Barabás Klára: Fábri Zoltán filmművészete

„Az embernek mániái vannak. Engem legjobban az egyén és a társadalom összefüggései érdekelnek, az emberhez egyedül méltó szabadság, az emberi méltóság és e méltóság megsértésének viszonylatában. Az a mániám, hogy az ember alapvetően szabadságra született, s elviselhetetlen számomra, hogy bár ez így van, az emberiség több ezer éves írott történelme mégis háborúkkal, öldöklésekkel, gyilkosságokkal, tömegmészárlásokkal, bosszúhadjáratokkal, merényletekkel, fajüldözésekkel, népirtásokkal, pogromokkal, az erőszak-tevékenység ezerféle változatával van tele, amelyek szinte szüntelenül korlátozzák az embert legelemibb jogának, a szabadságnak a kiélésében. […] Ha csak mód van rá, annak érdekében próbálok filmeket csinálni, hogy az ember emberhez nem méltó megaláztatása, kiszolgáltatottsága ellen emeljek szót. Nem mintha olyan illúzióim lennének, hogy egy filmmel, vagy akár a filmek százaival is mindez megakadályozható volna. Mindössze egy belső etikai parancs követelésére, eszméltetés vagy elgondolkoztatás céljából teszem." – így fogalmazta meg 1965-ben íródott Hevenyészett önvallomásában Fábri Zoltán ars poétikáját és egyben erkölcsi kátéját.

Valóban, a több, mint három évtizedet felölelő filmes pálya – eltekintve az indulástól, mely még magán viselte a kor, nevezetesen a személyi kultusz megkövetelte dogmatikus jellemvonásokat – koherensen építkezik, középpontjába azt az erkölcsi kérdést helyezi, hogy sorsfordító pillanatokban az ember megőrizheti-e és ha igen, hogyan a méltóságát, tartását, emberi mivoltát.

A '30-as évek francia lírai realizmusán és az olasz neorealizmuson felnőtt és eszmélkedő alkotó mindvégig klasszikus rendező maradt, alkotói stílusára jellemző a precízen kidolgozott, rajzokkal, ábrákkal gazdagon illusztrált forgatókönyv és az ahhoz foggal-körömmel való ragaszkodás. Kora, ízlése miatt rá még nem volt hatással a szerzői film, szemérmes alaptermészete okán is távol állt tőle a személyes kitárulkozás, alkotói módszereitől pedig idegen volt a francia Nouvelle vague élharcosai által dicsőített rögtönzés, spontaneitás.

A magyar történelem, azon belül is a huszadik század sorsfordító momentumai központi helyet foglalnak el életművében. Filmjeihez elsősorban a magyar irodalomból merített ihletet, forgatókönyveit olyan szerzők műveire építette, mint Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Sarkadi Imre, Karinthy Ferenc, Örkény István, Sánta Ferenc, Déry Tibor, Kaffka Margit, Molnár Ferenc, Balázs József. A kiválasztásra kerülő műveknél az elsődleges szempont mindig az volt, hogy azok reflektálnak-e saját „mániáira", illetve beilleszthetőek-e eszmerendszerébe. Éppen ezért filmjeinek sikere nagyban függött attól, hogy sikeres volt-e a választás.

Életműve terjedelmes, összesen 22 film fűződik a nevéhez, (bár ő maga nem számította bele a televízió számára készített Vizivárosi nyár című művét). A legtöbbnek ő volt a forgatókönyv-társszerzője is, illetve néhánynak a díszleteit is ő maga tervezte. Ennek ellenére haláláig nem heverte ki több forgatókönyvének elutasítását. Véleménye szerint, ha azok is megvalósulhattak volna, sokkal gazdagabb, színesebb életművet hagyott volna az utókorra. Úgy érezte, élete főművétől fosztották meg a minisztérium „filmes korifeusai" azzal, hogy nem adtak zöld utat többek között az '"Egymás mellett, akár a fókák…" munkacímet viselő forgatókönyvének, amelynek alapanyagát Sükösd Mihály egyik novellája szolgáltatta. Az elutasítás hátterében nyilvánvalóan az állt, hogy a tervezett film a szocialista kiskirályok visszaéléseit helyezte volna nagyító alá.

Indulás „muszfeladatokkal"

Rendhagyó volt a pályakezdése. A Képzőművészeti Főiskolán mesterének, Réti Istvánnak legtehetségesebb tanítványaként ígéretes jövő elé nézett, ám a francia lírai realizmus és az olasz neorealizmus hatására pályát módosított. Rendezői szak még nem lévén, a Színművészeti Akadémia színész szakára iratkozott be, ahol 1941-ben végzett. A legrangosabb budapesti színházak kínáltak neki rendezői, illetve díszlettervezői munkát, de töretlenül felfelé ívelő színházi karrierje sem tudta feledtetni titkos vágyát, hogy egyszer filmrendező lehessen. Éppen ezért kapott az alkalmon, amikor 1950-ben munkát kínáltak neki a két évvel korábban államosított filmgyárban. Ám a felkérés nem filmkészítésre, hanem a kissé homályos „művészeti vezető" pozíció betöltésére szólt. Révai József művelődési miniszter a pártonkívüli Fábri Zoltánt nem politikai cenzúrázással, hanem művészi tanácsadással, a már elfogadott forgatókönyvek művészi kivitelezésének segítésével bízta meg.

Fábri a dramaturgiai bizottságban betöltött munkája mellett minden energiáját arra fordította, hogy a filmkészítés csínját-bínját eltanulja kollégáitól. Hamarosan filmrendezésre is lehetősége nyílt. A debütálás az ötvenes évek időszakára esik, amikor a párt kultúrpolitikusai által kiadott kötelező penzum volt a szocialista realizmus címkéjű, elsősorban termelési filmek gyártása. Ezeknek a „hurráoptimizmust" sugalló sematikus filmeknek a középpontjában a dolgozókért, a népért önfeláldozóan harcoló hősök állnak, szemben a termelést aláaknázó reakciósokkal. (ld. Dalolva szép az élet, Kis Katalin házassága, Becsület és dicsőség, Tűzkeresztség, stb.) Ez alól, ha filmrendező akart lenni, márpedig Fábri Zoltán az akart lenni, ő sem vonhatta ki magát. 1952-ben elkészítette a maga „termelési filmjét", az Urbán Ernő írása alapján készült Vihart. A színesben forgatott film alapkonfliktusa: a hirtelen támadt vihar aratás előtt lefekteti a gabonát. A Vörös Hajnal Termelőszövetkezet párttitkára néhány taggal, valamint egy '19-es vöröskatonával az élen elindulna, hogy kézzel lekaszálja a gabonát, míg a „reakciós" elnök és követői megelégednének azzal, hogy a biztosító kifizesse a kárukat. A végén természetesen minden jóra fordul, az elnök és „cimborái" lelepleződnek, a tagok megmentik a termést. Ez a film mindenben megfelelt a kor kultúrpolitikai elvárásainak, dogmatikus tézisfilm, a szocialista termelőszövetkezetért harcoló „angyalokkal" és az ellenük ármánykodó reakciós „ördögökkel". A szereplők ideológiai szócsövek, a konfliktus kimódolt, életidegen.

 A rendező második filmje, az 1954-ben forgatott Életjel már árnyaltabb képet mutat. Megtörtént eseményeken alapul, a történet középpontjában a Szuhakállón történt bányaomlás és a vízbetörés következtében a föld alatt rekedt bányászok megmentéséért folytatott emberfeletti harc áll. Bár a film még magán viselte a kor dogmatikus jellemvonásait, a rendező már próbálta hőseit egyéni jellemvonásokkal felruházni, átélhető sorsokat megmintázni. Fábri Zoltán ezzel a filmjével aratta első külföldi sikerét: a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon első díjat nyert.

Kiugrás

Az 1953-ban kezdődött „olvadás" a kultúrpolitikában is éreztette hatását, a dogmatikus alkotások lassan kezdik átadni helyüket az egyéni sorsokat, valós konfliktusokat, élethelyzeteket bemutató, művészi igényű alkotásoknak, amelyek hátterében azonban még mindig kötelező érvénnyel ott áll a kétpólusú társadalmi háttér, ha nem is olyan direkt módon, mint a szocialista termelési filmekben. Ennek a megváltozott politikai légkörnek tudható be, hogy Fábri Zoltánnak lehetősége nyílt arra, hogy létrehozza korszakos jelentőségű filmjét, a Körhintát, amely a magyar filmet nemzetközi szinten is azonnal az érdeklődés középpontjába állította.

Pataki, az egyéni gazda megegyezik Farkas Sándorral, hogy hozzáadja egyetlen lányát, Marit, hogy ily módon a két föld is egyesüljön. „Főd a fődhő házasodik" – foglalja össze döntésének miértjét. Ám Mari Bíró Mátét szereti, aki nem mellékesen a helyi termelőszövetkezet elkötelezett híve. A magával ragadó szerelmi történet hátterében a régi és az új konfliktusa, vagyis a „belépni vagy nem belépni a termelőszövetkezetbe" problematikája húzódik meg. A film az „új", vagyis a fiatalok győzelmével ér véget, (szinte ez az egyetlen „happy endes" Fábri-film – a kor és a téma ismeretében ez nem is végződhetett másként), de az ellenpólus, az apa és a pórul járt kérő igazsága, gondolkodásmódja is hiteles, a magyar hagyományokban gyökerező. Hús-vér figurák, nem „ördögtől valók", mint a közelmúlt termelési filmjeinek reakciósai.

A Körhinta Fábri Zoltán leglíraibb filmje. Nem csupán a szabad társválasztás igényét fejezi ki elementáris erővel, de a fiatalokban meglévő elvágyódást, kitörési vágyat is. Elvágyódást a tanyavilág vendégmarasztaló sarából, a porból, az évszázadok óta semmit nem változó, egyhangú életformából.

Fábri egyik legnagyobb erénye, a tökéletes szereplőválasztás, már ebben a filmjében is megmutatkozik. A Körhintában debütált a XX. század egyik legjelentősebb színésznője, az akkor még főiskolás Törőcsik Mari, de örökre emlékezetes marad a többi szereplő, a paraszti származású Soós Imre, Szirtes Ádám és Barsi Béla alakítása is. Hegyi Barna operatőr lélegzetelállító képsorai és a bravúros montázstechnika a fergeteges tánc-, a kocsival való száguldás, illetve a hintajelenetben a legkiválóbb expresszionista hagyományok méltó örökösévé avatták a rendezőt. Érdekfeszítő történet, mesteri alakítások, csodálatos képsorok, a Ránki György nevéhez fűződő, ezekkel egyenértékű filmzene; nem csoda hát, hogy a Körhinta az 1956-os Cannes-i Filmfesztiválon hatalmas sikert aratott. Bár az előrejelzésekkel szemben nem nyert díjat (a rendező szerint valószínűleg a hidegháború miatt), az akkor még filmkritikusként tudósító későbbi rendező, Francois Truffaut szenvedélyes hangú cikkben vette védelmébe a filmet és saját, képzeletbeli „Arany Pálmáját" a Körhintának ítélte oda.

A hatalmas szakmai és közönségsiker után felfokozott várakozás előzte meg Fábri Zoltán következő filmjét, a Hannibál tanár urat, amelyet Móra Ferenc kisregényéből álmodott filmre. Témaválasztásáról Hevenyészett önvallomás című írásában így nyilatkozott a rendező: „A választás pillanatában sokszor az dönt, hogy viszonylagosan mi közelíti meg legjobban azt, amiről vallani szeretnék, s ha találok ilyet, elfogadom. Szász Péter és Fábri Zoltán az 1955-ben megjelent kisregényt alaposan átgyúrta, a történetet a húszas évekből a harmincas évek végére, a fasizmus magyarországi előretörésének idejére helyezte át. Rendezői kelléktárát egy új elemmel, a groteszkkel bővítette.

A mind a munkahelyén, mind családjában megfélemlített, alázatos tanár, Nyúl Béla, tanulmányt ír Hannibál pun hadvezérről. Kálváriája akkor kezdődik, amikor írását a keresztény erkölcsiséget és nemzeti öntudatot zászlajára tűző mozgalom, a Töhötöm Vérszövetség szószólói félremagyarázzák, majd a fanatikus követők életveszélyesen megfenyegetik és tanai visszavonására kényszerítik.

Bár a film a fasizmus működési mechanizmusát taglalja, a „vájtfülűek" megérezték, hogy a filmmel a rendező a jelennek „üzent", vagyis a személyi kultusz időszakáról is véleményt formált. A film tehát példázat, a diktatúrák groteszk természetrajza. Fábri Zoltán plasztikus megfogalmazásában: „A filmnek polifonikusnak kell lennie. Nemcsak egy konkrét, meghatározott dologról kell szólnia, hanem azon kívül másról is. Példabeszéd is kell, hogy legyen, és a kettőnek az összecsengése, többszólamúsága együtt adja meg az egész műnek a lényegét, a tartalmát, a fő mondanivalóját. Erre teljesen világos példa a Hannibál tanár úr, amely a húszas, harmincas évek fasiszta Ébredő magyarság mozgalmának az időszakában játszódik, és ugyanakkor a Rákosi-korszak koncepciós pereinek az indítórugóit, módszereit tárja fel: alapjában véve a megtéveszthető tömeg labilisan változékony hangulatait, ami annyira jellemző volt az ötvenhat körüli időkre, amikor 1950-től kezdve a koncepciós perek, a halálos ítéletek, aztán a rehabilitációk, szóval ezek az elviselhetetlen dolgok történtek."

Fábri tehát már akkor, az '56-os események időszakában észrevette a párhuzamot a fasizmus és a sztálinizmus között.

A forgatás '56 nyarán zajlott, az ünnepélyes bemutatóra, amelyen Nagy Imre is részt vett, 1956. október 17-én került sor. A kísérőfilm az időközben rehabilitált Rajk László újratemetését mutatta be.

A filmet az euforikus hangulatú díszbemutató után sokáig nem láthatta a magyar közönség, külföldön azonban fényes győzelmet aratott elnyerve a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.

Elfordulás a jelentől

Az '56-os forradalom leverését követő években a filmgyárra nem az értelmiségiek általános letargiája, zsibbadtsága volt a jellemző. Az irodalmárokkal szemben, akiknek egy jó része börtönbe került, a filmesek kivételezett helyzetbe kerültek. A tragikus események után szinte pár nappal, november 21-én ismét beindult a filmgyártás. Az addigi évi 10 új filmmel szemben ez a szám 15-re ugrott. Fábri Zoltán, aki ekkorra már az ország első számú rendezőjének tudhatta magát, '56-tól '62-ig négy filmet forgatott. Az Édes Anna és a Két félidő a pokolban maradandó alkotás, a Bolond április (1957) és a Palotai Boris kisregénye alapján készített Nappali sötétség nem tartozik a rendező legfényesebb  darabjai közé. Mind a négy film közös jellemvonása a jelen problémáitól való elfordulás, a közös tragédiával kapcsolatos tökéletes amnézia.

A Karinthy Ferenc kisregénye alapján készült Bolond április (munkacíme Bárányfelhők) Fábri Zoltán egyetlen vígjátéka. A történet meglehetősen vérszegény: egy diák (Mensáros László) és egy fiatal özvegyasszony (Krencsey Marianne) románca meghiúsul, mert az asszony túláradó vendégszeretete folytán a fiú gyomorrontást kap. Bár a rendezőnek a groteszk, sőt, a fekete humor iránti érzéke is tagadhatatlan, az önkritikus Fábri Zoltán megérezte, hogy ez a könnyű műfajba való kirándulás nem igazán volt szerencsés, utána soha többé nem merészkedett erre a területre. Több interjúban is elmondta, hogy idegen volt tőle minden, ami könnyű, ami felszínes.

Bár a film 1957. augusztusára elkészült, a férfi főszereplő Mensáros László politikai okokból való bebörtönzése miatt a film bemutatása további két évet váratott magára. Marx József a rendezőről írott könyvében a következőt írta ezzel kapcsolatban: „Senkinek sem állt érdekében bolygatni, vajon Mensáros Lászlót, a Pestre szerződött, »hőbörgő« debreceni színészt véletlenül választotta-e, vagy egérutat kínált föl neki, amikor ráosztotta Gida szerepét."

Kosztolányi Dezső Édes Anna (bemutató: 1958. november 6.) című kisregényének megfilmesítését Bacsó Péter, a rendező állandó munkatársa, dramaturgja ajánlotta. Fábri Zoltán a címszerepet ismét Törőcsik Marira bízta, aki ebben a lélektani drámában is csodálatos mélységeket tudott megcsillantani a megalázott cselédlány alakjának megformálásában. Nyúl Béla után Édes Anna is az emberi méltóságában megcsúfolt, megalázott kisembert testesíti meg. A szeretetlenség légkörében felnőtt árva lányt gazdái (Kovács Károly és Mezey Mária) kegyetlenül dolgoztatják, és bár mintacselédnek tartják, semmibe veszik és lépten-nyomon megalázzák, a háziasszony unokaöccse pedig elcsábítja, majd eldobja. A lánynál egy ponton betelik a pohár és beszűkült tudatállapotban meggyilkolja kenyéradó gazdáit.

Ha összevetjük a regényt és a filmet, kiderül, hogy Fábri Zoltán sokkal empatikusabban közelített a hősnő felé, mint maga a regény írója, Kosztolányi Dezső. Anna ösztönéletét, lázálmait erőteljes, már-már szürrealista montázsokkal érzékelteti. B. Nagy László kritikus, aki a rendezővel nem mindig bánt kesztyűs kézzel, elismeréssel állapította meg: „Anna lázálma önmagában is megálló remeklés."

Bár a film Cannes-ban nem okozott különösebb feltűnést, a hazai nézők körében általános tetszést aratott.

Első csalódások

Hat év, hat film, fesztiválsikerek, itthon zsúfolt mozik. Fábri Zoltán a korszak elsőszámú rendezőjévé nőtte ki magát, akit nem csupán a hazai szakma és közönség részesített osztatlan elismerésben, de általa a külföld is felfigyelt a magyar filmre. Nem csoda hát, hogy a rendkívül érzékeny és önérzetes rendezőt mélyen lesújtotta sorban három forgatókönyvének elutasítása. Viszont némi elégtételt szolgáltatott számára, hogy 1959-ben megválasztották a Magyar Filmművész Szövetség elnökének.

Az elutasítások után ismét egy Sarkadi-novellához, A tanyasi dúvadhoz nyúlt, amikor 1960-ban hozzákezdett a Dúvad című filmje elkészítéséhez.

A címbeli dúvad egy sem istent, sem embert nem ismerő, öntörvényű, fékezhetetlen nagygazdát, (kulákot) takar. Ulveczky Sándor (Bessenyei Ferenc) felismerve „az idők szavát" belép a termelőszövetkezetbe, sőt, egy idő után elnöke lesz. De alaptermészete megmarad: egykori eldobott szeretőjét, az azóta már konszolidált életet élő, családos Zsuzsit ismét meg akarja szerezni, feldúlva annak nehezen megszerzett nyugodalmas – ám kissé langyos – életét. Az asszony agyonlövi egykori szeretőjét és ezt a pisztolylövést akár szimbolikusnak is érezhetjük…

1960-ban, túl a Nagy Imre-programon, túl 1956-on, a kádári konszolidáció elején egy kulákokat elítélő film mindenképpen visszalépésnek tekinthető, visszalépés az osztályharcos, sematikus filmek világa felé. A témaválasztásnak Sarkadi Imre sem örült, egykori alkotását egyenesen „kurvaságnak" minősítette egy halála után megtalált levelében. Ennek ellenére a rendező atmoszférateremtő ereje átsüt a filmen, bizonyos jelenetei ma is drámai erővel hatnak.

Az '56 után pár évre mélypontra jutott magyar filmgyártás egyik legkiválóbb filmje a Két félidő a pokolban (1961) című második világháborús példázat. A tragédia és a szatíra között egyensúlyozó film arról szól, hogy ukrajnai munkaszolgálatosok alkalmi csapata a Führer születésnapja tiszteletére szervezett meccsen megveri a német katonák csapatát, egy zendüléstől tartó német tiszt lelövi az ujjongó munkaszolgálatosokat. Az egészen remek szereplőgárdából is kimagaslik Garas Dezső játéka, aki egy kétbalkezes (pontosabban „kétballábas") zsidó fiút alakít, aki bár a labdába is alig bír belerúgni, mégis ő lövi be a németek elleni győztes gólt.

Az alapötletet Bacsó Péter szállította a rendezőnek, ugyanis a történet valóságos tényeken alapul: a német katonák és az auschwitzi rabok közötti futballmérkőzés a valóságban is megtörtént, igaz, másként, mint Fábri Zoltán alkotásában. (1981-ben amerikai remake is készült a magyar filmből Menekülés a győzelembe címen. A John Huston rendezte, sztárparádés filmben a győztes gólt Pelé rúgta be. )

A Palotai Boris kisregénye alapján készített Nappali sötétség (bemutató: 1963. november 14.) legnagyobb újdonsága a rendező életművében az, hogy Fábri Zoltán először alkalmazta az időfelbontásos technikát egy lelkiismereti válsággal küszködő író (Básti Lajos) önvizsgálatának ábrázolásában. Az itt kikísérletezett módszer aztán majd a Húsz órában, illetve a 141 perc a befejezetlen mondatból című monumentális alkotásaiban teljesedik ki igazán.

A hatvanas évek elején Magyarországon is jelentkezett egy új filmes generáció, akiknek első szárnypróbálgatásain már érződik a francia új hullám, valamint Antonioni és Fellini hatása. Jancsó Miklós Oldás és kötése, Gaál István Sodrásban, Szabó István Álmodozások kora című filmjei már egy új korszakot jeleznek. Kádár „puha diktatúrájában" az addig kötelező ideologizálás lassan átadta helyét a „lírai énnek". Fábri Zoltán művészetére mindez nem volt hatással, ő mindvégig hű maradt az irodalmi alapanyagra építő klasszikus filmstílushoz (amelyen belül azért sok-sok kísérletet tett a műfaj megújítására – ld. expresszionista vonások, pszichológiai montázsok, időfelbontásos technika).

 „[…] ám ezek az ötvenes években még modernnek számító iskolák a hatvanas évek elejére már lendületüket vesztették és belefutottak a konzervatív címkébe." - fogalmazta meg találóan Mátyás Péter a rendező korszerűtlenné válásának, a fősodorból való fokozatos kiszorulásának okait.

Ennek ellenére Fábri Zoltánra akkor még zajos közönség- és szakmai sikerek vártak.

A kádári konszolidáció legitimációja

Mindenekelőtt a Sánta Ferenc regénye alapján készült Húsz órával (1965), amely a rendező életművében mind a falusi témájú, mind pedig a moralizáló típusú kategóriába behelyezhető. A '64-ben megjelent sikerkönyvet Újhelyi Szilárd stúdióvezető ajánlotta a rendező figyelmébe.

A film egy magyar falunak a háború utáni két évtizedét vázolja fel.

Egy (a narrátor szerepét is betöltő) újságíró (Keres Emil) oknyomozó riportot szeretne írni arról, hogy egykori cselédemberek, hasonló sorsú szegényparasztok hogyan kerültek egymással szembe 1956-ban, aminek következtében a falu párttitkára géppisztolysorozattal megölte egykori cselédtársát. A történet sok szálon, sok szereplő (a négy egykori baráton túl a gróf és a cinikus orvos) szemszögéből, időnként egymásra rímelő, időnként pedig egymással is vitatkozó visszaemlékezéseiből bomlik ki. A mozaikos emlékfoszlányok felidézése során a nézők érzik, hogy valamennyi szereplőnek megvan a maga részigazsága. Fábri Zoltán ebben a filmjében a virtuozitás szintjére emelte időfelbontásos technikáját. A Bíró Yvette dramaturggal közösen létrehozott forgatókönyv alkalmat teremtett számára, hogy négy különböző idősíkot ütköztessen össze, illetve gyúrjon egymásba.

 Az első idősík 1945, a földosztás ideje, amikor az egykori nincstelen zsellérek még extatikus boldogsággal tekintenek a jövő elé. A második 1949, az erőszakos téeszesítés korszaka, amikor a hatalom ellenségként kezeli a földdel rendelkező parasztokat. A harmadik 1956, amikor az egykori kenyeres pajtások a barikád két oldaláról néznek egymásra, a negyedik pedig 1964, amikor a riporter ki akarja deríteni, hogy mi vezetett idáig. „Ezt a riportot nem lehet megírni." – ismételgeti, ahogy a történet mozaikjait próbálja összerakosgatni. (Itt jegyzendő meg, hogy a film 1956. kapcsán egyszer sem mondja ki az évtizedekig használatos és kötelezően előírt „ellenforradalom" megnevezést…)

 „A kádári konszolidáció, a puha diktatúra sem előtte, sem később nem kapott olyan egyértelmű, és egyben meggyőző allegória-történetet, regényben is, de főleg filmben előadva – mint amilyen a Húsz óra. – írja a filmről szóló elemzésében Hirsch Tibor. – […] az abszolút pozitív hős, »Igazgató Jóska« (Páger Antal) egyenesen magával az első titkárral azonosítható."

Mai tudásunk alapján a film a szövetkezetesítés gondjait kissé rózsaszínűre festi, ennek ellenére Fábri igazi drámai tehetsége miatt a filmet ma sem lehet megrendülés nélkül végignézni.

 A rendező ezzel a filmjével aratta legnagyobb sikereit mind belföldön, mind külföldön. Itthon a Magyar Játékfilmszemle, külföldön pedig többek között a Moszkvai Filmfesztivál nagydíjával is kitüntették. Ennek ellenére – igazságtalanul – „a szocialista kultúrpolitika kirakatrendezője" címkét kezdték ráragasztani.

A Húsz órával Fábri Zoltán visszatért Illés György operatőrhöz, akivel ettől kezdve elválaszthatatlan alkotótársak lettek.

Kárpótlás

Bár évekkel korábban már szerette volna Molnár Ferenc halhatatlan regényét megfilmesíteni, A Pál utcai fiúk című amerikai-magyar koprodukciós film rendezését Fábri Zoltán visszautasított forgatókönyveiért fájdalomdíjként kapta a filmfőigazgatóság illetékeseitől. A producernek több kikötése is volt a közös munkával kapcsolatban. Először is ragaszkodott hozzá, hogy a regény legtöbb gyerekszereplőjét, beleértve Nemecsek Ernőt is, londoni színészpalánták játsszák, a századforduló ferencvárosi szegénygyerekeit így némileg „úrifiúsította". A rendező a IX. kerületet kiválóan ismerte, hiszen ott született és fiatalsága nagy részét is ott töltötte, ennek ellenére kénytelen volt elfogadni ezt a „lakkozást", de az igazi vad ötleteknek már foggal-körömmel ellenállt: „Nemecsekből afféle gyerek Robin Hoodot akart faragni, és a befejezés, nos, Nemecsek Ernő halála is alaposan elgondolkodtatta, s megpendítette, nem lehetne-e a filmnek boldog véget adni?" – emlékezett vissza a magyar származású amerikai producerre, akinek legnagyobb „erénye" talán az volt, hogy neki sikerült megvásárolnia a regény megfilmesítési jogait.

Az örökzöld irodalmi alapanyag és Fábri Zoltán tökéletes szakmai tudása eleve garantálta a sikert.

 A magyarországi bemutatóra 1969. április 3-án (az ún. felszabadulás napja ápr. 4!) került sor, az ország felszabadulásának évfordulóján. A film, mint várható volt, kiváló fogadtatásban részesült mind belföldön, mind külföldön, „a legjobb külföldi film" kategóriában Oscar-díjra jelölték. Az arany szobrocskát azonban a pozitív előrejelzések dacára nem a magyar alkotás, hanem a Háború és béke című monumentális szovjet filmeposz rendezője, Bondarcsuk vihette haza.

A hatvannyolcas diáklázadások és a prágai események alaposan felkavarták a konszolidáció langyos állóvizét, s ennek lenyomata több magyar filmben is visszaköszön. Az események Fábri Zoltánra is hatással voltak, aminek eredményeképpen ismét egy példázat született, amely egy apácazárda falain belül a reformerek és a konzervatívok élet-halál harcát helyezi nagyító alá. A rendező elmondása szerint a Kaffka Margit regénye ihlette Hangyaboly (1971) című alkotásával Csehszlovákia '68-as megszállásáról szándékozott ítéletet mondani.

A groteszk, avagy a Tóthék és az Isten hozta őrnagy úr létrejöttének története

1963-ban, amikor Örkény István átadta Fábri Zoltánnak a Csend van című filmnovelláját, a rendező habozott, hogy belevágjon-e egy második világháborús történetbe. Az író ezután kisregényt formált a filmnovellából, amelyre viszont a Thália Színház igazgatója, Kazimir Károly lecsapott és ebből született meg 1967-ben a színház egyik legendás előadása, a Tóthék.

Fábri Zoltán tehát nem a vígszínházi sikert „lovagolta meg", hanem a Bacsó Péter által az ő számára megrendelt egykori filmnovellához, illetve az abból írt kisregényhez nyúlt vissza, amikor 1969-ben hozzákezdett az Isten hozta, őrnagy úr című filmjének rendezéséhez. Az őrnagy szerepét ő is Latinovits Zoltánra bízta, mellé olyan kiváló, mind drámai, mind komikusi színekkel gazdagon felvértezett színészeket rendelt, mint Sinkovits Imre, Fónay Márta és Venczel Vera. A filmnek a Huszadik századi mese alcímet adta. Az Isten hozta, őrnagy úr Fábri Zoltán utolsó próbálkozása volt a modernnek gondolt groteszkkel. Az abszurd hatás eléréséhez járulnak hozzá az elidegenítő effektusok – mint például az inzertek, csak a hangját kölcsönző mesélő, képek kimerevítése, gyorsítás, „kiszólások", a történet helyszínéül szolgáló idilli mesevilág és a háttérben dúló, nem látható, csak érzékelhető háború borzalmainak ütköztetése stb.

A rendező színészvezetése itt is utolérhetetlenül magas színvonalú. Az akkor már súlyosan beteg színészóriás, Latinovits Zoltán, nyilvánvalóan saját poklaiból is merített a háborúban idegbeteggé vált őrnagy zseniális megformálásakor. aki a dobozolást munkaterápiás eszközként használva őrületbe (majd gyilkosságba) kergeti emberi méltóságát fokozatosan elveszítő vendéglátóját. Itt jegyzendő meg, hogy Fábri Zoltán három filmjében is (Ötödik pecsét, 141 perc… és Isten hozta, őrnagy úr) Latinovits Zoltánra bízta negatív (fasisztoid, pszichopata) szereplőinek megformálását.

Lelkiismeretevizsgálat – moralizáló filmek

„Az embernek mániái vannak. Engem legjobban az egyén és a társadalom összefüggései érdekelnek, az emberhez egyedül méltó szabadság, az emberi méltóság és e méltóság megsértésének viszonylatában. Az a mániám, hogy az ember alapvetően szabadságra született, s elviselhetetlen számomra, hogy bár ez így van, az emberiség több ezer éves írott történelme mégis háborúkkal, öldöklésekkel, gyilkosságokkal, tömegmészárlásokkal, bosszúhadjáratokkal, merényletekkel, fajüldözésekkel, népirtásokkal, pogromokkal, az erőszak-tevékenység ezerféle változatával van tele, amelyek szinte szüntelenül korlátozzák az embert legelemibb jogának, a szabadságnak a kiélésében. […] Ha csak mód van rá, annak érdekében próbálok filmeket csinálni, hogy az ember emberhez nem méltó megaláztatása, kiszolgáltatottsága ellen emeljek szót. Nem mintha olyan illúzióim lennének, hogy egy filmmel, vagy akár a filmek százaival is mindez megakadályozható volna. Mindössze egy belső etikai parancs követelésére, eszméltetés vagy elgondolkoztatás céljából teszem." – így fogalmazta meg 1965-ben íródott Hevenyészett önvallomásában Fábri Zoltán ars poétikáját és egyben erkölcsi kátéját.

„Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem." – ez a mottója Rónay György Az esti gyors című kisregényének, amelyből Fábri Zoltán egyik legtöbb vitát és indulatot kiváltó filmje, az Utószezon készült. A kisregényhez hasonlóan a film hősének, a gyógyszerész Kerekes Kálmánnak (Páger Antal) is egy rosszkor, rossz helyen, véletlenül kimondott „hacsak" a bűne. Vagyis: „Hacsak Szilágyiék nem zsidók". Ugyanis ez a feljelentéssel felérő mondat és ez a szó 1944-ben hangzott el, és ez alapján küldték haláltáborba a gyógyszerész házaspárt, akiknél segédpatikusként dolgozott.

A film groteszk elemekben bővelkedik, minden snittjén érződik a modern irodalom, ezen belül is Dürrenmatt hatása. (A forgatókönyvet a groteszk iránt különösen fogékony Szász Péter írta). A regényben a lelkifurdalástól gyötrődő ember a vonat elé veti magát és ezáltal drámai hőssé emelkedik. A film főszereplője is öngyilkosságot kísérel meg, de a vonat egy másik sínen robog tovább…és hasonlók.

A film a Velencei Fesztiválon négy díjat is nyert, a magyar kritika viszont meglehetősen fanyalogva fogadta. A vita elsősorban arról bontakozott ki, hogy lehet-e a huszadik század legnagyobb tragédiájáról groteszket készíteni? B. Nagy László egyenesen odáig ment, hogy az auschwitzi gázkamrák képsorait „a magyar filmtörténet legvisszataszítóbb jelenetének" aposztrofálta. Fábri Zoltánt mélyen lesújtotta a szerinte igazságtalan kritika, úgy érezte, alapvetően félreértették, félremagyarázták szándékát.

Az ötödik pecsét (1976), miként az alapjául szolgáló Sánta-regény is, példázat. A történet a nyilas korszakban játszódik. Négy egyszerű ember, egy kocsmáros, egy asztalos, egy könyvügynök és egy órásmester esténként egy kocsmában gyűlik össze és poharazás mellett megbeszélik mindennapi gondjaikat. Egy nap elhangzik egy példabeszéd a zsarnok Tomoceus Katatititről és a rabszolga Gyugyuról, majd felvetődik a kérdés, ki kinek a bőrébe bújna. Egy jelenlévő spicli feljelentése alapján a társaságot letartóztatják és a történet drámai fordulatot vesz…

A rendező ismét az állandóan őt foglalkoztató kérdéseket veti fel: emberi méltóság, a választás szabadsága, mekkora a kisember mozgástere a diktatúrákban, a történelem poklában. Fábri csodálatos tehetségét dicséri, hogy a film nem válik papirosízű tézisdrámává, a történetből feszültségteremtő ereje és a szereplők megrendítő alakításai révén örökérvényű remekmű jött létre.

A hetvenes évek elején nagy sikert aratott két Balázs József-regény csak témájában függ össze, a rendező leleménye, hogy a névrokonságot vérszerinti rokonsággá alakítva kétrészes családregényt (Magyarok, Fábián Bálint találkozása Istennel) alkotott az író műveiből. A két mű és a belőlük készült filmek a szabolcsi nincstelen parasztok sorsát mutatja be az első világháborútól a második világháború végéig. A stúdió döntése alapján előbb a Magyarok kapott zöld utat, amely a fiú, Fábián András sorsát ábrázolja a II. világháborúban, majd három évvel később az apa, Fábián Bálint élete került bemutatásra az első világháborúban, a Tanácsköztársaság, majd az azt követő megtorlás idején.

A Magyarokban Fábián András zsellér-társaival Németországban vállal napszámos munkát 1943-ban, hogy megmeneküljenek a besorozástól, illetve az éhenhalástól. Az orruknál tovább nem látó szabolcsi szegényparasztok, míg napszámosként művelik a besorozott németek földjeit, nem veszik, vagy nem akarják észrevenni a közelben működő haláltábort, a hullahegyeket és a lövéseket. „A filmnek néhány különleges eleme ma is ad némi tartást a történetnek: egyfelől átjön Balázs József modern parasztképe: a magyarság megtartóinak mondott népréteg illúziótlan szemlélete, másfelől a világ sem olyan kétpólusú, mint azt a magyar filmek jelentős részében megszoktuk: a német gazda (Szabó Sándor) se nem náci, se nem ellenálló, az intéző (Gera Zoltán) se nem hajcsár, se bratyizó sváb, mindkét alaknak sorsa van, melynek egy-egy eleme megérinti a magyar parasztokat is." – írja a filmmel kapcsolatban Marx József. Bár a filmet Oscar-díjra is jelölték, a hazai kritika „rossz ízű magyarságsiratásnak" bélyegezte.

Vgjáték

Fábri Zoltán 1981. májusában lemondott a Filmművész Szövetségben betöltött elnöki posztjáról.

Utolsó két filmje, a Requiem (1982) és a Gyertek el a névnapomra (1983), nem sok újat tettek hozzá az életműhöz.

Az Örkény István hasonló című, rövid novellájából készült Requiemet Marx József találóan a következőképpen aposztrofálja: „Az igazi kihívást és egyben búcsút azonban az életműben a modern filmnek való utolsó nekifeszülés jelentette." A film főhősét, az 1951-ben, a váci börtönben meggyilkolt Hannover Istvánt (Balázsovits Lajos) a nézők a férfi egykori élettársa, Netti (Frajt Edit), valamint rabtársa (Gálffi László) nézőszögéből, időnként egymásra rímelő, időnként pedig egymással is feleselő visszaemlékezéseiből ismerhetik meg. A film három idősíkot próbál összegyúrni: 1944-et, 1951-et és 1953-at. A munkásmozgalmi tematika valószínűleg csak ürügy volt a megújulásra vágyó rendező számára, hogy az általa oly nagyon tisztelt Alain Resnais-féle asszociatív, különböző idő- és képsíkokkal operáló módszerét átültesse saját életművébe.

Az 1976-ban megjelent Karinthy Ferenc-kisregény, a Házszentelő alapján készült Fábri Zoltán utolsó, sorrendben huszonkettedik filmje, a Gyertek el a névnapomra. A rendező így nyilatkozott róla: „azt hiszem, hogy hat évvel ezelőtt Karinthy Cini nyomdokán én a még az akkor meg sem hirdetett, nem is sejtett peresztrojkát szólaltattam meg a filmben…"

A film a hatalommal visszaélő, velejükig romlott szocialista „kiskirályok" és azok életformájának keserű kritikája. A bemutató időpontja 1984. április. Akkorra ez a téma már nem igazán hatott a reveláció erejével Magyarországon, és nem csupán a filmet megelőző színházi előadás miatt. Talán ez is hozzájárult a várva várt siker elmaradásához, ami csak tovább mélyítette a rendező csalódottságát.

Búcsú

Vajon tudta-e az akkor 67 éves rendező, hogy ezzel az alkotásával örökre búcsút mond a filmnek? Mi volt a visszavonulás oka? Megfáradás, betegség, csalódottság, a nem mindig jóindulatú kritikák miatti sértődöttség? Valószínűleg mindezek együttesen és ráadásul még az is, hogy a visszavonulását fontolgató alkotót senki sem marasztalta.

„Egész filmrendezői pályáján megrögzött belső késztetések hajtották, miközben a nézők mindinkább szórakozni akartak." – írta a 2014-es, posztumusz Fábri-kiállítás kurátora, Mária El-Chami művészettörténész. – „Ez nem az ő világa volt, s 1983-ban, miközben utolsó filmjét forgatta, már várt rá otthon a vászon, az olajfesték és az ecset.

Felszabadultan, korlátok nélkül dolgozhatott. Vásznain kitörő őszinteséggel tárja fel belső vívódásait, kedve szerint jelennek meg érzései. Olykor szemérmesen diszkrét pozícióba helyezi alakjait, máskor pedig épp ellenkezőleg: árad belőlük a leplezetlen szenvedély és az indulat, néhol nem hiányzik belőlük az irónia és a brutalitás sem. Festményeinek többségében mégis megtaláljuk a keresett nyugalmat, de időről időre utat törnek a huszadik századi ember szorongásai, félelmei és engedelmeskedik annak a bizonyos »mániának«.

A '80-as évek végén, a hetven fölött járó művész újraélte, újjáteremtette az általa megélt világot, melynek feszítő ellentmondásai, sajnos, jelenünkben is aktuálisak. Az alkotás folyamatában szinte megfiatalodott művész festészetében még fellelhetők a nagybányai mestertől elsajátított fortélyok és a huszadik század figurális expresszionistáinak hatása, de már egyértelműen kiforrott és mindenütt felismerhető »Fábri-stílusról« beszélhetünk. A művészi életmű a film, a színészet, a festészet és az írás eszközei által vált egésszé, melynek középpontjában mindig az ember állt."

Fák és folyondárok, egy komoly filmrendező pályaképe – ez Marx József Fábri Zoltánról írott könyvének az alcíme. Valóban, ha a rendezőre gondolunk, elsősorban a komolyság jut az eszünkbe. És a morális tartás, az emberi méltóságért való kiállás, a történelem viharában megalázott kisember iránti együttérzés. „Fábri filmjeinek – olvasható Mátyás Péter tanulmányában – jellegzetessége az önvizsgálat, a szembenézés őseinkkel, barátainkkal és ellenségeinkkel. Hősei megsárgult fényképek és megelevenedő emlékképek segítségével a múltat faggatják, hogy minél jobban értsék önmagukat. Jelen és múlt, egyén és történelem feloldhatatlan konfliktusa a görög sorstragédiák eredendő bűneként kísért, forrása és katalizátora ezeknek a történeteknek."

Fábri Zoltán a magyar és az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb formátumú alakja, legjobb filmjei maradandó alkotások, a huszadik század jelentős kordokumentumai. Napjainkra mintha kissé feledésbe merült volna ez a páratlan életmű, melynek gazdagságára egy nap remélhetőleg ismét rácsodálkozik majd az utókor.

1985-ös Hevenyészett önvallomásában így fogalmazott: „32 év alatt 21 film. Öt nagydíj, húsz, vagy talán több egyéb díj nemzetközi fesztiválokon. Két nomináció az Oscar-díjra. Hangos sikerek és hangos bukások részese voltam. 22 éven át a Filmművész Szövetség elnöke. Megkaptam mindent, ami itthon elismerésben megkapható. Szerencsés voltam. Makacs is. Erőszakos is. Szívós. Másfél éve újra megkísértett az olajfesték szaga. Kézbe vettem megint az ecsetet. Létrejött egy csomó kép. S most olyan, mintha nem is lett volna közben semmi… Eltelt… Elillant… Mi telt el?… Mi az, ami elillant?… Elillant, de mi?… Hohó!... Alighanem…a tükrön a lehellet…"

[2015]