Szeifert Judit: Baksai József művészete

Idősíkok és földrétegek

Baksai József (1957) festő szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán (1985–1990), mestere Sváby Lajos volt. Tanulmányai alatt a német Anselm Kiefer, illetve George Baselitz és Francis Bacon festészete hatott rá. Párizsban, Luxemburgban, Rómában járt tanulmányúton. Elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat (1990–1993), a Fiatal Művészek Stúdiója (1993) valamint a Római Magyar Akadémia ösztöndíját (1994), illetve Galtz Oszkár-díjban (1989), Barcsay-díjban (1994) és Munkácsy-díjban (2001) részesült. A festészet mellett a grafika területén is alkot. Alapvetően sorozatokban gondolkozik, ezekben egy-egy témakört jár körül, dolgoz fel.
A művészetnek, a művészi alkotásnak az ősi gyökereihez nyúl vissza. Számára a kép, akárcsak több ezer éves „kollégái" számára, éppen olyan valóságos, mint a természet erői. Nem azért fontos, mert jól esik nézni, hanem mert használni lehet, titokzatos erők laknak benne. A kép tehát a varázslás eszköze, a kép készítésének folyamata pedig azonosul a teremtéssel.
Baksai, amikor képet fest, újra teremti a rendelkezésére álló anyagot, amely közvetítővé válik. Az anyag, a matéria – legyen az vaskos rétegekben felhordott olajfesték, vagy leheletfinom grafit, vagy akár lazúros akvarell – megtestesíti kifejezni kívánt gondolatait, kapcsolatot teremtve valami magasabb szubsztancia és a művész, valamint az alkotó és a műveket szemlélő nézők között is.

DUALITÁS

Baksai József művészetének kulcsszava a dualitás, a kettősség. Ez megnyilvánul egyrészt alkotói módszerében, az ábrázolt témákban és az alkalmazott technikákban egyaránt. Másrészt képtárgyai között megtalálhatók az antik mitológia szereplői, az ókori görög, egyiptomi vagy krétai történetekre utaló motívumok, illetve az Ó- és Újszövetség mozzanatai, szimbolikus alakjai is. Sőt gyakran jelenít meg olyan figurákat, amelyek egyszerre utalnak profán és szakrális tartalmakra.
Ezt a kettősséget erősíti asszociációs munkamódszere is. Ugyanis Baksai József soha nem csak azt mondja ki egyértelműen, amit kifejezni szándékozik. Azaz az elsődleges tartalmakon túl minden művéhez járul egy másik, látszólag az elsővel ellentétes értelmezés is. A nézőt, a megjelenített elemek asszociatív társítása vezeti el az alkotó számára lényeges, de első megközelítésben konkrétan nem látható, illetve nem nyilvánvaló momentumok felfedezéséhez. Filozofikus spekulációra azonban nincs szükség, hogy megértsük műveit, hiszen többek között a címadással, és komplementer fogalmakat felidéző asszociációs módszerével is irányítja a befogadói folyamatot.
Tehát Baksai művészetében ellentétes(nek ható) mozzanatok figyelhetők meg. Ilyen például, hogy hatalmas méretű, vaskos festékrétegekből felépülő olajképeivel párhuzamosan folyamatosan készít finom ceruzarajzokat. Legújabb, 2009 óta folyamatosan bővülő sorozata pedig kicsi, főként akvarell alapú képekből áll.
A másik látszólagos ellentmondás tehát a festményei és grafikai jellegű munkái közötti különbségben rejlik. A grafikai alkotások finom ceruzarajzok, vagy lazúros akvarellek, transzparens kollázsok, amelyeket visszafogott színvilág jellemez. Ezzel szemben festményei rusztikus felületű, expresszív hatású, sokszor kontrasztos színekből épülő kompozíciók. De természetesen mindez csak első ránézésre tűnik ellentmondásosnak. Az egyik alapvető párhuzam a festmények és grafikai művek között a tematikai következetesség. A másik a készítési folyamat azonossága, hiszen mindkét esetben rétegek egymásra halmozásából alakul a faktúra. Csakhogy, amíg a rajzok, akvarellek és kollázsok esetében apró, leheletnyi ceruzanyomok, finom ecsetvonások, vagy áttetsző pauszhártyák egymásra rakódásából bontakozik ki a képfelszín, addig az olajfestmények esetében vaskos festékcsomókból hozza létre a rusztikus képfelületet. A két technikai megoldás között tehát sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Mégis az elkészült alkotások gyökeresen eltérő hatást keltenek.
Az ellentmondás feloldásának kulcsa a művész, aki akárcsak képei, maga is közvetítő szerepet tölt be. Közvetítő, tehát egyszerre összeköti és el is választja ezeket az egymás ellentéteinek számító, de lényegében közös tőről fakadó módszereket és megjelenített tartalmakat.
Baksai József olajképei már akkor zavarba ejtenek minket, amikor műfajilag igyekszünk meghatározni őket. Festmény-plasztika vagy plasztikus festmény? Alapvetően egyik sem és mindkettő egyszerre. Ezt a műfaji kettősséget a legkönnyebb feloldani, hiszen Baksai József par excellence festő. Tradicionálisan a táblakép műfajában alkot, illetve fakturális megoldásaival meg is újítja ezt a hagyományosnak számító technikát. Minden felületképzési megoldás, amelynek eredményeként reliefszerű faktúrák keletkeznek, ebben az összefüggésben értelmezendő és értelmezhető. Bár tagadhatatlan, hogy munkái a művészeti ágak és műfajok kölcsönhatását, és határaik megszűnését is jelzik, mégis alkotói megközelítése, hozzáállása alapvetően festészeti problematikán alapul. Számára a színek, a fények, a matériák, valamint az anyagtalan és testetlen, érzékeinkkel egyáltalán nem, vagy csak részlegesen felfogható jelenségek megragadása, vizuális leképezése az elsődleges. A képfelszínből kitüremkedő részletek is kizárólag festékből állnak, és elsősorban a hangsúlyos elemek (szó szerinti) kiemelését szolgálják. Ugyanakkor Baksai műveinek a térbe valóban kilépő részletei a trompe l'oeil festészettel is polemizálnak. A faktúrákat szinte felépíti a vászonra, több rétegben rakja a festékcsomókat egymásra, amíg a kívánt vastagságot eléri. Alkotói módszere tehát statikai és szerkezeti körültekintést igényel, így a látszólag spontán alakuló, organikus hatású felületek az alapos tervezés és a véletlenszerűség kettősségének eredményeként jönnek létre. Ezekben az olaj kompozícióiban úgy játszik a tériséggel, hogy sokszor nem tudjuk, hogy az adott képi elem valóban kidomborodik-e, vagy „csak" úgy van megfestve. Ha ismerjük festői módszerét, akkor egyértelműnek vesszük, hogy plasztikus a képfelszín, aztán közelebb lépve tárul fel a művek valódi arca. Ez a plasztikai játék is az egyik Baksai művészetének számos, látszólag végletes jellemzői közül.

IDŐSÍKOK

Létünk egyik alapkérdése az időbeli határok kijelölése és megértése. Kétségbeesetten próbáljuk megragadni az időt, definiálni önmagunkat az idő folyamában, helyzetünket a múlandóság és az öröklét által kijelölt intervallumban. Elhelyezni a „nagy egészben" a kort, amelyben élünk. Baksai József művészetének egyik alapvető témája az idő, a múlt és jelen, valamint a jövő relációi.
A kortárs művészetben megfigyelhető múltba fordulás kortünet, amely a divattá degradált kortárs művészeti tendenciák, a trendek válságát, útvesztőit és csapdáit éppúgy jelzi, mint azt, hogy hagyomány nélkül nincs előrejutás, hogy a tradíció a fejlődés alapja.
Baksai korai munkáit az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején archaizáló felületi megoldások jellemezték, és tematikailag is régmúlt korok emlékeit, nyomait dolgozta fel, erre utaltak képcímei is: Lelet (1989, majd három kép készült ezzel a címmel 1998-ban), Vaskor (1989), Vissza (1990), Torzó (1992). A velük egy évben készült Odüsszeusz (1989) és az Utazás (1989) című festmények, ebben a kontextusban szintén az idővel való kapcsolatra utalnak.
Az archaizálás másik eszköze a korábbi korok mestereinek műveiből vett idézetek beemelése, így például Rembrandt Mészárszék című festményének kompozíciós rendjét használja fel és dolgozza át a keresztre feszítés témája kapcsán, vagy a Kő című képben Mednyánszky Csavargófejére tesz utalást.
A múlt, a jelen és a jövő kapcsolódik össze a XXX. század (1989) című két képen. Illetve az Út – Remény – Gyász (2006) triptichonon, és a három festmény előképének tekinthető grafikán (Út, 2002), ahol a figurák (gyermek, nő/anya, halál/gyász) egy lapon jelennek meg.
Munkamódszere és képeinek hangulata, ereje az ősi és természeti népek mágikus világát idézi meg. Baksai képeinek felépítését nézve egyértelműbbé válik a kapcsolódás a két ábrázolásmód szubsztanciáját illetően. A formai hasonlóságok az azonos tartalmi szándékból fakadnak. A szerkesztett képiség az őskori barlangok falain és a festő által alakított képfelületeken egyaránt az ősi ösztönösség dominál. A barlangfestményeken „funkcionálisan" rendezett, a falfelületekhez igazítottan „üres" terekben lebegő alakok láthatók – míg Baksai képein a szimbolikus figurák metafizikus terekben jelekké rendeződve állnak össze transzcendens kompozíciókká. A kiváltott hatás nagyon hasonló, még ha a megformálás során más-más tudatos mozzanatok játszottak is közre. Mintha a több tízezer év nem feszülne az ábrázolások között. Mindegyik időtlen és időtálló. Az idő az egyik olyan fogalom, ami összeköti és el is választja ezeket az őskori és jelenkori alkotásokat.
A faktúraképzésben a már említett rétegződés, az egymásra halmozott festékcsomók földtörténeti folyamatokat is idéznek. Festményeinek rusztikus felületén nincs egyetlen nyugvópont, a kitüremkedő-besüppedő gesztusszerűen kavargó festékrétegek a földtani mozgásokat idézik. A plasztikusan formált, domborzati hatású festékrétegek egymásra halmozódása földtani mozgásokra is emlékeztet. A roncsolás, roncsolódás, a roncsolódott felületek szintén az idő szinonimájaként vannak jelen Baksai festészeti és grafikai művein egyaránt. Korábbi grafikáin a felületképzésben a folt, a gesztusszerű vonalstruktúrák által kopottas, illetve sérült hatást ért el, valamint többször alkalmazott gyűrött papírlapot alapul, vagy a grafika eszközeivel gyűrt hatású felületeket hozott létre, amelyek az idő építő-romboló munkájára is utalnak. A gyűrődő és ráncolódó, valamint a roncsolt és rétegzett felületek tehát mind-mind elsősorban az idő folyamatát szimbolizálják Baksai József művészetében.
Baksai József életművének egyik jellegzetes motívuma, a Vanitas metafora, amely szintén alapvetően az idővel kapcsolódik össze. A vanitas szó, amely már az Ószövetségben is előfordul, a földi dolgok hiábavalóságát, értéktelenségét és múlandóságát jelöli. A középkorban a vanitas gondolatkör egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A legfontosabb Vanitas-szimbólum a koponya (vagy halálfej). Másrészt az idő folyamatosságát jelző elemek (például homokóra, pókháló, épületrom) és a múlandósággal szembesítő motívumok (például tükör, hervadó virágok, szappanbuborék) utalnak a Vanitasra a különböző korok képi ábrázolásain.
Vanitas Baksai több festményének (Vanitas 2002) és grafikájának (Vanitas 1994, 1996, 2003) is témája, az egyik leggyakoribb és legfontosabb Vanitas-szimbólummal, a már említett koponyával jeleníti meg. Vanitast a legvégsőkig lecsupaszított emberi maradvánnyal kapcsolja össze, így utalva az idő-metaforára.

ASSZOCIATÍV KONTEMPLÁCIÓ

Baksai József gyakran dolgozza fel sorozataiban az antik, főként a görög mitológia történeteit. Ebben a témaválasztásban ismét benne rejlik az archaizálás, de természetesen az ókori legendák, illetve azok szereplőinek megjelenítése túlmutat az archaizáló szándékon. Baksai – és itt ismét asszociációs módszerére kell utalni – többször a történetek mellékszereplőit jeleníti meg festményein, grafikáin. Általuk utalva a mitológiai eseményekre, illetve azok jelentéktelennek, első megközelítésben kevésbé fontosnak ható mozzanataira. Ezzel is arra hívja fel a figyelmet, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Másrészt olyan tematikai elemeket, szereplőket, szimbólumokat jelenít meg, amelyek az antik mitológiai értelmezésen kívül sokszor szakrális tartalmakat is hordoznak.
Baksai József minden művéhez az elsődleges jelentésrétegen túl, járul egy másik, látszólag az elsővel ellentétes értelmezés is. Baksai komplementer fogalmakat felidéző asszociációs módszerével irányítja a befogadói folyamatot. Ez a kettősség, a látszólag egymásnak ellentmondó, de egymás létét feltételező mozzanatok jellemzik egész művészetét, és hatják át 2005-ös Vita activa című sorozatát is. Már a sorozat címe, Vita activa ('tevékeny élet') is tulajdonképpen a fogalom párját a „vita contemplativa" ('szemlélődő élet') kifejezést idézi fel. Baksai József képeinek befogadása képzettársításos módszert feltételez, amelynek lényege a hiány, a meg nem lévő megidézése annak kiegészítő párja által. A fogalom kontraszt-párjának asszociációját igyekszik felkelteni, és ezzel indukálja a valódi tartalmi elemek befogadását. Jelen esetben a vita activa és a vita contemplativa mellett, a fény és a sötétség, a kint és a bent, a lent és a fent, a tűz és a víz, a levegő és a föld, a lélek és a test jelentik ezeket a közös tőről fakadó, egymás pandanjainak, ellentéteinek tűnő, de egymás nélkül nem értelmezhető, létezni képtelen, szervesen összefüggő relációkat.

Baksai József szinte egész életműve alapvetően az élet és halál dualitásáról szól, de vannak képei, sorozatai, amelyek konkrétan ezt a kérdéskört dolgozzák fel. A Tot (1991) című képen közeli kivágatban egy földön fekvő, halott férfi feje látható. A barnás színekkel megfestett kompozíció tárgyszerűen jeleníti meg a halál tényét.
A Mors et vita (2000) című diptichonon a születés és az elmúlás pillanatával kapcsolja össze az élet és halál kérdéskörét. A nagyméretű, fekete vásznakon egy-egy aprócska gyermekalak jelenik meg. Az emberi lét korszakainak ábrázolásában a gyermekek megjelenítése egyértelműen az élet kezdetét, illetve korai szakaszát jelenti. A gyermek a folytonosságot, a jövőt, és egyben magát az életet (vita) szimbolizálja. Baksai képén a fekete szín, mint a gyász jelképe idézi fel a halált (mors). A születés pillanatára emlékeztető motívum, és a kisgyermekek fekete színnel való összekapcsolása, valamint az elföldelés-temetés felidézése révén utal arra a dualitásra, miszerint a kezdet magában rejti a befejezést, illetve, hogy minden vég egyben valaminek a kezdetét jelenti. Ugyanebben az évben festett Stigmák (2000) című képén, a Krisztus sebeit szimbolizáló öt vörös rózsa szintén fekete alapon jelenik meg.

2008-as Block 11 című sorozata szervesen illeszkedik alkotói folyamatába, azon belül a most tárgyalt élet és halál dualitásának kérdéskörét feldolgozó művei sorába. De nem csak a tematika kapcsolja közvetlenül a korábbi festményekhez ezeket a képeket, hanem az alkalmazott munkamódszer is azonos, azaz az alkotó vaskos festékcsomókból hozza létre rusztikus képfelületeit. Ezeket a tisztán festékből képzett relieffestményeket legtöbbször puszta kézzel, ecset vagy más közvetítő eszköz használata nélkül formázza. Ez a technikai megoldás eredményezi az alkotásaiban rejlő, már említett műfaji kettősséget is. Bár a térbeli kiemelkedések ellenére is munkái alapvetően és egyértelműen a festészet körébe tartoznak.
Ez a sorozat 2008-as első bemutatásakor az emlékezés helyévé tette a Vajda Stúdió pincéjét. Hiszen emlékeztet. Az időbeli távlatokra. A (tragikus) történelmi múltra. A pillanatnyi jelenre. A személyes jövőnkre. Memento mori! Emlékeztet a halálra.
2013-ban készült sorozatának címe: Ihung-bzed, azaz kolduló edények. Ez azonban nem csak a koldulás, a kéregetés eszköze, hanem a meditáló szerzetesek egyik kelléke is. Így az összes kép egyetlen dologról szól, a belső megtisztulás folyamatáról, a meditációról.
Baksai képein a vérrel megtöltött meditációs tárgy a test szimbóluma, amely szellemi és lelki súlyától megszabadulva még kiszolgáltatottabban lebeg, úszik, billeg, borul. A sorozat képei többnyire párokba rendeződnek. A két végletes megjelenési a forma, a miniatűr transzparens képecskék (akvarellek, finom ceruzarajzok, önkollázsok) és a nagyméretű pasztózus festékhalmokból felépülő olajfestmények mindig is párhuzamosan jelen voltak Baksai József művészetében. Itt ugyanazt a témát, gondolatot, versidézetet dolgozta fel kisebb és nagyobb változatban, és ezeket egy közös kiállítótérben megjelenítve különböző relációikat, hasonlóságaikat és eltéréseiket tárta fel. Az edény a műveken más-más jelképes elemekkel is összekapcsolódik, ily módon árnyalt jelentésrétegeikkel szintén felerősítik egymás szimbolikáját. Így a holddal, ami az örök változás és körforgás egyik szimbóluma, vagy az Örök című képen a kígyóval, ami a gyógyítás és a halál (méreg), illetve az örökkévaló és a megújulás jelképe. Baksai 1993-ban Grál címmel festett egy képciklust (Grál I-IV.1993), de annak darabjain nem kelyhek, hanem nyitott tenyerű kéz párok láthatók. Úgy vélem, hogy részben az ezekről a képekről „hiányzó" kelyhek jelennek meg az Ihung-bzed képeken. A sorozat kompozícióin szereplő, olykor metafizikus közegben lebegő, vagy fodrozódó vízben úszó (Csésze I. – Cruor), illetve megbillenő (Alkony) vagy felboruló (Est – Ocassus) vérrel teli edények elsődlegesen idézik fel a grál asszociációját, annak minden átvitt értelmű jelentéstartalmával együtt.

TRANSZPARENS RÉTEGEK

Baksai József új rendszert teremtő, kisméretű akvarell-ceruza-kollázs sorozata 2009-ben kezdődött, az első több mint száz képpel. Ezeknek az azóta folyamatosan készülő apró, tenyérnyi képeinek technikája alapvetően akvarell, de ezt olykor kiegészítik ceruzával rajzolt, vagy ragasztott, applikált részletek. Akadnak köztük önkollázsok, betűkkel, tépéssel, pauszpapírral kombinált vízfestmények. Mint már említettem, akárcsak olajképeit, ezeket a miniatűröket is a rétegzettség jellemzi. A technikai és méretbeli eltérések mellett ez az egyik állandó eleme művészetének. A másik a tematikai következetesség, hiszen akárcsak olajfestményeinek, illetve ceruzarajzainak egy részén, ezeken az apró képeken is alapvetően ugyanazokat a témákat járja körül, dolgozza fel újra, a korábbi műegyütteseinél alkalmazotthoz képest kissé eltérő technikával. A folyamatosan készülő sorozat képeinek visszatérő szimbólumai gazdag jelentéstartományt ölelnek fel. A koponya például a Trepanatio (koponyalékelés) profán szertartásától a Koponyák hegye szakrális helyéig különböző kontextusokban jelenik meg. Az edény a napkeltét beváró Hajnalcsillagtól a Vacuumon keresztül, az isteni tisztaságon át a halálig (alkonyig) több értelmezésben is feltűnik, a kígyó pedig egyszerre a Változhatatlan és a Mutatio (változás) jelképe. Ezeken kívül más motívumok: a rózsa, a hal, a forrás, az angyal, illetve a vörös szín itt is több képen szereplő, gazdag asszociációs lehetőséget kínáló szimbólumok, akárcsak olajfestményein. Ahogy azt Baksaitól, e művek alkotójától s egyben állandó tényezőjétől megszokhattuk. Ezen képeinek is visszatérő elemei még a szárnyas lények, angyalok, az isteni küldöttek, akik összeköttetést jelentenek az égi világgal. Isten jelenlétére utaló motívumok a ház (Hajó) vagy sátor (Kinyilatkoztatás), illetve a láda. A láda mint lezárható forma védelmet nyújt, s a hajó és a keresztény egyház, valamint az ótestamentumi frigyláda (Láda) ikonográfiai megjelenítésével egyaránt összefüggésbe hozható. A láda egyes képeken (Feltámadás) koporsó, szarkofág értelemben van jelen, elrejtő, befogadó formája a halál és a titok metaforájává is válik Baksai kisméretű alkotásain (Tanúság). Másik, korábbi munkákon is gyakran ábrázolt téma a víz. A víz mint a négy őselem egyike, megjelenik forrásként (Aganippé), páraképződményként (Hajnal), Eső formájában, illetve a halak éltető közegeként egyaránt. Ábrázoláshoz többször a pausz áttetsző opálos felületét használja. A hal Baksai több képén is Krisztus jelképeként van jelen. Több képen is visszatérő motívum a kő, amely egyrészt szintén utal a keresztény egyházra Szent Péter alakjával (Bárka), másrészt mint Alapkő, szent Kő (saxum sacrum) építmények (Kémény, Torony) alkotóelemeként vagy Isten szeme ábrázolásként jelenik meg. Baksai József művészetének egyik alapvető tárgya a lét és a nemlét, a keletkezés és elmúlás kérdésköre. Akvarell-kollázsain a Teremtés, a Creatio, illetve a magot vető Remény a születéshez sorolhatók. Szintén ide is kapcsolható az egyik leggyakrabban használt szereplő, a bika megjelenítése (Mennydörgés), amely az egyiptomi művészet nyomán a termékenység szimbóluma, akárcsak az Eső ábrázolása. A bika több képen önállóan is látható, sokféle jelentésben és alakban, a zodiákusban földjegytől, a termékenység szimbólumon át, Zeusz bika alakjában való megjelenésén keresztül, a krétai bikakultuszig és a Minótaurosz legendáig. Az élet és halál közötti átmenet a Kapu, amely egyszerre elválasztja és összeköti az élő és a holt világot. Baksai képeinek gyakori szereplője Anubisz ókori egyiptomi istenség, Ozirisz fia, aki nagy szerepet játszott a halottkultuszban. Az élet és halál állandó körforgására utalnak a Feltámadás, Visszatérés, illetve az utolsó ítéletre és az örök életre a Nyolc és az Ítélet című munkák.
A tematikák mellett a képek kopottas felülete szintén megidézi a Baksai számára oly fontos időt, az Ősök napjainak „földön átsuhanó árnyait". A kis akvarellek pergamenre festett miniatúrákra, illetve kis devóciós képekre emlékeztetnek. Ugyanakkor aprócska ablakok, amelyek a végtelenbe nyílnak.
A sorozat kis képei folyamatosan készülnek, akár a naplójegyzetek, ezzel is az időt idézve. Úgy követik egymást, ahogy a napok, hetek, hónapok, évek. Mintha kalendáriumlapok vagy az idő falába vájt ablakrések lennének. A sorozat évente bővül, folyamatosan készülő darabjai a múló idő folytonosságára, a visszatérő elemek a körforgásra utalnak. A múlhatatlanul múló időben pillanatnyi létünket szimbolizálják a transzparens jelek Baksai akvarelljein, maradandó nyomot hagyva a sérülékeny papíron.
Baksai József felismerte, hogy az idő nem statikus, mindöröktől létező és örökké tartó végtelen folyamat, még ha emberi létünk csak egy röpke pillanat is az idő történetében. A tér-idő-esemény horizonton a művészet is egy koordinátaként jelenik meg, és ezzel új rendszer születik. Épp ezért nem versengeni próbál az idővel. S bár mint minden művésznek, neki is szándéka korokat átívelően nyomot hagyni, maradandót alkotni, de inkább cinkosává, szövetségesévé, alkotótársává igyekszik tenni az időt. Művészete munkamódszer és aktualitás tekintetében is időszerű. Megidézi a múlt földtörténeti, történelmi, kulturális és művészeti emlékeit, örökségét, elsősorban az idő folyamatos és végzetes munkamódszere által. Mindebben útitársa és alkotótársa is az idő. Valódi kortárs ő, nem csak velünk, de koroktól és helyektől függetlenül bárkivel és bármivel, hiszen az idő az ő esetében (többé) nem elválaszt, hanem összeköt.
Baksai képei igyekeznek megragadni pillanatnyi létünk múlandóságának örök értékeit az idő végtelen folyamában. Egyben mementókként figyelmeztetnek a pillanatnyi és múlandó állapottal szemben az öröknek hitt, azaz időtálló értékek jelentőségére.

[2019.]