Péri József: Az ötvösség az egyetlen isteni eredetű mesterség

Minden nagy kultúrában ott áll a kezdeteknél egy Isten, félisten vagy hérosz, aki a fémek megmunkálására megtanítja az embereket. Egyiptomban Ámon-Ré isten egy thébai ötvösműhelyben kalapálja ki aranyból (a szent fémből) a nyolc főistent, akik majd megteremtik a világot. Mezopotámiában Anu isten tanítja meg Gilgamest a bronz ötvözésére, s az Ószövetségben maga az Úr igazítja el Mózest, milyennek akarja a frigyládát s a szent edényeket. A görögöknél Héphaisztosz, aki a félisten Akhilleusz pajzsát kovácsolja isteni művészettel, a főisten, Zeusz fia. A Kalevalában is a szampó, a csodálatos vasból való malom körül forog a történet kereke, s a kelet-afrikai falubéknál a kovácsok törvényen felül állnak és gyógyító képességekkel megáldottak. Ezért volt és van máig is hatalma a Gretna Green-i kovácsnak a házasulandók összeadására. Ezért kell például Japánban a kovácsnak és segédjének három napon át böjtölnie a kard megedzése előtt, majd rituálisan megtisztulva, hajnaltájt császári ruhát öltve menni a műhelybe. Amikor pedig a nap első sugara feltűnik, beavatatlanok szemétől rejtve edzik meg a kardot.

Az ötvösség isteni eredetére vallanak használatos anyagai is. Az arany jele ma is az, amivel annak idején az egyiptomiak Ámon-Rét jelölték; s noha ott az ezüst meglehetősen ritka fém volt, mégis az arany volt az előkelőbb, mert a Nap féme volt. Az ezüst is viseli a Holdistennő jelét. Ezt a hagyományt az iszlám is átveszi, mert az aranyat Allah fémének tekinti, s ha ember viseli – hitük szerint –, nyavalyatörős lesz. (Isteni betegség.) Az ember számára a hajdani Holdistennő féme szolgál. A közép-ázsiai török és iráni népeknél a részleges aranyozás is rituális jelentőségű: Allah irgalmának fénye az embereken. Így érthetővé válik, miért van annyi tarsolylemezünkön helyi aranyozás. Ennek ellenére az ezüst a középkori magyar ötvösség alapanyaga, s kedvelt technikájaként jelentkezik a helyi aranyozás.

A vas is szent fém egész Eurázsiában. Gondoljunk csak a Sigurdr-, Siegfried-monda kardjára, amelyet három évig kovácsol a hős a varázserejű törpe segítségével, s elvágja az üllőt és a vízen úszó gyapjúfoszlányt. A kelták vaskultusza vándorlásaik révén egész Európában elterjedt. Az általuk bejárt területeken például mindenütt ismert a vas démonűző ereje. Elég csak a patkó – amely vasból való és szarv alakú – bajelhárító szerepére gondolnunk. Itt, a Kárpát-medencében találkozik ez a hiedelemvilág a keletről jöttél. Erről tanúskodik a Szépmező-szánya című csángó mese, a keleti kozmológia költői megfogalmazása. Közelebbi példát is mondhatok: a forgószélben táncoló, jégesőben acsarkodó boszorkányokra kapát, sarlót, baltát kell kihajigálni, mert az űzi el őket. Nem azért, mert élesek, hanem mert vasból valók. Ezt igazolja az a – még a harmincas években is élő – hiedelem, hogy a beteg gyerek hasára sarlót kell fektetni, hogy meggyógyuljon.

(In Magyar Iparművészet. 1997/12–14.)

Időszerű füstölgések – Péri Józseffel beszélget Fekete György

Péri józsef ötvösművész hihetetlen alapossággal ismeri a magyar és a nemzetközi heraldikát, a történelmet, az ötvösség mesterségét – és a gyötrelmek között formálódó mai magyar kulturális közéletet.
Fekete György belsőépítész, a művészkolléga és barát – aki évek óta a kultúrpolitika befolyásos személyisége – beszélget vele ezekről a kérdésekről.

Ha jó ügyekben járok valahol, ha otthon érzem magamat valamilyen sokaságban, szinte bizonyos, hogy Péri József tekintetével találkozhatom. Derűs arca, huncut szeme, mackós járása és minden helyzetben feszülő figyelme, érdeklődése mások iránt – jelenlétéről biztos jelzések. A közelmúltban egy társaságban, kollégák között jött szóba a neve, egy közös főiskolai volt évfolyamtársunk – hosszú csend után – azt a megjegyzést tette: reménytelen eset. Majd saját milliós befektetéseiről kezdett beszélni. A megjegyzésre senki sem reagált. Engem is este, lefekvés után ütött halántékon a két szó.

Néhány év híján ötven éve ismerem. Már a főiskolán méregettük egymást. Ő engem így: mi végre ez a hevesség? Én őt: honnan ez a szilárd nyugalom? Ez a kiegyensúlyozottság, ez a biztos tudásba burkolt szerénység, ez a minduntalan anyagokhoz és szerszámokhoz simuló, őket faggató magányos kíváncsiság, életre szóló nyomozóhajlam a dolgok végső titkai után. Mindig az volt az érzésem, hogy gondolatban legalább egy mondattal előbbre jár nálam. Ez a magatartás volna az a negatív titok, ami a reménytelen jelző használatára ingerel egy régi ismerőst? Egyáltalán, ki ma a reményteljes? Talán a villámgyorsan új és új szelek felé fordulók? Talán a reklámfelhívások széles mosolyú teljesítői, a cinikus ügyeskedők, a trükkök mesterei, az adócsalók? Vagy akik hanyag utálattal lépik át a közös múlt küszöbeit, akik elfogadják a mindennapi sodródás kényszerét? Vagyis a nagy manipuláció reményei szerint valók? Es akkor jön ez a Péri, akinek van saját értékrendje, nem fogad el különféle zavaros orientációkat és nem átall önnön reményeivel előállni. Vakmerőén reménytelen a divaterőszakok számára, tehát reménytelen eset. Ismerős logika. Amitől tartottunk, bekövetkezett. A felismerés, bevallom, nem nyugtatott meg, sőt elhatározást érlelt bennem, hogy kifaggatom, mostanában mire gondol, ha nem ő kérdez, hanem őt kérdezik.

Magam erősítésére először összeraktam néhány vele kapcsolatos impressziómat. Ötvös, a szó klasszikus értelmében. Ismeri műfaja szélességét az ékszertől az ipari formáig. Ezek határait is régen megszabta magának. Kerete a kézművesség. Maga csinálta szerszámokkal dolgozik, maga teremtette álmokat dédelget, s szereti sorsát is tudni annak, ami a kezei közül kikerül. Nem csak szakmájának perfekt tudója, de nagy mélységekben ismeri a történelmet, amibe sorsa is beágyazódott. A hazát nagy H-val írja. Ha lehetne, így is mondaná. Képzett heraldikus.

Olyan budai domboldalon lakik_; amely alatt a tér tág, mint a tervezői képzelet. Ám arasznyi kertje sűrű, mint a mai gondok dzsungele. Eszménye a gondoskodó család és a megtartó hit. Ez a biztos hit kíméli meg egész életében a heves sietségektől. Emberként él ezen a gömbölyű végtelenségen, és ősi mesterségre adta a fejét abban a rövidke intervallumban, amit természettudományos egyszerűséggel életnek nevezünk. Valószínűleg nemigen hisz a fejlődésben, a változásban hisz, amit egyszerűen építkezésekként él meg. Az önépítés és a közösségteremtés kettősségében. Bár lett volna mit, sohasem tanított. Mégis lesznek majd olyanok, akik mesterüknek fogják vallani.

Asszonya Benkő Ica, a keramikus. Műtermeik egymásba nyílnak. Érzéketlen a protokollra, bohóc hajlamai nincsenek. Kiabálni sohasem hallottam, ám mondják, legendás tiltakozó. Teljesen híján van minden feltűnési vágynak. Követelésben legszigorúbb szava a kérlek. Ezért legfeljebb csalódik akkor, amikor mások toporzékolnak a vereségtől. Parancsok teljesítésére alkalmatlan (lásd: reménytelen eset).

Elhatároztam, kifaggatom, de valójában csak hörpölgetem Ica teáját, ropogtatom a kekszkarikákat és én is elmondom, hogy mit is csináltam régi találkozásunk óta. Udvarias ember erre nem reagálhat másképpen, mint árulkodással önmagáról. Eddig az én történetem, most te következel.

Nem hiszem, hogy közérdeklődésre tartana számot, mit csináltam, s miért úgy, ahogy s nem másképpen. Erről úgysem tud röviden számot adni az ember, oly bonyolult, már-már titokzatos dolog egy-egy új tárgy létrejötte. Leltárt írni pedig fölöttébb unalmas, talán még korai is. Olvasni különösen. Ezért aztán inkább a mesterségemről tűnődnék.

Azzal a talán közismert ténnyel kezdeném, hogy az ötvösség az egyetlen isteni eredetű mesterség. Minden nagy kultúrában ott áll a kezdeteknél egy Isten, félisten vagy hérosz, aki a fémek megmunkálására megtanítja az embereket. Egyiptomban Ámon-Ré isten egy thébai ötvösműhelyben kalapálja ki aranyból (a szent fémből) a nyolc főistent, akik majd megteremtik a világot. Mezopotámiában Anu isten tanítja meg Gilgamest a bronz ötvözésére, s az Ószövetségben maga az Úr igazítja el Mózest, milyennek akarja a frigyládát s a szent edényeket. A görögöknél Héphaisztosz, aki a félisten Akhilleusz pajzsát kovácsolja isteni művészettel, a főisten, Zeusz fia. A Kalevalában is a szampó, a csodálatos vasból való malom körül forog a történet kereke, s a kelet-afrikai falubéknál a kovácsok törvényen felül állnak és gyógyító képességekkel megáldottak. Ezért volt és van máig is hatalma a Gretna Green-i kovácsnak a házasulandók összeadására. Ezért kell például Japánban a kovácsnak és segédjének három napon át böjtölnie a kard megedzése előtt, majd rituálisan megtisztulva, hajnaltájt császári ruhát öltve menni a műhelybe. Amikor pedig a nap első sugara feltűnik, beavatatlanok szemétől rejtve edzik meg a kardot.

Az ötvösség isteni eredetére vallanak használatos anyagai is. Az arany jele ma is az, amivel annak idején az egyiptomiak Ámon-Rét jelölték; s noha ott az ezüst meglehetősen ritka fém volt, mégis az arany volt az előkelőbb, mert a Nap féme volt. Az ezüst is viseli a Holdistennő jelét. Ezt a hagyományt az iszlám is átveszi, mert az aranyat Allah fémének tekinti, s ha ember viseli – hitük szerint –, nyavalyatörős lesz. (Isteni betegség.) Az ember számára a hajdani Holdistennő féme szolgál. A közép-ázsiai török és iráni népeknél a részleges aranyozás is rituális jelentőségű: Allah irgalmának fénye az embereken. Így érthetővé válik, miért van annyi tarsolylemezünkön helyi aranyozás. Ennek ellenére az ezüst a középkori magyar ötvösség alapanyaga, s kedvelt technikájaként jelentkezik a helyi aranyozás.

A vas is szent fém egész Eurázsiában. Gondoljunk csak a Sigurdr-, Siegfried-monda kardjára, amelyet három évig kovácsol a hős a varázserejű törpe segítségével, s elvágja az üllőt és a vízen úszó gyapjúfoszlányt. A kelták vaskultusza vándorlásaik révén egész Európában elterjedt. Az általuk bejárt területeken például mindenütt ismert a vas démonűző ereje. Elég csak a patkó – amely vasból való és szarv alakú – bajelhárító szerepére gondolnunk. Itt, a Kárpát-medencében találkozik ez a hiedelemvilág a keletről jöttél. Erről tanúskodik a Szépmező-szánya című csángó mese, a keleti kozmológia költői megfogalmazása. Közelebbi példát is mondhatok: a forgószélben táncoló, jégesőben acsarkodó boszorkányokra kapát, sarlót, baltát kell kihajigálni, mert az űzi el őket. Nem azért, mert élesek, hanem mert vasból valók. Ezt igazolja az a – még a harmincas években is élő – hiedelem, hogy a beteg gyerek hasára sarlót kell fektetni, hogy meggyógyuljon.

Köszönöm a történeteket. S bizony kissé szégyenlem is magamat, hogy én, aki szintén a fémek világából indultam el egykor az iparművészet felé, ezek közül – egyet kivéve – semmit sem ismertem. Mentségemre legyen mondva, hogy gépésztechnikusként kezdtem, s az ötvenes évek táján igazán nem volt fontos a szellemtörténeti alapozás. A racionalitás és a technika mindenhatóságának korában éltünk, s ez a kor erősen megkérdőjelezte minden emocionális megközelítés létjogosultságát, nem csak időben előre, hanem a történelembe visszafelé is. Ez persze a legtörténetietlenebb aspektus, de kit érdekelt ez akkor? De lépjünk tovább. Szinte semmit sem tudok arról, hogy a misztikus fémeken túl, a még titokzatosabb drágakövek világában mi volt a helyzet. Kettős kötés ez, mert a drágakövek a legfontosabb fémek, foglalatok ölelésében élik örökkévaló életüket. Eligazítanál?

A kövek mágikus erejét, szimbolikus jelentéstartalmait csak vázlatosan ismertetni..., hát ez szétfeszítené a beszélgetés kereteit. Ezért most csak a tényét említeném. De hagyományaik mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy a velük való mesterkedést mindenütt földöntúli erők, képességek hordozójának tekintsék.

Igazad van, túlságosan ne kalandozzunk el. Keresünk erre majd egy külön alkalmat. Evezzünk most mai vizekre. Az említett történelmi előzmények után, legendákon túl, évezredeket átugorván milyen helyzetben van ma a te szakmád? Minek örülsz mostanában, vagy mi bánt leginkább?

Ilyen színes eredet után különösen sivár és lepusztult a szakma mai helyzete. Nagy tehetségű, már sokszorosan bizonyító kollégák, mesterek lézengenek munka nélkül, vagy pusztán létük fenntartásáért, szakmájukkal csak periferikusán összefüggő vagy attól teljesen független munkát végeznek. Szabadrablásos kapitalizmusban – évszázaddal ezelőtt – ilyenkor szoktak az Istenként tisztelt versenyre hivatkozni, ahol természetes, hogy vesztesek is vannak. Ahol az új, a tehetségesebb, a fiatalabb versenytársak kiszorítják a versenyt nem bírókat. Amit megélünk, az azonban a versenynek csak a látszata. Nem csak egyenlő indulási feltételek nincsenek, hanem egyáltalán nincsenek feltételek. Sántít tehát a kényelmes állítás. Gondoljunk csak arra az iszonyatos színvonalesésre, ami a versenyszabadság jelszavával szétvert céhek romjain megjelenő, méltatlanul helyzetbe került vállalkozók nyomában járt. Vagyis nem a tehetségek szabad versenyéről van szó, hiszen a versenynek éppen az volna az értelme, hogy a jobbik győz. Vagyis nincs verseny. A szakma munkanélküliségével szemben ugyanis az elvégzetlen munkák tömege áll, vagyis a permanens hiány. Ez pedig még kapitalizmusnak is képtelenség. Kétszeres kár éri tehát a társadalmat: értékes szellemi energiák maradnak kihasználatlanul, s vele párhuzamosan fontos feladatok maradnak elvégezetlenül. Ezek a hiányok lyukakként ásítanak a társadalom szövetében. A jelenség ilyenkor csökkenti a versenyképességet is. Az okok jórészt ugyanazok: a társadalmat szolgálni is köteles hivatali apparátusok újra és újra önjáróvá válnak, a képviseleti szervek: az állam, az önkormányzatok, a pártok a feladatok ellátására alkalmatlanok. Képtelenek a társadalmi érdekek felismerésére és érvényesítésére. Különösen súlyosak az olyan esetek, amikor a magyar társadalom identitását sértő, a nemzetről alkotott külső képet maszatoló döntésekről van szó. Természetesen most is a saját szakmám kompetenciáit érintő kérdésekről beszélek csupán, bár a jelenség ezen, sajnos, általában is jóval túlmutat. Az elmúlt évek ugyanúgy bővelkednek az elpuskázott alkalmakban, mint az azokat megelőző évtizedek. Szinte mazochizmus nélkül nem is említhetők.

Úgy érzem, el is érkeztünk ahhoz a kritikus ponthoz, ahol kötelességünk az általánosból a konkrétba váltani. Váltsuk tehát aprópénzre az elméleti fejtegetések nagy értékű papírcímleteit.

Rendben van, és kezdetként ezt szó szerint is megtehetjük. Például egy országról a legtöbb idegen kezébe is eljutó híradás a szóban forgó ország aprópénze. Használja, de ott is marad a turista zsebében, továbbadódik, gyűjteménybe kerül, tehát forog. Sokan tehát erről a kis fémdarabkáról ítélnek meg egy népet is, akár. Akarva-akaratanul válik konkrét hírvivővé, jó esetben művészeti híradás is. Milyensége tehát nemzeti érdek. Az új forgalmi pénzek cseréjekor megvolt a reális esély arra – az alkalmas tervekkel együtt –, hogy a vállalkozás jól sikerüljön. Két egymástól függetlenül működő szakértői bizottság ugyanazt a sorozatot választotta, de a döntésben a jó megoldás áldozatul esett az akkori bankelnök hozzá nem értésének, önkényességének és a kivitelezők jóra való restségének. Most azután közpénzeket nem kímélve próbálják kijavítani azokat a hibákat, amelyektől az ötvösszakma idejében óvta a döntéshozókat. Ezt bizonyítja az új százforintos megjelenése, s hírlik, hogy útban van az új egyforintos is. Fél Európa szakemberei mosolyogtak rajtunk, amikor a bankelnök és stábja nem érzékelvén mi a különbség pénz és bankjegy között, aláírta a fém kétszáz forintost. Be is vonták azóta és szintén közpénzen újat vertek. Az ügy körül ugyan támadt némi politikai ricsaj, de az okozott kárért a varjú sem károgott.

Még hallani is rossz a mesét, de ha van még hasonló, akkor arról se hallgassunk.

Van, sajnos. A köztársaság kikiáltása után az ideiglenes köztársasági elnök a nemzeti jelképek helyreállítását jelentette be, közöttük a Szent István Rend újraalkotását is. A Képző- és Iparművészek Szövetségének Ötvös Szakosztálya azonnal ajánlkozott a köztársaság okmányainak, kitüntetéseinek sorozatait rendezni, összehangoltan megtervezni. Az ajánlatra még válasz sem érkezett. Az első választások után az országcímer a két háború közötti alakját öltötte fel, mert az úgymond „modern". Mintha létezne például modern alabárd, korona, vagy éppen hármashalom. A Szent István Rend újraalapítása nem is került a parlament elé, „mert az érdemjel zöld színű". Az Országgyűlés hosszas és nagyfokú tudatlanságot eláruló vita után újraalapította az 1946-os Köztársasági Érdemrendet, amelyet az 1923-ban létesített Magyar Érdemrend verőivel verettek, a világon egyedülálló módon: egyazon érdemrend két osztályát más-más jel jeleníti meg, ami példátlan gyakorlat. Olyasmi ez, mint az alternatív nemzeti zászló képtelensége. Ráadásul ez az egy érdemrendünk van, s mivel mindenki ezt kaphatja, nagymértékben devalválódott is. A hibák kijavítására és a kitüntetési rendszer megalkotására beadványt készítettünk a kormány számára. Az azt köszönte, de semmi sem történt utána. Az új kormány nem is köszönte… A millecentenárium lett volna például a kínálkozó alkalom arra, hogy az Árpád Nagyfejedelem Rend megszülessen, és a katonai kitüntetések önálló kategóriává válhassanak, mint mindenütt a világon, ahol érzékenyek a részletek iránt és kényesek a szellemi folytonosságra.

Ahogy hallgatlak, az az érzésem támad, hogy a hallottak már nem egy munkaalkalomra váró ötvös dobogásai, hanem egy felelős állampolgár kifogásai az államigazgatás szakszerűtlenségei miatt. Mert szükségszerű feladatok vannak. Vannak az egyik oldalon köteles megfogalmazói is és a másik oldalon hozzáértő, teljesítésükre képes szakemberek, de ezek a mai napig rendre nem találkoznak. Pedig együttmunkálkodásuk volna a legegyszerűbb, olcsóbb és eredményre vezetőbb megoldás. A felsőbb régióknak ezeket az improvizációit magam is jól ismerem, s alkalmasint sokat keseregtem miattuk. De így van ez ott is, ahol a közvetlen képviseleti befolyás természetesen érvényesülhet?

Sajnos, alig van különbség. Erre is mondok egy példát. A demokrácia alapja nem csak a többpártrendszer. Alappillére az önkormányzatiság is. Szerves következményeként jelentkezett idejekorán az önálló zászló és címer igénye. A Kádár-korszak álheraldikus emblémagyártása után itt lett volna az alkalom az ország tradicionális heraldikai hagyományainak helyreállítására és folytatására. Hát ez is elszállt. Önjelölt tervezők, túl bátor tisztviselők, obskurus káefték szállták meg a „piacot", s erőszakolták rá szolgáltatásaikat a jó esetben jóhiszemű önkormányzatokra. Nagy volt a magabiztosság, és hiányzott a heraldikai tudás. Így fordult elő, hogy 66 önkormányzat visel például kékkel és sárgával vágott zászlót, aminek egyszerűen semmiféle előzménye nem létezik minálunk. Elkerülhetetlen tehát a címerek, jelvények, zászlók regisztrálása heraldikai ismeretekkel rendelkezők közreműködésével, minimális, de aktív és értő munkatársakkal mindazok segítségére, akik ezt igénylik. E célból valaha címerkirályi hivatal is létezett. Megoldási javaslataimat az előző kormány szívesen fogadta, s ennyiben maradtunk. A zűrzavar viszont „működik". Folytathatnám az elpuskázott lehetőségek sorát a bélyegtervezéssel, de ez túlnő a szakma keretein, és a mazochizmusból is megárthat a sok.

Én nem úgy ismerlek téged, hogy a puszta lázadással megelégednél. A Prizma iparművész csoportban két évtizede együtt munkálkodva, vitatkozva, közös kiállításokra nagy izgalommal készülődve, mindig azt tapasztaltam, hogy ajánlataid is vannak a megoldásra. Még akkor is, ha az a nagy egész gondját közvetlenül nem befolyásolja, legfeljebb csak érinti. Magadra és szűkebb szakmád számára azonban mindig voltak józan konzekvenciáid. Sőt hited is abban, hogy a személyes hozzájárulás eszközeivel élj. Milyen kibontakozásban reménykedsz tehát?

Az ember mint etikai lény azt teheti, hogy minden munkáját, amit kap, vagy maga talál ki, a legnagyobb igényességgel végzi el. Ha botrányosak is a pénzeink, attól még lehet jó érmeket csinálni, ha valakinek szüksége van rá. Sőt azt még a magunk örömére akár bizonyításul is érdemes. Kitüntetéseket is tervezhet az ember, ha az belső szükségletként jelentkezik, bár ez csak olyan, mint amikor a macska a körmét feni a fán. jelentősége nincs. A heraldika – alkotó ember számára – olyan tudomány, amely csak közösségek számára művelhető. Mi is a teendő – ismétlem meg a kérdésedet magamnak –, van-e kiút ebből a sorozatos csapdahelyzetből, ami a történelmi fordulat szomorú melléktermékeként mérgezi a lelkünket, lefogja a kezünket? Meggyőződésem, hogy van, és ez az önszerveződő közösségekben leledzik. Akad a praxisomban olyan 300 lakosú falucska, amelyik címerrel akarta magát újra megjelölni, önazonosságát visszanyerni. Vagy létezik olyan megszállott orvos, aki egy örökségre alapozva öregek otthonát koldulta össze, hozzá zsebkendőnyi kápolnát épített, és abba tőlem kért tabernákulumot. Létezik főiskola, amelyik új tanszéke alapításának érem készíttetésével állít örök emléket. Láthatatlan kötelékek fonódnak ilyenkor, amelyek sok-sok év alatt szövedékké válva fokozhatják az összetartozók belső melegtartalékait. A legfelemelőbb példa mégis talán a pesti Szervita templomé. Nyolc éve került új pap a kívülről nemrég tatarozott gyönyörű épületbe. Belülről sokáig még az ostrom sebei emlékeztették azt a néhány öregasszonyt és utcáról betévedt járó kelőt a szomorú időkre. Az új fiú úgy prédikált, mintha teli templomban tenné, segítséget ígért és hitoktatást hirdetett. Négyen jelentkeztek. Két hónap múlva húszán voltak, s ma a létszám nyolcvan és száz között van. A templom rendre megtelik, sokan a nagyváros másik végéből is idejárnak. Közösséggé szerveződtek. Ez a közösség – melyben az új pap kohéziós erő – állami és egyházi támogatás nélkül tudta visszaállítani belülről is a templom eredeti állapotát. A legszebb budapesti barokk templom most méltó régi önmagához. Érdemes leírni a pap nevét: Mikola Bálintnak hívják. Igazi megtiszteltetésnek érzem, hogy ebben a munkában egy relikviárium elkészítésével én is részt vehettem. Az egyházközség erre a közös sikerre emlékezve egy érem ajándékozásával köszönte meg a munkákat és adományokat a közreműködőknek. Ugyancsak érmet kaptak a kórus alapító tagjai tízéves önfeláldozó munkájukért. Ismét kötelék született tehát a művészet segítségével.

Veszem a bátorságot és megkísérlek félreérthetetlen konklúziót fogalmazni: karizmatikus vezetők, értelmes, egyszersmind felemelő célok és összetartó közösségek kellenek. Mondd, ez a felismerés egyelőre csak egyházi szervezésben lehetséges, vagy példaadása átsugározhat a civil életre, sőt szakmai berkekbe is?

Igen és egyre inkább. Legyünk igazságosak, ha elszigetelten is, szakmai összetartozásoknak sem voltunk híjával, elég ha a szimpóziummozgalom évtizedes közös küzdelmeire gondolunk. A remény igazi tápláléka tehát az, hogy a szakma létezik és dolgozik, edzésben tartja magát. Ha megbízás nincs, akkor magának, mert a mesterség életforma. Erről tanúskodott az ötvös szakosztály nyári kiállítása is, ahol Szt. Eligius-díjat alapítottunk, és ezt első kiosztásban nyolc kolléga kapta meg. Fördős László kollégám zsebkendőnyi műterem-galériájában már a második ötvös állítja ki a szakma számára válogatott magánügyeit. Persze ezek a reménységek csak arra érvényesek, hogy a magyar ötvösség nem adta meg magát, él, teszi, ami a dolga. Túléli-e a jelenkor kultúraellenes kurzusait, talál-e kapcsolatot az ájultságból alig magához tért nemzettel, természetesen mint megrendelővel is – ez bizony nagy kérdés. Nem kisebb, mint az hogy magához tér-e maga a nemzet? Felszáll-e a közösen hozott áldozatok füstje és születik-e valamiféle békesség? Alig van rá más, hiteles válasz, mint a madáchi intelem: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!"

Köszönöm a beszélgetést. Amikor bekopogtattam hozzád, azt hittem, hogy te vársz biztatásra. Valószínűleg még ott szorult bennem a mondat: reménytelen ember. Most azt köszönöm, hogy te erősítettél meg engem, legszebb reményeiddel. Például abban, hogy érdemes 1991-ben Magyarországon egy folyóirattal küszködni, kérdéseket megfogalmazni és reszketni a válaszokért. Mert kürtnek lenni jó, nem kardnak...

A beszélgetést avval kezdtem, hogy Péri Józsefet valaki egy társaságban reménytelen esetnek aposztrofálta. Az ítéletet az olvasóra hízom. Azokra tehát, akik önnön reménytelenségükre ítéltetésével küszködve közösek velem abban a felismerésben, hogy a reményteljesség nem a világ nehezen követhető rángásainak, álságos csillogásainak szolgai átvételében, hanem saját szándékaink és cselekvéseink mélységében és időszerűségében van. A feladás méltatlan a teremtett emberhez. A teremtéshez minden újrateremtés a méltó.

(In Magyar Iparművészet. 1997/1. 12–17.)