Évek óta
szalagra rögzítjük a beszélgetéseinket. Többnyire öregek beszélgetnek.
Évek óta minden csütörtökön este. Minden évszakban, ahogy forog a föld,
ahogy távolodunk és közeledünk egy spirális mentén a Naphoz, rohanva
egy csillagkép felé. A beszélgetésekbol időnként kimarad egy-egy társunk,
és többé nem is tér vissza. Lassú ez a folyamat; a régi beszélgető emberek
lassan elmaradnak, és az újak folytatják, mintha mi se történt volna.

Pedig történt.
Itt vagyunk, itt voltunk vendégségben, jártuk a termeket, mindig újabbak
nyíltak ki előttünk, ismeretlen, soha nem látott berendezésekkel. A
ház, a kert, ahol a vendégséget megéltük, az újra és újra elágazó ösvények
világa volt. A szétágazó ösvényeken szólongattuk egymást, a termekbe
veszett emlékek sem riasztottak vissza az ismételt és váratlan találkozásoktól.

A beszélgetés
folytatódik. Mi más lehet egy Akadémia, mint beszélgetés a titokzatos
világról egy bolygón, mely ismeretlen célja felé halad. Azok beszélgetése
ez, akiket megvert a Föld azzal, hogy az én központi és örök élményével
halandónak kell elfogadnia önmagát.