Muhi Klára: Zsigmond Vilmos operatőr

Zsigmond Vilmos költői realizmusként definiálja stílusát. A valóság természetes ábrázolására törekedett, de mindig került költészet a képeibe. A fényt és a kompozíciót tartja a legfontosabb eszközeinek, a technika, a kamera minősége csak másodlagos fontosságú számára.

Zsigmond a fény tudósa volt, 17–19. századi festők fénykezelését tanulmányozta, főleg Rembrandt, Caravaggio és Latour hatottak rá. Filmjeiben gyakran alkalmazott szórt fényt a természetes hatás eléréséhez. Beállításaiban mindig onnan jön a fény, ahol természetes fényforrás is van vagy lehetne. A képkivágatban gyakran megmutatja a fényforrásait (asztali lámpa, álló lámpa, ablak, stb.). Kora reggel szeret legjobban forgatni, mert akkor az ablakon beáramló fényt keverve használhatja pár belső lámpával. Nem szeret egy fényforrástól függeni, hogy a különböző fények legelőnyösebb kombinációját hozhassa létre a színészek megvilágításához is.

Zsigmond Vilmos azt vallotta, hogy a dokumentumfilmtől eltérően a játékfilmben a történet és a színészek mellett hangulatteremtő képességük miatt is nélkülözhetetlenek a fények. Nincs olyan film- vagy digitális technika, amely a sötétség mélyén is érzékelni tudna kontúrvonalakat, erre csak az emberi szem képes. A fényeket gyakran használja nem realisztikus hatások elérésére, valamint arra is, hogy segítségükkel adott érzéseket váltson ki a nézőkben, hiszen a film másfajta, alternatív valóságot is képes megteremteni. A nézők pedig már megszokták a filmnyelvet, és ismerik ezt a valóságot. Zsigmond Vilmos gyakran impresszionista technikákkal dolgozik, például filmjeiben a hold szinte sosem olyan, mint a természetben, hanem sokkal fényesebb és kékebb. Ahogy a reggeli fények is sokkal erősebbek és csillogóbbak a valóságos reggelek fényeinél. Ezek az impresszionista túlzások elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nézőben a kívánt erős érzelmi hatás megszülessen.

Zsigmond mindig nagyon fontosnak tartotta munkáiban a szoros együttműködést és a jó emberi viszonyt a rendezőkkel. Mindig próbálta megalkotni a történethez legjobban illő vizuális világot, ugyanakkor igyekezett alázatosan alkalmazkodni a rendezői elképzelésekhez. Robert Altmannal, Michael Ciminóval, Brian De Palmával és Woody Allennel többször is dolgozott, de például a Franco Zefirellivel való együttműködése kudarcba fulladt.

A nagy rendezőkkel végzett közös munka során lépésről lépésre új vizuális kifejezőeszközökre tett szert. Robert Altmannál sajátította el a zoom használatát. (Magyarországon nem használtak zoomot abban az időben, mert akkor még valójában nem is létezett.) A zoom-ot például nagyon jól lehetett korrigálni a fahrt mozgással, elősegítve a közeledés-távolodás tökéletes egyensúlyának megtalálását. Brian De Palmával kezdte el 360 fokban mozgatni a kamerát.

Zsigmond Vilmos alapvető stílusjegye, hogy a színészeket, nem a hátteret világította meg. Nagy mozgásteret engedett a színészeknek, nem világított szoros mozgáspontok közé, így a színészek szabadon mozoghattak a játékterükben.

Zsigmond alkalmazta először Amerikában a flashing technikát, ami a negatív előzetes megvilágítását jelenti, mint mikor fényt kap a fényképezőgépbe befűzött negatív. A kép így szemcsésebbé, a színek fakóbbá válnak, valamint jobban látszanak a sötétben játszódó, árnyékos felvételek. Ez a technika költői realizmusának egyik fő eszközévé vált.

Robert Altman McCabe & Mrs. Miller című westernjének operatőreként nagy szakmai megbecsülést vívott ki magának a forradalmi flash technika alkalmazásával. Ennek a klasszikus, gyönyörűen fényképezett westernnek szinte minden snittje festményértékű. Németalföldi mesterek stílusa jellemzi a belsőket, Benczúr Gyula hatása a külső felvételeket. A táj, a tavaszi fák, a friss zöldek homogén egységet alkotnak a pasztell színű épületekkel és kopott kosztümökkel. A film alacsony költségvetésű, de nagyon igényes kivitelezésű volt, harmonikusan felplánozott jelenetekkel. Zsigmond betartotta a műfaj szabályait, a McCabe és Mrs Miller minden plánja tökéletesen westernszerű. Az amerikai tájat karakterisztikusan ábrázolja, az emberekkel kölcsönhatásban fényképezi az őket körülvevő természetet. A világításnál nagy figyelmet fordított a részletekre: a törtfehér gallérok, kötények, ágyneműk, korsók esztétikus ábrázolására. A színvilág három-négy alapszínre redukálódik. A fák friss, még kicsit fakó tavaszias zöldjére, a nadrágok, ingek és az ég fakó kékjére, a fa- és kőházak pasztelljére, és bizonyos ruhadarabok, gallérok, használati tárgyak sűrű törtfehérjére. A film minden kockáját festményként ki lehetne akasztani a falra, mintha csak Vermeer vagy Sargent képei lennének. Zsigmond egyszerre piszkos és festői szépségű vadnyugatot teremtett.

A Madárijesztő Jerry Schatzberg 1973-as dokumentarista hangulatú road movie-ja. A film annyira természetes hatást kelt, mintha ott sem lenne a kamera. Zsigmond külsőben nem használt világítást, a belsőkben pedig kevés, egyszerű fénnyel dolgozott. A nyersanyag elővilágítása, a flashing lehetővé tette, hogy kevés fénnyel dolgozzon. És épp ez a film erőssége, hogy szinte nem "látszik" rajta a technika. Zsigmond Vilmos realizmusának fontos jellemzője, hogy egyáltalán nem érzékeljük a technikai apparátust a beállítások mögött. A Madárijesztő igazi független film, olyan, mint egy home movie. Sok a dekomponált beállítás, sokszor kiesik a szereplő a képből, vagy kisétál belőle, majd visszatér. Kis stábbal dolgoztak, a filmezési módszer a dokumentarizmusra emlékeztet, ahol mindenki mindent csinált, a szövegeket pedig gyakran improvizálták. A legfontosabb jeleneteket – amilyen például Hackmann sztriptíze vagy Pacino megőrülése – csak egyszer vették fel. A színészi játék hihetetlenül természetes, Pacino és Hackman nem játszanak, hanem léteznek az amerikai mélyvilág nyomorult krimóiban, a lecsúszott vagy a társadalom peremén egyensúlyozó sokaság miliőjében. Zsigmond mindig elcsípte a sok apró pillanat és gesztus között a legkifejezőbbet. A miliő-ábrázolás legalább annyira fontos volt számára, mint a cselekmény lekövetése.

Zsigmond élete egyik legnehezebb feladatának tartotta a végül Oscar-díjjal jutalmazott Harmadik típusú találkozások fotografálását: Steven Spilberg koncepciója eredetileg az volt, hogy a film dokumentarista jellegű legyen. Zsigmond azonban meggyőzte, hogy sokkal nagyobb hatást érhetnek el, ha az űrhajók intenzíven színes és erős fényforrásokká válnak. "Elhatároztuk, hogy sok fényt fogunk használni az űrhajókhoz, ezzel is jelezve, hogy a földönkívüliek technikai fejlettsége jóval előrébb tart, mint a miénk. Ehhez azonban nagyon sok lámpára volt szükségem, amire nem volt keret a költségvetésben. Tulajdonképpen ötször annyi világító berendezés kellett volna, mint amennyi rendelkezésre állt. Ez persze nem tetszett a producereknek, mert így megnőtt a büdzsé." Zsigmond végül szinte az utolsó pillanatban, a helyszínen talált megoldást az ufók megérkezésének híres jelenetére. Óriási tükörfelületekre szórta rá a fényt, majd mikor ez még mindig nem adta a kívánt hatást, a tükröket összetörte. Az apró darabokra tört tükrök sokszorosára növelték a rájuk lövellt fénymennyiséget. Így született meg végül a "harmadik típusú találkozás" egyszerre ijesztő és csodálatos földönkívüli atmoszférája.

*

Zsigmond Vilmos legkedvesebb munkája A szarvasvadász. „Tökéletes film, amit csak egyszer csináltam életemben." Ebben is kitűnik kiemelkedő képessége, hogy minden filmjében, ahol lehetősége van rá, érzékenyen festi meg a természetet. A szarvasvadászt ugyan tavasszal forgatták, de a filmhez a történet szerint őszi, borús hangulatot kellett teremteni, ezért túltelítették a színeket. A három fő helyszín is rendkívül karakterisztikus lett. A gyárakkal, autókkal, bárokkal tele hideg iparvárosban a sötétkék árnyalatai, füstök és neonfények uralkodnak. A város fölött emelkedő tiszta, kékeszöld hegyvidék a film nyugalmi pontja. Végül Vietnam, ahol a természet élénk zöldjébe mindig véres képek, tűz és robbantások vegyülnek.

A külső jelenetek megvilágítása természetes. A vietnámi epizód egyik fontos éjszakai jelenetét a folyón forgatták. Az áramgenerátorok nagy része nem működött, ezért az optikát akkorára nyitották, amekkorára csak lehetett. A jelenet realizmusát az adja, hogy az arcokon sok az árnyék, és szinte csak annyit látunk, amennyit egy ilyen helyzetben a valóságban is látni lehet. 

[2017]