Kótai József

Mezei Gábor: A tapasztalatom szerint kétféle interjú a divatos. Az egyik az, hogy rendkívül tájékozott az, aki kérdez. Nagyon sok mindent mond el arról, akitől kérdez és akitől kérdez, azt egyáltalán nem engedi szóhoz jutni. Ez a gyakoribb. A másik, ami nekem rokonszenvesebb, hogy most jöttem a falvédőről, nem tudok rólad semmit, ami majdnem teljesen igaz, mert bár a munkáit Kótai Józsefnek úgy ahogy ismerem és azt is tudom, hogy azon kívül mint ötvös vagy ki tudja, szobrász működik, ezen kívül nagyon komoly szakirodalmi munkássága is van. De tulajdonképpen ezen kívül nem tudok rólad semmit, úgyhogy körülbelül egyformán vagyok azt hiszem tájékozva azokkal, akik szintén nem tudnak rólad semmit. Az első kérdésem az volna, nekem rögtön az jutott eszembe, mikor arról beszéltünk, hogy na most akkor mi lesz, hogy jut valakinek eszébe, hogy ötvös lesz? Kótai József: Ezt én nem tudom megválaszolni a következő miatt. Vidéken, Sopronban nevelkedtem, a háború utáni időkben, meglehetősen zárt világban. Számomra csak az volt a fontos, hogy valamilyen formában folytathassam tevékenységemet, a reggeltől estig rajzolást. Ezért felvételiztem a Képzőművészeti Gimnáziumba, ahová fel is vettek. Az, hogy ötvös leszek, ez akkor derült ki, amikor az évnyitón felolvasták az osztályok elrendezését és kiderült, hogy én az I/c-be kerültem, amelyik iparművész osztály és ott ötvösnek írtak be. Mezei Gábor: Akkor hallottál először arról, hogy ilyen létezik? – Hogy ez gyakorlatban is űzhető, az körülbelül akkor tudatosult bennem, mert hogy mi az ötvösség, arról azért valamelyes fogalmam volt. Azt hogy soproni vagyok, én azért egy kicsit egész életemben túldimenzionálom, mert úgy érzem, hogy az első 14 év az ember életében az döntő, rányomja a bélyegét az egész további mocorgására. Mezei Gábor: A szellemisége a városnak? – Igen. Annak ellenére, hogy Sopron 1945-ben szét lett bombázva, de ott olyan légköre volt a városnak, amitől semmi fennkölt dolog nem volt idegen. Ezt nem tudom máshogy megfogalmazni. Mezei Gábor: Na jó, szóval ott tartottunk, hogy a gimnáziumban – Ott döbbentem rá, hogy ez egy izgalmas műfaj Mezei Gábor: Igen és akkor nem volt mese, toltak előre egyenesen ezen a sínen. – Igen. Mezei Gábor: Ott volt valamilyen alapképzés? – Hogyne. Nagyon komoly alapképzés volt. Mezei Gábor: Ez tulajdonképpen egy szakgimnázium volt? – Ez a Török Pál utcai, akkor úgy hívták, hogy Képző és Iparművészeti Gimnázium. Aztán hívták Képző és Iparművészeti Szakközépiskolának. Most nem tudom, hogy hívják. Mezei Gábor: Fekete hallott erről az iskoláról. – Igen. Előtte pedig líceumról beszéltek. Mezei Gábor: Tehát ott volt egy komoly szakmai alap. – Igen. Egy nagyon jól fölszerelt régimódi ötvösműhely volt és Szőnyi József tanított, ő volt akkor a tanszék vezetője és akkor került oda, szerintem mindannyian ismeritek, a Preininger Adolfot. Igen, ő akkor végzett és együtt kerültünk be az iskolába. A két embernek a különböző karaktere az nekem nagyon jól jött. Dolfi egy végtelenül kedves valaki volt és abban, hogy sok mindent, ilyen magammal hozott félszegséget, gyávaságot meg kishitűséget ő segített a szakmában leküzdeni. Aztán én úgy éreztem, hogy az nekem megy. Rajzolni, az nagy csalódás volt, a rajzteljesítményemben úgy éreztem, hogy én nem tudok semmit. De a szakmai rész az ment. Mezei Gábor: És onnan egyenes út vezetett a főiskolára? – Igen. 1958-ban érettségiztem és azonnal felvettek. Mezei Gábor: Milyen volt a főiskolán az oktatás mai szemmel nézve? – Hát... Mezei Gábor: Egymás közt vagyunk. – Igen, egymás közt vagyunk. Meg kell mondanom, hogy a főiskolán Borsos személye volt a lényeg. Az, hogy milyen szellemben mentek például a Borsos korrektúrák, például a szakmai korrektúrákon jelen lehettünk mindannyian, az felejthetetlen, amikor korrigált a negyed, ötöd, harmadévesnek, másodévesnek. Első évesnek nem, mert az volt a felkészítő, előkészítő. De ezek az úgynevezett csütörtöki korrektúrák pótolhatatlanok és elképzelhetetlenek. Ma valami félresiklás van pontosan ezen a területen, a gyerekek egymás elől, egymás előtt rejtegetik a feladatukat. És telefonon megbeszélik a mesterrel, hogy mikor találkoznak a nem tudom hol és majd akkor korrigál. Most ezzel szerintem kiesett egy műhelyszellem, ami pótolhatatlan. Mezei Gábor: Ezt a Borsosra gondolod. – Igen, azt hiszem másodéves voltam, amikor őt eltávolították. Mezei Gábor: Ő persze nem ötvösséget tanított, hanem plasztikát. – Nem csak azt, de ugyanúgy osontunk a nyomában, amikor ment a kerámiára vagy a porcelánra és ott is meghallgattuk, hogy mit mondott, és abból is lehetett tanulni. Mezei Gábor: Mit csináltál a főiskola után? – Mivel semmi hátterem nem volt, azonnal olyasmivel kellett foglalkoznom, amivel többé-kevésbé biztosítani tudtam megélhetésemet. A hatvanas évek elején az Iparművészeti Vállalatnál és a Képcsarnok boltokban való forgalmazás erre alkalmas volt. Már csak azért is, mert úgynevezett beruházási megbízást sem akkor, sem a későbbiek folyamán nem sokat kaptam. Helyette egy kis léptéket váltottam és... Fekete György: És monumentális szobrokat csináltál. Mezei Gábor: Már nem nyolc, hanem tíz centimétereseket. – Már tíz centimétereseket. Valóban van egy határa ennek az ezüstöntésnek, a legsúlyosabb, amit nagyon sajnálok, hogy eltűnt a szemem elől, az egy Szent Márton dupla figura volt, amelyet kézben pörgetve egyszerre öntöttem ki. Mindenki azt mondta, hogy istenkísértés, ne csináld, így, úgy, amúgy, de meg lehet csinálni részletekben és össze lehet forrasztani. Nem dolgozhatok magam ellen. A két figura eléggé össze volt gabalyodva és ahogy a Szent Márton kettészelte a köpenyét, a köpeny lehajló részébe már bele volt tekeredve a koldus figurája. Ezt viszont úgy volt élvezetes megmintázni Mezei Gábor: Hogy egyben legyen – Igen. Ez tíz centi magas volt és 140 gramm. Tehát ez az, ami a legnagyobbra sikerült. Aztán inkább mindig ez alá mentem. Mezei Gábor: Nem tudod, el kell mondanom neked, hogy mik a komoly művészeti szempontok. Anna Margit mindig ekkora képeket festett, mert lehetett kapni készen egy ekkora fölkasírozott vásznat, ami le volt alapozva és ő ebből vett egy párat, megfestette a képeket, elfogyott, évekig ezt csinálta. Egyszer elment a boltba, nem volt az a kicsi, csak egy ekkora. Attól kezdve ekkora képeket festett. Na most ezek szerint a művészettörténetnek vannak ilyen titkai. S akkor jönnek a művészettörténészek ötven év múlva és elmagyarázzák, hogy a lelkében mi volt. Az, hogy ezt lehetett kapni az üzletben. Fóth Ernő miért olyan képeket festett évekig? Mert olyan festéke volt otthon. Volt egy barna, egy szürke és egy lila. De a művészettörténészek jönnek és megmagyarázzák, hogy mi van a lelkében. Mikor fogsz egy az egyes lovas szobrot csinálni? – Nem csomagoltam ki mindent. A legutolsó munkáimat nem tettem ki Mezei Gábor: Kiderül, hogy van egy lovas szobor? – Csak érem! Tulajdonképpen itt tartok. Én ezeket úgy képzelem, hogy érmek és eddig még a tizenhárom soproni érembiennálén mondjuk annak is tekintették. Fekete György: Te díjazott voltál Sopronban? – Igen. Ötször voltam díjazott. Fekete György: Ezt mondani kell. Mezei Gábor: Van annak egy pontos definíciója, hogy az érem micsoda? – Az összdefiníciója annyi, hogy kisméretű műtárgy, ami elfér a tenyérben. Mezei Gábor: De az, hogy az fémszerű, lapos vagy, mert elfér a tenyérben egy szobor is ha kisméretű vagy egy gyűrű is. De az mégsem érem. – Végül is ez hosszú évek alatt alakult ki, hogy ezt fogadták el. Mezei Gábor: Mert ha valakinek azt mondod, hogy érme, annak nyilván van egy képzete, hogy az milyen. – Igen. Mezei Gábor: Most tartunk ott, hogy ez az új anyag a bronz. – Ez a három abból az alkalomból készült, hogy Savoyai Eugén pont 300 évvel ezelőtt építtette fel a ráckevei kastélyt. Az első az egy lovas alak, a zentai győző, a második az építész és a megrendelő párbeszéde és a harmadik a kész kastély homlokzata. Mezei Gábor: Tehát érméket csinálsz. – Igen. Mezei Gábor: Mióta csinálod? – 1977-ben volt az első soproni érembiennálé és azóta. Fekete György: Az érem és az érme között nagy különbség van. Az érme alatt a pénzt értjük. – Jó, igen, igen. Itt megint vannak műfaji finomságok, hogy egész más követelményei vannak egy vert érmének, egész más egy mintázott éremnek, más ha azt gipszbe faragják. Borsos iskolát teremtett éppen a vésnöktudása révén, mivel ő negatívba véste az érmeit. És utána a pozitívot és úgy öntötték, majd cizellálta. Ezt például ő kezdte el és nagyon sok esetben hozzá sem nyúlt a felülethez. Mezei Gábor: Meghagyta a nyers öntést? – Ehhez nagyon, nagyon jó öntő kellett, aki azt úgy megöntötte és még valami: egy olyan fajta gondolkodás is. Mezei Gábor: Ahol ez be volt tervezve. – Nyilván. Tényleg nem nyúlt hozzá, láttam hogy nem nyúlt hozzá. Vagy csak nagyon kevés helyen. Nem úgy tapasztaltad? Mezei Gábor: Most én úgy látom mindezekből, amiről itt eddig szó volt, hogy tulajdonképpen lehet mondani, hogy az eddigi pályafutásod azért lényegében a miniatúrák területén mozog. Van-e egyéb? Foglalkoztál-e valaha murális és akár, tehát ha most csak centiméterben beszélünk, hogy nagyobb lélegzetű dolgokkal? – Murális munkához úgy jutottam volna hozzá, ha kijelölnek a munkaelosztóban. Mezei Gábor: Nem jelöltek? – 1966-ban kaptam egy munkát az Orvostovábbképző Intézetbe, az meg is valósult. Mezei Gábor: És az mi? – Az egy másfél négyzetméteres kompozíció, ami sárga- és vörösréz lemezekből készült mértani testek, különböző méretű négyszögek, kockák, kubusok halmaza, amik egy felületi vibrálást mutatnak. Mezei Gábor: Szóval ez egy nonfiguratív dekoráció. – Egy nonfiguratív dekoráció, lévén hogy egy három méteres falra, egy olyan térbe került, ami tulajdonképpen a társalgója volt az emeletnek, előtte egy ülőgarnitúra, semmi egyéb és mellette nyílt két folyosó. Tehát semmi térszervező vagy egyéb feladata nem volt, hanem egy nagyjából megnyugtató felületet adott ki. Mezei Gábor: De az a benyomásom, hogy igazából a te személyes érdeklődésed azért mégis csak inkább más ... Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy nem kaptál megbízást nagyobb munkára. – Nem tudom, hogy a jelenlévők közül ki látta, a szegedi színházban van például egy munkám, ami a 12 méter hosszú szellőzőcsöveket fedi, itt a lényeg volt az, hogy szerelhető legyen, tehát 34 leszerelhető maratott elemből van amit 16 maszk díszít. Ott egy elég fura teret hoztak létre, mert az a földszínt, ahol be lehet menni a nézőtérre, viszont elkövették azt, hogy ellipszis alakban áttörték a mennyezetet és ettől borzasztóan bántó nyomott alsó térbe került, mely fölött nincs mennyezet és mászkálnak fölötte. Úgy kellett felfognom, hogy oda nem lehetett volna egy folytatólagos frízt csinálni, tehát úgy gondoltam, hogy egy színházba ezek a különböző színházi kultúrákból kiválasztott maszkok illenek. A maszkok olyan 35 centiméteresek. Mezei Gábor: Elég monumentális méret. – Elég komoly méret, maga 70 centiméter széles az egész felület, amit le kellett borítani. Ha jól emlékszem 2 méter 40 centiméter a belvilág és az alatt van egy 70 centiméteres fríz, igaz, 12 méter hosszú. Mezei Gábor: Szóval ezt nem igazán lehet szívügyednek mondani. – Én ezt nem mondanám, mert úgy érzem, hogy a maszkok azok rendesen meg vannak csinálva, hogy szép magyarul mondjam. Mezei Gábor: De végül is tulajdonképpen a munkásságodnak a döntő többsége az a miniatúra. Nem beszéltünk még a munkásságodnak egy területéről és az az irodalmi tevékenység. Az előbb mondtál számokat, hogy szakírói tevékenységed hihetetlen mennyiségű. Hány? 400 cikk? – Nyolc évig csináltam a Magyar Nemzetnek a Magyar Nemzet Galériáját. Az négyszáz cikk. Mezei Gábor: Az négyszáz cikk és az művészetkritika? – Ez nem kritika. Mindig az arra a hétre eső évfordulót választottam ki vagy egy aktualitást vagy egy különlegességet és itt megint egy nevetséges dolog, hogy adva volt egy kb. 12 vagy 13-szor 22 centi, amiben gondolkozhattam. Mezei Gábor: Egy hasáb. – Igen. Adva volt egy terjedelem és az mindig ugyanazon az oldalon jelent meg, ugyanazokkal dolgoztam együtt, tehát vagy Szakonyi vagy Gyurkovics, vagy Vathy Zsuzsa,, tényleg mindig ugyanaz a három név volt, csak én hülye módon úgy döntöttem, hogy nem írtam alá és ez név nélkül jelent meg évekig. Mezei Gábor: És ez véget ért. – Igen, ez véget ért mert a Magyar Nemzet új tulajdonoshoz került, akkor már nem tartottak rá igényt. Mezei Gábor: Ezért kár volt. De csináltál egy lapot úgy tudom. – Azt nem én csináltam, hanem Oberfrank Ferenc a lelke, a mozgatólelke a dolognak. Magyar ötvösnek hívják és tulajdonképpen világbajnokság, mert Mezei Gábor: Mióta jelenik meg? – Tizenkét éve. Egy évben két szám. Mezei Gábor: És milyen példányszámban? – Azt hiszem négyszáz. Mezei Gábor: És lehet kapni? – Ez egy örök probléma, a terjesztése. A Pless és Fox ékszerüzletekben lehet kapni, mert Pless is szerkesztőbizottsági tag és az ipartestületen belül terjesztik. A szerkesztésben tulajdonképpen az iparművészeket képviselem. Mint minden ilyen kis érdeklődésre vagy szűkebb érdeklődésre számot tartó periodikának, ennek is a nagy részét a szerkesztők írják. Mezei Gábor: A Magyar iparművészet című lapnál a szerkesztők írnak a legkevesebbet. – Hát igen, úgy is lehet, de itt egy aktív szerkesztőség van. Mezei Gábor: Szóval hogy mik történtek a szakmában. Ha én jól tudom, akkor van egy titkos szenvedélyed is, és ez a szőnyeg. Ha erről mondanál valamit... A Ki kicsoda című könyv ha készül. van egy ilyen kérdés, hogy hobby és kettőspont, s akkor ilyeneket írnak, hogy horgászni jár az író vagy mit tudom én mi. Neked a szőnyeg. Ez komoly? Az értesülésem jó? – A hír igaz. Az hogy szenvedély, az is igaz, de Mezei Gábor: A két anyag elég távol van egymástól. Én fával dolgozom és megvetem a rongyot. Na most te fémmel dolgozol és imádod a rongyot. Hát ez gyönyörű. – Ez egy fura dolog. Tudod, amikor a diplomafeladatot kaptam, például belevettem az üveget is. Mezei Gábor: Az is egy kemény anyag. – Jó, kemény anyag, de mégis más karakterű. És senki nem akadt ezen fönn. Mindig vonzódtam valami máshoz. Most ez a szőnyeg ügy... Mezei Gábor: Mert az ötvösséghez tényleg semmi köze nincs. – Nincs. De ha belegondolsz, akkor az igazán izgalmas fémműves vidékeken a szőnyeg mindenhol otthon van. Keletre gondolok. Belső-Ázsia lakóinak nagyon komoly fémművességük van és mellette nagyon komoly szőnyegművészetük. Ez egy véletlen volt. Ehhez az kellett, hogy Nagy Jóska átadjon egy tervezési feladatot és azért én kaptam háromezer forintot és akkor nekem aktuális lett volna egy télikabát. Véletlenül egy szőnyeget vettünk. De nem alakíttattam át télikabáttá. Mezei Gábor: Kár. Mert azt mondják, nem tudom, hogy igaz-e vagy nem, hogy a háború után főúri kastélyokat fosztottak ki, hogy állítólag ez konkrétum, megtaláltak egy Giorgonet, amiből nadrágot csináltak, mert az vászon, s próbálták leszedni róla a festéket, s ez hol sikerült, hol nem. – Nézd, sok minden történt a világon. Mezei Gábor: Legalább egy pelerint. – Nem, nem. Nem jutottam el idáig. Az a szőnyeg megvan és olyan hatással volt rám és a mai napig is olyan hatással van, hogy én azokat a bizonyos belső-ázsiai türkmén szőnyegeket tartom ma is a szőnyegszövés csúcsának, és ne vessen meg ezért senki, de most már huszonnégy türkmén szőnyegem van. Mezei Gábor: Milyen fotóanyagod van a szőnyegeidről? Hajlandó vagy-e itt a szőnyegről egy előadást tartani? Aminek persze csak úgy van értelme, hogy képekkel bemutatni. Könyvekből nem megy. – Ez egy dráma, ugyanis én annyira hajlandó vagyok erre, hogy tavaly például a soproni Lábas-házban kiállítottam az akkor még csak 16 darab belső-ázsiai szőnyegemet és az egy nagyon szép kiállítás volt. Mezei Gábor: Igen, csak itt nehezen férne el. Ezt beláthatod. Hogy itt igazából vetíteni kéne. Pár szőnyeget meg lehet mutatni, de – Darabonként ötezer forintot kérnek a lefotózásért. Csináltunk egy katalógust, azt hiszem hat szőnyeg volt benne. Amikor én szőnyegvadászatra megyek, akkor nekem 5000 forint rendszerint nincs a zsebemben és nem is nagyon fordítok rá ennyit, mert akkor az már nagyon Mezei Gábor: Drága? – Drága. Most gondolj bele, hogy tényleg azonnal kellene dokumentálni. Én is tudom, hogy ezt dokumentálni kellene, de azt egyszerűen anyagilag nem bírnám. Mezei Gábor: Szőnyeget még csak veszel, de annyi pénzed nincs, hogy lefényképezd. – Igen, mert szőnyegben megveszem azt a rongyot is, amiben látom, hogy csak nekem kell kimosni és mi lesz belőle. De ezt a részét már valahogy nem bírom. Különben úgy vagyok vele, hogy majdhogynem szégyellem, hogy ilyen gyengeségem van. Fekete György: Én hozok rögtön egy fényképezőgépet, veszünk egy tekercs színes filmet. – Nem olyan egyszerű. Mezei Gábor: Szőnyeget lefényképezni nem olyan egyszerű. Fekete György: Azt be kell világítani, hát világos. Egyenként felteszed a falra vagy napfénynél a ház falára kirakod. –Egy szőnyegem van, Nurata vidéki 1920 körülről. A szakirodalomból szinte hiányzik, tehát nincs, nem szerepel. Nagy szőnyeg, 3,5 méter hosszú. 1,40 széles. Ezt nem olyan egyszerű lefotózni. Kollányi Gyuri másfél napig építette az állványt hozzá. Cserny József: Nem merek megszólalni, mert van egy digitális stúdióm, de amiről itt ti beszéltek, az nonszensz. Digitálisan föl lehet venni egy CD-re és ki lehet vetíteni, ki lehet printelni olyanra, amilyenre akarod. Addig nézed vissza, amíg akarod. A gépen addig nézed vissza, amíg nem olyan. Fekete György: Légy szíves vedd föl a kapcsolatot Csernyvel. Mezei Gábor: Most még én szeretnék feltenni neked egy utolsó kérdést. Mi az, amit fontosnak tartasz és mi az, amit még tervezel. – Nem tudom. Túlbeszéltük. Mezei Gábor: Túlbeszéltük. Általában mindig hepciáskodik. Most is elégedetlen. Azt mondja, hogy nem beszéltünk a tárgyakról. A művekről. Pardon. – De milyen értelemben gondolod? Mezei Gábor: Tulajdonképpen engem ezek az alkotások olyan szempontból is érdekelnek, hogy attól függetlenül, hogy kézbe venném őket és egytől egyig mindegyiket hazavinném, vagy fölnagyítanám és beraknám egy olyan templomba, amit én tervezek, tehát ettől teljesen függetlenül ezeknek van egy mondanivalójuk, ami azért érdekes, mert kétségtelen, majdnem, hogy inkább csak egyfajta térben helyezhetők el, a mi általunk szervezett egyfajta térben, templomban vagy másfajta imaházakban. Nem szállodákban, iskolákban és nem tudom még hol. Tehát azt akarom mondani, hogy a többi alkotásodra nem nagyon emlékszem vissza. Az, hogy te ebbe az irányba indultál el, vagy ezeket az alkotásaidat állítottad ki, teneked más alkotásaid, szobraid nem is nagyon vannak? – Na most ez itt így csalóka valóban, mert úgy tűnik, hogy majdnem mind Elígius. Szent Elígius az az ötvösök védőszentje. Volt egy olyan indítása is ennek, ez egy tisztelgés, egy hommage Szent Elígius alakja előtt és tudod, ő létező személy volt. Állítólag kovácslegényből lett szerzetes, aztán az ötvösséget gyakorolta. Mezei Gábor: Mielőtt főminiszter volt. – Nem az utána volt szerintem, amikor már püspök volt, akkor lett ő főminiszter. Logikailag ígykövetkezik. Dagobert királynak volt a főminisztere. A francia hagyomány szerint a koronázási, már az ő koronázási ékszereiket, amiket a forradalomban megsemmisítettek, a hagyomány szerint Elígius csinálta. Cserny József: Ezekből a kis szobrokból elég sokat láttam már, és komoly sorozata van Jóskának, ahol mesterségek vannak. Fekete György: Az Iparművészeti Múzeum tulajdona. – Igen. Az majdnem mind ott van. De azoknak bizonyos változatai aztán szétszóródtak a világon. Fogalmam nincs, hogy hol vannak a tárgyaim. Kettőről tudok. Egy nürnbergi ékszerésznél, ott nagyon megbecsült helyen vannak, az irodájában egy kis falifülke gyönyörűen megvilágítva és ott van két figurám, egy Elígius meg egy Dávid király. Van amikor azt mondják, hogy gótikus jellegűek, van amikor lebarokkoznak, erre mondtam azt, hogy én nem tudom kiheverni Sopront. Egy olyan formakészlet, amiben fölnőttem, akármelyik templomba bementem, ott barokk szobrok álltak. Tehát ezt láttam, ez nyomot hagyott bennem. Szerencsére mire én végeztem, addigra lecsengett már a szocreál elvárások ideje, de azért ezt se kívánta senki. Csináltam magamnak egy kis világot vagy teremtettem egy kis világot, amibe én bele képzelem magamat is. Ott van egy kis ezüst kép, ami az Elígiust a mesternél ábrázolja. Az talán kifejezi az egésznek a gondolatát. Fekete György: Amit az elébb mondtál, hogy egy fülkében megvilágítva, tulajdonképpen akkor éreztem azt, hogy most megélted a szobraidat vagy az alkotásaidat, mert ezekhez a szobrokhoz az egy nagyon előnyös bemutatási forma, hogy fülkében megvilágítva. Kár, hogy ezeknek a szobroknak az a szépsége, hogy körüljárhatók is. – A méret miatt inkább csak kézben körbejárhatók. Ez megint nehéz kérdés, mert ott van például a Szent György szobor, Donatelloé. Teljesen frontálisan van megoldva és mégis kíváncsi vagy, hogy hova megy a könyöke. Hogy tartja azt a pajzsot tulajdonképpen. Na de az emberi figura, az frontális. Ami lényeges az elől van, az első ránézésre felfogható. A mozgás aztán már később jön, ahogy leül. De a lényeg, ezért tudjuk szeretni, azt hiszem az egyiptomiakat a mai napig. Mert mindent megoldottak az elölnézettel. Cserny József: Illetőleg profillal. Én is Borsos növendék voltam, és a mesternek nagyon sokat köszönhetek. Barátságos és bensőséges volt ez a műhely. Ugye az a helyzet, hogy a művészettörténet 2000-2500 évében soha életükben az ötvösök nem jártak szimpozionozni. Az építész az elment, a szobrász is, mindenki szimpozionozott, de az ötvösök nem. Egyszer mentek állítólag rossz nyelvek szerint, és akkor is gyilkosságba keveredtek. Na most ez azért érdekes, mi ezt vizsgáltuk, hogy miért nem lehet ötvösöket szimpozionoztatni. Nem, az istennek nem jönnek el, és sehol nem lehet velük az egész világon találkozni. Ennek az egyik kulcsa pont a Jóska, aki rávilágított, mert az ötvös tudja, hogy miben van érték, az ül a tojásain otthon, nem hagyja, hogy kirabolják, tehát pontosan tudja azt, hogy mije van és hogy kell rá vigyázni. A másik az, hogy szeret szöszmötölni, tehát ő pontosan az, aki a műtárgyaknak az érték dolgát bármikor tudja. Ez még a szőnyegre is érvényes, hogy gyűjti. A másik, ez a soproniság is összeköt minket erősen. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez a nem szimpozionozás, de műveltté válás, értékteremtés, bogarászás, csinálás egy egészen más tudati személyiséget teremt és hoz létre velünk, diázájnerekkel szemben. A dizájnőr a legszélhámosabb, aki azért képes egy szerkezetet csinálni, hogy mindenki előtt összetörje, aztán elsétálhat a mezőről, vagy elsüllyeszt egy hajót. Szóval ha így felrakom egy skálára, akkor az ötvösség a legnagyobb értékteremtő erő. Maga az érmészkedés, az érem, nem véletlen, hogy olyan személyes. Az érem, amit a halott szemére tesznek, satöbbi. Tehát mindig jelen van valami tudatos értékmentés, valami értékbecslés, értékteremtés, ez lappang bennük, mind a két akadémikus társunkban ez megvan és én valamennyire csodállak titeket. Nem tudnék én így magamban lenni, mindig ki akarok menni, és valójában egy kicsit erről kellene beszéled, hogyan is van ez a rejtőzködés az ötvösnél. – No én ezt máshogy látom. A reneszánszban is meg még előtte is Donatellóékat, Michelangelot, Leonardot, először ötvösműhelybe irányították. És az ötvösműhelyben megtanulták azt, hogy az anyaggal nem lehet dobálódzni, mert az már eleve egy adott érték, fegyelmet tanultak, hiszen tűzzel, mit tudom én, savakkal és egyebekkel dolgoztak. Cserny József: A város közepén. – A városok közepén megtanultak dolgozni, mindig figyelni, vigyázni, satöbbi. Szerintem aztán, amikor a kellő fegyelmet elsajátították, akkor léphettek tovább és nyilván a mesterek megfigyelték, hogy melyiknek mihez van nagyobb fogékonysága, és irányították szobrásznak vagy festőnek. Ide az Akadémiába én kezdőnek kerültem, mert itt az ötvös a kezdő... Cserny József: És mi leszel ha nagy leszel? – Akkor komoly akadémikus, a szabad művészetek valamelyikének művelője. Cserny József: S hogy állsz a fegyverekkel? – Óhatatlanul vonzza az embert a fegyver. Négy vagy öt fegyverem van. Cserny József: De olyan tőröd nincs, ami tőr is és pisztoly is? – Nem, mert a lőfegyverek nem vonznak, attól kezdve nem érdekes, attól kezdve nem az egyéni ügyesség volt a fontos. Cserny József: Akkor a szúró, a kard, ugye? – Igen. Amivel vívni lehetett. Ez egy anakronizmus, hogy a 18. században meg még a 19. században is még használták a kardot, de használták. Fekete György: Kótairól szeretnék egy kicsit beszélni. Hosszú, 20-30 éves csend után kerestem meg őt, figyeltem fiatal korától kezdve. Emlékszem még a Csók Galériában volt egy kiállítás ami szenzáció volt, amikor az ezüstöket meg a mesterségeket kiállították. Akkor miután az előző könyvemből ki tudtam húzni egy s mást az ötvösből, gondoltam akkor Kótaiból is kihúzom, s így többször meglátogattam a Németvölgyi úton, s faggattam mindenről, de ő szemérmes volt, borzasztó csendes volt, s akadt olyan pillanat, hogy úgy éreztem Kótaiból semmit nem tudok kiszedni. S akkor megmutatta ezeket a Magyar Nemzet albumokat, nem csak ezt, s akkor én azokat elvittem, két-három héten keresztül otthon olvasgattam. Tulajdonképpen azok érdekeltek, amiket ötvösökről, fémművesekről írtál, Fazola Henrikről meg a többiekről, de aztán egészen elmerültem abba, hogy milyen elképesztően gazdagon lehet írni húsz sorban Mednyánszkyról, Kosztáról s ki tudja még kiről. Amire olyan égetően szüksége volna minden napilapolvasónak, hogy elmondhatatlan. S végül eljutottunk odáig, hogy amit elmondott, azt sikerült lejegyezni s még ezen kívül jó néhány apró kis titkot, s akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen közülünk majdnem a legboldogabb ember Kótai. Mert egész életében azt csinálta, amit akart, amire született. Mert ő egy intim ember. Nagyon csendes, nagyon magába zárkózott, a barátsága nem kérkedő. Ha megkeresik aranyos, ő ritkábban kopogtat, de gondolom valakihez kopogtat azért, és szembe tudott menni a világgal. Ha van neki szerencséje, az a szerencse, hogy nem kapta el a szocreál hulláma, mert tudjuk, hogy hány szobrász pukkadt ki azon, hogy az egyébként jó kisplasztikáit monumentális méretben is elkészítette és vacakok, ocsmányak lettek, s ez a méretnövekedés némelyiknek a karrierjébe került... Nagy várakozással nézek elébe bevallom, mert úgy érzem, hogy Jóska fog érmeket csinálni még, és nagyon sajátságos érmek ezek. S fontos az is, hogy őneki ebben a korban tervei vannak, és borzasztóan örülök, hogy a sok-sok beszélgetés után a szemérme vagy a csendessége lekopott annyira, hogy hajlandó volt elfogadni az akadémiai hívást. Én azt tapasztalom, hogy amióta Kótai itt van - fél éve - az Akadémián, egy picit más ember lett abból a szempontból, hogy érdeklődik, hogy beszél, hogy vitatkozik. Énnekem ez borzasztó belső öröm, hogy szóra lehetett bírni, mert rengeteg minden van benne, aminek az elmondására nekünk is szükségünk van. Kiválóan ír, borzasztó pontos, precíz, nem linkeskedik, nem dicsér agyon mindent, a kifogásait kőkeményen elmondja. Csak arra gondolok, a korona vitában hogyan vett részt, kiknek mondott ellent és kiket figyelmeztetett nagyobb tisztességre és alaposságra ebben az egész évtizedes korona vitában. Ez önmagában már sokat ér, hogy Jóska megnyílt ma. Szószátyár ember soha nem lesz belőle, arra nem tudunk mi elég linkek lenni, hogy arra késztessük, hogy ő is az legyen. De jó hogy itt van és jó, hogy ezeket elmondta. – Ne dicsérj. Fekete György: De még befejezem. Kótaiban az a gyönyörű, hogy nem korszerű. Ő nem korszerű. Amit ő csinál, annak sem a szocreál világ nem használt, az a 3-4 évtized, sem ez a világ. A világ most harsány, fényes, csillogó, drága, kiszámító. Ez a fajta intim művészet, hogy kézbe kell venni egy kis ezüstöt, szemlélgetni s nota bene még vésni is kellene a falon egy kis lukat, hogy bele tudjam tenni ha nincs fülkém, ez abszolút nem aktuális. De hogy ötven év múlva, száz év múlva ott lesznek az Iparművészeti Múzeumban bevitrinezve a Kótai ezüstök, az holt biztos. Annyira, mint ahogy most itt ülünk. 2002. október 10. Kótai Józsefrõl részletesen még ITT olvashat