Wehner Tibor: Groteszk kisplasztikák, fenséges monumentumok – Bocskay Vince

Realista szemléletű, figuratív nyelvezetű, az emberi alak megragadására koncentráló szobrászat Bocskay Vincéé. Életműve érdekes módon két, egymástól időben is élesen elhatárolódó műcsoportra bomlik: az alkotó önálló művészeti programja szellemében készített kisplasztikákéra, és a megrendelésre készített monumentális, köztéri emlékszobrokéra. A múlt század nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig, a romániai forradalomig terjedő „kisplasztika-korszakában" a portré volt a legfontosabb műfaja, de esetenként készített figurákat, figuracsoportokat is. E műveinek anyaga leginkább az égetett agyag, a terrakotta – amelyet a korondi fazekasműhelyek kemencéjében égetett ki –, illetve a gipsz. Művészete középpontjában már ekkor is az emberábrázolás állt, s alakjait groteszk szemlélettel, ironikus vonásokkal jelenítette meg. „Számára mindmáig legizgalmasabb téma az ember, a mondandói kivetítésére legalkalmasabb típusok ott voltak körülötte, a világ abszurditása, a társadalmi jelenségek groteszk egyvelege itt is szembeötlő, a nagy művészettörténeti példák, az irodalom ihlető ereje pedig bárhol, bármikor kéznél lehet." – írta e korszakának műveiről a művész monográfusa, Nagy Miklós Kund. Furcsa arányúvá alakított alakjaival, torzított portréival karaktereket, típusokat jelenít meg, de ugyanakkor magatartásmódokat, a világ kihívásaira adott válaszokat is megfogalmaz a szobrász. Az Ablak (1978) című terrakotta kompozíción három, ablakba könyöklő, elfüggönyözött ablak mögül szemlélődő alakot jelenít meg, akiket nem zavar, hogy az arcukra simuló lepel miatt nem láthatnak semmit: a kíváncsiság és a beteljesületlen vágy ellentéte, az élethelyzet abszurditása indukálja a mű különös feszültségét. A korszellem, a történelmi valóság emelte a művész érdeklődésének fókuszába az ókor negatív előjelekkel felruházott, szimbolikus töltetű Néro (1974) alakját, akinek megformálásáról a kitűnő művészettörténész Borghida István fogalmazta meg a Folyam című folyóirat egyik 1990-es számában: „Bocskay Nérója nem karikatúra. Szobor a javából. Kurta, köpcös, derék nélküli, tehát csöppet sem hajlékony férfialak aktban, aki testi valójának kicsinységét hatalmának nagyságával próbálja ellensúlyozni. Az ókori görög-római istenek kormánypálcát tartó, magasztos pózában, méltósága tudatában, fontoskodó figura. Minél komolyabban veszi szánalmas szerepét, annál nevetségesebbé válik. Tragikusan groteszk, nem érzi saját groteszkségét, nézői annál inkább érzékelik a helyzet tragikumát."

Bocskay Vince kilencvenes évektől kibontakozó monumentális munkásságában ez a – korántsem nagy tömegben készülő szobrokból felfűződő – kisplasztika-sorozat megszakad, és az agyagba mintázott munkák által oly erőteljes ironikus-groteszk hang is háttérbe szorul: a megbízásra készülő, köztérre állított, monumentális kompozíciók más előadásmódot követelnek. A korábbi belső indíttatásra készült alkotások és a monumentális kompozíciók hangvétele közötti ellentétről, a stílus megváltozásáról a művész így vallott: „Ürügyként szolgált a téma ahhoz, hogy a hangulatom kivetítsem. … Ezt tulajdonképpen most is művelhetem, mert egy történelmi figura megmintázása is portrézás, de ez mégis más. A groteszkre való hajlamomat magamba kell fojtanom, s ez nagyon nehezemre esik. Alig várom, hogy annyi időm legyen, hogy visszatérhessek azokhoz a groteszk kisplasztikákhoz, amiket a köztéri megrendelések előtti időszakban készítgettem." A romániai történelmi fordulat, az új társadalmi helyzet és rend, az erdélyi magyarság helyzetének kedvezőbbre fordulása megteremtette a lehetőséget a magyar szobrászok számára is megbízások teljesítésére, monumentális kompozíciók megalkotására, és ami még fontosabb, az erdélyi magyar történelemre emlékező-emlékeztető, a térség kiemelkedő történelmi személyiségeit, a kultúra, a tudomány, a művészet meghatározó alakjait megjelenítő szobrok elkészítésére.  A közelmúlt negyedszázadban Bocskay Vince húsznál több monumentális kompozíciót: elsősorban emlékszobrokat, valamint történelmi emlékműveket alkotott. Kezdetben kőbe faragott, bronzba öntött mellszobrok – Petőfi Sándor (1991 Szováta), Mikes Kelemen (1997 Zágon) alakjai – készültek el műhelyében, majd egy sor egészalakos portréemlékművet formált meg, amelyek sorában olyan kivételes személyiségek öltöttek bronz- vagy andezittestet, mint Bernády Györgyé (1994 Marosvásárhely), Apor Vilmosé (1998 Gyula), Góf Mikó Imréé (1998 Sepsiszentgyörgy), Márton Ároné (2009 Kolozsvár) vagy Kálvin Jánosé (2014 Sepsiszentgyörgy). Bocskay Vince ezen alakjai a klasszikus szobrászati eszmények szellemében megjelenített figurák: álló, nyugodt testhelyzetben megragadott, a részletezést kerülő, nagy tiszta felületekkel övezett, összefogott, méltóságteljes kompozíciók, akiket korhű viselettel jellemez és karakteres portréval egyénít. Alakjait már nem emeli magas talapzatra, kompozíciói leggyakrabban a járószintre kerülnek. Egészen más eszközökkel él a szobrász a történelmi jelenségekhez, fordulópontokhoz, évfordulókhoz kötődő emlékműveivel, de az üldözöttek és áldozatok székelyudvarhelyi emlékműve (1996), a nagyváradi (2000) és székelykeresztúri (2001) millenniumi emlékmű, a kézdivásárhelyi 1848/49-es forradalomra és szabadságharcra és a két világháború hőseire és áldozataira emlékeztető monumentum (2002), a marosvásárhelyi Don-kanyar-mementó (2005) és a kolozsvári 1956-os emlékmű (2006) is lényegre koncentráló, néhány szimbólumot, attribútumot megjelenítő alkotás. A kézdivásárhelyi és a marosvásárhelyi monumentumról így emlékezett meg Nagy Miklós Kund: „Kézdivásárhelyen a még Mária Terézia által alapított laktanya, az egykori Székely Katonai Nevelde hosszan elnyúló régi épülete elé helyezett monumentum, az 1848-as forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború hőseinek állított emlékmű (2002) vízszintesen építkezik. A hosszú, alacsony falként fényesre csiszolt andezit aszimetrikusan kettős tagolású. A falat megtörő függőleges rés temetői, fejfaszerű ívekben csúcsosodik, felül vázszerűen egy nagy, lyukas sisak fedi azt, s mint egy csokor virág, 48-as kardok törik át. A sötét gránit két szárnyán sorjáznak az elesettek nevei. A szimbólumok egyértelműek. A Don-kanyari hősök emlékműve (2005) Marosvásárhelyen a katolikus temető bejáratánál szokatlanabb, első pillantásra formabontónak vélhető. Bocskay szakított a hagyományos, a mifelénk megszokott, klasszikusan cizelláltabb megoldásokkal, látszólag egymásba gabalyodó, szabálytalan alakzatok kapcsolódnak össze, olvadnak eggyé. Ha azonban jobban megnézzük, kiderül, hogy szó sincs absztrakt műről, csak mivel a megrendelőknek nem voltak különösebb megkötései, a szobrász fantáziája szabadabban működhetett. Az ágyútöltelékké vált katonák, a szétzúzott, megsemmisített, feláldozott hadsereg pusztulása úgy áll össze apokaliptikus látomássá, hogy a művész a valóság mindnyájunk által jól ismert elemeit, emberi karokat, kezeket, sínautó kerekét, csöveket, egyebeket ötletesen egybeillesztve, egy modern hangvételű, hatásos realista szobrot hozott létre." Vagyis a hagyományos megformálástól, az emlékmű-sablonoktól és a megszokott szimbólumoktól eltávolodva a művész e téren is egyéni hangon, plasztikai értékeket csillogtatón, leleményes plasztikai kompozíciót megformálva szólalhatott meg.

Bocskay Vince két, egymástól élesen elváló korszakra, műcsoportra bomló munkásságának múltja – amelynek szerves része volt a kétezres évek elejéig végzett művészetpedagógusi tevékenység is – jelentős, s folytatása az erdélyi (és magyarországi) közösségi célzatú köztéri igények függvénye: további megbízások, pályázatokon elnyert munkák teljesítése esetén minden bizonnyal az 1990-ben megnyílt monumentális körben zajlik tovább, és újabb és újabb, a korábbi alkotások tapasztalatait kamatoztató művekben teljesedik ki. Ám ha a közelebbi és távolabbi jövőben vissza kellene vonulnia a köz tereiről, akkor a korábbi kisplasztikai munkálkodásának régi fonalát felvéve alakul majd a pálya: s akkor is remekbe szabott, bensőséges világot teremtő, egyéni szemlélettel megformált, a korról és a kornak fontos mondandókat összegző kompozíciókkal leszünk gazdagabbak.

[2014]