a korábbi globális-európai-közép-európai ökonómia és etikum egy hellenisztikus-közép-európai esztétikumként véglegesedik.

Apropó: világirodalom. Szavaztál a Nagy Könyv mozgalomban?

Nem szavaztam. Nekem úgy félévenként, évenként más-más a Nagy Könyvem.

2005 augusztusában micsoda?

Shakespeare Troilus és Cressida című regénye.

Regénye?

Igen. Én a Troilust mindig is regényként olvastam. De tulajdonképpen a Shakespeare-szakértők sem döntötték még el, hogy micsoda ez a mű. Annyit azért tudni vélnek róla, hogy nem dráma: semmilyen dramaturgiának nem lehet megfeleltetni. Játszani nem lehet, olvasni kell; nincs egységes cselekménye, drámai szerkezete, csak pompás jellemei vannak, s abban következetes, hogy mindenki elárul benne mindenkit; a trójai alap emberiség-mítoszt úgy alakítja át, hogy benne az emberiség szinte minden korábbi eszményét elárulja, azaz elárulja önmagát. Mintha egyenesen a huszadik és huszonegyedik századról és századnak írta volna a szerző. Szócsöve talán Thersites, az antik udvari bolond, aki azt tartja magáról, hogy ő egy „...utolsó rongy; rossznyelvű, tetves gazember; igazi piszkos bitang". Nos ez a „rossznyelvű, tetves gazember" így jellemzi a mű többi szereplőit: a „kutya-róka Ulysses", a „vén-büdös egérrágta sajt Nestor"; a főhős Troilus „szerelmes-bolond trójai siheder", imádottja, Cressida „álnok-buja nőszemély..., trójai ringyó", Troilus szerelmi riválisáról, Diomedesről az a véleménye Thersitesnek, hogy „fő-szoknyavadász görög csirkefogó", a trójai háború két dicső hőséről, hogy a „felemás kuvasz Ajax és a felemás-kutya Achiles". Bizarr kép az istenek, félistenek és hősök világáról, mi?

S a magyar irodalomból, ha szavazol, kire vagy kikre szavaztál volna?

Tegyük föl inkább úgy a kérdést, hogy melyik magyar regényekről írtam mostanában vagy talán egyáltalán, s elismerően. Nos, ilyen kettő van: Ottlik Géza Iskola a határonja és Závada Pál Jadviga párnája c. könyve. Hadd ne ismételjem meg itt a róluk szóló szuperlatívuszaimat, az apropójukon inkább azt mondanám el, hogy az idei budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém hallani Tatjana Tolsztaját, a kitűnő orosz írónőt, aki olyasmit fejtegetett, hogy a jelenkor giccsé teszi a múltat: ahány regény, annyi átirat, de mindig felhígítása valami töménynek, valami egyszerinek. Szerintem, s persze nemcsak szerintem, az irodalomban mindig is a romantika (az eredetiség, az érzelmek, a szenvedélyek egyszerisége) és a klasszicizmus (a fölülírás, az értelemelvű utánzás) vívják harcukat. S a fölülíró klasszicisták (főleg a posztmodern fajtából valók) sokszor esnek át a ló másik oldalára, azaz valóban giccsesítenek, hígítanak. „Fölülirat" az Iskola és a Jadviga is, de úgy, hogy Ottlik és Závada nem esik át a ló túlsó oldalára, ők nyeregben maradnak. Az Iskola a Törless iskolaévei „fölülírása" (bár Ottlik még azt is tagadta, hogy az Iskola írása idején ismerte volna a Törlesst, de a „fölülirathoz" nem kell okvetlen aprólékosan ismerni az archetípust, sőt!), a Jadviga meg, mondjuk, az Üvöltő szelek digráfja. A Törless végzet-regény, ha van ilyen, Musil  „matematikai determinizmusának" a regénye, Medve, az Iskola főhőse viszont egyfajta keresztény Törless. Ő nem le akarja győzni, nem meg akarja semmisíteni a Rosszat (mondjuk Schulze tiszthelyettest vagy a velejéig gonosz iskolatársát, Merényit), hanem meg akarja őket változtatni, azt akarja, hogy ők is Jók legyenek. A Jadvigával pedig pontosan úgy robbant be a magyar posztmodern se hús, se hal világába a szerelmi megszállottság, a végzetes családi rejtélyek, a pusztító testi-lelki szenvedély, mint 1847-ben a fanyar, enervált Stendhal-féle realizmus sivatagába az Üvöltő szelek újromantikus lélektisztító vihara. Csak egyetlen példa: a Mamovka haldoklásának hátborzongató mélységeit, erejét azt hiszem, joggal hasonlíthatnánk össze Heathcliffe poklokat mozgató haláltusájának az erejével. Túlzok talán kicsit, mégis kimondom: a magyar irodalom Szelesdombját akkor is Tótkomlósnak hívják, ha Tótkomlós és környéke csupa síkság.

Térjünk vissza a te műveidhez.  A szülőföld, Közép-Európa, Európa, a világegyetem egymásra épülő, de akár egymást metsző körei nálad is korán, már az Adalékok a nyolcadik színhez című, 1982-es kötetedben megjelentek, e kötet címadó versét pedig még a legutóbbi kötetedben is újraközölted, sőt, ha jól láttam, bedolgoztad az eddig csak folyóiratokban közölt, részleteiből sejthető Faustus Prágában című drámai költeményedbe is. Kérlek, mutasd be ezt az új művedet, áruld el róla, ami elárulható!  

Már minden elárulható róla, mert a napokban, a Kalligram kiadásában könyvalakban is megjelent. A kérdésedre válaszolandó talán legegyszerűbb, ha felolvasom a könyv általam írt fülszövegét: „A Faustus Prágában c. munkám műfaja drámai költemény, tehát valami köztes minőség a dráma és a líra között. Lebegés, mint fő protagonistáinak, beszélőinek az élete a kor (II. Rudolf Prágája) meghatározottságai és saját költői habitusuk között. Molnár Albert, a »magyar Faust« (az irodalomtörténeteink Szenci Molnárja, aki 1604 őszén két hónapot tölt Prágában, s ott katolizáltatni akarják, de ő hű marad protestáns hitéhez), Elisabeth Weston, az egykorú Prága »Szaphója«, Jan Campanus, a cseh humanista drámaíró és költő (aki, nemzeti érdekekre hivatkozva, protestánsból valóban katolikussá lesz), Marlowe Faustusa (akit elkárhozása előtt néhány nappal – a véletlenek egybejátszása folytán szintén 1604-ben – Lucifer, elszámolásra, Prágába rendel) – mind, mind egyszerre költők és valami mások, s ezt a kettősségüket egzisztenciálisan s a költészetükben is megélik. Sőt ha jól meggondoljuk, még maga II. Rudolf is ilyen »kétlaki« ember: bogarasnak, sőt kicsit ütődöttnek tartják, de inkább erősen művészeti és filozófiai orientáltságú uralkodó, akinek köszönhetően a cseh Prága ekkor az európai politikai történések legizgalmasabb színtere s egyben a kontinens művészvilágának s kalandorainak a találkozóhelye is. – Különösen élveztem a kísérletet nyelvileg: Shakespeare-nek e kortársait egy Shakespeare-re hajazó nyelven beszéltetni – valóban magas rendű élvezet volt ."

Köztes minőség a dráma és a líra között, lebegés. Korábbi műveid pedig gyakorta a vers és a próza, a vers és az esszé, vers és tanulmány között lebegtek. A műnemi, műfaji „köztesség poétikájának" is a már emlegetett ontológiai háttér vajon a magyarázata?

Ottliktól származik az elmésség: „Az író a létszakma gyakorlója". A lét pedig mindig között-lét, lebegés. Aki elkötelezi magát a dolgok, a társadalom egyértelműségének, az a heideggeri nem-tulajdonképpeni-lét, a külső világ kedvéért feladja a tulajdonképpeni létét. A darabom Faustusszá vedlett Molnár Albertje, akit a hatalom bécsi katedrával csábítgat a katolikus hitre, de ő inkább a „közöttben" marad, ezt így fogalmazza meg: „Prága, Altdorf, Bécs – végül egyre megy! / Az egyénből a világ közt (értsd: közösséget, T. Á.) csinál, / kísérti torral, fényes városokkal, / de önmagán túlra, álságba, hegyre, / sivatagba, téves térbe viszi." S ha mindezt az irodalom anyagába vetítjük, ez a lét-köztesség valóban megjelenhet a „műnemi, műfaji köztesség" gyakorlatában, de jelenthet akár intertextualitást is. Mikor a Mittel-verseket kezdtem írni, valamikor a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején, Mittel Ármin „mittelségét" a legtöbb kritikusom csak Közép-Európára és a kisebbségi létre vonatkoztatta, holott bizony ez már akkor is sokkal többet jelentett. Jelentette a Mittel-verseim esszé-epika-líra-közötti átmenetiségét és az európai-közép-európai olvasmányaim intertextuális egymásra vonatkoztatottságát, ha úgy tetszik: a „köztesség poetikáját" is.                                                                          

Az idén a pozsonyi AB-ART kiadó Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes mellett Tőzsér Árpád legszebb verseit is kiadta egy sorozat első köteteként. Ha valaki a „szép verssel" kapcsolatos fogalmait az elmúlt évtizedekben nem értékelte volna át még, akkor e három összeállítás kapcsán bizonyára rákényszerül, bár a te köteted válogatója, az utószó írója, Füzi László mellőzi is a „szép vers" kifejezést, ő deklaráltan Tőzsér Árpád intellektuális lét-és költészetszemléletét igyekszik bemutatni a versekkel. Véleményed szerint milyen a „szép vers" ma, mik a lehetőségei?

Fogas kérdés. Pontosan talán csak Umberto Eco tudná megválaszolni egy újabb 500 oldalas könyvben, amelynek ezúttal (A szépség története után) A szép vers története lehetne a címe. Én itt csak annyit kockáztatok meg, hogy az európai vers már Baudelaire előtt sem volt „szép", azaz nem illatozott, nem lehetett a virággal felcserélni, s mellre vagy kalaphoz tűzni, de Baudelaire Egy döge óta a versbéli szépség, a művészi megalkotottság mellett, egyenesen a penetráns illatokhoz kapcsolódik. Újabban meg mintha már az értékfumigálás s az elvetemültség is a tartozéka volna. (Azt hallom valamelyik nap a rádióban a nagyon tehetséges szolnoki színházrendezőtől, hogy ma a színpadról is inkább a gonosz, cinikus hősök visszhangzanak, a nézők sokszor lelkesebben tapsolnak Jago ötös és ötödfeles jambusainak, mint az ugyanolyan jól megcsinált othelló-i rapszódiáknak.) Nos, énnekem minderről az a véleményem, hogy a költők mióta a világ világ, mindig is írtak illatosan gyönyörű és penetránsan szép verseket is, s a jó költő éppen úgy meg tudta írni Jagót, mint Othellót (vö. Shakespeare!), csak aszerint, hogy a néző/olvasó melyiknek tapsolt, húzta ki a szerző hol az egyiket, hol a másikat a fiókból. A mai költő a sajtónak és kiadóknak nyers-naturalista, orrfacsaró bűzű verseket ír, az asztalfiókoknak meg feltehetően illatos és szentimentális-romantikus Werthereket. 150-200 éve még pontosan fordítva volt. De általában a költő habitusa nem hiszem, hogy sokat változott. Ami pedig engem illet: állítólag az univerzumnak csak 10%-a áll atomokból, a maradék 90%-ról még azt sem tudjuk, hogy miből áll, de azt tudjuk, hogy nem atomokból. Szerintem az én legszebb verseim ennek a borzongató 90%-nak a sejtelméről szólnának. De ha megírnám őket, valószínűleg az asztalfiókban végeznék, hisz Nietzsche és Heidegger óta a metafizika nem sikk.

Úgy tudom, új versesköteted és egy publicisztikagyűjteményed is megjelenésre vár…

Jól tudod. S a verskötetem csak annyira fog illatozni, amennyire egy kórterem illatozhat: a világirodalom nagy kórtermei (vö. Csehov, Gottfried Benn, Tennessee Williams) után ugyanis szerénytelenül valószínűleg az lesz a a kötetem címe, hogy Újabb jelentés a 67-es kórteremből. De a címet illetően tulajdonképpen még nem döntöttem. Van talonban néhány más címem is. A kötet anyagán persze a cím nem változtat, s az, mármint a kötet-corpus valóban betegség-illatú.

A betegség mint metafora. Susan Sontag…

Persze. Ő mondja, hogy a modern betegségek már nem csupán a jellem kifejezői, mint például a romantikában volt a tbc, a mai betegségek, amelyeket pedig épp úgy tarthatnánk a természet részének is, a természetidegenség metaforájává lettek. Tennessee Williams pedig, mintegy Sontag illusztrációjaképpen, azt mondatja az egyik szereplőjével: Az egész világ egyetlen hatalmas kórház, ideggyógyászati kórterem. Grendel Lajos meg mindezt egy szerzői estem bevezetőjében az én verseimre alkalmazta. Ami – a világirodalmi párhuzamok miatt  – felemelő is lehetett volna, de számomra inkább megdöbbentő és lehangoló volt. Nem gondoltam, hogy az én konkrét betegségeim és kórházaim is simán értelmezhetők világbetegség-metaforaként.  

 S a publicisztikagyűjteményed?

 Annak egy kicsit vidámabb címe van: A Matrjosa-baba szubjektuma. Nem annyira publicisztikát, mint inkább interjúkat fog tartalmazni, amelyekben a kérdezőkkel együtt azt próbálom kifürkészni, hogy hová kerül a szubjektum a versben (főleg a posztmodern versben), ha „szituálják". Jacques Derrida ugyanis azt mondja (mintegy a posztmodern költők képviseletében), hogy „Nem lerombolom a szubjektumot, hanem szituálom".

„A rozzant vers fegyverét s jelentését / cipelő költő tulajdonképpen már únja / a meddő szolgálatot, / mégis lohol, liheg: / A hóbortos gazda fukarul méri / a honort, de nagy baj volna, / ha végleg lefeküdne!" – írod a beszélgetésünk kezdetén említett új versedben. Miért lohol, liheg mégis Sancho Panzaként a költő a vers nyomában, miért volna nagy baj, ha a Vers-Don Quijote végleg lefeküdne? Egy nyolcvanas évek elejei megnyilatkozásod szerint verset az ír, akinek szüksége van valamire, s a hiányt, a szükséget verssel tölti ki. Neked, hetvenévesen, mire van szükséged, mi hiányzik még mindig (hála Istennek!), kedves Árpád?

Kezdjük messzebbről: mi hiányzik a sültrealista Sancho Panzának, s mi hiányzik a fogyasztó társadalom materialistájának, mi hiányzik a konzumidiótának? Világos, hogy Don Quijote idealizmusa. Az emberiség korábbi történetében ezt sok minden pótolta, most, amikor már sem Isten, sem szubjektum, sem személyiség nincs, csak a sivár anyag van és „bonctanilag látni a pénz nemiszervét" (Rilke), akkor a vers-Don Quijote az egyetlen lehetőség, amelynek/akinek a segítségével az ember (s a költő is) túl nyúlhat önmaga materiális létén, átlépheti a saját határait. A végtelen, a kozmikus működés, a transzcendencia irányában. – Mi hiányzik hetvenévesen nekem? Sokszor szeretnék még részese lenni a kozmikus határátlépés azon élményének, amit egy-egy sikerült versem jelent számomra.

(2005. október, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Nevem: Tőzsér Árpád, felmenőim, apai ágon iparosok, vízimolnárok, ácsok, asztalosok, anyai ágon pásztorok, főleg juhászok. Születtem 1935. október 6-án, Gömörpéterfalán, egy parasztfaluban, Közép-Európában. S ezzel a néhány mondattal máris nagyon sokat elmondtam magamról. Származásomról, gyermekkoromról főleg azt, hogy nyelvemet és öntudatomat már legkorábban az anyag, a csillagos ég és a természet szeretete alakította. A születésemről azt, hogy az én születésnapom az „aradi tizenhárom" miatt sohasem lehetett felhőtlenül boldog, Közép-Európámról lásd az ún. Mittel-verseimet, a szülőfalumról pedig azt kellene tudni, hogy a palóc fáma szerint ott van a „világ közepe". A hegyek közé szorult falucska a valóságban persze inkább a világ vége, onnan ugyanis már sehová sem vezet út. Zártsága miatt nyelve archaikus, folklórban gazdag. Talán ez a nyelv tett költővé, ha állíthatja magáról bárki is, hogy költő. 1963-ban jelent meg (Mogorva csillag címmel) az első, s 2016-ban (Imágók címmel) ez idő szerint az utolsó verskötetem. (A kettő között írtam és kiadtam kb. negyven kötetnyi verset, irodalomtörténetet, publicisztikát.) Szerkesztőként (A Hét, Irodalmi Szemle, Madách Könyvkiadó) és egyetemi oktatóként (Nyitra, Pozsony) az irodalom elméletével és történetével is sokat foglalkoztam, ennek megfelően írtam és írok irodalomelméleti-történeti tanulmányokat és kritikákat is. Mi több: hosszú és kanyargós írói-költői pályám utóbbi évtizedeiben éppen ezt az elméleti-szépirodalmi hasadtságomat próbálom bizonyos (saját használatra esszé-verseknek nevezett) szövegekben felszámolni. Kicsit Derrida ismert szentenciáját magamhoz szelídítve, aki szerint a filozófiát irodalomként, az irodalmat filozófiakén kell művelni. – Két legfontosabb irodalmi díjam: József Attila díj (1993); Kossuth-díj (2004). Csak a rend kedvéért említem őket. Nem kifejezetten a „társadalomnak" dolgozom, s ennél fogva a szociális karácsonyfadíszek (ahogy Orbán Ottó hívja az irodalmi díjakat) jelentőségében sem hiszek különösebben. Hiszek viszont Umberto Eco egyik aperçujében, amely szerint a halál után igenis lehetséges egyfajta túlvilági élet: valahol a világűr mélyén elképzelhető egy metafizikus tartomány, amelyet megélt életünk elemei (műveink, eszméink, szenvedélyeink) alkotnak.
Én ennek a tartománynak dolgozom.

Pozsony, 2018. augusztus 26.