– Megköszönöm,
hogy a mai világban ennyien összegyűltünk. Arról mondok el egyet-mást,
hogy min töprengek, min gondolkodom mostanában. Persze ezzel lehetséges,
hogy többet mondok el önmagamról, mint hogyha egyfajta curriculum vitae-t
kezdenék el itt fölvázolni, hiszen mit tartsak fontosnak az életemből?
Tehát miken töprengek? Például most azon, ahogy a korban befele haladok,
hogy mi történik a magyarsággal? Ez nem igazán írói – vagy igenis az
– teendő, és nem is erről szólnak az írásaim, regényeim. Csupán az foglalkoztat,
hogy miután magunkra eszméltünk tíz-tizenkét évvel ezelőtt, arról beszéltünk,
hogy 15 milliós magyarság, hogy mi az egyik határon túli régióban 2
milliónyian vagyunk, a többiek 600 ezren, a harmadik társaság kicsike,
ők 160 ezren. Sajnos ez nem igaz. Sajnos nem vagyunk ennyien, de talán
nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy jobban apadunk, mint amennyire
lélekszámban apadunk. Mindig foglalkoztatott a nemzeti meglétünk valamiképpen,
közelebbről akkor kezdtem el gondolkozni, amikor Kovács Andrással jártam
a Szilágyságot, utána pedig az ő pátriáját, Boros megyét. Ő elvitt engem
Kibécbe is. Meglehetősen ismerem Erdélyt, mindenekelőtt a Székelyföldet,
a Pártiumot, de Kolozsvár közvetlen közelében az ember úgy tudta, hogy
combos, kicsit szarbaragadt világ, valahogy vannak, köszönik szépen,
román többségű vegyeslakta falvak, satöbbi. Kolozsvár határától úgy
húsz-harminc-negyven kilométert végigdöcögtünk rossz utakon, és ott
kiderült, hogy a megyei református templom árválkodik, nagyobb részt
bedeszkázva az ajtaja, vagy ha nem, látszik hogy annyira szórvány ez
már, hogy esetleg egy-egy beszolgáló pap ha megfordul ott néha. Ilyen
jámbor falusi bácsikák ott feledkeznek a kapu előtt, de napközben, nem
este, nem szombaton. A tehenek farán, hogy mondjam, meg van kövesedve
a trágya, a lovak szőre nem ápolt, nem fénylik. Félműanyagba öltözött
menyecskék... Kiderült, hogy itt már alig él magyarság. Kérdeztem is
Kovács Andrást, hova tűntek ezek? Macskásdiós, Csabafája, szintén egy-egy
ilyen falu, de ez már csak roncs a magyarság szállásterületeiből. Beolvadtak,
elolvadtak. Ez persze ott kezdődött, hogy Pálffy birtokok voltak itt,
és tudjuk, hogy a grófjaik, báróik románokat telepítettek be. Ezt valahol
láttam leírva is, mert hogy azok szófogadóbbak, mondta valamelyik arisztokrata.
Aztán ezek a szófogadó népek alkalom adtán felgyújtották a kastélyt
vagy a lakóit beásták a földbe, vagy kaszával suhintották le a fejüket,
ez ugye a 18. század végén már előfordult. De szerintem mindez nem ok,
nem érv, és valamiféle lelkiismereti nyavalya is kézbe vett, hogy miként
is van ez?
Mi itt Kolozsváron, a mai Magyarország határain túl élő magyarságnak
talán a legjelentősebb központjában – ez a legnagyobb magyar város,
vagy nyolcvanezres, igaz, hogy ez egy négyszázezer lakosú településen
él –, mit tegyünk? Van színházunk, operánk, örökké küszködtünk az anyanyelvi
oktatásért, van oktatásunk, iskoláink, lapjaink és úgy éreztük, hogy
igyekeztünk tenni valamit azért, hogy itt megmaradjon ez a magyar lakosság.
Hiába való volt ez? Netán Csoóri Sanyinak lenne igaza, jó pár évvel
ezelőtt idézve egy ilyen beszélgetésből egy öreg falusi bácsikát, azt
mondta, az erdélyi értelmiség elárulta Erdély népét. Hát elárultuk volna?
Én úgy tudom, hogy nem. De az eredmény, lám mit mutat. Vagy tekintsem
hiábavalónak azt a mindenféle követelést? Mellesleg zárójelben azért
vettük ezt igen rossz néven Sanyitól, aki igen jó barátunk volt és máig
az, hogy hiszen hogyan is néz ki ez az értelmiségi árulás? Erdélyben
ha jól tudom, akkor, amikor az osztályharcos évek, majd az úgynevezett
kollektivizálás befejeződött, meg a háborús bűnösök pere véget ért,
utána az úgynevezett kétkezi dolgozókat ,és immár a kollektivizálás
után a falusi embereket se üldözték, zárták be, de annál több értelmiségit.
Papokat végeztek ki, diákokat hurcoltak el, satöbbi. Hogyan kellett
volna élnünk, hogy ne érezzük magunkat árulónak? Ámde mégis lehet valami
ebben, mert lám, hogy olvadt el körülöttünk egy egész táj magyarsága.
Nos, én nem mutogatok, nem szeretem az ujjal mutogatást, és aztán azon
is sokszor elgondolkoztam, hogy mindezt kinövelve történelmi mértekben,
mi az, hol van az bennünk, ami megtagadtatja velünk a magyarságunkat?
Mikor következnek el ilyen pillanatok a történelmünkben? Azon kívül
azt is végiggondoltam, hogy az ezen a tájon élő egyszerű népet kényszerítette
valaki? Egy biztos, ma nem kívánt kultúra a magyar általában a Kárpát-medencében,
Magyarország határain kívül. De hát azért akármilyen szigorúan nézem,
és akármilyen kritikusan az elmúlt évtizedeket, nem tekerték ki senkinek
a nyakát ahhoz, hogy megtagadja a magyarságát. Tehát különösebb kényszer
nem munkált itt abban, hogy ezek az emberek egyszer csak ne abba a római
katolikus vagy református templomba, hanem az ortodoxba kezdjenek járni.
Tehát mi történt itt? Nos, a történelmünk során számos ilyen pillanat
volt. Ha egy kicsit visszatekintünk, ugye úgy tudjuk, hogy Mátyás korában
mintegy négy-öt millió a magyarság száma. Annyi, mint a korabeli brit
szigetek lakosságáé. Akkor nyolcvan milliós Európa, tehát még jelentős
százalék a magyarság. 250 esztendőre rá, az 1400-as évek elején, 1410
vagy 1417-ben az első elfogadható összeírások során 1 millió 2 és 4
ezer körüli. Ekkor Európa összlakossága 120 millió, tehát nem olyan
nagyon sok, hiszen közbeesett a száz éves háború, a harminc éves háború.
Nálunk a 15 éves háború és mindenféle háború. De ekkor már a magyarság
számaránya Európában valahol 1% körül állt. Eltelt újabb 250 esztendő
és egy adott pillanatban valóban súroljuk a 15 milliót, ez nyilván demográfiailag
elképzelhetetlen, ez a fajta gyarapodás, tehát ez azt jelenti, hogy
mindazok, akik hozzánk bekopogtattak, azokat nem csak hogy befogadtuk,
de magunkévá fogadtuk. És milyen érdekes, hogy a 17-18. században, amikor
német a hatóság nyelve, latin a kultúra, látszólag egy elmaradottabb
gazdasági kultúrát képviselünk és mégis, ezekben az évtizedekben gyarapszik
a magyarság és igyekszik mindenki, aki e tájon él, magyarrá válni. Ami
teljességgel megmagyarázhatatlan, a kiegyezés utáni időkben, amikor
a tőlünk belátható években, évtizedekben a leghatalmasabb, a legerősebb
a magyarság, bizonyos tájai elkezdenek románosodni, szlovákosodni, akkor,
amikor Apponyi szabja a tanügyi törvényt és minden okunk meg lenne rá,
hogy tovább gyarapodjunk. Tehát mi lehet az a magyarságban, ami koronként
húz, magához tapaszt, s mi az, amikor ez megfordul? És ami az említett
példákban számomra fájó, amikor lefele hasonulunk. Ez nagyon gyarló
megállapítás, de hát a népek, az etnikumok és az egyes tájak lakosai
tömegükben sem egyformák. Tehát amikor a fényesre kefélt ló egyszer
csak poros lesz, amikor a tehén trágyás lesz, amikor a föld megműveletlen
lesz, miért, hogy történik az, hogy lefele hagyjuk és lefele próbálunk
hasonulni valamihez? Mi hullik ki ilyenkor a nemzetből? Ez kérdés marad.
Én nem fogok rá válaszolni.
Csupán annyit még, hogy elég sokat töprengtem mostanában a tolerancia
kérdésén is. Én nem születtem toleránsnak, valószínűleg egyikünk sem,
hiszen a kisgyerek azért egy nagyon makacs diktátor, viszont amióta
a felnőtt eszemet tudom, igyekeztem magam toleránssá nevelni, tehát
türelmessé, megértővé a körülöttem lévőkkel szemben. Ami számomra azt
jelentette, hogyha szemben áll valaki velem, akkor megpróbáljam megérteni
az ő érveit, az ő szempontjait, hogy miért nem szeretnek minket a Dunatájon?
Vajon mi a hiba bennünk? Azon kívül megérteni és becsülni az ő értékeit.
Igen ám, csak mára, hogy egy kicsit megvénültem, rá kellett jönnöm,
hogy az én toleranciám és megértésem, az ő szemében legtöbbször gyengeséget
jelent. Az én gyengeségemet jelenti, az én toleranciám őt intoleranciára
készteti. Az én toleranciámban fészkel meg az ő intoleranciája. Úgyhogy
itt a nagy dilemma. Fordítsam meg? Legyek intoleráns? Próbáljak meg
én az ő eszközeivel élni? Hogy fog ez kinézni ezután? Vagy a megmaradásunknak
ilyen ára van? Vagy egyáltalán elég arra ráfigyelni, hogy a másiknak
mik az eszközei, hogy egyáltalán védhessem magam? Ezek az életem kérdései
mostanában. Mellette azzal is eljátszottam nem egyszer, hogy ha én ma
a mai Magyarországon élnék, hova tartoznék? Mert ugye a hovatartozások
eldöntenek mindent. Valószínűleg liberális indíttatású lennék, nyilván
19. századi, esetleg Deák Ferenci értelemben. Csakhogy ez nem érvényes
a mai Magyarországon. A mai Magyarországon azért nem lehetnék liberális,
mert a mai magyarországi liberalizmusra mi sem jellemzőbb kevésbé, mint
a tolerancia. Ez idegen számukra, sőt éppenséggel egyféleképpen kirekesztők.
A jobboldali, konzervatív értékeket valószínű, ugyanúgy nem vállalnám,
mert mondom, liberálisnak születtem, ám de miután egy olyan tájra születtem,
hogy értékmegőrző sorsot juttatott nekem a fentvaló, amit én úgy szeretnék
felfogni, hogy értékmegőrzőnek lenni. Ám akkor nem lehetek liberális,
hiszen ha megőrzöm az értékeimet, megőrzöm magamat, akkor ez eleve egy
konzervatív attitűd, és hát az életem nagyjából ebben telt. Tehát ha
lehetséges, úgy legyek értékmegőrző, hogy egyben értékteremtő is. Hogy
miért nem lennék Magyarországon konzervatív vagy jobboldali? Talán megint
csak a magyarországi mai jobboldali csoportosulások viselt dolgai miatt.
De nem biztos hogy igaz, amit onnan látok. Tehát, hogy is van ez? Minthogyha
a mi sikertelenségeinkért mindig mások lennének a hibásak. Vagy ami
egészen furcsa volt számomra onnan nézve, hogy amikor úgymond a hatalom
tekintetében birtokon belül vagyok, akkor is valamiféle defenzív álláspontot
képviselek, szinte mosakszom, szinte én védekezem, szinte bocsánatot
kérek amiatt az ellenzékemtől, vagy a többiektől, amiért a hatalmat
kell gyakorolnom. Ezek számomra annyira furcsák! Nyilván ez vonz engem
jobban, de ezek az attitűdök oly furcsaságok számomra, hogy onnan nézve
ebben a pillanatban aligha vállalnék közösséget, függetlenül attól,
hogy kire adom a voksomat, a magyar politikai palettáról. És ezt az
utóbbit, ezt bizonyos fajta sajnálattal néztem és szemlélem mind a mai
napig, hogy hát hogyan van az, ha valaki hatalomra kerül, kormányt alakít,
akkor is ugyanúgy vigye a dolgát, és főleg önmagában keresse a hibát,
hogyha nem tudta azt megtartani. Elég csapongva, furcsán, lehet hogy
kicsit dadogva mondtam el mindezeket, lehet, hogy rendhagyó ez azokhoz
képest, amik elhangzanak ebben a rangos testületben, ami tagjai közé
fogadott, de tőlem ennyire tellett. Köszönöm a figyelmeteket.
2002. október 3.
Szilágyi
Istvánról részletesen még ITT olvashat
