Életrajz
„Két kisváros és tíz község, ez az én szűkebb pátriám" – sorolja fel egyik írásában a Garam vidékének is nevezett szülőföldje helyszíneit Duba Gyula. A középpontban a felnevelő falu, Hontfüzesgyarmat áll, ahol 1930. június 8-án, pünkösdvasárnap hajnalán látta meg a napvilágot, s ahonnan az elemi iskola elvégzése után továbbtanulni, érettségit szerezni Lévára ment. Több mint harminc évvel korábban, rövid ideig Juhász Gyula próbálkozott itt a tanári pályával. Úgy húsz évvel előtte pedig Féja Géza zárta le a középiskolai tanulmányait, akárcsak majd három évtizeddel később a város szülötte, Grendel Lajos. Az érettségi a „garami Anteus"-nak az idő tájt még nem sikerülhetett; nem a képességei, tehetsége gátolta meg ebben, hanem a történelem állított akadályokat elé többször, többféleképpen is. Előbb még az első bécsi döntéssel, a Felvidék visszatértével, ahogy akkor nevezték, a „magyar világ" eljövetelével azzal kecsegtette a sorsa, hogy végre az anyanyelvén szerezheti meg a felnőtt korba lépéséhez, életbe indulásához az ismereteket. Utóbb azonban minden reményre rácáfolt az idő: a gimnázium alsó tagozatát hagyják ugyan, hogy elvégezze, a felsőét viszont úgy tetszik, végleg lehetetlenné teszi a második világháború s a nyomában kialakított béke. A front a szülőfaluba érve a környékező községek lakóival együtt az ő családját is menekülésre kényszeríttette 1945 elején. A kiürített községbe visszatérve a „magyar világ" végének biztos tudatánál és az anyagi pusztítás nyomainál is riasztóbbak a csehszlovák hatalmi berendezkedés friss intézkedései, a lelki terror jelei. Mindaz, amit öregkori írásai egyikében „kis magyar holokauszt"-nak nevez: a háromévnyi teljes törvényenkívüliség, a „jogok nélkül" létezés helyzete, az anyanyelv hivatalos – iskolai, intézményi – használatától való eltiltás állapota, a csehszlovákiai magyarság egészének kollektív bűnösként történő megbélyegzése. A deportálás, azaz csehországi munkaszolgálatra kötelezés és közmunkára történő behívás, illetve az 1946. február 27-i csehszlovák–magyar tárgyalásokon a lakosságcseréről szóló egyezmény aláírása után (ám ezt megelőzően is) a kitelepítés Magyarországra: a jogfosztottság három formája. A Beneš-dekrétumok nyomán azoké a diszkriminációs intézkedéseké, amelyekről csak a Csehszlovák Kommunista Párt XII. kongresszusa után, 1963-tól folyhatott nyilvános, bár nem elég nyílt beszéd. Duba Gyula ifjúvá érése erre az időszakra, Janics Kálmán szavaival a „hontalanság évei"-re esett. Kamaszkora ezért lett az ő minősítéseit, megnevezéseit használva „elodázott diákkor", ami után 1950 januárjától egy évtizeden át a „vándorélet" állomásai következtek.
Az első állomás Dubnica, a Skoda üzem - miután tényleg kilátástalan volt otthon maradnia, parasztgazda apjával együtt művelni azt a földet, amelyik nem is az övék volt már, mert mint deportálásra kötelezettektől, elkobozták tőlük. Hiába „reszlovakizált" az apja, „konfiskálásra" ítéltettek. Ezért is tűnhetett fel előtte a „fényes jövő csábos metaforája: a Gyár", ám „magányos álomkergető" maradt segédmunkás parasztfiúként is, mígnem hirtelen ötlettől vezéreltetve rá nem szánta magát arra, hogy nekivágjon egy hosszú útnak Kassára, a „keleti metropoliszba", hátha nem késte még le a felvételi idejét, és bekerülhet a Sztálin nevét viselő Középfokú Gépészeti Ipariskola első magyar osztályába. Kalandos körülmények között be is kerül, el is végzi 1954-ben. Az érettségi megszerzése közeledtével már nyitva látszik előtte egy másik pálya: az irodalomé. A többek mellett kassai magyartanára, Rácz Olivér biztatására beküldött humoreszkjei, karcolatai közül a Fáklya, a Csemadok KB politikai és kulturális folyóirata ugyanis kiválaszt hármat, és Sas Andor Jegyzet egy fiatal író indulásához című ajánlásával az augusztusi számában közli. Ezután kezdődik csak igazán a vándorélete, pontosabban saját meglátása szerint a „kettős élete", annak következtében is, hogy Pozsonyba nem a szerkesztőségeket, kiadókat felkeresni megy – nincs sok belőlük, az Irodalmi Szemle, az egyetlen folyóirat is majd csak négy év múlva, 1958 szeptemberében indul –, hanem felvételizni a Szlovák Műszaki Főiskola gépészeti karára. Mint aki gépészmérnök szeretne lenni, nem pedig író! – holott kettős életében az előadások hallgatása, a vizsgák letétele mellett mind meghatározóbb (Az első közlésem című vallomása szerint) a fokozatos bekapcsolódás a szlovákiai magyar irodalmi életbe.
A Karinthy Frigyes nyomdokain haladó, a Tanár úr kérem és az Így írtok ti erős hatását mutató humoros írásainak, a kortárs hazai alkotókat kifigurázó paródiáinak köszönhetően hamarosan ismert szerző lesz. Rovata van az Új Ifjúságban, a Csehszlovák Rádió magyar adásának riportere, szórakoztató programokat szerkeszt és ír. 1957-ben elérkezettnek látja az időt, hogy szülei tudta nélkül megszakítsa, abbahagyja főiskolai tanulmányait. Váratlanul azonban a publikálásról, a rádiós munkáról is le kell mondania: kétéves katonai szolgálatra hívják be; Ruzynban, Prágában és Houston u Prahyban védi közlegényként a hazát. Önbecsülését tekintve is rangot jelent viszont, rendfokozattal nem mérhetőt, hogy katonáskodása közben, 1959-ben megjelenik első kötete, A nevető ember és egyéb vidám történetek. Bár a tudta nélkül adták ki, mégis ezzel kötelezte el magát végleg az írásnak.
Leszerelését követően, ez év decemberétől A Hét riportere, illetve szerkesztője lesz. Karinthy és Móricz a példái, nemcsak azt tekintve, hogy cikkekkel kezdték pályájukat, s hogy az újságírásról életük végéig nem mondtak le, hanem azt is, hogy a kávéház volt a dolgozójuk. Itt, főleg a – több alkotás helyszínéül szolgáló – Grand kávéházban születtek aztán egyre-másra a legkülönbözőbb műfajú Duba-írások. A csehszlovákiai magyar irodalomban „hézagpótlóaknak" tudott humoreszkek, szatírák, paródiák egyfelől (Szemez a feleségem, 1961; Na, ki vagyok, 1965; Baj van a humorral, 1967; Káderezés a (zseb) Parnasszuson, 1979), aztán velük párhuzamosan az elbeszélések, az olyan novelláskötetek darabjai, mint a Csillagtalan égen struccmadár (1963), a Delfinek (1966), az Ugrás a semmibe (1971). Még nem jelent meg a legteljesebb szakmai elismerést hozó művei közül sem a kulcsregénye, a Szabadesés (1969), sem pedig a szülőfalu szociográfiája, a Vajúdó parasztvilág (1975), amikor már úgy méltatják, mint aki a csehszlovákiai magyar epikában a modern formák legismertebb alkalmazója.
Kritikusai dicsérték, állítván, hogy az egysíkú falurajz helyett a kisebbségi társadalom összetettebb szemléletét nyújtja. Hogy az önéletrajzi jellegű Szabadesés az olyan művek társaságában, mint Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz, Dobos László Földönfutók vagy Mács József Adósságtörlesztés című regényei, a számvetés, a szembenézés szándékával született. Főleg a hontalanság éveit faggatva egy nemzedék keresi ezekben a helyét, nemegyszer – a Görömbei András emlegette – „keserű önigazolásának" példáira bukkanva.
Amire ezek a művek megjelenhettek, illetve magukra irányíthatták a mind szélesebb olvasóréteg figyelmét, addigra szerzőjük átvehette a még ipariskolás korában, egy úttörővezetői tanfolyamon megismert Dobos Lászlótól az Irodalmi Szemle főszerkesztői tisztét. A váltás időpontja: 1968 szeptembere. Az addigi vezető mind inkább a politika elkötelezettje lett: 1971-ig a Csemadok KB elnöke, '69-70-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának tárca nélküli minisztere. Az új főnököt a közéleti szereplés kevésbé vonzza: megelégszik írásai műfaji határainak szélesítésével, azzal a dicsérettel, például, hogy az első tanulmánykötete, a Valóság és életérzés (1972) a hazai kritikusok élvonalába emelte, nem utolsósorban pedig a ténnyel: a Delfinekért 1967-ben ő lett az újonnan alapított Madách Imre-díj első jutalmazottja.
Kereken tizenöt esztendőn át, 1983-ig áll a lap élén, amikortól a Madách Könyvkiadó irodalmi vezetőjévé nevezik ki – a prágai tavasz bukása után, „Husák elvtárs országlásának" idején, a Szeberényi Zoltán, az író monográfusa által idézett „átigazolások, politikai tisztogatások, elbocsátások, elnémítások" korában főszerkesztőnek lenni nehéz és hálátlan feladat volt. A korabeli naplók jegyzői s az utólagos emlékezők szerint ez főleg azzal járt, hogy „ingajáratban" kellett közlekedni a szerkesztőség és a pártközpont között, védeni-magyarázni akár évi nyolc lapszámot is a följelentettek közül, aztán vállalni a közlésért járó büntetések kifizetését, eltűrni az egyhavi fizetés levonását.
Közben sorjáznak a kötetek. A válogatott elbeszéléseké (Angyal vagy madárijesztő, 1975), a szatíráké és , humoreszkeké (Az elrabolt taliga, 1980), az újabb tanulmányoké (Látni a célt, 1983) és novelláké (Kiárusítás délelőtt, 1984; Európai magány, 1987). Aztán a pálya- és vitatárs, Tőzsér Árpád által „korszakosnak" ítélt, a cselekmény helyszínéül mindvégig a várost választó, a nemzetiségi embernek a nyelvvel vívott szorongó küzdelmét bemutató regényé (A macska fél az üvegtől, 1985). Hozzákezd – talán trilógiát tervezve –önéletrajzi ihletésű, a falu, a paraszti világ felbomlását ábrázoló regényeihez. Az Ívnak a csukák (1977) és az Örvénylő idő (1982) harmadik, záró darabja, a Halódó parasztvilág azonban csak 2001-ben jelenik meg, akkor sem a szerves összetartozás, a természetes folytatás benyomását keltve, hanem inkább ellenpárjára, a szociográfiára emlékeztetve. Az író így érkezett el 1989-ig, a rendszerváltásig, amelyet – a Václav Havel köztársasági elnökhöz címzett, majd később, 1997-ben a publicisztikai kötete címéül választott Levél az Elnöknek, valamint a főként Grendel Lajossal vívott vitái tanúsága szerint – azért sem fogadhatott kitörő örömmel, mert a bársonyos forradalom, Grendelt idézve, „nem éppen bársonyosan bánt el" vele. A neve, munkássága úgymond „túlságosan összefonódott a régi rezsimmel", meg kellett válnia a Madách Kiadó főszerkesztői székétől, ekkortól az Irodalmi Szemle sem jegyzi már főmunkatársaként – 1990-től a Szlovák Irodalmi Alap ösztöndíjasa lett a három év múlva bekövetkező nyugdíjba vonulásáig. Az új rendszertől a „differenciált felelősségvállalás vagy felelősségre vonás" érvényre juttatását várta volna el, nem pedig azt, hogy „egy 'új sematizmus' és valamiféle 'ellendogmatizmus' elutasító türelmetlensége" jellemezze. Csalódottságának majd a Téli áradás ad hangot, az iróniát gyakran gúnyba, szarkazmusba fordítva. Ami azért meglepő, mert a '89 őszétől '90 nyaráig játszódó történet a szerző másik regénytrilógiájának, az Aszállyal induló (1989), majd a vaskos, egymagában is két kötetes folytatásnak (Álmodtak tengert 1–2., 1993) a folytatása, vége. Vajmi kevés köze van azonban az alapgondolathoz: hogyan alakult az első generációs szlovákiai magyar értelmiség sorsa. Erre talán még a Sólyomvadászat, az újabb magyar irodalom ún. spionprózájának a darabja is elfogadhatóbb magyarázatot ad, a beszervezés kísérletét és sikerét úgy veti föl, mint – az 2010-es regényének címével a – Szégyent.
Mindenesetre a méltánytalanság érzete nem szegte (alkotó) kedvét Dubának: nyugdíjasként az említett műveken túl újabb kötetekkel rukkolt elő: Az idő hangjai (1998) esszéket, tanulmányokat tartalmazott, csakúgy Az emlékezés öröme és kockázata (2005), miként a Gondok emléke – emlékek gondja (2007) és az Ulysses Ontario tartományban (2009) is. Novelláskötetre ugyan csak egyre futotta (Látogatók, 2000), talán mert különös vállalkozásba fogott: a műfaji rejtélyeket kínáló regényes önéletírásba (Valami elmúlt, 2008), ennek előtte pedig a négyszereplős, az öregedő test és az örökifjú szellem drámáját színre vivő Az élet lehajló ágába (2006). Ha hozzájuk vesszük a szülőföldi őrjárat könyvét (Szerelmes földrajzom, 2004), az emlékeket és hangulatokat megidéző Lámpagyújtást (2011), nem utolsósorban a több kiadást megért irodalmi paródiáinak korábbi gyűjteményét (Agydaganat, 2000), illetve az újakkal kiegészített legfrissebbet (Kisebbségi Irodalmi Nagykávéház, 2011), akkor megismételhetjük nemzedéktársa, barátja Cselényi László költői kérdését: „Mi történt itt, megtáltosodott-é Dubánk hetvenen túl?". Mint régebben sem, amikor sorra-rendre részesült kitüntetésekben, úgy az utóbbi időkben sem a díjak ültethették újra és újra – a kávéházi helyett az otthoni – íróasztalához. Bizonyosan legigazibb emberi s művészi terve, célja mozgatta: „be kell fejeznem önmagamat!"
Az életrajzot összeállította: Márkus Béla [2012]
Duba Gyula: Curriculum vitae
A palócság nyugati nyúlványán, az alsó Garam mentén születtem, falum akkor színmagyar volt. Az etnikai határon fekszik, a szomszéd község, Szántó már szlovák, s onnan északkelet felé kezdődik a szlovák vidék. A táj jellege hasonló, északkeletnek dombok, majd hegyek kezdődnek, délnyugatnak a határunk síkvidék. A tájelemek éppen Hontfüzesgyarmat határában találkoznak. S ez meghatározza a lakosság munkájának és kultúrájának a jellegét, más az élet a síkvidéken és más a dombokon. Mindkettőhöz érteni kell. A nagyapám, Duba József a 19. század végén és a monarchia értelmében volt parasztember, apám már a 20. század és a köztársaság jegyében az, családunkban jobbágyhagyományok és némi idegenes korszerűség élt együtt. Nagyanyám kendert tilol, fon és sző a szátván, kalácsot készít ünnepekre, anyám szép gyerekruhát és játékokat vesz és süteményt süt vasárnaponként. Mindkét lelkiséget értem, helyük lesz bennem. Kor és sorsfordulókon, a 20. század gyermekeként születtem.
Tanulni a falumban egyházi felügyelet alatt álló, református magyar népiskolában kezdtem. Egy parasztház nagy szobájában („első házában") van a „kisiskola", ide jártak az elsősök, a másodikosok és a harmadikosok, talán húsz-huszonöten lehettünk. Családias ez, akár a faluközösség, mint a „nagyiskola" a Templomdombon, ahová a négytől nyolc osztályosokig jár, kb. ötven-hatvan gyerek. Eszmélésemet a család és a faluközösség református értékrendje határozza meg. A faluban katolikus iskola és templom is volt, kevés hívővel, de a szomszédos Fegyvernekről is ide jártak az ünnepi misére az emberek. Nagyon szerettem olvasni, a lévai vásárra menő szüleimnek midig azt mondtam: könyvet hozzanak! Nagyon kicsi termetű és hallgatag, visszahúzódó természetű, komoly gyerek voltam. Jól tanultam, szavaltam és néha színpadi szerepet is játszottam, meg tudtam jegyezni a szövegeket. A „nagyiskola" negyedik osztályából előbb a lévai polgári iskolába, majd a Magyar Királyi Állami Gimnáziumba írattak be a szüleim. Mert közben, 1938-ban „magyarok lettünk". Másképp, mint azelőtt, államilag is. A csehszlovák katonák után, apám is az volt, magyar honvédek jöttek hozzánk, később ő is az lett. A történelem alakította, hogy apám a háború előtt Prágában, alatta Győrben katonáskodott.
A parasztélet a régi maradt, érzésvilágát és mindennapjait azonban nemzetivé tették az újságok és a könyvek, majd a háborúról szóló hírek és a hősi halottak, a levente és a futball, meg a terjedő rádiós kultúra és a katonadalok. Számomra a mesék világát az ismeretek kora követte, a latin nyelv meg a német, s a honismeret, melyben az egykori végvári vitézekről tanultunk. Aztán a kalandok, Verne és Cooper könyvek, Jókai és Mikszáth, a cserkészet és a népi mozgalmak, a népszolgálat eszménye és a lírai költészet érzésvilága, konfirmáció a templomban és táncmulatság. Aztán ismét katonák, visszavonuló seregek, a Garam mentén a téli hónapokra megáll és elcsitul a front, majd tavasszal nyugat felé eldübörög.
S valamiféle lopakodó ürességet, majd veszélyérzetet hagy maga után. Kifelé alig visznek utak a faluból, zárt világ következik, nem nyílik iskola. Mintha az előző fél évtized büntetése lenne, anyanyelvünk csak a falun belül érvényes, Léván például veszélyt hozhat a fejére az, aki magyarul beszél. Csapdahelyzet éppen akkor, amikor a fiatal lélek kinyílni és szabadon szárnyalni kíván! Érzéketlenség, miközben rokonszenvre lenne szüksége, idegenség, bár otthonra vágyik, jogtalanság, amikor tenni szeretne! Élet ez is, nem elviselhetetlen, de nem is boldogít! Zárójeles évek, csonka idő. Négy év jogtalanul a demokratikus köztársaságban, békeidőben. Ösztönösen élünk, ha kell, menekülünk! A falusi legényélet, parasztmunka minden fogását megtanulom apám mellett. Hiszen egyszer az ő örökébe lépek. Négy év múltán a jogtalanság kora elmúlik, ez is meddő idő, mert nincs új lehetőség, esetleg a gyár! A kor új lehetősége a gyár, más létforma új élet esélye, a máriatölgyesi Skoda üzemben fél év alatt gépszerelőnek tanulok. S már benne vagyok a fősodorban, a Kassa Középfokú Ipari Iskolának magyar osztálya nyílik, négy év múlva érettségizem. Itt kezdek írni, ösztönösen, humoros karcolatokat a faliújságra. Sikerem van velük, 1954-ben a Fáklyában debütálok. Majd öt szemesztert végzek a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen, amikor érthetetlen okokból behívnak katonának. Két évig közlegény a néphadseregben, Prága légvédelmének szolgálatában. Furcsa idők a magyar ötvenhat után, Prágába járok kimenőre, apám nyomait keresem, aki itt szolgált három évtizeddel ezelőtt, amikor születtem. Negyvenhétben ez elől a hadsereg elől menekültünk, hogy ne deportálhassanak, mely seregnek ma „példás" katonája vagyok. Bizony, hogy játszik velem a történelem…
Egyetemista koromban a fővárosban már írói-szerkesztői körökben mozogtam, leszerelésemet várták és azonnal felvettek A Hét című képeslap szerkesztőjének. Ezzel sok utazás járt, s mivel ipari szerkesztő vagyok, járom az országot, az üzemeket Csernőtől Asig. Majd 1968. szeptember elsejétől az Irodalmi Szemle főszerkesztője leszek, a páncélos kétéltű járműveken a géppisztolyos, sisakos szovjet katonák még a főváros utcáin járőröznek. Irodalmunkban ekkor már három nemzedék alkot, kultúránk felnövésének és kiteljesedésének a kora ez. Fiatalokkal szerkesztem a lapot, sok gonddal, konszolidáció zajlik, de a közlési lehetőségeket biztosítjuk. Tág teret kapnak a helytörténeti és hagyományőrző anyagok is, a nemzeti identitás erősítői, a Szemlében együtt él a hagyomány és modernség. A „peresztrojka" idején lettem a Madách Kiadó irodalmi vezetője, bonyolultan eredményes idő ez, irodalmunkba betagolódik a negyedik nemzedék. Mind-mind történelem eddig, ami a kilencvenes évekkel kezdődik, az is! Életérzésem és valóságszemléletem, szellemi érdeklődésem az elemző múltértelmezésnek, a történeti látásnak alávetett. Az emlékezés írói munkám alapja. Húsz éve, nyugdíjazásom óta „csak" író vagyok. Amiről írunk, úgy vélem, először meg kell értenünk. A dolgokat is, életünket is! Munkám eredményei nyilvánosak és hozzáférhetők…! A vágyam, hogy méltón befejezzem magam…
A szabad egyik lehetősége – Duba Gyulával beszélget Szakolczay Lajos
Az olvasóközönség Önt humoros írások szerzőjeként ismerte meg. Miért hagyott fel ezzel a „kitaposott" úttal? Az új, az „ismeretlen" felé való tájékozódás segítette-e prózaírói kibontakozását?
Az írói utak kiszámíthatatlanok; logikusak, de öntörvényűek és alig befolyásolhatók. A véletlen folytán lettem író. Gépészmérnöknek készültem, s még hozzá becsületesen és szenvedélyesen, a technika iránti érdeklődésem nem volt felületes, sokkal inkább mély gyökerű. Első karcolataimat alkalomszerűen, játékképpen és ösztönösen írtam, a közlés igénye nélkül. S amikor kedvezően fogadták és közölték őket, alig hittem a sikernek. Annyira vétlenszerűnek és indokolatlannak tűnt fel mindez, hogy majdnem nem tudtam mit kezdeni az első meleg hangú méltatásokkal. És azután még sokáig megmaradt számomra az írás játéknak, a szabadság egyik vonzó és adott lehetőségének; sőt, pénzkeresési alkalomnak is. Nem éreztem hivatásnak, de még egy esetleges életforma lehetőségének sem. Érdekes módon azt viszont megéreztem, hogy az írás komoly vállalkozás, még ha én nem is veszem nagyon komolyan, és felelőtlenül vagy felületesen írni nem szabad. De inkább ösztönösen éreztem ezt, mert a komoly munkát számomra továbbra is a műszaki alkotás eszménye jelentette. Csak később – huszonhat éves lehettem ekkor –, hökkentem meg kissé, amikor tudatosodott, hogy amit én játékból teszek, az valójában komoly dolog: egyéni és önálló állásfoglalás a világgal szemben. Ezt a felismerést aztán közhelyszerű megállapítások követték, melyeket azonban érdemes, melyeket azonban érdemes megemlíteni, mert az emberre a közhelyek is jellemzőek, amelyeket magára kötelezőeknek elfogad. Először is megállapítottam, hogy írni csak hivatásszerűen lehet, alkalomszerűen vagy játékból nem (közhely). Aztán: az írói tevékenységben meg van a tendencia kisajátítani az embert magának, másfajta munka iránti szenvedélyes érdeklődést nehezen tűr meg maga mellett (ez is közhely). Harmadszor: az író képzelőereje minden kötetlensége ellenére a valóság elkötelezettje, és önállósága megőrzésének a látszata mellett valójában objektív törvényeknek engedelmeskedik. (ez nem közhely, de sokan tudják vagy érzik). Van egy pont a valóság és a hozzá íróként közeledő ember viszonyában, amelyen túl nem lehet nem írni. A valóság írni kényszerít. Eszközeiben nem válogatós. A meghökkentéstől, hogy „ha már egyszer letettem a garast, csinálnom kell", egészen az indulatig – szólni akarok! – terjednek. De a valóság másképp is hat az írójelöltre. Egyre inkább kitárul és elmélyül előtte azáltal, hogy írói szempontok szerint szemléli, részleteiben úgy látja, ahogy megírná, a jelenségeket kombinálja, a tényeket csoportosítja, válogat. S amikor már álmában is novellák suhannak át az agyán, készen van arra, hogy íróvá legyen. Velem is így történt valahogy. S amikor ott tartottam, hogy a legkülönfélébb helyzetekben és társaságokban, önmagamat is meglepve, írásaim problémái, megoldásai és fordulatai jutottak az eszembe és kénytelen voltam rajtuk eltöprengeni, lélekben kettéhasadva ezáltal – egyik énem a külső valósággal, a másik a problémával foglalkozott –, tudtam, hogy nem leszek már gépészmérnök. Az én tapasztalatom az, hogy a valóság elnyeli az írót, mint a húsevő növények a tarka lepkét, pedig a szegény állatka csak játszani akart. Az író sem tehet egyebet, minthogy dühödt harcot kezd ellenfelével; életre-halálra folyó harcot, teljes erőbedobással. Így jött nálam is a felismerés: a humoros hang nem elég, „csak" szatirikus alapállásból nem győzhető le a valóság. A komikum felfedezésével és láthatóvá tételével sok okosat, értékeset és maradandót lehet elmondani az emberi viszonylatokról, a társadalmi kommunikációról és általában az életről. De az emberről, annak lelkéről, a lélek mélységeiről és szenvedéseiről komoly hangon kell szólni: mosoly nélkül és mélyrehatóan. A humor az emberi ész és a szellem adománya, és úgy fut végig a jelenségeken, mint a könnyű kéz a zongora billentyűin; de az érzések legtöményebbike és legemberiebbike a fájdalom, s ennek irodalmi kifejezője a tragikum felnyitja a zongorát és a csupasz húrokon játszik. Nem a humor lebecsülése ez: a billentyűkön futó kéz is lehet művész keze, és a húrok között matató kéz lehet akár a hangolóé is. Egy bizonyos: számomra a komikumot a tragikumnak kellett követnie, sőt ezenkívül a gondolatot realizáló kritika, tanulmány és esszé korszaka is bekövetkezett. A valóság ellenáll, nem adja olcsón önmagát, teljes fegyverzetben kell megostromolni, hogy a harc eredményes legyen. Vagyis tanulságul: az író önmaga kifejezésének a teljességére törekedjen. (Ez is közhely, de vállalnom kell.)
A klasszikusok közül kiket tart példaképeinek és kik azok, akik „zseniségükkel" lenyűgözik?
Indulásom idején a humorista Karinthy tett rám nagy hatást. Elkápráztatott, impulzust adott és magamra hagyott. Azóta nincsenek példaképeim, nincs szükségem rájuk. Inkább olvasmányélményekre van szükségem, gondolatokra és formai megoldásokra. Olyan tartalmi újdonságokra, amelyek sugallatszerűen hatnak rám és példájuk a saját problémáimra megoldást kínál. Bizonyára sokan hatottak rám és hatnak rám ma is a klasszikusok közül, de nem személy szerint vagy az életművükkel, hanem egy-egy munkájukkal, amelyek valahol az általánosítások síkján szerencsésen egybeesnek az én törekvéseimmel. Nem becsülöm le a klasszikusokat, kimeríthetetlen lehetőségei ők az írói tapasztalatszerzésnek. De ha személy szerint van róluk szó, az írónak inkább szellemi elődökre van szüksége, mint példaképekre; olyan írói teljesítményekre, amelyeket alkata és vérmérséklete szerint maradéktalanul a magáévá képes tenni és folytatni tud. Én sajnos nem találtam a magam számára ilyen „elődöt", bizonyára azért, mert a valóság – a szlovákiai magyar nemzetiség valósága –, amellyel dolgozom, fiatal még és irodalmilag-művészileg megformálatlan, nyersanyag. Nincs mód maradéktalanul belesimulni egy biztonságot adó folytonosságba – eltekintve attól, hogy a világirodalom, de különösen a nemzeti irodalom közege konkrét folytonosságot jelent –, a szlovákiai magyar irodalom fél évszázados közép-európai jelenléte nem ad erre lehetőséget. Így maradnak az alkalmi tanulságok, amelyeket egy-egy felvillanó írói egyéniség vagy gondolatgazdag könyv jelent, és marad az alkotói magány, melyben az ember nemcsak önmagát, de képzeletbeli elődjeit is igyekszik megvalósítani.
Hogyan hatott Önre a szülőföld, a gyermekkori tájak és élmények ma is fogva tartják-e?
Az alsó Garam mentén születtem, Hontfüzesgyarmaton. A táj csupa átmenet: síkságból dombokba, mezőkből erdőkbe, magyar nyelvterületből szlovák nyelvterületbe. Legelemibb élményem az, hogy húsz éves koromig paraszt voltam. Mostanában jutott csak a kezembe Erdei Ferenc Parasztok című könyve és döbbenten olvastam benne a következő mondatot: „...minden paraszttársadalmak alapvető jellege: az alávetettségbe való belenyugvás és a törekvés ennek elviselhetőbbé tételére." Eszembe jutnak a nagyszüleim, az apám, a földijeim, akkor én magam, a parasztember, ahogy bennem él és igazat adok Erdeinek. Eszembe jut a front utáni ló- és tehénhiány, az elgazosodott földek, az egyre fokozódó erőfeszítés, hogy talpra állítsuk a gazdaságot, a váratlan téli reggel, amikor újra otthagytunk mindent és futottunk a csendőrök meg az autók elől, a nyár, amikor a rokonságunk, szomszédaink elhagyták a falut és idegenek jöttek a helyükbe. Emlékezem a rendbejött gazdaságra, mely aztán közös tulajdon lett, szövetkezeti kocsis apámra – azóta meghalt –, traktorista öcsémre és úgy érzem: valahol a tudatom mélyén még mindig paraszt vagyok. Minden írói problémám –amely írásaimban munkál – az ösztönök és szenvedélyek, az értékrend és erkölcs, valahogy mind a parasztvilágból származtatható, és az összes problémák és akadályok, összeütközések és tragédiák abból keletkeznek, hogy ez a valóság haldoklik. Még jelen van, de már alig él és hatni képtelen. Agonizál. Gyakorlatilag tehát már halott. De a parasztok még vannak, alkalmazkodnak és átalakulnak, lemondanak a régiekről és új értékekhez szoknak, élnek. mit tegyen azonban magával az a paraszt, aki a változásokat városon éli át, íróként éli át, környezetétől ezer különbözőség taszítja, régi, bizalmas valóságában ezer új idegenség várja, érzi a változásokat, de – úgy érzi – ő mindig ugyanaz marad? Talán ki tudna lépni önmagából, mert meg vannak hozzá az intellektuális képességei, de ehhez cinizmusra lenne szüksége, ami nem paraszti tulajdonság és számára idegen. De még az évszázados gyökerű közösségi érzését sem tudja levetkőzni, hogy önmaga érdekében tevékenykedjen inkább, és eszerint válogassa meg a feladatait és elvégzendő teendőit. Marad hát számára a küzdelem a változások lényegének a megragadásáért, hogy az így elért eredmények révén ő maga is változzon és megtalálja a világban egyensúlyhelyzetét.
A kortárs magyar prózában lát-e olyan követni való példákat, amelyek a szlovákiai magyar regényirodalmat és novellisztikát is előbbre lendíthetnék? Kiket érez magával rokontörekvésűeknek a kortárs magyar írók közül, mely művek hatottak Önre?
A kortárs magyar prózában mindig vannak olyan törekvések és eredmények, amelyekből tanulni lehet valóságlátást vagy formai megoldásokat. Egy-egy megjelenő mű – jó esetben – mindig új formai eredményt, egyedi nyelvi valóságot vagy jellegzetes életdokumentumot mutat, tehát az írói lehetőségek új útját, frissen kitűzött irányát jelenti. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy helytelen lenne általános értelemben követendő vagy követett példákra hivatkozom, mert – mint már említettem – személyes tapasztalatom szerint az íróra az irodalmi példák egyedenként és művenként hatnak. Néha csak egy prózatöredék, máskor egy verssor, egy kép az, amely megkap és új összefüggéseket tár fel az emberben, mint egy új szemszögből csodálkozva rá ilyenkor a valóságra és ezek az írói tapasztalatszerzés ritka termékeny pillanatai. A kortárs magyar próza – de irodalmat is mondhatnék! – inkább a jelenlétével hat, s nem konkrét törekvéseivel, amelyek a más társadalmi közegben érzékelve amúgy sem mindig evidensek. A kérdés második felére azonban egyértelműbben válaszolhatok. Egy részhatásokat rögzítő hosszabb lista helyett, két művet említek, amelyek hatással voltak rám: Csoóri Sándor Faltól falig és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kötetét. Úgy érzem, hogy ez a két könyv az én írói tudatomhoz valamilyen módon hasonló tudatvilágból fakadt. Csoóri mini esszéiben a parasztvalóság városra szakadt embere, magával hozott erkölcse és költőadottsága birtokában, újraértékeli a világot és helyet keres benne a maga számára, már-már újjáteremtve önmagát. Sütő semmi egyebet nem tesz, mint leírja találkozását annak a másik énjének a maga mögött hagyott világával, mely énjét Kolozsvárt és Bukarestben is magával hordozza, minden reménye nélkül annak, hogy valaha is megszabadulhat tőle. Úgy érzem, hogy ezekben a könyvekben a magyar faluvalóság kisugárzása, közvetlen vagy közvetett jelenléte messze túllépte a szociográfiai egzotikum vagy expresszív tényirodalom állapotát. Méghozzá abban az irányban, ahol az írott szó megtelik mélyebb tartalommal és művészetté válik. Tehát nem csupán a helyhez kötött informáltság számára érhető, de az egyetemes emberi tudat méreteiben is elfogadható érték. S érdekes módon mindkét mű a líra általánosító közbenjárásával jutott fel erre a magaslatra. Csoóri tapasztalatszerzésének a logikája és elvonatkoztató készsége erősen érzéki, gondolattársításai költőiek, költő módon alkotja új fogalmait. Sütő valóságszemlélete és nyelvezete csupa líra és költőiség. Humora is lírai fogantatású, nem szatirikus élű. A prózába öltözött egyedi valóság a költészet által vált egyetemessé.
Elhangzik néha az a vád, hogy a szomszéd népek magyar nemzetiségi írói nem ismerik eléggé egymás munkáját. Ön, mint a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője, mit tesz azért, hogy ez a probléma – ha fennáll – fokozatosan megszűnjön?
Én a problémát ilyen megfogalmazásban nem tartom igazi problémának, valami erőltetettséget, az irodalom természetellenességet érzek felvetésében. Jó egymás munkáját ismerni, de nem lehet kizárólagos és kötelező e szempont, amivel nem azt akarom mondani, hogy ne ismerjük egymást, hanem azt, hogy ne programszerűen, jelszavak szellemében – tehát alighanem felületesen – kérjük számon önmagunkat egymás ismeretét, hanem az irodalom természetének megfelelően, érdeklődés és kiválasztás szerint, öntörvényűen és spontánul. S ilyen értelemben nem hiszem, hogy nagyobb nehézségek állnának utunkban. Határainkon túlról minden jó mű vagy legalábbis a híre, értékelése eljut hozzánk, s aki konkrétan is érdeklődik utána, általában megszerezheti. S ha e téren mégis valódi nehézségek merülnének fel, azokat a közös könyvkiadások keretein belül kell megoldani. Más a helyzet a szerkesztőségeket illetően. Nemzetiségi irodalmi folyóirat szerkesztősége sokoldalú integrációs műhely kell, hogy legyen. Ezekben már „kötelező" az egyetemes kortárs magyar irodalom tablójának az ismerete csakúgy, ahogy ismerni kell a kortárs hazai nemzeti irodalmak – esetünkben a cseh és szlovák irodalom – munkáját és eredményeit is. Így az integrált tartalom alapfokon nemzeti lesz, magasabb szinten nemzetközi, közép-európai. A két háború közötti szlovákiai magyar írók így fogalmazták meg a kisebbségi irodalom célját és feladatait: hidat építünk a szomszédos nemzeti kultúrák, irodalmak között, hogy elősegítsük egymás kölcsönös ismeretét: én ma így fogalmazok ugyanazon a helyen: hidat építünk önmagunkban a közép-európai népi – nemzeti kultúrák között. Az Irodalmi Szemle is ezt a célt szolgálja: nemzetközi tájékozódású irodalomtudatot és fórumot munkálni ki önmagunkban, mely hazai valóságunkban gyökerezik, nemzeti hagyományainkból táplálkozik, és korszerű gondolati szinten értékeli szélesebb környezetét. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy állandóan tájékozódunk és figyelünk magunk köré és a saját problémáinkat a fent vázolt szélesebb közösség szellemi fényében vizsgáljuk. (Nem új gondolat, Fábry „hazája" is Európa volt!) és jelent gyakori külföldi vendégeket, eszmecseréket velük és róluk, közös gondokról és szempontokról, jelent egy olyan szerkesztői érdeklődési készséget és koncepciót, amely számára természetes állapot, hogy napi problémáiban és gondjaiban a szocialista Közép-Európa érverésének a lüktetését érzékeli és úgy szerkeszti lapját, hogy több-kevésbé egészségesen tükrözze ezt a lüktetést.
Tudom, hogy szenvedélyes képgyűjtő. Szenvedélyének indítóoka csak a szép birtoklásának a vágya, vagy más miatt is vonzódik a festészethez?
A képgyűjtésről annyi az igazság, hogy a szenvedélyem ugyan jelentős, de a gyűjteményem annál szerényebb. Szeretem a régi képeket, az impresszionistákat és az új realistákat. Az absztrakt képek nem fognak meg vagy csak ritkán hatnak rám. A festő munkájában éppen az érdekel, hogy a konkrét érzékelhető valóságnak milyen elvonatkoztatott művészi formát (szín és vonal) talál. A képen a fa lehet piros és hold fekete, de fa és hold legyen, a maga helyén. A művészet terén hát, úgy érzem, javíthatatlan realista és érzelempárti vagyok. Ebből következik az a sejtés is, hogy a festészetre, a műélvezeten túl valószínűleg munkámhoz is szükségem van. A prózában nagy jelentőséget tulajdonítok a tárgyaknak, az ember környezetének és mozdulatlan, szótlan, de mégsem egészen „élettelen" társainak. Az ember lényegének a hozzá közelálló tárgyak és közvetlen környezete majdnem annyira jellemzői, mint a biológiai és lelki tulajdonságai. S a képekhez hasonlóan az írott szó sem az elsődleges valóságot jeleníti meg, csupán a valóság képzetét kelti bennünk, az élet mását tükrözi. A fizikai valóság a maga bonyolultságában és motívumgazdagságában leírhatatlan és megfesthetetlen, de lényegének a hű képe tudatunkban reprodukálható. Mind az írás, mind a festészet ezt a lényeg-megragadást igyekszik megvalósítani. Engem a festészet valami belső vizualitásra tanít, olyan intuíciós reflexekre és képi logikára nevel, amely a „láttatás" igényével fogalmaz és formálja meg szavakkal a tárgyi valóság írott képét. Ebben a folyamatban a szó a maga módján a világ alakját-formáját termeti meg úgy, hogy közben a belső lényegét is felmutatja: a festészet tanulmányozása számomra a formateremtés iskolája.
Az élménypróza mintha egyre jobban kiszorulna az irodalomból. A több gondolati síkot egybeötvöző parabola s az esszéregény pedig mindinkább kezd divatba jönni. Mit gondol a próza metamorfózisáról és érinti-e Önt ez a probléma?
Nem hiszem, hogy az élménypróza kiszorul az irodalomból. Nehéz elképzelni, hogy mit tenne az író konkrét élményei nélkül, ha csak közvetett tapasztalatokra lenne hagyatva. Bizony úgy van, hogy az író legértékesebb kincsei, erőforrásai a saját élményei, amelyekkel konfrontálhatja az általa leírt valóságot és így ellenőrizheti realitását. Nem is beszélve arról, hogy legmegbízhatóbb ösztönzői s egyben támaszai írás közben azok a belső, lelki élmények, melyekben egy-egy cselekedetét önkritikusan analizálva részesül. Más kérdés az, hogy az élmények lehetnek fizikaiak és szellemiek (olvasmányélmények), de szinte bizonyos, hogy az ún. lelki élmények a tudat belső meditációinak eredményei is az elsődleges valóságból, a létélményekből táplálkoznak. Meggyőződésem, hogy a modern próza lényegében élménypróza (és nemcsak a Hemingwayé, de a Kafkáé is) mégha az élmények áttételesen nyilvánulnak is meg benne. A parabola és az esszéregény is a létélményeken alapul, csak a konstruálás és elvonatkoztatás módszerét annyira kizárólagosan fogadja el, hogy elvész mögüle a hétköznapi és konkrét emberi cselekedetek életközelsége. Élettapasztalatok nélkül aligha boldogulhat az író, az intuíciós (beleérző) készség gazdagságát és hitelét is a személyesen megélt és önkritikailag értékelt tapasztalatok biztosítják. A lírai „zseni" léte talán születés és nagyrészt ösztönösség kérdése, de a prózaírónak mindenképpen tanulnia kell. Abban azonban igaza van, hogy egyre inkább „divat" a parabola és az esszéregény. Erős a gyanúm, hogy egy nehezen tetten érhető entellektüel kritikai „sznobság" folyományaképpen, melynek szüksége van arra, hogy gondolatilag megnyilvánuljon, és erre a megnyilvánulásra – filozofálgatásra –a leginkább a többértelmű és néhány jelentésű parabola és gondolatgazdag esszéregény nyújt lehetőséget. Így ez a fajta kritika, a saját önös érdekeit tartva szem előtt az esztétikai értékrendet is ilyen irányban próbálja elmozdítani. Ami azt jelenti, hogy ezek felértékelésével és túlpropagálásával mintegy a regény műfaji kritériumait és az írók kísérletező hajlamát tolja el ebben az irányban. Aligha a széleskörű olvasói igénye teszi „divattá" az említett műfajokat.
Semmiképp sem szeretnék a „maradi" szerepében mutatkozni, a parabolát, a groteszk és az abszurd lehetőségeit magam is felhasználom írásaimban. Regényemben, novelláimban gyakran esszéisztikus részletek találhatók, de a modern próza lehetőségeit egészében más irányban keresem. A tárgyi világot és a környezetrajzot már említettem, hadd tegyem hozzájuk az eseményt, a cselekményt – vagyis a fabulát –, a mozgást, az életjelenségek dinamikáját és ritmusát, melyeket a próza fontos tartalmi jegyeinek tartok. Nélkülük nehezen tudok jó prózát elképzelni és véleményem szerint a prózairodalom lényegét jelentik, s mint ilyenek, nem avulhatnak el, csupán megfiatalításra, felfrissítésre szorulnak. Számomra valahol itt kezdődik a próza metamorfózisa.
[1974]
In: Szakolczay Lajos: Párbeszédek és perbeszédek. Bp., Magyar Napló, 2010, 165–173.
Munkásság
Márkus Béla: Duba Gyula
A nemcsak a (cseh)szlovákiai, hanem az egyetemes kortárs magyar irodalomban is párját ritkítóan termékeny alkotó, a több mint negyven kötetet számláló Duba Gyula életműve ellentmondásos természetű. Egyrészt elég világosan tagolható, főleg az alkotói ambíciókat is kifejező műfaji választások-váltások alapján. Másrészt viszont, az önéletrajzi jellegű elbeszélői magatartásokat, epikai eljárásmódokat tekintve annyira egységes, hogy a szép számú elbeszélés, regény java szinte szétválaszthatatlanul összetartozik, mintha egymás alakváltozatai volnának.
Az író a műnemek tekintetében nem kalandos természetű: érintetlenül hagyta mind a dráma, mind a líra létformája. Az epikának azonban szinte mindegyik változatával kísérletezett, a szépprózával a legsűrűbben, ám gyakran élt az értekező próza kifejezési lehetőségeivel is. Pályáját – eléggé későn, huszonhat éves korában – humoros írások folyóiratbeli közlésével kezdte. Eleinte a humoreszk volt a meghatározó műfaja, a korabeli kritikák szerint ennek is az az ága, amelyik tartózkodott – mert a kor „elvárásai" szerint tartózkodnia is kellett – a politikai állásfoglalásoktól, a társadalmi, hatalmi berendezkedés bírálatától. Egyik első méltatója, Turczel Lajos a válogatott írásokat tartalmazó Baj van a humorral (1967) utószavában komikumfelfogása és ábrázolása sajátosságának tartotta annak az arisztotelészi tételnek az érvényesülését, mely szerint a komikus hatás lényege a fájdalommentesség. Az irodalomtörténész úgy látta, ezért sem fordul elő a humor klasszikus fajtája, az Eötvös József által a „mosoly könnyek között" formulájával jellemzett változat, de hiányzik a szaltikov-scsedrini kíméletlen szatíra is, amely az olvasóban „a társadalmi rosszal szemben gyűlöletté fokozódó felháborodást" igyekezné felkelteni. Talán a visszhang egyrészt csekély, másrészt fenntartásos volta miatt a szerző is mintha kissé félvállról vette volna a humoros írásait, hiszen egy idő után maga beszélt „sekélyes műfaj"-ról, miközben hosszú-hosszú ideig hagyta heti- és napilapokban kallódni őket. Monográfusa, Szeberényi Zoltán szerint Duba Gyula írói munkásságának ez az egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb területe, főként az „eredetibb teljesítményt nyújtó" paródiáit nézve. Az életmű egészének alapos ismerője, Koncsol László, a parodista pályáját külön is tagolhatónak véli az alapján, hogy kezdetben a karikírozó szándék uralkodott az elítélő műbírálat sajátos változatát teremtve meg, majd fokozatosan szellemi játéknak, írói erőpróbának tekintette a paródiát. A monográfus a korai szakaszt tartja nehezebbnek: mivel a csehszlovákiai magyar irodalomból hiányoztak a széles körben ismert alkotások, ezért a travesztiáknak, karikatúráknak önmagukban is nevettető hatásúaknak kellett lenniük. Mindvégig betöltve a bírálat szerepét – hiszen az irodalmi paródiát okkal nevezik ábrázoló kritikának –, akár a szövegen vagy a stíluson ironizál, akár a szerző személyiségének rejtett, vagy ellenkezőleg, nagyon is markáns vonásain. Legyen bár a kifigurázott alkotó lírikus avagy prózaíró: a parodista bravúros verstechnikája alapján szinte várni lehet, „mikor bújik ki belőle a lappangó költő", amikor pedig elbeszélő műveket karikíroz, az „alapanyag erős szeretetét" árulja el. Mindennel együtt: egész irodalmuk tiszteletét. Meggyőzően tanúsítja ezt azzal is, hogy a Káderezés a (zseb) Parnasszuson újabb, és más-más címre keresztelt kiadásaiban folyton bővíti a karikírozottak körét. A saját nemzedéke után láttatja az őket követőekét is. „Az 'alapozók', a 'nyolcak', az 'egyszeműsök', a 'megközelítők', az 'iródiások' közé 'magányos futók' ékelődtek. A sematizmus, az újrealizmus, az avantgárd és a posztmodernizmus hangot és formát kapott műveikben, s így helyet az én görbe tükrömben" – jellemez és összegez, paródiái gyűjteményét olyan „humoros irodalomtörténetnek" tudva be, amely számára „szívmelegítő emlék", „másoknak talán okulás is".
Noha e különös irodalomtörténet portréi, alfejezetei a pálya során folyamatosan íródtak, kiegészültek, számuk a téma természeténél fogva is mind egyre csökkent. A humoreszkeké hasonlóképp, csak más okok miatt. A legfőbb ok alighanem az első elbeszéléskötet, a Csillagtalan égen struccmadár (1963) váratlanul pozitív megítélése. Koncsol László összegző tanulmánya volt olyan bátor kijelenti a szerzőről, hogy könyvével „elfoglalta prózairodalmunk egyik vezető helyét"; Turczel Lajos vélekedése szerint pedig eljutott a valódi modernségig, különösképp a szerkezet kialakítása dolgában. Ugyancsak ezt a könyvet tárgyalva egy másik elemzésének Koncsol azt a címet adta, hogy A kétlelkű emberek írója, s ettől kezdve a szereplői magatartásokra és társadalmi traumákra, az elbeszélői lélekábrázolásra és nézőpontváltásra egyaránt vonatkoztatható megjegyzés a szakirodalom talán legtöbbet használt fordulata lett. Magában foglalja az induló elbeszélő művészetének modern megoldásait, az események visszaforgatását, a hely és idő szabadabb „kezelését", az előrevetítések, víziók szerepét, az ismétlés retorikai elemét. És főleg magában hordozza azt, ami ekkortól mindvégig jellegadó, meghatározó vonása Duba Gyula szépprózáinak – a Csillagtalan égen struccmadár kötet legnagyobb igényű elbeszélésétől, Az idegen szemtől a legutóbbi regényéig, a Szégyenig (2010) – mind szerkezeti felépítésüket, mind előadásmódjukat tekintve. Külső s belső hangok, szólamok dialógusára alapoz egy epikai művet, különböző nézőpontokat láttatva s ütköztetve. Az eljárás az életmű legtöbbször hivatkozott világirodalmi mintáját, az esszék, vallomások mellett a regényekben is idézett Dosztojevszkij pétervári poémáját, A hasonmást veszi alapul. A pálya elejéről való novellára csakúgy, mint a végéről való regényre áll az, amit az orosz klasszikuséról Bahtyin mond. Nevezetesen, hogy a könyv lapjain a főszereplő önmagával folytatott párbeszédei hemzsegnek, s hogy a befelé forduló, néma beszédű figura (vagy elbeszélő) tudata szétbomlott, háromszólamúvá lett. Bár a pálya kései szakaszában válik uralkodóvá ez a többszólamúság, a megvalósításának korai kísérleteit is érdemes számba, számításba venni. Eszerint – Bahtyint követve – az első szólam az „én megjelenése önmaga számára", mely nem tud meglenni a másik nélkül. A második „az én megjelenése a másik számára" fiktív szólam, a másikban tükröződő éné. Végül a harmadik „az ént el nem ismerő idegen" szólama, amelyik azonban a hősön kívül nincs tényelegesen képviselve, az elbeszélés ugyanis nem vonultat fel egyenrangú hősöket. E szólamok első beszédére, kánonjára épül fel a mű egésze – majd. Egyelőre, a novellista indulásakor a modern megoldások dicsérete mellett – később is gyakran és okkal – ellenvetések, kifogások is felmerültek, például hogy az írói, vagyis az elbeszélői s az alaki reflexiók, elmélkedések és magyarázatok kárára lehetnek a szerkezet kialakításának és zavarhatják a művészi egységet. Hellyel-közzel találó megállapítások ezek a három évvel későbbi elbeszélésekkel kapcsolatban is: a Delfinek (1966) után azonban, talán a visszhangtól bátoríttatva, talán a korai számvetés belső kényszerétől hajtva megszületett az első regény. A Szabadesést (1969) ismét meleg méltatások követték, köztük az, amelyik ezt addigi alkotói tevékenysége csúcsának nevezte.
A regény életanyagát, valamint előadásmódjának vallomásos jellegét két olyan ismérvként, sajátosságként emlegették, amely az életmű későbbi darabjaival kapcsolatban is jó okkal merül föl. A valóságvonatkozások – az ún. referencia dolgában a falu világának szembeállítása a városéval – nemcsak két létszemlélet, életfelfogás ütköztetését jelenti, hanem azokat a családi konfliktusokat, személyes ellentéteket is, amelyek az első generációs értelmiségi Morvait, a gépészmérnöki hivatást az újságíróira cserélő parasztfiút a szó szoros értelmében elidegenítik még édes szüleitől is. Ráadásul a távolságtartás mintha kölcsönös lenne, ahogy az egyik ez idő tájt született elbeszélés címe is jelzi: Elmegy a fiatalúr. Megszűnt, vagy legalábbis megszűnőben van a családban az a meghittség, bizalom, egyetértés, amelyik a kamasz gyermeket útjára eresztette. Szembenállásuk lényegében politikai-ideológiai eredetű: a fiú elképzelései összeegyeztethetetlenek a szüleiével a maga, főleg pedig a mintagazda apja jövőjét illetően. Értéktételezése szerint – és ebben a szerzőnek csaknem minden későbbi, hasonló indíttatású prózahőse, így a trilógiák Nagybene, illetve Gál fiúja is osztozik – a falu eleve az elmaradottság terepe. A paraszti életforma csődje elkerülhetetlen, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, azaz a kollektív gazdálkodás bevezetése nemcsak szükséges, hanem minden hatalmi erőszak ellenére üdvös is, a fejlődés legfőbb bizonyítéka és biztosítéka. A Szabadesés hazalátogató Morvaija úgy érzékeli, „mintha valahonnan a középkor mélyéről, a katakombák sötétjéből néznének fel rá" az otthoniak, „varjúszerű emberek, sötétek, feketék", akik ráadásul „Apámra hasonlítanak", keményfejűek, makacskodók, és érthetetlen, hogy „miért nem látják be, hogy a fejlődés megállíthatatlan".
Duba második trilógiájának elején a „reszlovakizálás" menetét és kényszereit az elbeszélő Aszállyal (1989), majd a „kor igazságainak kíméletlen brutalitását és önkényét" fel sem fogó publicista karrierjének a rajzával (Álmodtak tengert 1–2., 1993, 1994) az ifjú Gál személyében olyan főhőst választ, aki a dogmák dolgában igazi szellemi rokona Morvainak. Az első trilógia (Ívnak a csukák, 1977; Örvénylő idő, 1982; Halódó parasztvilág, 2001), noha a falusi életvilág szereplők általi megítélését tekintve alig különbözik tőle, annyiban azonban mégis, hogy karriertörténet helyett család- és fejlődésregényt mintáz. Ehhez illeszkedően a Nagybene család sorsa – az utolsó rész címéhez illően – már hanyatlástörténet. A szemléletváltást indokolja a művek keletkezésének az időpontja is, sőt a keret is, amelyet a cselekményidő betölt. Duba korábbi trilógiájában a Hontfüzesgyarmattal megfeleltethető, Füzesnyéknek elnevezett szlovákiai magyar falu története több mint fél évszázadot fog át: a második világháború végétől napjainkig, a befejező részben túljutva a bársonyos forradalom győzelmén, majd a rendszerváltás korai szakaszán is. Ez teheti érthetővé, hogy a szüleinek még a deportálások és kitelepítések idején elkobzott földjét (a Vajúdó parasztvilágból ismerős, gyötrelmes epizód olvasói emlékezetbe idézésével) fél évszázad után a Nagybene fiú úgy követeli vissza, mintha visszavonná azt a reményt és fejlődésbe vetett hitet is, amely a Morvaival egy felfogású alakokat mozgatta.
A későbbi trilógia a szerző vallomása szerint a szlovákiai magyar értelmiség története lett volna, középpontban azzal a Gállal, aki elindul falujából – itt éppenséggel Atagyarmata a neve –, hogy a fővárosban a nemzetiségi kultúra szervezője, közösségének szószólója legyen. Ezt a szándékot ismervén a zárlat (Téli áradás, 2002) igazából már nem tekinthető folytatásnak, hisz mellőzi a korábbi főalakot, és kimetszett időszelete mindössze 1989 őszétől a következő év nyaráig, a forradalmi megmozdulásoktól az első szabad választásokig terjed. A lényegi, az epikai alakítás egészét jellemző különbség azonban az elbeszélő hangjában és az időszemléletében mutatkozik meg. Ironikusan szellemes, egyfelől mind az alakok szerepeltetésében, mind a helyzetek megjelenítésében, a komikum színeit villogtató stílusában. Másrészt viszont abban a parancsszerű felszólításában, hogy „a világot egyidejűségében érzékeljük!", mégpedig azért, mert a történelem az ésszerűtlenségeivel ismétli önmagát. Az idősíkok párhuzamba állítása a folytonosságot feltételezi, ezért szövi bele a bársonyos harcok eseményszálaiba hol Luxemburgi Zsigmond római császár és magyar király korát (például egy nyilvánosház gazdaságos működtetésének távlatából), hol pedig a 17. századét, egy átkozott huszita hitű lelkipásztorral, Nicolaus Drabiciussal a középpontban, akinek természetesen – s itt ismét a Dosztojevszkij-ihletés – megvan a jelenben élő hasonmása is. Mindezekkel együtt a Téli áradás bársonyos forradalma mintha Arany János A nagyidai cigányokjának purparléiban is szemléleti előzményére lelhetne. Csalódottságának Duba is gúnykacajban ad hangot – a koncepció és a megformálás tekintetében az életmű talán legegységesebb darabját teremtve meg. A Sólyomvadászat (1993), egy besúgó lelepleződésének története is hasonló erényeket mutat.
Az epikai tényezőket, eljárásokat tekintve sem látszik egyenesnek a Szabadeséstől a Téli áradásig, vagy a Szégyenig vezető út, amelyen az első nagyobb kitérőt talán A macska fél az üvegtől (1985) jelentette. És nem csak azért, mert a cselekmény helyszínét teljes egészében a városba rakta, hanem mert – Tőzsér Árpád részletesen elemezte – a cselekmény strukturáló elemévé a valóságosan megélt történelmi idő, a kor hosszmetszete helyett az alakok két-három napjának a külső és belső, lelki történéseit, az idő keresztmetszetét tette. Ennek következtében a szociológiai elv sem érvényesülhet, az egyén társadalmi környezete helyett mintha a biológiai-pszichológiai karaktere volna meghatározó. Tőzsér emiatt egyenesen „korszakos" jelentőségről beszél. A szlovákiai magyar irodalomban – írja – epikai hitellel és lélektani mélységgel itt jelenik meg először a nemzetiségi ember szorongó küzdelme a nyelvvel, felismerve és felismertetve, hogy – a regényt idézve – „az idegen nyelv rendszerében nem tud önmaga maradni", az idegen nyelv „elidegeníti őt igazságától". Mindezért azonban – s ettől lenne „korszakos" az egyébként csekély visszhangot kiváltott regény – főleg ő maga a felelős: szkepticizmusában, fatalizmusában, közönyében van a hiba, önmegvalósításának önmaga a gátja. Nemcsak a kortárs szerzők hőseinek felfogásától különbözik ez, hanem annak fényében is – korábban egy-két kritikus szóvá tette például a Szabadeséssel kapcsolatban –, hogy a nemzetiségi problémák, a kisebbségi magyarságnak a jogfosztottság évei után sem szűnő gondjai inkább csak a cselekmények hátterében tűnnek föl.
A Macska fél az üvegtől című regénye a valóságviszony alapján is letérésnek számít tehát az említett útról, az elbeszélőmód, a történetformálás szempontjából azonban inkább az a lényeges, ami a keresztmetszetszerű időszemlélettel, illetve a szociológiai elv érvénytelenítésének szándékával szorosabban összefügg: lemondás a csehszlovákiai „nagyregény" megalkotásának az Ívnak a csukákkal és az Örvénylő idővel még erősen dédelgetett, de még az Aszály után sem feledett ábrándjairól. Azokról a vágyakról, tervekről, amelyeket – szinte követelményként, parancsszerűen – az előtte is „szellemi világítótoronynak" mutatkozó Fábry Zoltán fogalmazott meg először. A megvalósítás esélyeit, lehetőségeit Duba több dolgozatában latolgatta. Egy részük meg is jelent első, beszédes című tanulmánykötetében: a Valóság és életérzés (1972) megbízhatóan tanúsítja, hogy indulásától elkötelezett híve a „valóságirodalomnak". Görömbei András, A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 monográfusa a pálya első szakasza alapján ezért is találhatta alkalmasnak a feladat elvégzésére, biztatva: „a szlovákiai magyarság – a kor nagy problémáinak hordozója – epikusára vár". Legyen hát ő az – s lett is.
A realista nagyregény teljességigényét és közvetlen valóságviszonyát feladva ugyan, ám megtartva a sajátos körülmények között élő kisebbségi közösség tanúságtételének legnyilvánvalóbb lehetőségét: az önéletrajzi megszólalás formáit. Ritkán, talán csak a Vajúdó parasztvilágban közvetlen, első személyű ez a beszéd; az elbeszélő és a szerző személyének azonossága növeli mind a falu, mind a családtörténet megjelenítésének hitelét és erejét. Hasonlóképpen, mint Illyés Gyula önéletrajzi dokumentumregényében, a Puszták népében, vagy az újabb időkből, a feltehetően Sütő András naplójegyzetei (Anyám könnyű álmot ígér) példátlan sikere nyomán íródott szociográfiákban, valamint az egyén fejlődését a közösségével és a közösségében nyomon követő paraszttörténelmi számadásokban (Szabó Gyula: Gólya szállt a csűrre; Fehér Ferenc: Hazavezérlő csillagok; Gál Sándor: Mesét mondok, valóságot).
A közvetlen szó mintegy velejárója volt – szakzsargont használva – annak a „szimulatív ábrázolásmódnak" is, amelynek az esztétikai horizontja nem terjed túl a tájegység népi-néprajzi világán. A közvetett szó viszont – lásd a kései regényeket (Az élet lehajló ága, Valami elmúlt, Szégyen) – akár többszólamúvá is válhatott, a beszélő én vagy a szereplő dialógusává. Mindeközben a kiválasztott helyszínek, terepek ugyanúgy – Lejeune kifejezésével – egy „önéletrajzi tér" részei maradtak, mint a korábbi alkotásokban. A visszatérő témák, gondolatok, motívumok összevetése nyomán e tér határai elég pontosan meghúzhatóak. Akkor is, ha az elbeszélő pályájának jellemzői szinte teljesen azonosak a szerzőével – csak a nevük más, mint a Szabadesésben –, és akkor is, ha a fiktív szereplők többségét – mint Szeberényi Zoltán tette az Álmodtak tengert 1. esetében – azonosítani lehet az író kortársaival, kollégáival. A kritikákban ezért szerepelhet ismételten – a szerző szóvá is teszi egyoldalúságukat –, hogy Duba Gyula jószerével csak magáról ír, a vele történtekről. Az egyik olvasója „lépten-nyomon önéletrajzi elemekre" lel, a másik (Morvai történetéről szólva) állítja, hogy „már nem is regény, annyira megtörtént – és hányszor! – minden eseménye, mozzanata, hogy valóságos dokumentummá, jegyzőkönyvvé válik". A harmadik, a monográfusa mit hangsúlyoz? Hogy maradéktalanul érvényes, miszerint „az írói munka valamilyen módon önportré". A negyedik Babitsot írja át: „nem tudok más, csak magamnak hőse lenni". Ezek után a szerző mit is tehetne mást, mint beismeri, hogy csakugyan „mindig a magam dolgait mondom". Legutóbbi, az Ulysses Ontario tartományban című, vallomásait, esszéit, jegyzeteit tartalmazó kötetében (2009), a Negyven év Németh Lászlójának példájától biztatva az egyik, műhelynaplónak, számvetésnek is felfogható értekezésében úgy taglalja a munkásságának történetét, művei keletkezésének körülményeit, elképzelt értelmüket, „mondanivalójukat", hogy az olvasó kalauzolásának szándékán túl saját magának is mintegy lehetőséget nyújt a „mélyebb önismeretre".
Az önelemzés: önerősítés is. Aminek annál is inkább szükségét érezhette, mivel az életmű egészének megítélésében egyre gyakoribbak lettek a felemás, sőt torz hangok. 2008-ban, amikor a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának héttagú választmánya őt tartotta érdemesnek a Talamon Alfonz-díjra, egy ifjabb kollégája nyílt levélben tiltakozott a gesztus ellen, így minősítvén munkásságát: „Zsinórmértékként bár nem tekinthetünk rá, mint tehetséges, szorgos kismester kétségkívül beírta magát az irodalomtörténetbe". Ahogy erre, úgy a korábbi leminősítésekre sem válaszolt. Nem védekezett, de nem is támadott. Számvetése bár nem szenvtelen, de nem is szenvedélyes. Sebeit, sérelmeit nem tárja fel. Más hangot üt meg, mint Németh László. Higgadtsága, tárgyszerűségre és tárgyilagosságra törekvése kizárja, hogy az egymással ellentétes véleményeket szembesítse. Példának okáért az első trilógia fogadtatástörténetéből. Egyfelől Tóth László, aki „…az írót mindig a közösség emeli a világ elé" címmel interjút készített Dubával, előbb még csak kérdezte, hogy nem anakronizmus-e a „hagyományos nagyrealista epika", utóbb viszont már állította, hogy bizony az Ívnak a csukák „valamiképpen a benne megkísérelt hagyományos nagyrealista epika csődjét is jelzi". Másfelől ott volt, amit e vélekedéssel szembeszegezhetett volna – a Vallomás a regényről című esszéje nyugtázza is –, Tőzsér Árpád költői levele, az Örvénylő időkben ilyen méltató sorokkal: „könyvedben megteremtetted számunkra azt a közeget,/ amelyben még találkozhatunk: a mítoszt./ Visszavezettél bennünket abba az édeni korba,/ amikor élményeinknek még közös tárgyuk volt:/ a természet, s benne a közös munka. […] / Nyelvünk nem a töprengés, hanem a cselekvés nyelve/ volt, s mi nem a szavakban, hanem a dolgok mozdulásában találkoztunk". Ugyanennek a regénynek az apropóján Gróh Gáspár egyáltalán nem tartotta megmosolyogtatónak s elvetendőnek a „monumentális mű" igényét, mondván, hogy erre „éppen úgy építhetne egy nemzeti(ségi) közösség, mint az antik világ görögjei a trójai mondakört összefoglaló homéroszi eposzokra" – hozzátéve, ezt a művet „Dobos Lászlótól vagy/és Duba Gyulától várják". Eltelik pár esztendő – kitelik az ún. paradigmaváltás ideje –, s a korfordulókor, 1989-ben Grendel Lajos – nem irodalomtörténészként, hanem „aktív íróként" – azzal zárja a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című előadását, hogy „a Dobos László, Duba Gyula és mások nevével fémjelzett prózamodell nem lesz, és nem is lehet kánonja prózaírásunknak." Egyenes beszéd. Ám kitérővel, a címre mutatva: „Csak hagyománya. Iránytű, amelyet a következő nemzedékek írói bármikor elővehetnek, ha úgy érzik, hogy a járatlan úton, amelyen elindultak, eltévedtek". Vagyis az iránytű figyelmeztető eszköz, merre nem tanácsos menni. E tanácsadást megelőzi annak elismerése vagy inkább belátása, hogy irodalmuk legjelentősebb prózai művei mégis tőlük származnak. Két esztendőre rá, a Rosszkedvem naplójában az év elején még belátóbb: „a szlovákiai magyar irodalom irányzatosságának – írja – volt egy kevés létjogosultsága", hisz a sorskérdések felvetésével a kisebbség azonosságtudatát erősítette, „s botorság lenne tagadni, hogy erre nagy szükség volt". A rendszerváltozással azonban, megváltozott a helyzet – merthogy „nem az irodalom dolga, hogy fölvesse ezeket a kérdéseket, hanem a közírásé és a társadalomtudományoké". Az év közepén már borúlátóbb: az Iródia-nemzedék könyveit, közleményeit lapozgatva meggyőződéssel jelenti ki: „igen vastag vonallal leszünk kénytelenek cezúrát húzni köztük és a között az irodalomeszmény között, amelynek Fábry, majd Dobos László és Duba Gyula nemzedéke kötelezte el magát". Hamar jelentkezett is egy fiatal vonalhúzó, Dusza István – máskülönben kassai öregdiák társa –, hogy az író hatvanadik születésnapján Egy író esendőségét emlegesse (ez volt köszöntőjének címe), koccintásul így összegezve: „Duba Gyula számomra mindvégig a 'regényíró' szorgoskodó alakját testesíti meg".
A magyarországi összefoglalások, áttekintések értékszemlélete, irodalomfelfogása is megváltozott. Görömbei András 1982-es korszak-monográfiája a negyvenöt éves, tizenegy kötetes író munkásságát a csehszlovákiai magyar irodalom egyik leggazdagabb és legértékesebb fejezetének tudta. Az ugyanebben az esztendőben kiadott, A magyar irodalom története 1945–1975 IV. című, Béládi Miklós szerkesztette kötet ugyanígy összegzett: Dubát az elmúlt fél évszázad „egyik legsajátosabb és legtehetségesebb írójá"-nak nevezi, az Angyal vagy madárijesztő? című válogatását pedig „alighanem az eddigi legjobb szlovákiai magyar novelláskötet"-nek tartja. Tíz esztendő sem telik el, amikor Elek Tibor némi sajnálattal és csodálkozással tudatja: „A csehszlovákiai magyar próza uralkodó iránya még ma is Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér nevével fémjelezhető". Újabb tíz év múlva A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban című tanulmány szerzője, Szirák Péter sem a méltató hangsúllyal fejtegeti, hogy vajon a szlovákiai magyar elit „identitásképző stratégiáit" a szociokulturális összefüggések révén ugyanaz a régiókat egybefogó, azaz „globalizáló" „népi diskurzus" alakítja-e, mint korábban. Mert ha igen, akkor a prózairodalmuknak is tisztában kell lennie azzal, hogy a hagyományozott formák – a késő romantikus képviseleti vallomásosság, a homogén beszédszituáció és a „sematikus alakításmód" – közlésképességének nagyon is megvannak a határai. Nyilván így vélekedik Dubának ekkor még befejezetlen trilógiáiról is, a címek említése nélkül. Amire más összefüggésben Szirák hivatkozik, s amit meg is nevez: a Vajúdó parasztvilág. Ő legalább megnevezi a szerzőt és egy könyvét. A Gintli Tibor – Schein Gábor szerzőpáros Az irodalom rövid történetében (2007) nem követi a példáját. A Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette A magyar irodalom történetei (2007) sem. Duba Gyulának a neve sincs leírva, nemhogy valamelyik alkotását elemeznék.
Egy-két év, s mintha lassan fordulna a kocka: az Akadémiai kézikönyvek sorozatában megjelent Magyar irodalom (2010) – főszerkesztő Gintli Tibor – a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveit tárgyaló, a realista prózahagyomány megújulásáról szóló fejezete szóba hozza a Vajúdó parasztvilágot. Igaz, mintegy mellékesen, Csalog Zsolt Parasztregényének elemzése közben. Ami váratlan és meglepő: az irodalomtörténész Grendel Lajos felülbírálja az aktív írót, és A modern magyar irodalom története című monográfiájának (2010) kisportréjában a Vajúdó parasztvilágot és a két realista nagyregényt (Ívnak a csukák, Örvénylő idő) is méltatja. A szociográfiát a műfaj legjobb hagyományainak folytatásáért, de mint olyan alkotást is, amelynek igazi „hőse" a „tényeket mozgató idő", a tradicionális paraszti közösség arculatának könyörtelen átformálója. A két regényről írottak a kánonba kerítésükkel érnek fel: a monográfus szerint olvashatók fikcióba oldott szociográfiaként, kisebbségi történelemként, de remekül egyénített hőseiknek köszönhetően „vérbeli regényekként" is. Azt sem hibájukként említi, hogy cselekménymenetük lassú, drámaiságuk visszafogott, hiszen szerzőjük legnagyobb írói erényét a leírásokban látja.
A fogadtatástörténet Duba Gyula ún. „kánonbeli jelentőségének" kijelölésében egyelőre itt tart. Az író pedig ott, hogy „valamilyen egységbe" fogja, amit alkotott, s amit alkot szüntelen, termékenyen, „Az íróasztal identitásának" biztonságával s nyugalmas derűjével.
[2012]
Bibliográfia
Bibliográfia
Válogatott bibliográfia
Önálló könyvek
A nevető ember és egyéb vidám történetek. Humoreszkek. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1959.
Szemez a feleségem és egyéb humoros írások. Szatírák és humoreszkek. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1961.
Csillagtalan égen struccmadár. Elbeszélések, novellák. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó. Bratislava, 1963.
Na, ki vagyok? Szatirikus elbeszélések és humoreszkek. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, Bratislava, 1965.
Delfinek. Elbeszélések. Tatran, Bratislava, 1966.
Főtárgyalás. Egyfelvonásos. DILIZA, Bratislava, 1966.
Na bezhviezdnom nebi pstros. Novellák. Smena, Bratislava, 1966.
Baj van a humorral. Válogatott humoros írások. Utószó: Turczel Lajos. Tatran Magyar Üzem, Bratislava 1967.
Szabadesés. Regény. Madách Könyv- és Lapkiadó. Bratislava 1969. Második kiadás: Szabadesés – Vajúdó parasztvilág. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1978.
Ugrás a semmibe. Elbeszélések. Madách Könyv- és Lapkiadó. Bratislava, 1971.
Valóság és életérzés. Tanulmányok. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1972.
Vajúdó parasztvilág. Szociográfia. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1975. Második kiadás: Szabadesés – Vajúdó parasztvilág. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1978. Harmadik kiadás: Utószó: Beke György. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
Angyal vagy madárijesztő? Válogatott elbeszélések. Utószó: Csanda Sándor. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1975.
Skok do neznáma (Ugrás a semmibe). Ford. L'udovít Garaj. Slovensky Spisovatel', Bratislava, 1976.
Ívnak a csukák. Regény. Madách, Bratislava, 1977.
Káderezés a (zseb) Parnasszuson. Irodalmi paródiák. Madách, Bratislava, 1979.
Az elrabolt taliga. Válogatott szatírák, humoreszkek. Madách, Bratislava, 1980.
Örvénylő idő. Regény. Madách, Bratislava, 1982.
Látni a célt. Tanulmányok. Madách, Bratislava, 1983.
Kiárusítás délelőtt. Elbeszélések. Madách, Bratislava, 1984.
A macska fél az üvegtől. Regény. Madách, Bratislava, 1985.
Európai magány. Novellák, esszék. Madách, Bratislava, 1987.
Aszály. Regény. Madách, Bratislava, 1989.
Káderezés a (zseb) Parnasszuson. Irodalmi paródiák, második, bővített kiadás. Madách, Bratislava, 1990.
A mesélő gyilkos. Humoreszkek, szatírák. Madách-Posonium Kft. Pozsony/Bratislava, 1992.
Álmodtak tengert I. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1993.
Sólyomvadászat. Kisregény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1995.
Álmodtak tengert 2. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1994.
Levél az Elnöknek. Írások, gondolatok, látomások 1990-1995. Publicisztikák. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1997.
Az idő hangjai. Esszék, tanulmányok. Kalligram, Pozsony, 1998.
Látogatók. Novellák. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2000.
Agydaganat avagy Káderezés a (zseb)Parnasszuson. Kalligram, Pozsony, 2000.
Halódó parasztvilág. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2001.
Téli áradás. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2002.
Szerelmes földrajzom. Felvidéki őrjárat. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2004.
Az emlékezés öröme és kockázata. Esszék, tanulmányok. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2005.
Az élet lehajló ága. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2006.
Gondok emléke – emlékek gondja. Írókról, irodalomról. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2007.
Valami elmúlt. Erni gyermekkora. Regényes önéletírás. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2008.
Ulysses Ontario tartományban. Esszék. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2009.
Szégyen. Regény. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2010.
Lámpagyújtás. Emlékek, hangulatok. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2011.
Kisebbségi Irodalmi Nagykávéház. Régi és új humoreszkek. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2011.
Recepció
A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok I-II. 1989-1992. Szerk. Popély Árpád, Simon Attila. Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja, 2010
Alabán Ferenc: Duba Gyula: Európai magány. Irodalmi Szemle, 1988/10.
Alabán Ferenc: Realizmus és újszerűség. In: uő: Irodalomközelben. Pedagogická fakulta Nitra 1992.
Alabán Ferenc: A valóság keresésétől az esztétikum megtalálásáig. In: uő: Interpretáció és integráció. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2002
Alexa Károly: Regény és nagyregény (Duba Gyula: Ívnak a csukák). Népszabadság, 1978. szept. 1.
Ardamicza Zorán: Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban. AB-ART, Pozsony 2008.
Bata Imre: Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág. Kritika, 1975/1.
Berkes Erzsébet: „Ma már a szívek bátrabbak…" (Örvénylő idő). Élet és Irodalom, 1982. nov. 12.
Csanda Sándor: Duba Gyula: Szabadesés. Irodalmi Szemle, 1970/6.
Csanda Sándor: Örvénylő idő. In: Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai. Madách, Bratislava 1985.
Cselényi László: Duba Gyula: Látogatók. Szabad Újság, 2003. febr. 26.
Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai (Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár). Irodalmi Szemle, 1965/10.
Dusza István: Egy író esendősége. Irodalmi Szemle, 1990/6.
Dusza István: A modellező regényíró (Duba Gyula: Aszály). Irodalmi Szemle, 1990/10.
Dusza István: Vágóhídon a Vörös Tehén (Duba Gyula: Sólyomvadászat). Kalligram, 1995/10.
Elek Tibor: Vázlat az újabb csehszlovákiai magyar irodalomról. In: uő: Szabadságszerelem. Kalligram, Pozsony 1994.
Fenyő István: Jelentés a Garam mentéről. In: uő: Figyelő szemmel. Szépirodalmi, Bp., 1976.
Fónod Zoltán: Duba Gyula: Szemez a feleségem. Irodalmi Szemle, 1962/1.
Fónod Zoltán: Duba Gyula: Kiárusítás délelőtt. In: uő: Szétszóródás után. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1998.
Fónod Zoltán: Múlt és önismeret (Duba Gyula: Örvénylő idő). In: uő: Szétszóródás után. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 1998.
Fónod Zoltán: „A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje…" In: Önarcképek. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava 2004.
Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese… Irodalmi Szemle, 2010/8, 9, 10.
Gály Iván: A nevettetés művészete (Duba Gyula szatírái és humoreszkjei). Irodalmi Szemle, 1959/2.
Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Akadémiai, Bp., 1982.
Görömbei András: Duba Gyula: Szabadesés. Alföld, 1971/1.
Görözdi Judit: Hiányzó csend és dadogás (Duba Gyula: Aszály). Irodalmi Szemle, 1990/10.
Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség. Regio Könyvek 3. Bp., 1991.
Grendel Lajos: Rosszkedvem naplója. Új Forrás Könyvek 11. Tatabánya 1992.
Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Kalligram, Pozsony 2010.
Gróh Gáspár: A hiányzó válaszok regényei (Ívnak a csukák, Örvénylő idő). In: uő: Határ. Ok nélkül. Magyar Szemle Könyvek. Bp.,, 2006.
Herceg János: A Garam völgyétől a Duna deltájáig. Üzenet, 1975/4.
Kalász Márton: Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág. Kortárs, 1974/12.
Keserű József: A kútba néző. Irodalmi Szemle, 2010/6.
Kiss Gy. Csaba: Duba Gyula: Valóság és életérzés. Tiszatáj, 1973/9.
Kiss Gy. Csaba: Számadás a szülőföldről. Tiszatáj, 1974/5.
Koncsol László: A kétlelkű emberek írója. Irodalmi Szemle, 1964/3.
Koncsol László: Szlovákiai magyar irodalom 1964-ben. Irodalmi Szemle, 1965/2.
Koncsol László: A tér és az idő konfliktusai Duba Gyula szépprózájában. In: uő: Kísérletek és elemzések. Madách, Bratislava 1978.
Koncsol László: Duba Gyula: Káderezés a (zseb) Parnasszuson. In: uő: Nemzedékem útjain. Madách, Bratislava 1988.
Koncsol László: Duba Gyula: Látni a célt. In: uő: Nemzedékem útjain. Madách, Bratislava 1988.
Krausz Tivadar: Levél az iródiásokhoz és olvasóikhoz. Irodalmi Szemle, 2008/8.
Kulcsár Ferenc: Benépesült magány (Lámpagyújtás). Irodalmi Szemle, 2012/3.
Lacza Tihamér: Egy falu regénye (Duba Gyula: Örvénylő idő). Irodalmi Szemle, 1983/2.
Lacza Tihamér: A cél megközelítése (Duba Gyula: Látni a célt). Irodalmi Szemle, 1984/2.
Márkus Béla: Duba Gyula. Madách-Posonium. Pozsony-Bratislava 2011.
Mészáros László: Humor és szatíra a csehszlovákiai magyar irodalomban. Irodalmi Szemle, 1979/4.
Mészáros László: Egy humorista negyedszázada (Duba Gyula: Az elrabolt taliga). Irodalmi Szemle, 1982/1.
Mészáros László: Vallomás egy könyvről (Duba Gyula: Szabadesés). In: Mű és érték. A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve. Vál. Szeberényi Zoltán. Madách, Bratislava 1976.
Ozsvald Árpád: Duba Gyula: Delfinek. Irodalmi Szemle, 1967/4.
Németh Zoltán: A rendszerváltozások megjelenítései a magyar irodalomban. Irodalmi Szemle, 2009/4.
Polák Imre: Duba Gyula: Na, ki vagyok? Irodalmi Szemle, 1966/2.
D. Rácz István: Duba Gyula: Ívnak a csukák. Alföld, 1979/6.
Szakolczay Lajos: Duba Gyula: Ugrás a semmibe. Tiszatáj, 1972/8.
Szalay Károly: Az érem két oldala (Duba Gyula: Szemez a feleségem). Élet és Irodalom, 1962. márc. 24.
Szeberényi Zoltán: Duba Gyula. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.
Szeberényi Zoltán: Az elhivatottság tudatában. Az Irodalmi Szemle az ún. konszolidáció éveiben (1969-1989). Irodalmi Szemle 1998/9.
Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945-1999) I. AB-ART, Bratislava 2000.
Szeberényi Zoltán: A garami Anteus. In: uő: A hűség ára. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2009.
Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. (In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Szerk. Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen 2000.
Sz. G.: Duba Gyula: Valóság és életérzés. Kritika, 1973/12.
Tóth László: Duba Gyula: „… az írót mindig a közösség emeli a világ elé" In: uő: Vita és vallomás. Madách, Bratislava 1981.
Tóth László: Elfeledett évek. Kalligram, Pozsony 1993.
Tőzsér Árpád: H. B. szindróma. In: uő: Pozsonyi Páholy. Kalligram, Bratislava 1994.
Tőzsér Árpád: A harmadik helyezett mítoszának írója. Irodalmi Szemle, 1995/7-8.
Tőzsér Árpád: Klim Szamgin fél az üvegtől. In: uő: A homokóra nyakában. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 1997.
Tőzsér Árpád: Duba Gyula: Az élet lehajló ága című regényéről. Irodalmi Szemle, 2007/7.
Tőzsér Árpád: A perem és centrum identitásformái. Irodalmi Szemle, 2010/8.
Turczel Lajos: Duba Gyula, a humorista. In: uő: Portrék és fejlődésképek. Madách, Bratislava 1977.
Zalabai Zsigmond: Valóságtól valóságig (Duba Gyula: Valóság és életérzés). Irodalmi Szemle, 1972/10.
Zalabai Zsigmond: A műfaj neve: önismeret. In: uő: Mérlegpróba, Madách, Bratislava 1978.
Zsilka Tibor: A szociográfiai mű poétikája. In: Mű és érték. A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve. Vál. Szeberényi Zoltán. Madách, Bratislava 1976.
© Magyar Művészeti Akadémia, 2017